– Mi vezetett a rászoruló családok segítéséhez, hogyan alakult meg a Tündérpakk Alapítvány?

– Nem véletlen, hogy azok az emberek gyakrabban jótékonykodnak, akik maguk is megélték, milyen lent lenni. Én magam is szegény családból jövök.

Az édesanyám egyedül nevelt hármunkat, amikor kicsi voltam – és mindig is nélkülöztünk. Úgyhogy én pontosan tudom, milyen rászorulónak lenni és örülni bármiféle adománynak. Emellett bennem mindig nagyon erősen munkált a mások iránti együttérzés, a felelősségvállalás és a segíteni vágyás.

Magát az Alapítványt egyébként a véletlen hívta életre. Én a Jön a baba Hadas Krisztával c. tévéműsor 1. évadában szültem a kislányomat, így amikor Kriszti a 2. évad forgatása során találkozott egy olyan rászoruló kismamával, akit elhagyott az apa, engem keresett meg, hogy nincsenek-e véletlenül feleslegessé vált, kinőtt babaruháink. Én ekkor egy felhívást is közzétettem a közösségi média-oldalamon, amiben segítséget kértem egy babakelengye összeállításához. És meglepően sokan jelentkeztek. A Jön a baba 2. évadában pedig a felajánlók láthatták is, hogy az adományaik valóban jó helyre kerültek, ami elég erős bizalmat épített a további jótékonysági akciók szervezéséhez.

Hamarosan egyre többen jöttek, a legkülönfélébb felajánlásokkal. Ezzel párhuzamosan sokan kerestek meg azzal is, hogy a környezetükben élő – akár a bölcsiből vagy az oviból ismert – nehéz körülmények között élő barátoknak, ismerősöknek tudnék-e segítséget szerezni. Így 2016-ban hivatalos formát öltöttünk, és megalapult a TündérPakk Közhasznú Alapítvány.

Ma már családsegítőkkel, védőnőkkel állunk kapcsolatban, így a szociális háló is biztosít minket arról, hogy valóban rászorulókhoz kerüljenek a felajánlott ruhák, bútorok, élelmiszerek vagy műszaki eszközök.

Néhány családot régebb óta is támogatunk: van például egy fiatal, háromgyermekes anyukánk, akinek néhány évvel ezelőtt távozott a férje. A gyerekek gluténérzékenyek, ezért bármiféle gluténmentes terméket kapunk, nekik küldjük, egy festéküzlet-partnerünk pedig segített rendbe tenni a lakásukat.

– Ha jól tudom, a TündérPakk egy igen kislétszámú, alulról szerveződő alapítvány. Mennyire könnyű érvényesülni a nagy jótékonysági szervezetek árnyékában?
– Igen, ez így van, a TündérPakkot jelenleg három anyuka és a férjem működteti: köztük főállásban egyedül én, a többiek a szabadidejükben. Ez elég komoly és állandó szervezést igényel, hogy mindenki ráérjen, és közösen tudjunk tevékenykedni.

Kép

Kép: Tündérpakk Alapítvány

Rendszeres támogatásban, pályázati pénzben egyébként mi nem részesülünk, ez egy passzió, önkéntesként pedig egyikünknek sincs fizetése belőle. Ez nyilvánvalóan nagy különbség a nagylétszámú, nagynevű szervezetekhez képest. Mi egyedül a civilek, a támogató partnerek felajánlásaira támaszkodhatunk, illetve a felajánlott SZJA 1%-ra, amit alapítványként már be tudunk fogadni, és előre is nagyon köszönjük mindenkinek, aki esetleg mellettünk dönt! Ebből kell ugyanis fedeznünk minden működési költséget: az adományok tárolásáért a raktárhelységet, szállításáért a benzint, de a honlapunkat és a könyvelőt is.

– Öt év alatt csaknem az egész országban megfordultatok, hogy segítsetek az arra rászorulóknak. Melyek voltak a legsikeresebb, legemlékezetesebb adománygyűjtéseitek?
– A tevékenységünk során számtalan megható történetet talál ránk. Nehéz is kiemelni egyet-egyet. De a kicsi Hanka sorsa például különösen megérintett: a kislány 2018 szeptemberében született sürgősségi császárral, és az anyukája másnap éjjel meghalt terhességi toxémiában. Az apuka így egyedül maradt a csöppséggel. Alig néhány nap leforgása alatt több mint kétmillió forintot sikerült nekik gyűjtenünk, emellett pedig egy hazai tápszerforgalmazó magára vállalta, hogy a baba féléves koráig ingyen biztosítják a tápszert, majd később a hozzátápláláshoz szükséges pépeket, üveges bébiételeket.

Ehhez nagyon hasonló és nem kevésbé tragikus történet nemrégiben is történt: egy fiatal kismama elkapta a Covidot, így a 30. hétben sürgősségi császárral kellett világra hoznia a gyermekét, majd elhunyt a kórházban. Az ő családjuknak több mint 11 millió forintot tudtunk összegyűjteni a nagylelkű adományozók jóvoltából.

A koronavírus-járvány egyébként nagyon sok családot taszított kiszolgáltatott helyzetbe: a vendéglátósok elvesztették a munkájukat, sokan kényszerülnek nélkülözni. Ezért a Covid első hulláma alatt hétmillió forintot szedtünk össze, amiből csaknem 700 rászoruló családhoz juttattunk el tartós élelmiszereket és higiéniai csomagokat. Emellett rendszeresen támogatunk gyerekotthonokat és különböző kórházak újszülött-osztályait is.

– Jelenleg is fut egy egyhónapos gyűjtésetek, amelynek keretében az adományozók érintésmentesen és ingyenesen adhatják fel a csomagjaikat a Foxpost automatákban. Elsősorban milyen adományokat vártok, mire figyeljünk a Jótett csomagok összeállításánál?
– A tartós élelmiszerekre nagyon nagy szükségünk van, hiszen sokan elvesztették a munkahelyüket, és még mindig nem kerültek vissza a munkaerőpiacra. A kieső jövedelem miatt nekik elsősorban étellel segítünk. Például konzervekkel, tésztával, olajjal, sóval, cukorral, liszttel vagy rizzsel. Emellett várunk higiéniai termékeket, babaholmikat, például pelenkát, popsitörlőt, érintetlen bébiételt és tápszert.

Sajnos nagyon gyakran kapunk kinyitott, kicsit kipróbált krémeket, tusfürdőket vagy épp tápszert – mondván, hogy „csak egy kanállal vettem belőle” – azonban ezeket higiéniai és törvényi okokból nem adhatjuk tovább. Ilyet ne küldjenek!

A tusfürdő helyett pedig elsősorban szappanokat várunk, hiszen a szappanhab lemosása sokkal kevesebb vizet igényel – az általunk támogatott családok jelentős része ugyanis olyan helyen él, ahol nincs bevezetve a víz, tehát lavórból fürdenek.

Kép

Ruhaméret tekintetében most 15 éves korig fogadjuk a jó állapotú darabokat. Ez azt jelenti, hogy ne legyen szakadt, lyukas, gomb vagy működőképes cipzár nélküli. Aki ugyanis rászoruló, és nem tud a turkálóban venni magának egy kabátot, jó eséllyel azt sem engedheti meg, hogy kifizessen egy több ezer forintba kerülő cipzárcserét. A ruhák kiválasztásánál kérjük, hogy vegyék figyelembe a szezonalitást, a hatalmas köteg téli ruhákat ugyanis a raktárunk kapacitása miatt nem tudjuk tárolni. Ezért most elsősorban tavaszi és nyári darabokat kérünk, alaposan kimosva, tiszta, illatos állapotban, de kivasalni nem kell.

– Mi az, ami semmiképp ne kerüljön a csomagba?
– Pár napja történt megint, hogy két zsák penészes ruhát kaptunk és válogattunk szét. Lehet, hogy tíz éve álltak a pincében. Nem tudom, néha olyan, mintha az emberek az adakozást lomtalanításként fognák fel: mindenféle szemetet a nyakunkba sóznak, és tőlünk várják, hogy szortírozzuk, rendbe rakjuk, majd osszuk szét, mondván „a rászorulónak majd jó lesz”. Ez egyrészt elképesztő megalázó gondolkodás egy nehéz helyzetben lévő emberről, hiszen ő sem szívesen vesz fel szakadt ruhát, szétmállott talpú, koszos cipőt, vagy épp játszik egy törött, hiányos játékkal (pl. puzzle, kártya). Másrészt nekünk sincs kapacitásunk és erőforrásunk arra, hogy ezt a gyakran busznyi hulladékot szállítsuk, tároljuk, szétválogassuk, tisztítsuk, szárítsuk vagy épp karbantartsuk. Sem égőt, sem elemet nem tudunk venni a műszaki holmikba, és a megjavításukat sem tudjuk finanszírozni, intézni. És a támogatott személy sem fogja tudni.

A lejárt szavatosságú élelmiszerekkel ugyanaz a helyzet, mint a kinyitott tápszerekkel: alapítványként egészségügyi és törvényi okokból sem juttathatjuk el azokat a rászorulókhoz. Hiába csak egy hete lejárt száraz tészta, akkor sem. Azaz szükségszerűen a szemétben végzi.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a jótékonysági szervezet nem egyenlő a hulladéklerakóval.

Az emberek bele sem gondolnak, de ez a rengeteg használhatatlan „adomány” elképesztő mennyiségű szemetet termel, aminek a szállítása, tárolása és megsemmisítése nagyon megterheli az igencsak csekély összegből gazdálkodó alapítványokat. Ezért arra kérjük a nagylelkű adakozókat, hogy csak olyat adjanak, amit ők is szívesen fogadnának, használnának, azaz tiszta, jó állapotú, működő dolgokat. A szemetüket viszont kérjük, hogy dobják ki ők maguk!

A Jófogás, a használtcikkek legnagyobb hazai forgalmazója úgy döntött, hogy nemcsak a helyes adományozással kapcsolatban gyűjti össze a legfontosabb tudnivalókat, hanem a Foxpost bevonásával országos jótékonysági akciót is hirdet. Így anyák napjától (május 2.) a szülők világnapjáig (június 1.) tart az a kampány, amelynek keretében a TündérPakk Alapítvány rászoruló, egyszülős családokat segít a hozzájuk kerülő Jótett Csomagokkal. A nagylelkű adakozók gyerekruhákat, tartós élelmiszereket, higiéniai termékeket és babaholmikat adhatnak fel, méghozzá érintésmentesen és ingyenesen, az országosan elérhető Foxpost automaták bármelyikénél. A helyesen becsomagolt adományokra csak rá kell írni, hogy „Jótett Csomag”, rárajzolni egy szívet, majd az automatánál felhívni a Foxpost adományvonalát (+36 1 443 3231), és az ügyintézők azonnal kinyitnak egy erre fenntartott rekeszt.

 A pszichológiában a meggyőzést alapvető emberi viselkedésként írják le. Milbik Zsuzsa szerint ez lehet pozitív irányú, mint egy baráti jó tanács vagy negatív, amikor a célszemély nincs tudatában annak, hogy befolyásolni szeretnék, ezt hívják manipulációnak. „Nonverbális üzeneteink kevésbé kontrollálhatóak, éppen ezért erősebb hatással vannak ránk. Az egyenes tartás, felemelt fej, a ritmusos, de nyugodt beszédtempó, a mélyebb hang azt mutatja nekünk, hogy az illető nem izgul, biztos magában, nagy valószínűséggel hihetünk neki. A magas hang, gyors vagy lassú beszédtempó, a sok gesztikuláció, a görnyedt testtartás gyengíti a mondottak súlyát, mert idegességként, bizonytalanságként vagy éppen túlzott izgatottságként értelmezzük, ami mögött hátsó szándékot sejtünk” – teszi hozzá a Be Balanced Pszichológiai Pont pszichológusa. 

Rendszeresen felmerül az érv, hogy a tudósok feladata az, hogy a saját területükön eredményesek legyenek, ezért nem lehet elvárni tőlük, hogy emellett médiaszemélyiségekké is váljanak.

Dr. Aczél Petra, a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció és Szociológia Intézetének igazgatója, a Retorika: a szóból épült gondolat című könyv szerzője szerint ez olyan mintha egy anyának azt mondanánk, hogy ne beszéljen a gyermekéhez, mert csak az a feladata, hogy táplálja. A tudósok új generációja napról napra bizonyítja, hogy a kommunikáció a munka része. Sok a sikeres „tudóspalánta”, aki már tizenévesen nemzetközi versenyeken vesz részt, ahol felszólal, idegen nyelven beszél, szellemi műhelyekben dolgozik, külföldi kutatóintézetekhez kap ösztöndíjat. Érzékelhető, hogy ez az új generáció már egyre ügyesebben megtalálja a helyét a nyilvánosságban, és ez nem csak személyiségtípus kérdése. A pszichológus szerint a kutatások azt igazolják, hogy a meggyőzés képessége tanulható és fejleszthető. 

Kép

Kép: Freepik

Dr. Kiss László csillagász, Széchenyi-díjas fizikus előadásai a nagyközönség számára is izgalmasak. Szerinte fontos, hogy egy tudós jól tudjon beszélni az eredményeiről, a hitelesség pedig a szakmai tartalom és a beszélőképesség megfelelő szintjéből tevődik össze. Az akadémikus tíz éve tart kurzust A tudományos közlés művészete címmel doktorandusz és mesterszakos hallgatóknak. „Kellenek bizonyos képességek ahhoz, hogy az ember könnyedén felálljon és bármikor bármiről beszéljen úgy, hogy az érthető is legyen, de ez nem azt jelenti, hogy gyakorlással ne lehetne javítani a nyilvános beszéden. Azt tapasztaltam, hogy a fiatal kutatónövendékeknek át kell törniük egy bizonyos gátat, amit a kishitűség diadalának nevezek, amikor valaki nem hiszi el, hogy a tudományos munkája érdekelheti a laikusokat” – magyarázza a kutató. 

Aczél Petra azt tapasztalta, hogy az akadémikus világ gyakran kiveti magából a jól kommunikáló tudóst, mondván, hogy aki artikulált, magával ragadó, akinek azon túl is van hatása, amit csinál, az gyanús, nem jó tudós.

Kiss László is azt igazolja, hogy ez egy létező jelenség. „Szerintem nem így kellene felfogni, én abban hiszek, hogy minél több emberhez el kell juttatni a tudományos eredményeket, és ennek bizony a média az eszköze. Az elefántcsonttoronyba való visszavonulás, hogy »márpedig tessék elismerni, hogy én mekkora tudós vagyok« a 21. században már nem működik. A másik dolog, ami miatt ferde szemmel nézhetnek az emberre, hogy aki a nagyközönség előtt beszél, az óhatatlanul egyszerűsít, és ez sokszor a szőrösszívű tudósok számára a szubsztancia elvesztését jelenti. Nem értik meg, hogy igenis a laikusok az életből vett példák alapján képesek felfogni a tudományos eredményeket” – mondja a csillagász. 

Aczél Petra szerint azért is elengedhetetlen, hogy egy tudós jól kommunikáljon, mert ahhoz, hogy a köz fontosnak tartsa, amit csinál, beszélnie kell róla. „Ma a tudományból élők nem kis része az adófizetők pénzéből kutat, ezért is lenne fontos, hogy az információ a hétköznapi emberekhez is eljusson. Ma nagyra értékeljük a tudományt, az innovációt, vagyis azt, hogy tudjon valaki beszélni arról, hogy mi a jelentősége annak, amit kutat, és mire használható az eredmény, amiben reménykedik. Kötelesség beszélni róla, de egyben öröm is, mert ezzel a társadalom szemében is fontos szereplővé válik” – teszi hozzá a szakértő, aki úgy véli, hogy soha nem volt még akkora szükség jól beszélő tudósokra, mint most, amikor álhírekkel és áltudós celebekkel kell felvenniük a versenyt, akik a közösségi médiában gyorsan terjesztik a tévhiteket. „Itt vannak azok a szereplők, akik háttértudás nélkül teljes világmagyarázó erővel lépnek fel, és velük szemben a sokszor akadozó hangon beszélő, adatokkal operáló valódi tudós alig tűnik hatásosnak” – magyarázta Aczél Petra. 

Kép

Öveges József, kép: Fortepan (adományozó: Szalay Zoltán)

Milbik Zsuzsa szerint fontos, nem elhanyagolható tényező „társaink reakciója, aminek az ereje a közösségi média elterjedésével egyre csak nő. Ha azt látjuk, hogy mások valamit jónak tartanak, mi is hajlamosabbak vagyunk azt felülértékelni. Míg ha azt tapasztaljuk, hogy kevesen állnak be egy ügy, gondolat, termék mögé, akkor arra gondolunk, hogy ez nem lehet véletlen. A többségi ítéletet megbízhatónak tartjuk, hiszen a mi szűrőnk esetleges hibáit ezzel akarjuk ellensúlyozni. Ugyanakkor érdemes figyelembe vennünk, hogy a meggyőző fél is ismeri ezt a mechanizmust, és próbálja kihasználni.

Az utóbbi években a közösségi média próbálta törölni a nem valós profilokat, amelyeket celebek, cégek azért generáltak, hogy több követőt, lájkolót mutathassanak fel, kihasználva, hogy ez a valódi személyekre meggyőző erővel hat a hitelességüket illetően” – teszi hozzá a szakértő. 

Az információ társadalmi hatásaitól is függ, hogy mekkora felelőssége van a tudósoknak abban, hogy képesek legyenek jól kommunikálni az eredményeiket. Ha valaki nem hiszi el azt a fantasztikus felfedezést, hogy először találtak kísérleti bizonyítékot a Higgs-Bozon két müonra bomlásáról az európai részecskefizikai kutatóintézet (CERN) tudósai, akkor azzal nem árt senkinek. Ha azonban valaki azért nem teszi meg az óvintézkedéseket egy világjárvány idején, mert egy meggyőző fehérköpenyes szónok cáfolja a tudósok megállapításait, az már óriási problémát jelent. Korunk egyik legnagyobb kihívása, hogy a tudomány legyőzze a közösségi médiában futótűzként terjedő álhíreket, és ez csak úgy lehetséges, ha felvértezik magukat azokkal a retorikai eszközökkel, amelyekkel meg tudják értetni eredményeiket a hétköznapi emberekkel. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Fotográfus létem ellenére volt idő, amikor hat lóval sem lehetett volna kamera elé vonszolni” – vallja Nerpel Nikoletta, aki ma már küldetésének tekinti, hogy megmutassa a nőknek a legszebb énjüket kortól és alkattól függetlenül.

A misszió mögött személyes tapasztalatok állnak. „Egész gyerekkoromban sokat csúfoltak az elálló füleim miatt. Nikiegér volt a gúnynevem. Állandóan kiengedve hordtam a hajam, és amikor testnevelés órán össze kellett fognom, nagyon szégyelltem, hogy semmi sem takarta a füleimet. Aztán felső tagozatban meg is híztam, és akkor már a vaskos lábaim miatt is beszóltak. Itt volt az a pont, amikor végleg elsüllyedtem a szégyentől.”

„Jöttek a nőiességemet elfedő, bő, szürke és fekete ruhák, csak senki ne vegyen észre...”

Pedig a kezdet idilli volt. Nikiék vidéken laktak, ahol az utcában lakó barátnőkkel sokat bandázott, a családdal pedig rengeteget kirándultak. Ezekből az időkből egészen kalandos világ tárul föl: „Akkoriban gyakran mentünk várakat nézni, és én ilyenkor igazi felfedezőnek képzeltem magam. Kedvenc sorozatom volt »Az elveszett ereklyék fosztogatói«, amelynek a főszereplőjével teljesen azonosultam.”
Niki ekkor még régésznek készült, felmerült még a csillagharcos, illetve egy példakép nagynéni hatására a gyógyszerkutató vegyész. Ezeket az opciókat ütötte ki a fotózás, amint az első fényképezőgépét megkapta.

„Már általános iskolában kattintgattam, megörökítettem az osztálykirándulásainkat, majd a gimibe is tovább vittem hobbiként. A szüleim válása után azt éreztem, azonnal fel kell nőnöm, ezért a kortársaim könnyed témáihoz nem tudtam kapcsolódni. Elkerültem a társasági eseményeket, és helyette egyre többet fotóztam. Akkor még nem embereket, hanem természeti képeket, tájakat, növényeket, gombákat, virágokat.”

„A szépet kerestem, ha már úgy éreztem, én magam nem vagyok az.”

Niki a képekkel fotópályázatokon is indult. Volt, hogy egy versenyen több fotója is helyezést ért el, nemcsak az első, de a harmadik díjat is elvitte. „Ez nagyon fontos visszajelzés volt számomra, hogy amit csinálok, az mások szerint is érték.” Miközben a kamerával egyre nagyobb barátságba került, ez segítette, hogy visszataláljon a közösségekbe is. A rock- és metálzene rajongójaként egyre többet járt koncertekre. 

Kép

Nerpel Nikoletta

„Kívülről egészen beleillettem a társaságba: fekete ruhák, fekete haj, szegecsek... De elengedni itt sem tudtam magam. Miközben a többiek vadul tomboltak, énekeltek, én vigyázzállásban néztem végig a koncerteket, annyira gátlásos voltam. A fotózással viszont egy jó kép kedvéért – a kamera mögé bújva – elkezdtem mozogni a tömegben.” A fotózás nemcsak visszavitte Nikit az emberek közé, de közben megtanulta nagyon jól és gyorsan használni a kezében lévő technikát: „Mivel a koncerteken extrém gyorsan változnak a fények, nagyon toppon kell lenni.”

Ekkor már biztos volt benne, hogy a fotózással szeretne foglalkozni. Miután szülői kérésre elvégzett egy gazdasági egyetemet, beiratkozott egy fotósuliba, ahol mindent elsajátított, hogy végre a saját vállalkozását elindítsa. Családi fotózásokkal kezdte, amelyek során hamar megtapasztalta, mennyire ki tudja hozni az emberekből a legjobb formájukat. Hogy mekkora boldogság az, amikor az ügyfelek rácsodálkoznak a jól sikerült képekre, és meglátják egy olyan énjüket, amit addig még soha.

„Az emberek gyakran látják csúnyának magukat, vagy egy olyan testrészükre koncentrálnak, ami szerintük nem szép. Én azt tartom küldetésemnek, hogy aki hozzám jön, annak megmutassam azt a nagyon szép énjét, amit lehet, hogy még soha nem is látott magában.”

A családi fotókat időnként divatanyagok váltották, ami a gyerekkornak egy másik kedves időszakát idézte fel Nikiben. „Kisgyerekként akkor éreztem magam igazán csinosnak, amikor farsangkor ki lehetett öltözni királylánynak, hercegnőnek, tündérnek vagy egyéb mesehősnek.”

Amikor tavaly, a kijárási korlátozások alatt mindannyiunkhoz hasonlóan hónapokig ült otthon melegítőben, alig várta, hogy újra hölgyeket fotózzon csodaszép ruhákban. „Nekünk, nőknek szükségünk van erre, és a lelkünknek is hiányzik az, ha nincs alkalmunk szép ruhákba öltözni. Egy-egy elegáns megjelenés hosszú időkre feltölt és új energiát ad a szürke hétköznapokhoz.”

Kép

A nyitás első heteiben egy gyesen lévő balerina számára szervezett fotózás adta az ötletet, hogy amit Niki csinálni akar, az nem csupán a képek előállításáról szól, hanem egy olyan egyedülálló élményt nyújt, amire minden nőnek szüksége van. Így született meg egy olyan komplex élményfotózás-szolgáltatás, ahol divatanyagokon tapasztalatot szerzett, szakmai stáb sürög-forog a megrendelő körül. Az előkészületek, a profi smink, frizura nemcsak kívülről, de belülről is feltölti az ügyfelet. Egy olyan önbizalomnövelő folyamat, amelynek a hatására a nők megélik hercegnős, dívás vagy egyéb álmaikat, és a komfortzónájukból kilépve, pompás ruhákban tündökölve sztárnak érezhetik magukat. Olyan öltözékekben, amik előző nap lehet, hogy még a kifutón vagy valamelyik hírességen voltak.

„Több ügyfelem mondta: »Receptre írnám fel minden nőnek«.”

Sokan bizonytalanok egy fotózás előtt; konkrétan félnek: „Rólam nem lehet jó képeket készíteni”; „Nem vagyok fotogén”; „Nem szeretem, ha fotóznak” – mondják. Niki nagy tapasztalattal kezeli ezeket a félelmeket. „Az ügyfelek úgy érkeznek a fotózásra, hogy ők is egy szűrőn keresztül nézik magukat. Felnagyítják a problémáikat, és főleg azt látják, amik a hibáik. A fotóimmal meg tudom mutatni, én hogyan látom őket, és miután ezt megtapasztalják, teljesen máshogy néznek majd magukra.” A szépet mindig meglátó szem mögött személyes felismerések állnak. Nikinek volt olyan időszaka, amikor heti hatszor edzett, mindenféle szigorú diétát betartott, és nagyon vékonyra lefogyott. Amikor a vágyott alakkal belenézett a tükörbe, egyáltalán nem azt érezte, hogy tökéletes. „Akkor jöttem rá, hogy nem a külsőmmel van a baj. Nem attól vagyok értékes, hogy hány kiló vagyok, hanem attól, ami bennem van. Elkezdtem az értékeket máshol keresni, és megtaláltam magam abban, ahogy a munkámmal másoknak segítek elfogadni magukat.”

Niki idén januárban lett harmincéves, amit egy olyan fotózással ünnepelt, amelynek ő volt a „sztárja”. „Többször végigkísértem az ügyfeleinkkel azokat a perceket, ahogy átalakulnak, és mennyire örülnek ennek. Ezeket a külső-belső átalakulásokat fotósként látni hatalmas élmény, és szerettem volna helyet cserélni velük, hogy én is átélhessem, amit ők. Kapóra jött a 30. születésnapom, amit egy kisebb mérföldkőnek éreztem. A múltbéli tapasztalatokkal megbékélve mostanra elfogadtam magam, és szerettem volna ezt egy élményfotózás keretében megörökíteni. Egyben teljesíthettem gyerekkori vágyam, hogy fél napra hercegnő lehessek.”

Kép

Nerpel Nikoletta születésnapi fotózása - Kép: Márton Andrea

A saját fotózás élménye egészen új perspektívát adott a munkájához is.

„Amikor viszontláttam magam a képeken, rádöbbentem, hogy bár úgy gondoltam, helyretettem a dolgaimat, igazából sokkal jobban nézek ki, mint ahogy látom magam. Azt éreztem, ezt mindenkinek meg kell tapasztalnia. Teljesen más az, hogy elfogadod magad, vagy meglátod, hogy milyen bomba jól nézel ki. A járványhelyzet nehéz időszakai alatt is jólesett elővenni a képeim, mert emlékeztettek rá, hogyan lássam magam, és tartották bennem a reményt: lesz újra alkalom elegánsan öltözködni.”

Hogy hol látja magát öt év múlva? „Tíz év múlva is ugyanezt szeretném csinálni. Én a fotózásból akarok nyugdíjba menni egy olyan életúttal, amelyben számtalan nőnek mutattam meg a legszebb önmagát, az élményszolgáltatással és a képeimmel új erőt adva nekik a mindennapi feladataikhoz.”

1860-ban, fél évvel Charles Darwin A fajok eredete című munkájának megjelenése után, vitát tartottak az Oxfordi Egyetemen. Az eseményen négyen szólaltak fel, ketten Darwin mellett, ketten pedig ellene. Ma már csak kettőjükre emlékeznek, a Darwin oldalán felszólaló Thomas Huxley biológusra és az ellenoldalon vitázó William Wilberforce-ra. A vitáról évtizedekkel később számtalan legenda terjedt el, amelyekben Wilberforce alakját egyre ájtatosabbnak és ostobábbnak rajzolták. Pedig a valóságban Willberforce nem csupán egy felszentelt anglikán lelkész volt, hanem egyetemet végzett matematikus is, aki komoly tudományos kritikát írt Darwin művéről, amit maga a szerző is elfogadott. A vita pedig a valóságban jóval kevésbé volt bombasztikus, mint a róla szóló legendák. Bár Wilberforce lelkész volt, elsősorban tudományos ellenvetéseket hozott fel Darwin tanítása ellen, például a paleontológiai bizonyítékok hiányát (nincs őskövületi bizonyíték a fajok átmenetére).

148 évvel később az Oxfordi Egyetem egyik ódon csarnokában újabb vitára került sor.

Egy évszázaddal az eredeti vitázók halála után ugyanis a tudományos világban uralkodóvá vált a materialista vagy naturalisztikus világnézet, amely úgy gondolja, hogy a tudomány megcáfolta Isten létezését. Azonban a tudósok között még mindig jelentős számú hívő van, akik nem osztják ezt a nézetet. A 2008-as oxfordi vitán a téma arra a kérdésre irányult, hogy eltemette-e a tudomány Istent vagy sem. Mind a két vitázó oxfordi professzor volt, Isten létezése ellen Richard Dawkins, a híres ateista etológus érvelt, míg Isten létezése mellett John Lennox hívő matematikus. A vitáról nagy lapok tudósítottak, szokatlan médiafelhajtás vette körül, és maguk a szervezők is a Huxley–Wilberforce párhuzamot emlegették. A kellemesen dallamos ír akcentussal beszélő John Lennox ekkor már kisebb ismertségre tett szert az ateistákkal folytatott vitái következtében, a Dawkins-vitát követő években pedig szinte minden híres ateista gondolkodó kiállt vele vitázni. De vajon hogy lett egy ír származású matematikusból a világ egyik legismertebb apologétája, azaz hitvédője?

Egy ír fiú Cambridge-ben

John Carson Lennox 1943-ban született Észak-Írországban. Gyermekkorát az idilli tájon fekvő Armagh városában töltötte. Bár a szülei nem végeztek egyetemet, érdeklődő és nyitott emberek voltak. A fiatal Johnnak olyan könyveket adott a kezébe az édesapja, amelyek megcáfolták a keresztény világnézetet. Az apa ugyanis úgy gondolta, hogy fontos megismerni az ellenfél oldalát is, ezért Marxot és Darwint olvastatott a fiával. Így John már tizenéves korában megismerkedett a filozófia és a tudomány meghatározó alakjaival. Évtizedekkel később a professzor úgy nyilatkozott, hogy az édesapja taktikája valószínűleg megakadályozta, hogy fellázadjon, és egyben kiválóan felkészítette őt az egyetemre.

A Lennox szülők és nagyszülők evangéliumi keresztények voltak, vagyis neoprotestáns gyülekezetbe jártak. John Lennox előadásain gyakran megemlékezik róla, hogy szülei gyakorlatias kereszténysége fontos példa volt számára.

Ráadásul szülei az országban dúló nacionalista alapú protestáns–katolikus konfliktus ellenére a boltjukban mindkét felekezet követőit alkalmazták, és azt tanították a gyerekeiknek, hogy minden ember Isten képmására van teremtve, ezért nem szabad különbséget tenni ember és ember között.

John Lennox a gimnázium elvégzése után felvételt nyert Cambridge-be, ahol matematikát hallgatott. Az első egyetemi napján találkozott jövendőbeli feleségével, Sallyvel, akivel az egyetemi tanulmányaik elvégzése után három gyermekük született. Lennox gyakran elmeséli, hogy már az egyetem első hetében saját akaratán kívül „hitvédővé” vált. Egy professzora ugyanis behívta őt az irodájába, leültette, és nekiszegezte a kérdést, hogy ő valóban hisz-e Istenben, majd elkezdett neki amellett érvelni, hogy tudósként miért nem érdemes kereszténynek lenni. A tizennyolc esztendős John így kénytelen volt már az első héten megvédeni magát. Így kezdődött apologéta pályafutása.

Kép

John Lennox - Kép: Flickr / GBUnidos Forumapologetica 2016

Cambridge-ben Lennoxnak lehetősége volt beülni C.S Lewis, a híres angol író utolsó előadásaira, amelyeket John Donne költészetéről tartott. Lewis híres keresztény témájú könyvei már tinédzserként is nagy hatással voltak rá. A Cambridge-i Egyetem elvégzése után Lennox Oxfordban is szerzett egy diplomát, majd bioetikát tanult, és matematikából doktorált.

Modern hitviták

Lennoxot mint istenhívő tudóst rendkívül érdekelte, miért választja valaki az ateista világnézetet, és milyen következményekkel jár, ha egy társadalom teljesen szekularizálódik. Több éven át kutatott német egyetemeken, valamint még a kommunista időkben többször ellátogatott a Szovjetunióba, hogy közelről vizsgálja az ateizmus következményeit.

Lennox azt hirdeti, hogy a tudomány nem cáfolja meg Isten létezését. Ezt a nézetét megerősítették az olyan felfedezések, mint az 1960-as évek óta általánosan elfogadott ősrobbanás elmélet, amely bizonyította, hogy az univerzumnak volt kezdete, valamint a DNS felfedezése.

John Lennox könyveiben és előadásaiban azzal érvel, hogy a tudomány pontosan azért érthető az ember számára, azért tudja felfogni a törvényeit, mert egy olyan elme alkotta, amely az embert is megteremtette. Ha az ember véletlen, nem irányított folyamatok eredménye, akkor nem bízhatna meg saját felfogóképességében, sem abban, hogy a világ megismerhető.

A 19. század óta Európában és Észak-Amerikában a tudomány képviselői egyre elutasítóbbak lettek Isten létezésével kapcsolatban, amely elsősorban a darwinizmus elterjedésének köszönhető, és ma már automatikus megvetés jár azoknak, akik mégis istenhívők. A 2000-es évek elején az „újateisták” színre lépésére reakcióként a nyugati világban olyan hívő tudósok léptek ki az egyetemek falai közül a közélet színpadára, akik nem teológiai alapon érveltek Isten létezése mellett. Közéjük tartozik John Lennox is, aki, miután hatvanöt évet relatív ismeretlenségben töltött, egyszer csak a világ leghíresebb ateistáival találta magát egy porondon.
A már említett oxfordi vitát követően John Lennox több híres ateistával is vitázott nyilvánosan, többek között Peter Singerrel, Christopher Hitchens-szel és Michael Shermerrel is. Higgadt, kedves stílusa miatt nehéz ellenfélnek bizonyult a sokszor arrogáns és magabiztos ellenfelekkel szemben. Lennox késői népszerűsége könyvek sorát eredményezte, nemcsak a tudomány és Isten témájában, hanem írt könyvet a teremtésről, a mesterséges intelligenciáról és még egy tucatnyi más érdekes témáról is.

A Wilberforce–Huxley vitával ellentétben a Lennox–Dawkins vita mindenki számára szabadon elérhető az interneten, így nem kell attól tartani, hogy az emlékezet eltorzítja, ahogy az történt az eredeti Darwin-vitával. Lennox egy korábbi vitán az Alabamai Egyetemen megcáfolta Dawkins alaptételét, miszerint a kereszténység vakhiten alapszik, a matematikus szerint ugyanis a hit bizonyítékok nélkül nem ér semmit. Lennox szerint a keresztény hit három alapja: a teremtett világ, amelyből megismerhető Isten, a Biblia, valamint Jézus történelmi személye.

Lennox tudósként mindig azzal érvel, hogy a bizonyítékok alapján kell mindenkinek döntenie arról, hogy milyen világnézetet szeretne követni.

Neki az a meggyőződése, hogy az univerzum rendszerszerűsége, törvényei, nagysága és az az elképesztő csoda, amit embernek neveznek, mind egy intelligens teremtő irányába mutatnak.

A hálapénz, ellentétben a nevével, már jó ideje mást takar az egészségügyben, az orvosok is tisztában vannak azzal, hogy a betegek nem hálából adják.

A boríték gyakorlatilag a félelem bére, amivel az emberek azt szeretnék elérni, hogy jobb ellátást kapjanak.

Viszont a hálapénz erre nem alkalmas, sőt, hosszabb távon épp azokat a káros folyamatokat konzerválta, amelyek miatt az egészségügy sok helyen rosszabban teljesített, mint Európa más országaiban. Erre kiváló példa a szülészet-nőgyógyászat, ahol a hála­pénz jelensége talán a legismertebb. „A kismamák a szülészeknek sem hálából fizetnek, hanem azért, mert bizonytalanok abban, hogy a terhesgondozás és a szülés során milyen ellátást kapnak. Szájhagyomány útján terjednek hírek arról, hogy ki a jó orvos, ki nem az, de objektív paraméterek nem állnak rendelkezésre ahhoz, hogy egy orvos munkája megítélhető legyen” – mondja dr. Álmos Péter pszichiáter, pszichiátriai orvosi rehabilitációs szakorvos, a Magyar Orvosi Kamara alelnöke.

Azok az adatok például nem publikusak, hogy hol milyen arányúak a császármetszések, a gátmetszések, hol milyen a szövődmények száma.

Ezeket a mutatókat egyszerűen nem lehet megismerni, így a döntéseket az ismerősök elmondásai alapján kell meghozni. Emiatt lenne fontos, hogy a nyugat-európai országokhoz hasonlóan itthon is nyilvánosak legyenek az egészségügyi intézmények mutatói. (Mivel az új törvény azt is jelenti, hogy a kismamák által választott és a várandósgondozás során megismert orvos nem lehet jelen a szülésnél, sok nő tiltakozott az új rendszer ellen. Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter márciusban egy sajtótájékoztatón azt mondta, fontos, hogy minden kismama annál az orvosnál szülhessen, akinél szeretne, az ehhez szükséges jogi hátteret az EMMI fogja kialakítani – a szerk.)

Kép

Kép: Freepik

Boríték helyett fizetés 

A borítékok abban is közrejátszottak, hogy az orvosi bérek nem emelkedtek, hiszen mindenki tudta: a doktorok megélnek anélkül is. Mindezzel együtt a hálapénz nagyságáról pontos ismeretek nincsenek: a KSH volt, hogy évi 75 milliárd forintról számolt be, de volt, hogy 12 milliárdról. Az mindenesetre biztos, hogy mértékében nagyon komoly eltérések voltak.

„A felméréseinkből az derült ki, hogy az orvosoknak mintegy 60 százaléka egészítette ki jövedelmét, de ennek a 60 százaléknak a túlnyomó többsége – mintegy 90 százalék – nem vitte haza még egyszer a fizetése teljes egészét, havonta 200 ezer forint alatti ilyen jövedelemről számolt csak be.

A rossz rendszert ugyanakkor már ez is fenntartotta” – mondja Álmos Péter. Milliós nagyságrendben csak az orvosok töredéke kapott hálapénzt, ők nagyon szűk réteget képviseltek. Ők a mostani változásokban nyilván ellenérdekeltek, de nem is volt cél, hogy további előnyt kapjanak. 
A paraszolvenciát már régóta elutasító, vagy azt soha el nem fogadó orvosok sok történetet tudnának mesélni arról is, hogy viselkedésük sokszor mennyire meglepi a betegeket. „Mindenki ismeri azokat a megalázó helyzeteket, amikor a páciensek próbálják erőltetni a pénzt. Annak, aki nem ebből akar megélni, aki ellentétesnek gondolja ezt a szakma alapelveivel, nagyon kellemetlenek ezek a szituációk” – mondja Álmos Péter. Persze érthető a betegek mozgatórugója is, hiszen nem akarják elveszteni az orvosukat, mindenképp meg akarják kapni az ellátást. Illetve ismert volt az is: az orvosok nincsenek jól megfizetve. Viszont ez januártól változik, a doktorok kapnak olyan fizetést, ami itthon tartja őket, így a hálapénznek ez az oka megszűnik. 

Röghöz kötött betegek 

Amíg a hálapénz tartotta fönn egy-egy orvos egzisztenciáját, addig ő is érdekelt volt abban, hogy a beteget ne mások lássák el. Még akkor se, ha a másik doktornak megvolt ehhez a jobb technikája, korszerű műszere és infrastruktúrája – például egy műtétet meg tudott oldani sokkal kisebb beavatkozással –, rendelkezésére állt rehabilitációs háttér.

Mert hiába lenne a továbbküldés a beteg érdeke, a hála­pénzből élő orvos ezzel elvesztené bevétele egy részét. Ilyenkor az egyéni boldogulás szempontja került szembe a szakmaiakkal.

A boríték a minőségi orvosképzést, utánpótlásképzést is gátolta. Elég ehhez az elhíresült veszprémi onkológus-nőgyógyászra gondolni, aki életmentő műtétekért kért előre pénzt. Őt a bíróság első fokon üzletszerűen elkövetett vesztegetés elfogadása miatt ítélte 3 év 6 hónap letöltendő szabadságvesztésre, de másodfokon már csak felfüggesztett kapott amiatt, mert a bíróság úgy ítélte meg: fontosabb, hogy speciális tudásával tovább dolgozzon, mint hogy a tetteiért bűnhődjön. Pedig az orvosnak annyira speciális tudása nem is volt, a problémát az okozta, hogy osztályán ezt a tudást nem adta tovább. 
Mivel a paraszolvencia konzerválta az orvosi béreket, és bizonyos területek köztudottan nem hálapén­ze­sek, a régi rendszer arra is hatással volt, hogy a frissen végzettek merre indulnak tovább. Emiatt lett különösen nagy hiány egyes szakterületeken, például a patológián. Ugyanígy nem hálapénzes szakma az infektológia, azt a területet is kevés fiatal választotta. 

Kép

Kép: Stockvault

Szezont a fazonnal 

A hálapénz az egészségügyben tartott olyan embereket is, akiknek nem orvosi, hanem szociális ellátásra, idős­gondozásra lett volna szükségük. Elég csak arra gondolni, mennyien fekszenek krónikus belgyógyászati osztályon úgy, hogy igazából nem arra van szükségük, míg mások – akiket viszont tényleg ilyen helyen kellene kezelni – nem jutnak be ezekre a részlegekre. De említhetnénk azokat a speciális szakrendeléseket is, ahol olyan betegeket kezelnek, akik folyamatosan ellátásra szorulnak. Ilyen például az endokrinológia vagy az addiktológia. Az ilyen szakrendelésekre járó páciensek jó részét tudná kontrollálni a háziorvos, felügyelhetnék a gyógyszerelésüket is. A szakrendelésen dolgozó specialistákhoz csak azoknak kellene járniuk, akik nehezebb esetek, akiknél szükség van a külön tudásra, nagy gyakorlatra. A hálapénz ezt a rendszert is torzította, mert olyan betegek is lefoglalták a szakorvosokat, akik amúgy jól voltak, nem lett volna szükségük külön kontrollra – egyszerűen csak szerettek volna specialistához járni. Viszont ezzel azok elől vették el a helyet, akik nem adtak hálapénzt, pedig magasabb szintű ellátásra lett volna szükségük. Sok helyen így alakult ki egyfajta szelekció az olyan betegek irányába, akik fizettek. Persze ez nem volt minden orvosra jellemző, a hálapénzzel igazán jól az orvostársadalomnak csak nagyon szűk része járt. Viszont ők hatalmas károkat okoztak. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

– Kezdjük ott, hogy milyen volt Párkányban magyar kislánynak lenni.
– Teljesen jó, hiszen magyar iskolába jártam, a barátaim is mind magyarul beszéltek. Ott ugye többségben vannak a magyarok, ha nem is olyan arányban, mint Dunaszerdahelyen, úgyhogy soha semmilyen hátrányom nem származott abból sem, hogy nem igazán beszéltem a szlovák nyelvet.

– A nigériai szál mennyire fontos az életedben?
– Őszintén szólva semennyire, mert már a félig nigériai apukám is Csehországban született, így én egy kicsit sem érzem magam afrikainak. Édesanyám felvidéki magyarként Prágában dolgozott, ott ismerkedtek meg, de ma már anyukám, az élettársa és a 14 éves húgom jelentik a családomat.

– Amikor sportolni kezdtél, miért éppen a kézilabdára esett a választásod?
– Sok választási lehetőségem nem volt, talán még kosárlabdázhattam volna, de a testnevelő tanárom pont kézilabdaedzőként is dolgozott. Vicces történet, hogy játszottunk gyerekkoromban kint az utcán, és éppen átfutottam az úttesten, amikor ő, azaz Kovács Laci bácsi majdnem elütött. Kiszállt az autójából, s mondta, hogy mi még találkozunk! És később tényleg felkeresett, hogy menjek el hozzá kézilabdázni. Így kezdődött.

Azt meg sem kérdezte, hogy milyen poszton szeretnék játszani, csak beállított a kapuba, mert magas voltam és vékony. Így aztán az is eldőlt, hogy kapus leszek.

– Győrbe hogyan kerültél?
– Még nem töltöttem be a tizenötöt, amikor sikeres felvételit tettem a győri Szent-Györgyi Albert középiskolába. Azért jelentkeztem, mert előtte a párkányi csapattal sokat jártunk Magyarországra edzőmeccsekre, kupákra, és az egyik alkalommal felhívták a figyelmünket, hogy van lehetőség Győrben továbbtanulni, ahol ugye nagyon erős a kézilabda. Ennek kapcsán döntöttem el, hogy ott szeretném folytatni. Az is motivált, hogy az egy évvel idősebb csapattársaim már megpróbálták, én pedig egy évvel később úgymond mentem utánuk, amikor már hallottam tőlük, milyen jó odajárni.

– Sokan rákérdeztek – akár csak az egzotikus külsőd miatt is –, hogy honnan érkeztél?
– Persze. Amikor mondom az embereknek a kissé bonyolultnak hangzó származásomat, mindig mosolyognak, de sosem ért még semmilyen kellemetlenség sem felvidéki magyarként, sem nigériai gyökerekkel rendelkezőként. Rá szoktak kérdezni a külsőmre, mert nyilván érdeklem azokat, akikkel megismerkedünk, de már tudom, mit kell mondanom. Bárki kérdez, nagyon szívesen válaszolok.

Kép

Oguntoye Viktória - Kép: HC DAC Dunaszerdahely Facebook-oldala

– S mit jelent neked határon túl születettként – és most újra ott élőként – a magyarságod?
– Tetőtől talpig magyarnak érzem magam, de fura, hogy amikor a szlovák válogatott kapuját védem, akkor száz százalékig „szlováknak kell lennem”. Tizenöt évet töltöttem el Magyarországon, szeretem az országot, kedvelem az embereket, rengeteg barátot szereztem ott. Szerettem is köztük lenni, de nemrég változásra volt szükségem, ezért tértem úgymond haza – persze ugyanúgy magyarok közé.

– Nehéz volt dönteni, amikor meghívtak a szlovák válogatottba?
– Megmondom őszintén: nem. Legutóbb már nem. De van azért története ennek. Először is felvettem a magyar állampolgárságot, majd meghívtak a magyar válogatottba, de ott nem sok lehetőséget kaptam. 2010-ben játszottam még a juniorokkal egy világbajnokságon, de később ahányszor behívtak a felnőttcsapatba, csak edzhettem, ám mérkőzésen nem próbáltak ki.

Én viszont szerettem volna pályára lépni válogatott szinten, nemzetközi meccseket játszani, ez óriási álmom volt. Végül nem Magyarországon sikerült, hanem Szlovákiában.

A szlovákok többszöri megkeresésére is nemet mondtam, húztam-halasztottam, amíg Magyarországon is látszott némi esély, aztán lassan három éve kimondtam, hogy oké, vágjunk bele, mielőtt késő! Egyértelműen szakmai döntés volt.

– Azt mennyire érezted jogosnak, hogy a magyarok mellőztek?
– Egy idő után eldöntöttem, hogy a másik utat választom, mert talán az esélyt megérdemeltem volna meccseken is. 2016 környékén, amikor a játékom tényleg indokolta volna a behívásomat, valamiért nem történt meg. Akkor nyertünk EHF-kupát a Dunaújvárossal, rengeteg erőt éreztem magamban, azt hittem, végre itt az áttörés! De aztán éreztem, hogy még sincs keresnivalóm. Sok kapus teljesített hasonló szinten, végül nem én kaptam közülük lehetőséget. Ma már nincs bennem tüske emiatt.

– Hogyan fogadtak a szlovák csapattársak a válogatottban?
– Nem tapasztalom, hogy kinéznének a magyarságom miatt. Ráadásul direkt azon vagyok, hogy minél többen beszéljenek hozzám szlovákul, hogy megtanuljam a nyelvet, mert szerintem ez fontos. Nagyon nehéz nyelv, de próbálkozom, kommunikálok, alakul. Mindenkit egyformán kezelnek, rendes társaság, szeretek köztük lenni. Bízik Boglárka és Bízik Réka is magyarok egyébként a csapatban, vagy ott van például a mosonmagyaróvári Lancz Barbara vagy Hudák Emma, szóval nem vagyok egyedül.

Kép

Oguntoye Viktória - Kép: hcdac.sk

– A szurkolók miként viszonyulnak hozzád?
– Róluk sem tudok rosszat mondani. Kétszer egymás után megválasztottak Szlovákia legjobb kapusának, és a szavazáson leginkább szlovákiai szlovákok szavaztak.

A sportban egyébként is úgy van, hogy ha rosszul teljesítesz, szidnak, ha jó vagy, akkor nemzetiségtől függetlenül magasztalnak.

– Visszanézve mit adott neked a magyarországi időszak?
– Sok mindent: volt, hogy az egekben jártam, máskor meg nagyon nehéz periódust fogtam ki. De Magyarországon váltam profi játékossá, sokat köszönhetek a magyar kézilabdának, az edzőimnek! Összességében jó tapasztalatokat szereztem, jobb játékos lettem attól, hogy Magyarországon nagyon komoly alapokat kap egy fiatal játékos, olyan szakemberek dolgoznak vele, akik válogatottak sorát nevelik ki. És én ezekkel a nagy nevekkel – vagy épp ellenük – hétről hétre játszhattam is.

– Milyen karakternek tartod magad az öltözőben?
– Az az ember vagyok, aki még azt is megnevetteti, aki egyébként szomorú. Nagyon szeretek viccelődni a társaimmal, sőt, még az edzőmmel is, ha olyan típus, hogy lehet vele. Csapatember vagyok, aki mindig pozitívan látja a dolgokat. Nyilván nekem is van, ami fáj, amit magamban kell tartanom, amit csak a barátaimmal vagy az édesanyámmal osztok meg. Mert mindenki életében akadnak nehézségek, és ezeket nem szeretném kivinni a pályára. Próbálom úgy felfogni az életet, hogy mindennek megvan az oka, a miértje. Ennek tudatában szeretném kihozni magamból a maximumot a kézilabdában és a magánéletben is.

– Ha születne gyermeked, őt milyen értékekre nevelnéd?
– Egyértelműen magyar értékekre, amennyire csak lehet, ez nem is kérdés! Szabadidőmben szeretek utazni, és külföldön is mindig azt mondom magamról, hogy magyar vagyok, csak Szlovákiában élek.

Munkahely vagy hivatás?

Szandra több éven át vezetői pozícióban volt egy intézménynél, ahol a felsővezetői váltást követően az új menedzsment a korábbitól eltérő szervezeti struktúrát alakított ki. Ennek eredményeként többük fölé helyeztek egy olyan „kisfőnököt”, akit már régebbről ismertek és akivel korábban jó kapcsolatot ápoltak. „Hosszú hónapok alatt nem tudtunk meg konkrétumokat arról, hogy a pozíciókban történt változás milyen munkaköri változásokkal jár majd. Új felettesünk annyit közölt csupán, hogy a korábbi munkakörök addig kiemelt feladatait nem végezhetjük, viszont nem jelölt meg ezek helyett érdemi feladatokat, és helyettünk se végezte el ezeket senki. Az idő telt, a projektek álltak vagy akadoztak. Nem léphettünk semmit az ő engedélye nélkül, miközben egyéb feladataira hivatkozva folyamatosan csúsztatta a határidőket. Az utolsó percben mondott le szakmai megbeszéléseket, fontos találkozókat, hatalmi harcokat kreált szakmai kérdésekből. Szép lassan kezdtük magunkat eszköztelennek, tehetetlennek és feleslegesnek érezni. Gyakorlatilag végig kellett néznem az addig felépített és jól működő szakterületem elsorvasztását. Sajnos az ügyet még terhelték emberi játszmák is: gyakran panaszkodott a csúcsvezetőre és más kollégákra, a korábbi félig baráti viszony összekeveredett a főnök-beosztott viszonnyal. Amikor megrendül a bizalom, az ember azt érzi, hogy ez már nem az ő helye, és már munkaidőn kívül is tartósan rosszul érzi magát és szorong emiatt.”

Egy jó vezető mellett szárnyalnak a munkatársak, és a cég szekere is fut. A rosszul működő vezető azonban nemcsak a vállalatnak árt, tönkre tudja tenni a beosztott mindennapjait, sőt az egészségét is.

Nem mindig egyszerű beazonosítani, hogy a munkahelyi állapotok okozzák a pszichoszomatikus tüneteinket. Kozma-Vízkeleti Dániel szerint már csak azért sem, mert a munkahelyet és a főnököt szidni szokás, ezért nem gondolunk arra, hogy ez komoly probléma, amely valóban megterhel minket. Úgy vagyunk ezzel, mint a farkast kiáltó fiú.

Azt is gyakran mondogatják, főképp a főnökök, hogy a munkahely nem arra való, hogy jól érezzük magunkat. Tényleg nem? „Tegyünk különbséget munkahely és hivatás között – figyelmeztet a szakember –, az utóbbitól legalább annyit kapunk, mint amennyit beleteszünk. Egy jó munkahely, egy jó pozíció sok mindent megér, amíg sokat is kapunk. Ilyen az én hivatásom is. Odafigyelést, energiát, érzelmi jelenlétet, önuralmat kíván, de sokat gazdagodunk szellemileg, lelkileg.”

Az önfeladás túl nagy ár

De vajon honnan tudhatjuk biztosan, hogy hol a határ, hogy mi az, amit már nem kellene elviselnünk a munkahelyen? A pszichoterapeuta szerint a mostani fiatal felnőttek már egészen másképp állnak a munkahelyhez, az is a céljuk, hogy jól érezzék magukat, hogy a munkában kiteljesedhessenek, jó legyen a légkör. Többet várnak, mint hogy fizetést kapjanak. „Sokszor azonban mégis belemegyünk vállalhatatlan kompromisszumokba – mondja. – Azt hiszem, úgy lehetne a határt megfogalmazni, hogy az önfeladásba nem szabad belemenni. Tehát olyasmibe, ami az önazonosságunkat veszélyezteti. Például hívők vagyunk, és elvárják tőlünk, hogy vasárnap is dolgozzunk; vagy fontos számunkra az ellenkező nem megbecsülése, de az az elvárás, hogy szexisták legyünk.”

Kép

Kép: Unsplash / Campaign Creators

Heni már négy éve dolgozott egy cég második embereként, amikor gerincsérvvel kórházba került. Ott vált előtte világossá, hogy minél előbb mennie kell a munkahelyéről: „Ott is felhívatott a kollégákkal, hogy ezt meg azt intézzem, miközben hatodmagammal, infúzióval a karomban feküdtem egy kórteremben. Erre a munkahelyre nagyon hajtós időszakban kerültem, sokat túlóráztunk, hosszan tartó munkamegbeszélések voltak, előfordult, hogy hétvégeken is be kellett menni dolgozni, de azt hittük, hogy ez átmeneti. Azért voltak intő jelek, amikor olyan sokáig tartott egy-egy megbeszélés, hogy már szédelegtünk az éhségtől, és a mosdóba sem tudtunk kimenni.

Teltek a hónapok, és egyre világosabbá vált, hogy a stressz, az utolsó pillanatos kapkodás, a nyomásgyakorlás valójában nem a határidőnek köszönhető, hanem ez a főnököm munkastílusa.

Mivel állandóan halogatta a döntéseket, az utolsó pillanatra csúszott minden. Rendelkezésre állást várt tőlem a hét minden napján nulla-huszonnégyben. Néha már úgy tűnt, hogy szándékosan csinálja, például nem jött be pénteken, ezért vasárnap este fél tízkor hívott fel, hogy beszéljük meg a hétfői útját, amikor én már a gyerekeket fektettem. Amikor a munkaidőm véget ért, és felöltözve léptem volna ki az irodából, megállított, és többnyire lényegtelen dolgokról kellett beszélgetni. Fél-háromnegyed órát álltam még az asztalánál ilyenkor. Azt sem viselte el, hogy az irodáink közti ajtót becsukjam. Mi 8-kor, 9-kor kezdtünk, ő 11-re járt be, és elvárta, hogy bent maradjanak vele hétig. Soha nem rúgott ki senkit, de vagy olyan munkakörülményeket teremtett, vagy olyan alacsony fizetést adott, vagy annyira megalázta a beosztottjait, hogy előbb-utóbb elmenjenek. A legrosszabb talán az volt, hogy mindenkit szidott nekem. Mindig kipécézett valakit, és kikiáltotta közellenségnek. Volt, hogy éjjel kettőkor írt e-maileket, hogy a munkatársam milyen hülye. Az is eléggé tönkretett, hogy próbáltam tompítani ezeket a konfliktusokat. Amikor eljöttem, a következő néhány hónapban még hatan mondtak fel, ketten hosszasan táppénzre is kerültek.”

A beosztottak játszmái

Az emberi kapcsolatokat legtöbbször nem határozzák meg a munkahelyi szabályzatok, leszámítva a szigorú, például fegyveres szervezeteket. A kölcsönösen alakítható kapcsolatért bizonyos mértékben mindkét fél felelős, még ha nem is teljesen egyenrangú felek vannak ebben a kapcsolatban.

Kozma-Vízkeleti Dániel figyelmeztet arra, hogy a beosztottnak segítenie kell a főnököt annak megértésében, hogy ő hogy működik, a főnöknek pedig ezt figyelembe kell vennie. Az alkalmazottnak a hierarchia tiszteletben tartásával, de egyértelműen jeleznie kell, ha valamit nem tud vállalni. Ha ez nem történik meg, sokszor elindulnak helyette a munkahelyi játszmák. „Tipikusan ilyen például a passzív-agresszív ellenállás: nem szólok, csak nem csinálom meg. Vagy a „jaj, rosszul vagyok”, ahelyett, hogy jelezném: ez nekem sok. Ettől a főnök is elégedetlen, bennem pedig megmarad a feszültség. A másik a duzzogás, ez egy regresszív munkamód – egyébként a kamaszok csinálják, ha például megkérjük őket, hogy mosogassanak el. A harmadik – és ebben például a férfiak jobbak – a technológiára fogás: nem jó a számítógép vagy lerobbant a busz. És van olyan, aki nem szól, csinálja és belegebed, megbetegszik. Egy nagy szervezetben végeztünk egészségfelmérést, és kiderült, hogy azok a munkatársak, akik nem veszik ki a szabadságukat, sokkal többször vannak betegállományban. Ez mindenkinek rosszabb. A jó vezető a terhelhetőség határán tartja a beosztottat, és ez minden munkatársnál máshol van.”

Kép

Kép: Unsplash / Johnny Cohen

Hatalmi pozícióban

István korábbi alkalmazottként többször tapasztalta, hogy gyengébb képességű emberek úgy érzik, ha megszerzik a vezetői hatalmat, egy intézményvezetői pozíciót, akkor az megerősíti önbecsülésüket. „A külső becsülés elvesztését sokszor nem érzik vagy nem vesznek róla tudomást. Ráadásul az alkalmazottak kiszolgáltatottsága és a többi vezető kolléga lekötelezettsége nem is segíti elő, hogy valaki olyan tükröt tartson eléjük, amelyben reális önképükkel szembesülhetnének. Először csak apró defekteket okoznak az intézet működésében, amiket a jól dolgozó kollégák egy ideig kompenzálhatnak. Ha azonban egyre több hibát vét, az már nehezen palástolható, és ha a vezetőt már külső emberek előtt is szégyellni kell a nyilvánvaló baklövéseiért, az rombolja a beosztottak munka iránti lelkesedését, elveszi motivációikat – mintha hiába dolgoznának, mert akkor se halad előre se az intézmény ügye, se az ő személyes munkájuk.” István ma már maga is vezetőként dolgozik.

„A vezetői alkalmatlanság egyik összetevője az, hogy valaki azt hiszi, a pozíciója hatalom és nem szolgálat.”

„Az ilyen félreértés nagyon megterheli a beosztottakat, a vezetőt, sőt a felettest is – teszi hozzá Kozma-Vízkeleti Dániel. Bármilyen vezetői pozíció felelősséggel és feszültséggel jár. Ha a főnöknek nincs kialakult eszköztára, hogy ezt a feszültséget kezelje, akkor ezt nemcsak továbbadja a munkatársainak, hanem megnövelt mértékben adja tovább. Van egy téves elképzelés: ha valaki jól végzi a munkáját, akkor jó főnök is lesz. Ez nem igaz. A vezetői pozíció egy külön hivatás. Néha teljesen más készségek kellenek hozzá, és csak a hatoda vagy nyolcada az, hogy valaki értsen a szakmájához. Minél inkább napi operatív vezetőről van szó, annál fontosabb az adott szakmai tudás, és minél feljebb helyezkedik el, annál kevésbé lényeges ez.

Szerepkonfliktusban a főnökök

Hadd mondjak személyes példát: most vezető lettem, és nagyon nehéz számomra, hogy a mindennapi feladataim messze kerültek a hivatásomtól. Értekezleteken ücsörgök, kimutatásokat készítek, pedig én pszichoterapeuta vagyok, nem ezért tanultam érettségi után tizenakárhány évet, hogy Excell-táblázatokban ingázzak. Ez egy nehéz szerepkonfliktus.”

A pszichoterapeuta másik tanulságos példát is említ a saját életéből: „Először azt hittem, telefonbetyárkodik valaki, amikor a tűzoltóknak kértek tőlem kiégés-tréninget. Ennél a szervezetnél tapasztaltam meg, hogy a vezetők mindenképp szerepkonfliktusban vannak. Mert az, aki ki tudja hozni a tűzből a kisgyereket, nem azért választotta ezt a hivatást, hogy egy irodában üljön. A másik típusú vezetőt meg, aki államigazgatási vonalról jön, a szakma nem fogadja be, gyakorlatilag ellehetetlenítik az állandó ugratásokkal. Az egyik visszavágyik a régi pozíciójába, a másik állandóan azért küzd, hogy elfogadják. Hazánkban van egy olyan hagyomány, hogy a főnöknek az a dolga, hogy »kitapossa a teljesítményt« a dolgozókból. Olykor jóhírű szervezetekben is ez a vezetői legitimáció forrása.  A vezetői pozíció komoly önreflexiót, előrelátást és tervezést igényel. Ezt meg kell tanulni, erre a vezetőket ki is kell képezni, különben a vezetői pozíció kimerül a dirigálásban. Ráadásul a vezetőket nem készítik fel arra sem, hogy ha van egy tízfős munkacsoportja, az már vele együtt tizenegy különböző ember. És ezekkel tizenegyféleképpen kell bánni. Az egyiket pénzzel, a másikat nagyvonalúsággal, a harmadikat terheléssel lehet motiválni.”

Ki a szülő, és ki a gyerek?

Végül arra a kérdésre kértem választ a pszichoterapeutától, mikor van szükség szakmai segítségre, és mi garantálja, hogy egy újabb munkahelyen nem lépünk ugyanabba a pocsolyába. „Ha már úgy érzem, hogy mindent kipróbáltam, de nem vált be, vagy ez már a negyedik munkahelyem, és ugyanazokba a játszmákba sétálok bele – feleli Kozma-Vízkeleti Dániel. – Utóbbi esetben talán én csinálok valamit, amivel ugyanazt provokálom. Orvos Tóth Noémi szerint a munkahelyi játszmák nagyon hasonlítanak az otthoni szülő–gyerek kommunikációs elcsúszásokhoz. Sokszor magunk választjuk a nehéz, de ismerős helyzeteket: például apámnak soha nem mertem nemet mondani, ezért a főnökömnek sem merek. Vagy mondjuk, amikor 5-kor indulnom kell, de 4:58-kor sem mondom azt a főnöknek, hogy »bocs, nem«, hanem visszaülök a helyemre, és növekszik bennem a feszültség amiatt, hogy az óvónők meg őrjöngenek az oviban az otthagyott gyerekem miatt.”

„Én vagyok az életem alakítója, a dolgok átgondolását magammal kell kezdenem, mert a főnököt nehéz megváltoztatni. Azt a döntést is én tudom meghozni, hogy otthagyom a munkahelyemet.”

– Mikor határozta el, hogy az Egyház szolgálatába áll?
– Egy vajdasági kis faluban, Erzsébetlakon születtem. Volt egy kedves és derűs szalézi szerzetes plébánosunk, aki sokat játszott velünk. Csodálatos szentbeszédeket mondott; ezek hatására döntöttem el ötödikes koromban, hogy magam is az egyház szolgálatába szeretnék állni. Miután befejeztem az általános iskolát, Szlovéniába mentem teológiát tanulni, majd 1987. július 17-én pappá szenteltek. Tudtam magyarul, ezért a főnökeim Szlovéniából a Vajdaságba, Muzslyára helyeztek át, ahol nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a papi teendőkbe.

– Ezek közé tartozott többek között az Emmausz katolikus fiúkollégium felépítése és az oratórium megszervezése. A 2000-ben nyílt intézmény a délvidéki szórványmagyarság diákjai számára biztosít bentlakásos lehetőséget.
– A kollégiumban nem csak kényelmes lakhatási feltételek vannak.

A kollégisták itt tanulnak, készítik a dolgozatokat, a házi feladatokat, mi pedig segítünk nekik a tanulásban, és közösségi életre is neveljük őket.

A délszláv háború után az iskolanővérek példája nyomán fogant meg a kollégiumalapítás ötlete. 1995-ben nyitották meg Nagybecskereken a lánykollégiumot – olyan szegény családból származó lányokat fogadtak magukhoz, akik szülőfalujukban nem tanulhattak volna magyarul. Egy-két évre rá a bánsági papok kérték Huzsvár László püspököt, hogy létesítsen hasonló intézményt a fiúk számára is. 1997-ben fontolóra is vették az ötletet, 2000-ben kezdődött el az építkezés Muzslyán. Azért itt, mert ezen a településen volt kellő méretű telek a templom környezetében. Az első támogatást a belgrádi érsek úr adta, majd az Apáczai Alapítvány, a Határon Túli Magyarok Hivatala, a németországi karitász és a Magyar Kormány. Az első évben csak elsősöket fogadtunk, a következő években már ők is segítettek az utánuk következő diákok nevelésében, terelgetésében. A hivatalos nyelv a magyar, de az elmúlt években jöttek hozzánk katolikus horvát diákok is, akik sikeresen elsajátították a magyar nyelvet. Hatvan-hetven diákkal kezdtünk, két nevelőtanárral oldottam meg a teljes tanítást. A szalézi nevelési módszernek megfelelően hármasával helyeztük el a fiúkat a szobákban.

Kép

Kalapis Stojan

– Mi a szalézi módszer lényege?
– Ez Don Bosco megelőző módszere, a szalézi pedagógia. Lényege, hogy a gyermeket olyan helyzetbe és körülmények közé helyezem, olyan elfoglaltságot kínálok fel neki, hogy lehetetlen rossznak lennie és bűnt elkövetnie.

„Kerülni a rosszat és tenni a jót” – ez a jelmondatunk. A nevelésben kulcsszerepet kap nálunk a közösségépítés: kell, hogy a fiatalok érezzék, tartoznak valahova. 

– Ön szerint jó ma fiatalnak lenni?
– Ha a muzslyai fiatalokat nézem, akkor egyértelműen igen a válaszom. Itt lehetővé tesszük a fiúk testi, szellemi, valamint lelki fejlődését, lehetőséget nyújtunk, hogy különböző szakcsoportokon belül fejlesszék képességeiket, tehetségüket. Minden adott, hogy jó úton járhassanak és értékes felnőtté cseperedjenek.

– Mit jelent az ön számára a magyar nyelv és a magyar kultúra?
– A hazám, Bulgária van az első helyen a szívemben, de rögtön utána Magyarország és a magyar nyelv áll. Célom, hogy neveljem és mentoráljam a magyar nyelvű gyerekeket; mesélek nekik a magyar történelemről, a magyar szokásokról. Azt szoktam tanácsolni, hogy tartsanak ki, és legyenek hűek az anyanyelvükhöz.

– Számos díjjal ismerték el munkásságát: 2010 októberében a Magyar Köztársaság a Kisebbségekért-díjjal tüntette ki, három évvel később a Szent György Lovagrend tagjává választották, 2018-ban Magyar Életfa-díjat kapott. Miben erősítik meg ezek a méltatások?
– Hiszem, hogy nem véletlen, hogy a szalézi tartományfőnök Muzslyára helyezett. Itt van dolgom, itt vannak kötelességeim.

Az Istennel való kapcsolat és a szórványban élő magyar fiatalok ügye mellett köteleztem el magam, erre tettem fel az életem. A feladatom az, hogy ezt a szolgálatot a legjobb tudásom szerint teljesítsem.

Mert bár mi, felnőttek, nem ununk rá a zöld szín ezernyi árnyalatára, a friss levegőre, a csendre, pár kilométernyi séta után nincs az a kisgyerek, aki ne állna neki programokat gyártani, mert éhes, mert fáradt, és mert unatkozni kezd. Amikor egy barátnőmmel ilyesmiről beszélgettünk, azt javasolta, hogy vigyünk finom ennivalókat, tartsunk klassz piknikeket, mert ha a kölkök hasában béke van, a jókedv garantált… „Nos, hát ezért viszünk mi mindig grillcsirkét…” – gondoltam magamban, aztán hangosan megtoldottam azzal a szóval, amivel garantáltan vidám óráknak nézhetünk elébe, még a nyafizós, otthonülős gyerekkel is. Ez a varázsszó nem más, mint a szurdok.

Ebben az ajánlóban két Budapesthez közeli szurdoktúrát szeretnék bemutatni – egy hosszabbat és egy rövidebbet, kinek-kinek ideje, kedve szerint.

A túrákhoz feltétlenül szükségeltetik bakancs, a szülők részéről pedig némi tolerancia a patakok, sziklák, vizes zoknik iránt.

1. túra: a Gaja-szurdok meghódítása

Az első javaslat egy könnyed, 8,5 kilométeres túra, 250 m-es szintkülönbséggel, amely Fehérvárcsurgó mellett, a Gaja-völgyi Tájcentrum bejáratától indul. Autónkat a tájcentrum melletti parkolóban hagyjuk, majd két opció közül is választhatunk: a túra elejére, vagy inkább a második felére időzítsük annak izgalmas szurdok-részét? Mi az utóbbi mellett döntöttünk – nem mellesleg azért, mert így kihagyhattunk a túra elején egy igen meredek kaptatót… Ezen azonban – mint kirándulásunk végén azt megállapíthattuk – leereszkedni sem olyan egyszerű. Mi tehát fordítva indultunk neki: a kék jelzésen kezdtük, amely egy vékony ösvényen indul a műút mellől. (A műúton visszagyalogolni kicsit veszélyes, a kisgyerekekre fokozottan ügyelni kell.) Miután kereszteztük a Gaja-patakot, balra elindulunk a kanyargós kis ösvényen, előbb a kék, majd a kék ▲-et követve, amelyről hamarosan a piros jelzésre térünk át. Az egész út táblákkal, jelzésekkel remekül ellátott: ha magunktól nem vennénk észre az út mentén sorakozó hatalmas halmokat, egy tábla is figyelmeztet minket, hogy épp őskori halomsírok mellett járunk. Utunkat a piros jelzésen folytatva megyünk tovább az Alba Regia-forráshoz, amelynél idilli körülmények között pihenhetünk és falatozhatunk egy kicsit, mielőtt továbbmennénk a K+ jelzésen a Károlyi-kilátó irányába. A modern, kissé a mélység fölé „lógó” építmény a K+ jelzésről egy kis kitérővel érhető el a K▲ jelzésen haladva. A kilátótól visszaérve a K+ jelzésen megyünk tovább, majd rátérünk az Országos Kék Túra útvonalára, amely a Gaja-patak mellett haladva a szurdok legszebb részeit tárja fel a lelkes túrázó előtt.

Kép

Gaja-szurdok - Kép: Andrási Zsolt / Flickr

A hatalmas sziklákon, a csobogó patakon és a lenyűgöző természeti adottságokon túl táblák hívják fel a figyelmet a Gaja-szurdok főbb látványosságaira: a nehezen megközelíthető, de izgalmas Sobri Jóska-barlangra, a Vaskeresztre és Ádám-Éva fájára.

A szurdokból kiérve ismét a K+ jelzésre térünk rá, amely a Pisztrángos-tó mellett elhaladva – ahol remek, padokkal, tűzrakó helyekkel kiépített piknikzőhely is található – kivezet a Gaja-völgyi Tájcentrum bejáratához, az autónkhoz.

2. túra: A Dera-szurdok, a család kedvence

Következő kirándulásunk a Pilisi erdőkbe vezet: a csodálatos Dera-szurdokot járjuk végig egy 15 kilométeres túra során. A táv kb. 3,5-4,5 óra alatt teljesíthető – nekünk hosszabb időbe telt, annyit álmélkodtunk a látnivalókon. A szintemelkedés 420 méter, amely a túra elején, egy körülbelül 4 kilométeres szakaszon érzékelhető, majd egy csodálatos és kényelmes sétában lehet részünk a kirándulás hátralévő szakaszán.
Miután autónkat Csobánka nyugati határánál, a Plandics tér közelében hagytuk, a Z jelzésen indulunk el. A faluból kiérve egy széles szekérúton sétálunk végig, majd beérünk az erdőbe, ahol rövid emelkedő után a zarándokhelyként is ismert Szentkúthoz érkezünk.

A forrás vizének gyógyító, csodatévő hatást tulajdonít a néphagyomány – érdemes érte leereszkedni a meredek lépcsősoron.

Tovább követve a Z jelzést, némi kaptató után elérjük a Hosszú-hegy gerincét, ahol az ösvény melletti kilátópontokon a környező táj panorámájában gyönyörködhetünk. A hegygerincről lejjebb ereszkedve haladunk tovább az erdőben a Z jelzésen, majd egy elágazásnál rátérünk a Z◼ jelzésre. A Som-hegyi turistaház mellett elhaladva a K◼ jelzésen ereszkedünk tovább az egyre meredekebb ösvényen a Kovács-patakhoz. A völgybe leérkezve a K jelzésre térünk át, amely végigvezet minket a Dera-szurdok kalandos részein, ahol a Dera-patak mentén – néhol csúszós, mászós, néhol oldalazós technikával –, masszív vagy kevésbé masszív fahidakon és pallókon keresztül vezet tovább az út a gyerekek és a kihívásokat kedvelő felnőttek örömére. Maga a szurdok körülbelül egy kilométer hosszan szórakoztat kicsit és nagyot egyaránt gyönyörű látványával, hatalmas szikláival, a jó kondit megkövetelő kihívásaival.

Kép

Dera-szurdok - Kép: Wikipedia

A szurdokot elhagyva egy parkolón haladunk keresztül, majd hosszú kilométerekre ismét bevesszük magunkat az erdőbe egy kényelmes séta erejéig. Ennek a végén a Szentkút alatti réten térünk rá a túránk elejéről megismert útra, amely a Z jelzésen keresztül vezet vissza minket Csobánkára.

Bármelyik túrát is választjuk, garantált a siker – mind a felnőttek, mind a gyerekek körében.

Amire figyelnünk kell, az az időjárás: a nagy esőket követően a szurdokban folydogáló patakok megduzzadnak, „megvadulnak”, a sziklák csúszósabbá válhatnak. Ezért érdemes e kirándulásokat szárazabb időjárási viszonyokra tervezni; a gyerekek így kevésbé vizesen és a szülők is kevesebb ősz hajszállal nyúlnak majd el az otthoni fotelban.

Forrás: a Magyar Természetjáró Szövetség weboldala (www.termeszetjaro.hu)