Tizenegy éves voltam, amikor egy nyári úszótáborban szexuálisan molesztáltak. Délután volt, az edzőnk szabadfoglalkozást rendelt el, úgyhogy azt csinálhattunk strandon belül, amit csak akartunk. Én épp a vízben lubickoltam egyedül, amikor két tizennégy év körüli fiú megkérdezte, labdázom-e velük. Én persze naivan igent mondtam az invitálásra. Meg sem fordult a fejemben, hogy tetszhetek nekik, hiszen a kétrészes fürdőruhám alatt nem domborodott még semmi. A labdázásból aztán víz alatti fogdosás lett a srácok részéről, először csak finoman közeledtek, majd egyre erőszakosabban bántak velem: lefogták a karjaimat, egyikük a tenyerembe vájta a hüvelykujját, a másik eközben matatott rajtam a víz alatt. Szerencsére ennél több nem történt, mert remegő hangon ugyan, de kértem őket, hogy hagyjanak békén. Az esetről huszonnégy éves koromban, egy „kiadós” anorexia után tudtam csak beszélni szakembernek.  

Attól a bizonyos nyári naptól kezdve iszonyodtam, ha anyukám puszit akart adni, apukámat pedig ellöktem magamtól és agresszívvá váltam, valahányszor meg akart ölelni.  

A szüleim nem értették, mi bajom, és én nem szerettem volna beszélni az okokról. Az iskolában egyre nagyobb fizika távolságot próbáltam tartani a társaimmal, kifejezetten utáltam, ha meg kellett fognom a társaim kezét. Most 36 vagyok, és a tenyeremet azóta sem engedem megérinteni senkinek – számomra ez az egyik legérzékenyebb és legféltettebb területem. Régebben minden randinál, ha egy fiú megfogta a kezem, a szívem a torkomon akart kibukni, izzadni kezdtem, és úgy éreztem, megfulladok. Csak később tudtam meg, hogy ezek a pánikroham tünetei. Amikor sorban kell állnom a metró mozgólépcsőjén vagy a pénztárnál még ma is kiráz a hideg attól, ha túl közel áll valaki hozzám, és sikítani tudnék, ha egy ember karja súrolja a vállamat. (A koronavírus miatti távolságtartási előírások boldoggá tettek).

Természetesen nem vagyok frigid, mindig is képes voltam/ vagyok párkapcsolatot kialakítani, de néha még ma sem tudok mit kezdeni azzal, ha a párom napközben csak úgy megsimogatja a vállam.  

Időközben rájöttem, hogy az, hogy ódzkodom az öleléstől és a kézfogástól, nem arra utal, hogy másokkal van bajom, hanem sokkal inkább arra, hogy még mindig önmagammal küzdök, önmagamban vagyok bizonytalan. E felismerésem után kezdtem el pszichológushoz járni, akit egy ismerősöm ajánlott, s aki korábban szintén utálta, ha megérintik, megpuszilják. Úgy fogalmazott, hogy „szinte égeti a bőrét minden érintés”, ráadásul az érintéstől való félelem zavarta a munkáját és a személyes életét is. A szakember apró lépésekben haladva szoktatta hozzá az érintéshez, és noha nem lett azóta sem túl közvetlen, de a korábbinál jóval nyitottabbá vált.  

Kép

Pexels / Andreas Wohlfahrt

A szüleimnek felnőttkoromban meséltem el a nyári edzőtáborban történteket. Esténként arról beszélgettek, vajon mit rontottak el a nevelésemben. Én mindig ugyanazt válaszoltam nekik: semmit. Elvégre egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyesmi fényes nappal a kilencvenes években megtörténik. Egy dolgot azonban elfelejtettek mondani gyerekkoromban, nevezetesen, hogy az én testem csakis az enyém, s hogy kizárólag én döntöm el, ki érinthet meg, és ki nem. Visszautasíthatok akár egy szülői ölelést is, ha úgy érzem, nem akarom azt. A gyereknek nem mindig egyértelmű, mi a jó és mi a rossz érintés, azaz a helyénvaló és a helytelen, az áldozat és a zaklató.  

Úgy vélem, a szülőnek kell elmagyaráznia, hogy ha valaki azt kéri, hadd nyúljon a gyerek intim testrészeihez, az nem helyénvaló.  

Érintés: van, aki megnyugszik tőle, van, aki szorong miatta

„Összességében elmondható, hogy nagy egyéni különbségek vannak az érintés iránti igényünkben. Ez teljesen normális dolog, hiszen nincs két egyforma ember sem. Problémára akkor gyanakodhatunk, ha az érintés jelentős szorongást, diszkomfortot okoz az egyénnek vagy partnerének. Ilyenkor szükségessé válik a probléma feltárása és a terápiás munka.

Az emberek jelentős többségénél az érintés biztonságot adó, stresszoldó, megnyugtató hatású. Abban az esetben, ha az érintés a mindennapjaink része, és valamilyen esemény következtében (társunk elvesztése) hosszú időre kénytelenek vagyunk ezt nélkülözni, az komoly pszichológiai következményekkel jár, akár depresszióhoz is vezethet. Vannak viszont olyan emberek is, akik egész életükben jól érzik magukat viszonylag kevés testi kontaktussal is.

Az is változó, hogy kitől fogadjuk jól vagy éppen rosszul az érintést. Egy párkapcsolatban ez jó esetben a mindennapok szerves részét alkotja, viszont nem jelenti azt, hogy idegenek érintését is komfortosnak érezzük. Másokat az idegenek érintése sem zavar. Ez teljesen természetes jelenség így” – mondja Füredi Krisztián szexuálpszichológus, párterapeuta, s hozzáteszi, hogy az említettek mellett van egy genetikailag, biológiailag meghatározott része is annak, ki mekkora közelséget/távolságot érez komfortosnak, és ez lehet a születéskor már meghatározott temperamentumunk része.

Ezért van az, hogy egy családban, ahol gondoskodó, meleg, szeretetteli a gyermekek nevelkedése, és minden gyereket egyformán szeretnek a szülők, az egyik mégis bújósabb, jobban igényli az érintést, a másik pedig kevésbé.

„Az érintésnek nagy szerepe van az elsődleges gondozó (legtöbbször az édesanya) iránti kötődés kialakulásában. A személy egész életét, későbbi kapcsolatait meghatározza, hogy milyen a kötődése, s a biztonságos kötődés kialakulásában jelentős szerepet kap az, hogy a szülő mennyire tudja a csecsemő igényeit kielégíteni. Nem csupán a gondozás és a táplálás értendő ide, hanem a szeretettel teli odafordulás és az érintés is. Amíg a csecsemő nem képes önmagát megnyugtatni, addig a szülő ölelése, érintései a megnyugvás elérésének elsődleges forrásai. Ahogy fejlődik, jó esetben kötődése biztonságossá válik, rövidebb-hosszabb idejű szeparáció esetén is tudja, hogy az édesanya visszatér hozzá. Ez az ideális eset, de sajnos nem minden ember kötődése biztonságos, ami sok okra vezethető vissza. Előfordul, hogy a  gondozó betegsége miatt nem állandó a kapcsolata a gyermekével (pl. kórházi kezelésre szorul mentális vagy fizikális betegség miatt) vagy az intézetben nevelkedő gyerekek esetében. Ők kevesebb érintést kapnak, azt sem az anyától. Sajnos különböző traumák is történhetnek gyermekkorban, ezek is meghatározzák a kötődést, illetve az egyén érintéshez való viszonyát” – mondja a szexuálpszichológus-párterapeuta.

A szakértő szerint fontos hangsúlyozni, hogy az érintéstől való extrém szorongás mögött sokszor traumatikus események állnak.  

Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni, aki segít ezeknek az okoknak a feltárásában és a trauma feldolgozásában Vannak olyan pszichiátriai kórképek és mentális állapotok, ilyen például az autizmus, amikor az egyén ennek következtében nem vágyik érintésre. Autizmus esetén mindez különböző fejlesztő gyakorlatokkal minimálisan alakítható, de jó tudni, hogy az egyén csak megtanul bizonyos kapcsolódási formákat, de ettől még nem lesz valódi igénye erre. Más esetekben, például olyan evészavarosoknál, akiknek esetleg szexuális abúzus rejlik a betegségük kialakulásának hátterében, a pszichoterápia segít a saját és mások testével, érintéssel kapcsolatos problémájuk megoldásában, így ők a terápia hatására ismét képessé válhatnak a szeretetteli, intim érintésre, amely kölcsönösen örömet okoz.

Kép

Pexels / Anete Lusina

A mai kor nem kedvez a testi kontaktusnak

Manapság annyi körülöttünk a kütyü, annyit nyomkodjuk azokat magányosan, annyira elmerülünk bennük, hogy néha el is felejtjük, milyen, amikor hús-vér embert érintünk. Férj és feleség ülnek egymással szemben okostelefonjaik képernyőjét görgetve, gyerekek játszanak tablettel, ha édesanyjuk épp nem ér rá, hogy karjaiba vegye őket.  

Valljuk be, a modern kor vívmányai nagyban hozzájárulnak az érintésmentes élethez, és nemhogy elősegítik a testi kontaktust, a ringatást, az összebújást, épp ellenkezőleg: elterelik róluk a figyelmet.  

Hogy mennyire válságban az érintés, jól mutatják a világszerte szervezett öleléspartik is, ahol kifejezetten azért találkoznak egyedülálló emberek, hogy egymást megérintsék, megöleljék.  

Egyszer egy ismert médiaszakértő azt mondta nekem: „Figyeld meg, eljön az idő, amikor előbb érünk reggel az okostelefonunkhoz, mint a párunkhoz!” Igaza lett. Habár sok éven át nehezemre esett elviselni a testi érintést, azon az állásponton vagyok, hogy nem lenne jó, ha az emberiség elszokna tőle, hiszen például az ölelés köztudottan oxitocint, avagy kötődési hormont szabadít fel, csökkenti a stresszt, a fájdalmat, javítja az immunrendszer működését és a közérzetünket.  

Felhasznált irodalom:
Dr. Campbell, Ross – Chapman, Gary: Az 5 szeretetnyelv. Gyerekekre hangolva.
Satir, Virginia: A család együttélésének művészete. Budapest: Coincidencia, 1999.

Tudom, nincs még egy olyan város, amely évszázadok óta cölöpökre ácsolva állna a tengerben. E hely a gazdagság, a pompa, a szerelem és a szédült nászutasok vágyálma. Velencét az életben egyszer mindenkinek látnia kell. De élni ott? Lakói még ma sem fogadnak maguk közé idegent. Odaköltözni szinte bárkinek lehetséges, odaszületni csak kevesek kiváltsága, és e kevesek hűen őrzik városuk titkait, amelyek egyáltalán nem tartoznak másokra. Még akkor sem, ha az egész világ az otthonaként tekint Velencére. Az átutazók hada zajos léptekkel jár-kel benne, miközben itt csak gondolával vagy lábujjhegyen volna szabad közlekedni. S nemcsak azért, mert süllyed, hanem mert ez a város mítosz, a föli létet is szimbolizáló színes és tünékeny karnevál. A Bizánci Birodalom, a középkor és a reneszánsz utolsó pazar díszlete, Szent Márk oroszlános ereje. Létező varázslat – mégsem élnék benne. 

De benned! Akit az útikönyvek suta módon így becéznek: „Adria gyöngye”, „délszláv Athén”. Pedig nincs szükséged turistacsalogató jelzőkre, sem költői megnevezésekre. Magyarként előcitálhatnám a történelmi tényt, amely szerint I. Lajos királyunk elhódított téged Velencétől, és egészen a XVI. századig a magyar korona alá tartoztál. Erre hivatkoznom mégis badarság volna. Másfajta közöm van hozzád.  

Egy cseppet sem voltam rád felkészülve, amikor tíz évvel ezelőtt fáradtan lekászálódtam a turistabusz fedélzetéről. Igazi, mediterrán nyári hőség volt, és akkor már napok óta úton voltam. Kezdtem megszokni a vakító fényt, a tenger végtelen kékségét, és azt, hogy a leander, amely kertem legféltettebb kincse, errefelé oly természetes, mint odahaza az ablakba tett muskátli. Ekkorra már telítődtem a sok szépséggel, és a csodák kezdtek hétköznapi jelleget ölteni, veled szemben pedig semmilyen elvárásom nem maradt. 

Kép

freepik

Az első izgalom akkor fogott el, amikor az óvárost védő nagy falaidat megláttam. Rögtön megtetszett, hogy hozzád nem lehet csak úgy besétálni. Majd azt is megértettem, nem Dalmáciát véded, hanem önmagad, hiszen te magad vagy a kincs.  

Gyönyörű palotáiddal, díszes épületeiddel, mészkővel borított utcáid hangulatával nem lehet betelni. Nem a tengerben állsz, mint vetélytársad, de az Adria ott van melletted.  

Szövetséges hű barátod ő, akinek mindent köszönhetsz. Szent Balázs szobra magasodik fölibéd, nyílegyenes és hosszú főutcád pedig tündöklő barokk sétány, amelynek helyén – nehéz ma elképzelni – ezer évvel ezelőtt mocsár terült el. 

Kép

Unsplash / Patricia Jekki

Mi tagadás, téged szemlélve mindenütt érezni Velence hatását. Mégis más vagy, mint ő. Más a levegőd, a hangulatod, az üzeneted. Ő mindig be akart kebelezni téged, te pedig legtöbbször hősiesen ellenálltál neki. Ugyanakkor megesett, hogy meglepő módon te ajánlottad fel magad e kapzsi vetélytársnak, ám az igazán meghökkentő mégis az volt, hogy ő ekkor épp nem tartott igényt a szolgálataidra. Amikor pedig te neszelted meg furfangos szándékát, oly gyorsan húztál fel egy erődöt ellene, hogy mire flottája elérte a kikötődet, a sziklára épített monstrum már ott magasodott, falán e latin mondattal: „Non bene pro toto libertas venditur auro”, vagyis: „A szabadságot nem lehet eladni a világ minden kincséért sem.” Azt hiszem, talán nem is egymással versengő városok, hanem egymással civódó, büszke szerelmesek vagytok. 

Természetesen, ha komoly érdekeid úgy kívánták, tudtál számító is lenni. Nem rovom fel neked. Az életben maradáshoz nem elég a büszkeség és az önérzet, főképp annak nem, aki a létet századokban méri.   

Vadabb, nyersebb, természetesebb vagy, mint Velence. Talán a Balkán teszi ezt veled, amely ritkán vegyíti a szépséget az idillel. Talán az, hogy a régóta önmagukért küzdők erejével élsz. Kissé már rekedt (ennyi idő után nem is csoda) harci kiáltásodat hallhatta Márai Sándor is. Nem értett meg, vagy nem akart megérteni. Vagy csupán tévedett, ahogyan talán én is tévedek most. Hiszen hogyan is festhetnék hű portrét rólad, aki már akkor is voltál, amikor én még nem éltem, s akkor is állsz majd, amikor én már rég nem leszek. Tudhatom-e, ki vagy te, Dubrovnik? 

Kép

Unsplash / Datingjungle

Mégis, amikor szólsz hozzám, akkor a szabadság utáni vágyról beszélsz. Üvöltve, vagy az üvöltéstől már rekedten. Némaságba burkolva, vagy éppen dalmát dalokba rejtőzve. Ez a vágy maga az üzenet. És ezért nem adnálak száz Velencéért sem soha, senkinek.  

– Hogyan képzeljük el önt gyerekként? Milyen körülmények között nőtt fel? 
– Csíkszeredában születtem, arccal a Hargitának és a Somlyó hegyének háttal, vagy fordítva. Mindkettő egyszerre védett, s mutatta az irányt. Barátságos gyermek voltam ugyan, de valami különös félszegséggel megáldott; rendkívül érzékeny, sérülékeny, ugyanakkor megköthetetlen, rendkívül szabad és rossz. Aztán ahogy cseperedtem, megpróbáltam palástolni szorongásaimat, úgy tenni, mint aki nagyon is fesztelen, de ez nem igazán ment. A lányok ösztönből megérezték a bennem húzódó feszültségeket, és meggyorsították lépteiket. Egyetlen hely volt, ahol oldódott a szorongás: a színpadon. Oda menekültem. Fel is vettek egy amatőr színjátszó csoportba világosítónak. Barátom nem volt sok, csupán egy-kettő. Szerettem a kutyákat nagyon, mert kirekedtek ebből a nagy embertelenségből.  

– Állatszeretete az állat-egészségügyi szaklíceumba vezette, ott végzett.
– Igen. A ragaszkodást föltétlenül el kellene tőlük tanulni. Úgy kellene Istent szeretni, ahogy ők a gazdájukat.  

Később aztán figyelni kezdtem az embereket, a viselkedésüket, a beszédüket, és ezeket le-leutánoztam.  

Felfedeztem, hogy pont olyan félszegek, mint én. Érzésük az én érzésem lett, annyira, hogy felismerték benne a sajátjukat. Szerettem a verseket nagyon, mert fájdalom, öröm, szerelem, Isten és az egész világ egyszerre ropogtak át bennük a lelkemen, úgy, ahogy jéghideg gleccser ropog, vagy ahogyan a vadlovak. A kocsmákban asztalokra álltam, szavalni kezdtem. Szerintem csapnivalóan, de boldogan. Úgy tűnt, arra a pár percre megáll az idő. Még szerencse, hogy nem vittek el miatta. 

– Aztán felvették a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe.
– Akkor még az volt a neve, ma Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Valahogy lekerült a neves színész-pedagógus neve az intézet homlokzatáról. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy megfelelő időben nagy tudású, pallérozott műveltségű civil és ugyanolyan kiváló, szakmájukat a részletekig ismerő színházi emberekkel találkoztam. Távlatokat nyitottak előttem.  

– Annak idején milyen elképzelésekkel, célokkal, álmokkal vágott neki a színészetnek?  

– Azt hiszem, a kimondott szó dallama, ereje, varázsa vonzott erre a pályára.  

Emlékszem, gyermekkoromban kanyarós voltam, és a szüleim nagyon ki voltak zsigerelve. Nem maradhattak otthon velem, dolgozniuk kellett. Egyedül maradtam a vadonatúj lemezjátszóval, és sorra hallgattam Jancsó Adrienne Arany-balladáit. Meghatározó pillanat volt. Arany János nyelvének drámai szépsége, játékossága, sodrása magával ragadott. Jóval később, már a Csíkszeredai Népszínház tagjaként megtapasztalhattam a kimondott szó és a cselekvés közötti kis áramköröket, összefüggéseket, és rabul ejtettek. Színpadi erő, varázs, szabadság, játék, dallam – ezek a fogalmak nagyon kedvemre valóak voltak, ezek mozgattak. Amikor megértettem mindezek felelősségét, akkor is úgy éreztem, hogy érdemes rátenni egy életet. Úgy éreztem, hogy csak ezt és semmi mást nem akarok csinálni.  

Akkoriban még egy farmon dolgoztam mint mesterséges megtermékenyítő. Verseket mondogatva jegyezgettem, melyik tehén épp hol tart a ciklusában. Ki gondolta volna, hogy amit én teszek a tehenekkel, ugyanazt teszi a Lélek velem: beolt a kimondott szó szerelmével.

Kép

Kép - Bíró István

– 1994. szeptember elseje óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. Mit szeret ebben a közegben már több mint negyed évszázada?
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetése Tompa Gábor nevéhez és munkásságához kötődik már több mint három évtizede – hetünket, frissen végzett fiatal színészeket is ő hívott a színházba.  

Olyan figyelem és fegyelem vett körül minket, olyan erős alkotói közösségbe csöppentünk bele, ami nagy mértékben meghatározta további pályafutásunkat.  

Fel kellett zárkóznunk a társulathoz, fel kellett nőni az idősebb kollégákhoz. Tompa Gábornak sikerült nemzetközi hírű rendezőket, komoly művészeket megnyernie a színház számára; rengeteget tanultam ebben az időben, és sikerült felvérteznem magam valamiféle gyilkos maximalizmussal, ami nem kímélt sem engem, sem a környezetemet. Mai napig rabja vagyok, bár mostanra sikerült, többé-kevésbé megfegyelmeznem magam annyira, hogy csak az én húsomba vágjon bele, máséba ne.  

– Megfordult a fejében, hogy Budapestre szerződjön?
– Meg, persze. Hívtak a Bárkához, és egészen komolyan fontolóra vettem, hogy átköltözöm Budapestre, de túl ravasz voltam, vagy kellőképpen gyáva. Akárhogy történt is, úgy gondolom, nagyon jó döntést hoztam, hogy maradtam. Nálam nagyobb, tehetségesebb, ragyogó erdélyi színészeket nyelt el az az ország… Ezenkívül az én gyökereim itt vannak. Minek kitépni?  

Tisztelem minden ember gyökerét, a magamét miért bántsam! Én itt vagyok otthon. 

– Mit jelent önnek a magyar nyelv, és mit adott a személyiségéhez, hogy kisebbségi magyar létbe született?  
– Egyre inkább a csendet. Lelkem kerengőjében ezen a nyelven szólok, amikor hallgatok, és ezen hallgat Isten is, ha szólok. Mérhetetlen Aranyt, Petőfit, Adyt, József Attilát, Radnótit, Dsidát jelent nekem ez magyar nyelv. No meg dallamot, ritmust, a gyermekeimet, anyámat, apámat és a halált.  

Kép

Fotó - Barabási Attila

– Érték hátrányok azért, mert határon túli magyar?
– Értek. Fájt. Elmúlt. De még érni fognak. Fájni fog. El fog múlni.  

A lényeg, hogy én ne sértsek, ne bántsak senkit. Nem könnyű.

– Csíkszeredára haza szokott látogatni?  
– Szüleim már a túlsó parton vannak, sajnos ritkán járok haza.  

–2014-ben volt a premierje a „Függök ezen a zord életpárkányon…” című Ady-estnek – ez a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciója. Mit érzett kihívásnak ebben az előadásban?  
– Magát a versmondást. Gyönyörű volt a szöveg, amit Szugyitzky István szerkesztett, önmagában összeérlelt.

– Számos díjban részesült. Miben erősítik meg ezek az elismerések?  
– A Gondviselésben. A díjak fontosak, mert a színésznek visszaigazolást ad, a közönségnek pedig egyfajta „iránytűt”, de én akkor is a színészetet választanám, ha lakatlan szigeten élnék. Engem a kudarc jobban serkent, mint a díj.

– Kolozsvárott született, kalandos és mozgalmas gyermekkora volt. Mit hoz a családból?
– Édesapám erdélyi, aki az akkor 17 éves édesanyámmal Vecsésen találkozott, amikor ejtőernyős katonaként a reptéren szolgált. Egy éven belül össze is házasodtak, majd hamarosan megszülettem Kolozsváron, ahova elvitte apám bemutatni édesanyámat. Aztán a határok, a politika és a nemzetközi helyzet változása miatt – egyéves koromban – a szökést választva, hegyen-völgyön át, sikerült átjutniuk velem a határon. Vecsésen laktunk nagymamáméknál, majd Sárbogárdra, azután Tatára költöztünk, mert hivatásos katonaként szolgáló apámat áthelyezték a páncélosokhoz. A sport volt a mindene, főleg a foci – sporttiszt lett belőle, civilben meg futballbíró, aki intenzíven foglalkozott fiatalokkal. Felettébb szigorú volt; bárkit porig tudott sújtani egy szemvillanással, ha nem úgy történtek a dolgok, ahogyan elképzelte. Édesapám jelleméhez az is hozzátartozott, hogy nagyon szeretett szerepelni; a társaság középpontjaként bárkit szóval tudott tartani. Többszáz viccet lejegyzett, amiket hatásosan elő is tudott adni.

Édesanyámat nagyon makacs, kitartó természettel áldotta meg a Jóisten. Emlékszem azokra az időszakokra, amikor a szüleim valami miatt nem álltak szóba egymással, hanem „jó postásként” velem üzengettek egymásnak. Édesanyám nem volt társasági ember, nem folytatott sportos életvitelt sem, elég volt neki az 1950-es évek nehézségeit kivédeni, bennünket, öcsémmel ellátni. Rengeteget olvasott – minél vastagabb volt egy könyv, annál inkább érdekelte. Csodálatos, színes fantáziával rendelkezett, egész életében segített és védett minket. Sajnos különbözőségeikből adódóan, huszonöt évnyi házasság után a szüleim útjai szétváltak.

Mindkettőjükre ráismerek a mozdulataimban, a ráncaimban, a hangsúlyaimban, „mert ők én vagyok már… gyenge létemre így vagyok erős.” (József Attila)

Kép

Császár Angela - Kép: Szathmáry Melinda

– Hogyan talált rá a színészi hivatásra?
– Kezdetben fogalmam sem volt, mi legyek, bár kisiskolás koromtól rendszeresen szerepeltem: ünnepségeken, irodalmi színpadon szavaltam, énekeltem a nagymamámtól örökölt tiszta, erős hangomon. Nagyon élveztem, de azt már nem tudtam elképzelni, hogy ebből majd egyszer meg is lehet élni, és hogy létezik erre szakosodott iskola, ahol e mesterséget megtanulhatom.
Az irodalmi színpadot Tatán egy nagyszerű tanár, Körmendi Géza vezette – neki köszönhetem nagy részben, hogy színésznő lettem. Ugyanis az egyik, Debrecenben tartott fesztiválon ért egy emlékezetes trauma, ahol két dalt kellett elénekelnem zongorakísérettel. Az egyik dal kezdetekor a kísérőm pont a másik darabba fogott bele, mint amibe én… ez olyan szinten sokkolt, hogy azonnal kirohantam a színpadról, s bezárkóztam a mellékhelyiségbe. Többen is utánam eredtek; Géza bácsi „kikotort” nagy nehezen, majd hosszas rábeszélés után kilöktek a színpadra, ahol őszinte tapssal fogadott a közönség. Ekkor minden félelmem elszállt, és hibátlanul adtam elő a darabot. Ha akkor Géza bácsi nem adja meg a „kezdő lökést”, sosem válok színésznővé. Ő készített fel a felvételire is. A színművészeti mellett magyar-népművelő szakra is beadtam a jelentkezésemet, de mivel a felvételi sikerült, már nem próbálkoztam máshol. A szüleim vegyesen fogadták színészi ambícióimat: édesapám tartott attól, hogy „éjszakai pillangó” válik belőlem, míg édesanyám végig támogatott, még a felvételire is elkísért.

– 1968-tól a Nemzeti Színház tagja volt egészen 2000-ig, számos szakmai és személyes történet, élmény köti hozzá.
– A főiskoláról – ahol Simon Zsuzsa volt az osztályfőnököm – harmadévben kerültem a Nemzetihez gyakorlatos színésznek. Csodálatos kollégák, színészóriások vettek szárnyaik alá. Básti Lajos, Egri István, Lukács Margit, Makay Margit, Mészáros Ági, Pápai Erzsi, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Őze Lajos, Raksányi Gellért… Mindig hálás maradok Gobbi Hildának és Mészáros Áginak, akik hozzásegítettek életem első, 37 nm-es, budapesti lakásához.
A nemzetis korszakban született a „Budapest Orfeum” című előadás is Benedek Miklóssal, Szacsvay Lászlóval és a zongorista-karmester Orosz Istvánnal. 1979 decemberében debütált az előadás – a Nemzeti Színház műsorára vette, és tíz éven keresztül játszottuk itthon és külföldön több mint háromszázszor. Akkor is színen maradt, amikor a Katona József Színház kivált a Nemzetiből, és sok kedves kollégám, köztük Benedek Miklós és Szacsvay Laci is átment.

Számomra azért is emlékezetes az Orfeum, mert férjemmel a Fészek Művészklub bemutatóján találkoztam először.

Kép

Császár Angela Ausztráliában Szacsvay Lászlóval és Benedek Miklóssal - Kép: Császár Angela

Akkoriban még minden színház összecsiszolt társulattal, határozott arculattal, „bukéval” bírt. A több helyen játszó színművészek egy nagy családhoz tartoztak, amelyben mindenkinek megvolt a saját színe a birodalmában. A különféle színházak művészeiként rendszeresen találkoztunk a Magyar Rádió pagodájában, a szinkronstúdióban, tévéfilmek fogatásakor. Ha színpadon nem is, de a stúdiókban együtt játszottunk nemzetisek, vígesek, tháliások, madáchosok. 1990-et követően sajnos sok minden megváltozott. Azzal kellett szembesülnünk, hogy megszűnt a rádiózás, a hallgatók által kedvelt rádiójátékok, klasszikus és gyermekeknek szóló mesejátékok, a versműsorok és a Pannónia Filmstúdió is apró kis stúdiókra osztódott szét. A társulatok lassan szétestek, és kényszervállalkozókká váltunk. Miután 1999-ben bejelentették, hogy a Nemzetiből Pesti Magyar Színház lesz, és épül az új Nemzeti Színház, ahol az eddigi Nemzeti társulatára nincs szükség, már nem igazán találtam a helyemet. Valami megszakadt, és mintha azóta sem akarna folytatódni. 

Kép

Színészkollégákkal Németh László: Villámfénynél c. drámájának előadása után - Kép: Császár Angela

– Kanyarodjunk el kicsit a családjához. Házastársa, József, kutató állatorvos. A két merőben más hivatás és életritmus okozott-e már komolyabb konfliktust? Kezdettől fogva tudta-e a férje, hogy mire „vállalkozik”?
– Jóska mindig is tisztában volt azzal, hogy a színész „nem hétköznapi” ember. Szerette, hogy az életem jelentős része a színpadon zajlik, hogy ismert személyiség vagyok. Ha nem is minden előadást, de a bemutatókat mindig megnézte, és nagyon hasznos megjegyzésekkel segített. Sosem neheztelt azért, hogy gyakorta vagyok távol, nem követelte, hogy maradjak otthon.

Hiányzik belőle az a fajta féltékenység, ami mérgezőleg hat az emberi kapcsolatokra.

Mindig fontos volt a saját munkája, a hivatása; többször volt ösztöndíjasként Amerikában, ahová két alkalommal mi is elkísértük. Fel sem merült, hogy külön éljünk. Azért vagyunk férj és feleség, azért vagyunk család, hogy együtt legyünk. Semmiféle hátrányom nem származott ebből: visszaérkezvén ugyanott folytattam a pályát, ahol abbahagytam. Amikor lehetőségünk volt az Orfeummal Ausztráliában vendégszerepelni, és még kicsi volt a lányunk, akkor édesanyám és Jóska pótolta a mamát több hétig itthon. Ezt is azzal a természetes egyszerűséggel csinálták végig, amely annak a szeretetnek és bizalomnak a jele, ami összeköt bennünket.

Kép

Férjével, Józseffel - Kép: Császár Angela

– Színésznő, énekes-előadóművész, versmondó, színészpalánták oktatója – mindez együtt… Mit jelentett ez Önnek?
– Tulajdonképpen ezt csináltam egész életemben: az oktatás, a tanítás a színésznek is feladata, „Lelki kenyér ínség-időkben, verőfényes vigasztalás.” (Áprily Lajos) A hét-nyolc saját előadóestemen a gondolatok, a versek mindig az alkalom és a közönség együttlélegzéséből születtek meg. Olyan szövegeket választottam mindig, amikkel tiszta szívből tudtam azonosulni, és amelyek tartalmas percekkel elkísérhették a közönséget hazáig.

Sokszor érzem még mostanában is az emberek felém sugárzó szeretetét, és örömmel tölt el, hogy volt értelme annak, amit csináltam.

A magyar nyelv tisztelete, szeretete, a magyar költészet, a nemzethez ragaszkodó irodalmi művek közvetítése fontos számomra. Nem hiszem, hogy tudnék érdemben mással foglalkozni – ez a hivatásom.

– Evezzünk ismét mélyebb vizekre: mikor érezte igazán, hogy Isten aktívan jelen van az életében?
– Annak idején katolikusnak kereszteltek Kolozsvárott. A nagymamám mindennapi egyszerűséggel és komolysággal megélt hite volt, ami felkeltette Isten iránt az érdeklődésemet. Az Úrral először egy pofon képében „találkoztam” 1954-ben, amikor valami belső kíváncsiság, vonzalom hatására bementem Tatán a templomba. Mire hazaértem, már apám tudta egy katonatársától, és egy nagy pofonnal próbált eltéríteni. Abban az időben ugyanis célszerű volt titokban gyakorolni a vallást, hiszen a párt szabta meg, hogy mit szabad és mit nem. Én mindig éreztem és hittem, hogy van valaki, aki őrködik felettünk, aki vezet bennünket, aki szeret és elfogad. Pedig akkor nem olvastam még a Bibliát, nem jártam hittanra sem – végül felnőttként, hozzám közel álló emberek által kerültem közel Istenhez.

Törődését és szeretetét mégis akkor éreztem meg igazán, amikor a lányunk megszületett.

Fiatalkori meggondolatlanságaim miatt, amikor már igazán szerettem volna gyermeket, nem lehetett. Bejárni a klinikák hosszú sorát, hogy lehessen – ez a büntetés. Amikor a Jóisten megszán és megbocsát, s lesz valaki, akit szerethetünk, akivel törődhetünk – ez a kegyelem. Lelki szükségletünk lett, hogy csatlakozzunk egy hívő közösséghez. Mai napig hálás vagyok a Jóistennek, hogy teljes életet élhettem felelőtlen botlásaim után. Mindez – remélem – jobbá tesz bennünket, másképp látjuk a kapcsolatainkat és a körülöttünk lévő világot.

Kép

Császár Angela lányával - Kép: Császár Angela

– Mit tekint élete legnagyobb sikerének?
– Azt, hogy családban élhetek, van egy megértő társam, van egy csodálatos lányunk, aki  fiatalon vállalta az anyaságot háromszor is – különben hogy lehetnék nagyi? Ez feladat, de megnyugvás és öröm is, mert így folytatódunk. A hivatásom és az életem kerek egész.
Most már csak azt várom, hogy ismét elinduljon a karanténidőszak előttihez hasonló pezsgő művészeti élet, mert az embereknek szükségük van a színházra, az együttes élményekre, amelyeket semmilyen online közvetítés nem pótolhat.

Lucrezia Quistelli gazdag firenzei patríciuscsaládban született 1538. október 19-én. Anyja, Giulia Santi és apja, a bőkezű művészetpártoló Alfonso Quistelli, egyaránt olyan előkelő, helybéli, a Mediciekhez kötődő családokból származtak, amelyek korábban és később is kiváló humanistákat és tudósokat adtak a világnak. Lucrezia bátyjaival együtt pezsgő szellemi környezetben nevelkedett, korán megtanult latinul, sőt franciául is, toszkán anyanyelvén pedig Boccacio stílusában szerelmi történeteket is írt.

Igazi szenvedélye azonban – apai barátja és tanára, a festő Alessandro Allori hatására – a képzőművészethez kapcsolta.

Nyilván a sikeres és személyesen is ismert apáca-festőnő, Plautilla Nelli példája is szeme előtt lebeghetett, amikor szülei támogatásával festészeti tanulmányaiban kezdett. (Plautilla egyébként szintén fenntartott egy festőiskolát, kifejezetten lányok számára.) Lucrezia azonban nem kívánt apácának állni. Tizenkilenc évesen, 1557-ben férjhez ment a szintén gazdag és a Mediciek diplomatájaként működő Clemente Pietra grófhoz, akitől tizenöt év alatt nyolc élő gyermeke született. Férjét azonban politikai ellenfelei 1574-ben bérgyilkossal, mérgezett tőrrel meggyilkoltatták, így Lucrezia egyedül maradt. (A gyilkosság nem volt ritka az előkelő családokban: korábban Lucrezia édesanyja is így veszítette el első férjét.) Gyermekeit családja és szolgálói segítségével egyedül nevelte föl. Fiai és lányai közül, akik a korban szokatlan módon mind megérték a felnőttkort, volt, aki diplomáciai pályát futott be, akadt, aki királyi herceghez ment férjhez, mások pedig a kolostori életet választották.

A nyolc gyermek megszülése és felnevelése, majd az özvegyi élet nehézségei azonban nem akadályozták Lucreziát abban, hogy alkosson. Azok a festményei, amelyeket ma neki tulajdonítanak, nagyrészt vallásos tárgyú képek, de portrét is készített. Sokáig úgy hitték, egyetlen képe sem maradt fönn, ám az utóbbi időben egy munkáját bizonyosan azonosították: „Szent Katalin misztikus eljegyzése” című, vászonra festett, 180x120 cm-es gyönyörű oltárképét, amely 1576-ban készült, és egy lombardiai kisvárosban, Silvano Pietrában (amely sokáig férje családjának birtokához tartozott), a Santa Maria e San Pietro-templomban látható. Úgy fedezték fel, hogy 2015-ben felújították, megtisztították az oltárképet, és a restaurátorok ekkor vették észre sarkában az „L. Quistelli” szignót. Művészi tehetségét ez az egyetlen bizonyosan neki tulajdonítható képe is egyértelműen bizonyítja.

Kép

Lucrezia Quistelli: Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzése

Teljesítményének értékét pedig tovább növeli, hogy munkáit nyolc gyermeket szülve és nevelve, majd özvegyasszonyként alkotta meg egy olyan korban és kultúrában, amely nem támogatta a nők önállóságát és képességeik kibontakoztatását.

Lucrezia és férje esküvői portréját Alessandro Allori, a mestere festette meg, így ránk maradt az arcképe: Lucrezia barna hajú, kerek arcú, kifejezetten csinos, erős akaratú hölgynek tűnik. Többen is írtak hozzá és róla magasztaló verseket: emlékét ezek a nyilvánvalóan elfogult költemények is őrzik. Quistelli különös tehetségét már kortársai is elismerték. Személyes ismerőse, Giorgio Vasari híres és nagyrészt magyarul is olvasható munkájában (A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete) sajnos egyetlen bekezdést szentelt csupán Lucreziának. Mivel ezt a szöveget tudtommal a magyar válogatás nem tartalmazza, ezért ideírom:

„Madonna Lucrezia, Alfonso Quistelli mester lánya, ma pedig Clemente Pietra gróf neje hasonlóképpen rajzolással és festéssel foglalkozott, amit jelenleg is még művel, miután Alessandro Allori, Bronzino tanítványa megfelelően kitanította őt a mesterségre, amint az számos sajátkezűleg készített és mindenki által méltán magasztalt  festményéből és portréjából is látható.”

Kép

Lucrezia Quistelli: Krisztus megostorozása

Lucreziáról azonban nemcsak a család barátja, Vasari, hanem mások is elismeréssel emlékeztek meg, így a bő száz évvel később élt Lodovico Moresi is megemlítette a „Híres férfiakról és nőkről” írott munkájában, majd a kiváló 18. századi itáliai irodalomkritikus, Girolamo Tiraboschi is írt róla 1785-ben kiadott képzőművészettörténeti művében. Quistellit nemrégen újra felfedezték számunkra: a neves amerikai művészettörténész, Sheila Barker jelentős kutatómunkával végre megírta a festőnő részletes életrajzát, amelyben nyolc eddig másnak tulajdonított képről is meggyőzően bizonyítja, hogy Lucrezia alkotta őket. Barker tanulmányában átfogó képet ad arról a szellemi és társadalmi környezetről is, amelynek köszönhetően – annak ellenére, hogy nőnek született – kibontakoztathatta különös tehetségét. 1594-ben, 53 esztendősen hunyt el. Nyughelye a firenzei San Barnaba-templomban van.

Shelila Barker (ed.): Women Artists in Early Modern Italy. Careers, Fame and Collectors. London, Harvey Miller, 2016. 47-80.o.

– Fel tudja idézni az első olyan élményét gyerekkorából, amely elindította a későbbi hivatása felé?
– Kicsiként a kőzeteket és az ásványokat kedveltem, aztán egy dokumentumfilm hatására elkezdett érdekelni a csillagászat is. Tizenhárom évesen eldöntöttem, hogy geológiával szeretnék foglalkozni, de nem feltétlenül a Földével, inkább a Naprendszeren belül más égitestekével. A tudományos csatornák mellett a sci-fiket is szerettem, a Star Trek volt a kedvenc sorozatom. Ezek kombinációja alakította ki a célt, hogy az űrszektorban szeretnék dolgozni, s végül el is jutottam ide.

– Amikor elindult ezen az úton, látta előre, hogy milyen kihívásoknak kell megfelelnie?
– Azt azért nem tudtam, hogy mennyi áldozattal és utazással fog járni. Kaposvárról származom, majd az ELTE földtudományi szakán, geológia szakirányon végeztem. Hamar rájöttem, hogy ha tényleg bolygógeológiával szeretnék foglalkozni, külföldön kell folytatnom, hiszen bár Magyarországnak is voltak, vannak kiváló kutatói, az országban nem működtek nemzetközi szintű kutatócsoportok. Végül Erasmus-ösztöndíjjal töltöttem fél évet a Freie Universität Berlinen, ahol ott is maradtam befejezni a mesterdiplomámat bolygókutató szakirányon. A doktorimat is Berlinben csináltam, majd világossá vált: ha kitartok a kutatói pálya mellett, több országban, sőt, akár több kontinensen kell majd két-három éveket eltöltenem egyetemeken, illetve kutatóintézetekben, mire végleges állást ajánlanak valahol. Közben pedig neves nemzetközi folyóiratokban kell publikálnom a kutatási eredményeimet.

– Feltételezem, hogy az érkező visszajelzések rendre megerősítették: jó úton jár a céljai felé…
– 2013-ban kaptam Magyarországon egy számomra fontos díjat a Nők a Tudományban Egyesülettől, illetve gyakornoki pozíciókra is kiválasztottak adott esetben több száz jelentkező közül. Vagy éppen meghívtak vendégkutatónak, előadásokat tartani. Ez mind inspiráló visszajelzés volt, éreztem, hogy a szakmában szívesen dolgoznak velem.

Még nem voltam tizennyolc, amikor a Magyar Asztronautikai Társaság diákpályázatát megnyerve a NASA alabamai nemzetközi űrtáborában tölthettem el egy hetet, amit a NASA szponzorált. Hatalmas élmény volt!

12 évvel később pedig eljutottam a NASA Marshall Space Flight Centerébe egy kéthónapos kutatói látogatásra a doktorimhoz. Ugyanennyi időre utaztam ki a Lunar and Planetary Institute-hoz Houstonba, ahová egy gyakornoki programba választottak be. Ott az emberek jövőbeli holdra szállásával kapcsolatos projekten dolgozhattam.

Kép

Holdmintákkal a NASA Johnsson Space Flight Center Lunar Sample Laboratory Facility-ben

– Milyen arányban tevékenykednek nők ezen a szakterületen?
– Nemzetközi kutatóként a természettudományok és a mérnöki tudományok területén egyre többen. De sokan idővel elhagyják az akadémiai pályát, mert például családot alapítanak, és a két-három évenkénti költözés ezt nem segíti, így a pályán mégiscsak több férfi marad. Ám figyelnek arra, hogy a különböző állásokra felvettek között ötven százalékban legyenek nők is, az ESA-nál ez a menedzseri pozícióknál kimondott törekvés. Én a több – például angliai, olasz, spanyol, német – központunk közül a tudományos-technológiai központban dolgozom Hollandiában, a főhadiszállás Párizsban van.

– Nehéz volt bekerülnie az ESA-hoz?
– Egy pályázatot kellett írnom, amelyben kifejtettem, mivel foglalkoznék a következő két-három évben. A pályázatom nyert, így az ESA alkalmazottja lettem, s jelenleg önálló kutatást is végzek a publikációimhoz, illetve robotos missziók leszállóhelyeit vizsgálom a Holdon és a Marson. Ezek a missziók már nincsenek olyan messze, az egyik az ExoMars program. Ennek keretében Európa első marsjáró rovere a tervek szerint 2023 júniusában fog landolni a bolygón. A tervezett leszállóhelyét vizsgálom tudományos szempontok szerint. A misszió célja: egykori vagy jelenlegi élet nyomait kutatni a Marson, illetve a geológiai környezet vizsgálata a felszínen és alatta. Ez lesz ugyanis az első olyan marsjáró, amely képes lesz két méter mélyre lefúrni, onnan kőzetmintát venni és azt a helyszíni laboratóriumban műszerekkel elemezni. Több mint százfős teammel dolgozunk a misszió előkészítésén, az ESA részéről én is koordináltam például a geológiai térkép készítését a leszállóhelyről.

– Mennyire motiváló – vagy teszi esetleg türelmetlenné az embert – ezeken az óriásprojekteken dolgozva az időtényező, az, hogy látványos eredmény jó esetben is hosszú évek múlva várható?
– Egy kicsit nyilván türelmetlenné tesz, de el kell fogadni, hogy minden misszó fázisokból áll, akár tízéves ütemtervvel. És sosem lehet előre tudni, hányszor kell esetleg eltolni a mérföldköveket. Ha például a rover nem indul el a tervezett két-három hetes indítási ablakban – 2022 októberében –, akkor két évet kell várni a következő lehetőségre, amikor a bolygóközi pályák megint megfelelők lesznek hozzá.

A Marsra tehát csak megadott időben indulhatunk, nem akkor, amikor szeretnénk.

– A Mars kapcsán most milyen tudományos kérdés foglalkoztatja leginkább?
– Elképzelhető, hogy több mint 4 milliárd évvel ezelőtt folyékony víz volt a felszínén. A terület, amit vizsgálok, kapcsolatban lehetett ezzel az óceánnal – a legjobban az érdekel, hogy tényleg létezett-e. A saját tudományos projektem is ezt feszegeti. Milyen geológiai nyomai vannak az egykori óceánnak a felszínen vagy alatta, milyen pro és kontra érvek léteznek? A folyékony víz a mai tudásunk szerint szükséges eleme az életnek, és az biztos, hogy a Marson vannak folyóvölgyek, egykori tavak medrei, amelyek több tízezer évig is aktívak lehettek. És ez épp elég idő az élet kialakulásához… Kérdés, hogy az esetleges biológiai eredetű életnyomokat azóta mennyire tették tönkre a geológiai folyamatok.

Kép

Mars Desert Research Station, Utah, Mars-analóg expedíció…Kép: Jim Urquhart, Reuters

– Lát arra esélyt, hogy belátható időn belül emberek hosszabb távon is tartózkodjanak a Marson?
– Igen, de ehhez még nagyon sokat kell tanulnunk. A NASA és az ESA most a Holdra fókuszál, újra embereket küldenének a felszínére, talán már 2024-ben. Ehhez készítik elő az elemeket: rakétát, űrhajót, leszállóegységet. Egy kisebb űrállomást is terveznek nemzetközi összefogással, úgy tudom, ehhez a magyarok is szállítanak űreszközt, amellyel a sugárzást mérik majd az űrállomáson.

Több nemzet szeretne idővel saját bázist külön vagy együtt, és mindenki a Hold déli pólusára figyel, mert ott valószínűleg vízjeget találhatunk a felszín alatt.

A Holdon létrehozott bázisokon sokat tanulhatunk arról, hogy az ember hogyan képes idegen környezetben hosszabb távon dolgozni, élni, védve a napból jövő és a kozmikus sugárzástól, ami nem hat jól az egészségre. Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve mehetnénk aztán a Marsra. Úgy gondolom, ez még beletelhet néhány évtizedbe.

– A Holdra viszont egyszer akár ön is eljuthat. Jól tudom, hogy az első lépést már megtette?
– A napokban zárult az ESA űrhajós-pályázata, amelyre jelentkeztem. Utoljára 2008-ban volt ilyen kiírás, de akkor még Magyarország nem volt a szervezet tagja. Most olyan korban vagyok és olyan tapasztalati háttérrel is rendelkezem, amely már nem tesz esélytelenné. Gyerekkori álmom, hogy űrhajós legyek, hajt a kalandvágy, az utazás maga! Az űrkutatás minden szeletét élvezem, nincs olyan része, ami untatna. Nagyon szeretnék egyszer a Hold felszínén sétálni, magam végezni tudományos méréseket. Persze több mint 22 ezren jelentkeztek, először nyilván mesterséges intelligencia szűri meg a pályázókat. Aztán a 800–1000 fős leszűkített csapatnak pszichológiai és fizikai teszteken, orvosi vizsgálaton kell átmennie, majd kétkörös interjúztatás jön.

Az esélyek kicsik, de a korábbi űrhajósoknak is kicsik voltak arra, hogy pont őket választják ki. Úgyhogy én bizakodó vagyok!

– Ezek szerint jó – különösen ebben a hivatásban –, ha egy kutató nemcsak két lábbal áll a földön, hanem mer nagyot álmodni is…
– Optimizmus, álmok nélkül nem is lehetne egy ilyen úton végigmenni. Sok kitartás is kell persze, illetve képesség arra, hogy gyorsan sok mindent megtanuljon az ember. Az űrhajós-válogatásnál sem egy adott szűk terület specialistáját keresik, hanem olyan jelöltet, aki sokféle ismeretet magába tud szívni, széleskörű rálátással bír több – természettudományos, illetve mérnöki – tudományterületre. Vagy akár pilóta is lehet az illető. Mentálisan és fizikálisan fittnek kell lennie, de azért nem élsportoló módjára. Biztosan lesz a négy kiválasztott között nő, sőt az ESA idén egy olyan felhívást is közzétett, amelyben két testi fogyatékossággal rendelkező űrhajóst keresnek. Akiknek például nem egyenlő hosszú a két lába, vagy az egyik hiányzik. Ez az első ilyen kezdeményezés űrügynökség részéről.

Kép

Arizónában, a Meteor-kráternél

– Most, hogy ennyi éve ilyen alaposan kutatja a világűr titkait, más szemmel nézi már a sci-fiket?
– Továbbra is nagyon szeretek minden science fictiont, persze meglátom bennük, mi az, ami nem reális, de nem is ez a lényeg! Élvezem őket, remélem, hogy például a Star Trek története előbb-utóbb megvalósulhat az életben is. Az ugyanis egy olyan profetikus jövőképet mutat, amelyben az emberek egymással és más fajokkal is békében élnek a galaxisban, és együtt fedezik fel a világűrt.

– Akkor talán nem is kérdés: hisz abban, hogy léteznek más intelligens életformák rajtunk kívül?
– Vétek lenne elpocsékolni ezt a világűrt egyetlen intelligens fajra. A naprendszerünk speciális naprendszer, nem sok hasonló felépítésű bolygórendszerről tudunk, de szerintem igenis lehet más intelligens élet is a világegyetemben, csak még nem találtuk meg. Az sem biztos, hogy a mi saját Tejút nevű galaxisunkban kell keresnünk, hiszen bizonyára sok naprendszer van másik galaxisokban is.

Minimálisnak látom az esélyt arra, hogy csak a mi bolygónkon létezik intelligens élet.

Tervek az űrben, földön és vízen
– Ha nem választanak ki űrhajósnak? – kérdez vissza Csilla, amikor arról érdeklődöm, hol szeretne tartani a hivatásában egy-két évtized múlva. – Robotos és emberes űrmissziók tervezésében vennék részt. Az Apollo-program hátterében is működött egy iroda, ahol tudósok dolgoztak együtt. Jó lenne egy ilyen irányitóközpontban segíteni egy Holdra vagy épp Marsra szállást. Megtervezni például az űrhajósok útvonalát – gondolkodik el, majd elmondja, hogy a szabadidejében magának is tervez földi útvonalakat, Hollandiában ezeket főleg biciklivel járja be. A vízi útvonalakat pedig a legszívesebben vitorlással. – Ha meglesz az álommunkám, szeretnék mellé egy saját hajót is – egészíti ki a tervet.

Általános tévhit, hogy ha rendelkezünk utasbiztosítással, akkor az utazás során nem kerülhetünk kellemetlen helyzetbe a koronavírus elleni vakcinák miatt. A nyaralást tervezőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy rendszerint nem követelhető kártérítés az oltással vagy az oltási igazolvánnyal kapcsolatos problémák miatt, mivel a Konzuli Szolgálat honlapján mindenki számára elérhető az aktuális tájékoztatás a különböző országokba való beutazás feltételeiről. Tehát, ha valamiért nem érkezett meg időben a védettségi igazolvány, nem fogadják el azt a határon, esetleg olyan vakcinával oltották be az utast, amelyet az adott ország hatóságai nem ismernek el, vagy egy család tagjai különböző oltóanyagot kaptak, és így meghiúsul az utazás, akkor bizony nem érdemes kártérítésben reménykedni. Az utas akkor sem lesz jogosult kártérítésre, ha a koronavírustól való félelem miatt mondja le a tervezett utat. 

A Magyar Biztosítók Szövetsége tájékoztatása szerint az utasbiztosítás akkor sem nyújt fedezetet a koronavírus-fertőzés kapcsán felmerülő kárigényekre, ha olyan területre vagy régióba megyünk, amely az utazás napján szerepel a Külgazdasági és Külügyminisztérium által utazásra nem javasolt térségek között. 

Más lehet azonban a helyzet, ha a nyaralás alatt kerül az adott terület vagy régió az utazásra nem javasolt térségek közé, ekkor ugyanis a biztosítás kiterjed minden, a biztosító szabályzatában rögzített eseményre. 

Szem előtt kell azonban tartani, hogy az adott biztosítótól, biztosítási csomagtól függ, milyen esetben jár kártérítés az utasoknak. Önmagában például az, hogy valaki karanténba kerül a pihenése alatt, még nem jelent szolgáltatási kötelezettséget, ilyen esetben tehát nem fizet a biztosító. Rendszerint fennáll azonban a térítési kötelezettség, ha például a koronavírus következtében sürgősségi orvosi ellátásra szorul az utas.

A járvány és a vakcinák körüli bizonytalanság miatt a szállásadóval vagy az utazási irodával is felmerülhetnek problémák. „Amennyiben a teljesítés lehetetlenné válásáért egyik fél sem felelős, a szerződés megszűnik, és a megszűnés időpontját megelőzően nyújtott szolgáltatás pénzbeli ellenértékét meg kell téríteni” – hívja fel a figyelmet dr. Bognár Ivett, az act Bán és Karika Ügyvédi Társulás jogásza. A már teljesített pénzbeni szolgáltatás – például az előleg – pedig visszajár, ha a megfelelő ellenszolgáltatást a másik fél nem teljesítette. Ez irányadó lehet például abban az esetben, ha a szállás a bevezetett korlátozások miatt nem tud vendégeket fogadni. 

Ha Magyarországon sportfogadásról beszélünk, legelőször a totó jut eszünkbe. Ez a szerencsejáték Angliából ered, ahol az ezzel foglalkozó irodákban 1921 óta lehet fogadást kötni a focimeccsek eredményére. Az európai kontinensen elsőként Svédország adott koncessziót ilyen játékok szervezésére 1934-ben. 1938-ban és 1940-ben már Svájcban és Finnországban is indult totó, hat évvel később Olaszország és Spanyolország is csatlakozott, 1947-ben pedig Magyarország is megismerkedett a totóval. Az 1948-as londoni olimpiára már Európa legtöbb országában külön sportfogadást szerveztek, ez így volt nálunk is. Ez a műfaj a klasszikus szerencsejátékoktól több pontban is különbözött, és ez ma is így van.

Már a görögök is
A sportfogadás valójában nagyon régi találmány. A görög városállamokban már kétezer évvel ezelőtt is lehetett fogadni az ókori olimpiákra, de ezen kívül is fogadtak a görögök a birkózásra. A rómaiak szintén hódoltak ennek a kedvtelésnek, és bőven van nyoma a sportfogadásnak a középkorból is.

Változatok fogadásra

„A sportfogadásnak két fő típusa van, az egyik a totalizatőri, a másik a bukmékeri. A totalizatőrinél a fogadásokból befolyt részvételi díj közös nyereményalapba kerül, majd ennek egy előre meghatározott részét osztják fel a nyertesek között. Ilyen a totó, és ugyan nem sporthoz kötődik, de ebbe a kategóriába tartozik a lottó is” – mondja Horváth Zoltán, a Szerencsejáték Zrt. sportfogadási vezetője. Mivel ezeknél a játékoknál a nyereményalapot előre rögzítik, a nyerteseknek osztozniuk kell a díjon. Magyarán nemcsak azért kell szurkolni, hogy a játékos tippje jó legyen, hanem azért is, hogy a többieké lehetőleg rossz. A bukmékeri fogadásoknál ez nem szempont, ott csak azt kell nézni, hogy a szervező milyen tétszorzót határoz meg előre. A sportfogadások esetében ezt oddsnak nevezik, nagysága az adott kimenetel bekövetkezésének valószínűségét tükrözi. A nyeremény összege a feltett tét és az odds szorzatából alakul ki. Tehát ilyenkor a nyertesek száma nem befolyásolja a nyeremény nagyságát. Nálunk ebbe a csoportba tartozik a Kenó és a Puttó, a sportfogadások közül pedig a Tippmix és a Tippmixpro.

„Mondok erre egy példát. Ha Magyarország labdarúgó-válogatottja az Európa-bajnokságon csoportmeccset játszik, akkor adunk egy oddsot arra, hogy megveri az ellenfelét. Ha ez a szorzó például ötszörös, akkor mi a magyar csapat győzelme esetén ötszörös szorzóval fizetjük ki mindenkinek a feltett összeget, függetlenül attól, hogy hányan fogadtak. A totónál azonban számít az is, hogy hányan tippelnek jól, tehát a játékosok úgymond egymás ellen is játszanak” – magyarázza Horváth Zoltán. A bukmékeri fogadási forma is angolszász eredetű, onnan terjedt át Európa más országaiba. Magyarországon 1997-ben jelent meg, amikor a Szerencsejáték Zrt. bevezette a Tippmixet, majd 2013-ban annak online formáját, a Tippmixpro-t. A szerencsejátéknak ez a típusa elképesztően népszerű, a fogadások adták a vállalat árbevételének közel 50%-át 2020-ban. Online 100-120 ezer aktív ügyfél játszik, a bolti forgalmat pedig annak anonimitása miatt csak becsülni tudják: legalább 500-600 ezren fogadhatnak, de olyan kutatások is vannak, amelyek ezt a számot még magasabbra teszik.

Miért pont bukméker?
A bukméker szót még az is ismeri, aki a sportfogadásnak soha még a közelében sem járt, eredete viszont ködbe vész. Ez a kifejezésünk az angol bookmaker szó kiejtéséből származik, amit eredetileg a lóversenyek fogadóirodájának vezetőjére használtak. A „könyvcsinálás” ez esetben az jelentette, hogy a buki a kis noteszébe fölírta a fogadásokat. Ilyen jeleneteket börtönfilmekben is lehet látni, azokban is klasszikus helyzet, hogy amikor két rab verekedni kezd, egyből odaugrik egy bukméker. A buki a fogadásokat azonnal elkezdi fölvenni, a beérkező tétek és a bunyósok képességei alapján pedig akár egyből mondja is az oddsokat.

Hatás és mellékhatás
A fogadási csalások a sport világát mindenhol mételyezik, ami nem véletlen, hiszen a sportfogadás komoly üzlet. Emiatt látnak a csalók rációt abban, hogy megkeressenek játékosokat, edzőket vagy játékvezetőket, és megpróbálják őket arra ösztönözni, hogy egy-egy meccs a számukra kedvező eredménnyel záruljon. Az ilyen mérkőzésekre a csalók jellemzően ázsiai, illegális irodáknál fogadnak, részben pénzmosási célból. A szövetségek, sportfogadás-szervezők próbálnak tenni ez ellen, de helyzetük nem mindig rózsás. Az esélyeik főleg alacsonyabb rangú eseményeknél, illetve az utánpótlás kluboknál rosszabbak, ott ugyanis a csalók könnyebben találnak lekenyerezhető játékost. Ez az oka annak, hogy a Szerencsejáték Zrt.-nél nem is lehet fogadni sem U19-es meccsre, sem a harmadosztályú labdarúgó-bajnokság mérkőzéseire – tehát semmilyen olyan mérkőzésre, amelynek nincs komoly tétje. Az ilyen jellegű versenyeknél a külföldi irodáknál nagyon sok a visszaélés.

Csak a foci rúg labdába?

Itthon messze a labdarúgásra fogadnak a legtöbben, egyértelműen ez a legnépszerűbb sportág. Ugyanakkor a kör egyre jobban bővül, a foci részesedése pedig folyamatosan csökken: tavaly a bolti Tippmixben még 59 százalék volt a sportág részesedése, az online játéknál viszont már csak 48 százalék. Arra persze nincs túl sok esély, hogy bármi a közelébe kerüljön, de versenytársak bőven akadnak: a labdarúgás mellett itthon alapvetően a teniszre, a jégkorongra, a kosárlabdára és a kézilabdára fogadnak a legtöbben, de a sorrend nincs kőbe vésve. Most például mindenki a foci-Eb-ről beszél, de a pandémia időszaka eléggé rendhagyó volt. Hiába fogadnak legtöbben az öt nagy sportágra békeidőben, a járvány idején a sportélet is leállt, nem voltak mérkőzések. Ebben az időszakban az asztalitenisz mindent felülírt, rengetegen fogadtak a pingpongmérkőzésekre – a foci után egyből ez következett a rangsorban. A jelenség hátterében eléggé prózai ok áll, ehhez a sporthoz ugyanis nem kell más, mint egy asztal és két ember, így a pandémia idején is lehetett versenyeket szervezni. Elsősorban emiatt lett a járvány egyik fő nyertese az asztalitenisz, a másik pedig az esport. Utóbbi azért volt pandémiaálló, mert a versenysorozatok többsége online zajlik.

Mit jelent az e-sport?
Az elektronikus sport résztvevői amatőrként vagy profiként foglalkoznak videojátékokkal, és jellemzően online játszanak egymás ellen. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ülnek otthon a számítógépük vagy játékkonzoljuk előtt. Az esportban a játékosoknak az online versenyekre utazni sem kell (a járvány előtt voltak persze élő versenyek is, stadionokban, több tízezer nézővel a helyszínen). Bár ez a műfaj újként hat, az első ismert videojátékos versenyt 1972-ben rendezték Amerikában, a Stanford Egyetemen, ahol a hallgatók küzdöttek meg egymással a Spacewar nevű játékban. Az esport 1982-ben már az amerikai televízióba is bekerült, afféle szórakoztató tartalomként. A világ első tornáját 1995-ben rendezte meg a Microsoft, az eseményen feltűnt Bill Gates is. Az esport népszerűsége azóta is töretlen, a műfaj külön iparággá nőtte ki magát. Az eredményekre fogadni is lehet, erre itthon 2020 augusztusa óta van lehetőség. Ma már a foci, a tenisz, a jégkorong, a kosárlabda és a kézilabda után az esport a legnépszerűbb sportág a fogadók körében Magyarországon.

Hol vannak a többiek?

Több olyan sportág is van, amely a sportfogadási rangsor első öt helyezettje között nem szerepel, pedig a magyarok nagyon jók benne. Ilyen például a vízilabda, az úszás, az öttusa és a kajak-kenu. A lemaradás oka az, hogy ezekben hiába vagyunk sikeresek, nem kifejezetten fogadásra termettek, érdemben csak az olimpia alatt szoktak rájuk téteket tenni. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a birkózás és a cselgáncs is. Ezeknél a sportágaknál eleve kevesebb az esemény, így fogadni sem lehet rájuk annyira gyakran, mint más mérkőzésekre. Csak az összehasonlítás kedvéért: egy teniszjátékos két hét alatt 7 meccset játszik egy Grand Slam-tornán, vannak férfi és női párosok, vegyes párosok is, a meccsek egymást érik. Kisebb tornából pláne rengeteg van szerte a világban, fogadni pedig mindegyikre lehet. Az események számát tekintve a foci különösen kiemelkedik a sorból, ott is rengeteg a rangadó. Ráadásul a Bajnokok Ligája és az Európa-liga után hamarosan új európai versenysorozat is indul, az Európa Konferencia Liga. De a drukkereket nem csak a nagy nemzetközi versenyek érdeklik, rengetegen követik a nemzeti bajnokságokat is. Ez is az oka annak, hogy Európa minden országában a labdarúgásra fogadnak a legtöbben. A listát csak az Egyesült Államokban vezeti más sportág, ott az amerikai focira, a baseballra, a kosárlabdára és a jégkorongra figyelnek a fogadók. 

A sportélet biztos nyer
A szerencsejáték és a sportfogadás nemcsak a játékosoknak hozhat pénzt, hanem a sportszervezeteknek is. Nekik ráadásul biztosan, esetükben ugyanis nincs olyan, hogy egy szelvény nem nyer. A sporttörvény szerint a sorsolásos szerencsejátékok játékadójának 12 százalékát, a bukmékeri rendszerű fogadások játékadójának 50 százalékát, a totalizatőri sportfogadás játékadójának pedig 100 százalékát a sport, elsősorban a labdarúgás támogatására kell fordítani.

A cikk a Szerencsejáték Zrt. szakmai támogatással készült. 

Kijelenthetjük-e, hogy a verseny alapvetően egy pozitív dolog a mindennapi életben? A versengésben ugyanis mindig van győztes és vesztes… „Ha érezzük a győzelemre az esélyt, akkor motivál, ha nem, akkor kontraszthatást eredményez.  A hétköznapok versengése hol épít és előre visz, míg adott személyiség esetén és bizonyos közegben lehet destruktív hatású, amely szorongást okoz, tönkreteheti a családi és baráti kapcsolatokat, és pszichés megbetegedéshez is vezethet.” – véli a szakember, akinek a versengés pszichológiája központi kutatási területe.
A versengési attitűdöket vizsgálva, léteznek születetten versengő és nem versengő típusú emberek. Ez a „tulajdonság” vajon a neveléssel és a külső környezeti minták hatására átfordítható-e?

„Már kisgyermekkorban szembetűnő a különbség: valaki direkt keresi a stresszel járó ingereket, míg más nagy ívben kerüli őket. A genetika szerepe meghatározó – a szülők és a testvérek attitűdje, karaktere mind befolyásolja az adott személyiség alakulását.”

Mit okoznak az eltérő kudarctűrő képességek? Mikor teszünk jót a gyerekekkel: ha hagyjuk nyerni vagy ha rögtön „éles mezőnybe” állítjuk? Mit jelent az optimális kihívás gyakorlata? A megkülönböztetés is a versengés egyik formája lehet. Az iskolák nem véletlenül rendelkeznek saját versengési klímával.
Manapság divatos iskolaválasztási szempont, hogy az intézmény legyen „babusgató”, lehetőleg ne támasszon komoly elvárást alsó tagozatban a gyerek irányába, mert az ún. „versenyistállók” kifejezetten károsak lehetnek ebben az életkorban…Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák: teher alatt nő a pálma…Nem lehetséges, hogy azzal tennénk jót, ha a diák határait feszegetve egy erősebb iskolába íratnánk, és nem felső tagozatban kellene először szembesülnie azzal, hogy a verseny – akár tetszik, akár nem –, az életünk része?

A műsorból megismerhetjük még többek közt a kooperatív oktatás versenyre gyakorolt hatását, és fény derül arra is, hogy miképp hat a fiatalokra, ha erősségeikre irányítjuk figyelmüket egy versenyhelyzetben.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Hagyományőrzés és innováció

A család a közösségeink alapja, motorja, legkisebb és legmeghatározóbb egysége. Miközben fontos, hogy megőrizzük hagyományos értékeit, közben azt is látjuk, hogy a hétköznapok, a családi élet logisztikája sokszor akarva-akaratlanul is okos megoldásokért kiált.

Ha belegondolunk, a család és az innováció egyáltalán nem állnak távol egymástól. Aki családban él, az tudja, hogy mindig adódnak olyan helyzetek, amelyeket ügyesen kell megoldani. A családban az újratervezés, a kreativitás és az innováció a mindennapok része: amikor anyuka és apuka megtervezi a gyerekek szállítását, vagy home office-ban, két számítógéppel kell megoldani három gyermek online óráját, vagy amikor mindenki igényét, időbeosztását összehangolva kell jó előre eltervezni a többhetes nyári szünetet.

„A családok életében sok olyan helyzet, szokás, mindennapi rutin van, amelyek során jól jönne egy okos, innovatív megoldás. Miért ne hozhatnánk be ezeket a hétköznapjainkba, és miért ne támogathatnánk ezeket? A gyermekeink, a fiatalok adhatják hozzá a technológiai tudásukat, kreatív ötleteiket, az idősebb generációk pedig a hagyományokat és az értékes tapasztalatokat. Hiszen erről is szól a család: a különböző korosztályok úgy tudnak együttműködni, hogy közösen találják meg a választ az előttük álló kihívásokra. A családoknak éppen ez az egyik legnagyobb ereje: a különböző korosztályok együttműködésével tud értéket teremteni” – mondta Novák Katalin családokért felelős miniszter a Smart Family Nagydíj 2021 elnevezésű startup verseny meghirdetésén. A Kopp Mária Intézet 2018 óta dolgozik a családokért, és a KINCS Smart Family Centrumot azzal a céllal indította el, hogy ösztönözze a családokhoz kapcsolódó innovációs projektek és programok megvalósulását. Ezért hirdették meg a KINCS Smart Family Nagydíj 2021 pályázatot is.

Hajrá családok, hajrá startupok!

„A startupok világa dinamikusan fejlődik, az elmúlt években egyre több versenyt rendeztek meg, ám a KINCS Smart Family Nagydíj egyedülálló abból a szempontból, hogy kifejezetten a családokat célzó megmérettetés, amelyre eddig még nem volt példa” – emelte ki Fürész Tünde, a KINCS elnöke a pályázat különlegességét. A Nagydíj célja, hogy olyan hatékony megoldásokat kutasson fel, amelyek erősítik a családi kapcsolatokat, segítséget nyújtanak a családok egészségének megőrzésében, különböző generációk számára biztosítanak modern eszközöket az egész életen át tartó tanuláshoz, az otthonokban használható okos megoldásokkal időt takarítanak meg, erősítik a generációk pénzügyi tudatosságát, szórakozási és fejlődési lehetőségeket biztosítanak a családok számára az együtt töltött minőségi időben.

Kép

Forrás: KINCS

Akik jó példával járnak elöl: gyerekkel.com

A gyerekkel.com egy gyermekbarát hely- és élményprogram-kereső platform, amely segít a szülőknek, hogy különböző szűrők segítségével gyorsabban és egyszerűbben találjanak olyan helyeket vagy programot, ami élményt és kényelmet nyújt az egész családnak. Az applikáció lehetővé teszi, hogy a szülők például egy nyaralás során is rátaláljanak a közelben található játszósarokkal vagy pelenkázóval rendelkező éttermekre, játszóházakra és játszóterekre, illetve értesüljenek a közelgő koncertekről, bábszínházi előadásokról és más gyermekprogramokról is. A látogatók fényképes értékelésükkel interaktívan segíthetik a többi szülőt a döntésben.

„Augusztus 15-ig olyan magyarországi székhelyű cégek jelentkezését várjuk, amelyek legalább prototípussal, de akár már piacon megtalálható, a családok életét megkönnyítő termékekkel, szolgáltatásokkal rendelkeznek. A koronavírus-járvány miatt megváltozott családi feladatokhoz alkalmazkodó megoldásokat fejlesztő cégek pedig előnyt élveznek” – mondta Szalai Piroska, a KINCS Smart Family Centrum vezetője a versenyről.

Pályázni hat kategóriában lehet: társadalmi és közösségi innovációk, e-egészség, a jövő oktatása, okos családi otthonok, családi kassza, zene és kreatív megoldások. A verseny három fordulóból áll: a jelentkezés után előszűrést tartanak, az elődöntőbe jutó vállalkozásoknak szeptemberben három percben kell bemutatniuk terméküket, szolgáltatásukat, majd a kategória legjobbjai bekerülnek a döntőbe, ahol a zsűri választja ki a nyerteseket. A verseny összdíjazása hatmillió forint, emellett különdíjjal jutalmazzák a legjobb női vállalkozót. A beérkezett pályázatokat neves, szakmai zsűri értékeli majd. További részletek a www.smartfamily.hu oldalon találhatók. 

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) családtudományi és demográfiai kutatóintézetként a családügyi és családvédelmi intézkedések megalapozása érdekében tevékenykedik azzal a céllal, hogy hazánkban megszülessenek a vágyott gyermekek, javuljon a népesedési helyzet, s a családok erősödjenek és gyarapodjanak.
A KINCS-ről itt olvashat:
www.koppmariaintezet.hu
www.facebook.com/koppmariaintezet