– A bélflóra és általában a bélbaktériumok szerepéről mennyit tud az átlagember?

– A szervezetünk hétköznapi hasonlattal szemléltetve egy erdőhöz hasonlít, amelyben messziről nézve csak a fákat lehet látni, de valójában egy nagyon komplex ökoszisztéma. 2013 körül publikálták azt a hatalmas kutatási anyagot, amelyet úgy hívnak, Humán Mikrobiom Projekt, s amely mintegy tíz évvel a Humán Genom Projekt után vált közkinccsé. Az amerikai szövetségi költségvetésből finanszírozták ezt a rendkívül drága kutatást, amelynek keretében több száz önķéntes ember teljes mikrobiomját meghatározták hét testtájon, és referenciaként használták később kutatásokban. Különböző betegcsoportokban is vizsgálni kezdték a teljes mikrobiomot, és a fenti referencia-adatbázissal hasonlították össze.

Megdöbbentő következtetésekre jutottak: gyakorlatilag közvetlen összefüggés mutatkozott az elhízás, a 2-es típusú cukorbetegség és a magas vérnyomás-betegség, valamint bizonyos baktériumtörzsek, fajok túlnövekedése és diverzitásuk csökkenése között.

Egyértelművé vált, hogy a bélflóra regenerációja az egyik legfontosabb terápiás cél. A bélflóra és általában a testflóra egészségének megőrzése ugyanolyan fontos, mint a minket körülvevő ökoszisztéma megőrzése.

– Ez a kutatássorozat hogyan függ össze az orvostechnikai eszközök fejlődésével,  robotikával, nanotechnológiával?

– A robbanást mindig valamilyen technológiai váltás idézi elő. A génszekvencia meghatározásának átütő erejű fejlődése indított el egy új tudományágat a mikrobiológia és a kórokozó-azonosítás területén is. Ugyanakkor kihatott például a kriminalisztika területére is, a DNS azonosítására, amely szintén visszavezethető a Humán Genom Projektre. Az ezredforduló környékén kidolgozott újgenerációs szekvenálási eljárás felgyorsította a Human Genom Projektet, és új gyógyítási célok kerültek fókuszba. Azt kell látnunk, hogy a második világháború utáni generációnak, azaz akik 1945 és 1950 között születtek, a várható élettartama nagyjából 50 év volt a nyugati világban. Az antibiotikumok széleskörű alkalmazásával viszont drasztikusan lecsökkent a fertőzések miatti halálozás, s mára ezt a várható 50 évet 75–80 évre tolta ki.

Tehát 25–30 évet nyertünk az antibiotikumokkal.

Ugyanakkor robbanásszerűen emelkedett a daganatos betegségek, idegrendszeri degeneratív betegségek, szív- és érrendszeri betegségek és a cukorbetegek száma, amely érdekes módon összefüggést mutatott ezzel. Amit nyertünk a fertőző betegségek legyőzése „révén”, azt elvesztettük a degeneratív betegségek „vámján”. Ami azt is jelenti, hogy az 50 év fölött megnyert életévek prevalenciája, azaz a betegségek előfordulási gyakorisága brutálisan megnőtt, és a betegségek speciális csoportjai alakultak ki, mint a magas vérnyomás-betegség, a stroke, a szív- és érrendszeri infarktusos betegségek, amelyek a második világháború előtt jóval kisebb számban fordultak elő. Persze részben azért, mert korábban haltak meg az emberek – gondoltuk ezt mi régen –, de akkor is voltak idős emberek. Egészen elképesztő adat, hogy a mai 30-as, korai 40-es generációnál is teljesen megszokottá vált, hogy 10–20 százalékuk magas vérnyomás elleni kezelésre szorul.

Kép

Dr. Schwab Richárd - Forrás: affidea.hu

– Sok orvos és kutató hangoztatja azt az álláspontot, hogy az antibiotikumok túlzott vagy észszerűtlen használata rezisztens baktériumtörzseket hoz létre, így elképzelhető, hogy sokkal több ember fog meghalni vagy súlyosan megbetegedni olyan baktériumtörzsek miatt, amelyeknek a legyőzésére egyelőre nincsen mód. Elképzelhetőnek tartja, hogy az orvosi szempontból nagyon fontos eredmények végül csak részben tudják növelni az élettartamot, vagy csak az életminőséget fogják növelni, vagy csak bizonyos csoportoknál válnak be?

– Az elmúlt ötven-hatvan év, amióta az antibiotikumokat használja az emberiség, történelmi léptékben nagyon rövid. Alkalmazásuk kezdetén mindenki azt gondolta, hogy ezek teljesen biztonságos szerek, hiszen közvetlen toxikus hatás nem látszódott. Összességében a rezisztens törzsek nagyon súlyos népegészségügyi problémáját én viszont csak a jéghegy csúcsának látom, ehhez képest a stroke, az Alzheimer-kór, a 2-es típusú cukorbetegség népegészségügyi hatása nagyságrendekkel komolyabb. A rezisztens törzsek, bár közvetlen veszélyt jelentenek, de népegészségügyi hatásuk eltörpül a velünk élő baktérium-ökoszisztéma sérülésének hosszútávú betegségkövetkezményei mellett. A rezisztens törzsek hatása ugyanis akkor, amikor valaki egészséges, és a bélflórája rendben van, minimális.

Tehát újabb harminc évet tudnánk hozzáadni azok nélkül a kompromisszumok nélkül, amiket ma kénytelenek vagyunk megkötni. Azt gondolom, hogy nagyon gyorsan át fog alakulni a terápiás célpontok horizontja, például a magas vérnyomás betegség vonatkozásában nem a célértékek visszaállítása gyógyszerekkel lesz a cél, hanem a gyógyszermentes célértékek elérése. Barna István professzor a Belgyógyászati Klinikáról valószínűleg megfeddne most, hogy túlságosan leegyszerűsítem a kérdést, de a könnyebb érthetőség szempontjából találó a hasonlat, ha azt mondom: a most jellemző életvitele az embereknek olyan, mint amikor billeg az asztal, mert vagy az egyik láb rövid, vagy a talaj hepehupás. Kitömködjük különböző alátétekkel (gyógyszerekkel például), hogy ne boruljon ki az étel, tudjunk rajta enni, de nyilvánvaló, hogy ez nem ideális egyensúly. Lehet stabil, de nem az elérhető legjobb. Az lenne az ideális, ha újra tudnánk készíteni a talapzatot, újra alapoznánk az életünket, és a vérnyomást, a koleszterin- és vércukorszintet és más célértékeket a normál tartományba tudnánk hozni gyógyszermentesen. Hangsúlyozom, mindez nem a szükséges gyógyszeres kezelések ellen szól, nem arról szól, hogy ha valaki három alátéttel tudta stabilizálni ezt a bizonyos dülöngélő asztalt, akkor holnap vegye ki valamelyiket. Nem. Ha most kihúzza, akkor össze fog dőlni minden, és nagyon nagy egészségügyi kockázatnak teszi ki magát. Ha viszont újra tudja alapozni az egészségét úgy, hogy abban a bélflóra egészsége kulcsszerepet játsszon, mert ez egy konkrét, mérhető paraméter, akkor ezek nélkül az alátétek nélkül, azaz gyógyszerek nélkül is elérhetők lennének az ideális célértékek.

Arra, hogy a bélflóránk nincs jó állapotban, számos figyelmeztető jel utal, mint például az allergiák különféle típusai, visszatérő arcüreggyulladás, nem kívánt túlsúly, ételintolerancia, ízületi panaszok.

Elizabeth Barett-Browning sokáig az angol irodalom legünnepeltebb költőnője volt, és életében közel annyian olvasták, mint az írófejedelemnek számító Charles Dickenst. Különlegességéhez az is hozzájárult, hogy a viktoriánus kor szigorú társadalmi szabályai ellenére elfogadták őt mint költőt, és egyike volt az első női szerzőknek, aki a saját nevén írt. Magyarországon leginkább a több fordításban is megjelent Portugál szonettek versciklusról ismert, valamint sokan olvashatták gyerekként Kertész Erzsébet róla írt lányregényét. Az angol irodalom mára sokkal inkább élettörténetét őrizte meg, mint nagyszerű és méltatlanul mellőzött munkásságát.

Elizabeth Barrett 1806-ban született egy jómódú angol családban, amelynek hatalmas vagyona jamaikai cukorültetvényekből származott. A Barrett család gyermekei közül tizenegy élte meg a felnőttkort, ami hallatlanul nagy szám volt abban az időben. Elizabeth még kislány volt, amikor az édesapja megvásárolt egy birtokot, amelyet török stílusban alakított át. A mesebeli ház udvarán minareteket húzott fel, és meglehetősen eklektikusan rendezte be, nagy hatást gyakorolva ezzel gyermekei fantáziájára. Elizabeth őstehetség volt, aki már hatévesen elkezdett verseket írni, és írói ambícióit az apja teljes mértékben támogatta. A kislányt a kor szokásai szerint magántanár oktatta, a gazdag családok ugyanis nem küldték a lányaikat bentlakásos iskolába, amelyekben gyakran pusztított járvány. Elizabeth rajongott a klasszikus irodalomért, tudott görögül és latinul, sőt héberül is megtanult, és felnőttként eredetiben olvasta a Bibliát.

A kislány ragyogó tehetségét az egész család ünnepelte, és az édesapja a 14. születésnapja alkalmából kiadatta a maratoni csatáról szóló költeményét.

A család napfényes, boldog életére azonban váratlanul tragédiák árnyéka vetült. A lányt egy titokzatos kór támadta meg, amely az életvidám, gyakran lovagló tinédzsert majdnem egy éven át fekvésre kárhoztatta. Amikor Elizabeth végre felkelt az ágyból, már nem volt a régi. Élete végéig különböző betegségekkel küzdött, az irodalomtörténészek egy része szerint tuberkulózisa volt, legújabb életrajzának írója, Fiona Sampson szerint viszont súlyos asztmában szenvedett. Ráadásul a betegséggel egyidőben az apa elvesztette a család vagyonát, így Barrették kénytelen voltak maguk mögött hagyni mesebeli birtokukat.

A státuszát és vagyonát elvesztett apa szigorúan őrizte 11 gyermekét, és bár Elizabeth az egészsége miatt bezártságra kényszerült, a családfő a testvéreit sem engedte társaságba. Ezekről az évekről később Elizabeth így írt Robert Browningnak: „Vidéken nőttem fel, nem voltak társadalmi lehetőségeim, a szívem a könyveké és a költészeté volt, a tapasztalataimat álmodozásokból szereztem. (…) Magányos élet volt ez, ami zölddé kezdett válni, mint a körülötte növő fű. Könyvekben és álmokban éltem, és az otthoni élet halkan döngicsélt körülöttem, mint a méhek a fű körül. Elfolyt az idő, csak folyt tova. Aztán amikor beteg lettem, úgy éreztem, a világmindenség szélén állok, mindennek vége, nem lépek be többé (ez akkor úgy tűnt) egyetlen új szobába sem, s akkor némi keserűséggel arra gondoltam (…), ahogy álltam ebben a templomban, amit éppen elhagyni készültem, hogy nem ismertem meg az emberi természetet, hogy a földi bátyáim és nővéreim csak nevek számomra, hogy nem láttam egyetlen hegyet, sem folyót, egyáltalán nem láttam soha semmit.”

Néhány évig vidéken éltek, majd a család Londonba költözött a Wimpole utcába, és Elizabeth magánya és apja szigorú elnyomása ellenére is írt – bár Sampson könyvében leírja, hogy egy ponton az orvosok attól tartva, hogy az írás rontja az állapotát megtiltották ezt neki.

Pedig, ahogy később a költőnek írta, számára az írás volt az egyetlen tevékenység, ami közben úgy érezte, hogy él.

A tragédiák folytatódtak, először meghalt édesanyja, majd egy orvosok által előírt nyaralás során kedvenc testvére, Edward. Elizabeth a tragédiák és rossz egészsége ellenére is írt, és komoly sikerekre tett szert. Versei magazinokban jelentek meg, és esszéket jelentetett meg szociális témákban (például támogatta a rabszolgaság eltörlését a gyarmatokon). Teljesen izolált életre kényszerítette az apja szigora, néhány rokon kivételével alig találkozott emberekkel.

Kép

Elizabeth Barrett-Browning

Egy távoli rokon, John Kenyon támogatta őt irodalmi munkájában, és ő volt az, aki Robert Browningnak elküldte Elizabeth 1844-ben megjelent verseskötetét. Browning már fiatalon ünnepelt költő volt, azonban egy nehezen érthető költemény rossz kritikai fogadtatása megtépázta hírnevét. Browning, miután elolvasta Elizabeth verseit, egy ma már híres levelet küldött neki 1845 januárjában, amelyben rajongva írt a verseiről, és kijelentette, nemcsak a verseit, hanem magát Elizabeth-et is szereti.

A már lassan huszonöt éve otthona börtönében élő költőnőre nagy hatással volt a levél. Egyrészt a másik költő szakmai tisztelete örömmel töltötte el, másrészt mint nőre se voltak hatástalanok a férfi sorai.

Levelezni kezdtek, amikben érezhető, hogy Elizabeth eleinte óvatosan viszonyult Browning udvarlásához. ( A levelezésük a Gutenberg Projekt keretében online elolvasható.) A két költő megvitatta irodalmi terveit, Elizabeth megosztotta életének szomorú részleteit, Robert pedig utazásairól írt. A férfi nagyon szeretett volna személyesen is találkozni Elizabeth-tel, azonban erre csak a meleg tavasz érkeztével volt lehetőség. Májusban találkoztak, amikor Browning titokban ellátogatott a család Wimpole utcai otthonába, és a költők, akik már írásban megtalálták a közös hangot, élőben is egymásra találtak.

Kép

Robert Browning

Elizabeth nem árulta el apjának a költő udvarlását, és hiába volt Elizabeth harminckilenc, Robert pedig harminchárom éves, a pár úgy bujkált az apa elől, mint a tinédzser szerelmesek. Browning feleségül szerette volna venni Elizabeth-et, de aggódtak, hogy képes lenne-e a házasságra a törékeny szervezetű nő. Elizabeth-et mintha a szerelem meggyógyította volna, váratlanul jobban kezdte magát érezni, elkezdett kikocsizni és sétálni. Miután az apa nyilvánvalóvá tette, hogy nem támogatja, hogy a lányai férjhez menjenek, és úgy döntött, újra vidékre költöznek, a szerelmesek választásra kényszerültek.

1846-ban Robert, néhány csomagjával, hűséges ápolójával és kis spánieljével együtt megszöktette Anglia ünnepelt költőnőjét. A pár Londonban összeházasodott, majd Itáliába költöztek.

Elizabeth apja haragra gyúlt, amikor meghallotta a lánya házasságát, és soha többet nem beszélt kedvenc gyermekével. A fivérei félelemből megszakították vele a kapcsolatot, egyedül húgai leveleztek vele. Bár a családját elvesztette, Elizabeth életében először szabad volt. Házassága Browninggal megmentette az életét, és mindkettőjük művészetére pozitív hatást gyakorolt. A meleg éghajlat, a szerelem és a vele azonosan gondolkodók társasága gyógyító hatással volt rá. Elizabeth minden korábbi félelem ellenére még egy egészséges kisfiúnak is életet adott. Új családját huszonöt év magány után ajándékként kapta a sorstól.

Elizabeth Barett-Browning leghíresebb verseit, a Portugál szonetteket a házassága ihlette. A világirodalom egyik leghíresebb szerelmes versciklusát a költő először még férjének se merte megmutatni. Robert ragaszkodott hozzá, hogy a verseknek napvilágot kell látniuk. Elizabeth szemérmesen nem akarta, hogy kiderüljön, hogy a versek Browningnak íródtak, ezért „portugál fordításokként” jelentették meg őket. Elizabeth és Robert Browning nemcsak házastársak voltak, hanem egymás irodalmi partnerei, kölcsönösen elolvasták írásaikat és segítették egymást. A költőnő 15 boldog évet töltött Itáliában, bár legnagyobb bánatára édesapja még halálos ágyán sem bocsájtott meg neki, és irodalmi sikereit sem vette tudomásul. Elizabeth 1861-ben, 55 évesen halt meg. 160 évvel halála után versei nem vesztették el tiszta erejüket, és életműve arra vár, hogy az olvasók újra felfedezzék. 

Források:
Fiona Sampson: Two Way Mirror: The Life of Elizabeth Barrett-Browning, Profile Books, 2021.
The Project Gutenberg EBook of The Letters of Robert Browning and Elizabeth Barrett Barrett, Vol. 1 (of 2) 1845-1846, Edited by Robert B. Browning.
Elizabeth Barrett-Browning: Portugál szonettek, Magyar Helikon, 1976

– Miért döntött úgy, hogy megtanul egy újabb szakmát? 
– Az ötlet tulajdonképp a duzzogásomnak köszönhető, ugyanis elegem lett abból, hogy milyen morzsalékos, rossz minőségű kenyereket lehet kapni. Ezért nagyjából kilenc évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy megpróbálom én magam megsütni a családom számára a mindennapit. Kezdetben elég sok csalódás ért.

Az elején formában sütöttem, volt, hogy olyan kemény lett a kenyér, mint a tégla. Az élesztős sütéssel is meggyűlt a bajom, de nem adtam fel.

Kutatni kezdtem, sokat olvastam, különféle kovászos kenyérsütő csoportokhoz csatlakoztam, és szép lassan sikerült a feleségem konyhájában egyre nagyobb sikereket elérnem. 

– Ezek szerint az otthoni konyhában indult minden? 
– Igen, a feleségem pedig árgus szemekkel figyelte, hogy mit művelek, de megtanultam úgy kenyeret sütni, hogy közben egy gramm liszt sem potyogott le a földre. Egy idő után pedig akkora sikere lett a péksüteményeimnek, hogy már nemcsak a családunk, hanem a barátaink is számítottak rá. Sőt, később már a betegeim is kérték, hadd kóstolhassák meg a kenyeremet. Ezek után már egyre többen rendeltek belőle.

Egy idő után azt vettem észre, hogy már hetente kétszer kell sütnöm. Be is szereztem egy regál kocsit, amin a pihenő tésztákat tároltam, jobb híján a folyosón, aztán pedig hajnalban kisütöttem őket. 

– Miért lépett tovább erről a szintről? 
– 2015-ben megnyertem a Kenyérlelke Fesztivál első díját a teljes kiőrlésű kenyeremmel az otthon sütők kategóriában, majd 2016-ban a félbarnával. Egy komoly, jó minőségű sütőt nyertem. A fesztivál műsorvezetője, Till Attila akkor félig viccesen azt mondta, hogy ezzel akár saját pékséget is indíthatnék. Akkor kacagtam ezen, hiszen már közel negyven éve belgyógyászként, illetve házi- és üzemorvosként dolgoztam az ötödik kerületben. Aztán mégiscsak elültette a bogarat a fülembe, mert hamarosan bejelentkeztem egy OKJ-s pékképzésre. A gyakorlatomat pedig a Misi a pék pékségben, Juhász Mihálynál töltöttem, aki ugyancsak egy teljesen más területről érkezett, korábban brókerként dolgozott. Rengeteget tanultam tőle.

Kép

Dr. Nagy Károly - Kép: Páczai Tamás

A képzés lezárulta után pedig elkezdtünk a feleségemmel helyet keresni. Találtunk is egy évek óta üresen álló pszichiátriai rendelőt itt a Csengery utcában. Gondoltam, milyen vicces egybeesés, hogy orvos-pékként egy ilyen gyógyítást szolgáló helyen nyithatok üzletet. Azonban sajnos közel egyéves huzavona után sem tudtam megegyezni a lakókkal, így néhány számmal odébb találtuk meg a végső helyünket. Szerencsénkre hamar kiderült, hogy az egykori ABC alatt egy hosszú évek óta üresen álló esztergálóműhely áll, amiből sok munka árán 2019-re létrehoztuk a pékműhelyünket, és május 1-jén megnyitottuk Doktor & Pék pékség néven. 

– Az itt kapható termékek nagy része kovásszal készül. Miért választotta azt az élesztő helyett? 
– A kovásszal készült pékáruk sokkal könnyebben emészthetők. Az élesztős kenyerek, különösen a gyári, adalékanyagokkal feldúsítottak jóval több problémát okoznak. A nagyüzemi módon készülő kenyerek esetében nincs idő közel egy napon keresztül foglalkozni velük. Az adalékoknak köszönhetően az összekeverést követően három órával már ki is sül a kenyér.

A kelés megspórolásával és a rövidebb sütési időnek köszönhetően az élesztő élve marad. Ez pedig a tápcsatornában erjedést indít el, aminek következtében gázképződést, puffadást, kellemetlen közérzetet tapasztalhatunk. 

– Előfordulhat, hogy sokan nem is gluténérzékenyek, hanem az élesztővel és az adalékokkal van problémájuk? 
– Tény, hogy a cöliákia egy komoly, bélbolyhokat érintő betegség, de alapvetően a társadalom 0,5-1 százalékát érinti csupán. Sokan orvosi diagnózis nélkül, saját internetes és egyéb olvasmányaik alapján állapítják meg a betegségüket, és ennek következtében alakítják át az étkezési kultúrájukat, és vásárolják a különféle méregdrága gluténmentes kenyereket, amelyek íze, állaga, valljuk be, a nyomába sem érnek egy igazinak. Első körben lehet, hogy érdemes hosszabb érlelésű, kovászolt kenyeret fogyasztani, és ha a panaszok ez után sem múlnak el, akkor ki kell vizsgáltatni magunkat egy gasztroenterológussal. A lisztérzékenyeknél hosszú távon a bélnyálkahártya károsodik, a bélbolyhok eltűnnek, és ez okozza a panaszokat és a bél működési zavarát. Gyakori tünet a zsírszékelés, étkezéseket követő puffadás, hasmenés vagy székrekedés, esetleg alhasi diszkomfort vagy fájdalom. Hosszú távon a felszívódási zavarok miatt hiánybetegségek alakulhatnak ki. A lisztérzékenység vérvétel útján antitest kimutatással, illetve endoszkóppal és különféle genetikai, szerológiai vizsgálatokkal is kimutatható. A pontos diagnózist nemcsak az egészségünk védelmében érdemes tudnunk, hanem azért is, mert igazolt lisztérzékenység esetén adójóváírást is kap az illető. 

– Emlékszem még arra, amikor nagyapám a friss kenyér aljára keresztet rajzolt, mielőtt megszegte volna. Ön szerint mi vezetett a kenyér szakralitásától az előre szeletelt termékek profánságáig? 

– A második világháború után nagyon kevés volt az élelmiszer és ezért gyorsan, sokat kellett termelni. Onnantól eredeztethető a kenyér minőségének romlása.

Az időspórolás és a profitorientált termelés csak ez után következett. A kovásszal való munka hosszadalmas, nem éri meg, holott az ily módon készített kenyér sokkal finomabb és tartósabb. A pék kezén lévő mikroorganizmusok ugyanis bekerülnek a tésztába, ezért például ha ugyanazt a receptet is készítené el két különböző pék, biztosan más íze lenne a kenyereiknek. 

– Ezek a kenyerek küllemre is mások. Némelyik úgy tűnik, mintha talán túlságosan sok időt töltött volna a sütőben… 
– A barnás szín oka az, hogy karamellizálódik a felszíne a hosszas sütés következtében. Belül pedig nem tömöttek, hanem szép lukacsosak ezek a kenyerek. Akár egy hétig is elállnak. Mi azonban mindig csak egy napig őrzünk meg minden pékárut, aztán frisset sütünk. A maradékot pedig két hajléktalanszállónak ajándékozom, bár a vírus kezdete óta az Eötvös utcai Máltai Szeretetszolgálathoz tartozó szálló nem fogadhat el semmilyen adományt, így jelenleg csak a Podmaniczky utcai női éjjeli menedékhelyre szállítok, ahol minden este hatkor negyvenkét nő jut fürdési lehetőséghez, tiszta ágyhoz és egy kis kenyérhez. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Vendégek:
Dr. Tárnok Zsanett neuropszichológus, a Vadaskert Alapítvány szakmai vezetője és dr. Thuróczy Szabolcs színész.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Zsanett szereti a tavaszt és az őszt, a lendületet, a gyorsaságot, a meleg, mély tekintetet, a rendet és a rendszert, a Dunát, a pont jó dolgokat, a profi hangmérnököket, a félárnyékot, a kávét, a bort, a jógát, a csapatmunkát, David Bowie-t, a jó sorozatokat és a jó könyveket, az önállóságot, az egyenes beszédet, a tanítást, a hivatását és a családját.

De nem szereti a nyarat és a telet, a felesleges beszédet, ha valami szorítja, az éles hangokat, erős szagokat és a koszos külsőt, az igazságtalanságot, ha várnia kell, a narancssárga szint, a sarat, a kelletlenséget, a lustaságot és az álszentséget.

Szabolcs szereti a lecsót, főleg, ha saját maga készíti. Szereti a focit, a humort és a bátorságot. Nem szereti a férfiatlanságot, a kamuzást és az ostobaságot.

Az adásban elhangzott idézetek:
Ivan Kulekov: Harmadik személyben (részlet)
Seth F. Henriett: Autizmussal önmagamba zárva
Kínai tanmese

Az idézeteket Moldvai-Kiss Andrea és Mucsi Zoltán olvassák fel.

A zenéket most is Marton Róbert szerezte podcastunkhoz.

A Világjobbítók a Képmás magazin közérzetjavító, összművészeti podcastja egyedi aláfestő zenével és elgondolkoztató irodalmi idézetekkel. Környezetünk tele van olyan emberszerelő, lélekfoltozó és világjobbító emberekkel, akik bár közöttünk élnek, inkább cselekszenek, létezésükkel üzennek, mintsem beszélnek. Velük és sokoldalúan színes/színességükben sokoldalú művészekkel próbáljuk meg szavakra váltani a titkuk. A beszélgetést moderálja: Gyulay Eszter szìnháztörténész, dramaturg. Szerkesztőtárs: Fodor Krisztina.
A Világjobbítók podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában, a Facebookon, és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Kriszti barátnőm két gyereket nevel a férjével, de alig számíthat a nagyszülőkre. Legutóbb is erről panaszkodott: „Ők úgy érzik, minden olyan alkalom, amikor a számukra komfortos vagy elégséges mennyiségen túl unokáznak, már szívesség a részükről. Az anyukám éveken át azzal nyaggatott, hogy szüljek neki unokákat, de most, hogy végre megszülettek és óvodáskorúak lettek, hirtelen sürgős lett Kéktúrát teljesítenie, shoppingolnia vagy Rómába utazgatnia a papával. Ha szóvá teszem, hogy jólesne, ha levennének némi terhet a vállunkról – elvégre este hétig dolgozunk mindketten –, jön a szokásos szöveg tőlük, hogy nekik is megvan a saját életük, nekik is jár a kikapcsolódás, meg hogy keményen megdolgoztak azért, hogy taníttassanak és belőlem rendes ember legyen, és különben is, hogy képzelem én azt, hogy arra kérem őket, öregeket, hogy neveljék fel a mi gyerekeinket. A férjemmel arra jutottunk, hogy ha minden kötél szakad, bérelünk az internetről nagymamát. Csak ki kell tölteni egy adatlapot a személyes igényeinkkel, és már házhoz is jön a segítség.” 

Besegítenek, de nem állandóan 

Bojti Andrea klinikai gyermek- és ifjúságpszichológus szerint ma már nem várható el, hogy a nagyszülő nonstop készenlétben legyen, csupán az, hogy besegítsen a családnak. „Szakemberként ritkán látok példát arra, hogy egy nagyszülő direkt nem akar segíteni, vagy hogy teljesen elzárkózik az unokázástól. A világ változott, és ez a családi szokásokon is nyomot hagy. Annak idején több generáció élt együtt, manapság viszont mindenki arra törekszik, hogy külön háztartásban éljen: a felnőtt gyerek az új családjával, a nagymama a nagypapával. Az is tény, hogy régebben a nagyszülők nagyjából az ötvenes éveik vége felé nyugdíjba vonultak, és korukból adódóan volt elég energiájuk ahhoz, hogy aktívan részt vegyenek a család életében.  

Manapság a nagyszülők többsége dolgozik, és munka mellett erőn felüli vállalás lenne a részükről a rendszeres gyerekfelügyelet.  

Az sem ritka, hogy a nagyszülő messze lakik, és nem tud olyan szinten részt venni a család életében, mint amennyire szeretne. Persze a szülőknek sem egyszerű, mert ők az úgynevezett szendvicsgeneráció, akik a gyermekeiket és idős szüleiket is el kellene, hogy lássák.”  

Kép

Pexels / Maryia Plashchynskaya

Az életközépi válság is közrejátszhat 

„Régen egy nagymama hatvanévesen öregnek számított, és fizikailag sem volt túlzottan aktív. Hála a nagyobb jólétnek és az orvostudománynak, a mai hatvan körüliek még viszonylag fittek és frissek. Amikor beköszönt náluk az életközépi válság, vagyis amikor szembesülnek azzal, hogy öregszenek, elkezdenek változtatni az életükön, az életmódjukon, új dolgokat fedeznek fel, változik a hobbi, esetleg karrierváltásban is gondolkodnak. Az elmúlás arra ösztökéli őket, hogy végre önmaguk örömére is éljenek. Vannak, akik az időt olyan tevékenységekre szeretnék kihasználni, amikre fiatalabb korukban nem volt lehetőségük. Ha megtehetik, utaznak, képzik magukat, társasági életet élnek, és nem feltétlenül szeretnék napi szinten újra átélni a kisgyerekes lét előnyeit és hátrányait. Individualizálódnak, akárcsak a felnőtt gyermekeik, és nem biztos, hogy mindez felróható nekik” – véli a pszichológus.  

De ki adja át a bölcsességet az unokáknak?  

„Vannak olyan dolgok, amiket csak az idősebbektől tanulhatnak, leshetnek el a gyerekek. Én ismerek olyat is, aki jobb nagyi, mint szülő, mert engedékenyebb, mint annak idején a saját gyerekeivel volt, ha kell, még a csúszda tetejére is felmásznak az unoka kedvéért. A közös móka mellett a nagyszülőktől a gyerekek fontos értékeket, magatartásmintákat, kulturális tanításokat, illetve családi tradíciókat is megtanulhatnak, ami egész személyiségfejlődésükre pozitívan hathat.”  

„Azzal, hogy a mai gyerekek egy kicsit kevesebbet vannak a nagyszüleikkel, némileg veszélybe kerül a bölcsességátadás”  

– mondja a szakember, s egyúttal reflektál a nagyszülőbérlés jelenségére is: „Semmi rossz nincs ebben, elvégre régen is volt arra példa, hogy ha az unokára nem tudott vigyázni a nagyszülő, akkor egy szomszédot kértek meg, hogy viselje gondját pár órára. Most mindez az interneten zajlik, de a lényeg nem változott.” 

A fentiek alapján talán kijelenthetjük, hogy a nagyszülők segítségnyújtása az unokák körül mára kevesebb családban egyértelmű, mint harminc-negyven éve. Sokan furcsállják, hogy egy nagyszülő számára fontosabb legyen egy-egy saját elfoglaltság, mint az, hogy az unokákkal töltsön időt, sokak szerint viszont egy munkában eltöltött élet és saját gyerekeik felnevelése után ez teljesen jogos igény. Akárhogy is: a közösen eltöltött időnek nem rutinnak, hanem különleges, örömteli eseménynek kell lennie mind az unoka, a szülők, mind pedig a nagyszülők részéről.  

Valamikor 2007-ben George Bush amerikai elnök napirendjébe beiktattak egy telefonhívást. Egy bizonyos Roberta Stewart-tal beszélt, egy Afganisztánban hősi halált halt katona özvegyével. Komoly sérelmet kellett orvosolnia: a Veteránügyi Hivatal nem engedélyezte, hogy Patrick Stewart sírkövére az elhunyt hite szerint egy körbe foglalt ötágú csillagot véssenek föl. Az őrmester ugyanis wicca-hívő volt, és az általa vallási jelképként tisztelt pentagramma nem szerepelt az USA hadseregében engedélyezett harmincnyolc szimbólum között. Az egyre kínosabbá váló ügyet csak a nevadai főállamügyész és a kormányzó közvetítésével, majd az elnök személyes bocsánatkérésével lehetett elsimítani. 

A wicca a világ egyik legújabb és egyben leggyorsabban terjedő vallása. Külsőségeiben valamiféle ősi pogány hitre emlékeztet, leginkább kelta vagy angolszász motívumokat lehet sejteni mögötte. Szertartásait nem templomokban, hanem városi parkokban, erdőkben tartják. Passzív résztvevők nincsenek, mindenki tevékenyen van jelen. A hívők kört alkotnak, megfogják egymás kezét, és varázsigéket kántálnak. Gyakran egy-egy varázspálca vagy üst is szerepet kap a rituáléban. Az egész meglehetősen emlékeztet a Harry Potter-regények világára, és ez nem is véletlen. Mindkettőt a brit szigetek különböző őslakóinak hitvilága alapján tudatosan hozták létre, ráadásul mindkettő a boszorkányság és a varázslás mítoszának pozitív formáit jeleníti meg. 

Az angolszász és kelta eredetű javasemberek és javasasszonyok – az „agyafúrtak” – tevékenysége a brit szigeteken mindig is szerves részét képezte a különböző korok társadalmainak. Ezeknek a varázslóknak és boszorkányoknak eredetileg semmi közük nem volt a gonoszsághoz; leginkább gyógyítással foglalkoztak. Érdekes módon még a középkorban sem minősültek a szó klasszikus értelmében vett boszorkányoknak, a működésük sokáig legális volt. VIII. Henrik egy rövid időre halálbüntetéssel sújtotta a tevékenységüket, de az utódai enyhítették a szankciókat, és csak azokban az esetekben büntették az agyafúrtakat, ha valamiért kifejezetten a sátán jelenlétére utalt a viselkedésük. 

A wiccának azonban semmi közvetlen kapcsolata nincs ezekkel a kulturális és történelmi hagyományokkal. Az egész egy mesterséges képződmény, amelyet egy Gerald Gardner nevű angol férfi hozott létre.  

Kép

Wicca oltár pentagrammával - Kép/Wikipedia

Gardner jómódú, évszázados hagyományokra visszatekintő fakereskedő-családba született 1884-ben. A szülei nem sokat törődtek vele, és amint lehetett, megszabadultak tőle. Asztmájára hivatkozva felfogadtak egy nevelőnőt, aki ettől kezdve jól megfizetve melegebb éghajlatú vidékeken utazgatott a gyerekkel. A Földközi-tenger változatos vidékein, majd más brit gyarmatokon, például a mai Ghánában töltötték az idejüket. A Com nevű ír dada sem szentelt túl sok figyelmet Geraldnak, inkább férfiakkal ismerkedett, mivel jó partira vadászott. Amikor ez sikerült, és feleségül ment egy gazdag teakereskedőhöz, Gerald szülei beleegyeztek, hogy az újdonsült nevelőapa szárnyai alatt tanuljon bele a kereskedelembe. Ceylon – a mai Srí Lanka – szigetére költöztek egy teaültetvényre, ahol Gerald hamarosan saját kis házat kapott, és azt várták tőle, hogy nemsokára vérbeli ültetvényes válik belőle. 

Ennek a hányatott gyerekkornak az egyik következménye az lett, hogy a fiú soha életében be sem tette a lábát semmiféle iskolába. Magányos lélekkel, saját találékonyságára hagyatkozva nőtt föl, és senki nem kontrollálta, milyen befolyások érték őt a világ különböző tájain. Felnőve – a kereskedelem révén – az élete jelentős részét utazgatással töltötte, és akárhova vetődött, mindenütt a helyi őslakosok hitvilágába menekült.  

Belevetette magát a különböző vallási rituálék, varázslatok és gyógyító eljárások misztikus világába.  

Időről időre visszatért Nagy-Britanniába, ahol a régi angolszász ráolvasások és bűbájosságok szippantották magukba. Hamarosan kiderítette, hogy az ősei között volt egy javasember, egy középkori boszorkány is, és ettől kezdve egyre inkább azonosult a mágia izgalmas képzeletvilágával. 

Kép

Gerald Gardner / archiv fotó

Mire középkorú férfi lett, Gardner fanatikus hívőjévé vált mindenféle transzcendens gondolatnak, amivel csak találkozott. Tagja volt egy ceyloni szabadkőműves-páholynak, elkötelezett buddhistának és muszlimnak vallotta magát, miközben különböző távol-keleti és afrikai törzsi szertartások is zsongtak a fejében. Malajzia, Palesztina, Törökország és Magyarország érintésével 1936-ban visszatért Angliába, és nekilátott rendszerezni a vallási tanait. Létre akart hozni egy modern pogány hitrendszert, egyesíteni mindazt a misztikumot, amit az utazásai során magába szippantott. Miközben spiritiszták, önjelölt boszorkánymesterek és varázslók társaságában forgolódott, megalapított egy tehetős, felső-középosztálybeli tagoktól álló nudistatelepet is. Mint mondta, meg akart szabadulni minden kötöttségtől, és a meztelenség természetes, ősi állapotából akart ihletet meríteni. A háza környékén jól ismerték az egyre vadabb külsejű, idősödő férfit. Ősz kecskeszakálla előreállt, a haja szarvszerű kitüremkedésekkel fölfelé, a karját tetoválások díszítették. Mindez a harmincas-negyvenes évek fordulóján egészen rendkívüli, már-már ijesztő jelenségnek számított. Sokan voltak, akik tényleg megrémültek tőle.  

Egyesek meg voltak győződve róla, hogy az ördöggel cimborál, és sátánista szektát vezet. De ő maga is biztos volt a hite varázserejében.  

Amikor a Luftwaffe 1940-ben Dél-Angliát bombázta, Gardner a híveivel egy éjjel kivonult egy erdőbe. Itt tüzet raktak, majd – akármit is értettek ez alatt – mágikus kúpot varázsoltak fölé. Ezután az így „létrehozott energiát” átküldték a Csatornán Németország irányába, miközben Gardner hangosan kántált: „Nem jöhetsz át a tengeren”. Érdekes, hogy majdnem szó szerint ugyanezt mondja Gandalf az épp ezekben az években születő Gyűrűk urában, amikor a sátáni erejű Balrogot nem engedi át a hídon. 

Kép

Wicca esküvői szertartás - Kép/Wikipedia

A háború után a wiccáról egyre többen szereztek tudomást, és néhány év alatt komoly népszerűséget szerzett. A hívei akkoriban még komoly izgalmat érezhettek, mivel az ilyesmi Nagy-Britanniában tulajdonképpen illegális volt. Az 1735-ben hozott boszorkányságtörvény még ekkor is hatályban volt, és bár főleg lelepleződött sarlatánok ellen alkalmazták, börtönbe lehetett miatta kerülni. Ilyen volt például 1944-ben egy önjelölt skót médiumnő, Victoria Duncan esete. A hölgy látványos és rémisztő szeánszokon halottak lelkét idézte meg, miközben a szájából ektoplazmát bocsátott ki. Húsz évnyi tevékenykedés után az első komoly vizsgálat leleplezte, hogy az ektoplazma gézből, papírból, vécépapírból és tojásfehérjéből készült, a megjelenő halottak pedig ruhafogasból, rongyokból és papír maszkokból. Victoriát kilenc hónap börtönre ítélték. Gardner nem esett ebbe a csapdába, aztán a boszorkányságtörvényt az ötvenes években visszavonták. A boszorkányvezérrel 1963-ban interjú készült a BBC-ben, így a wicca híre rövid úton tizenkétmillió emberhez jutott el.  

Gardner sztár lett, újságcikkeket és könyvet írt, amelyekben összekeveredett sok minden a tündérektől a vudu szertartásokig és a templomos lovagokig.  

Hosszú és termékeny élet után, 1964-ben, nyolcvanévesen halt meg: reggelizés közben szívrohamot kapott. Az általa létrehozott vallás azonban nem szűnt meg, addigra már önálló életre kelt. Amerikában is robbanásszerű terjedésnek indult főleg a hippimozgalom és a feminizmus előretörésének kísérőjelenségeként. A spirituális élményekre és természetközeliségre vágyó, nyugati városi ember vallása lett. 

A wicca – mint sok más vallás – hamar több ágra szakadt. Az ősi női energiákba vetett hiten felbuzdulva, a feminista-leszbikus vonalat egy Amerikába emigrált magyar nő, Mokcsay Emese Zsuzsanna alapította meg 1971-ben. Aztán ő is védekezésre kényszerült, mivel a kizárólag nők számára létrehozott szertartásrendje nem vonatkozott a transznemű hívekre. A wicca hívei Nagy-Britanniában több tízezren vannak, Amerikában pedig legalább másfél milliónyian. Nem rossz teljesítmény egy elhanyagolt, iskolázatlan teaültetvényesől. 

A középkor végi világuralom története egy kis sváb faluban, Grabenben kezdődött. Itt született Hans Fugger, egy takácsfamília leszármazottja. Ambíciója nem engedte, hogy ő is csak egy helyi kisiparos maradjon, ezért 1367-ben Augsburg városába vándorolt. Három év szorgalmas munka jutalmaként beházasodhatott a takácsok céhébe. Nem is akárkit vett el, hanem rögtön a céhmester lányát, Klara Widolfot.

Újdonsült kapcsolataival és befolyásával élve hamarosan már nem szöszmötölt szövéssel, hanem a céh tagjai által elkészített textíliákkal kereskedett.

A házasságból két lánya született, majd 1380-ban a felesége meghalt. Ekkor újraházasodott, és két kedvére való fiúörököst nemzett. Közben egyre nőtt a befolyása: a céh vezetői közé választották, így bekerült a városi tanácsba is. Vagyona tekintélyesre gyarapodott, és 1408-ban Hans Fugger megbecsült augsburgi polgárként halt meg.
Felesége, Elisabeth először egyedül, később fiaival, Andreasszal és Jakobbal folytatta a családi cég irányítását. Szívós munkával és hatékony kapcsolatépítéssel egyre sikeresebb üzleti tranzakciókban vettek részt, és alaposan kiterjesztették a működési területüket. A két fiú hamarosan két külön ágat indított a családban, és más-más utakon indultak el. Andreas vonala gyors sikert hozott, de túl merészen terjeszkedett, és a 15. század végére csődbe ment. Jakob megfontoltabban, lassabban, de hosszabb távra tervezett. Hét fia született, így bőven volt utód is a stratégiai gondolkodáshoz. A két legidősebb fiú, Ulrich és Georg vezette a céget, a fiatalabbak közül pedig egy bizonyos Markust ügyesen elhelyeztek a Vatikánban, ő mint a pápai kancellária jegyzője felbecsülhetetlen értékű kapcsolatokat épített ki.
A Fuggerek mai napig ható, valószínűtlen sikere és hatalma a legkisebb fiúval, Jakobbal kezdődött. Gyerekkorában először elküldték egy ferences kolostorba, tizennégy éves korában azonban a bátyjai úgy döntöttek, hogy a robbanásszerűen fejlődő vállalkozásnak minden munkaerőre szüksége van. Így előhozták Jakobot a szerzetesi magányból, és Velencébe küldték kereskedelmet tanulni. A fiú nemcsak hamar vált komoly szakemberré, de már egészen fiatal korától kezdve saját vállalkozásokba kezdett, és kivette a részét a cég irányításából.
A família jó érzékkel tapintotta ki a politikai lehetőségeket is. A feltörekvő Habsburg-ház tőkeerős barátokat keresett, és az addigra alaposan meggazdagodott Fuggerek készséggel álltak a rendelkezésükre, elkezdtek hiteleket nyújtani az uralkodóháznak. A tiroli Zsigmond főherceg például – teljesen fölöslegesen – háborúba bonyolódott a Velencei Köztársasággal, és ez hatalmas összegeket emésztett fel.

Állandóan pénzre volt szüksége, ehhez pedig egy megbízható és megértő hitelezőre. A Fugger család biztosítékként értékes bányákat és bányajogokat kapott, amelyekkel folyamatos és busás bevételekre tett szert.

A 15. század végén ezen a csatornán folytak be a magyar történelembe is. Megkaparintották az Európa jelentős részét ellátó felvidéki réz- és ezüstbányákat, így az új évszázad elejére jelentős befolyást szereztek a magyar uralkodói elitben. Ráadásul ezek a hatalmas összegek lehetővé tették, hogy a létező legmagasabb szinten kapcsolódjanak be az európai politikába. III. Frigyes, később a fia, I. Miksa, majd az ő unokája, V. Károly azért lehetett német-római császár, mert a megválasztásukhoz szükséges irdatlan összegeket – beleértve a megvesztegetési pénzeket is – a Fuggerek hiteleiből finanszírozták. Egy minden korábbinál magasabbra emelkedő kereskedőcsalád így segítette hatalomra a Habsburgokat, amivel legalább háromszáz évre eldőlt, kik fogják irányítani a kontinens jelentős részét.

A Vatikán meghódítása

Ezek a machinációk már a Fugger család vezetőjévé emelkedett ifjabbik Jakob irányításával történtek, akinek kivételes rálátása volt a legcélravezetőbb stratégiákra. Tudta, hogy ha a világpolitika egyik pólusán elhelyezkedő Német-római Császárságot befolyásolja, akkor a másik pólust, a Vatikánt is célba kell vennie. A megfelelő összegek bevetésével persze erre is adódott lehetőség, mégpedig a frissen megválasztott II. Gyula pápa jóvoltából. Jakob ugyanis elintézte, hogy a családja irányíthassa a pápai pénzverdét.

1503-tól kezdve huszonegy éven át minden egyes vatikáni pénzérmét – hatvannégyfélét – ők vertek. Cserébe vállalták, hogy pénzelik és megszervezik a pápa személyes testőrségének felállítását.

Az Európa-szerte híres svájci zsoldosokból megszervezték a pápai gárdát, és természetesen állták a költségeket. Hogy megadják a módját, a százötven frissen toborzott katona Luzernből gyalogosan menetelve, ünnepélyes keretek között érkezett Rómába 1505 szeptemberében.
Könnyedén találtak fogást a következő pápán, X. León, azaz Giovanni di Lorenzo de' Medicin is, mégpedig a búcsúcédulákon keresztül. A búcsúcédulák a középkor óta pénzért vásárolható igazolások voltak, amelyek biztosították a megvásárlójukat, hogy haláluk után a befektetett összeg nagyságával arányos bűnbocsánatot nyernek. Minél többet fizettek, az ígéret szerint annál rövidebb időt kellett a purgatóriumban tölteniük enyhébb bűneik levezeklésére. A megfelelő összeg befizetésével nemcsak a tisztítótüzet, hanem a búcsújárásokat, zarándoklatokat és imákat is megspórolhatták. Az 1515-ben beindított, új üzleti modell arra szolgált, hogy ebből finanszírozzák a világ legnagyobb keresztény templomának, a vatikáni Szent Péter-bazilikának a felépítését.
Mint majdnem minden hasonló volumenű vállalkozás, ez is korrupt alapokon nyugodott. Az egyik ilyen lehetőséget ragadták meg a Fuggerek. Albert mainzi érsek, az egyik német-római választófejedelem 1514-ben huszonegyezer dukátért vásárolta a hivatalát a pápától. Ahhoz, hogy ezt visszafizesse, kölcsönre volt szüksége. A Fugger család készségesen kölcsönzött neki, de busás kamattal. Az érsek ravasz módszerrel jutott bevételekhez, hogy törleszteni tudjon. Újabb tízezer dukátért megvásárolta azt a jogot a Vatikántól, hogy búcsúcédulákat forgalmazhasson, majd a bevétel felét eljuttassa a Vatikánnak. A Fuggerek komplikált séma szerint jutottak a pénzükhöz. Ügynökük – egy pénzesláda kulcsának birtokában – mindenhová elkísérte Albert búcsúárusát, Johann Tetzelt. Amikor a pénzesláda megtelt, az ügynök vitte el. Az összeg fele a római Fugger-megbízottakhoz került, akik a saját részesedésük levétele után kifizették a pápának járó részt, a többit pedig továbbították Mainzba az érsek adósságainak törlesztésére.

Kép

Jakob Fugger Karl Becker festményén

Pénzért vett történelem

Mindez mérhetetlenül felháborított egy Luther Márton nevű Ágoston-rendi szerzetest. Lelkiismeretétől vezérelve korholó levelet írt Albert érseknek, és csatolva eljuttatta hozzá azt a kilencvenöt pontos vitairatát is, amely később a reformáció alapdokumentuma lett.
Magyarország történelmét szintén a pénz és a politika ötvözésével befolyásolták a Fuggerek, mégpedig alapvetően. Az 1520-as évekre már komoly gyűlölet halmozódott föl velük szemben, mivel óriási összegeket vittek ki az országból a felvidéki bányák hasznát lefölözve. 1525-ben II. Lajos király – a nemesség egy részének nyomására – elvette tőlük a bányajogokat, és tulajdonképpen államosította a bányákat. A Fugger család azonban pontosan tudta, hogy egy országot nemcsak hadseregekkel lehet kivéreztetni, hanem anyagi eszközökkel is. A Habsburgokkal ápolt kiváló kapcsolataik felhasználásával teljes pénzügyi blokádot vezettek be Magyarország ellen.

A korona nem jutott sem a saját bevételeihez, sem hitelekhez, ami már a következő évben végzetesnek bizonyult. Az 1526-os mohácsi tragédia részben a pénzhiány miatt következett be.

A Gazdag Jakob néven ismert családfő hiába halt meg gyermektelenül, egyik unokaöccse, Anton az ő politikáját folytatta tovább a Magyar Királysággal szemben. Befolyása révén sem a Fuggerek által hatalomra juttatott V. Károly császár, sem a mohácsi csata után hatalomra került Habsburg Ferdinánd király, sem maga a Fugger család nem volt hajlandó pénzt kölcsönözni a törökökkel szembeni védelemhez. Egyedül VIII. Henrik angol király küldött pénzt, de az is csak 1527-ben érkezett meg.

Ima a Fuggerekért

A Fugger család ezekben az években volt a hatalma csúcsán. Anton idejére a vagyonuk tizenhét év alatt 927 százalékkal gyarapodott. Hatalmas birtokaik voltak Európa-szerte, bányakoncessziók tulajdonosai voltak, saját bankházzal rendelkeztek, és hatalmas összegek folytak a kasszájukba a távol-keleti fűszerkereskedelemből is. Lelki üdvösségük miatt azért aggódhattak:

alapítványaik kórházakat támogattak, valamint létrehozták a világ egyik első szociális indíttatású lakótelepét, az úgynevezett Fuggerei-t.

Az 1520-as években felépített apró városrész a mai napig működik Augsburgban.

Kép

A Fugger család palotája Augsburgban

Hatvanhét házból áll, száznegyven puritán, de célszerű és kényelmes, kertes lakásnak ad helyet. Az „érdemes, katolikus, augsburgi” rászorulók ma is az eredeti, tizenhatodik századi bérleti díjat, azaz évente egy rajnai forintot fizetnek. Ennek az euróra átszámított összege nyolcvannyolc cent. Cserébe mindössze egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet és egy Hiszekegyet kell elmondaniuk a Fugger család lelki üdvéért.
A család befolyása a tizenhatodik század közepétől folyamatosan csökkent. Amerika felfedezésével új fémforrások nyíltak meg Európa előtt, a Habsburgoknak pedig egyre kevésbé volt szükségük a pénzéhes kereskedők támogatására. Ironikus, hogy Magyarországról éppen Habsburg Ferdinánd penderítette ki őket, miután éppen úgy államosította a bányákat, mint korábban II. Lajos. A világ megváltozott, az újkor nem kedvezett a Fuggereknek. Ők persze nem estek pánikba. Lassan, fokozatosan feladták szinte korlátlan hatalmukat, és áthelyezték a tevékenységüket különböző befolyásos hivatalokba. A vagyonukat egyre inkább földekbe és ingatlanokba fektették.

A család ma is kifejezetten gazdag, leginkább az idegenforgalomból és továbbra is működő bankjából szerzi a bevételeit.

Annak talán nem örülnek, hogy a nevükből származik a magyar fukar szó, de valami fanyar önirónia azért fellelhető a honlapjukon. Több helyen is idézik Augsburg városának hivatalos adóregiszterét 1367-ből: a középkori dokumentum így, kis kezdőbetűvel ad hírt a családalapító, Hans Fugger érkezéséről: „fucker advenit”. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Haraszthy Ágoston meghódítja Amerikát

A fővárosunkban született Haraszthy 2007-ben az amerikai borászok halhatatlanjai közé is bekerült, s a tengerentúlon csaknem annyian ismerik a nevét, mint Puskás Ferencét, ám itthon sokan talán még nem is hallottak róla. Pedig élete első 28 évét nagyrészt Magyarországon töltötte, igaz, már akkoriban is kacsintgatott a Nyugat felé. 1812-ben, a forrongó Európa társadalmi-politikai változásai közepébe született tradicionális, de nem arisztokrata családban. A század nagy magyar reformere, Széchenyi gróf követője lett, de az ő szellemiségét végül egy másik kontinensen sikerült gyümölcsöztetnie.

1840-ben – amikor a Habsburgok és a magyar nemesek között egyre feszültebbé váló viszony miatt elkívánkozott az országból – Anglián keresztül az unokabátyjával együtt az Újvilágba hajózott. Akkor még itthon hagyta a harmadik gyermekükkel várandós feleségét, Dedinszky Eleonórát. A kétévesre tervezett út élményeiről naplót vezetett, s Utazás Éjszakamerikában címmel könyvet írt. Ebből is tudjuk: New York kikötőjében szálltak partra, vízen és vasúton több köztes állomással végül Wisconsin államig jutottak. Haraszthy itthonról eleve nem kevés szőlészeti-borászati tudást vitt magával, így az USA egyes vidékeit a lehetséges szőlőtermesztés szempontjai szerint is vizsgálta. Végül az őt a Dunára emlékeztető Wisconsin-folyó partján, egy Sauk Prairie nevű lankás területen találta meg azt, amit keresett.  

Ott földet is vett, amelyen házat épített magának. A ház köré város létesült, amelyet Haraszthy Széptájnak nevezett el, de hivatalosan Haraszthy Townként jegyezték be. Széchenyi nyomdokain meghonosította a Wisconsin-folyón a gőzhajózást, amelynek a ma már Sauk City nevet viselő város lett a központja. A szőlőtermesztésnek viszont az éghajlat mégsem kedvezett.

Haraszthyt Amerika-szerte a „magyar grófként” ismerték meg, noha sosem rendelkezett grófi címmel, talán csak híresztelte magáról.  

Sokan nem is grófnak, hanem „ezredesnek” szólították (s a később vele együtt kiköltöző édesapja volt a „tábornok”). Ez is általa mesélt legendából eredhetett, hiszen íróként a könyveiben is szeretett túlozni, némi fantáziával kiegészíteni a valós történeteket. Pedig valójában csak a felesége volt egy régi magyar nemesi család sarja.  

Első amerikai útjáról 1841-ben indult haza, mert hiányzott neki a családja, s a könyve 1844-ben jelent meg. Addigra a család sem élt már itthon, mivel 1842 tavaszán mindannyian visszaindultak Amerikába. 1842-43 fordulóján már Sauk City-ben tartózkodtak a nejével, az édesanyjával (aki odakint hamar elhunyt), az édesapjával és három gyermekével. Első kislányuk az USA-ban született.

San Diego első seriffje

Haraszthy elképesztő módon fejlesztette saját városát: téglagyárat létesített, kompot indított, közben az apját már öreg grófként, a feleségét grófnéként, gyermekeit ifjú grófokként ismerték. Az 1840-es évek közepére a város földjeinek jelentős része a kezükben volt. Népszerűsítette a várost, a könyve célja is részben az volt, hogy betelepülőket vonzzon az USA-ba és „Haraszthy-falvára”. 1845-ben templomot és parókiát alapított, majd juhtenyésztésbe fogott, de az állatok végül egy tűzben odavesztek. Hidat is tervezett, de az csak később, 1860-ban valósult meg – nélküle, mert az aranyláz Kaliforniába vonzotta, ahol a szőlőtermesztésre is nagyobb esélyt látott. Állítólag asztmás volt, így az egészségének is kedvezőbb éghajlatot keresett. A család szekerekkel költözködött át 1849-ben.

Kép

A San Diego-i múzeumban seriffként - Kép/Buena Vista Winery Facebook-oldala.

A mintegy 3500 lakosú Sauk City persze a mai napig ápolja alapítója hagyatékát: a The Haraszthys nevű ingatlan ma is megtalálható a településen, sőt a város 150. születésnapjára készült hatalmas falfestményen is Haraszthy az első szereplő. Szőlőtőkék között ábrázolják, hiszen végül a Wisconsin mindkét partján lett szőlészete, ezekből két ma is létező borászat, a Kehl és a Wollersheim alakult.  

A karavánjuk 1849 karácsonya körül jutott San Diegóba. Az egykori mexikói települést akkor még alig több mint hatszázan lakták, s csak 1850-ben nyilvánították várossá. Mivel híre ment a „magyar ezredes” érkezésének, gyorsan meg is választották megyei seriffnek és városi rendőrfőnöknek. A város lakossága közben 1500-ra nőtt, s a visszaemlékezések szerint a magyar seriff keményen rendet tartott benne. 1851-ben azonban a megye képviselőtestületébe is bekerült, ekkor lemondott a seriffi kinevezéséről.  

Emléke San Diegóban mégis talán seriffként él a legélénkebben: a város óvárosi emlékparkjában ma is megtalálható a megyei bíróság akkori épületének hű másolata, amely múzeumként funkcionál, s benne ül Haraszthy életnagyságú bábfigurája is.  

A helyi rendőrmúzeum is őrzi emlékét, megörökítették benne az irodáját – szintén az ő alakjával, s mellette az általa épített börtöncellával (amit viszont sokan kritizálták, mondván, nem volt elég szökésbiztos). Haraszthy végül a képviselőtestületi megbízatása lejártával, 1853-ben indulhatott tovább északnak, Sonoma felé.

Előbb San Francisco határában vásárolt földet, a birtokot Las Floresnek, vagyis Virágoknak nevezte el. Gazdálkodni kezdett rajta, majd jó pénzért ezt is eladta, és az 1854-ben megnyitott San Francisco-i aranykohó és pénzverde becsüse, később olvasztárja és finomítója lett. Közben már egy szőlő- és borgazdaság létrehozását tervezte – majd el is kezdte, miután az aranyfinomítóban keletkezett pénzügyi hiány okán pereskedésbe keveredett. A San Francisco feletti Sonoma városa a Sonoma-völgy legjelentősebb települése – itt vásárolt szőlőültetvényt, amelynek a Buena Vista Ranch (Szép Kilátás Tanya) nevet adta. 1857-ben költözött ide a családjával, akkor már összesen hét gyermekével (Géza, Attila, Árpád, Ida, Otillia, Béla, Johanna).   

Kép

Buena Vista birtok - kép/Buena Vista Winery Facebook-oldala

Élete fő műve és elképesztő halála

Egyre több földet vásárolt, az azokon megtermett szőlő egy részét értékesítette, a többiből már az első évben mintegy 25 ezer liter bort – sőt mellette még aszút és brandyt is – készített, miközben marhákat tenyésztett, búzát vetett. Két év alatt az övé lett Kalifornia legnagyobb szőlőbirtoka, ahol épült két pince, egy présház és egy római stílusú villa. Egy a szőlészetről, borászatról írt értekezését az egyik neves szakfolyóirat tananyagként publikálta. 1859-ben az első borversenyén mindjárt hatféle díjat nyert. Hatására mind többen vásároltak birtokot, s kezdtek el borászkodni Sonomában és környékén.  

Haraszthy feleségével és egyik lányával 1861-ben európai tanulmányútra utazott, amelyről újabb, a szőlőkultúra és a borászat fókuszával készült könyvet írt. Európából mintegy 350 fajta oltvánnyal, százezernél is több szőlővesszővel, palántákkal, facsemetékkel tért vissza.  

Nem kizárt, hogy az akkor telepített európai szőlőtőkék meghatározzák a mai kaliforniai szőlőállományt is, az pedig bizonyos, hogy az általa bevezetett szőlőtermesztési, borkészítési technikák alapozták meg a kaliforniai borok sikersztoriját.  

Közben persze kitört a polgárháború, lezárult az aranyfinomítós per, és Haraszthy hiába indította virágzásnak a helyi szőlőtermesztést és borászatot, ha közben eladósodott. Pedig amit létrehozott, azt egyesek a földkerekség akkori legnagyobb szőlő- és borgazdaságaként emlegették. Tovább nehezítette a helyzetét a filoxéra kártevő elterjedése és az egyik lepárlóüstjének felrobbanása, amely során ő maga is megsebesült, majd egyik pincéjének a leégése. Haraszthy végül tönkrement, ám ez nem akadályozhatta meg azt, hogy halhatatlan legendává váljék. Sonoma főterén bronztábla emlékezik meg róla, a Haraszthy-villa is látogatható, és a Buena Vista Winery borászatban is – amelyet ma egy burgundiai származású borász vezet – óriási tisztelet, már-már kultusz övezi a személyét.

Kép

San Diego-i emlékműve - kép/Buena Vista Winery Facebook-oldala

Haraszthy Ágoston persze a csődeljárást követően sem adta fel, ám újabb terveit már nem sikerült megvalósítania. 1868-ban feleségével, egyik fiával és lányával a polgárháború sújtotta Nicaraguába költözött, hogy cukornádültetvényt vásároljon és rumgyártásba fogjon. A feleségét a helyszínen megcsípte egy fertőzött szúnyog, és 53 évesen sárgalázban – több mint 33 év házasság után – elhunyt. Ágoston édesapja viszont még élt, amikor a fia Nicaraguában egy földbirtokoshoz indult egy malomvásárlásról tárgyalni, akit nem talált otthon. Hazafelé tartva egy folyóparton kikötötte az öszvérét, a kabátját a földre terítette. Egy indián látta, amint egy fatörzsön, amit hídként fektettek keresztbe, megpróbál átkelni a folyón. Később már csak egy letört ág helyét találták, amelybe kapaszkodhatott, ahogy valószínűleg beleesett a folyóba, és a krokodilok felfalhatták. 1869. július 6-át írtuk. Haraszthy Ágoston holtteste sohasem került elő.

Haraszthy Ágoston lebilincselő élettörténetéről részletes, fotókkal is gazdagon illusztrált információk találhatók Ch. Gáll András és S. Tóth János 2017-es „Kalifornia magyar grófja, Haraszthy Ágoston – A bor Puskása” című könyvében, amely jelen cikk forrásául is szolgált.

A „láthatatlanná tévő köpeny”

Az ember ősidők óta ábrándozik a láthatatlanná tévő köpenyről, amelyet magára terítve bármit tehet, bárhova beléphet, nem veszi észre senki. Az állatok a maguk módján megvalósították ezt az álmot. A mimikri legismertebb formája az élővilágban a rejtőszínezet (maga a fogalom ennél lényegesen tágabb, hiszen létezik például kémiai vagy akusztikai, tehát szag- és hangmimikri is). Számtalan állat, sőt néhány növény is igyekszik külsejével – elsősorban a színével, de sokszor a formájával is – beleolvadni a környezetébe, nemritkán bravúros sikerrel.

A fa törzséhez tapadó éjjeli lepkét, az ághoz simulva alvó baglyot, a barázdában lapuló mezei nyulat csak akkor veszi észre az ember, ha már megmozdult, addig teljesen láthatatlan.

A mimikrinek tehát része a mozdulatlanság, sőt, néha még maga a mozdulat is: egyes növényutánzó-sáskák például, melyek száraz levélcsomóra igyekeznek hasonlítani, légmozgás hatására önerőből ringatózni kezdenek, mint a szélben a lomb, hiszen ebben a helyzetben éppen a mozdulatlanság lenne az, ami felhívja magára a figyelmet.

A legtöbb állat „láthatatlanná tévő köpenye” nem egyszínű. A mintázat vagy az adott élőlény kedvenc tartózkodási helyének jellemző rajzolatát követi, vagy egyszerűen a test körvonalait igyekszik felbontani, pettyek, csíkok és egyéb, látszólag csupán díszítést szolgáló elemek által. Az állatot a természetes közegéből kiemelve az ember néha nem is érti, miként szolgálhatja ez a feltűnő külső a rejtőzködést.

Köpönyegforgatók

Vannak állatok, amelyek változtatni is képesek a bőrük színét. Ismert példa erre a zöld levelibéka, amely egyáltalán nem mindig zöld: ha a környezet úgy kívánja, szürke, barna vagy sárgás színű is lehet. A megfelelő színárnyalat kiválasztásakor nem csupán a látására hagyatkozik, hanem figyelembe veszi tapintóérzékének tapasztalatát is: a sima felületet a zöld levéllel, az érdeset a barnásszürke fakéreggel azonosítja, így aztán zöld csiszolóvászonnal vagy barnára festett üveglappal könnyen zavarba hozható. A virágok kelyhében rejtőzködő karolópókok bizonyos idő után szintén felveszik otthonuk színét.

A környezethez való alkalmazkodás metaforikus megtestesítőjévé vált kaméleon ellenben korántsem mindig a láthatatlanság szolgálatába állítja különleges képességét: káprázatos gyorsasággal változó külleme sokkal inkább az érzelmeinek vagy hangulatának kifejezését szolgálja. Más színt és mintázatot vesz fel például, ha dühös, ha szerelmes, ha éhes, ha fázik. Hasonlóképpen színekkel „beszélgetnek” a tenger mélyén a polipok is. Átváltozásuk titka a kültakarójukban lévő, pigmenteket tartalmazó sejtek alakjának módosításában rejlik, aminek hatására a színanyag a bőr mélyebb rétegeibe süllyed, vagy a felszín közelébe kerül.

A polipok még a bőrfelület struktúráját is képesek megváltoztatni, és szükség szerint simává vagy rücskössé válni.

Túl a szivárványon

A színek másik fő feladata tehát az üzenetközvetítés. A mondanivaló lehet csalogató vagy fenyegető, egy azonban bizonyos: hogy célját elérje, feltűnőnek kell lennie, márpedig az egyes állatok színlátásában jelentős különbségek mutatkoznak. Az emlősök közül (az ember mellett) a majmok járnak ebben az élen, mivel nappali életmódot folytatnak, és táplálkozásukban kulcsszerep jut a gyümölcsöknek. Még ők sem látják azonban az alacsony hullámhosszú ibolyántúli fénysugarakat, amelyeknek érzékelésére egyes madarak és rovarok képesek. A méhek sok virágot egészen másképp látnak, mint mi: UV-fénnyel megvilágítva előttünk is kirajzolódnak kelyhükben a megporzókat csalogató „leszállópályák”.

A leggyakoribb figyelemfelkeltő szín a piros vagy az élénksárga, hiszen ezek a természetben ritkán jelennek meg nagy felületen, tehát bármilyen közegből, a zöld lombok vagy a szürke kavicsok közül egyaránt kivirítanak. Ezek a színek – gyakran feketével kombinálva – legtöbbször veszélyre, elsősorban méregre figyelmeztetnek: példa erre a vöröshasú unka vagy a foltos szalamandra éppúgy, mint a darázs vagy a katicabogár.

Egyes állatok a megtévesztés eszközéhez folyamodnak: bár ők maguk nem mérgesek, külsejükkel igyekeznek a valóban veszélyes élőlényeket utánozni.

A méregfoggal nem rendelkező királysikló például piros-fekete-sárga keresztcsíkos mintázatot visel, amely csak a színek sorrendjében tér el a mérges korallkígyóétól.

Ipiapacs, lebuktál!

Máskor a színek nem önmagukban hordoznak üzenetet, hanem elrendezésük által. Számos állat visel testének különböző részein hamis szemeket, amelyek azt az érzést keltik a közeledőben, hogy figyelik. Ez sokszor elég is ahhoz, hogy elvegye a ragadozó kedvét a támadástól, annál is inkább, mert ezek a hamis szemek ráadásul többnyire jóval nagyobbak a valódi látószervnél. Ezzel az eszközzel él számos lepke, de némelyik hal is. A testük oldalán vízszintesen egymás mellett elhelyezkedő, szempár benyomását keltő foltok riasztó hatást gyakorolnak az idegen halakra, míg függőlegesen egymás fölött elhelyezve hidegen hagyják őket. Sok ragadozó ezzel szemben a valódi szemeit is álcázni igyekszik, hiszen prédára lesve esetleg éppen ezeknek formája vagy csillogása árulhatja el őket.

Mit tegyen az az állat, amelyik a színek egyik felhasználási módjáról sem szeretne lemondani? Látszólag lehetetlen vállalkozás, de mégis megvan rá a megoldás. A dél-amerikai őserdő végtelen lombsátrában a zöld a megfelelő rejtőszínezet, legyen bár viselője akár amazonpapagáj, akár a leguánfélék közé tartozó, anolisz nevű gyíkocska. Ám ha az anolisz megpillantja vetélytársát, kimerevíti a torkán lévő bőrlebenyt, egy másodpercre felvillantva színes „zászlóját”, s a következő pillanatban már újra el is tűnt. Az amazonpapagájnak pedig a levegőbe emelkedve láthatóvá válnak rikító evezőtollai, melyek segítségével társai röptében is könnyűszerrel szemmel követhetik: az ő „köpönyege” egyszerre szolgálja az eltűnést és a feltűnést.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Az intimitásmentor kifejezés kapcsán a legtöbbünk azonnal párkapcsolati kérdésekre gondolhat. Hiába tudjuk, hogy az intimitás nagyon fontos minden ember számára, mégis szégyenlősség, tabusítás veszi körül, még arról se beszélgetünk szívesen, hogy egyáltalán ki mit ért intimitáson.

– Valóban, az intimitást nagyon sokszor a szexualitással tesszük egyenlővé. Ez nem jó megközelítés, hiszen intimitást megélhetünk a gyermekünkkel, saját magunkkal vagy baráti körben is. Nem a szexuális önmegéléseket soroltam most, hanem az élet azon területeit, ahol őszinték lehetnénk magunkkal, megengedhetnénk magunknak, hogy falak és álarcok nélkül éljük az életünket. Vajon tényleg meg merjük-e mutatni a szívünket, lelkünket egy kapcsolatban? Párkapcsolati mediátorként azt látom, ez nagyon keveseknek adatik meg. Éljük a hétköznapokat, taposómalomban vagyunk, egyre távolabb kerülünk a másiktól, de legalábbis nem közelítünk. Nem biztos, hogy azért, mert már nem szeretjük a másikat, hanem csupán azért, mert az idő elteltével változunk, percről percre új döntéseket hozunk, kiválasztjuk, hogy mi legyen holnap az ebéd, hova menjünk nyaralni, melyik óvodába, iskolába írassuk a gyerekünket. A lényeg azonban az, hogy képesek vagyunk-e megfelelési kényszerek, frusztrációk és elakadások nélkül kommunikálni a párunkkal, és hogy a párunk is követni tudja-e ezt a kapcsolati dinamikát.

Ha igen, akkor az a fajta érzelmi töltet, intimitás jelenhet meg, amibe odakuckózhat a gyerek, kutya, macska is, ahol érintés, simogatás, együttkacagás van. Ez a valódi intimitás.

– Ehhez talán az is fontos, hogy elfogadjam a saját testem, szeressek benne lenni, s így tudjak odabújni egy másik olyan emberhez, aki szintén szeret a saját maga testében lenni. Két önazonos ember, aki szereti a testét, a másik testével is szeret érintkezni. Ezt alig látom magam körül. Úgy pedig nagyon nehéz intim kapcsolatba kerülni egy másik emberrel, ha saját magammal sem tudom ezt az intimitást megélni.

– Bizony, megragadtad a lényegét! Van egy olyan programom, amelynek az a tanítása, hogy éld meg fesztelenül a meztelenségedet. Végignézzük és elmeséljük a saját testünk történetét, hiszen minden egyes karcoláshoz, minden csíkhoz, striához, a nyakunk ívéhez kapcsolódnak élmények, amelyek ott vannak sejtszinten bennünk. Tudomást sem veszünk róla, ahogyan nem adunk hálát azért, ha süt a nap, ha esik az eső, ha szomorúság ér, ha öröm ér, a testünk él, a szívünk dobog. Triviális dolognak tűnik, pedig fontos. Anyukám egy nagyon csinos és önmagára sokat adó nő volt, de folyamatos elégedetlenséget élt meg a saját testével kapcsolatban. Rájöttem, hogy én ezt a példát nem követhetem. Ha valami nem tetszik magamon, az nem azt jelenti, hogy így hagyom.

Át fogom formálni, de adok neki időt.

Megadom a testemnek azt a fajta szabadságot, amiben a combom, a fenekem, a súlyfeleslegem, az összes sejtem és én magam is jól érzem magam. Az emberek őrült módon filterezik a képeiket, de karikás szemmel, súlyfelesleggel nem sok nő vállal magáról fényképet.

Kép

Szakál-Szabó Szandra

– Azt is érzékelem, hogy gyakran a férfiak sem elégedettek saját magukkal, de ezt sosem fogják beismerni. Inkább eltolják maguktól a nőt, mert azt hiszik, ha ők nem szeretik a testüket, valószínűleg a nő sem szereti őket. Rossz jeleket adnak a nőnek, aki azt hiszi, hogy vele van a baj, pedig ő úgy, ahogy van, elfogadná a férfit.

– A férfiban és a nőben egyaránt ott csücsül a sokszor sérült gyermeki én. Azt is szeretgetni kell, de nemcsak a magunkét, hanem a párunk gyermeki énjét is. Félünk, nehogy oda kelljen állni valódi önmagunkként, hogy „bizony, most egy simogatásra van szükségem”. A nagy emancipációban bármit meg tudunk csinálni, akár fel tudjuk fúrni a falra a polcot, de ne tegyük, mert a férfi attól lesz férfi, hogy jöhet és megmenthet minket.

Amihez a férfi ereje kell, azt nekünk nőként meg kell becsülnünk, mert mind a két félnek elismerésre van szüksége. S akkor megtapasztaljuk az egymás felé indulást, a közeledést.

– Intimitásmentorként te tapasztalod-e, hogy sokaknak az a véleménye, a szexuális vonzódás elsősorban a testi megjelenéstől függ?

– Az tény, hogy a férfiak általában vizuális lények. Egy férfi számára sokszor elengedhetetlen hogy a párja csipkés bugyit vegyen fel neki 60 évesen is, mert vizuális ingerekből indul ki. Viszont egy 40 éves érett nőnek, aki tényleg jóban van magával, egyszerűen nem kell versenyeznie egy ropogós 25 évessel, mert a lába nyomát sem csókolhatná egy fiatal lány. Sokkal gazdagabb tapasztalatokban, sírásban és örömben, tudja, mit szeret és mit nem. Ahogy megyünk előre az időben, talán már nem annyira feszes a testünk, de olyan kapuk nyílnak, amelyek túlmutatnak az egyszerű külső szépségen: tudjuk, mi minden rejlik a testünkben, az élmények együttes megélésében, a szexualitásban. Tisztában vagyunk azzal, mennyi minden létezik még egy egyszerű aktuson túl. Már nem csak egy szimpla orgazmust élhetünk meg, hanem akár multiorgazmust. A szempillám rebbenése is el tud indítani egy ilyen folyamot. Ehhez viszont mélyebbre kell menni saját magunkba, illetve engedni kell az egymásban való elmerülést, befogadást, megengedést.

Olyan megélési lehetőségek nyílnak, amikről huszonévesen álmodni sem mertünk.

– A befogadást említetted. Ha két test találkozik, az egymásba hatolásnak, közösülésnek van fizikai, érzelmi és spirituális vetülete is. Sokan azonban elhatárolják magukat ez utóbbi kettőtől, és szimpla fizikai egyesülésre redukálják.

– Szerintem minél idősebb egy nő, annál inkább szüksége van a befogadás teljes megélésére. De a befogadás azt is felveti, mit tudsz befogadni a körülöttünk lévő világból. Tudod, hány nő jön hozzám, aki jól boldogul az életben, de amikor azt kérdezem tőle, „a férfit be tudod-e fogadni a testedbe, a hüvelyedbe?”, gyakran kiderül, hogy mélyen belül nem. Ennek számos oka lehet, akár transzgenerációs blokkok is, olyan traumák, amik nem is a mieink, hanem felmenőnk, anyánk, nagyanyánk DNS-szinten hordozott mintája, elakadása. Gyakran játszmákban vagyunk, önszabotázsban, és nem is tudunk róla. A klienseim, amikor megértik ezt, hajlamosak arra, hogy földúlva reagáljanak, és akkor gyorsan csináljuk meg még ezt, és csináljuk meg még azt… Én viszont azt szoktam mondani, hogy nem. Ma ennyit bírtál. Annak nincs értelme, hogy túltoljuk, mert az illető megreccsenhet a hétköznapokban, és akkor nem tudja alkalmazni mindazt, amiért tulajdonképpen dolgoztunk. Ma már ismert az a biológiai tény, hogy a nagymamánk hasában élő magzat-anyukánkban ott volt már az a petesejt, amelyből lettünk. Már a nagymamánkban ott voltunk, és az általa megélt dolgokat érzelmi lenyomatként magunkévá tettük. Amikor valaki visszaretten az önmagán végzett munkától, megkérdezem tőle, szeretnéd-e a lányodnak ugyanezt a „csomagot” továbbadni. Hiszen nemcsak felmenői szinteken dolgozunk, hanem a lemenőkkel is. Az sem közömbös, hogy a fiaink is kapcsolódnak a mi női megéléseinkhez.

Beépítik a lelkükbe a párkapcsolati mintáinkat, anélkül, hogy elmondanánk, egyszerűen leveszik, és ezért lesz a fiunk hasonló, mint a férjünk, a lányunk pedig hozzánk hasonló.

Kép

Fotó- Pixabay

– Szandra, beszéljünk egy kicsit az anyaméhről és a petefészkekről. Alkalmam volt részt venni „anyaméh-tisztításon”. Megrendítő élmény volt. Ott volt a sok nő a sötét teremben, eltűnt tér és idő, és azt éreztük, bennünk valami komoly dolog felszabadult. Igazából mi történik ott?

– Az alhas tárolja a szaporodáshoz kötődő női generációs mintákat, az életünk során megélt minden szexuális aktus energiáját, a tudott vagy akár nem tudott gyermekvesztéseink emléknyomait, a baba kihordásának és a szülésnek az emlékét, következményeit. Amit mondtál a méhtisztító szertartás élményéről, én is átéltem, számomra is rémisztő volt ennek a hihetetlen energiának a felszabadulása, ami az egyik nőt arra készteti, hogy ordítson, a másikat arra, hogy sírjon. Amikor férfiakat is meghívunk egy ilyen eseményre (hiszen a női nemi szerveknek megvannak a férfi megfelelői), talán még jobban megilletődnek, de valójában számukra is nagy élmény, ők is sok tehertől szabadulnak meg.

Többnyire komoly párkapcsolati előrelépések történnek ilyenkor, sőt még kisbabák is „varázsolódnak”.

Szerencsére nekem sok férfi kliensem is van, akik többnyire párkapcsolati témákkal érkeznek. Azt látom, hogy ők sem tanulták meg a másik nemet, nem tanultak meg hódítani, udvarolni. Ha elkezdjük kitisztítani az emlékeket, megnézzük, mit tudunk megtenni azért, hogy a célhoz közelebb jussunk, egyáltalán mi a vágyott cél, a gyógyulás hamarabb bekövetkezhet, mint gondolnánk.