A nagyszülő és unoka közötti kapcsolat különleges, semmihez sem fogható viszony

Emlékszem, szerettem hallgatni a nagyapáim történeteit. A családi legendák a meggyökerezettség és állandóság élményét nyújtották számomra. Örültem a nagyanyáim gondoskodásának. A rám hagyott süteményrecepteknek, meg a régi ruháknak a padláson, amelyeket tizenévesen magamra szabva büszkén feszítettem varrónő nagymamám hagyatékában. Már nem élt, de én hordoztam élettörténete egy-egy darabkáját, ahogyan később magamra öltöttem nagyapáim hitét. 

Hullámhegyek-hullámvölgyek 

A gyermek életének különböző időszakaiban szülei eltérő fontossággal bírnak. A serdülés kezdete előtt ők a referenciaszemélyek, ezt követően azonban fokozatosan távolodnak felmenőiktől, és kortársaik jelentik azt a csoportot, akikhez mérik magukat. A párkapcsolat és az új család alapításának idején ismét nagy erővel mozdulnak meg bennük azok a minták, amelyeket szüleik örökítettek át számukra. Ilyenkor, amennyiben elég jó szülő-gyerek kapcsolatot ápoltak korábban, újraközeledés történik a két generáció között.

Ideális esetben az unokák érkezése szoros, ám felnőtt-felnőtt kötődést eredményez, amelynek lényege a kölcsönös tisztelet és elfogadás. Kevésbé szerencsés helyzetben a konfliktusok kiéleződnek.

Vagyis a nemzedékek közötti harmónia rajtunk is áll, de mégsem bírjuk mindig kézben tartani az eseményeket. Ugyanis saját sorsunk foglyaként gyakran nincs rálátásunk azokra a családi mintázatokra, amelyeket magunkkal hurcolunk. 

Nem leszek olyan szülő, mint te! 

Amikor a gyermek nem szeretné szülei értékrendjét tovább vinni, vagy gyermekkori szenvedései miatt elutasítja azok viselkedésmintáit, burkolt ellentétekre, vagy nyílt konfliktusokra is sor kerülhet. A fiatal nem kér az idősebb generáció tudásából, mert azt nem tartja hasznosnak. A háttérben komoly azonosulási problémák állhatnak. Gyakran a merev hierarchia és szabályrendszer, a változásra képtelen attitűd, máskor éppen a mindent megengedő vagy elhanyagoló viszonyulás felelős az utódok eltávolodásáért. Ennek fényében gyermekeiket sem nevelik a nagyszülők tiszteletére és szeretetére, a nemzedékek közötti információátadás megszakad. 

A saját életemet akarom élni! 

Szintén generációs szakadékhoz vezethet, amikor a fiatalok nem kapva elég teret és önállóságot a szülőktől, kénytelenek radikálisan elvágni a kötelékeket.

Távolabb költöznek, ritkán látogatnak haza, nem vonják be a nagyszülőket az unokák gondozásába. Tipikusan ilyen helyzetek születnek a megoldatlan anyós-meny vagy após-vej csatározásokból. A hosszabb idejű elkülönülés nem támogatja a legfiatalabb és legidősebb nemzedék közötti kötődés kialakulását. 

Kié ez a gyerek? 

A másik véglet a két generáció összemosódása. A domináns nagyszülő tapasztalatával visszaélve beavatkozik a fiatalok életébe, hatalmat gyakorolva felettük tulajdonának érzi azok utódait is. Máskor az alkalmatlan szülő maga mond le a gyermekéről, a nagyszülő gondjaira bízva őt. A létrejövő kapcsolat egyik esetben sem valódi nagyi-unoka viszony, hiszen ilyenkor a nagyszülő erőszakkal vagy kényszerből a szülő helyébe lép. 

Mikor számíthatunk erős unoka-nagyszülő kötődésre? 

Leginkább akkor, ha a szülők és nagyszülők között kiegyensúlyozott a viszony. A kismama szívesen hagyja rá a tapasztalt felmenőkre gyermekét, elfogadja a segítségnyújtást, hálás érte, és teret ad a kicsik és az idősek kapcsolatának kiépülésére. Tudja, mekkora értékkel bír egy olyan személy gyermeke életében, aki feltétel nélkül szereti és elfogadja. 
Az unoka és nagyszülő közötti kötődés ilyenkor saját magától fejlődik. A kicsi vágyik a nagyi után, az idősödő ember életének bearanyozója az unoka. Természetesen a gyermek cseperedésével ez a kötelék is lazul, párhuzamosan a szülővel való viszonnyal.

Sok idős ember hiányolja a kamasz unokát, aki egyre kevesebb időt tölt vele, amiért jobbára nem a szeretetlenség a felelős.

Más a két generáció világa, érdeklődése és célja. Míg az egyik az életet veszi birtokba, addig a másik az elmúlással barátkozik. 
Az Istennel és önmagával megbékélt személy elfogadja a változást, bár ettől még fájdalmasnak tapasztalhatja. Az integráció és önazonosság elérésével az idős ember minden erőlködés nélkül válik vonzóvá, gyakran éppen a fiatal felnőtt korosztály keresi társaságát, életbölcsességét, útmutatását. Budapestről frissen falura költözött kismamaként megismerkedtem az akkor 74 éves Lajos bácsival, aki diófát ültetett a kertünkbe. A felcseperedő fa árnyat adó lombjának közelébe helyeztük el a grillezőt, a hintát és a pihenőhelyet. Amikor 12 évvel később megkérdeztem tőle, miért adta nekünk az időközben udvarunk díszévé fejlődő csemetét, egyszerűen annyit mondott: „Kicsírázott az esőcsatornába potyogott dió. Sajnáltam volna, ha kárba vész, inkább elültettem. De én már nem vettem volna hasznát, a maguk udvarába meg éppen illett.” Olykor egyetlen gesztus rámutathat fontos valóságokra: például egy mag elvetése arra, miként érdemes megöregedni.   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>