– Akárhova lépek, játék van a talpam alatt! Miért nem pakoltátok el, hogy be lehessen lépni a lakásba?

A feleség, mintha meg sem hallotta volna, tüntetőleg a gyerekekkel kezd foglalkozni.

A férj tovább folytatja:

– Ahogy látom, a mosogatást sem sikerült megoldani. Hihetetlen, hogy miközben én a lelkemet kiteszem mindennap a munkahelyemen, a feleségem annyira sem képes, hogy a háztartást ellássa!

Ezt már a feleség sem bírja szó nélkül:

– Egész nap a gyerekekkel foglalkoztam, tudod, most gyógyultak meg, voltunk orvosnál, ezért nem volt még időm a konyhára, ahogy mellesleg pár hete neked se arra, hogy a mosogató csöpögő csapját megjavítsd.

– Na, látom, mindenre van válaszod... Gondolom, vacsora sincs. Majd találok valamit a hűtőben, ne fáradj!

Ez a szomorú és dühítő beszélgetés nyilván nem az első konfliktus ebben a házasságban, hanem sok évi megoldási kudarc, oda nem figyelés „eredménye“. De mit gondolnak közben?

A férfi:

„Egyszerűen hihetetlen, hogy még itthon sem lehet nyugtom! Nem elég, hogy egész nap a munkahelyemen robotolok, mint egy őrült, itthon is csak a megoldandó problémák várnak! Én rakjak rendet?! Én mosogassak el?! Mindent én csináljak már?! És mi az, hogy válaszra se méltat a feleségem? Hát már semmibe is vesz, amikor egész nap a családért gürcölök?! Nem hiszem el, hogy nem ért a szóból! Most mondjam még érthetőbben? Hogy még neki áll feljebb?! Hogy van olyan, amit én nem csinálok meg? Képes felhozni egy ilyen piszlicsáré semmiséget?"

A nő:

„Na, úgy tűnik, megint rossz napja van, biztos megint piszkálta a főnöke a munkahelyén. Nem baj, hagyom, hogy fújja ki magát és a dühét, hadd mondja csak a magáét, talán megnyugszik. De engem miért bánt? Hát nem tudja, hogy nem lazsálok egész nap itthon?! A gyerekeket nem lehet még egyedül hagyni, és még ezen kívül is egész nap van tennivaló... Persze, hogy mindig marad valami hátra, sosem lesz tökéletes rend. Lusta vagyok? Ez nagyon igazságtalan! Erre már muszáj válaszolnom! Nehogy azt gondolja már, hogy ő tökéletes, és csak ő az, aki csinál valamit!“

Súlyos szavak

Ez a párbeszéd olyan helyzetet teremt a házasságban, amelyikből mindkét fél teljes mértékben vesztesként kerül ki. Előremutató értéke, haszna nincs, tanulni (már) nem lehet belőle, csak a rombolás, a másik bántása, az elhidegülés következik ezután, a családi légkör gyerekekre gyakorolt hatásáról nem is beszélve. Szerencsére kis odafigyeléssel megelőzhető, hogy idáig fajuljon a kapcsolati kommunikáció, ha tetten tudunk érni néhány jóval enyhébb figyelmeztető jelet. De melyek ezek?

Már a fent említett párbeszéd elején látszik, hogy nem a legerősebb, legfájdalmasabb mondatokkal indul, hanem látszólag ártalmatlan, átlagosan feszült pillanatként. Így van ez a párkapcsolatok elején is.

A szakirodalom négy olyan kapcsolati kommunikációs jelet különít el, amik jelzik, ha nem jó irányba mennek a dolgok.

Az első ilyen jel a visszahúzódás, passzivitás: amikor nem reagálunk a másikra, kitérünk a válasz elől, mintegy a szőnyeg alá seperjük – ahogyan az idézett párbeszéd elején a feleség. Felmerül a kérdés, miért baj ez, hiszen ha nem vitázunk, akkor nincs is konfliktus. Sok olyan kapcsolatról hallottunk már, ahol a felek (legalább egyike) fennhangon hirdeti: nekünk van a világon a legjobb kapcsolatunk, nyolc éve vagyunk egy pár, de még sosem veszekedtünk! Azt kell mondjuk erre, hogy ez nagyon nagy baj! Bármikor „robbanhat a bomba“, és gyakran előfordul, hogy ilyen indokkal lép ki az egyik fél a kapcsolatból: „Veled sosem lehetett ezt meg azt megbeszélni, nem tudtunk egy jót vitázni, amikor kellett volna“. Azt el kell ismerni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor hasznos a vita elkerülése, a visszahúzódás, de ebből stratégiát csinálni nagy hiba!

A második intő jel a védekezés. Amikor az egyik fél (mint fent a feleség) magyarázni kezdi önvédelemből, hogy mi miért történt. Úgy látja, terelni kell a felelősséget, mentegetőzni – ez megint nem visz minket közelebb egymáshoz, inkább távolít.

A harmadik figyelmeztetés az erős kritizálás, ahogyan az el is hangzott a férj szájából. Az építő kritikával ellentétben ennek a kritikának csak a fájdalom okozása, a másik bántása a célja, ez is gyakori a rosszul megélt kapcsolatokban.

A legdurvább jele az elhidegült kapcsolatnak a nyílt megvetés kifejezése, például a másik kigúnyolásával, megalázásával. A legszomorúbb, hogy el tud jutni odáig egy ember, hogy éppen afelé az ember felé érez és mutat gyűlöletet, akivel összekötötte az életét, akit elvileg a legjobban kellene szeretnie, akire mindig kellene, hogy számíthasson.

Az extrém helyzetektől eltekintve az esetek túlnyomó részében megelőzhető, hogy idáig eljusson egy párkapcsolat – gyakran külső segítséggel, ha akarják, merik kérni a felek. Nem szégyen segítséget kérni, azt jelenti, hogy szeretnénk tanulni, szeretnénk többek, jobbak lenni, mint tegnap voltunk. Ne hagyjuk magára a párkapcsolatunkat!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mihail Afanaszjevics Bulgakov Kijevben született, amely akkor az Orosz Birodalom nagyvárosa volt, és ott végezte el az orvosi egyetemet. Az 1914-ben kirobbanó első világháborúban a Vöröskereszt önkéntes orvosaként dolgozott. Sok diftériás, azaz torokgyíkban szenvedő beteget gyógyított, és a folyamatos munka, a fertőzéstől való félelem arra kényszerítette, hogy diftéria elleni gyógyszereket szedjen, amelyek váratlanul súlyos allergiát okoztak nála. Hogy enyhítse a fájdalmat, elkezdett morfiumot szedni. Gyorsan és észrevétlenül függővé vált. Egyedül sikertelenül próbálkozott megvívni a szenvedélybetegséggel, így orvoshoz fordult, de eredménytelenül.

1916-ban kapta meg diplomáját, és egy vidéki kórházban dolgozott, de később visszatért Kijevbe. Ebben az időszakban született meg első kötete: „Egy fiatal orvos feljegyzései”, amelynek elbeszéléseiben a tapasztalatlan orvos saját történeteit, munkája mostoha körülményeit, megpróbáltatásait jegyezte le.

Az 1917-es forradalom, majd az oroszországi polgárháború az ő életét is felforgatta: behívták katonának, és hol az egyik, hol a másik politikai fél hadseregében szolgált katonaorvosként. Közben tífuszt kapott, amibe majdnem belehalt. Ez volt a legnehezebb időszak számára, hiszen a polgárháború súlyos testi-lelki következményei és a szenvedélybetegsége egyszerre gyötörték őt.

A sok megpróbáltatás ellenére Bulgakov az orvostudomány területén sikert ért el. Páciensei között sokan szifiliszben szenvedő betegek voltak, akiknél egyedi jellegzetességet fedezett fel: a pácienseknek gyakran O-lába volt. Ez a megfigyelés azóta a szifilisszel kapcsolatban „a görbe lábak jele” néven terjedt el, de ismert a Bulgakov-jel elnevezés is. Az orvosi pályától azonban megcsömörlött, szépírói tehetsége viszont kibontakozásra vágyott. A polgárháború után felhagyott orvosi karrierjével, és íróként kezdett tevékenykedni. 1921-ben Moszkvába költözött, és csodával határos módon sikerült elhagynia a morfiumot, felépült függőségéből.

Származása nem felelt meg a proletárdiktatúra elvárásainak, mivel édesapja a Teológiai Akadémia professzora volt. Életrajzában is akadtak olyan epizódok, amelyek miatt nem tartották őt politikailag megbízhatónak.

Például egy ideig orvosként szolgált a Fehérek hadseregében a polgárháború idején, és műveinek is sok eleme utalt világosan arra, hogy nem teljesen ért egyet az új kommunista ideológiával. Látta az igazságtalanságait mind a régi cári, mind az új bolsevik rendszernek, ugyanakkor megpróbálta megmutatni műveiben mindkettőnek az értékeit is. Ez az érzékeny és realista megközelítés persze nem felelt meg az új, kommunista államot építő politikának, így az irodalmi élet szélére szorult, művei alig jelentek meg, színházi munkát alig kapott. Íróként igazán nem hagyták kiteljesedni, művei csak jóval a halála után kapták meg a megérdemelt figyelmet és elismerést.

Kép

Bulgakov-emlékház Moszkvában - Kép: Wikipedia

Bulgakov legnehezebb időszakában, amikor műveit nem játszották és nem adták ki, megélhetése nem volt, öngyilkosságra készült, majd meggondolta magát, és a revolverét egy tóba dobta. Ennek hallatán Sztálin felhívta őt, és rendezőasszisztensi munkát adott neki a moszkvai Művész Színházban. Innentől kezdve titokzatos kapcsolat fűzte az írót Sztálinhoz. Honnan ismerhette a „nagy Vezér” a rendszer szemében gyanús írót? Sztálin nagyon kedvelte Bulgakov „A Turbin család napjai” című színművét, amelyet legalább tizenötször nézett meg a színházban. A színmű feldolgozza a polgárháború eseményeit és egy cárizmushoz hű család vágyálmait, amelyek csak illúziók maradnak. Sztálin ezt nyilatkozta a műről: „A színdarab nem is olyan rossz, sokkal inkább a mi malmunkra hajtja a vizet, mint hogy kárt tegyen bennünk. »A Turbin család napjai« a bolsevizmus elsöprő erejének demonstrációja, mivel még az olyanok is, mint Turbinék, kénytelenek letenni a fegyvert és alávetni magukat az emberek akaratának, a proletárdiktatúrának.”

Sztálin tehát munkát adott Bulgakovnak a Művész Színházban, mindemellett folyton cenzúrázták, átíratták vele a műveit, és alig tudta publikálni írásait.

„A Mester és Margarita” című nagy regénye is csak jóval az író halála után, jelentősen meghúzva, 1966-ban jelenhetett meg először. Teljes szövegét csak 1973-ban ismerhette meg a nagyközönség, addig szamizdatként terjedt. „A Mester és Margarita” messze felülmúlja az akkor előírt művészi ábrázolási stílust, a szocialista realizmust. Bulgakov regényében a valóság összefonódik a fantáziával, az irónia az erkölcsi kérdésekkel, a groteszk az ideológiai álláspontokkal, a Biblia világa az 1930-as évek moszkvai valóságával.

Mivel az író rokonai a bolsevik hatalomátvétel miatt Franciaországba emigráltak, sokszor ő is vágyott arra, hogy átlépje a Szovjetunió határait, noha tisztában volt vele, hogy egy orosz író csak a hazájában alkothat jelentős életművet. Többször kérte is az állam engedélyét a kiutazásra. Sztálin 1930-ban odatelefonált a lakására, és ezt mondta neki: „Ön talán külföldre akar utazni? Elfáradt már tőlünk? Jó lenne, ha találkoznánk, és tudnánk beszélni.” Ettől kezdve Bulgakov álmodozott erről a pillanatról, de ez a találkozó sosem jött létre, ahogyan a kiutazási engedélyt sem kapta meg soha. Kétségbeesett, kérő leveleire Sztálin már nem válaszolt. Úgy vélte, hogy Bulgakov nem tud kárt tenni a Szovjetuniónak, ha otthon marad, viszont ha kiengedné őt Nyugatra, a szovjetellenes emigrációval érintkezve bizonyosan árthatna. A történészek szerint Bulgakov lakásán nem egyszer tartottak házkutatásokat, és a Lubjankán (a KGB főhadiszállásán) is gyakori „vendég” volt.

Az író nem egyszer hasonlította össze a „Vezérrel” való különleges kapcsolatát a Sátánnal kötött barátsággal, hisz az alávetettség egy zsarnoknak egyenértékű a lélek eladásával az ördögnek.

Bulgakov barátja, az író Alekszej Tolsztoj – saját példájából kiindulva – azt tanácsolta neki, hogy legjobb, ha háromszor nősül, mert az új feleség új mérföldkő és inspiráció az életben. Bulgakov tehát háromszor nősült. Az első feleségét, Tatyjana Nyikolajevna Lappát a diákévei alatt ismerte meg, és 12 évig voltak házasok. Róla mintázta a „Morfium” című elbeszélésének Anna Kirillovnáját; neki jutott a legnehezebb háborús és szenvedélybetegségtől sújtott időszak a férje mellett. Második felesége, Ljubov Jevgenyjevna Belozerszkaja korábban balettművész volt, házasságuk 1925-től 1932-ig tartott. Bulgakov színházi sikereinek rövid és viharos sorozata társult ehhez az időszakhoz. Róla mintázta a „Kutyaszív” című, halála után szintén híressé vált elbeszélésének női alakját. Jelena Szergejevna Silovszkaja, a harmadik felesége, haláláig mellette maradt. Mindketten házasságban éltek, amikor kapcsolatuk kezdődött, és válásaik után rögtön egybekötötték az életüket. Margarita alakját róla mintázta az író.

Bulgakovnak ő volt egyben a titkára és menedzsere, a halálos ágyán pedig ő segített neki „A Mester és Margarita” utolsó változatának elkészítésében.

Az író egészségi állapota ugyanis 1939-ben katasztrofálisan romlott: veseelégtelenségben szenvedett, és kezdte elveszíteni látását. Bulgakov ismét a morfiumhoz nyúlt, ekkori kéziratainak lapjain 75 évvel később megtalálták a gyógyszer nyomait. Talán a morfium hatásával is lehet magyarázni az utolsó regény misztikus erejét.

A gyerekekről beszélgetünk ezen a Képmás-esten. Mindannyiunknak van elképzelése arról, hogyan változott a gyereknevelés a történelem folyamán. Tényleg, hol helyezkedtek el a gyerekek 100-200 évvel ezelőtt? Rövidebb ideig tartott a gyerekkor régen? Mi változott? A változás használt-e a gyerekeknek, vagy nem? Mit meríthetünk a múltból, mi az, aminek örülhetünk? Jó, hogy most lehetünk szülők? Tegyük a szívünkre a kezünket: tényleg figyelünk a gyerekere? A gyakorlatban is?

Mi az az én hatékonyság, és hogy kapcsolódik a gyerekekhez? Az én, meg én, meg én: járvány. - mondja Pécsi Rita. De vajon mit jelent ez ma? Miért csodálkozunk azon, hogy nincsenek őszinte barátságok, tartós párkapcsolatok, elkötelezett munkavállalók? 

Sokmindent boncolgat még Pécsi Rita neveléskutató és Szalóki Ági énekes, zenész. A beszélgetést most is Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője vezeti.

A Képmás-estek támogatója:

Barton Angliában született, és a Királyi Művészeti Akadémián tanult. Zongoristaként ragyogó előadásokat tartott, mégis szembesülnie kellett azzal, hogy ez a pálya és életmód nem neki való. Ekkor gondolt egy nagyot, és elindult megkeresni önmagát, illetve helyét a világban. Meg sem állt egészen Thaiföldig, ahol előbb gyerekeket tanított zongorázni, később pedig megismerkedett leendő feleségével, megházasodott, gyermeke született. Eddig ez egy nem túl szokványos, mégsem különösebben furcsa életút. A zongorista életében a nem mindennapi változást az országban működő ElephantsWorld nevű rezervátum hozta el.

Az intézményt dr. Samart Prasitthiphon állatorvos és felesége alapította 2008-ban azért, hogy a hosszú éveken át dolgoztatott, legyengült és sokszor sorsukra hagyott elefántokról gondoskodjanak.

Paul kapcsolatba került az intézménnyel. Az igazgató pedig megengedte neki, hogy vigasztaló, örömhozó és terápiás célzattal zongorázzon az idős állatoknak. Az elefántok mind érdeklődéssel figyeltek fel a számukra szokatlan hangokra. Volt, amelyik közülük még az evést is abbahagyta. Mozogni, szinte táncolni kezdtek. Egyikük érzékeny lelkének Beethoven lassú Holdfény szonátáját játszotta.
A nagy videómegosztón található felvételek közül számomra talán a legmeghatóbb az, amelyiken Paul Barton egy Lam Duan nevű elefántnak Bachot játszik. Az elefánt életkorát hatvannak gondolják gondozói. Az állat hosszú életéről annyit tudni, hogy erejét korábbi gazdái húsz éven át a fakitermelésben hasznosították, egészen addig, amíg a thai kormány ezt be nem tiltotta. Utána a turisták szolgálatába állították, 2012-ben pedig „nyugdíjazták”. Lam Duan egyébként vak, és már akkor sem látott, amikor korábbi tulajdonosai megvették. Neve igencsak költői, azt jelenti: Fa sárga virágokkal. Huszonnégy társával együtt él a rezervátumban, ahol nem is ő a legidősebb elefánt, hanem az 1936-ban született Aum Pan, és ő például Debussyt kedveli.

Nézve a videót, amelyen ez a nagy testű, sokat szenvedett állat szinte táncol a zenére, aligha lehet eldönteni, hogy – ebben az amúgy néha egészen rettenetes világunkban – mi a csodálatosabb: Bach zenéje, Paul Barton lelke vagy az, hogy valahol, a messzi Thaiföldön létezik Bachot kedvelő, vak elefánt.

Ehhez ajánljuk ötven percnyi társnak Bajzák Anna és Jaskó Bálint beszélgetését a növényvakságról, a balkonkertészetről, a magcseréről, a közösségi kertekről és a vaktérképes fakeresésről. Gyulay Eszter dramaturg a művészet felől közelítve kérdez, hogy szavakra válthassuk a környezetvédelem aktív, cselekvő oldalát.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Bajzák Anna, kreatív tanácsadó, oktatásfejlesztő, zöld rendezvények, mozgalmak és brandek alapítója, aki szereti felismerni a madarak hangját, enni és kínálni, amit magról nevelt, nézni a felhőket. No meg az erdőillatot patakostul, mohástul, korhadó kérgestül, és amikor egy széllökés vagy hőmérséklet pontosan felidéz egy emléket. Nem szereti a zöld ipar nyomulását, a köménymagot, ha fáj a feje, ha manipulálni próbálják, és amikor már majdnem eszébe jutott valami, de aztán mégsem. Bosszantja, ha túl nagy a zaj, és utálja, ha a háta mögött figyelik.

Jaskó Bálint, színész, aranykalászos gazda, aki szereti a hajnalt, a friss kalács illatát, a tűz ropogását, az avar zörgését, a frissen őrölt kávét, a sült fokhagymát, amikor a bazsalikom vizet kap, Grieg Peer Gyntjét, a hangszer és a pipa illatát. Nem szereti az instant kávét, a leveskockát, a rossz cipőket és a rövid ujjú ingeket, a fölösleges zajt, az index nem használatát vezetésnél, elaludni reggel vagy késni valahonnan. Nem szeret veszíteni, és nem szereti az indulás előtti szöttyögést, és azt sem, ha eltörik valami vagy ha hirtelen kell dönteni.

És aki a vendégeket kérdezi: Gyulay Eszter színháztörténész, dramaturg, a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetője. Tágabb értelemben véve asztronauta, amatőr felhőnjáró.

A podcastban elhangzó idézetek szerzői:
1. Szép Ernő
2. Győrffy Ákos
3. Julio Cortázar
Az idézeteket Pálfi Kata színésznő felolvasásában hallhatjuk.

A Világjobbítók a Képmás magazin közérzetjavító, összművészeti podcastja egyedi aláfestő zenével és elgondolkoztató irodalmi idézetekkel. Környezetünk tele van olyan emberszerelő, lélekfoltozó és világjobbító emberekkel, akik bár közöttünk élnek, inkább cselekszenek, létezésükkel üzennek, mintsem beszélnek. Velük és sokoldalúan színes/színességükben sokoldalú művészekkel próbáljuk meg szavakra váltani a titkuk. A beszélgetést moderálja: Gyulay Eszter, szìnháztörténész, dramaturg. Szerkesztőtárs: Fodor Krisztina. 
A Világjobbítók podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában, a Facebookon, és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Az esküvő a kezdet, nem a vég 

Az elmúlt évtizedekben a „boldogító igen”-re egy teljes iparág épült: a fókusz ilyenkor ezen az egyetlen napon van. Izgatottan választjuk ki a helyszínt, írjuk össze a vendéglistát, pénzt és energiát nem kímélve áldozunk a „nagy napra”. De gondolunk-e arra, hogy mi lesz utána? Sokakat a mézeshetek után fájdalmasan érint a felismerés, hogy azt az érzelmi akkumulátort, amit az esküvő napja csordultig töltött, nem is olyan egyszerű a maximumon tartani. Pedig egy házasság a közös útról szól, amelyen haladva időnként megesik, hogy az első randin emlékezetessé vált többórás társalgásokat felváltják a tárgyilagos kérdések: „Vettél kenyeret?”, „Befizetted a számlát?” Akár észrevétlenül is meg tudjuk vonni egymástól a minőségi beszélgetéseket, pedig a kapcsolatunk hajnalán még őszinte érdeklődéssel fordultunk a másik felé. Az idő múlásával azonban észrevesszük, hogy egyre kevésbé érezzük szeretve magunkat, így a munkába vagy egy hobbiba temetkezve próbáljuk meg kitölteni azt az űrt, amit az elhanyagolás okoz. Ezért fontos, hogy a kapcsolat elkötelezett részében is megtegyük ugyanazokat az apró, kedves gesztusokat, amiket a hódítási fázisban adtunk egymásnak. 

Ne csak a hírekből legyünk naprakészek 

John Gottman amerikai pszichológus szerint az agyunkban létezik egy „szerelemtérkép”, amely a párunkkal kapcsolatos összes információt tartalmazza. Megfigyelte, hogy egy friss kapcsolat esetén kiemelt figyelmet fordítunk minden egyes szóra, amit a partnerünk mesél magáról, később viszont hajlamosak vagyunk azokból az ismeretekből táplálkozni, amiket még az ismerkedés elején halmoztunk fel.

Pedig nemcsak a technikai újdonságoknak kellene utánanéznünk, érdemes frissíteni tudásunkat a párunkról is.

Gondoljunk csak bele: mi még abban a tudatban élünk, hogy kedvesünk kedvenc filmje az „Elfújta a szél”. Nos, az is volt körülbelül a ’70-es években, azóta viszont számos új alkotás került a repertoárba, amely ugyancsak megragadhatta a figyelmét. Legyünk otthon az ő mai világában, ne ragadjunk le a múltban! 

Az ígéret szép szó 

Gábor egyik kedvenc hasonlatát említi: a Stephen Covey által megfogalmazott, ún. érzelmi bankszámlát, amit a párok az esküvőjük napján feltöltenek. Ez a magas összeg azonban csökkeni fog, ha mindig csak kiveszünk belőle, majd végül lenullázódik, sőt, olykor mínuszba is fordul. Ezt a pillanatot nem szabad megvárnunk.

Vannak párok, akikre ha ránézünk, úgy látjuk, hogy egymásnak lettek teremtve: nagy odaadással indulnak, de hamar kiégnek, mert nem adnak hozzá eleget ahhoz a bizonyos érzelmi bankszámlához.

Ugyanakkor vannak olyanok is, akiknek első ránézésre nem mernénk nagy jövőt jósolni, mégis együtt maradnak, mert közösen dolgoznak a kapcsolatért. Az érzelmi töltet fenntartásának egyik titka az ígéreteink betartása. A párunk csak abban az esetben tud komolyan venni minket, ha mi magunk is komolyan vesszük a saját szavunkat. A magas bizalmi szintet úgy tudjuk megőrizni, ha nem hagyjuk cserben a másikat. Ez olyan jelentéktelennek tűnő, mégis fontos gesztusokban is megmutatkozhat, mint például az, hogy ha 19 órára ígérjük a hazaérkezést, nem 20 órakor esünk be az ajtón. 

Mit csinálunk, amikor senki nem lát? 

Egy másik fontos tényező, amely segíthet megtartani a párunk bizalmát, az az integritás, azaz a teljesség állapota. Az életünknek három aspektusa van: a nyilvános élet, a magánélet és a titkos élet. Az integritással bíró ember esetében ezek fedik egymást.

Egyes közismert személyiségek azt vallják, hogy amíg a nyilvános életükben jól elvégzik a munkájukat, addig teljesen mindegy, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött, holott ez pont fordítva van.

A Biblia is említi, hogy egy közösségben úgy választ vezetőt a nép, hogy először megnézi, hogyan viselkedik a jelölt a magánéletében, hiszen csak abból az emberből válhat alkalmas vezető, aki a saját háza táját jól igazgatja. Itt látható, hogy a magánélet és a nyilvános élet összhangban van egymással, de mi a helyzet a titkos élettel? Jellem az, amilyenek akkor vagyunk, amikor senki nem lát. Egy házasság esetén lehetünk hűségesek a szavainkban és a tetteinkben, a kérdés az, hogy hűségesek vagyunk-e a gondolatainkban, a vágyainkban és az álmainkban is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy robotként menetelve hárítsunk el minden külső hatást az életben, hanem hogy mindig törekedjünk az összhangra, és ha letértünk, tereljük vissza magunkat a helyes útra. 

A szerelem is tanulható 

Döntsük el, hogy ma jobb férjek és feleségek leszünk, mint amilyenek tegnap voltunk! Bár folyamatos késztetést érzünk a tanulásra, a kapcsolatainkat tekintve sokszor mégis inkább belesimulunk az állandóságba, így veszítve el lelkesedésünket a fejlődés iránt. Többünkben ott él a mítosz, hogy a szerelmet nem lehet tanulni, hiszen az ösztönös. A probléma az, hogy érzésből sokszor nagyon rossz dolgok jönnek. Például egy frissen végzett zenész nem fog tudni zsigerből úgy improvizálni, mint egy profi, akinek többszáz fellépés van már a háta mögött, hiszen az évtizedes gyakorlás hiánya ezt ellehetetleníti. A házasságunkra is igaz, hogy a sok gyakorlás segíthet elérni a kívánt hatást. A kapcsolataink működéséről ma több ismeret áll rendelkezésünkre, mint bármikor a világtörténelemben. Tanuljunk könyvekből, egymástól, a körülöttünk lévőktől, és ha úgy érezzük, hogy a saját erőforrásaink már nem elegendőek, bátran forduljunk szakemberhez! Egy párterápia nemcsak a krízishelyzetet segíthet megoldani, hanem óriási tanulási folyamat is. 

Tégy úgy, mintha 

Az érzelmek fura kis „jószágok”, amik oda-vissza bóklásznak, és attól függően vannak jelen, hogy épp milyen szelek fújdogálnak. Mivel nincsen saját döntéshozatali képességük, így elő kell vennünk a józan eszünket. Hétfő reggel vajon azért kelünk fel korán és indulunk el, mert annyira vágyjuk, hogy munkába mehessünk? Bizonyára előfordul, hogy szívesebben lustálkodnánk még a meleg paplan alatt.

Az érzelmek nem abba az irányba visznek minket, ami helyes, hanem afelé, ami kellemes.

Így amikor jólesne egy vitánál kiabálással oldani a feszültséget, akkor nagyon fontos, hogy az érzelmeket zárójelbe téve aszerint cselekedjünk, amit helyesnek gondolunk. Öleljük meg a párunkat annak ellenére, hogy épp nem jön ösztönszerűen a késztetés, vagy próbáljunk meg kedvesnek, higgadtnak maradni akkor is, ha ez nehezünkre esik. Egy idő után észre fogjuk venni, hogy az érzéseink csatlakoztak a döntéseinkhez, így már nem azért ölelünk, mert „kell”, hanem mert jólesik. Ez például a gyermeknevelésben is megmutatkozik: vegyünk egy hosszú munkanapot, amikor hullafáradtan érkezünk haza, a gyerek pedig szól, hogy segítségre van szüksége a házi feladata elkészítésében. Legszívesebben csak bedőlnénk az ágyba, de odamegyünk hozzá és türelmesen végigvezetjük a leckeírás folyamatán. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már fél órája beszélgetünk vele, mert egy meghitt pillanatban megnyílt előttünk, és megmutatta a belső világát, amelybe csak ritkán enged betekintést. A fáradtság hirtelen tovaszáll, és öröm veszi át a helyét bennünk: „de jó, hogy itt lehetek, olyan rég nem éreztem már magam ennyire összekapcsolódva a gyermekemmel.” Ha ez minden területen működik, miért pont a szerelem lenne kivétel? 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mert nincs a földön tökéletesen nyugodt, türelmes, minden körülmények között higgadt szülő – sőt, szerintem ember sem.  De ameddig ezt elnézzük a barátainknak, a főnökünknek vagy akár a párunknak is, addig magunknak már sokkal kevésbé, főleg szülőként.  Szülőtársként pedig már a párunknak sem. Mert a jó szülő türelmes, nem borul ki, és mindig van kész válasza mindenre, ez a minimum elvárás. A baj a minimummal van, nem az elvárással. Hiszem, hogy érdemes törekedni arra, hogy minél higgadtabban tudjunk reagálni a felmerülő problémákra minden kapcsolatban, de ez sokszor piszkosul nehéz feladat! Azért, mert emberek vagyunk. Mert a szülőknek is van jó és rossz napjuk, és mindenkinek van olyan érzékeny pont a személyiségében, amit ha megtalál a másik, akkor bizony csattanni fog. A gyerekek pedig kitűnően értenek a gyenge pontok megtalálásához. Van egy kedvenc facebookos képem, ahol két kisgyerek néz egy feszes szalagot. A képaláírás körülbelül a következő: „Te, szerinted mi ez?” „Anya utolsó idegszála.” „Szerintem húzzuk meg!” Ez tényleg így zajlik a valóságban is.

A gyereknevelés kitűnő önismereti kurzus, csak egy kicsit durvák az oktatók módszerei.

Ahogy a türelemre törekvés a lelkünket, a következetesség a szellemi kapacitásainkat tudja megtornáztatni. Félreértés ne essék, még mindig úgy vélem, hogy a következetesség szuper dolog, mert megkönnyítheti a gyereknevelést mind a szülő, mind pedig a gyerek számára, ha a határok értelmesen és rugalmasan vannak beállítva. A gond az értelmessel és a rugalmassal van. Mert ugye vannak olyan szabályok, amik soha semmilyen körülmények között sem szeghetőek meg, pl. nem rohanunk ki az úttestre az autó elé, vagy nem rúghatunk bele a nagymamába. Ezekben a kérdésekben a legliberálisabb nevelési elveket valló szülőtől a legkonzervatívabbig egyetértés van.  Igen ám, de vannak mozgó határok is: például a legnagyobb gyermekem nyugodtan elmehet a barátaival focizni a pár utcával arrébb levő focipályára is, a középső az utcánkban egyedül közlekedhet, de a legkisebb szabadsága csak a kertkapuig terjed. Na, ezekbe az eltérő határokba roppant könnyű belebonyolódni! Ráadásul nem is mindig lehet igazságosnak lenni.

A nagyfiam például sokáig nem tudott megenni egy gombóc fagyit sem, de a szeme kívánta a nagyobb kétgombócos adagot, így az lett a szabály, hogy amíg x éves nem lesz, csak egyet ehet – így nem volt vita köztünk. Igen ám, de elérte a kétgombócos kort, a testvérei pedig még nem. A gond most az, hogy ők meg tudnák enni a két gombócot már sokkal fiatalabb életkorban is, de ott a szabály, ami szerint nem ehetnek, csak egyet. Így ügyesen belekergettem magam egy csapdahelyzetbe, ahol a következetesség miatt most mindenképp igazságtalan leszek valakivel.

A dolognak két tanulsága van: a szabályokat időnként érdemes felülvizsgálni; és a másik: nem kell mindenből szabályt csinálni, mert azok időnként visszahullanak az ember fejére.

A játékosság viszont klassz dolog! Az egyik legszuperebb, amit egy szülő átélhet: az önfeledt játék a gyerekekkel. Feltéve, hogy mindketten élvezik. Mert hiába szeretnék én kirakózni, ha egy gyerekem sincs, aki ezt a tevékenységet élvezné velem. Vagy hiába képzelem el, hogy milyen szuper kreatív anyuka leszek, ha világéletemben kettes voltam technikából, mert még az olló is rosszul áll a kezemben. Jönnek szembe velem interneten a szuperebbnél szuperebb fotók a közösen készített kézműves alkotásokról, én meg nem győzök sunnyogni a kidőlt-bedőlt WC-papír gurigából készített ceruzatartóval, amelyet a gyerek azóta kukás autónak használ. Közben pedig lehet, hogy észre sem veszem, hogy velem a legjobb pocsolyában ugrálni, elkapó szörnyeset játszani, a kukás autónak használt gurigától pedig csodásan boldog a gyerekem.

De vannak olyan napok, amikor fáradt vagyok, mert nem aludtam a kistesóval az éjszaka (esetleg sok éjszaka), vagy ingerült, mert a főnököm pont leszúrt aznap. Több olyan napot fel tudnék sorolni, amikor nem voltam sem türelmes, sem következetes, sem pedig játékos. Akkor az ilyen napokon mit tanultak tőlem a gyerekeim? A megbocsátást és a bocsánatkérést. Azt a szabadságot, hogy lehet hibázni és újrakezdeni. Mert azt hiszem, ez az egyik legfontosabb erény szülőként, amolyan só a levesben. Enélkül minden ízetlen. Ha nem tudunk magunknak megbocsátani a gyengeségeink miatt, akkor őrlődhetünk a tökéletlenségeink miatt, ahelyett, hogy ismét tudnánk a jóra koncentrálni, ami bennünk van.

A gyerekek olyasmit hoznak ki a személyiségünkből, mint amit az eke csinál a földdel: kifordít minden értékes és kevésbé értékes dolgot.

A mi dolgunk az, hogy kihozzuk ebből a legjobbat, nem az, hogy megváltoztassuk a föld szerkezetét. Ebben segít a megbocsátás – magunknak is.

– A legtöbb szülő időről-időre elgondolkodik azon, hogy elég jól gondoskodik-e a gyermekéről, és az is előfordul, hogy kudarcként éli meg, ha nem minden a könyvek szerint alakul. Honnan ered a bűntudat? 

Judit: A közösségi média sokat árthat ezen a téren is, hiszen nem mindig esik jól azt látni, hogy máshol glédában állnak a könyvek a gyerekszobában, míg nálunk girbegurbák, ahogy a gyereknek éppen sikerült visszatolnia őket. Vagy máshol mindig makulátlan rend van, nálunk meg állandósult a kupi a nappali közepén. Hiába tudod, hogy te is remekül eteted a gyerekedet, ha másnál olyan, mintha a maradékot is tökéletesen felhasználnák, és még a „superfoodokat” is elrejtik az ételben, amire neked már végképp nincs energiád. Itt is az a fontos, hogy a számunkra lényeges dolgokat betartsuk és kövessük, és ne azzal foglalkozzunk, hogy mit csinálnak mások.

Orsi: Szerintem itt is igaz az, hogy ha túl sok az információ, a jóakaró, a fórum, amire felmész, akkor könnyebben bizonytalanodsz el. Most éppen van egy sírósabb babám, aki még csak négyhónapos. Már olvastam arról, hogy „sírós, mert nem hagytam el teljesen a tejterméket az étkezésemből”, „sírós, mert én nem vagyok elég nyugodt, és átveszi a rezgéseimet”, de valaki éppen most osztott meg egy cikket arról, hogy az igazán sírós babák a „traumatikus terhesség és születés miatt sírnak”.

Őrület ez a sok nyomasztás, nem? És akkor most próbáld megúszni a bűntudatot. Legjobb lett volna nem rákeresni!

– A home office-ban ráadásul összemosódott a munka és a gyermeknevelés tere, ami sokakban tovább erősítette a szorongást. Szerintetek a koronavírus-járvány milyen hatással van a szülőkre?

Judit: Az egész helyzet annyira embert próbáló, hogy nehéz különválasztani, mikor melyik része visel meg jobban. Otthon dolgozni és közben gyereket nevelni, az egy folyamatos stressz. Pontos időbeosztás vagy éppen hogy kellő rugalmasság kell ahhoz, hogy az embernek mindenre jusson ideje. Hogy korábban kelsz vagy később fekszel, ez már rajtad múlik, de meg kell találni azokat a réseket, amikor a munkára is jut háborítatlan idő. Az a tapasztalatom egyébként, hogy a gyerekek nem mindig igényelnek minden percben bennünket, ha időről időre tudnak egy kicsit töltekezni belőlünk. Azaz, ha például napközben van fontos dolgom, akkor előtte mindenképpen töltök minőségi időt a gyerekemmel, azaz nemcsak ebédelünk, hanem mesét olvasunk vagy játszunk is, és utána megbeszéljük, hogy egy picit másra kell figyelnem, mielőtt mondjuk elmegyünk sétálni. De azért ezt mondani könnyebb, nem mindig megy konfliktus nélkül nekünk sem.

Orsi: Azt sem árt tudni, hogy ami most történt velünk, az nem a klasszikus home office működés. Normál esetben a gyerekek azért napközben kevesebbet vannak velünk. Miután mindenki otthon volt, a háztartásban is több lett a feladat, ehhez képest extra kihívás a digitális oktatás vagy az ovinélküliség, és akkor még jön a munka is.

– Könnyen megtaláltátok az egyensúlyt a munka és a család között?

Judit: Nagyon nehéz egyensúlyozni, de mindketten olyan alkatok vagyunk, hogy csak az egyik területtel nem szívesen érnénk be. Elég későn lettünk anyukák, úgyhogy már nagyon vágytunk rá, hiszen volt időnk a munka minden örömét és szépségét is megélni. De mivel többnyire nagyon szeretjük, amit csinálunk, így ez most sem teher.

Néha igenis jólesik egy kicsit átugrani a felnőttvilágba, hogy utána nagyobb kedvvel üljünk újra a szőnyegre játszani, vagy induljunk el a játszótérre.

Orsi: Én ezzel kapcsolatban szeretem azért sajnáltatni magam. Mondogatom, hogy de jó lett volna hátra lépni és csak babázni. És amikor erről beszélek, akkor sokszor gondolok arra, amit a pszichológus barátnőm mondott: több kismama kliense volt, akik arra panaszkodtak, hogy az anyaság nem elégíti ki őket egészen, és nem érzik magukat felnőttnek, mint ahányan amiatt keresték fel, hogy a munka mellett nem bírják. Kate Northrup az édesanyák idő- és energiamenedzsmentjével foglalkozik, és van egy Csinálj kevesebbet (Do Less) című könyve. Ebben kifejti azt, hogy bizony segítség nélkül nem megy. Szóval senkit nem szeretnénk áltatni azzal, hogy mi úgy vagyunk „a minden is”, hogy egyedül vagyunk. Kell hozzá a család, a szociális háló, a külső segítség, adott esetben intézmény. Ilyenkor sokaknak például Kate szerint az okoz kihívást, hogy segítséget kérjenek. Én is azt hittem, hogy nem lesz az idősebb kisfiam bölcsis, de aztán ezt az elvet elengedtem. És van még egy nagyon jó tanácsa, amit érdemes megvizsgálni, mert a Pareto-elv itt is működik. A befektetett energia 20 százalékával érjük el az eredmények 80 százalékát. Szóval figyelni kell, hogy mi az elengedhetetlen 20, amit bele kell tenni, és be kell érni most a 80-nal. Az anyaság arra is tanít, hogy a „tökéletességet”, a maximalizmust engedjük el.

Kép

Orsi és Judit

– Hogyan segíti a szülőket az Abracadabra World?

Judit:

Varázslatos szülő vagy te is – ezt szeretnénk mindenkiben erősíteni, aki odatalál hozzánk, mert ha már veszi a fáradságot és utánanéz dolgoknak, akkor egész biztos, hogy jól csinálja. Szeretnénk kreatív, de egyszerű megoldásokat mutatni olyan témákban, amelyek mindenkit foglalkoztatnak.

Szerettünk volna egy olyan felületet, ahol mindazok találnak maguknak válaszokat, akik hozzánk hasonlóan időhiányban szenvednek, és nem tudnak egyszerre minden gyereknevelésről szóló könyvet elolvasni.

Hiszünk a digitális világ erejében, a gyors és instant megoldásokban is. Valószínűleg kisgyerekes és kamaszt nevelő szülők lesznek az olvasóink, reményeink szerint pedig nem csupán Magyarországról, hanem angol és német nyelvterületekről is érkeznek érdeklődők, mert a kiadványaink három nyelven is elérhetőek lesznek.

– Milyen témákban számíthatnak rátok a szülők?  

Judit: Az Abracadabra indulása épp az első karantén-időszak alatt volt, így a szokatlan élethelyzet, az első korlátozások okozta riadalom szülte meg az első anyagunkat. A Szorongásból mosolygás egy nagyon komplex anyag, amely egyszerű játékokat, mindfulness gyakorlatokat, meditációkat, immunerősítő tippeket és recepteket, szülő–gyerek jógát is tartalmaz. Bárkinek jól jöhet, és nem csak most, hanem később is, ha valami miatt kicsit feszültebb helyzet lenne a gyermek és a család életében. Az Óvd a Földanyát pedig egy másik téma, amivel kapcsolatban a klímaszorongó gyerek jelenségét szeretnénk megelőzni. Ez egy négyhetes program, amely megtanít egyszerű gyakorlatokon keresztül egy picit tudatosabbnak lenni és jobban figyelni a környezetünkre.

Orsi: Nagyon fontos online könyvünk a Gyermekek gyásza, amelyik abban segít, hogy ha veszteség éri gyermekünket, miként tudunk segíteni neki. Nemcsak a halálról esik szó benne, hanem az elengedésről, a változások okozta veszteségekről is. Nekem ez fontos témám a szüleim korai halála miatt is.

Személyes érintettség valószínűleg minden anyagunknál lesz: minket ezek a témák foglalkoztatnak.

Érkezik majd egy olyan anyag, hogy hogyan játszunk jól a gyerekünkkel, illetve nekem nagy vágyam, hogy megmutassuk, hogy a minimalista életstílust hogyan lehet a gyerekes családoknak is gyakorolni. A mi szellemiségünk tehát a programjainkat is áthatja.

– Mi különbözteti meg a tartalmaitokat más gyermeknevelési segédanyagoktól?

Judit: Digitálisak, tehát egy kattintással az olvasónál lehetnek. Nagyon közérthetőek, erre is ügyelünk, nem kell szótár egyikhez sem. Amíg a szülő olvasgat, letölthető színezőt adhat a gyerek kezébe, ezt is a csomagban adjuk, a szorongás és a gyász témához pedig segítő mesék is vannak. A gyászkönyv mellé még egy 42 lapos nyuszis érzelemkártya is jár. Ha nincsenek még szavai a gyereknek az érzések kifejezésére, elég a nyuszikra rámutatni.

Orsi: Nem igényelnek igazán túl nagy rákészülést. Ha van is benne bármi játékötlet, akkor sem kell hozzá előtte bevásárolni. Néha elképedek, hogy a Természetes játékok csoportban milyen áron vannak a fajátékok! Mi nem olyan módszereket ajánlunk, ami azzal kezdődik, hogy költs el egy rakás pénzt, mert ha nem ilyennel játszik a gyereked, akkor máris rossz szülő lettél. És bevalljuk, hogy imádjuk nézegetni mások DIY (Do it yourself/Csináld magad! - a szerk.) ötleteit, ám nekünk erre sincs mindig időnk és lehetőségünk. De a mese vagy egy nagyon egyszerű relaxációs technika mindig kéznél lehet.

Hekler Melinda, akinek az énekhangját is veszélyeztették a lehúzó kritikák

– Általános iskolai, majd gimnáziumi éveidet is végigkísérte az éneklés iránti rajongásod. Tanáraid is a zenei pályára biztattak. Az érettségi után mégis az ELTE magyar-kommunikáció szakán folytattad tanulmányaidat.
– Akkoriban volt egy rögeszmém, hogy nálam a tanulás rovására semmi nem mehet, azaz ebből nem lehet lejjebb adni a „művészkedés” javára. Emelt szinten érettségiztem, letettem három nyelvvizsgát is. Mégis szerettem volna egy fenékkel két lovat megülni. A gimnázium utolsó évében főszerepet kaptam egy debreceni színtársulatnál, „A padlás” című musicalban. Cseke Péter, a rendező biztatott, hogy menjek el a Színház- és Filmművészeti Egyetemre is felvételizni. Mivel nem kerültem be, elkezdtem járni az Operettszínház stúdiójába, és ezzel párhuzamosan az ELTE-re. Harmadik próbálkozásra felvettek a Színművészetire, ott is hagytam az Operettszínházat, ám a kommunikáció szakot is folytattam az ELTE-n.

– Elvégezted az öt évet a zenés színész szakon, és közben kommunikációból is diplomát szereztél. Gondolom, rengeteget tanultál ez idő alatt. Óriási elszántság kellett, hogy háromszor is felvételizz a Színműre, nem beszélve arról, hogy végig is csináld. Majd egyszer csak úgy döntöttél, elég, otthagyod a színészetet. Hogyan jutottál el erre a pontra?
– A diploma megszerzése után egy évet dolgoztam színészként a Szegedi Nemzeti Színházban, miközben egy pszichológus segítségével végzett önismereti munka segített rájönni, mit érzek mélyen ezzel kapcsolatban. Előtte az öt év nagyon küzdelmes volt a Színműn. Prózai színészként sok kudarcélményem volt, szinte csak az éneklés miatt tartottam ki ennyi ideig, meg hát sokáig azzal áltattam magam, hogy ha ide felvettek több szász jelentkező közül, biztosan azért történt, mert valóban ez az én pályám.

Ugyanakkor nagyon rosszul hatottak rám a lehúzó, sokszor megalázó kritikák, amiket az ottani tanáraimtól kaptam, és ez a megtört lelkiállapot az énekhangomat is veszélyeztette. Azóta sok erőfeszítést igényelt visszaszerezni és továbbfejleszteni.

Különféle külföldi mesterkurzusokon megtapasztaltam olyan hozzáállást is a tanításban, ami nem arról szól, hogy rosszul kell érezni magunkat, ha valami egyelőre még nem megy. Jelenlegi tanárnőmnél, Váradi Zita énekművésznél is úgy tanulok, hogy mindketten tudjuk: a jó hangulatom és az önbizalmam megőrzése kulcsfontosságú.

Kép

Hekler Melinda

Amikor eldöntöttem, hogy nem állok sorba újabb színészi szerepért, kapóra jött a másik diploma: újságírói munkát ajánlottak nekem. Jelenleg is elsősorban ebből élek, de mellette kórusban és esküvőkön is énekelek, és már tudom, hogy a legerősebb vágy bennem: szólistaként, operaénekesként állni a színpadon. Most már bízom a tehetségemben, a színházba pedig azóta se vágyom vissza.

Gáspár Álmos, aki máshogy képzelte el az ausztriai zeneoktatást

– Gitártanári diplomát szereztél Győrben, majd a Felvidéken kezdted meg a pedagógusi pályádat. Három év után Ausztriába költöztél, ott folytattad a gitártanítást. Miért váltottál?
– Szlovákiában ki tudtam bontakozni tanárként, szerettem tanítani, jó kapcsolatban voltam a növendékeimmel és sikereket értem el velük. Ám beláttam, hogy ha biztonságosabb anyagi háttérrel szeretnék rendelkezni, Ausztriában erre jóval nagyobb esélyem van. Ugyanakkor ennek ára volt. Tapasztalatom szerint Ausztriában máshová helyeződik a zenetanításban a fókusz, ami miatt fokozatosan alábbhagyott a motivációm, nem tudtam úgy kiteljesedni benne, mint korábban.

– Mi ez a különbség az osztrák zenepedagógiában, ami miatt ennyire korlátozva érezted magad?
– Kint elsődleges cél, hogy jó hangulatban teljen a zeneóra – amivel én is egyetértek, de amikor felhívtam a figyelmet arra, hogy a fejlődés érdekében rendszeresen energiát kell fektetni a gyakorlásba, arra már kevésbé kaptam pozitív reakciókat a szülők és az iskolavezetés részéről. Túl sok elfoglaltságot, más különórákat helyeztek a hangszertanulás elé, márpedig a kellő odaszánás nélkül elmarad az öröm, siker, az igazi zenei élmény is. Négy év alatt rájöttem, hogy ahogyan én elképzelem a növendékek zenei nevelését, azt kint nem tudom elfogadtatni. Elkezdtem a közgazdaságtan alapképzést, amelyet befejezve hazaköltöztem Magyarországra. A jelenlegi projektmenedzseri állásomat az új diplomámnak köszönhetően kaptam meg.

Kép

Gáspár Álmos

– Most mégis beiratkoztál a Károli Gáspár Református Egyetemre, pszichológia szakra, miután már elvégeztél egy coachképzést is. Amikor elkezdted a közgazdászképzést, tudtad, hogy ez sokkal inkább egy megélhetést segítő eszköz, mintsem a hivatásod?
– Teljes mértékben.

Fokozatosan rájöttem, hogy emberekkel szeretek igazán foglalkozni. Segíteni szeretném őket a bennük rejlő lehetőségek kibontakozásában, a kihívásokkal való megküzdésben.

– Ezek jellemzőek a saját életpályád alakítására is, illetve a tanítás maga is erről szól.
– Akkor tudatosodtak bennem ezek az ambíciók és ez az elhivatottság, amikor hazaköltözve elkezdtem a saját önismereti munkámat egy pszichológusnál. Összeállt a kép, mi vonz, és miben tudnám a leginkább kibontakoztatni a képességeimet.

Horváth Csaba, aki meglépte azt, amire a legtöbb férfi csak vágyakozik

– Közgazdaságtanból szereztél diplomát, a médiában dolgoztál 23 évig, és nemrég készült el a saját asztalosműhelyed, ahol több éves szakmai tapasztalattal a hátad mögött végre elindíthatod a saját vállalkozásodat. Azt hiszem, az összefüggésekre csak te tudsz rávilágítani.
– Az érettségi után jöttem rá, hogy nagyon érdekel a közgazdaság-tudomány, bár elképzelésem még nem volt arról, hogy a diplomával hol szeretnék elhelyezkedni. A tanulmányaim mellett munkát kerestem. Egy barátom ajánlotta a Nemzeti Sport hirdetésfelület-értékesítői (sales) munkakörét. Elég jól fizetett, és a rugalmas munkaidő mellett tudtam tanulni. Aztán ott ragadtam. Általában ez egy stresszes munka, én mégis a kényelem miatt nem váltottam sokáig. Beletanultam, ráéreztem, hogyan lehet eljátszani a kreatívat és a magabiztosat a heti szintű számonkérések alkalmával. Megbecsülték a munkámat, amit nem szerettem kifejezetten. Mint közgazdászt nem tett próbára, inkább ösztönösen fejlesztettem ki egy „túlélési praktikatárat”.

Sokszor felmerült bennem, hogy jobb lenne valami „értelmes” tevékenységet végezni, egy értékteremtő munkát. Úgy tapasztalom, hogy ezzel a gondolattal nagyon sokan eljátszanak, akik irodai munkát végeznek, a férfiak között legalábbis ez elég általános. A legtöbb esetben azonban ez megmarad gondolati szinten.

Kép

Horváth Csaba

– Nálad mi adott még plusz motivációt?
– A keresztény értékrendem miatt nem sikerült azonosulnom a média és az értékesítés világával. Ez az ellentmondás nem oldódott fel az évek során. Azt tapasztaltam, hogy a szakmák közül férfiak számára az asztalosság a legvonzóbb választás. A fával már mindenkinek volt dolga, a fának illata van, élő anyag, nem olyan nagyon nehéz megmunkálni. Első lépésként egyéves felnőttképzés keretében elvégeztem a bútorasztalos szakiskolát. Ez egy rendkívül komolytalan képzés, csak minimális elméleti tudást ad, a szakmáról nem tanulsz meg jóformán semmit. Az iskola finanszírozásán túl 80 ezer forintot kellett fizetnem, ha műhelyt, szerszámokat akartam látni. Hozzáteszem, ezt a legtöbben nem fizették ki. Miután végeztem, igyekeztem kitanulni a szakmát: olyan asztalost kerestem, aki mellett inaskodhattam volna. Felhívtam sok asztalost, de mindenkitől jött a válasz: „Nincs nekem időm a betanításra.” Pedig én óradíjat is fizettem volna érte. Az iskolában furcsán néztek rám, amikor érdeklődtem, hol találhatnék valakit, aki segít.

Aztán hála Istennek úgy alakult, hogy megismertem Sanyi bá’-t, aki A Grund nevű szórakozóhelyen volt gondnok, főleg asztalos munkákat végzett.

Eredeti végzettsége is asztalos volt, de tüdőrák miatt bekerült a kórházba, közben a jól menő műhelyét el kellett adni, minden géppel és szerszámmal együtt. Megegyeztem vele, hogy ő tanít engem, cserébe én megteremtem az anyagi lehetőségét a közös munkának. Megvettem hát a gépeket, szerszámokat, berendeztünk A Grund alatti pincében egy műhelyt. Így dolgoztunk együtt, én este, munka után meg hétvégén mentem oda segíteni neki. Szomorúan értesültem nemrég bekövetkezett haláláról.

– Mit tanultál meg tőle?
– Bizonyos trükkökre nem tudsz rájönni magadtól, amik az igazi minőséget és nem utolsó sorban a gyorsaságot adják. Nekem így lett egy mesterem. De ez nem mindenkinek alakult ilyen jól, a legtöbben azok közül, akikkel én végeztem, nem lettek asztalosok.

– A te elszántságodra nagy szükség volt, hogy mindez így történjen?
– Az elszántság mellett fontos a Gondviselésbe vetett bizalom is. Ha meghozunk egy döntést, még mindig lehet egy csomó buktató, amire nem számítunk. Én például nem tudtam, hogy a képzés csak egy papírt ad, lényegi szakértelmet nem. Ha hiszem, hogy jó döntés hoztam meg, ami Istennek is tetsző, akkor lehet abban bízni, hogy Ő is segít.

– A nehéz életfeladathoz kapcsolódó könyvek segítettek a dolgok megértésében és elfogadásában? 
– Amikor az íráshoz fogtam, jócskán túl voltam már az elfogadáson. Megérteni? Talán nem is törekedtem rá. Amúgy két könyv szól az említett időkről, a „Temesvári lány” az édesanyámmal töltött három évről, és a „Hol vagy?” a férjem ápolásáról. Egyszer az írás nehézségéről panaszkodva egy okos, fiatal nő, aki olvasóból lett barát, azt mondta, „Annyiszor dobtad már be a botot és mindig aranyhalat fogtál, most már meg kell tanulnod, hogy be se dobd!” Kezdem megérteni, hogy mit is jelent ez.

– Mert az aranyhalhorgászat elvesz valamit tőled? Időt? Figyelmet? Energiát?
– Csoda tudja. Én soha nem írtam könnyen, bár ha már nagy nehezen nekiültem, akkor mindig élvezettel, mindenről megfeledkezve írtam.

Odakozmált főzelékek, kifutott levesek, levakarhatatlan lábasok „szegélyezik a pályámat”.

Az ottlét, a találkozás, még az odatartó út is fontosabb volt, mint mindezt megírni. 

– Nehéz a saját életedet élni, úgy, hogy állandóan mások sorsa foglalkoztat, amit ráadásul meg is kell írnod?
– A mások életének részese lenni, ha csak vendégként is – ajándék. Tükör, tanulság, tapasztalás, és sok érzelem eredője. Sosem éreztem, hogy a találkozások elvisznek a saját sorsomtól. Sőt! Nagyon jó visszagondolni, újraélni, felidézni embereket, perceket, hangokat. A magam életéből is. Egyre inkább onnan. Ez gyakran kényelmetlen szembenézés. Nálam ennek az ideje a hajnal. Még ágyban. Tegnap sok mindenen gondolkodtam. Kihagyott pillanatok jutottak eszembe, másnak csalódást okozó figyelmetlenségek, buta megfelelések, restségek a jóra, csalások… Nem bírtam abbahagyni a sírást. Elfogott a félelem, és egyszerűen nem tudtam se továbblépni, se felkelni. Ekkor megpöccent a telefon, egy sms jött. Olvasom. „Ha az Úr a te oltalmad, nem érhet téged veszedelem… Mert azt parancsolta angyalainak, hogy őrizzenek téged minden utadon. Tenyerükön hordozzanak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben…” Még jobban elfogott a sírás, de ez már más volt. Valami megnyugvás és hálaféle. Hogy van irgalom. A zsoltárt Klári küldte egy kis faluból. Évek óta nem találkoztunk. Hogy jutott eszébe? Miért pont most? Felhívtam. „Ki súg neked?” – kérdeztem és nevettünk. Akkor mondta, hogy három írásomat olvasta, mindegyik fontos üzenet volt a számára. Na, akkor most bedobni a botot, vagy nem?

– Hol vagy? – kérdezed az azonos című könyvedben. A kérdés a szerelmednek, a férjednek, Tibornak szól. Évekig feküdt otthon némán és mozdulatlanul, és csak apró jelekből tudtad, hogy olykor talán veletek van. Olvasva a könyvet, az is eszembe jutott, hogy valójában minden kapcsolatban előfordul, hogy a másik csak látszólag elérhető.
– Nem elég egy élet, hogy a másikat megismerhesd. Persze tudsz sok mindent, de hiába éltek együtt harminc, negyven, ötven évet, az ember legbenső énje ismeretlen marad. Minél közelebb vagytok egymáshoz, annál inkább. Bár engem senki nem ismert nála jobban és senki nem fogadott el ennyire, mindenestül. Mégis az elmúlásról beszélgetve sokszor játszottuk azt, hogy „Nem mehetsz el előbb, nem hagyhatsz itt!” Ezt én mondtam, ő pedig mindig ezt válaszolta: „Magácska ezzel ne törődjön! Ez már el van rendezve! Vidám kis vígözvegy leszel!” – nevetett és megölelt. Még ha játék volt is, ebben nem ismert. Én is mennyi mindent nem tudtam róla…

Milyen öröm, ha megtalálom a finom, ceruzás aláhúzásait, a kiemeléseit egy-egy könyvben! Milyen hálás vagyok értük, hogy megint megtudtam valami fontosat róla…

– Akkor nincs is igazán távol?
– Nem, nem távolságot érzek, itt van. És a keresés is közel hozza.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Az, hogy végig mellette voltál, azt is jelentette, hogy a világtól kicsit messzebb kerültél? 
– Az első három évben igen. És akkor egy bölcs gyógytornász-lélekgyógyász, Lea, aki barát is lett, azt mondta: „Menj! Most te vagy a Tibor keze, füle, lába, az a jó neki, ha te idehozod a világot.” Lehet, hogy önző vonás, de úgy próbáltam megszervezni, hogy maradjon valamennyi szabadságom. Néztem ezeknek az éveknek a noteszeit – akkor is sokat utaztam, jöttem-mentem, csakhogy egy örök darálásban, hogy odaérjek, aztán hazaérjek, mire indulna a nővér. Öt évig ment így. Néha elfáradtam. De sokan segítettek, a gyerekek, a barátok, én meg nem vagyok egy direkt szenvedő típus.

– De nem is menekülsz el, mindig beleállsz a nehéz helyzetekbe. Édesanyádat is évekig ápoltad.
– Alkat lehet, személyi azonosság. Ha mondjuk valakinek leesik a kesztyűje, ösztönösen ugrok és felveszem. Koromra való tekintettel – mondanám, ha mondanék ilyet – ez néha már paródiába illik. De tény, hogy gyorsabb vagyok másoknál. Genetika, ösztön, példa – fene tudja. 

– Van, aki megéli és van, aki megírja. Te sosem választottad ezt ketté. Bárkiről beszélsz, azonnal hozzáteszed, több mint olvasó, inkább barát…
– Egyszer elmentem egy pszichológushoz, azt a feladatot adta, hogy csináljak egy rajzot: körökkel jelöljem, kik azok, akik közel állnak hozzám. Elkezdtem a családdal, a barátokkal, csak rajzoltam, rajzoltam, tele lett körökkel a papír. Azt mondta a végén a hölgy: „És te hol vagy?” „Ja, én is beleszámítok?!” Ez nem provokatív válasz volt, hanem csodálkozás. Ja, én is? És nagy sokára, felismerés. Ravaszkodtam persze, loptam magamnak szabadidőt, sétára, napozásra, lógásra. Ez a napi regenerálódáshoz elég volt. Sógornőm Franciaországban él, még a vad szocializmusban extra szappanokat hozott. Hát ezekből egyet se bontottam fel, hogy kényeztessem magam vagy magunkat. Mindig odaadtam névnapra, születésnapra vagy az óvó néniknek, tanító néniknek, az orvosnak, de magamnak?! És nem szenvedtem tőle. Amikor lányként élsz, rólad szól az életed. Aztán jön a család, a gyerekek, és akkor valahogy nem jutott eszembe magamra gondolni. Ügyeskedtem, mondom, de az alján mindig ott ült a kis lelkifurdalás. Aztán amikor elmennek a gyerekek a háztól, újra adsz időt magadnak. 

– Sok mindent kevésbé lelkesen teszünk meg magunkért, mint azokért, akiket szeretünk. Néha épp a lelki életünkért nagyon keveset. 
– Negyven-ötven éves korom között kezdtem érezni valami lelki hiányt. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi ez, de elkezdtem járni a kilences misére. Mindig hátul álltam, és pár perccel megelőzve a tömeget, a végén meglógtam. Nem akartam senkivel találkozni. Hazafelé, végig az úton, folytak a könnyeim. Nekem való pap szolgált akkor nálunk.

A prédikációban többes szám első személyben jól kiosztotta a társaságot, magát is beleértve. Aztán a mise végén, már elköszönt a hívektől, amikor jó dramaturgiai érzékkel visszafordult és ennyit mondott: „Egy nagy szerencsénk van: nagyon szeretnek bennünket…”

És ezt úgy tudta csinálni József atya, hogy az ember a feloldozás élményével szinte röpült haza. Őt követte egy nagy műveltségű, filozofikus lélek, egy gondolkodtató pap, Péter atya. Ők voltak a lelki segítőim, hogy visszataláljak. És egy közös éjféli mise után egyszer csak Tibor is elkezdett velem jönni vasárnaponként, a kilencesre.

– Vannak más emlékezetes karácsonyaid?
– Többet megírtam már. Fiatal voltam, albérletben laktam, nagyon készültem haza karácsonyra, irtó büszke voltam, hogy keresek, egy porszívót vittem ajándékba. Otthon már sült a hal, mindenki várakozott. Nagy kajlán levetettem magam a priccsre a kisszobában: „De jó itthon!” És reccs! Alattam a priccsre fektetve ott volt az üveglap, amit apám be akart vágni az ablakba, délután hozta az üvegestől. Kaptam egy hatalmas pofont, anyu felsikoltott: „Mondtam, hogy ne oda rakd!” Én meg felpattantam, és az utolsó busszal visszamentem a fűtetlen albérletbe. Bora nénivel karácsonyoztam, nála laktam. Bántam, hogy eljöttem, nem szoktam ilyen hirtelen lenni. Másnap – hogy ez vágyálom volt, vagy valóság, nem árulom el – anyu eljött, és azt mondta „Gyere kislányom, apád itt vár lent a kapuban.” És akkor hazamentem.

– Tiborral milyen volt az első közös karácsony?
– Mi, lázadók nem vettünk karácsonyfát. A könyvespolcot, ami kétfelé választotta a szobát, ahol a barátainknál laktunk, teleaggattuk fenyőágakkal, fagyöngyöt, csipkebogyót akasztottunk rá. Gyönyörű volt. Évekig így díszítettük a szobát, oda születtek a gyerekek is, hárman. Már itt laktunk ebben az öreg házban, amikor Tibor egyik karácsonyra talált valahol egy gyönyörű fekete pianínót, a sufniban tudtuk hirtelen lerakni. Kötöttünk a lábához egy spárgát, felvezettük át a kerten, föl a lépcsőn a karácsonyfáig és odaírtuk: „Kövessétek a madzagot!” A pianínón nyitva volt a kotta, a sufnit megvilágította egy szál gyertya. Sose felejtem el! Ami nagyon hiányzik, mióta Tibor nem varázsol, az a csillagszórózás. Amíg mi az ablaknál énekeltünk, észrevétlenül eltűnt – a gyerekek sosem mutatták, hogy kiszúrták volna –, és csillagszórókat dobált föl, az ablak elé. A gyerekek meg kiabáltak, hogy „Itt vannak az angyalok!” Amikor a hetediken laktunk, partvisnyélre kötözte és a loggiáról lóbálta a szikrázó „angyalait”. 
Volt dráma is persze. A gyerekek már kamaszok voltak, nálunk volt szenteste a két nagymama is. Anyukám egy kardos nagyi, aki meg volt győződve arról, hogy ez a demokratizmus, ami a mi családunkban él, nem vezet jóra. A másik nagyi nem tett mást, csak szerette az unokáit. A fiunk azon a karácsonyon kapott egy igazi farmert. Éneklés, bocsánatkérés, megöleljük egymást, bontjuk az ajándékokat és Marci meglátja: „Úristen, igazi farmer!” Anyukám a mindentudók mosolyával megjegyzi: „Nagy lesz. Bőségben jó, de hosszú.” És tényleg. Marci sutyorog. „Mama, varrd föl, varrd föl, léci, ebben akarok menni a Ficuval az éjféli misére, varrd föl, mama!” Mondom: „Marci, a karácsonyfa alatt van a varrógép.” Anyukám fülel: „Micsodaaaa? Szenteste varrni? Nincs varrás karácsonyeste!” Annyira mondta, hogy legszívesebben már fölvarrtam volna. Rémes volt, mindenki mondta a magáét egyre indulatosabban. Akkor én: „Gyerekek, szenteste van, béke van, tálalunk!” Fojtott csöndben ettünk. Nyeltem a könnyeimet. Hallom, hogy Marci elmegy. Anyu: „Tessék, megmondtam…!” Később telefonált, bocsánatot kért, jön haza. De a karácsony odalett. Ha visszagondolok, ma már nem tétováznék, kedvesen leszerelném az anyukámat, és vele együtt fölvarrnánk azt a szerencsétlen nadrágot. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– És te milyen nagymama vagy?
– Hát, nem az a mesebeli... Nem az a ráérős. Talán majd most, hogy kevesebb a feladat. De kis cinkosság belefér. Egy-egy telefonfeltöltés, kis kérések, egy tepsi kókuszos kocka vagy összekacsintunk a Bulcsúgyerekkel, aki nagyon szereti a ravaszul ártalmas burgonyaszirmot – mert én is szeretem –, és néha bűnözünk egy kicsit.

Azt megtanultam, hogy a felnőtt gyerekekkel nem lehet kritikusnak lenni. Lázár Kati színésznőtől hallottam egyszer egy mondatot: „Vagy igazad van, vagy boldog vagy.”

Nagy igazságnak tartom. Halottak napján a temetőben rémülten vettem észre, hogy pontosan ugyanazzal az indulattal dirigálom a felnőtt lányomat, amivel az anyukám engem, abban az őrült fontos dologban: milyen mélyre ássa be a krizantémot. 

– Sok házasság is hasonló vitákban vérzik el. 
– A mi kis egónk! Ez a túlműködő önérzet, a meggyőződés, hogy én tudom jól. Sőt, a legjobban! Sokáig minden karácsonykor megfeszültem. Pláne, amikor már a felnőtt gyerekek az unokákkal jöttek, azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Még bejglit is sütök, és az is a legjobb lesz, pedig már leszakad a derekam, és a legszebb terítőt tegyük fel és egyszerre merjük ki a levest, egyszerre énekeljünk… Tibor blazírtan passzírozta a halászlét, fütyörészett, ő sosem görcsölt rá a készülődésre. Ez még jobban idegesített. És persze soha nem tudott úgy lenni, olyan tökéletesen, ahogy én elképzeltem. Nem mindenki érkezett időben, nem oda ültek, ahová gondoltam. A házassággal mindenki újat hozott. Hiszen akivel összekötötték az életüket, az más szokásokkal, más hagyományokkal érkezett. És lettek új, közös szokásaik.

– Talán már az maga az attrakció, hogy mindenki ott van.
– Igen. Így igaz. Elengedni a sok megfelelést és elvárást. „Mama, nem olyan nagy baj, ha nem tűzforró a rántott hús” – ezt már a nagy gyerekeimtől tanultam meg. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>