Segítsd a fiatalokat, örülj velük és engedd el őket – így leszel jó nagymama!

Egyszer réges-régen, még egész fiatal koromban olvastam a Rádió Újságban az egyik rádiós munkatárssal készült születésnapi interjút, amelyben feltette a szokásosan bugyuta kérdést a riporter: „Milyen érzés 60 évesnek lenni?” Az ünnepelt nagy bölcsességgel válaszolt: „Remek! Az elmúlt hatvan évre már nincsen gondom!” Igazolhatom: nagy igazság ez. Már minden kötelességen, gondon túl vagyunk: iskolás korunk izgalmain, a párunkra találás kétségein, felneveltük a gyerekeinket, szárnyukra bocsátottuk őket, szüleinket kísérni, ápolni tudtuk, amíg Isten magukhoz szólította őket, nincs már semmi kötelességünk.

Már felszabadultan, szeretetből, csakis szeretetből s nem kötelességérzetből tehetünk mindent. És itt vannak az élő ajándékok, az unokák.

Még fiatal anya voltam, amikor én is föltettem a bugyuta kérdést egy néninek, akinek akkoriban pár nap különbséggel született az első két unokája: „Milyen érzés nagymamának lenni?” – „Fárasztó fiam, fárasztó” – volt a lesújtó válasz. „Az nem lehet!” – gondoltam magamban, s azóta is így gondolom. Mert nagyszülőnek lenni nem fárasztó kötelesség, hanem örömteli ajándék.

Mikor válunk nagyszülővé? Amikor megfogan az első unoka? Vagy amikor megszületik? Bizony nem! Csak akkor, amikor már megszületett az új család. Nagy türelemmel és tapintattal kell kivárnunk, amíg a kórházból hazaérkezett édesanyából, édesapából és kicsi emberkéből család lesz.

Nagy a kísértés, hogy a buzgó segítéssel kiszorítsuk az ifjú apát az őt megillető helyről: a családfő helyéről. 

Talán a fiatalok sok ügyetlenkedése és hibázása ellenére is engedni kell, hogy a házaspárból család legyen, s csak a háttérből támogatni, hogy az édesapa életet tudjon adni az új családnak. 

Mert a gyermeket az anya, a családot az apa szüli meg. Ő védi-óvja a gyenge anyát és kicsi csecsemőjét, ő irányítja a család hajóját. 

Nekünk nagyszülőknek pedig már a fogantatástól kezdve a fő hivatásunk: örülni, örülni, s ezzel szárnyakat adni a fiataloknak. (Hány magzat életét menthette már meg ez a nagyszülői bátorító öröm!) 

A születés utáni első hetekben azért az otthon megfőzött finom ebéddel megörvendeztethetjük a bontakozó családot, itt-ott egy-egy pillantással gyönyörködhetünk az újszülöttben, de semmiképpen nem szabad betelepedni közéjük – még akkor sem, ha esetleg átmenetileg vagy rendesen náluk lakunk. 

Amikor 4-5 hét múlva megszületett a család, akkor válunk igazi nagyszülőkké mi is meg a másik nagyszülőpár is. Ahogy kivárni ezt a pillanatot nem könnyű, úgy beletalálni ebbe a párhuzamos szerepkörbe sem könnyű. Nekünk is idő kell rá. Csodálatos hivatásunk mindkét ág rokonságát egybeszeretni, boldog, szeretetteljes burkot képezni a zsenge és még sérülékeny új család köré. 

Nem szabad engedni a versengés kísértésének: ki mit vesz, ki főz finomabb paprikás krumplit, ki mit tud jobban, ki viszi drágább helyekre a közös unokákat, hanem figyelmes szeretettel a magunk helyét kell betöltenünk, ápolva a szeretet egységét.  

Mostantól fogva és már mindig: vendégek vagyunk a fiataloknál, nem a mi szokásaink érvényesek, akkor megyünk, ha hívnak, várnak, s oda ülünk az asztalnál, ahova a vendégek szoktak. Nem az asztalfőre, mert az az apáé – lelki értelemben is. 

De pótolhatatlan hivatásunk, hogy biztos háttér legyünk minden helyzetben, váratlan nehézségek, betegségek idején, s hogy levegyük a terheket a fiatalokról, ha az nekik is jó. 

A mi hivatásunk időnként szabaddá tenni a szülőket, hogy erőt gyűjthessenek, ápolják az egymás iránti szeretetet, elutazhassanak kettesben. Ilyenkor miénk a világ: az unokák.

Közben pedig fel kell készülni az elszakadás művészetére. Miután egy-két hétig anyjuk lehettem az unokáknak, kialakítottuk a közös életet, etettem-itattam őket, fürdettem, betakargattam őket, csillapítottam a köhögésüket, tele volt velük a lakás – és akkor egyszerre csak, egyik pillanatról a másikra, elviszik őket a szüleik. Eleinte bizony majd meghasadt a szívem. Ottmarad a kiságy, benne a mackó, ott a rengeteg apró tárgy, ami mind emlékeztet rájuk, de nincs ott a gyerek. Ilyenkor mintha a szívemből szakadt volna ki egy darab.

Bár most is fáj a szívem, akár ha csak leírom ezt az érzést, de hálát is adok a Jóistennek, hogy többször gyakorolhatom ezt: elszakadni attól, ami vagy aki nekem fontos, mert így majd könnyebb lesz mindentől de mindentől elszakadva, felszabadultan, őszinte vágyakozással Hozzá költözni.