Szagdiagnosztika – Amikor még szaglással ismerte fel az orvos a betegséget

Márpedig a szaglás egészen a 20. századig fontos szerepet játszott a diagnosztikában. Már az Ebers-papirusz, az első egyiptomi (Kr.e. 16. századi) orvosi szöveg megjegyzi, hogy „a nyitott fejseb szaga olyan, mint a tyúkürüléké”. Hippokratész a Krisztus előtti 5. században a széklet illatából vont le következtetéseket az adott betegségre vonatkozóan, Galénosz (Kr. u. 2. sz.), az ókor legnagyobb hatású orvosa pedig hat munkájában is foglalkozott az illat-diagnosztikával, különösen az általa phthiszisznek nevezett tuberkulózis szagdianosztikájával:

A tüdőbaj szerinte ugyanis nemcsak a beteg leheletéről, hanem verítékének, vizeletének szagából is felismerhető.

Ám később is számos betegséggel kapcsolatban találunk szagdiagnosztikai megfigyeléseket a fennmaradt orvosi szövegekben.

Pierre Borel (1620–1671) neves francia orvos szerint például a pestis messziről kiszagolható. Sajnos azt nem említi, mihez hasonló az illata. Jacobus Balde (1603–1668) barokk-kori német költő és író „A köszvényesek vígasza” című remekében kifejtette, hogy a büdös láb a rossz emésztés jele, ám a köszvényeseknek jellemzően jószagú, sőt, egyenest balzsamos illatú a lábuk, mert a kegyetlen kórság „kifőzi belőlük a káros nedveket”. Jordán Tamás (1539–1585), kolozsvári származású német orvos „Pestis phaenomena” című járványtani könyvében említi, hogy számos betegség azonosítható a beteg leheletének bűze alapján, sőt olykor a betegség súlyossága is megállapítható ekképpen.

Köleséri Sámuel (1663–1732) erdélyi orvos szerint a tífusz korabeli magyar „hagymáz” nevét onnan kapta, hogy jellemzően hagymaszagú kórság volt. Ebben azonban tévedett, mivel a hagymáz betegségnév egy ősi magyar betegségdémon nevéből származik. Ernest Ludwig Helm (1747–1834) berlini orvos szerint viszont a skarlátnak a rothadó heringhez és sajthoz hasonló a szaga, míg a kanyaró illata a döglött libák tollának szagára emlékeztet. Paul Friedrich Rayer (1793–1867), a párizsi Charité egykori főorvosa tudományos közleményben tette közkinccsé azon fölfedezését, hogy a hashártyagyulladás pézsmaszagot áraszt.

A cukorbetegek vizeletének és leheletének illata is állítólag összetéveszthetetlen.

Idősebb Bókai János, Erzsébet királyné házi gyermekorvosa állítólag három lépésről felismerte a cukorbajosokat.

Más ismert orvosok jellegzetes szagot tulajdonítottak a sárgaságnak, a golyvának, sőt a kolerának is. Louis-Jules Béhier (1823–1876) szerint a hastífusznak vérszaga, F. Döppner (1812–1889) szerint pedig a pestisnek mézszaga van. Egy orvos ismerősömtől tudom azt is, hogy a tetanusz jellegzetes egérszagot áraszt.

John Floyer (1649–1726) angol orvos, a hidegvízgyógyászat feltalálója, 1687-ben önálló szakmunkát is szentelt a szagdiagnosztikának. Ebben azt írta le, hogyan deríthető ki az egyes ásványok, állatok és növények orvosi haszna illatuk alapján. Az első magyar orvosnő, Hugonnay Vilma (1847–1922) szintén önálló könyvet adott ki „A szaglás az egészség őre” címmel 1896-ban. Ebben a kötetben ugyan nem annyira a szaglás diagnosztikus, mint inkább higiénés szerepére hívta föl a figyelmet. A két világháború közt a német Hanns Baur (1898–1967) magyarra is lefordított, nagy sikerű „Intuitív diagnosztiká”-jában (1940) több oldalt is szentelt az illatdiagnosztikának.

A szagok megfigyelése egyébként ma sem ment ki a divatból, azonban a szagolgatást inkább kutyákkal szokták végeztetni. A kábítószereket vagy a romok alá szorult embereket tévedhetetlenül kiszagoló ebekről nyilván mindenki hallott már. Kurt Kleiner a New Scientistben, Jéki László és Gimes Júlia pedig a Magyar Tudomány című tekintélyes lapban 2006-ban arról adtak hírt, hogy egyes ráktípusok, például a hólyagrák diagnosztikájában is fontos szerepet játszhatnak a betegség által kibocsátott illatanyagok, és ezek felismerésére meg lehet tanítani a kutyákat.

Legutóbb a Covid-járvány kapcsán értesülhettünk róla, hogy erre idomított kutyák vagy egyéb állatok segítségével a Covid-fertőzés is nagy biztonsággal diagnosztizálható.

A szagokat azonban nem csupán a betegségek felismerésében, hanem a terápiában is hasznosították: Marsilio Ficino reneszánszkori tudós a „De vita” (Az életről) című munkájának harmadik könyvében írt az illatok gyógyhatásairól. A középkor idején a járványok, különösen pedig a pestis ellen egyebek között erős illatanyagokkal, füstöléssel is védekeztek – ez is az illatterápia egyik válfaja volt. A természetes és alternatív gyógymódok iránt érdeklődők pedig jól ismerhetik és talán alkalmazzák is az illóolajok hatásait.

A szagterápia fölött tehát nem járt még el teljesen az idő – hazánkban Biegelbauer Béla adott ki több illatterápiás szakmunkát is az 1990-es években. De ez már egy másik történet.