– Kösz a kérdést, jól vagyunk szerencsére. Szilvi manikűrösnél van, adtam neki egy délelőttöt. 
– Ja, hát kemény, amit az anyák csinálnak nap mint nap. Mondtam is Vikinek, hogy rám bízhatja Petit, és azt csinálhat, amit csak akar.

Neki kozmetikumokra nincs szüksége, tudod, ő olyan természetes szépség, úgyhogy szerintem most alszik egész nap. Amúgy is a pihenés a leghatékonyabb bőrápolás. 

– Ezzel egyetértek. Zsoltika szerencsére egész éjszaka szünet nélkül alszik, szóval ki vagyunk pihenve. Mondjuk elég hamar elkezdett járni, úgyhogy szerintem attól fárad el, jön-megy egész nap. Az éjjeleink viszont teljesen szabadok, ha érted, mire gondolok. 
– Persze, mondjuk én örülök, hogy Peti ennyi ideig mászik, úgy hallottam, ez jót tesz az értelmi fejlődésnek. Általában én viszem fejlesztő tornára, mert Viki félállásban dolgozik. Szóval a tornán mondta a konduktor, hogy ne erőltessük a járást. 

– Akkor a Viki keményen tolja, ilyen kicsi gyerek mellett dolgozni, az nem semmi. Én mindennap hálát adok, hogy a keresetem bőven fedezi a kiadásainkat.

Amúgy meg minden gyerek más, nem kell stresszelni ezen, hogy milyen ütemben fejlődik. A lényeg, hogy Zsoltika egészséges, és mindjárt labdába rúg. A járása olyan focistás, nem akarok semmit ráerőltetni, de biztos vagyok benne, hogy profi labdarúgó lesz. 
– Peti is bele-bele üt kézzel a labdába mászás közben, néha még rá is vetődik. Olyan kapusos a mozgása, de igazad van, nem kell túlpörögni a dolgot, nekem is mindegy, hogy a pályán épp melyik poszton lesz világklasszis. Arra sem görcsölünk rá, hogy mekkora a fizetésem. Ha dönteni kell a fiammal töltött minőségi idő, meg némi pluszpénz között, mindenképp az előbbit választom. 
– Érthető, ezzel én is így vagyok. Mondom, elképesztő szerencsés vagyok, hogy napi két-három óra munkával ennyit tudok keresni. Kevés apa mondhatja el magáról, hogy ennyit van a fiával, és közben az anyagi biztonság is… 
– Figyelj, szólj már rá Zsoltira, hogy hagyja békén Petit. 
– Miről beszélsz? Csak visszavette tőle a teherautóját. 
– Az a teherautó a Petié. 

– Ha megszerezte, nem fogom elvenni tőle. Nem árt, ha lerendezik a srácok, ki az alfahím a játszótéren. 
– Azt hiszed, hogy a te fiad az? 

– Mért, talán a tiéd? 
A férfiak egymásnak estek, úgy kellett szétválasztani őket. A kisfiúk közben kibékültek, és együtt játszottak tovább a teherutóval. 
De úgy is lehetne mondani, hogy a kisfiúk egymásnak estek, úgy kellett szétválasztani őket. A férfiak pedig kibékültek, és együtt játszottak tovább a teherautóval. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kastélyból a focipályára

Édesapja volt az első milliomos a Vialli családban, és mindjárt egy 60 szobás, 14. századi lombardiai kastélyban, a cremonai Castello di Belgioiosóban (amelyet akkoriban Castello dei Viallinak is neveztek) nevelte fel öt gyermekét, köztük Gianlucát. A kastély ma is turistalátványosság, persze nem azért, mert a kis Vialli egykor az udvarán sorakozó garázsajtókon gyakorolta a kapura rúgást. Már akkor is megizzadt a sikerért ahelyett, hogy a szülei támogatásával készült volna betölteni egy jól fizető állást. Inkább naponta másfél órát ingázott oda-vissza futballedzésre, és 16 évesen már a felnőttek között rúgta a bőrt. Közben a nála öt hónappal idősebb Mancini egy kevésbé tehetős katolikus családból indulva járt be hasonló utat.

Ők ketten negyven éve az olasz utánpótlás-válogatottban barátkoztak össze, majd a Sampdoria csapatában játszottak együtt, olyan remek párost alkotva, hogy „Gól-ikreknek” nevezték el őket.

A pályán a maihoz képest fordított volt a felállás: inkább Mancini szolgálta ki Viallit gólpasszokkal, míg most Vialli a jobb keze Mancininek. Játékosként az olasz válogatottal így sem sikerült soha Európa- vagy világbajnokságot nyerniük. Utoljára 1992-ben léptek együtt pályára.

Közel három évtized elteltével ismét egymásra találtak – és ez az egymásra találás mindkettőjüknek ajándék. Mancini a testvérének tekinti Viallit, Vialli pedig a hősének Mancinit, noha Gianluca vívta a heroikusabb küzdelmet az elmúlt években. Ezzel (is) válhatott a friss Európa-bajnok közösség példaképévé. „Mindig mindenki kemény fickónak tartott. Amikor diagnosztizálták nálam a gyilkos kórt, nem akartam, hogy gyengének lássanak, 12 hónapon át titkoltam. Pulóvert viseltem az ingem alatt, hogy ne tűnjön fel, mennyire lefogytam. Ma már büszkén mutatom a műtéti hegeimet annak jeleként, amit átéltem – vallotta egy interjúban, amit könnyek között adott a The Guardiannek, ám mindjárt hozzátette: – Most már tudom, hogy ki kell engednem a fájdalmat. Korábban nem voltam jó az érzelmeim kimutatásában, bent tartottam a dolgokat, ami nem helyes. Ma ahányszor sírni akarok, sírok is. Nem szégyellem. Amin pedig nevetni akarok, azon nevetek. Utána jobban érzem magam”.

Harcos és kabala

A legagresszívebb rákok egyikén így sem sikerült egyszerre felülkerekednie, mert a betegség rövid idő után visszatért. Angol nyelven kiadott könyvében azt írja, hogy a küzdelemben sokat segített a sportolói múltja. Célokat tűzött ki, ez a szó – „Goals”, ami gólokat is jelent – lett a könyve címe is. Mikor lesz a műtét, meddig tart a kemoterápia – mindent számokban, határidőkben mért. 2019 márciusában tudta meg, hogy az ellenség visszatért, akkor azt kérdezte magától: „Tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyen megúszod?” És a második csatát valóban keményebbnek is élte meg. Bár ahogy ő fogalmaz, sosem harcként tekintett az élethelyzetére, mert úgy az ellenség túl félelmetesnek tűnt volna. Inkább afféle utazásként a terápiás állomások között egy nem kívánt útitárssal, remélve, hogy az nála előbb unja meg az utat és kiszáll. 2019 decemberében nyilvánították gyógyultnak, de háromhavonta ellenőrzik.

Kép

Gianluca Vialli és Roberto Mancini 1985-ben és most

Életszemlélete alapjaiban változott meg, a legfontosabb mottója az lett, hogy „az élet csak 10 százalékban az, ami velünk történik, 90 százalékban az, ahogy reagálunk rá”. Szorong, hogy nem esik-e vissza (gyomor- vagy fejfájásnál az első gondolata: „Istenem, ugye nem jött vissza?”), de több időt tölt hálával a családja, az orvosai felé. Azt mondja, amikor mégis negatív gondolatai támadnak, elcsípi őket és leszámol velük. A szerepe az olasz csapat mellett éppen a pozitív szemlélet átadása is.

A játékosok nem is titkolják, mennyit jelent nekik Vialli – jóval többet, mint egyszerű stábtag a főnök Mancini mellett. Inspiráló szimbóluma a nemzeti csapatnak, aki a puszta jelenlétével a sport nagy értékeit, a küzdőszellemet és az állhatatosságot testesíti meg.

Amikor a döntőn fontos gólt szerző Leonardo Bonucci azt mondta: a sikereik titka, hogy megtanultak szenvedni, sokak szerint Viallira is utalt. Érte is hajtottak az Eb-n, hogy minél többször láthassák ünnepelni. A szurkolók a gólok után összeölelkező Manciniben és Vialliban azt a két fiatalt látták, akik anno huszonévesen is együtt örültek a góljaiknak, és Vialli is azt vallotta: egy kicsit a fiatalságát éli újra a barátja oldalán. Még úgy is, hogy fizikailag már nem a régi, az izmai helyett a sebeit méregeti. Nemcsak az olasz futball, a sok mindenen átsegítő sport nagykövete is lett mostani pozíciójában. Az, hogy a döntő előtt két nappal a csapat jelenlétében fújhatta el a gyertyákat az 57. születésnapi tortáján, leírhatatlanul sokat jelentett neki. Rendre megnevettette a többieket is, sőt a kabalájukká vált. Az első győztes meccsük előtt majdnem nélküle indult el a csapatbusz a stadionba, csak miután utánuk szaladt, vették fel, mint egy stoppost. Onnantól babonából az összes helyszínen eljátszották – már szándékosan – ugyanezt: Vialli mindig száz méteren át szaladt a busz után, mire felvették. Ezek a futások szerencsét hoztak végül.

Aranyszívű aranyérmes

A tréfáit játékoskorában nem értékelték ennyire: 28 évesen állítólag azért került ki végleg az olasz válogatottból, mert a csapat mókamestereként a szövetségi kapitány zsebkendőjébe parmezánsajtot rejtett. A szakvezető a csomagot az öltényzsebébe tette, a drága öltönye ettől tönkrement. Ahogy Vialli karrierje is a nemzeti csapatnál. Pedig az olasz mezhez fűződő viszonyáról nemrég így vallott a játékosoknak: „Kötelességünk győzni, de főként érzelmeket, hűséget, szeretetet, Olaszország iránti büszkeséget, alázatot mutatni. Mert ez a válogatott 120 éve létezik, és akik a mezét viselik, csak kölcsönbe kapják, és majd vissza kell adniuk.” Ezért is különösen hálás a korábban dús göndör hajú, ma kopasz Vialli azért, hogy Gabriele Gravina, az olasz szövetség elnöke a kemoterápiája alatt is támogatta a munkáját a válogatottnál. Ha már a fizimiskáját említettük: az Eb-n gyakran viselt jellegzetes sapkát, amelyet Olaszországban Coppolának hívnak, és eredetileg a szicíliai parasztemberek viselték a nap sugarai ellen (ahogy Vialli is tette az egészsége érdekében).

De nem ezért emelünk kalapot előtte, hanem mert sosem adja fel, noha tudja, hogy a következő évei is tele lehetnek kihívásokkal. Folyamatos küzdelme sokakat szembesít az élet értékével. „Nagyobb a szíve, mint bármelyik labda, amit valaha elrúgott”, „erős személyiség, akit nem mindenki szeret, de mindenki tisztel”, „a pénz másodlagos számára az élet hierarchiájában”, mondják róla. Mindig is vehemensebb típus volt, mint a higgadt Mancini, akiről így beszél: „Boldog vagyok, hogy a legjobb barátommal dolgozhatok! Roberto olyan bizalmat közvetít a fiúk felé, hogy amint meghallják őt, képesek a vízen is járni!”

De talán Vialli is képes csodákra, miközben reméli, hogy az ellensége már elfáradt, és békén hagyja. Amit senki nem vehet el tőle: a csapások után a legjobb barátjával Európa-bajnok lett. A Gól-ikrek a londoni Wembley-ben ünnepelhettek, ahol 33 évvel korábban együtt bukták el a Bajnokok Ligája döntőjét (ráadásul Vialli Londonban fejezte be a futballt, és ma is ott él). S hogy miként tekint a jövőbe? „A szerződésem 2022 decemberéig, a katari világbajnokság végéig szól. Úgyhogy folytatjuk, megteszünk mindent!” Nem csak a sportsikerekért.

A kemény, rendszeres testi fenyítésen, kiabáláson és megfélemlítésen alapuló gyermeknevelési iskola évek óta parázs viták kereszttüzében áll. Abban ugyanis a modern szülők jelentős része egyetért, hogy „nagyapáink nevelési módszerei” károsan hatnak a gyerekek érzelmi fejlődésére. Az azonban egészen újszerű felfedezés, hogy a fizikai és verbális erőszakon alapuló nevelési módszer a kicsik agyi szerkezetét is megváltoztatja: a montreali egyetem 2021 márciusában publikált tanulmánya szerint ugyanis ez visszaveti az agy egyes területeinek fejlődését, megfelelő növekedését. A testileg-lelkileg bántalmazó családban felnövő gyerekek ráadásul jó eséllyel egész életükben küzdenek a biztonságos érzelmi alapok hiányával. Nem kérdés tehát, hogy az empatikus és támogató családi közeggel már egészen korán hozzá kell járulni a kicsik megfelelő fejlődéséhez és boldog jövőjéhez.

A lélek tápláléka

A szülői szerepkör dupla kihívást jelent. Egyrészt gondoskodnunk kell a gyermekeink fizikai igényeiről: a gyakori és minőségi étkezéséről, az időjárásnak megfelelő ruházatáról, a biztonságot adó családi fészekről és a későbbiekben a tanulásához, mindennapi életéhez szükséges eszközökről. Ez azonban a családi köteléknek csupán a felszíne, hiszen a gyermekek valódi fejlődéséhez a mindennapos, koncentrált figyelem és a rendszeresen kifejezett szeretet az, ami igazán hozzájárul.

Nem véletlen, hogy nagy nélkülözésben is élnek boldog gyerekek, míg a töméntelen mennyiségű játékkal és ruhával ellátott kicsik között is találni boldogtalanokat.

Fontos ugyanakkor elválasztani a szülői szeretetet a túlzott, rátelepedő gondoskodástól. Az egészséges gyerek–szülő kapcsolat alapja az őszinte odafordulás, a másik érzelmi igényeinek felmérése, kielégítése. Hiszen minden gyerek más – és ez a szeretetnyelvük tekintetében is igaz. Gary Chapman, amerikai párkapcsolati és házassági tanácsadó szerint egyénenként eltér az elsődleges és másodlagos szeretetnyelv, de a stabil érzelmi kapcsolat és fejlődés szempontjából mind az ötfajta szeretetnyelv jelenléte elengedhetetlen.

1. Elismerő szavak: a gyerekek törekvéseinek (és nem csupán eredményeinek!) dicsérete vagy a megjelenésük pozitív kommentálása - nemcsak közvetlenül nekik, hanem a környezetükben másoknak is!
2. Minőségi idő: egy elmélyült és kíváncsi beszélgetés, közösen átélt programok, a megszokott esti mese, vagy akár az együtt végzett házimunka.
3. Ajándékozás: lehet ez egy egyszerű játék vagy épp valami finomság – nem az érték, hanem a gesztus a fontos. A szeretetnyelvként működő ajándékok rendszerint apróságok, amiket soha nem a gyerek eredményeihez kötünk, mindössze váratlanul kedveskedünk neki.
4. Szívességek: olyan gesztusok, segítségek, amik valódi értékkel bírnak a kicsik világában: egy kedves játék vagy ruhadarab megjavítása, a gyerkőc hobbijának támogatása, de akár a kedvenc fogásának elkészítése is.
5. Testi kontaktus: az ölelésektől, pusziktól kezdve a csiklandozós viháncoláson át a TV előtti összebújásig nagyon széles az a skála, amivel egy gyermek testi közelségének igénye kielégíthető.

A fiúk nem sírnak

Nemcsak a minket körülvevő fizikai világ fő szabályait sajátítjuk el néhány éves korunkig, hanem az érzelmekét is. A mikrokörnyezet (elsősorban a szülők) által biztosított emocionális háttér tehát szintén a tanulás terepe: az itt rögzülő alapszabályok, folyamatok referenciaponttá válnak, amik meghatározzák a gyerek önképét, és azt, ahogy az őt körülvevő személyekhez viszonyul.

Ha a kicsit figyelem és az ő szeretetnyelvének megfelelő odaadás veszi körül, erős, önmagában és a világban bízó személyiség lesz.

Mondván: „Szeretnek, tehát szeretetre méltó vagyok, megérdemlem a boldogságot és a törődést.” A régi tévhitekkel ellentétben ez az érzelmi stabilitás nem gyermekzsarnokokat nevel, hiszen az empátiát, a biztonságérzetet és a másokhoz kötődést is segíti, így az alkalmazkodás és a beilleszkedés is könnyebbé válik számukra. Ezért annyira szembetűnő az, ha egy gyermek szeretethiányos közegben nő fel. A különböző viselkedészavarok, indulatkezelési nehézségek, az agresszió hátterében ugyanis nagyon gyakran az érzelmi sivárság, elhanyagoltság, rosszabb esetben a bántalmazáson alapuló „nevelési módszer” áll.

Kép

Kép: Pixabay

A különböző érzelmek felismerését és kezelését a gyermekek ugyanúgy a szüleiktől, az első néhány évben tanulják meg, mint az élethez szükséges más alapvető készségeket (pl. önálló evés, szobatisztaság). Amennyiben az érzelmileg kiélezett helyzetekben a mikrokörnyezet nem támogató, sőt, esetleg meg is büntetik őt a rendszerint csalódottságból és/vagy haragból fakadó hisztiért, a gyermek annál kevésbé fog a szociális normáknak megfelelően viselkedni érzelmileg túlfűtött helyzetekben. Hiszen nem tudja, nem tanulta meg, hogy hogyan kell. Az érzelmek felismerésének képtelensége ugyanakkor nem csupán a gyermek belső világában csapódik le. Mások lelki rezdüléseit sem lesz képes dekódolni, ami empátiahiányhoz, a meg nem értett érzelmi helyzetekben frusztrációhoz, dühkitörésekhez vezethet.

Fontos szempont, hogy a szeretethiányból fakadó efféle tünetetek a fiúk esetében gyakoribbak. Ezért főként a régi, büntetésen alapuló nevelési elvek, illetve a kívülről ránk erőltetett férfi-női elvárások tehetők felelőssé.

Nem ritka ugyanis, hogy a fiúk lelki világát egészen kicsi kortól elkezdik a szülők az erős, fájdalmat és gyengeséget nem ismerő (ugyanakkor messzemenőkig hazug) férfiképbe beleerőltetni. Hányszor halljuk még most is, hogy egy fiút nem szabad annyit szeretgetni, nem fejezheti ki a nehézségeit, félelmét, sírni meg végképp nem sírhat, mert ettől gyengének, mi több, femininnek fog tűnni. Az igazság azonban az, hogy az érzelmek megélése nem függ a nemektől, és a fiúk életük kezdeti szakaszában ugyanúgy segítségre szorulnak a negatív emóciók kezelésében, mint a lányok. Ezért az érzelemmegvonás az ő esetükben is markáns elszigetelődéshez, elidegenedéshez és elfojtáshoz vezet, amiknek a hosszútávú következményeit a jövendőbeli családjuk és az egész társadalom is nyögi.

Derékba tört életek

Aki mélyrehatóbban foglalkozott már – akár csak konyhapszichológia szintjén is – az emberek lelki világával, pontosan tudja, hogy ezen a téren a legmélyebb és legnehezebben begyógyuló sebeket a rossz szülő – gyerek kapcsolat okozza. Ennek oka a fent már említett tanulási folyamat: a megértés és érzelmi támogatás nélküli környezet egy életre beleég a gyermek lelkébe, örök referenciapontként határozza meg a saját magáról alkotott képét, és a külvilághoz, más emberekhez való viszonyát is.

A kicsi korban átélt szeretetnélküliség leggyakoribb, hosszútávú hatásai a következők:
1. Érzelmi sivárság: Az az ember, aki kiskorában nem tapasztalta meg a stabil érzelmi alapokat, a későbbiekben sem lesz képes kezelni, megérteni a saját és mások lelki világát. A szeretetnélküli gyermekkorral bírók gyakran érezhetik üresnek magukat, értetlenül állhatnak mások érzelmi reakciói előtt, sőt, ezek akár dühöt, frusztrációt is kiválthatnak belőlük. Az empátiára való képtelenség pedig szélsőséges esetekben szocio- vagy akár pszichopátiáig is fajulhat.
2. Gyengébb szociális készségek: A biztonságos érzelmi talaj és a mély szülői kötődés hiányával felnőtt gyermekek később hajlamosabbak az elmagányosodásra, nehezen építenek baráti és párkapcsolatokat. Mivel korai érzelmi világuknak alapvető tapasztalata az elhanyagoltság és a fájdalom, a szerelmi életükben is ezt tartják majd a normának – így nagyobb valószínűséggel lesznek bántalmazó kapcsolat áldozatai vagy elkövetői is.
3. Alacsony önértékelés: A gyermekek önképét nagyon erősen befolyásolja az, ahogyan a közvetlen környezetük reflektál rájuk. Ha ez alapvetően egy pozitív, megerősítő viszony, akkor a kicsi elhiszi magáról, hogy értékes, és ez a későbbi élete során is biztonságot ad neki. Szeretethiányos közegben viszont egy negatív önkép alakul ki, ami egészen odáig fajulhat, hogy az egyén felnőttként is elhiszi magáról, hogy értéktelen, ezért nem érdemli meg a boldog életet.
4. Bizalomhiány: A gyermek számára az ősbizalmat a szülők szeretetének megtartó ereje jelenti. Ha ez hiányzik az életéből, akkor a világgal, életének további résztvevőivel szemben is bizalmatlan lesz. Feltételezi, hogy az, akiket szeret, szükségszerűen fájdalmat fognak neki okozni, ez pedig kötődési nehézségekhez, a hosszútávú kapcsolat lehetőségének szabotálásához vezet.

Mit tehet, ha Ön is szeretet nélküli közegben cseperedett fel, és ennek következményeként hasonlókat tapasztal? Az első a probléma tudatosítása és az önostorozás elengedése. Tudatosítani kell, hogy a szeretet mindenkinek egyformán jár, és felnőttkorban sem késő elsajátítani az ehhez megfelelő nyelvet – akár külső segítő, szakember közreműködésével!

Hárem vagy páros

Azoknál az állatoknál, amelyeknél a szaporulat bőséges, az utódok jelentős része elpusztul, és csak a legkiválóbbak maradnak életben. Ilyen mértékű kiválasztódás nem engedhető meg olyan fajoknál, amelyeknél az utódok száma alacsony, valamilyen rostára azonban mégis szükség van, az egészséges génállomány fenntartása érdekében. Ezért itt a természetes szelekció nem kevésbé lényeges formája a párzás jogáért folytatott versengés, amelyből a legrátermettebb hímek kerülnek ki győztesen, ők fogják tehát tulajdonságaikat továbbörökíteni. A nőstények közötti versengés nem célszerű, hiszen ez az utódok számának csökkenését eredményezné. A cél tehát az, hogy egy-egy jó adottságokkal rendelkező hím minél több nőstényt termékenyítsen meg, ez pedig nem a párkapcsolatnak kedvez, hanem a tartós vagy időleges háremek kialakulásának, ami igen gyakori az emlősök körében.

A hím, ha egyáltalán jelen van állandó jelleggel a csoportban, kizárólag védelmi szerepet tölt be, a ragadozókkal, de még inkább a vetélytárs hímekkel szemben.

A csupasz, vak apróságokat világra hozó rágcsálók körében már előfordul a hím szerepvállalása a kicsinyek őrzésében; némelyikük tartós kapcsolatot is létesít, s ha egyszer párba állt, újabb partnert már nehezen vagy egyáltalán nem fogad el. Jelentős szerephez jut az apa a legtöbb kutyaféle ragadozó kölykeinek ellátásában is, hiszen a vadászat bizonytalan kimenetelű vállalkozás, és egyáltalán nem mindegy, hogy egy vagy két szülő próbálkozik vele.

Egy év, vagy egy élet

A madarak melegvérű állatként utódaik embrionális fejlődéséhez a hőt saját testükkel biztosítják, de az embriók nem az anya testén belül, hanem tojásban fejlődnek. A tojásból kikelő fiatalok képtelenek az önellátásra, de az esetek többségében még arra is, hogy kövessék szüleiket – gondoskodás nélkül elpusztulnának. A tojásokat melegíteni kell, de közben táplálék után is kellene járni, a kikelés után pedig az éhes szájak betömése igényel erőn felüli áldozatvállalást. A tojók valamennyien a saját fészekaljukkal vannak elfoglalva: az apán kívül nincs más, aki legalább részben levehetné az ivadékgondozás terhét az anya válláról.

Hogy a párok kapcsolata mennyire tartós, azt elsősorban az adott madárfaj átlagos élettartama szabja meg: a kötelék szólhat egy költési idényre, és tarthat akár egy életen át is. A darvak, ludak, albatroszok, pingvinek és egyéb hosszú életű madarak azonban nemritkán holtig tartó hűséget fogadnak egymásnak.

A minden tavasszal felcsendülő madárdal azt jelenti, hogy a tollas énekesek hímjei elfoglalták területüket, s készen állnak arra, hogy társat válasszanak…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Az alacsonyabbrendű állatok közt a nemek közti kapcsolat általában a párosodásra korlátozódik – folytatásra nincs szükség, hiszen az ivadékgondozásnak itt általában csak kezdetleges formái fordulnak elő. Párkapcsolatot ezek az állatok nem létesítenek, mert feladatukat egymagukban is el tudják látni, abban nincs szerepe, és nincs is helye a másik félnek.

Érzelmi életről sem beszélhetünk esetükben, csupán célszerűségről, amely néhány kivételes esetben számunkra egyenesen rémisztőnek tűnő megoldásokhoz vezet: az is előfordul, hogy a hím éppen a halálával szolgálja az ivadékgondozás sikerét.

Az imádkozósáska nősténye párzás közben felfalja gyermekei apját, ezáltal olyan fehérjemennyiséghez jut, amelyre máshogy nem tudna szert tenni. Ez nagymértékben hozzájárul a peterakás sikeréhez, a hím rövidke élete pedig néhány hét múlva amúgy is véget ért volna, mint ahogy elpusztul a nőstény is, miután hőszigetelő fehérjeburokba zárt petéit elhelyezte az őszi aljnövényzetben.

Egyedül is megy

A gerincesek körében egyre gyakrabban találkozhatunk ivadékgondozással, ám a változó testhőmérsékletű („hidegvérű”) állatok esetében a szülőpárnak többnyire csak az egyik fele vesz ebben részt. Ez a fél kézenfekvő módon többnyire a nőstény, hiszen ő ad életet az utódoknak, de vannak kivételek: a sziámi harcoshalnak például a hímje épít habfészket, és ebben őrzi a nőstény által lerakott ikrákat, majd egy darabig a kikelő ivadékot is, a csikóhalak esetében pedig egyenesen maga az apa kelteti ki költőtáskájában a következő generációt. A halak, kétéltűek és hüllők többsége azonban beéri azzal, hogy fészekalja számára biztonságos helyet keres. Utódaik többnyire saját magukra vannak utalva, szüleik nemigen tudják segíteni őket: a faj fennmaradásához szükséges túlélési arány záloga az ikrák, peték vagy tojások nagy számában rejlik.

Az ivadékgondozás munkamegosztása, amely párkapcsolat kialakítását teszi szükségesé, azoknál az állatoknál kap nagyobb jelentőséget, amelyek egyrészt valamilyen oknál fogva csak kevés utódnak adnak életet egyszerre, másrészt utódaik gyámoltalanok, az önellátásra képtelenek.

Ilyenek elsősorban az állandó testhőmérsékletű („melegvérű”) élőlények, vagyis a madarak és emlősök között akadnak. Az emlősök esetében a méhen belüli fejlődés erősen korlátozza a lehetséges utódok számát: míg petét, ikrát szinte bármennyit lehet rakni, addig eleven utódokból csak kevés fejlődhet egyszerre az anya szervezetében. A megszülető utódokat nem lehet egyszerűen sorsukra hagyni, s felnevelkedésükre nemritkán több esély van akkor, ha az anya valaki mást is be tud vonni a róluk való gondoskodásba. Csakhogy a hímek erre nem mindig kaphatók…

A cikk 2. részét itt olvashatja. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

– Gátlásos fickónak ismerlek…
– Stimmel.

– Ez a tulajdonságod soha nem befolyásolta negatívan a színpadi teljesítményedet?
– Furamód inkább a javamra szolgált, a színpadon gátlástalan lehetek. A gátlásosság fegyelemre ösztönöz. Az előadások előtt az öltözőben néhány pillanatra igyekszem kizárni magamból a külvilágot. Olyankor arra kérem Istent, adjon nekem erőt a feladathoz. De nem veszem „őt” sokáig igénybe. Az a néhány másodperc is elegendő, amikor a figyelmét érzem. A nagyapám református lelkész volt, ami nyilván befolyásolja a világlátásomat. Hiszek a Mindenhatóval való párbeszédben.

– Létezik egy morgós éned is, aki ha robban…
– Tudom, sajnos. Az igazságérzetem elképesztően fejlett, ezért gyakran kerülök veszélyes helyzetekbe, például a forgalomban. Ági, a feleségem szerint engem egyszer le fog lőni egy elsötétített BMW-ből kiszálló maffiózó. Hú, tényleg nagyon be tudok ám gurulni! Zavar, hogy egyesek mások jóindulatával, előzékenységével simán visszaélnek, akár életeket is veszélyeztetve. Mondd, mi abban a kunszt, hogy egy nagyokat kompenzáló senki bevág eléd a pirosnál? Mi abban a menő, hogy lenyitott ablaknál, mondjuk, a Váci úton, rád üvölt, és fenyeget? Elismerem persze, hogy én is ritkán engedek. Soha nem támadok, de ha igazságtalanul kiosztanak, nem maradok adós. A magyar nyelv, mint tudjuk, gyönyörű és ötletes, így számos lehetőséget ad arra, hogy színezzem a mondandómat.

– A munkában visszafogottabb vagy.
– De azért nem hagyom ám magam! Kifejezetten makacs tudok lenni. A művészetben nem ismerek jólfésültséget, udvariasságot.

– Amikor rendeztél, sértettél vérig kollégát?
– Remélem, hogy nem. Elsősorban színész vagyok, akit gyakran megaláztak, így pontosan tudom, mit érez egy másik színész. Nem hiszek a „gyilkos” színházban. Nem hiszem el, hogy ne lehetne jó színházat csinálni anélkül, hogy a másikat földbe döngölném.

A színház – párbeszéd. A színház – játék, de komolyan! Ezt sokan elfelejtik, én soha!

– Akkor a Beugró (négyszereplős, szituációs színházi játékokon alapuló szórakoztató televíziós műsor) szinte rád lett szabva.
– Igen, ezt én is így érzem. Ráadásul a legjobbkor jött, 38 évesen. Akkor, amikor egy ekkora ziccert már be tudtam varrni a ficakba.

Kép

Kálloy Molnár Péter

– Hogy kezdődött? Ki keresett meg az ötlettel?
– Eredetileg a Beugró egy franchise (BBC / Channel 4: Whose Line Is It Anyway?), de a producer-rendező Kapitány Iván nem akarta szolgaian másolni az eredetit, ő speciális, magyar változatban gondolkodott az első perctől fogva. Korábban is dolgoztunk együtt a Kútfejekben, amit ő rendezett; abban a filmjében én kaptam Patkány szerepét, amit nagyon élveztem. Iván a Kövek a zsebben-előadásban, a Tháliában is megnézett bennünket Rudolf Petivel, ami jó ajánlólevélnek bizonyult. Amikor fölhívott, hogy lenne egy ilyen terv, s hogy benne lennék-e, két másodpercet gondolkodtam a dolgon, azonnal igennel feleltem. Nem sokkal utána már Novák Petivel és Szabó Győzővel együtt ültünk le agyalni. Minden flottul is ment, mégis volt hiányérzetünk. Éreztük, a dolog csak úgy lehet teljes, ha lesz velünk egy lány a színpadon. Rudolf Peti Pokorny Liát javasolta; én is örültem az ötletének, mivel Liával korábban, Bácskai Juli pszichoszínházában élveztem a közös munkát. (2020-ban újráztak: KarantÉn vagy Te címmel improvizációkra építkező előadást készített Lia és Péter – a szerző.)

A műsor alapcsapata tehát villámgyorsan kialakult. A pilotadást 2007. május 7-én vettük fel a Játékszínben. A Beugró szilveszter éjjel került adásba a TV2-n. Egyikünk se gondolta, hogy ekkora siker lesz belőle.

– Azért egy színésznek nem feltétlenül új terep az ilyesmi. A Színművészetin az improvizáció, a szituációs játék része a tananyagnak.
– De nem így. Annak nincsen tétje. A Beugró viszont egyedi program, egyediek a játékok is; magunk találtuk ki azokat. A színpadon iszonyúan pontosnak, koncentráltnak kell lenni, éreznünk kell egymás rezdüléseit. Ha valaki hibázik, a többieknek őt is mentve, pillanatok alatt jól kell reagálnia. Nagy segítség a játékmester jelenléte. Novák Peti hihetetlen érzékkel, empátiával működik. Picit rendez is.

– Szerinted mi magyarázza a Beugró sikerét?
– A csapatmunka. Egyébként mostanában vagyunk a legjobb formában. Milyen kár, hogy ezeket a telt házas (már amikor nincsen éppen karantén…) előadásokat a Játékszínből nem adja a tévé. De nincs okom morgolódni, elvégre nyolc évad, az nyolc évad, ráadásul az ismétlések folyamatosak, s az emberek ma is szeretik a Beugrót; megállítanak az utcán, kérdezik, mikor játsszuk újra. Tulajdonképpen ez a produkció az összes társadalmi csoportot lefedi, mindenkihez szól, a szituációk ismerősek, bárki számára átélhetők, de ha a siker titkát keresem, van itt még valami. Szerintem kulcsfontosságú, hogy Novák Peti kivételével az alapcsapatból mindenki vidéki, vagy vidéken töltötte el a gyermekkora nagy részét. Rudolf Péter sokáig Vácon élt. Győző nyírségi. Lia a Mátra környékéről származik. Én Borsodból. Egyikünk se kapta könnyen a sikert. Egyikünk sem lehetett biztos abban, hogy ezen a rögös pályán majd odaér, ahol most tart.

Én Mezőcsáton, ha éppen nem a pöttyöst rúgtam, álmodoztam, fantáziáltam. Anélkül, hogy tudatosult volna bennem, milyen pálya felé tartok, elképzelt helyzetekbe éltem bele magamat, megfigyeltem a körülöttem élőket, majd utánoztam őket; voltak emberek, akiknek a jellegzetes viselkedését, gesztusait „kiértékeltem”, megfejteni próbáltam. Úgy is fogalmazhatok, hogy én és a többiek is, egyre csak gyűjtögettük az élményanyagot, mintha mindig a Beugróra készültünk volna. Szerintem ez a műsor még a Rudolf Petinek is hozzátett a pályájához. Rólunk nem is szólva! Azokon az estéken, amikor a Beugró van műsoron, úgy el tudok „szállni”, hogy esküszöm, úgy érzem magam, mintha újra a csáti futballpályán üldözném a bőrgolyóbist...

Tudod, a Beugróban üdítő az is, hogy igazolhatjuk: nem csak színészek vagyunk! Sokkal több van bennünk! Kreatív, alkotó emberekként létezünk.

– A Beugró azért veszélyes terep is lehet. Volt, hogy félreértettél valamit, hogy megsértődtél valakire?
– Hogyne, eleve túlérzékeny vagyok…

– És?
– Nincs és. Megbeszéltük utána. Aztán elfelejtettem az egészet. Nem őrzők apró tüskéket.

(Részlet Szabó Zoltán Attila K.Ö.R. – Kálloy Összes Rövidítve című, az Antológia Kiadónál 2021-ben megjelent könyvéből.)

Gyerekkoromban a mi családunk nem utazott, csak évente egyszer egy hétre, Bélatelepre a suli táborába, ahol anyu tanított. Apu nem jött velünk, azt hiszem, neki az volt a pihenés, hogy nem voltunk otthon, bár rendszerint meglátogatott minket egy fél napra. Mi hárman, anyu, az öcsém meg én, mindig nagyon vártuk a nyaralást és mindazt, amit jelentett.

Elsősorban azt, hogy minden máshol és másképp van, mint máskor. És persze mindhárman életünk aktuális vágyait aggattuk erre a hétre: kisiskolásként azt, hogy kifogunk majd a zsebpecával egy termetes halat, hogy anyu velünk lubickol a Balatonban, hogy röpizünk és pingpongozunk. Azonban csak sneciket fogtunk (azokat is nagyon sajnáltuk, amikor már ott vergődtek a horgon), anyu nem szeretett úszni, szívesebben kártyázott a kollégáival (ő erre készült egész évben). Később életre szóló barátságok, nagy szerelmek reményével szálltam le a vonatról, de persze ezek sem ott és akkor találtak rám.

Az utolsó napon, amikor már a becsomagolt bőröndök mellett álltunk, sokszor éreztem, hogy ha maradhatnánk még egy napot, minden megvalósulna…

Hogy később szerelmesként és a mézeshetek alatt mit jelentett a nyaralás, nem tartozik szorosan a tárgyhoz, mert a rózsaszín köd, kissé elfedné a témát, úgyhogy ez itt most átugrom.

Amikor megszülettek a gyerekek, minden évben kiügyeskedtem valahogy, hogy elutazzunk. Többnyire nem mentünk messzire, azt viszont alaptézissé tettem, hogy a nyaralás a gyerekeinknek létfontosságú, olyan, mint a D-vitamin, csak ezt épp akkor kell adni, amikor nyár van. Egyszer, amikor sehogy sem futotta a költségvetésből utazásra, eladtam az évek óta elő sem vett családi ékszereket, hogy elmehessünk Balatonra. (Ezt most is jó döntésnek gondolom.) Azt hiszem, a nyaralást színes buboréknak tekintettem, amelyben lebegni lehet, ami kizár minden zavaró tényezőt, teret és lehetőséget ad, hogy csak egymásra figyeljünk azokkal, akik számunkra fontosak, és észrevegyük a világot magunk körül. Mert hogy ez az élet, amiért élni érdemes, nem?

Kép

Kép: Fortepan - Adományozó: Magyar rendőr

Nem akartam észrevenni, hogy az elvárásainkból fújt buborék simán átereszti az éppen soron következő családi konfliktusokat, munkahelyi problémákat, sőt, nem csupán időt és teret ad a hétköznapokban praktikus okokból elhalasztott és elegyengetett nézeteltéréseknek, hanem fel is erősíti ezeket. Főleg, ha közben minden egyes „elvesztegetett” percet, órát és napot kíméletlenül számon tartunk: hogy ma is esett az eső, nem kirándultunk, hogy megint a legnagyobb UV-sugárzásra sikerült végre kimenni a strandra, hogy a közös sütögetésről többen elvonultak aludni, hogy ki se csomagoltuk a társasjátékokat, és nem volt kedve senkinek eljönni velem a szabadtéri színpadra…

Nem engedtem el a nyaralás rózsaszín gyerekkori álmát, mániákusan hittem abban, hogy most mindenkinek minden vágya teljesül majd, csupán szervezés és kis alkalmazkodás kérdése. Pedig gyerekkorom óta jól ismertem a viccet a három eltévedt süntestvérről, akik közül ketten hazavarázsoltatják magukat a jótündérrel, mire a harmadik visszakunyerálja őket a sötét erdőbe, mert egyedül unatkozik. Semmit, sőt, senkit sem akartam veszni hagyni. A közös programok pedig azt is jelentették, hogy mindig várunk valamire, ami mindig valakinek túl hamar vagy túl későn van. A kedélyes családi légkört időről időre érdekegyeztetések és viták veszélyeztették, amelyek olyan horderejű dolgokról folytak, hogy ki melyik szobát foglalja el, kocsival menjünk-e vagy biciklivel, netán gyalog, főzzünk vagy üljünk be pizzázni, kié a fürdőszoba és meddig…

Mindezt az sem könnyítette meg, hogy mindig magammal hoztam a jó háziasszony és jó anya szerepét is.

Folyamatosan szerveztem a társaságot, testvéreket, unkatesókat, barátokat hívtam. És persze a nagy társasághoz mindig kell egy szervező, egy koordináló, aki olykor észrevétlenül őrmesterré változik… Amikor én semmit sem csinálok, elkezdem magam diszkomfortosan érezni. Kedves anyák és lányok, ismerős? Persze, sebaj, nyaraláskor is akad némi házimunka, vagy ha nem, hát azonnal kitalálom, hogy nemezeljünk a gyerekekkel, áthívom a szomszédokat vacsorára, vagy sütök 30 palacsintát, amit amúgy lehet kapni a kinti bódéban is… Emancipáció ide vagy oda, azt hiszem, nem csak a mi családunkban öröklődött generációkon át, hogy egy nőnek lelkiismeretfurdalásának kell lennie, ha nem csinál semmit.

Talán úgy összegezhetem, hogy a nyaralás alatt a hétköznapok kötelességtudata és az ünnephez, a szabadsághoz ragasztott minden vágyam (megsokszorozva immár a hozzám tartozók vágyaival) viaskodik bennem egymással. Naná hogy ennek a harcnak voltak sebesültjei, sőt „halottjai” is, ha nem is emberi áldozatok. Csak a remények sorvadoznak el. A kocsiban hazafelé mindig volt legalább egy duzzogó családtag, a bepakolt könyvek rendszerint olvasatlanul érkeztek haza, a nagy kipakolás és a negyedik adag mosás után pedig, amikor belenéztem a tükörbe, egy elcsigázott arc nézett vissza rám.

Lassan tanultam meg nyaralni, és még ma sem vagyok vizsgára kész.

Amikor már a gyerekeim is a párjaikkal jöttek velünk, és volt pár órám, hogy reflektáljak a történtekre, kezdtem rájönni, hogy a családi nyaralás nem olyan, mint egy elmélkedős múzeumlátogatás, egy pezsdítő teljesítménytúra, egy jóleső úszás vagy egy lazító masszázs. És pláne nem mind egyszerre! Nem tartós, intenzív pihenés, nem izgalmas élmények begyűjtése, hanem inkább felkészülés arra, hogy amikor minden tökéletes, észre tudjuk venni és meg tudjuk élni. Azt a pár órát, vagy lehet, hogy csak pár percet. Ha már van benne gyakorlatunk, akkor egyre többet, azt hiszem. Amikor a sneci ráharap a kukoricára; amikor anyuval 100 ütés fölé megyünk a tollasban; amikor úszás után kifekszem a forró stégre; amikor a leendő férjem harcol az elemekkel a csónakban, és csak nevetek percekig a semmi közepén; amikor felérünk a hegyre fáradtan és éhesen, és lenézünk a világ tetejéről; amikor öcsémmel közösen bástyás homokvárat építünk – a gyerekeinkkel, amikor a fiam feltálalja az első általa főzött ebédet a nyolcszemélyes ebédlőasztalnál; vagy a világosi stégen, ki-ki a férjével, feleségével, párjával ülünk a villámokkal áthasított éjszakai égkupola alatt; amikor a barátnőmmel lóbáljuk a lábunkat a libegőn, alattunk sok méterrel, mögöttünk sok évvel, és meg sem szólalunk; amikor a lányom edzést tart nekem napfelkeltekor a tenger fölötti hegyen; amikor az unokám kikukucskál a vászonházikó ablakán, amit még a gyerekeimnek varrtam.

Nyaralás-képzésem idei szemesztere igazán egzotikusnak mondható: tematikája a lakásfelújítás.

Nemcsak tulajdonosként, hanem szomszédként is élvezzük minden következményét, mert a saját szomszédságunkban lakunk egy leválasztott lakásban, 30 négyzetméteren. Én is másképp képzeltem el az ideális vakációt, de az az igazság, hogy élvezem. Talán, mert nem voltak elvárásaim. Ezért aztán elpancsolgatok a váratlanul rám találó örömökben. Ma például abban, hogy a reggeli edzés után nem kell sietnem, elücsöröghetek a szaunában, aztán vizesen hagyhatom a hajam a reggeli kánikulában, s bóklászva sétálhatok hazafelé. Szedhetek pár paradicsomot a kertben (amelynek magjait februárban én pottyantottam joghurtospohárba), sietség nélkül reggelizek. Ráadásul lelkifurdalásom sincs, hogy közben telik a szabadságom, és mennyi mindent nem abszolváltam még a terveimből; ráadásul közben lakásfelújítok, tehát igazán hasznos vagyok.

Belátom, ez utóbbi azt mutatja, hogy van még mit tanulnom a nyaralásról, de írni már egész jól tudok róla.

– A betegség, különösen a súlyos betegség fogékonyabbá teszi az embereket az istenhitre?

Baráthné Szalánczi Tímea: Aki betegség vagy baleset következtében kórházba kényszerül, krízisként éli meg azt a helyzetet, és a pszichikai megterhelés mellett hitkérdések is felmerülnek benne. Azokat, akik súlyos diagnózissal szembesülnek, természetesen még mélyebben megérinti a lét végességének gondolata.

Molnár Árpád: Csókay Andrástól hallottam, aki finomította az ismert közmondást: „A zuhanó repülőgépen alig van hitetlen ember.” A járvány, ez a mostani csapás mindenkit érintett, van, aki hasznot húzott belőle, de a legtöbb embernek testi-lelki bajokat okozott. Az intenzív osztály egyik legkiválóbb betegápolója például, aki csak 49 éves volt, megkapta a fertőzést és egy hónap alatt belehalt, és elveszítettünk egy 55 éves doktornőt is. Szinte nincs olyan ember, akinek ismerősei ne haltak volna meg, közöttük igen fiatalok vagy középkorúak is. De a nagy fájdalomnak mégis lett lelki gyümölcse: sokan fogékonyabbá váltak az örökkévaló dolgokra. Naponta tapasztalom, hogy a járvány hatására sokkal könnyebben megnyílnak a betegek és hozzátartozóik az Isten felé. Kis humorral azt is mondhatnám, hogy a gonosz lélek, a járvány megalkotója öngólt rúgott magának, mert az Isten – ha engedjük – a rosszból mindig jót hoz ki.

– Milyen eszköztára, lehetőségei vannak egy kórházlelkésznek?

Baráthné Szalánczi Tímea: A kórházi lelkigondozás egyházi munkaterület, ökumenikus felelősséggel történik. Feladatkörömhöz tartozik a betegekkel és hozzátartozóikkal folytatott lelkigondozói beszélgetés, együttműködés az orvosokkal, ápolókkal és az ő lelkigondozásuk; istentiszteletek, csoportos beszélgetések, közös bibliaolvasás, úrvacsoraosztás, betegek megáldása, keresztelések, temetések. A betegek már az osztályra kerüléskor kitöltenek egy kérdőívet, amin jelezhetik, hogy szeretnének-e a kórházlelkésszel találkozni. Heti rendszerességgel, megadott rend szerint látogatom az osztályokat, hogy lehetőséget biztosítsak a találkozásra, beszélgetésre. Az intézmény területén működik a Református Klinikai Lelkigondozó Szolgálat irodája, ahol üzenetrögzítős telefonon is jelezhetik a betegek, hozzátartozók, ápolók vagy lelkészek, hogy kinek van szüksége a szolgálatunkra. Így kapok értesítést például intenzív osztályokon fekvő, akár haldokló betegekről is. Csoportot vezetek daganatos női, pszichiátriai és transzplantált betegek számára. Nagyobb egyházi ünnepeken áhítatot tartottam, egyetemistákkal zenés-énekes alkalmakat szerveztem, ajándékcsomagokat adtunk át. Egy-egy beszélgetés sok esetben számvetés, életgyónás, és leginkább az Isten szeretetéről szóló evangélium közlése.

Molnár Árpád: Mindig bemegyek azokba a kórtermekbe is, ahová nem hívtak. Reverendát viselek, ez eleve jelzi, hogy pap vagyok, tudják rólam, hogy miért jövök. A ferences lelkület nagyon közel áll hozzám, ezért nem Árpád atyaként, hanem Árpád testvérként mutatkozom be. Nemrég a szubintenzív osztályra hívtak, ahová általában műtét után kerülnek a betegek. Egy nyolcágyas teremben feküdt öt beteg, közöttük volt az, akihez hívtak és akit elláttam a betegek szentségével. Utána odaléptem a négy másikhoz is, mindegyikük észnél volt, szívesen fogadtak, bűnbánatot tartottak, feloldoztam őket.

Baráthné Szalánczi Tímea: A pandémiás időszakban sokszor csak telefonon, interneten tarthattam kapcsolatot a betegekkel, de egyes osztályokon lehetőséget kaptam a látogatásra. Volt, aki arra kért, hogy ásványvizet vigyek be hozzátartozójának, vagy hogy kapcsoljam be egy idős családtag mobiltelefonját. Lelkészkollégáim is többször kértek, hogy látogassam meg gyülekezeti tagjaikat. Akadtak olyan betegek is, akiket az intenzív osztályon, majd onnan kikerülve is rendszeresen látogattam. Sikerült az orvosokkal, nővérekkel is beszélgetnem, igyekeztem erősíteni, támogatni őket.

– Az az általános nézet, hogy az orvosok és ápolók többsége materialista gondolkodású. Csak elviselik vagy támogatják is a kórházlelkészek munkáját?

Baráthné Szalánczi Tímea: Sok orvost és nővért ismerek, akik aktív tagok különböző felekezeteknél. A debreceni klinikákon évtizedek óta működik a református kórházlelkészi szolgálat, és nekem is nagyon jó tapasztalataim vannak, támogatják hivatásom gyakorlását. A Magyar Rákellenes Liga Debreceni Alapszervezetének vezetőségi tagjaként több mint egy évtizeden át együttműködtem az orvos-vezetőkkel.

– A kórházi lelkészi munkának van egy nagy rizikója: amikor belép a kórterembe, és nem egy konkrét beteghez hívják, nem tudhatja előre, mennyire nyitottan vagy elutasítóan fogadják majd. Sikerek vagy kudarcok érik inkább önöket kórházlelkészként?

Molnár Árpád: Régebben is ritkán utasítottak el, de az utóbbi hónapokban még fogékonyabbak, könnyebben mondanak igent a betegek a beszélgetésre. A járvány idején ugyanis a korábbi időszakhoz képest tömegek kerültek egyszerre halálközeli helyzetbe – a tömeges tapasztalat pedig változtatott sok ember hozzáállásán a világhoz. Korábban átlagosan a kórteremben fekvő betegek egyharmada nyílt meg lelkileg, de az arány mostanában kétharmad. Ez a fájdalomban is nagy öröm.

Baráthné Szalánczi Tímea: Örömmel mondhatom én is, hogy nagyon kevés visszautasítást és sok kedvességet és elfogadást kaptam. Ha a betegek azt tapasztalják, hogy valóban érdekel az élethelyzetük, és hogy segíteni szeretném őket, akkor nyitottá válnak.

– Milyen vigaszt vagy bátorítást tudnak adni egy gyógyíthatatlan betegnek?

Molnár Árpád: Ha a család vagy maga a beteg hív, könnyű a dolgom, mert nyitott lélekkel találkozom. De ha az onkológia orvosa kér meg, hogy menjek be egy reménytelen helyzetű, elkeseredett beteghez, az már nehezebb feladat. Előfordul, hogy a beteg, akihez hívnak, már annyira súlyos állapotban van, hogy nem tudom meggyóntatni. Ilyenkor a rokonához fordulok: ő tud gyónni és áldozni, és ezzel nemcsak a saját lelki állapotát könnyíti meg, hanem felajánlhatja a beteg hozzátartozójáért is. Fiatal gyógyíthatatlanokkal is találkozom a hematológián, onkológián, és az a legszomorúbb tapasztalatom, amikor még az utolsó napon se tud belenyugodni az elmúlásba, és nem nyitott az örökkévalóságra.

Baráthné Szalánczi Tímea: Talán a Gyermekklinika hematológiai osztályát látogatom a legnehezebb szívvel. A leukémiás gyerekek szülei közül néhánnyal mély kapcsolatom alakult ki. Visszaemlékszem a pályám kezdetére, amikor egy édesanya hívott, hogy elveszítette a gyermekét, és az osztályon lévő kegyeleti szobában, ahol a szülőknek lehetőségük van elbúcsúzni halott gyermeküktől, együtt gyújtottunk gyertyát és imádkoztunk. A szembesülés élet és halál határhelyzeteivel minket, lelkigondozókat is emlékeztet saját életünk sebezhetőségére és törékenységére.

– Hogyan lehet megakadályozni, hogy az önök lelkét mindez ne betegítse meg?

Baráthné Szalánczi Tímea: Ez részben tanulható folyamat. Rendszeresen sportolok, sokat olvasok, szupervízión és konferenciákon is részt veszek. Mégis volt olyan időszak, amikor a kiégés tüneteit vettem észre magamon. Miután a mentálhigiénikus és pasztorálpszichológiai diploma megszerzése után vallástanári tanulmányokat is folytattam, lehetőségem nyílt arra, hogy gyerekeket és fiatalokat hittanra tanítsak – így könnyebb egyensúlyt tartani a lelkemben. Családtagjaim és tanítványaim szeretete, támogatása is segített átlendülni ezen a nehéz időszakon.

Molnár Árpád: Mindig imádkozom, mielőtt belépek a kórtermekbe, még keresztet is vetek. Azt kérem az Istentől, segítsen, hogy megszólítható legyek, hogy bizalmat ébresszek az emberekben. Több mint harminc éve heti rendszerességgel látogatom a betegeket, és ez nagyon bevált. Itt, Vas megyében a csempeszkopácsi a legrégebbi templomunk, ahol a szentélyben fel van írva a falra latinul ez a szentírási idézet: „Gondolj a halálod órájára, és nem fogsz vétkezni.” Milyen jó lenne, ha a mulandóságunkon túli, örökkévaló világra nemcsak a betegségben, nemcsak az utolsó előtti pillanatban, hanem már erőnk teljében is gondolnánk!

– Kezdjünk rögtön egy magyarázattal! Hiszen biztosan sokan felkapják a fejüket, amikor meghallják, hogy ön délvidéki palóc. Hogy is van ez?
– A falunkat Mária Terézia idejében, 1751-ben telepítették újra Heves és Nyitra vármegyékből és a kalocsai érsekség területéről. Az én őseim is bizonyára Nyitra vármegyéből kerültek ide. Kutatjuk a pontos helységet, de még nem akadtunk a nyomára. Kupuszina mára elpalócosodott. Mindenki annak vallja magát, s úgy is beszél. Egyébként én felnőttként, már mesemondóként jártam először Palócföldön. Néztek is nagyokat, amikor mondtam, hogy Szerbiából jöttem, és palóc vagyok. Nagyon szívélyesen fogadtak. De azért láttam a szemükben a kételkedést. Mondtam is a gyerekeknek, akik velem voltak, hogy vasárnap mindenki vegye fel a viseletet, úgy megyünk a templomba. Amikor a helyiek megláttak minket a népviseletünkben, már nemcsak szívélyesek voltak velünk, hanem testvérként néztek ránk. A mise után alig tudtunk végigmenni az utcán. Mindenhová behívtak minket, pálinkával kínáltak. De más helyeken még sokáig nem tudtak bennünket hová tenni. A palóc világtalálkozón tört meg a jég. Azóta tudják, hogy kik vagyunk. Mi vagyunk a hangadók a rimóciakkal együtt. Mára megjegyeztek bennünket. (Nevet.)

– Hogyan lett magából mesemondó?

– Édesapám négy és fél éves koromig minden este mesét mondott nekem.

Később a szüleim elmentek Németországba dolgozni. Öreganyámnál maradtam, de ha a szüleim megjöttek, apám akkor is minden este mesélt. Nagyon sokáig azt hittem, ez minden családban így van. Később jöttem rá, hogy ez egyáltalán nem általános. Mesemondóvá jóval később váltam.  A lányom negyedikes volt, amikor díjat nyert egy rajzával, amit egy meséhez készített. Zentán volt az átadóünnepség, elmentem vele. A díjátadást mesemondás követte, én végighallgattam az egészet. Meg is állapítottam magamban, hogy kik voltak a legjobbak, és azok is lettek a díjazottak. Amikor vége lett, mondtam az igazgatónak, hogy erre én is benevezek jövőre, s hogy én leszek az első. Nevetett. Elmúlt egy év, és én tényleg beneveztem. És tényleg első lettem. Tizenkét évig versenyeztem, mindig az első helyen végeztem. Majd megkaptam a Mesefa-díjat, annál nagyobb nincs ebben a műfajban a Vajdaságban.

Kép

Kép: Toldi István

– Milyen mesékkel indult ezeken a versenyeken?
– Apámtól tíz-tizenkét mesét tanultam meg. A mai napig ezek a kedvenceim. A többi olyan, amit itt-ott hallottam és megjegyeztem. Jó alkalom mesék megismerésére a hatvani mesefesztivál. De igazából nem kell külön tanulni, ami az embernek tetszik, az belemegy a fejébe. Ma már több mint százhúsz mesét tudok. A mesemondók azt szokták mondani, s én is így vagyok vele, hogy képek vannak a fejünkben, mozizunk. Nekem is megy a film a fejemben, csak el kell mondani, amit látok. Így nem is nagyon lehet hibázni.

Mindig nézem közben a közönséget, látom, hogy hol, mikor lankad a figyelem. Ami jobban tetszik az embereknek, azt kinyújtom, ami nem, azt meggyorsítom. De egyet nem szabad: átírni a népmeséket. Hiszen mindennek megvan a jelentése. Egyszer egy tévéfelvételen kérték tőlem, hogy másképp mondjak el egy mesét. Ott is hagytam őket. Minden mesemondó tudja, hogy ilyet nem lehet csinálni.

– A népmese valaha felnőtt műfaj volt. Ma újra népszerű a felnőttek körében is. Mi lehet ennek az oka?
– A népmese ma is felnőtt műfaj, de több síkja van. Van maga a történet, amit a kisgyerek is megért. És van a történet mögött a tanulság. Ha egy gyerek mesél, az nagyon jó, de igazi mesemondóvá felnőttként válik. Akkorra érti meg a mögöttes tartalmat, akkorra tudja átérezni a benne lévő érzelmeket.

Nagyon fontosnak tartom, hogy minden gyerek halljon életében legalább egyszer élőszavas népmesemondást.

Azok a gyerekek, akik sok népmesét hallanak, vagy maguk is mondják a meséket, azoknak gazdagabb lesz a szókincsük, fejlődik a személyiségük. Hiszen a jó magyar népmese az mindig az életre tanít. Arra, hogy hogyan kell minden helyzetben embernek maradni, miképp kell megőriznünk a méltóságunkat, a büszkeségünket. Arra is tanít, hogy harcolni szemtől-szemben kell, a gonoszt pedig tisztelni, félni kell, de kötelező legyőzni. A népmese arra is felhívja a figyelmet, hogy amíg haladunk a célunk felé, segítséget kell nyújtani másoknak: ha egy rózsabokornak, akkor annak, ha egy kemencének, akkor annak, ha egy öregasszonynak, akkor annak. A mesében az is benne van, hogy a legreménytelenebb helyzeteknek is van megoldásuk.

Kép

Toldi István

– Ma sokan beszélnek arról, hogy a mese gyógyít is. Több meseterápiás csoport is működik Magyarországon.
– Igen, a mesék erősen hatnak a lélekre, ezáltal tudnak gyógyítani is. De egy jó mese sok helyzetben hasznos. Egyszer egy kiránduláson, a buszon is mesélnem kellett, mert a társaságból nyolcan rosszul lettek. Láttam, hogy a velünk utazó papnak is a tenyere a térdin, ő meg néz nagyon lefelé. Kérdeztem is tőle: „Atya, valami elveszett?” Mire ő: „Nem, csak az a lenti pont az egyetlen, ami nem mozog.” Mondtam neki, üljön ő is előre, neki is mesélek. Három órán keresztül mondtam a Fanyűvőt. Addig, amíg be nem esteledett, amikor már nem látták, hogy a fák szaladgálnak oldalt. Jól össze is melegedtünk. Mertek kérdezni, beleszólni. És elfelejtették, hogy nem is olyan rég még halálsápadtan ültek.

– Vannak még olyan mesék a Délvidéken, amiket senki sem írt le?
– A Vajdaság nagyon gazdag népmesékben. Megesett már velem is, hogy bekopogott hozzám egy falubéli idős néni, aki leírta az egyik olyan mesét, amit még kislányként hallott az öregektől. Elhozta, hogy én őrizzem tovább. Egy fiatalember nemrég elmondta nekem az öreganyja meséjét a Göncölszekérről. Arról szól, hogy a Göncöl első csillaga a palócokat jelképezi, ők húzzák a szekeret, a másik csillag valami más nemzetséget, akik hirtelenek, azért görbült meg a szekér rúdja. És így végig lehet menni mind a hét csillagon. Addig soha nem hallottam ezt a mesét. Én is tanulok folyton. De célzottan nem gyűjtök meséket. Csuvárdity Tamarát, aki a falunk szülötte, és rólam írta a diplomamunkáját, őt indítottam arra, hogy menjen utána a még le nem írt meséknek. Van például egy mesefoszlányunk, amit egy családban próbálnak összerakni a rokonok. Mindenki emlékszik valamire belőle, de nem akar összeállni. Egy zöld malacról szól, és nagyon régi lehet, mert még szlovák nyelvű mondóka is van benne. Tamarát most erre is ráindítottam, hátha össze tudja rakni.

– Gyerekekkel is foglalkozik?
– Ha megkérnek rá, akkor igen. De bárkinek – nem csak gyerekeknek – ha kell segítség a mesemondásban, bármiben, ami népmesével kapcsolatos, szívesen segítek. Nemrég készítettem föl három gyermeket versenyre. Mindhárman szép sikert arattak. Régóta zsűrizek is.  Két évet háborúztam azért, hogy megváltozzon a rendszer, hiszen sokszor láttam jó mesemondó gyerekeket lógó orral távozni, mert nem részesültek semmilyen elismerésben. Idén volt először, hogy kaphattak bronzalmát, ezüstalmát, és nem csak aranyalmát. Ez ösztönzi is őket arra, hogy majd jövőre bronz helyett ezüstöt vagy ezüst helyett aranyat érjenek el.

Kép

Toldi István

– Palócnak lenni a Délvidéken, magyarnak lenni Szerbiában – mit jelent ez önnek?
– Olyan vidék ez, ahol a határokat az utóbbi száz évben sokszor átrajzolták.

Öreganyám nyolcvankilenc évesen halt meg, és addig hat országban élt, miközben sohasem ment el a faluból. Az pedig velem esett meg, hogy az egyik versenyen nem tudtam megmondani, hogy melyik országból jöttem. Néztek rám nagy szemekkel.

Akkoriban bomlott fel Szerbia-Montenegró, de Szerbia hivatalosan még nem alakult meg. Végül megegyeztünk abban, hogy írják azt a papírra: „Vajdaság”. Abból baj nem lehet. Én azt vallom, ha egy fának rohad a gyökere, akkor az ki fog dőlni. Mi nagyon ragaszkodunk a gyökereinkhez, és ez a palócságunk. Magyarnak lenni pedig jó itt. Ha Apatinba vagy Zomborba bemegyünk, ahol már szerbek laknak többségben, és azt mondjuk, hogy Kupuszinából jöttünk, akkor az jelent valamit. És jót jelent! A délszláv háború nehéz éveiben, ha nincs a kupuszinai magyar, aki megtermeli az élelmet, akkor sokan éhen haltak volna. A piac jelentette a túlélést. A mai napig megbecsülnek érte minket. Mi nem kakaskodunk. Tudjuk, hogy mi vagyunk az ősi nép, de már mi vagyunk kevesebben. Dolgozunk. Én is többször váltottam. Zöldségről virágra, pedig azt sem tudtam, hogy néz ki a magja, de kitanultam. Aztán elkezdtünk fűszernövényeket ültetni, abba is belejöttünk. Nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok. Ebből a szempontból a szerbektől is lehet tanulni. Ők aztán nem hagyják magukat. Természetesen mindig van kis hátrányunk a többségi nemzettel szemben, de nem ezt kell nézni. Most szerencsére Magyarország és Szerbia jóban vannak. És mi ennek örülünk.

Ez a típusú kötődés túlmutat a kollegialitáson. Többféle munkahelyen megjelenhet, de az egyenruhások esetében mindenképpen része a hivatásnak. Sokak szerint ez a kapcsolat olyan erős is lehet, mint egy családi kötelék. A jól összeszokott csapat hatékonyabb munkavégzésre képes, de nagy szerepük van a társaknak a feladatokkal járó stressz kezelésében és a traumafeldolgozásban is.

A pszichológusok szerint az egyenruhások munkájuk során olyan szituációkkal is találkoznak, amelyek leginkább a háborús helyzetekhez hasonlíthatók, vagyis erős stressz­hatás alatt kell gyorsan, fontos döntéseket hozni úgy, hogy közben mások biztonságát is szem előtt kell tartani.

A bűnüldözés és életmentés nem matematikai egyenlet, akár egy igazoltatás vagy egy szüléshez való riasztás is hordozhat magában nem várt fordulatokat, hiszen a pillanatnyi körülmények határoznak meg mindent, és ezekben a helyzetekben az intézkedők csak akkor tudják jól végezni a dolgukat, ha megbíznak azokban, akikkel együtt szolgálnak. 

Az egészségügy mostohagyerekei

„Egy éjszaka balesethez riasztottak minket. A semmi közepén egy autó a fának csapódott. Ketten ültek benne. Egyikük kisebb sérülésekkel ki tudott mászni az autóból és segítséget tudott kérni. Aki mellette ült, az ütközés és az autó roncsolódása miatt beszorult. Ilyenkor az a protokoll, hogy egyszerre riasztják a mentőket, a rendőröket és a katasztrófavédelmet (tűzoltóságot) is, hiszen egy ilyen helyszínen mindenkire szükség van. Elsőként értünk oda. Ilyenkor jönnek a kötelező körök: a helyszín biztosítása, a megfelelő felszerelés előkészítése. Ha a sérült beszorult, akkor addig, amíg ki nem szabadítják (amihez csak a tűzoltóknak van megfelelő eszköze), mérlegelni kell, hogy mit tesz az ember. Magyarán bemegy-e az autóba segíteni, vagy nem. Úgy ítéltem meg, hogy lesz, ami lesz, bemegyek, elkezdem, amit tudok, és ha megjönnek a többiek, folytatjuk. Megjegyzem, egy elemlámpával világítva egy roncsba szorult sérülttel bármit is kezdeni semmiképp sem nevezhető ideális helyzetnek. A másik probléma ilyenkor a kéz-kérdés, mert segítő kézből sosincs elég. Két-három emberrel sok minden megoldható, de előfordul, hogy az öt-hat is kevés. Szerencsére nem kellett sokáig várnunk a tűzoltókra, de ebben a helyzetben a percek óráknak tűnnek még nekünk is. Miután megérkeztek, gyorsan megbeszéltem az első nagykabátos-sisakos emberrel, hogy hol tartunk, mi a terv, mit szeretnék és lehetőleg már tegnapra, mert nem jó a helyzet. A beteg sem érzi jól magát és én is szívesebben lennék kint, mint bent. Szerencsére kevesen élhetik át, milyen lehet egy konzervdoboz belsejében lenni a kinyitása közben.

Nyilván nem mutathattam, de féltem. Ilyenkor jön elő a csőlátás: megszűnik a külvilág, csak arra koncentrálok, amit csinálok, amit csinálni kell.

Egy kéz ragadta meg a vállamat és a nevemen szólított. Mögöttem egy régi barát állt, egy bajtárs a múltból, aki a mentők után új hivatását a tűzoltóknál találta meg. Csak annyit mondott: »Nyugi! Itt vagyok mögötted. Hogy csináljuk?« Attól a pillanattól kezdve nem volt félnivalóm. A bajtársam vigyázott rám, így én is vigyázhattam a sérültre.” 
Dani évek óta szolgál mentősként, különleges élethelyzetekben kell helytállnia; amikor elindul dolgozni, soha nem tudja, mit fog érezni a nap végén. Szerinte a mentősök sok esetben az egészségügy mostohagyerekének számítanak, ami talán az extrém munkakörülményeknek és annak köszönhető, hogy olyan emberekkel, élethelyzetekkel és körülményekkel találkoznak, amit a laikusok még mozivásznon sem láthatnak. „Ezek között vannak szívet melengető és lélekromboló dolgok is. Úgy gondolom, hogy mindannyian érintettségből választjuk ezt a hivatást. Gondolok itt túlnyomórészt saját életünket érintő negatív dolgokra. Ezekről persze ritkán esik szó, de nincs is rá szükség, mert szerintem

csak azok az emberek képesek mások terhét cipelni, akik kellőképpen megerősödtek a sajátjaik által.

Amikor megkérdezik tőlem, hogy miért lettem mentős, mindig ugyanazt a választ adom: nem én választottam ezt a hivatást, az választott engem. Ennek a kijelentésnek a tartalmát kevesen érzik igazán, de mindenki tudja, hogy mit takar. Talán ezek miatt született meg az igény arra, hogy kifejezhessük az egymáshoz tartozásunkat. Hogy azt mondhassuk, nekünk nem kollégáink vannak, mert a kolléga szinonimája a munkatárs, és amit mi csinálunk, az nem munka, hanem hivatás. Szerintem a bajtárs kifejezés sokkal többet jelent annál, mint amire először gondol az ember, és nem pusztán a kollégákkal kapcsolja össze. Láthatatlanul összeköt mindenki mással is. Egymás és a többi ember társai a bajban” – meséli a mentős.

Kép

Kép: Unsplash

Sanyi tizenhat éve dolgozik az Országos Mentőszolgálatnál, mellette mentőmotoros, korábban pedig a Szentendrei Tűzoltóság mentési csoportjának parancsnoka volt. Szerinte a „a tűzoltóknál jellemzőbb az összetartozás, mert kisebb a fluktuáció, míg a mentőknél van olyan nagy állomás, ahova ha két hétig nem mész be dolgozni, sokaknak be kell mutatkoznod. Aztán persze ha maradnak az újak, velük is szorosabbra fűződik a kapcsolatunk” – magyarázza. A mentőtiszt szerint könnyebb úgy dolgozni, ha az ember tisztában van azzal, mire képes a másik, de ehhez idő kell. „Jó tudni, hogy áll a hátam mögött valaki, akire számíthatok, akire rábízhatom a beteget, és aki figyelmeztet, ha esetleg valaki meg akar támadni, vagy szól, hogy menjünk arrébb, mert mindjárt ránk omlik a fal” – teszi hozzá. 
A mentősök a tragikusabb eseteket rendszeresen megbeszélik, és ilyenkor azok a társak is gyakran csatlakoznak, akik nem voltak ott a helyszínen, mert a tapasztalataik segítenek a történtek feldolgozásában. Emellett a mentőtiszt szerint az is fontos, hogy olykor közösen lazítsanak. 

A társ életmentő lehet

Tavaly karácsonykor az egész országot sokkolta a hír, hogy életveszélyesen megkéseltek Újpesten egy rendőrt. A BRFK IV. kerületi rendőrkapitányságának járőrpárosa december 24-én reggel érkezett a helyszínre. A zavartan viselkedő támadó a szóvivő tájékoztatása szerint minden előzmény nélkül késsel többször megszúrta a férfi rendőrt, egy huszonhat éves őrmestert. A járőr társa, egy huszonhárom éves őrmesternő használta szolgálati lőfegyverét a másik és a saját élete védelmében. Több lövést leadott a támadóra, egy harmincöt éves délegyházi férfira, aki a helyszínen meghalt.

Az eset után összefogtak a rend­őrök, és készítettek egy videót (Gyógyulj meg, Peti! címmel), amelyben támogatásukról biztosították a sebesültet és a hősiesen helytálló őrmesternőt.

Szabó Péter újpesti rend­őrszázados szerint nemcsak ezek a különleges esetek alakítják ki a bajtársi magatartást, hanem a folyamatos közös munka, az egymástól való függés is formálják a kapcsolatot. 
„Ahogy a közelmúltban történt rendőrkéseléssel kapcsolatban is látható volt, a kollégák egymásra vannak utalva. Függetlenül attól, hogy valakik a civil életben nem lennének barátok vagy más az érdeklődési körük, a munkakapcsolat során kialakul az egymásra utaltság, a támaszt ez a függési helyzet generálja” – magyarázza a százados. 

Kép

Kép: Pixabay

Magyarországon a munkafolyamatoktól is függ, hogy kik teljesítenek együtt szolgálatot, de a szervezet törekszik arra, hogy megszokott párok dolgozzanak együtt, ami Szabó Péter szerint azért jó, mert ha ismerik egymás szokásait és intézkedési kultúráját, tudnak előzetesen következtetni egy-egy szituációra. 
„Volt olyan helyzet, amikor gyermek életét kellett menteni. Az egyik kollégának van gyereke, a másiknak nincs, de pontosan tudta, mi zajlik le a társában, ezért ő kezdte meg a mentést, mert higgadtabban és hatékonyabban tudott intézkedni. De nem is kell ehhez különleges szituáció, egy mindennapos igazoltatás is hordozhat veszélyeket, ahogy a közelmúltban történt rendőrkéselés is mutatja. Valójában nem szabad, hogy ez rutinná váljon, mert soha nem lehet előre látni, hová eszkalálódik a helyzet. A társak között kialakul egy olyan jellegű támogatottság, hogy tisztában vannak egymás erősségeivel, hiányosságaival és erre tudnak támaszkodni” – teszi hozzá Szabó Péter. 
Az újpesti rendőrkéselés nemcsak azért rázta meg a testületet és fűzte szorosabbra a rendőrök közti kapcsolatot, mert egy társuk életveszélyesen megsérült, hanem azért is, mert nem könnyű feldolgozni azt, hogy kizárólag azért tört valaki az életére, mert a munkáját végezte. Gyaníthatóan a legtöbb járőrben az is felmerül ilyenkor, hogy bármelyikük lehetett volna az, aki bajba kerül. Ez az eset is emlékezteti őket arra, hogy a munkájuk veszélyes, és fontos, hogy legyen mellettük valaki, akire támaszkodhatnak, aki szükség esetén az életüket is megmenti. 
Néhány éve egy kanadai rendőrtiszt, Troy Kneebone egy cikkben elmagyarázta, milyen gyászfolyamaton mennek keresztül azok, akik szolgálat közben veszítik el társukat. Úgy fogalmaz, hogy a testületben „tagnak” (member) hívják egymást, és nem azért, mert ugyanahhoz a klubhoz tartoznak, hanem egy családnak a részei, és ebbe a családba mindenki beletartozik, aki viseli az egyenruhát. „Fedezzük egymást, szembenézünk a rossz emberekkel, olyanokkal, akikkel a civilek többsége nem találkozik. Együtt küzdünk, megvédjük egymást és a győzelmeinket is együtt ünnepeljük. A legtöbb ember nem gondol családtagként a kollégáira, nincs köztük olyan erős kötelék, mint a rendőrök között” – magyarázza a tiszt. 
Az egyenruhásokat munkájuk során szélsőséges stressz­hatások érik: fizikai, lelki és tudati értelemben is a tűrőképességük határait feszegetik. Szolgálat közben sosem tudhatják, mikor jön a következő riasztás.

A veszélyes helyzetek, az időnyomásban, szélsőséges körülmények között végzett csoportos munka megnöveli az egymás iránti elköteleződést.

Harkai Schiller Pál „Pszichológia és emberismeret” című könyvében arról ír, hogy a bajtársiasság érvényesülése számos olyan tényezőtől függ, amelyeket kísérleti helyzetben alig lehet utánozni. Az érzés kialakulása hosszú együttlétet igényel, és amikor megszakad, és valaki elhagyja a testületet, nagy veszteségként élhetik meg a társak. A mentősök és a rendőrök hivatására egyaránt igaz, hogy fegyelmezettnek kell maradniuk előttünk. Civilek társaságában, intézkedés közben nem mutathatják ki valódi érzelmeiket, nem omolhatnak össze egy felkavaró helyszínen, pedig őket is ugyanúgy felzaklatják bizonyos esetek. Egymásnak és a feletteseiknek azonban sokszor megnyílnak, és ez segítséget nyújt nekik abban, hogy feldolgozzák mindazt, ami velük történik, miközben az életünkért, a biztonságunkért dolgoznak. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>