Átalakuló serdülők

Egy serdülő előtt nagy feladatok állnak. Meg kell változtatnia a szüleihez, a kortársaihoz való viszonyát, saját testéhez való attitűdjét, lassan el kell szakadnia a szüleitől, hivatást kell választania, és el kell köteleződnie egy intim párkapcsolatban.

Az új feladatok megjelenése eddig még nem ismert lehetőségekhez, élményekhez juttatja, másfelől a veszteségeket is magában hordozza. A végtelen lehetőségek illúzióját fel kell adnia, meg kell kockáztatnia szülei elutasítását. Megzavart gyermekkori fejlődés esetén, ha belső konfliktusai miatt elszigetelt a serdülő, a további kudarcok erősíteni fogják a már meglévő akadályoztatottságot. Ezeket később nehezebb megszüntetni és felnőtt korban behozni a lemaradást. El kell viselnie a kortárs közösségben a megmérettetést, mely jelez neki szociális és szexuális alkalmasságáról. Meg kell ismernie, el kell fogadnia a megváltozott testét, fel kell dolgoznia az elemi erővel rátörő szexuális fantáziáit.

Ez a fejlődési fázis átmenetileg kaotikus állapotot idéz elő, de egészséges esetben ez a krízisállapot a felnőttkori én megteremtésének forrása.

A serdülők nagyon kívánják egymás társaságát. Az iskolában eltöltött fél nap után még órákat tudnak beszélgetni, a téren, a ház előtt, vagy otthon a gép előtt ülve. Táborban, iskolai kiránduláson éjszaka is jár a szájuk. Titkok, vallomások, félelmek, örömök fogalmazódnak meg. Itt dől el, ki számít menőnek, ki az, aki mindenből kimarad.

Ki vagyok én, ki vagy te?

Sajnos az a tapasztalatom, hogy a mai felnőttek kevés valódi (készségeket, jellemet megismerő) cselekvési teret adnak a fiataloknak. Nagyon kevés a közösség, egysíkúak, életidegenek a programok. Nincs tér önmaguk kipróbálására, egymás viselkedésének megtapasztalására. Plázákban való lötyögés helyett mennyivel plasztikusabban lehet megismerni a másikat egy táborban, kiránduláson, ahol a résztvevők maguk gondoskodnak az ellátásukról. Ki az, aki a fáradtságán uralkodva segít a másiknak? Melyik fiú hajlandó a nehezebb csomagot vinni? Kinek van szép hangja? Jó humora? Ilyen alkalmakkor az emberi értékek tárházába nyerhet bepillantást a fiatal, anélkül, hogy elköteleződne egyetlen személy mellett.

A társaságon belül közelebb, távolabb sodródnak egymástól. Megélik barátságaikat, szerelmes fellángolásaikat, látják társaikat hasonló helyzetben.

Elköteleződésük először a társaságnak szól. A választás lehetősége csak annak adatik meg, aki sok embert, sokféle helyzetben tudott megtapasztalni. Az intim elköteleződés a nagy barátságokkal kezdődik. A legjobb barátnő, barát tud először a kiszemelt fiúról, lányról, a hozzá fűződő érzelmekről, fantáziákról, reményekről, kudarcokról. Milyen lánynak, nőnek, fiúnak, férfinak látnak? Tudok-e azonosulni azzal a képpel? Az események természetes ütemét felboríthatja az életünk minden területére bekerülő teljesítménykényszer: akkor vagyok menő, ha pasim/nőm van, s ez nagyon fontos élménytől fosztja meg a fiatalokat. Még kialakulatlan az új énük, még maguk sem ismerkedtek meg vele. A másik szemében tükröződve újabb és újabb információt kaphatnának önmagukról, a másikról, de ehhez idő és optimális távolság kell. Saját testét, annak reakcióit kevéssé ismerő fiatal elsősorban önmagától ijedhet meg egy divatból kiprovokált szexuális együttlét folyamán. A tapasztalatlanság miatt átélt kudarc néha nehezen dolgozható fel.

Függésbe menekülve

A kortársai által kirekesztett serdülő gyakran keresi tőle jóval idősebb felnőtt korú személy társaságát. 16-17 éves lányok 30- 35 éves férfiakkal, kiskorú fiúk felnőtt nőkkel kerülnek intim kapcsolatba.

Most nem szeretnék arról beszélni, hogy ezek a felnőttek miért keresik a személyiségükben még kialakulatlan partnereket. A fiatalok szemszögéből nézve az egyik leggyakoribb ok, hogy eddig nem tudtak beilleszkedni a kortársaik közé. Ide vezethet a túlvédő szülői attitűd, a családi hierarchia megbomlása, amikor a gyermek beemelődik a szülői alrendszerbe (pl. válás, betegség, vagy az egyik szülő alkoholizmusa miatt), vagy a szülők tévesen értelmezett önbizalom növelő magatartása: „Te sokkal szebb, jobb, okosabb, tehetségesebb vagy mint a többiek”. Ezek a fiatalok nem bíznak a kortársak jelzéseiben, közeledésében. Nem merik kitenni magukat megítéléseiknek, inkább választják az egyértelmű alárendelt szerepet egy korban idősebb, de nem feltétlenül érettebb társ mellett. Visszavonhatatlanul kimaradnak egy sor fontos élményből. A függetlenség átéléséből, a döntések, a választások gyakorlásából. A diákkori szerelmek az életünk meghatározó élményei, de az esetek nagy százalékában nem válnak be felnőtt kapcsolatként. Nem is baj, mert a kiforratlan személyiség eszményképet imád a szerelmében.

Az életre szóló elköteleződés előtt átélt csalódások, veszteségek mind fontos próbakövei a felnőtté válás folyamatának.

Gyakori tapasztalat, hogy a korai elköteleződés később megbosszulja magát. A fiatal felnőtt megelégelve vagy kinőve az aszimmetrikus helyzetet kitör a kapcsolatból, esetleg felborítva ezzel a lépésével a gyermekei életét.

Új családtag?

Gyakori kérdés, mennyire kell a fiataloknak „beépülnie” az aktuális fiú vagy lány családjába. Egyáltalán a szülők beleszóljanak-e gyermekük kapcsolatába. Véleményem szerint ez csak zavart idéz elő a szerelmesek között. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a meglévő, egyébként érvényes szabályokat ne kellene betartani, de a családnak nem kell belefolynia, gátolnia, vagy segítenie az aktuális kapcsolatot! Így elkerülhető, hogy a tinédzser azért maradjon társa mellett, mert anyjának, apjának szimpatikus! A külső nyomásra kierőszakolt szakítás pedig elbizonytalanít, és sokáig tüskét hagy a lélekben.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

„Elfelejtkezni saját emberi mivoltunkról: az első komoly hiba, amit szülőként elkövethetünk. A sikeres szülő megengedi magának, hogy ember legyen – valódi ember.”
(Gordon) 

Megértés tanácsosztogatás nélkül 

Nemrégiben a lányomat és két barátját fuvaroztam haza egy vetélkedőről, ahol utolsók lettek. Elkeseredve szaladtak hozzám, egymás szavába vágva meséltek a történtekről, a csalódottságukról és a szomorúságukról. Már egy jó ideje hallgattam őket, amikor úgy éreztem, valami okosat kell mondanom, le kell állítanom az elkeseredett elbeszélést és meg kell nyugtatnom őket. Az autó hátsó ülésén hirtelen tapinthatóvá vált a csend, majd a lányom csalódott hangját hallottam: „Anya, mi ezt mind tudjuk, most csak azt szeretnénk, hogy meghallgasd, amit érzünk.” 
Nem a pozitív hozzáállásomra és a tanácsaimra volt szükségük, hanem a jelenlétemre, és arra, hogy átérezzem, miben vannak. Azzal, hogy letiltottam a negatív érzéseik kifejezését, olyan „okos(kodó) felnőtté” váltam, akivel egy idő után senki sem osztja meg szívesen, hogy mi zajlik benne. Ki akarná azt hallgatni, hogy a gondja nem is valódi baj, a megoldás rá pofonegyszerű, a félelme indokolatlan, a dühe eltúlzott, a bánata pedig jogtalan? 
Eszembe jutott a kiskamasz kliensem, aki nehezen talál barátokat a fociedzésen. Az egész család nagyon aggódik érte, és mind szeretnének segíteni neki. Az apja szerint próbáljon meg közös témákat találni a társaival, az anyja szerint legyen nyitottabb, az öccse szerint kapcsolódjon a többiekhez online játékokon keresztül, a bátyja pedig nem is érti, mi a probléma, hiszen milliószor elmagyarázta már a testvérének, hogy az ilyen emberekkel nem érdemes foglalkozni. Észre sem veszik, hogy az első mondatok után a kissrác a plafonon hálót szövő pókot tanulmányozza, és kizárja a mondandójukat.

A családtagok egyébként értékes gondolatai és tapasztalatai nem érnek célt, mert neki nem erre van szüksége, sőt, egyszerűen utálja, hogy rajta kívül mindenki az abszolút tudás birtokosaként a kisujjából kirázza a megoldást a problémájára.

Tehetetlennek és bénának érzi magát. Tökéletes tanácsok és praktikák helyett együttérzésre és megértésre vágyna. Az érzelmi jelenlét, a figyelem vagy az olyan egyszerű mondatok, hogy „Értem, mi a baj.”, „Ez nagyon nehéz lehet most neked.”, többet számítanának, mint a jól csengő praktikák, sőt, talán ahhoz is hozzásegítenék, hogy megtalálja a megoldást a problémájára. A szülei viszont annyira rettegnek attól, hogy a gyermekük elveszik az élet sűrűjében, ha nem mutatnak számára irányt, hogy képtelenek „csak” jelen lenni. Meggyőződésük, hogy ha elfogadással és megértéssel fordulnának felé, a gyerek nem találná meg a megoldást a problémájára, vagy azt gondolná, hogy minden rendben van, és még inkább beleragadna a nehézségbe. A fenti dilemmával gyakran küzdenek az iskolában rosszul teljesítő gyerekek szülei is, mert attól tartanak, ha nem mutatják ki az elutasításukat és elégedetlenségüket, akkor a gyerek azt fogja hinni, hogy rendben van, ha bukdácsol. 

Az elfogadás paradoxona 

Ezek a szülők úgy tartják, hogy az elfogadás veszélyes hóbort. Meggyőződésük, hogy ha minden hibájával és nehézségével együtt elfogadnák a gyereket, akkor nem lenne elegendő motivációja a változáshoz.

Csupa jó szándékból értékelnek, ítélkeznek és prédikálnak, mert biztosak abban, hogy ezzel utat mutatnak a gyermeknek, hogy jobb emberré válhasson.

Thomas Gordon pszichológus, akinek a kommunikációról és a konfliktuskezelésről szóló elmélete számos szülőnek és pedagógusnak segített sikeresebbé válni a kapcsolataiban, éppen ellenkező véleményen van. „P.E.T. A szülői eredményesség tanulása” című könyvében így fogalmaz: „…az élet egyszerű, de gyönyörű paradoxonja: ha úgy érezzük, hogy valaki őszintén elfogad olyannak, amilyen vagyok, akkor máris hajlandó vagyok elmozdulni e pontról: elgondolkozni, hogyan szeretnék megváltozni, fejlődni, mássá válni, még inkább azzá, amivé válnom csak lehetséges.” Míg az elfogadás által a gyerek szeretve érzi magát és önbecsülése fejlődik, a képességei pedig egyre inkább kibontakoznak, addig az el nem fogadás rossz érzéshez, bezárkózáshoz és védekezéshez vezet („Inkább nem is mondom el, hogy mi van velem, nehogy baj legyen belőle.”). 

Kép

Kép: Freepik

A kutatások szerint a gyermek érzelmeinek elfogadása kulcstényező a lelki egészség és az érzelmek szabályozása szempontjából. A szülő elutasító, büntető, esetleg lekicsinylő reakciója a gyerek negatív érzelmi állapotára a negatív érzelmek intenzitásának fokozódásával, valamint gyengébb szociális kompetenciával jár együtt. Azok a szülők, akik letiltják a harag, a szomorúság vagy a félelem kifejezését, azt sem tanítják meg, hogy miként lehetne ezekkel megküzdeni. John Gottman két fő meta-érzelemfilozófia típust különböztet meg aszerint, hogy miként viszonyul a szülő a gyerek érzéseihez. Az érzelem-coaching filozófiát követő szülők elfogadják az érzelmek színes palettáját, a negatív és a pozitív érzelmek kifejezését is megengedik, továbbá a negatív érzelmeket is a gyermekkel való kapcsolódásra használják („A szomorúságon keresztül közelebb kerültünk egymáshoz.”). Az elutasító meta-érzelmi filozófiával rendelkező szülők a negatív érzelmeket károsnak tartják, ezért szeretnék, ha a gyermekük minél hamar túl lenne rajta („Ne szomorkodj feleslegesen, mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád.”). A kutatások szerint az érzelem-coaching jobb mentális egészséggel és hatékonyabb érzelemszabályozással jár együtt. 

Az elfogadás útjai 

1. Hagyd a saját útját járni! 
Gordon szerint az elfogadásunkat kifejezhetjük azzal, hogy megengedjük a gyermekünknek, hogy elkövesse a saját hibáit. A túlzott bevonódás, a beavatkozás, a folyamatos ellenőrzés és segítségnyújtás azt közvetítik a gyermek felé, hogy nem elég jó. 
Egy családterápiás ülésen az anyuka arról számolt be, hogy milyen nehéz volt megélnie, amikor a nyolc­éves gyermeke közölte vele, mostantól egyedül szeretné az iskolatáskáját bepakolni, nincs szüksége a segítségére. Szerencsére sikerült hátrébb lépnie, és felismernie, hogy a gyermek folyamatos ellenőrzése a saját szorongásából és félelméből fakad. Azzal, hogy megengedte az önálló bepakolást, az elfogadás üzenetét közvetítette a gyermekének: „Bízom benned, hogy megoldod egyedül is a helyzetet.” 

2. Kerüld el a közléssorompókat! 
A közléssorompók olyan kommunikációs módok, amelyek megakasztják a beszélgetést, mert a meg nem értettség és az el nem fogadottság érzését keltik a gyerekben. A gyerekek ugyanis nem csupán az üzenetünkben megfogalmazott javaslatot értik meg, hanem következtetnek belőle a kapcsolatra és saját magukra is.

Amikor például egy gyerek elmeséli, hogy rosszul sikerült a környezetismeret dolgozata, és a szülő úgy reagál, hogy „Pedig hányszor szóltam, hogy olvasd át még egyszer a tananyagot!”, akkor a gyerekben olyan gondolatok fogalmazódnak meg, hogy „Soha nem leszek elég jó.”, „Már megint én vagyok a hibás.”, „Anyukám azt gondolja, hogy valamit rosszul csinálok.”

Ilyenkor a gyerek úgy érzi, nem hallgatták meg a történettel kapcsolatos érzését, veszít az önbecsüléséből, megbántódik, bűntudata lesz, esetleg sértetté vagy dühössé válik. Ezek az érzelmek nem segítik elő, hogy tovább mesélje a vele történteket, inkább elhallgat, vagy ellenáll és védekezni kezd. 

3. Beszélj kevesebbet, hallgass többet! 
Mi, felnőttek olykor túl sokat beszélünk. Oktatunk és kioktatunk. Összefoglaljuk, hogy mi történt, elmondjuk, hogy ezzel mi a baj, és felvázoljuk azt is, hogy miként lehetne rendbe hozni vagy megoldani az adott dolgot. A gyerek ilyenkor a hallgató szerepébe kényszerül és egy idő után nem is lesz kedve ahhoz, hogy meséljen nekünk. Mennyire más, mikor csak figyelünk és meghallgatjuk, amit mondani szeretne! Gordon szerint az alábbi egyszerű kifejezések segítenek továbblendíteni a gyerek mondandóját: „Értem.”, „Tényleg?”, „Aha.”, „Ne mondd!”, „Ühm.”, „Érdekes.”, „Ez történt?”, „Mesélj erről!”, „Ez úgy hangzik, mintha nagyon fontos lenne neked.” A beszélgetés során nagy szerepet kaphat a csend is, ha az a figyelmünket és az elfogadásunkat közvetíti a gyerek felé. Ezekkel az egyszerű üzenetekkel és az odafigyelő csendünkkel azt üzenjük neki, hogy joga van kifejezni az érzéseit és valóban szeretnénk meghallgatni azt, amit ő megélt. 

4. Fordulj értő figyelemmel a gyermek felé! 
Az értő figyelem és az aktív odafigyelés esetén eggyel tovább lépünk, mert felismerjük, hogy a gyermek kommunikációja mögött az igényei és a szükségletei húzódnak meg. Amikor értő figyelemmel fordulunk a másik felé, akkor meghallgatjuk, majd a saját szavainkkal visszajelezzük, hogy mit értettünk meg az üzenetéből – ez segít felmérni, hogy helyesen értettük-e a közlését. 
Példa értő figyelemre Gordon után szabadon: 
Gyerek: „Hülye karantén! Úgy unatkozom, senkivel nem tudok játszani!” 
Szülő: „Hiányoznak a barátaid, és most nem tudod, hogy mit találhatnál ki, ami szórakoztathatna.” 
Gyerek: „Igen, bár lenne egy jó ötletem.” 
A szülő nem moralizált („Csúnya dolog azt mondani, hogy hülye!”), nem adott tanácsot („Miért nem hívod fel a barátaidat?”), nem oktatta ki a gyereket („Próbáld ezt másképp felfogni: most van időd magadra.”) és nem tagadta le az érzései komolyságát („Hajaj, sokan vagyunk így ezzel!”). Egyszerűen megpróbálta megérteni, amit a gyerek mondott neki. Ez a módszer megkönnyíti a gyereknek, hogy tovább beszéljen, újrafogalmazza a problémáját, majd megtalálja a saját megoldását. 

Kép

Kép: Freepik

Maradj hiteles! 

A valódi érzéseket nem lehet elrejteni, a gyerekek az apró metakommunikatív jelzéseinkből megérzik, hogy nem vagyunk őszinték. Egy súlyos magatartásproblémákkal küzdő kissrác szülei a családterápián szó nélkül tűrték a gyermek provokálását.

A fiú egy idő után nem bírta tovább és megkérdezte: „Apa, haragszol?” Az apa kedveskedő hangon, de rendkívül feszülten válaszolta: „Dehogyis, kisfiam, semmi baj.” Úgy tett, mintha elfogadó lenne, de az üzenete hamisan csengett.

A gyerek még zaklatottabbá vált, és még lehetetlenebbül kezdett viselkedni. Ennek a családnak fontos előrelépés volt, amikor felismerték, hogy az őszinte érzelmek eltagadása teljesen összezavarja a kisfiút, hiszen ezzel nem hitelesítik az általa megélt valóságot, és azt tanítják, hogy rosszul értelmezi a szociális helyzeteket. Világosan és őszintén kezdtek kommunikálni az érzéseikről, ami erősítette a szülő-gyermek kapcsolatot, növelte a köztük lévő bizalmat és segített a gyermeknek, hogy jobban kiigazodjon a szociális helyzetekben. A „mindenáron elfogadás” helyett sokkal fontosabb az „igazi jelenlét”, amikor valóban ott vagyunk a gyermek számára, és megpróbáljuk megérteni az érzéseit és a gondolatait. Thomas Gordon szerint: „A szülők emberek, nem pedig istenek. Nem kell sem feltétel nélkül, sem következetesen elfogadónak lenniük. Azt sem kell tettetniük, hogy elfogadóak, amikor nem így van. Igaz ugyan, hogy a gyerekek jobban szeretik, ha elfogadják őket, de nagyon ügyesen tudnak bánni szüleik el nem fogadó érzéseivel is, ha ezekről világos és őszinte közlést kapnak.” 

Forrás: 
Thomas Gordon: P.E.T. A szülői eredményesség tanulása 
John Gottman: Gyerekek érzelmi intelligenciája 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Épp egy szerkesztőségi road show napjait töltöttem a Kárpát-medence szellemi műhelyében, Tusványoson, amikor szembejött velem a doktor úr. Megörültünk egymásnak, és beszédbe elegyedtünk. Megtudtam, hogy Brassóban született, munkáscsalád gyermekeként. Magyar nyelvű iskolába járt, és nagyon szeretett tanulni, különösen a biológia, a kutatás érdekelte. Tanárai – legfőképp biológiatanára, Kancsár Etelka néni – biztatták, hogy menjen orvosi pályára. Megfogadta a tanácsot, és tizennyolc évesen felvételizett a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre, ahová elsőre felvették.

– A nyolcvanas években költözött Budapestre. Új kihívásokra vágyott orvosként?
– A költözés oka inkább az volt, hogy otthon áldatlan állapotok uralkodtak. Ceaușescu diktatúrája mindenkit szorongatott, annak pedig, aki magyarul tanult, volt bőven félnivalója. Szerintem az 1977–1985 közötti periódus volt a legrosszabb, habár pont ez az időszak edzett meg engem és tett kitartóbbá. Az egyetem elvégzése után feleségemmel apósoméknál laktunk Nagykárolyiban, munkát is ott, a városban vállaltunk. Akkoriban azt rebesgették, hogy a végzett orvosokat áthelyezhetik Romániába, én azonban ezt nem akartam megvárni. Felkerekedtünk, és kishatárátlépővel átjöttünk Magyarországra.

– Magyarországra költözésüket könnyedén tudomásul vették a szüleik?
– A költözési szándékunkról sem a szüleim, sem pedig az apósomék nem tudtak. Titkolóztunk előttük, ugyanis mint említettem, olyan rossz világ volt akkoriban, hogy az ember még otthon sem mert ilyesmiről beszélgetni. A kertnek és a háznak is füle volt, így ha valamiről beszélgettünk, biztonsági okokból mindig az utca közepén mentünk. Amikor a szüleim végre megtudták, hogy költözünk, nagyon el voltak keseredve, de persze tudomásul vették és megértették a döntésünket. Semmink nem volt, csak a téli ruhánk.

A csizmám egyik szárában volt a feleségem középiskolai és egyetemi bizonyítványa, a másikban az én diplomám. Így érkeztünk Magyarországra.

– Ezután elindultak munkát keresni, de nem Pesten, hanem Szolnokon sikerült elhelyezkedniük.
– Úgy gondoltuk, hogy kezdő orvosokként jobb, ha először vidéken keresgélünk. Vonattal Szolnokra utaztunk, megnéztük az ottani kórházat. Az igazgató, Csépányi Attila nagyon rendes volt hozzánk, és készségesen segített. Először a diabetológia-endokrinológia osztályra kerültünk, orvosszállón laktunk. Később aztán megtudtuk, hogy Veszprémben vannak még betöltetlen belgyógyászati állások, és még kardiológiát is lehetett tanulni, ami engem különösen érdekelt. A kardiológiai tanulmányaim mellett munkát, pontosabban ügyeletet vállaltam, hiszen valamiből meg kellett élni. 1994-95-ben letettem a kardiológia szakvizsgám a budapesti Gottsegen György Kardiovaszkuláris Intézetben – ekkor feleségem már gyesen volt.

– Hogyan kerültek Budapest IV. kerületébe, Újpestre?
– 1996-ban három háziorvosi állás üresedett meg. Megpályáztam az egyiket, és elnyertem.  Még abban az évben elkezdtem rendelni a Görgey utcai rendelőben. Egy ideig a Miletics családnál laktunk a XV. kerületben, később pedig albérletbe költöztünk. Lett egy Ladánk, amely sose hagyott cserben, főleg, ha Veszprém és Újpest között kellett ingáznom.

– Eddigi pályafutása során mi volt a legnagyobb szakmai kihívás, amivel találkozott?                                                                                                                                                     
– Sok ilyen volt, de talán a veszprémi intenzív kardiológia volt a legkeményebb. Előfordult, hogy hét-nyolc ügyeletet is elvállaltam egy héten, alig aludtam. Számos pacemakert helyeztünk be, egyre korszerűbb kezeléseket végeztünk, nemzetközi felmérésekben vettünk részt, és nem kevés újraélesztést kellett végeznem.

– Budapestről mennyire ápol szoros kapcsolatot az otthoniakkal?

– Ahogy öregszem, egyre inkább észreveszem magamon a lazac-szindróma tüneteit: előszeretettel „úszom” haza.

Rendszeresen látogatom édesanyámat Brassóban, a nyári szabadságomat mindig nála töltöm. Ilyenkor nyílik lehetőség találkozni a régi barátokkal és tanárokkal, s ha időm engedi, igyekszem elnézni Tusványosra, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem programjaira is.

– Szép és nehéz hivatás az öné. Feltételezem, hogy a pandémia a szokottnál is több feladatot rótt önre.
– Igen, de számomra ez nem teher. Szeretem a szakmámat, és bármilyen körülmények voltak, lesznek, én kitartok mellette. Rengeteget tanultam, hogy orvos legyek – a befektetett energiát és időt nem dobhatom ki az ablakon.

– Mit adott a személyiségéhez, hogy kisebbségi magyar létbe született?
– Megedzett és kitartást adott. Megtanított arra, hogy ha van egy álmom, azért tenni kell, bármilyen kacskaringós is legyen az odavezető út. Lelkesedéssel, hittel és lendülettel igyekszem végezni a munkám, miközben szülőföldem képviselője is vagyok.

Valamelyik nap összefutottam egy ismerősömmel. Ritkán találkozunk, de ezeken az alkalmakon megosztjuk egymással az eltelt hónapok tapasztalatait, nyűgjeit és sikerélményeit, már-már iróniába hajló túlélési stratégiákat gyűjtve. Mindig feltöltenek, felüdítenek és jókedvre hangolnak ezek a beszélgetések, amelyekből humorral fűszerezett módszereket tanulhatok.

Mi mást is várhatnánk egy ötgyermekes édesanyától, aki a család mellett dolgozik, és épp továbbképzi magát, hogy egyszer végre egy családbarát munkára találjon?

Az elején leszögeztük, hogy abban az információtömegben, aminek a felhőjében – vagy inkább ködében – fuldoklunk, aligha lehet minden programot, elintéznivalót megjegyezni. Már az is csodaszámba megy, ha egy héttel korábbi emlékeket pontosan körvonalazunk. Nagycsaládosként néhány nap alatt is annyi minden történik, hogy egy regény kereteit feszegetné. Sokszor az az érzésem, mintha egy futópadon vívnék sziszüfoszi harcot: rengeteget loholok, lestrapálom magam, miközben gyakorlatilag egyhelyben maradok. Hát ez a legfárasztóbb az egészben.

Ismerősöm még diákokat táboroztat, miközben a saját öt gyermeke különböző helyeken keres anyapótlékot. E logisztikai másodállás fő attrakciója, hogy a nyári vakáció hosszas napjain kit hol lehet elhelyezni: milyen táborban, nagyszülőnél, akárhol. A másik nagy horderejű kihívás minden gyereket a korának megfelelő élményekkel és feladatokkal lekötni, közben beteljesítve a háztartási alkalmazotti pozíció minden előírását. Előnyt élvez a főzés, mosás, mosogatás, mert ezek nélkül tényleg elképzelhetetlen a család élete. A vasalás titka a megfelelő minőségű anyag és az alapos teregetés – leszámítva az ingeket.

Nehéz kérdés a vendégek fogadása is. Közeli családtag előtt nincs mit takargatni, a véleménye nem számít, ő úgyis túl közelről ismer minket. A többiek részéről viszont nagyfokú tapintatlanság az utolsó pillanatban bejelentkezni, pláne ad hoc megjelenni. Rendet tartani ugyanis a családtörténet némely szakaszában lehetetlen vállalkozás. A takarítással sincs ez másképp. Még végig sem érek a helyiségeken, mire újra kezdhetem az egészet. A gyanútlan látogató talán azt feltételezné, hogy hetek óta nem porszívóztunk, holott egy-két nap elegendő, hogy legóelemekkel, morzsákkal, szöszökkel fedje el a legutóbbi takarítás nyomát. Úgy tűnik, mintha pókhálók lógnának a falon? Ez is azt bizonyítja, hogy természetbarátok vagyunk, és a légynek se tudnánk ártani. Ha mégis csapdába kerül, mossuk kezeinket.

A sorstárs ismerősöm egy fantasztikus táborlehetőségről számolt be.

Hallotta, hogy egy közeli tanyán napközijelleggel, de akár bentlakással is fogadnak gyerekeket. Ezzel a módszerrel tehermentesítik a szülőket, ráadásul kis kedvenceink megismerkedhetnek a tanyasi élet fő napirendi pontjaival: az állatok etetésével, takarításával, a fejéssel és az egyéb mezőgazdasági munkákkal. Mindez nem kevés térítés ellenében. Ha belegondolunk, valóban hasznos az elkényeztetett, ágyban és párnák közt felnőtt, telefonnyomkodáson megizmosodott generáció szoktatása a koránkelésre, a kétkezi munkára. Az állatok közelségének terápiás hatása is vitathatatlan. Sokszor elgondoltam, milyen gyümölcsöző vállalkozás lehet az életunt, természetre és társaságra éhezett vagy mindennel elhalmozott fiatalság bevezetése a való világba, az átlaglét mindennapjaiba.

Kedves ismerősöm, aki nem mellesleg technika szakos is, fantasztikus ötlettel rukkolt elő, felbuzdulva a tanyatábor rafinált kreativitásán.

Úgy gondolta, egy háziasszonyképzőt rögtönöz a kissé felfordult házukban, ahol az érkező pácienseket beavatja a sütés-főzés, varrás és foltozás, ablakpucolás és porolás, talán még a tisztasági festés rejtelmeibe is. Elképzelte, ahogyan egy kényelmes fotelből, elégedetten irányítja a háziasszonyi teendőket, amiket majd a tanfolyam résztvevői végeznek. Néhány tízezerért igazán csábító ajánlat leendő feleségeknek, anyukáknak – nem? Így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad – feltéve, ha a poénnak szánt ötlet megvalósul.

Ki fizet gyakrabban a találkozásoknál? Ki hogyan választ két eltérő árcédulájú tárgy között? Mennyire veri a fogához a garast, mennyire tudatos a pénzügyi döntéseiben? Cél vagy eszköz-e számára? Adakozik-e, tesz-e félre pénzt, támogatja-e a szüleit? Az összes számunkra fontos kérdés sorban ki tud derülni, ha odafigyelünk rá, megelőzve így számos olyan későbbi konfliktust, ami az esetlegesen eltérő anyagi mentalitásból fakad.

Mi és a pénz

Ha tehát megvan az önismereti tudásunk a saját erősségeinkről és fejlesztésre váró készségeinkről a pénzügyek terén, valamint megismertük társunkéit is, tudunk következtetni, várhatóan hogyan oszlanak majd meg az anyagiakkal kapcsolatos szerepek a kapcsolatban:

ki az kettejük közül, aki jobban átlátja a teendőket és határidőket, megfogja a pénzt, ha kell, és tudja, meddig ér a takaró – vagy akár csak szívesen foglalkozik a témával.

Ha mindketten vagy ha egyikük sem, akkor a későbbi konfliktusok elkerülése érdekében érdemes ebben megállapodni. Az ehhez hasonló párkapcsolati megegyezéseket érdemes időnként „felülvizsgálni”, bírja-e még a feladatot vállaló fél, van-e igénye segítségre, könnyítésre, nehogy belefásuljon a rá bízott feladatba, mert az a kapcsolatra is negatívan hathat idővel.

Kassza és bizalom

Felmerül a kérdés, hogy miként alakul a pénzkezelés a párkapcsolatban, ha a pár döntése szerint a gazdasági közösség, vagyis a közös kassza nem jön létre. Ha azt látjuk egy kapcsolatban élő párnál, hogy bár sok éve egy háztartásban élnek, akár még házasok is, de külön költségvetésük van és előre meghatározott összeget fordítanak külön-külön a közös kiadásokra, de alapvetően saját maguk rendelkeznek a keresetükkel, ott érdemes elővenni a bizalom kérdéskörét: miért nem osztják meg az anyagi helyzetük részleteit, akár gondjaikat egymással a felek?

Párhuzamos egymás mellett élésről van szó, vagy mélyebb, őszintébb, jobban elkötelezett kapcsolat a cél? 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Ahhoz, hogy eljussak a piliscsabai jurtához, egy rendezett szolgalmi úton kell végigmennem. Az első, amit meglátok pár méter után, az a családi autó, ahol a nyitott ajtók mögött egy kétéves szőke kislány játszik. Közben elkezd ugatva felém jönni a házőrző – jelen esetben jurtaőrző –, de Szilda csitítására lassan elhallgat, végül barátságosan a lábamhoz bújik. Szilda invitál, hogy kerüljek beljebb. A jurta előtti asztal mellett foglalunk helyet, ami felett egy kihúzott ponyva van, ez véd az erős napsütéstől a beszélgetés alatt. Szilda megemlíti, hogy nemrég jöttek haza Debrecenből, nagy náluk a káosz, de azért a haját, ami egy vívóedzés és háromnapi sátrazás nyomát őrizte, meg tudta mosni reggel a kútnál.

Végignézek a telken, a fa árnyékában egy faasztal és két pad áll, mögötte nem messze egy kis játszótér csúszdával, hintával és trambulinnal.

Az udvaron szinte derékig ér a fű, Szilda meg is jegyzi, hogy nincs, aki lenyírja. Legszívesebben venne egy kaszát, és ő maga vágná le az egészet, de nincs rá ideje. Arra a kérdésre, hogy hogy van, azt válaszolja, kimerülten. Bevallja, hogy belefáradt a jurtás létbe. Kilenc éve élnek a nemezsátorban, ahova anyagi megfontolásból költöztek a férjével. Sok minden történt itt az ideköltözésük óta, de már nem akar a jurtáról beszélni, sem magáról. Rengeteg interjú készült vele az utóbbi két évben, de nem akar celebbé válni a férje halálának apropójából, hanem meg szeretné keresni, hogy mi a dolga azzal, hogy sokan figyelnek rá, és megtalálni azt, hogy milyen lehetőségeket rejt ez magában. Forradalmi hév van benne sok téma kapcsán, amiről úgy érzi, bűn hallgatni.
Miközben beszélgetünk, Margitvirág, a legkisebb gyerek virágos kisollóval jár körbe, azzal vágja a füvet, no meg néha Szilda virágait. Szilda felajánlja neki, hogy tud festeni vagy asztalt mosni, ha szeretne, de ő ragaszkodik a kisollóhoz.
Közben megérkezik Olivér, a legnagyobb fiú, ő 13 éves. Lepattan a bicikliről, gyorsan kiveszi a táskájából a bizonyítványt, amit ma kapott kézhez. Átadja az édesanyjának, mutatja, az van beleírva, hogy hatodik osztályba léphet. Szilda elégedetten mosolyog, látszik, hogy örül a fia sikerének, majd összecsukja a bizonyítványt, és arra kéri Olivért, hogy mosogasson el. Olivérnek láthatóan nem tetszik a feladat, ezért Szilda engedékenyen hozzáteszi, hogy nem muszáj most rögtön nekilátnia, de azt szeretné, hogyha visszajön Bicskéről, ne találja a mosatlanokat a mosogatóban. Mosolyogva mondja, hogy így zajlik náluk az élet.

Nem akar ő youtuber „özvegyszónok” lenni, szerinte úgy van rendjén, ha úgy emlegetik őt, mint a jurtás négygyerekes anyukát, akinek meghalt a férje.

De abban határozott, hogy ki szeretné nőni ezt a „hernyóbábot”, és tovább szeretné formálni a Szilda-értékrendet, amely a közösségi médiának köszönhetően már elterjedt a köztudatban. Szabadkozik, hogy ő nem tanult sehol előadni, úgy érzi, kevés eszköze és rutinja van hozzá, de abban biztos, hogy a belső tűz megvan, ami a küldetéséhez kell. Ezt látom én is az egyenes tartásán, a tiszta tekintetében, és hallom a határozott beszédén.

„Az én helyzetem nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk, milyen előítéletek mentén élünk. Érdekes azt is megfigyelni, hogy milyen meglepetéseket okozok akkor, amikor megszólalok. Sok olyan sztereotípiát testesítek meg, amivel a társadalom nem tud azonosulni. Az özvegységgel és a jurtával sem tud azonosulni az, aki ezt az élethelyzetet nem ismeri.”

Kép

Kép: Vadas Henrietta

Azt mondja, nincs ideje azon törni a fejét, hogy ki mit gondol róla, inkább azzal foglalkozik, hogy ő mit gondol saját magáról. Vallja, a halál egy belső esemény. Ha ezt csak kívülről élte volna meg, akkor valószínűleg gyászsérült lenne, és nem haladna a célja felé. Amikor a férjéről, Gergőről beszél, ellágyul a hangja. Észreveszem, hogy az ujján még ott a gyűrű. Margitvirág közben serénykedik, igyekszik levágni édesanyja körmeit, de Szilda egy idő után megkéri szépen, hogy fejezze be, mert tegnap Johanna, a nagyobbik lánya, már levágta, és az a művelet nagyrészt sikeres volt.
Alig telik el pár perc, megérkezik a tízéves Tivadar és a nyolcéves Johanna a városnéző sétájukról. Szilda megkérdezi Johannát, hozott-e Margitvirágnak vásárfiát, mire a lány elbizonytalanodik, de másodpercek alatt feltalálja magát, odanyújtja a szájában lévő nyalókát a kistestvérének. Szilda ezen nagyot nevet, majd hozzáteszi, Tivadar és Johanna a köztük lévő kis korkülönbség miatt igazi Jancsi és Juliska-idillt testesítenek meg, mindenhova együtt mennek. A négy gyereken látszik, hogy jól elvannak együtt, de külön-külön is.

„Ha én jól vagyok, akkor ők is jól vannak. Ha én hisztizek, akkor mind a négy azonnal hisztizik. Nekem muszáj jól lennem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek jól, mert akkor szétesnek” – mondja Szilda. Arról, hogy nehéz-e stabil pontnak lennie a családban, így fogalmaz: „Akkor csinálod jól, ha könnyű. Addig, ameddig nehéz, biztos, hogy sok felesleget cipelsz. Két választásom van: vagy fejlődök, vagy szenvedek. Hogy nehéz-e? Igen, nehéz, utálom, de most mit csináljak?” – Ezt már szinte gyermeki hangon és mosollyal mondja.

A legnagyobb gondnak azt érzi, hogy a gyerekekkel nem találják a helyüket. Úgy véli, egy családban a férfi tudja megadni azt a biztos pontot, ami körül a nő „táncolhat” a gyerekeivel.

Szerinte ez a tánc az, ami szétszórja a kicsiket a világ minden irányába, és lehetőséget ad nekik arra, hogy megtalálják a saját útjukat. „Ameddig biztonságot adó középpont nélkül, tündérként lebegek a térben, az időben és az országban, addig a gyerekeimnek sem tudom megadni a szükséges stabilitást. Mi mindig más középponttal táncolunk. Ez a középpont volt már az iskola, voltak már a szüleim, volt beígért építkezés, de volt illúzió is. Idővel rájöttem, hogy az illúzió-középpont is jobb annál, mintha egyáltalán nem lenne középpont. De ha már illúzió, akkor annak az értékrendjét én álmodom oda.”

A jurtát már nem tekinti középpontnak. Örülne, ha megkapnák a lehetőséget arra, hogy otthont teremtsenek, házat építsenek maguknak, mert ahogy nőnek a gyerekek, egyre nagyobb teret igényelnek. A kérdésre, hogy mindig nagycsaládról álmodott-e, azt válaszolja, igen, mivel ő is három testvér mellett nőtt fel. Amikor kicsiként megkérdezték tőle, mi akar lenni, mindig azt felelte, hogy anyuka. Ezt a csodát meg is kapta.

Kép

Kép: Vadas Henrietta

De bevallja, az anyaságot sem tudja mindig úgy csinálni, hogy elégedett legyen magával. „Amikor az anyaságomban érzem magam lustának, hanyagnak, akkor azt sokkal rosszabbul élem meg, mint amikor hagyok elúszni egy üzleti lehetőséget. Szerintem ez az az értékrend, amit merni kell élni, mert például, ha Olivérnek kevesebb figyelmet adnék, már veszélyben lenne a bizonyítványa.” Úgy igyekszik szólni a nagyfiához, hogy a jövő generációjának egy jó menedzserét és saját magával nagyon korán találkozó tagját nevelje a társadalomnak. Ez számára sokkal fontosabb, mint a stabil jövedelem.

„A fix jövedelemforrás éppolyan illúzió néha, mint egy egészséges férj. Mert ha a statisztikákat nézzük, akkor egyáltalán nem logikus az, ami velünk történt. Azzal, hogy a stabil pénz illúzió, már nem küzdök, azt már tudom. Most is egy olyan pillanatában vagyok a pénzügyi áramlási történetünknek, ami rémisztő, de azzal nem megyek semmire, ha ettől megijedek.” Szilda igyekszik beindítani egyéni vállalkozását, elsősorban vállalkozóknak segít eligazodni a YouTube világában, megmutatja nekik, hogyan tudják sikerre vinni cégüket a videózással. Erre megy el a legtöbb ideje, de emellett ír, rajzol, évszakfüzetet készít, és napi szinten foglalkozik a megélhetésükhöz fontos közösségimédia-oldalaival.

Johanna közben félbeszakítja a beszélgetést, kiszalad a jurtából amiatt, hogy Margitvirág két új szót is kimondott: finom és kék. Szilda mosolyogva elmondja, hogy sokat kellett várni arra, hogy Margitvirág elkezdjen beszélni. Volt, amikor aggódott, mert a két fia ilyenkor már folyékonyan beszélt, de nem akarta beszédfejlesztőhöz vinni a kislányt, mert biztos volt benne, hogy a beszéd iránti vágy utat tör majd magának. Ez így is történt. Bár Margitvirág csak féléves volt, amikor elveszítette az apukáját, Szilda nem gondolja, hogy ez hátráltatta őt a beszédfejlődésben, viszont tisztában van vele, hogy ez a trauma gyermeke egész lényére hat.

Mielőtt elköszönnék tőlük, belülről is szemügyre veszem a víz-, áram- és internetszolgáltatással ellátott jurtát.

A gyerekek nagy összhangban játszanak a kanapén, kivéve Olivért, aki időközben elment a Dorogi-tóhoz fürödni a barátaival. Margitvirág egy csillogós gyurmát ad az anyja kezébe. Szilda elmondja, hogy ezt a nagyobbak a zsebpénzükből veszik. Kapnak a nagyszülőktől, de tőle is, a mosogatásért például 500 forint jár. Közben megmutatja a munkaállomását, ahonnan még nem sikerült elpakolnia a ruhákat.

Arra a kérdésre, hogy mik a tervek, azt válaszolja, hogy nincsenek, mert nehezen tud tervezni. De azért megemlíti, hogy jönnek a nyári táborok, össze kellene gyűjteni rájuk a pénzt. Utazni is szeretnének belföldön, megismerni új embereket. Szilda elmondja, most már nyitott arra is, hogy ismerkedjen férfiakkal, mert úgy érzi, nehéz az életet csak női minőséggel élni és szemlélni.

A látható fény elvileg nem károsítaná a szemünket, de mivel az ózonréteg köztudottan elvékonyodott, ma már a káros sugárzások is nagyobb dózisban érik el a földfelszínt. A 300 nanométernél rövidebb hullámhosszú ultraibolya sugarak többségét szaruhártyánk még így is elnyeli, komoly gyulladásokra csak akkor kell számítanunk, ha a napfény nagyon nagy dózisban, magashegyeken vagy vízparton éri szemünket. Ilyen körülmények között a napfény komoly károsodásokat is okozhat, a látóhártya is sérülhet.

Egyik napról a másikra?

Bár a káros sugárzás rövidtávon inkább csak kötő- és szaruhártya gyulladást okoz, hosszú távon szürkehályog, makuladegeneráció is kialakulhat miatta. Ilyesmi főleg azokat veszélyezteti, akik hosszabb időn keresztül dolgoznak a szabadban, vagy rendszeresen túráznak magashegységekben. A sípályákon, a vízpartokon ugyancsak megnő a kockázat, hiszen a hó és a víz visszaveri a sugarakat, ahogy a homok is. Az ultraibolya sugárzást (UV) kivédő szemüveg éppen ezért nagyon fontos. Praktikusak a széles karimájú kalapok is, amelyek felére csökkenthetik a szemünket érő UV-sugarak mennyiségét.

Kivizöld vagy rozsdabarna?

Nem mindegy persze, milyen napszemüveget választunk. A jó szemüveg ugyanis kiszűri a nap káros sugarait, csökkenti a szembe jutó fény mennyiségét, ugyanakkor nem befolyásolja a látásélességet és a színlátást. Ebből a szempontból a szürke, a barna vagy a zöld üvegek a legpraktikusabbak, lehetőleg olyan kerettel, amely jól követi az arc vonalát. A legjobban akkor járunk, ha az eszközt egyenesen az optikustól szerezzük be –, bazárokban árusított napszemüvegek kis címkéjének feliratában ugyanis aligha bízhatunk. Az egyszerű sötétített üvegek inkább károsak, mert viselésükkor a pupilla kitágul, és még több UV-sugárzás jut a szembe.

A legjobb színlátást a zöld színű napszemüveg biztosítja, a barnával viszont jobbak lesznek a kontrasztok. A képélesség szempontjából a sárga a legjobb választás. Az árnyalatoknak annál sötétebbnek kell lenniük, minél erősebb napfénynek van kitéve a szem. Autóvezetéshez, kerékpározáshoz praktikus a fentről-lefelé fokozatosan sötétedő üveg.

Sokan az uszoda klóros vizére is érzékenyek, különösen akkor, ha túlzásba viszik a fertőtlenítőszer adagolását. Ebben az esetben az úszószemüveg lehet megoldás, de aki ezt nem kedveli, jobban teszi, ha uszodát vált. Az úszás után érdemes nyugtató szemcseppet is használni, az is sokat segíthet a bajon.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Számos balul sikerült nyaralós emlékem van. Gyerekként például átéltem, amikor elvitte a vihar a Balatont. Nem viccelek, tényleg elvitte a vizet a szél. Végre bejutottunk a nagyon tuti, csak jó kapcsolatokkal rendelkezők számára fenntartott vállalati üdülőbe, Balatonalmádiba. Alig vártuk, hogy belecsobbanjunk a vízbe. De hirtelen vihar támadt, amely egész éjjel tombolt, és másnap csalódottan láttuk, hogy az erős szél egész egyszerűen elvitte a vizet. Nem is jött vissza, csak napok múlva, és akkor is hideg és esős maradt az idő.  

Libby Purves írja valamelyik könyvében, hogy az ő gyerekeinek az első repülőgépes külföldi nyaralásról a legszebb emléke az volt, amikor apa a repülőtérre menet a szakadó esőben szitkozódva kereket cserélt az autóút szélén.

Hát ez van. A legmaradandóbb emlékeink nem mindig azok, amiket csodásnak gondolunk az átélés pillanatában. Ráadásul ami nekünk kellemetlen, az a másiknak lehet fergeteges élmény.

A gyerekek pedig abban mindig nagyon jók, hogy meglássák a felnőttek bénázásaiban a szórakozás lehetőségét.  

Az első pár évünk nyaralásai azért tartogattak kihívásokat anyaként. Egész egyszerűen nem értettem, hogy miért nem vagyunk jobbak, lazábbak, szervezettebbek, miért nem élvezzük a nyaralásunk minden pillanatát. Volt valami halovány emlékképem arról, hogy a saját – amúgy rendkívül békés természetű – szüleim is ilyenkor kaptak hajba egymással az átlagnál többször, de ezeket az emlékeket megszépítette a gyerekkor felszabadult öröme. Így aztán alaposan meglepett az a sok konfliktus, ami köztem és a férjem között nyaralás alatt váratlanul felszínre tört.  

Először is értetlenül álltam a tény előtt, hogy a férjem nem szereti a vízpartot. Korábban voltunk mi fürödni együtt, de mindig kirándulással, városnézéssel egybekötve. Pici gyerekekkel viszont ezek a programok abban a mennyiségben már nem kivitelezhetők.

Az általam imádott Balaton neki dögunalom volt.

Én élveztem, hogy végre egész nap felnőtt társaságban (is) lehetek, és a gyerekekkel kapcsolatos feladatok is megoszlanak köztünk. Ő viszont nehezen lassult le a babás életritmusunkhoz, ami számomra természetes volt.  

Kép

Kép: Pexels / Josh Willink

Aztán nőttek a gyerekeink, és kitágultak a lehetőségek. Ma már olyan helyet választunk a nyaraláshoz, ami mindenkinek tartogat pihenési-szórakozási lehetőségeket, és nem mindenkinek ugyanazt. Ráadásul fontos volt megtanulnom a következőket: kell legalább két nap mindenkinek az átállásra. A gyerekeknek, hogy felfedezzék a lehetőségeiket, és ne folyton engem nyaggassanak szórakoztatásért. A férjemnek és most már dolgozó jómagamnak is, hogy az agyunk átkapcsoljon pörgős-szorongós üzemmódból pihenős-lazítósra. Én még így is hajlamos vagyok túlpörögni a lazítást is. Annyi programot zsúfolok be időnként, amennyit csak lehet, szerencsére ezeknek a felét a családom mindig keresztülhúzza.

Mert mindenki igényekkel érkezik, és saját temperamentumát sem szokta senki otthon hagyni.

Kis családunk minden egyes szereplője ki akarja hozni a legjobbat a közös időből – ez óhatatlanul ütközésekhez, súrlódásokhoz vezet. Amióta tudom, hogy a dolog elkerülhetetlen, és megengedem a feszültséget és a rosszkedvet magamnak és a családtagjaimnak nyaralás alatt is, és nem pörgök ezerrel azon, hogy jó hangulatot teremtsek mindenáron, valahogy kevésbé hatalmasodnak el rajtunk és kevésbé robbannak az indulatok.  

A másik, amivel számolni érdemes, hogy ami év közben történt velünk, az is mind velünk jön. Nem marad otthon a bezárt lakásban és hagy minket lábat lógatva kikapcsolódni. Minden meg nem beszélt probléma hirtelen időt és lehetőséget kap az átbeszélésre, olyanok is, amit már régen sikerült visszagyömöszölnünk a tudatalattink legmélyére. Annak ellenére, hogy nem teszi kellemesebbé az együtt töltött időt, de hatalmas lehetőségeket rejt magában minden ilyen felbukkanó történet. Segít minden családtagunkat egy kicsit jobban megismernem a nyaralás alatt, olyan oldaláról is, amit addig nem láttam meg benne.  

A harmadik és egyben legnehezebben kontrollálható tényező, amin a nyaralás minősége múlik, az bizony én magam vagyok.

Én is emberből vagyok, szükségem van a kikapcsolódásra. Sokszor nem egyszerű megtalálni ennek a formáját, de mindenképp érdemes figyelmet fordítani rá. Ha én végigmártírkodom a nyaralást, akkor az nem lesz élvezetes senki számára sem. Viszont, ha úszom egyet, amíg a gyerekek homokvárat építenek a parton, vagy olvasok a hintában elnyúlva, amíg ők fociznak, akkor mindenki kap egy használhatóbb anyát. Nem kell minden áron együtt játszanom a gyerekekkel a nyaralás minden percében. Akkor sem, ha igény látszólag lenne rá. Ahogy Vekerdy Tamás pszichológus megfogalmazta: „… a gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza.”

Nyaralni mindig érdemes, akkor is, ha pont olyan mértékben lesz tökéletlen a nyaralás, mint amilyenek mi magunk vagyunk.  

Az Erzsébet királynéról alkotott képet már életében eltorzították a legendák, halála után pedig szinte mesebeli hercegnővé változtatta őt az utókor. A filmek az életét románccá szépítették, a regények tiltott szerelmeket képzeltek neki. Kislányok ezrei nőttek fel a gyönyörű császárné meséjén, és turisták sokasága járja be minden évben Korfutól Bécsig a kastélyokat, amelyekben az állandóan úton levő királyné élete során időnként megpihent. A legendák mögötti igaz történet sok szempontból érdekesebb, mint a fikció. Ausztriában és Németországban is nagy tisztelet övezi Elisabeth von Wittelsbachot, de talán Magyarország az a hely, ahol már életében is szinte kultikus státuszt élvezett. Erzsébet királyné elválaszthatatlanul összeforrt a magyar történelem egy reményteljes korszakával.

Sisi és a magyarok

Erzsébet először 1857-ben járt Pest-Budán. A levert szabadságharc után kilenc évvel a fiatal császárt és feleségét jeges hangulat fogadta Magyarországon. A mindössze 19 éves fiatalasszony két kislányával érkezett a városba.

A magyarországi utazás során mindketten megbetegedtek, és Zsófia, az idősebbik leány belehalt a kórba.

A fiatal császárnénak annak ellenére sem volt könnyű élete az esküvője utáni években, hogy a férje őszinte szeretettel ragaszkodott hozzá. Négy év alatt három gyermeket szült, akik közül egyet elvesztett. Gyermekei neveltetését kivették a kezéből, és anyósával híresen rossz volt a viszonya. Sisi kezdeti nehézségei után, ha meg is szokta a rideg Habsburg világot, beilleszkedni sose tudott igazán. Bár Elisabeth von Wittelsbach hercegnőnek született, nem részesült olyan oktatásban, ami felkészíthette volna a bécsi udvarra. Gyermekkorát gyakran idealisztikusan ábrázolják, de a család nehézségekkel küzdött, mivel az apa, Miksa herceg csak a kedvteléseinek élt. Az édesanyjuknak egyedül kellett irányítania a birtok ügyeit. Sisi mindössze 16 éves volt, amikor császárné lett, és nem rendelkezett megfelelő műveltséggel a pozícióhoz, amibe oly hirtelen csöppent bele. Már kislányként feljegyezték róla, hogy unta a tanórákat, és leginkább a verseket és a lovaglást szerette. Amikor császárné lett, tanárokat fogadtak mellé, akik között több magyar is volt. Erzsébet magyar szimpátiáját elsősorban Ferenczy Idának tulajdonítják, aki 1864-ben került Erzsébet mellé felolvasónőnek. A kecskeméti származású Ida egész életében hűséges barátnője maradt a császárnénak, és Andrássy gróf is rajta keresztül küldött leveleket Sisinek. Ida mellett Erzsébetnek több magyar udvarhölgye is volt, és utazásaira is általában magyar útitársat választott. Vér Eszter Virág történész az Erzsébet-kultuszról szóló tanulmányában leírja, hogy a magyarok a kiegyezés időszakától kezdtek el úgy tekinteni rá, mint aki a „magyar érdekek” képviselője a császárnál. A történész szerint a császárné valóban támogatta a kiegyezést, de ebben nemcsak a magyarok iránti szeretete, hanem a fia dinasztikus érdekei is vezették.

Szerelem vagy barátság?

Az 1866-os év sorsfordítónak bizonyult a császárné és Magyarország kapcsolatában.

A huszonnyolc éves császárnénak ezen év januárjában egy bécsi bálon mutatták be a negyvenhárom éves Andrássy Gyula grófot.

Andrássyt az európai nagyvárosokban a „szép akasztott” névvel illették, mivel 15 évvel korábban a szabadságharcban való részvétele miatt, távollétében „rituálisan felakasztották.” A gróf 1858-ban tért haza Magyarországra, és 1866-ban már a képviselőház alelnökeként mutatkozhatott be a császárnénak. A gróf egészen élete végéig fontos tanácsadója és barátja maradt Erzsébetnek. A korabeli pletyka, de több történész is azt állította, hogy ismeretségük első éveiben többről volt szó, mint barátságról.

A regényessé színezett kapcsolat később megjelent a híres Romy Schneider-féle Sissi-filmtrilógiában is (a filmesek állítólag jogdíj-okok miatt nem használhatták a császárné eredeti Sisi becenevét). A filmben természetesen a fő love story kedvéért csak Andrássy gróf az, aki reménytelenül szerelmes a királynéba. A korabeli pletyka annyira erős volt, hogy Erzsébet 1868-ban született lányát, Mária Valériát a rosszindulatú társasági emberek Andrássy gyerekének nevezték. Még Krúdy Gyula Erzsébetről írt novelláiban is szerepel egy elejtett mondat, amelyben egy magyar hölgy arról álmodozik, hogy vajon ő is tetszene-e annyira a grófnak, mint a királyné.

Kép

Erzsébet királyné és Andrássy Gyula gróf

2016-ban Kozári Mónika történész megjelentetett egy tanulmányt arról, hogy vajon mennyi az igazság az Andrássy–Erzsébet legendában.

A történész szerint Andrássy Sisinek írt levelei alapján egyértelműen szerelmes volt a királynéba, azokban kifejezte bosszankodását, hogy mennyit utazik, és hogy hogyan kacérkodik más férfiakkal olyan bálokon, amikor ő is jelen van.

Azonban, ha Erzsébet válaszolt is ezekre a levelekre, azok nem maradtak fenn az utókor számára. Sisi híresen hiú asszony volt, aki élvezte azt, hogy körülrajongják a férfiak. A magas és kecses császárné szépségrutinja a mai fülek számára megdöbbentően hangozhat, Sisi ugyanis a kor divatos szokása szerint időnként nyers hússal az arcán aludt, a haját konyakkal mosták, és párna nélkül feküdt abban a hitben, hogy az segít megőrizni egyenes tartását. A császárné nyugtalan természetét sportolással próbálta lekötni, gyakran tornázott, gyalogtúrákat tett és kilovagolt, amire időnként a szintén kiváló lovas Andrássy gróf is elkísérte.

A történészek megegyeznek abban, hogy igen csekély annak az esélye, hogy plátói szerelemnél több lett volna a gróf és a királyné között. Erzsébetet állandóan kíséret vette körül, gyakran követték őt hírlapírók, még „paparazzi” fotók is készültek róla, egy híres fotón például lovon ül és kalapjával takarja el az arcát. Ráadásul, bár Andrássy szoknyavadász hírében állt, nem valószínű, hogy vállalta volna a kockázatot, hogy az uralkodó feleségével kapcsolatban átlépje az illendő és elvárt udvarlás határát.

Első találkozásuk után fél évvel, 1866 nyarán a poroszok elől menekülve Sisi és gyermekei Budára költöztek. A magyar politikai osztály ekkoriban a kiegyezésen munkálkodott, aminek előrehaladásán sokat segített, hogy Ausztria kénytelen volt feladni azon törekvéseit, hogy a német egység élére álljon. A poroszok ugyanis megszégyenítő győzelmet arattak az osztrák hadsereg felett. Ferenc József a birodalom növelése helyett kénytelen volt megelégedni a birodalom részeinek megtartásával. Ebben az időszakban Andrássy gróf gyakran meglátogatta a császárnét a Kochmeister-villában, ahová gyakran Deák Ferenccel együtt érkezett. A magyar politikusok érezték, hogy a császárnéban szövetségesre találtak. A kiegyezés, Ferenc József magyar királlyá koronázása környékén Erzsébet és családja hosszabb időt töltött Magyarországon. Itt született meg negyedik gyermekük, Mária Valéria, akinek nevelésében már sokkal inkább részt tudott venni. Kozári Mónika történész kutatásai alapján mindössze egyetlen alkalommal fordult elő, hogy Andrássy és Sisi kettesben tartózkodott, amikor az eleredő eső miatt Erzsébet kénytelen volt a gróf bérkocsijában utazni. Az esetről Andrássy később Ferenczy Idának is beszámolt.

Andrássy gróf kezdeményezésére a magyar állam megajándékozta a királynét a gödöllői kastéllyal, ahová Sisi gyakran menekült a bécsi élet elől. A királyné a kiegyezés utáni években sokat tartózkodott Magyarországon, de itt se lelt teljes békére, és haláláig sokat utazgatott. Andrássy Gyula számára ezek az évek politikai karrierje csúcsát jelentették: a kiegyezés után a Magyar Királyság miniszterelnöke lett, 1871-től pedig az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminiszterének posztját töltötte be.

Bármi is az igazság Sisi és Andrássy kapcsolatáról, barátságuk a gróf élete végig, 1890-ig tartott.

Talán így helyes, hogy sem a korabeli társaság, sem az utókor nem látott bele valójában ennek a két különleges embernek a legbensőbb érzéseibe. A mai olvasóknak sem marad más, mint a sejtelem és a legendák, amelyeket érdemes azért mindig a realitások ismeretével mérlegelni.

Egészen a nyakamig húztam a kabáton a cipzárt, amikor egy hideg délután beálltam a megállóba a többi várakozó mellé. „Megjött a tél” – sóhajtotta egy idős férfi a sötétben. Fülemre húztam a bojtos sapkát és bólintottam, aztán elővettem a telefonomat, hogy megírjak egy e-mailt, amíg megjön a busz. Egy fiatal lány lépett mellém, nem volt több tizenkét évesnél, és ő is mobilt tartott a kezében. Kissé oldalra fordítottam a fejem, hogy jobban lássam. Arcát hideg fénybe borította a kijelző, szemében kék szövegbuborékok tükröződtek. A lány olyan sebességgel pötyögött, hogy szinte beleszédültem. Az idős úr megbabonázva nézte a rohanó ujjakat, Ratkó-gyerekként furcsa lehetett számára a látvány. „Nem semmi!” – kommentálta a látottakat, de ezt a lány már nem hallhatta, mert éppen akkor indított el egy TikTok-videót. 

A keréktől a Facebookig 

Az ember, amióta világ a világ, arra törekszik, hogy eszközökkel könnyítse meg mindennapjait. A legnagyobb vívmányok között említik a kereket, az ekevasat, a papírt, a szövőszéket, a nyomtatást, a gőzgépet, az elektromosságot, az automobilt, a számítógépet és az internetet. 
„Írásos történelmünk nagy részében kézzel készített tárgyakat, később gépeket használtunk arra, hogy az életünket megkönnyítsük. A számítógép-tudomány fejlődése új helyzetet teremtett: megjelentek a számítógépek, amelyek belsejében a kívülálló számára nemcsak összetett, de már-már anyagtalan folyamatok zajlottak le.

Ennek a kornak a felgyorsulás lett az egyik jelszava. Gyorsabb lett a technikai fejlődés, és már az 1970-es évek elején megjelent az ettől való szorongás, a jövősokk fogalma.

Ebben az időszakban költözhettek a kutatóintézetekből a lakásokba a számítógépek, amelyek a ’80-as évek első felében terjedtek el széles körben. A következő forradalmat az okostelefonok megjelenése hozta a 2000-es években, amikor a számítógép a mobiltelefonba költözött” – magyarázza Kánai András jövőkutató. 
A szakértő szerint egyedülálló jelenségnek vagyunk tanúi: az emberiség történelmében eddig még sohasem volt példa arra, hogy egy ilyen sokoldalú eszköz globálisan elterjedjen, és átszője az emberek életét. Statisztikai adatok szerint mintegy 3,5 milliárd ember használ okostelefont, és ez a szám folyamatosan nő. Az eszköz egyre több mindenre használható: zajlik a fizetés forradalma, és hamarosan változások jönnek az egészségügyi szolgáltatások, például a távdiagnosztika vagy a pácienselosztás területén, emellett az úgynevezett govtech, vagyis az állami funkciók digitalizációja is közel van. „Ami régen az elektromos áram volt, az ma az internet és a mobiltelefon: ez az az infrastruktúra, amelyre a többi szolgáltatás lassan ráépül. A társadalom, illetve annak rendszerszintű működtetése egyre inkább elképzelhetetlen e két találmány nélkül. A digitális transzformáció már a pandémia előtt is fontos kifejezés volt, és azóta még jelentősebb lett” – teszi hozzá a futurológus. 

Kép

Kép: Pexels

Nincs többé offline világ 

Bauer Béla szociológus szerint a generációs különbségek a kütyük használatában abból fakadnak, hogy egyáltalán nem mindegy, ki milyen idősen találkozott az új technológiával, és az sem, hogy kényszerből kezdte-e el használni, vagy beleszületett a digitális világba. „A 2000 után született alfa-generáció számára már nem létezik olyan világ, amiben nincs okostelefon vagy számítógép. Azok a generációk, amelyek hosszabb-rövidebb ideig az okoseszközök vagy számítógép nélkül élték az életüket, attól függően tudnak beilleszkedni a digitális világba, hogy mennyire érzik szükségét az új eszközök használatának a hétköznapokban. A járvány miatt sokak számára a technológia jelenti az egyetlen kapcsolatot a külvilággal, ezért 2020 tavaszától egyre többen kényszerülnek rá a készülékek használatára” – magyarázza a szakértő. Hazánkban a nyugdíjas korosztály digitális világra való nyitottságát leginkább családtagjaik és közvetlen környezetük befolyásolja. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) nemrég közétett kutatása szerint a kiemelt rizikócsoportba tartozó hatvan év felettiek gyakrabban végeztek adatforgalmat igénylő tevékenységet a Covid-19 első hulláma alatt, mint az azt megelőző időszakban.

Az adatokból kiolvasható, hogy a megkérdezett idős hölgyek 82, az urak 78 százaléka rendelkezik mobiltelefonnal, de csak a nyugdíjas nők 12, a férfiak 14 százaléka képes vagy lenne képes egyedül elboldogulni az okostelefon funkcióival. 

A szociológus szerint az 50-60 évesek használják az eszközöket a munkához, filmnézésre, zenehallgatásra, de nélkülük is jól érzik magukat, szemben azokkal, akik beleszülettek a digitális világba: ők nehezebben tudják elképzelni, hogy kütyük nélkül is lehet élni. „A 75 év felettiek 60-70 százalékának nincs bankkártyája, emiatt nem elérhetőek számukra bizonyos szolgáltatások, miközben nagy mértékben növekszik azoknak a száma, akik megérik a 80-90 évet” – teszi hozzá a szakértő. 

Fontos a biztonságos internethasználat 

Kánai András szerint nagy szakadék húzódik a digitális világot tudatosan és nem tudatosan használók között, ami egyre mélyül. A biztonságos online jelenlét mindannyiunk számára kihívást jelent, de az idősek még inkább ki vannak téve az internetes csalásoknak. Nem mindenki van például tisztában azzal, hogy a pénzügyi intézetek, kormányzati szervek vagy magáncégek nem kérnek jelszavakat, biztonsági kódokat a lakosságtól e-mailben. 

Kép

Kép: Pexels

A futurológus aggasztónak tartja, hogy a rosszindulatú támadók tevékenységét nem követte a kiberbiztonság egyéni és szervezeti fejlődése. „Állami és feketepiaci hackerek ezrei foglalkoznak adatlopással, hogy így pénzhez vagy gazdasági-hadászati előnyhöz juttassák megbízóikat. Egy átlagember pontosan érti, hogy miért fontosak a házában, bejárati ajtaján elhelyezett védelmi tárgyak, de azt nem tudja, hogy hogyan védhetné meg saját adatait, számítógépes apparátusát. A digitális lábnyom egy ma születő csecsemő esetén még rémisztőbb, hiszen csak jóval öntudatra eszmélése után szembesülhet a ténnyel: még semmit sem kommunikált magáról, mégis szülei és mások jóvoltából információk tömkelege található meg róla a neten.

Az embereknek nincs idejük arra, hogy saját digitális lábnyomuk, így tulajdonképpen saját jogaik szerepével foglalkozzanak – csak használják a technológiát, gazdaggá téve pont az ő viselkedésükre építő megavállalatokat.

Léteznek ez ellen küzdő szervezetek, a kormányok is látják, hogy ez így nem jó, de megtörni nem tudják e monopolisztikus törekvéseket. Bár a technológiai változások nagyban megkönnyítik az életünket, abban minden szakértő egyetért, hogy a törvényhozásnak is együtt kell haladnia ezekkel a változásokkal” – hangsúlyozza Kánai András. 
„Az emberiség nem akar lejönni a közösségi médiáról, a vicces videók gyártásáról és nézéséről, sőt! Az emberek magatartásán sokkal nehezebb változtatni, mint a technológián” – teszi hozzá. A szociológus pedig óva int attól, hogy a technológiai változásokra mindig fejlődésként hivatkozzunk. Ami számítástechnikai értelemben haladásnak tekinthető, egyáltalán nem biztos, hogy például a kulturális javakra is jótékonyan hat. „Az e-könyv egy technológiai vívmány, olvasásra alkalmas, de kapcsolatteremtő funkciót nem tudna betölteni. Ha az ember bemegy egy lakásba, megnézi a könyveket, és máris tud valamit az ott lakókról. Ma viszont már az is elfogadott dolog, ha egy fiatal lakásában nincsenek könyvek.”  

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. februári számában  jelent meg. A lapra előfizethet itt>>