Igeeen!! Minél előbb. Lehetőleg már a kórházban. Az egy-két napos pici baba még úgysem „fogja föl”, meg hát a sok kórházi procedúra közt el is vész egy ilyen apró kis fülcimpaszúrás, nem is emlékszik rá, csak egy pillanat az egész. Ilyenekkel nyugtatjuk magunkat, miközben önnön hiúságunk okán szerzünk babánknak kellemetlen (másod)perceket. Persze, csak ha nem gyullad be, mert akkor több is lehet. Sok újszülött osztályon a nővérek maguk ajánlják fel, hogy egy kis tűvel átszúrják a fülcimpát. Elég kényelmes megoldásnak tűnik; ha nem bírjuk, hogy a baba sír, akár ki is mehetünk addig a szobából...

Persze, még pici babakorban. Azért mégsem a kórházban, amikor úgyis van szegénynek elég nyűge, de minél hamarabb. Léteznek egészen komfortos szolgáltatások, házhoz jön a füllyukasztó, minimális trauma az egész, a baba saját, ismerős közegében meg lehet oldani, akár egyszerre mindkét fület is. Egy pár hónapos, féléves kicsi még piszkálni sem tudja, így nehezebben fertőződik el, és remélhetőleg gyorsan meggyógyul. Nem piszkálja, ez igaz, és ellenkezni sem fog, milyen egyszerű. Mondjuk, nem is dönthet a saját testéről, de hát félévesen, valljuk be, kevés dologról kérdezik meg a véleményünket.

Inkább majd akkor, ha ő kéri. Megdöbbentő lehet, de ezzel a kéréssel a kislányok legtöbbször nem várják meg az érettségi bankettet, sőt, akad leányka, aki már másfél-kétéves korban(!) ki tudja fejezni abbéli vágyát, hogy márpedig ő fülcsit akar. Élvezettel nézegeti, huzigálja anyáét, rácsodálkozik más nénikére, megfogja, forgatja, egyértelműen tetszik neki. Ha az „igen–nem” kombó megvan (és naggyon-naggyon korán megvan, hajjaj, főleg a „nem”), akkor az a szülő, aki szeretné, ha kisgyermeke fülbevalót hordana, hamar rákérdezhet, hogy vajon már ő is akarja-e. Legkésőbb ovis korban úgyis előkerül a téma, hisz a többségnek ekkorra már van – igen, már a kisfiúk közt is akad fülbevalós. Így a kisasztalnál ücsörögve, levesvárás közben felfedezik és megbeszélik egymás közt, kinek van, kinek nincs.

Arra azért jó felkészülni, hogy egy négy-ötévesnél nagyobb macera a művelet. Merthogy neki akarata van. Szóval ne lepődjünk meg, ha mire odajutunk, esetleg a fülcimparajzolásnál berezel a kis palánta, és akkor futhatunk az egésszel még egy kört. Mondjuk két év múlva. Vagy ha az egyik fül már kész, de a gyermek annyira megrémül a fájdalomtól, hogy a füllyukasztó hölgy tempóját kijátszva, a másik fülbevalót már nem engedi belövetni. Jó esetben csak ott bukik meg a dolog, hogy az üzletben épp nincs szivárványos, pónis, hupilila fülbevaló, és a kék virágos nem tetszik, mert a kék az fiús, tehát mehetünk a város másik végébe próbát tenni az ottani kínálattal.

Majd ha már saját maga tudja tisztogatni a frissen lyukasztott fülét és fülbevalóját. Vagyis legkorábban kamaszkorban, amikor már eléggé önálló ehhez. Kevés szörnyűbb dolog van ugyanis, mint amikor a visító öt-hatéves begyulladt füléből az anyukának kell kiszedni az összepattintós fülbevalót, letisztogatni, a fülcimpát fertőtleníteni, aztán a fülbevalót visszatenni – ez kész rémálom! Csinálja csak magának, az ő fülbevalója!

Nem, minek? Felesleges, elavult, barbár szokás. Fertőzésforrás, kitéphetik neki egy homokozói vita hevében. Úgyis csak elveszítené, és akkor kidobtunk az ablakon hatezret. Nincs szükség ilyen nemi szimbólumokra. Megakasztja a csí áramlását. Nem, és kész. Meg sem kell indokolni, tényleg nem kötelező.

Ezer oka lehet annak, hogy mi, szülők miért döntünk az apró ékszer mellett vagy épp ellene. Kis dolog ez a jóval fontosabb döntések halmazában, amiket az évek során meg kell még hoznunk a gyermekünk helyett. Mégis, elég kifejező abban a tekintetben, mert sokat elárul arról, hogyan vélekedünk a másik ember szabadságáról, önrendelkezési jogáról, vagy a társadalomban betöltött szerepéről. Igen, nagyon sokat, még akkor is, ha az a másik ember történetesen a gyerekünk.

A Live Aid segélykoncertet 1985. július 13-án tartották a londoni Wembley, illetve a philadelphiai JFK Stadionban. Az ötletgazda az ír Bob Geldof volt, aki egy éhezőkről szóló híradás után megírta a Do They Know It's Christmas? című dalt. Majd ismert, legfőképp brit énekesekkel lemezre vette, és a befolyt összegből élelmiszer-szállítmányokat indított útnak Afrikába. Ezt követően határozta el, hogy szervez egy jótékonysági koncertet is, amelynek bevételéből rendszeresen segíthet a rászorulókon. Ezzel párhuzamosan az USA-ban is indult egy hasonló kezdeményezés. Michael Jackson és Lionel Richie megírták a We Are The World című dalt, amit az amerikai sztárokból összeállt USA For Africa nevű formáció adott elő. A kissé naiv, de kétségkívül fülbemászó dal 1985. március 7-én jelent meg kislemezként. Világszerte hatalmas sikert aratott.

A leghíresebb fellépők

A júliusi két koncerten Londonban és Philadelphiában nagyon sokan szerepeltek az akkori sikeres énekesek és együttesek közül. Nem csak azok, illetve nem mind azok, akik a két „himnuszt” felénekelték. Az eseményt Angliában Károly herceg és Diána hercegné részvételével nyitották meg pontban délben. A Status Quo volt az első fellépő. Színpadra lépett többek között: David Bowie, a U2, a Dire Straits, Sting és Paul McCartney. A londoni koncert legemlékezetesebb fellépője a Queen volt. Sokak szerint Freddie Mercury élete legjobb formáját hozta itt.

Az USA-ban, a JFK Stadionban két órával később, ottani idő szerint reggel kilenckor lépett színpadra az első előadó: Joan Baez. Ezzel a mondattal fordult a fiatalokból álló közönséghez: „Ez a ti Woodstockotok, ami már nagyon rég esedékes volt.” Egyébként Baez egy szál maga is elénekelte a hatalmas tömeg előtt a We Are The World-öt. Még gitárját sem vitte magával, igazán hatásos fellépés volt.

Érdekesség, hogy Phil Collins mindkét helyen szerepelt. Akkor még jártak a szuperszonikus Concorde gépek. Az angol énekes a londoni fellépés után átrepült New Yorkba, onnan pedig helikopterrel vitték Philadelphiába. Sűrű napja volt.

Az amerikai koncert megható pillanata volt, amikor Teddy Pendergrass soulénekes kerekesszékben ülve jelent meg a színpadon. Pendergrass 1982-ben bénult le egy autóbalesetben. Évekig depresszióval küzdött. A Live Aid napjáig sehol sem volt hajlandó fellépni. Félbeszakadt pályája ezen a segélykoncerten kapott új lendületet.

Londonban 72 ezren, Philadelphiában 99 ezren váltottak – meglehetősen drága – belépőjegyet az eseményre. A televíziós közvetítésnek köszönhetően több mint másfél milliárd ember követte az eseményeket. A koncert sugárzása mérföldkőnek számított a nemzetközi műholdas televíziós történetében. És több, a pályája elején járó zenésznek, együttesnek is nagyot lendített a karrierjén a hatalmas nyilvánosság. Az ír U2 tulajdonképpen ekkor vált világhírűvé.

Az adományok sorsa

Sok országban élő telefonvonalakkal tették lehetővé az azonnali adományozást. Igaz, nem nyíltak könnyen a pénztárcák. A nézők élvezték a nagy felhajtást és a hatalmas show-t, amit olyan konferansziék tettek még szórakoztatóbbá, mint például Jack Nicholson. Már javában váltották egymást a zenészek, de az adománytelefonok csak nem akartak megcsörrenni. A csalódott és ideges Geldof egyenesadásban pirított rá a tévénézőkre. Onnantól kezdve ömleni kezdett a pénz.

Becslések szerint több mint százmillió font gyűlt össze. Ugyanakkor leírni is fájdalmas, de egyes források szerint, a hatalmas adomány nagy része egyáltalán nem ott kötött ki, ahová szánták. Sőt, a BBC egyik, tíz évvel ezelőtti riportja arról számolt be, hogy az afrikai országban harcoló lázadókhoz került, akik a pénzen fegyvereket vásároltak a Szovjetuniótól.

Geldof kapott ezért hideget és meleget, de nem ő volt a vétkes. Bár az kétségtelen, hogy jó szándéka és szervezőtehetsége elképesztő naivitással párosult, vagyis nem számolt a korrupcióval. A közvetítés egyik műsorvezetője Andy Kershaw a meghívott fellépőket, magát a sztárparádét is kritizálta. Geldof szemére vetette, hogy egy etióp vagy legalább egy afrikai előadót is meghívhatott volna. Ebben egyébként teljesen igaza volt. Ugyanakkor Kershaw olyan súlyos szavakkal is jellemezte a rendezvényt, mint „sekélyes, önelégült és álszent”. Ezek azonban túl kemény jelzők voltak egy alapvetően segítőszándékkal életre hívott eseményre. Geldof egyébként a mai napig vegyes érzelmekkel tekint vissza a koncertre. Túlnőtt rajta a feladat, saját bevallása szerint a házassága is erre ment rá, az adományok „eltévedése” miatt pedig még ma is sokan hibáztatják. Igaz, egyes elemzők szerint a Live Aid, noha nem számolta föl a szegénységet a térségben, politikai hatása azonban évekig érezhető volt. Vagyis semmiképp nem nevezhető értelmetlennek.

Van-e tanulság ma, közel négy évtizeddel később?

Etiópiát a polgárháborús helyzet és az aszály miatt ma újra éhínség sújtja. A segélyszállítmányok ugyanúgy elakadnak, mint 1985-ben. A világ nagy részén azt sem tudják, hogy mi folyik ott, kiváltképp Tigre tartományban. A hírek kegyetlen etnikai tisztogatásokról szólnak. És már az is beszédes, hogy az egyik legszegényebb és nem kevésbé kaotikus afrikai ország, Szomália jelenti a menekülőknek a menedéket. Európai vagy amerikai magánembereknek még annyi ráhatásunk sincs az eseményekre ma, mint 1985-ben. S a fentiek tanúsága szerint, egyes társadalmi katasztrófákra nem a (pénzügyileg alig ellenőrzött) szuperkoncertek jelentik a megoldást. Mégis – újranézve a naiv lelkesedéssel átitatott régi felvételeket –, nem lehet nem észrevenni, hogy összefogni egy (bármilyen) jó ügyért, mégiscsak jobb és értelmesebb, mint semmit sem tenni vagy elfordítani a fejünket. Bob Geldof és zenésztársai legalább megpróbálták.

A történet 

A hatvanas éveiben járó házaspár, Victor és Marianne élete olyan, mint télen a tengerpart: kiüresedett és sivár. A fiuk már rég kirepült, családot alapított, és inkább az anyjával ápol szoros kapcsolatot. Marianne elismert és felkapott pszichoanalitikus terapeuta, aki nem átall az egyik páciensével – aki egyben férje régi barátja és volt főnöke – szeretői viszonyba keveredni. 

Rémesen unja ugyanis Victort, aki évekkel ezelőtt elveszítette képregényrajzolói munkáját, képtelen haladni a korral, a technikai fejlődéssel, így egyre jobban bezárkózik depresszív, sztoikus magányába.

Ezzel szemben Marianne a második kamaszkorát éli, minden újdonságban benne van, hajszolja a fiatalos lendületet, ennek folyományaként pedig egy veszekedés alkalmával kipenderíti férjét a közös otthonukból. 
Victor nem esik kétségbe, az ominózus barátnál talál menedéket, hosszas gondolkodás után pedig úgy dönt, kipróbálja az ajándékot, amit a fiától kapott: a meghívót az időutazásra. A fia barátja ugyanis időutazást kínál azok számára, akik ezt meg tudják fizetni. Bármelyik korba visszamehetünk egy vagy akár több estére is, ráadásul nemcsak saját magunkat alakíthatjuk, hanem bárki bőrébe belebújhatunk. Victor önmaga szeretne maradni, de nem akárhogy: a huszonéves önmagához tér vissza, ahhoz a naphoz, amikor megismerkedett a feleségével, és közös történetük elkezdődött. 

Palackba zárt múlt 

Az egész életünk történetek, tökéletlenül időzített pillanatok és döntések sorozata. Olykor jólesik az emlékeink hajóján utazni, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ezek nem a múlt objektív lenyomatai.

A múlt eseményeihez való hozzáállásunknak nagyobb jelentősége van, mint a konkrét történéseknek.

Egyértelmű, hogy a pozitív múlt narratívája több előnnyel jár, mintha az életünk negatív eseményeire helyeznénk a hangsúlyt. Ugyanakkor az utópisztikus visszavágyódás mögött megbújó tökéletes emlékek, amelyek a múlt markában tartanak bennünket, csupán illúziók, hiszen soha nem teremthetjük újra ugyanazt, ami egyszer már véget ért. Felmerül a kérdés, hogy a pozitív múltbeli emlékekben való elmerülés vajon segíti vagy akadályozza a jelenbéli nehézségeink leküzdését. 

Kép

Svetlena Boym a nosztalgiáról alkotott elméletében megkülönbözteti a reflektív és a resztoratív nosztalgiát. A reflektív nosztalgia kapcsolatot teremt a jelen és a múlt között, keretbe helyezi az életünket, hozzásegítve minket a folyamatosság és önazonosság érzéséhez. A múlt hagyományainak ápolása, a generációs örökségünk tisztelete, a régi bevált praktikák megőrzése gazdagítják az életünket. A szép emlékek felidézése, az értük érzett hála pedig örömmel tölt el bennünket, ami növeli az önbecsülésünket, hitet és erőt adva a folytatáshoz.

Gyakori tapasztalat, hogy nehéz élethelyzetekben szívesen menekülünk olyan rituálékhoz, olvasmány- vagy filmélményekhez, amelyek életünk egy boldog szakaszát jellemezték – így erősítjük meg biztonságérzetünket.

A resztoratív nosztalgia viszont éppen ellenkező hatást vált ki, mivel a régi szép idők elmúlása felett érzett gyász és a visszavágyódás annyira úrrá lesznek rajtunk, hogy megakadályozzák a továbblépést, ezáltal elszalasztjuk az új lehetőségeket és elmegy mellettünk az élet. 

Az itt és mostban 

Victor nem találja a választ a „Ki vagyok én a világban?” kérdésre, és nem érzi otthonának azt a kort, amelyben él, így visszavágyódik életének abba a szakaszába, amikor boldognak, szeretettnek és fiatalnak érezte magát. Lelkiállapota Gyulai Pál sorait juttatja eszünkbe: „…egy eljátszott élet, emlékének kínja éget…” Az időutazás viszont azzal az illúzióval kecseg­teti, hogy sikerül újra a régi önmagára találnia, és talán még az életét is újrakezdenie...

Néha könnyű abban hinni, hogyha visszamennénk az időben és másképp viselkednénk, másképp döntenénk, akkor most jobb lenne a helyzet, nem állna ilyen rosszul a szénánk.

Ugyanakkor igen valószínű, hogy az eltérő működésünkkel csak annyit érnénk el, hogy más típusú problémáink legyenek, zökkenőmentes életút ugyanis nem létezik. A pszichoanalitikus Erikson szerint az identitásunk formálódása egy életen át tartó folyamat, és minden szakaszban meg kell találnunk a krízisből kivezető utat, a megoldásokat, amelyek által megélhetjük, hogy „a saját testünkben otthon vagyunk, tudjuk, hová tartunk, és belülről bizonyosak vagyunk azok elismerésében, akik számítanak nekünk”. 

Kép

Victor szép lassan felismeri, hogy nem tudja az idő kerekét visszaforgatni, és a múlt emlékeinek felidézése hozzásegíti ahhoz a számvetéshez, amiről talán Ottlik Géza ír a legérzékletesebben Buda című regényében. „Újra és ismételten újra és újra kell végigmenned a dolgokon, nem is annyira az eszeddel, hogy mi volt, ami volt, hanem az érzéseddel, hogy milyen volt, hogyan volt? Előbb ismerősségeket csinálsz belőle magadnak s abból már valamilyenségeket, így tisztázódnak, tevődnek helyükre a dolgok. Így építed az életed áttekinthető rendjét, gyarapodó műalkotását.” Victort ez a belülről épülő rend segíti, hogy a személyiségének az a része, amelyik boldog és kiteljesedett szeretne lenni, felébredjen, és újra életerős, reményteli férfinak érezhesse magát. 

A párterápiák egyik klasszikus technikája, amikor a pár tagjai felidézik a múltjukat, a megismerkedésük történetét, és azt, hogy mit szerettek meg a másikban.

Ahogy Victor újra magára talál, Marianne is szép lassan meglátja benne azt a férfit, akibe annak idején beleszeretett. Természetesen nemcsak a múlt, hanem a jelen is fontos, hiszen az idő nem áll meg a megismerkedésünk pillanatában. Ahogy Victornak észre kellett vennie, hogy ők is megváltoztak, minden párnak érdemes olykor megállni és végiggondolni, hogy „Mi változott meg bennem, mióta együtt vagyunk?”, „Mi változott meg a páromban, mióta együtt vagyunk?” Ne feledjük azt sem, hogy a párterápiát nemcsak akkor lehet bevetni, amikor már ég a ház, hanem jóval korábban is: önmagunk és egymás megismerése által ugyanis eredményesebbek lehetünk a problémáink megoldásában. 
Mivel időutazásra nincs lehetőségünk, ezért a jelenben rendelkezésre álló eszközökkel kell felülkerekednünk a nehézségeinken. A múltban való teljes elmerülés vagy az újabb és újabb élmények hajszolása helyett érdemes teljesen átélni a jelent, és a nosztalgiára csak mint a lelkünket és hitünket erősítő erőforrásra támaszkodni. 

Források: 
Hermann Veronika és Keszeg Anna: Daliás idők – A hatvanas évek iránti nosztalgia konvergens médiaterei. In: Médiakutató, 21. évf., 1. sz., 2020. 

Révész György: Személyiség, társadalom, kultúra – a pszichoszociális fejlődés erikson-i koncepciója. In: Gyöngyösiné Kiss E. – Oláh A. (szerk.): Vázlatok a személyiségről. A személyiséglélektan alapvető irányzatainak tükrében. Budapest: Új Mandátum, 2007. 

John Boyd és Philip Zimbardo: Időparadoxon, HVG Kiadó, 2012.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A kommunista diktatúra emlékezete a magyar társadalomban című kiadvány a Nemzeti Emlékezet Bizottsága megbízásából készült. Bemutatása – amely stílszerűen egybeesett Kádár János halálának 32. évfordulójával – jó alkalmat kínált elgondolkodni: kinek mekkora a felelőssége abban, hogy például az 1989 után született generáció tagjaihoz milyen üzenetek jutnak el a világrajövetelüket megelőző időszakról. A második világháborútól a rendszerváltozásig terjedő évtizedekről, amelyek hemzsegtek az egyéni és társadalmi traumáktól, elég, ha az 1956-os forradalom utáni megtorlásokra gondolunk. Generációnként (is) eltérő, ki mit tud ezekről, illetve mit gondol arról, amit tud.

A személyes emlékek ebben is meghatározók, de mit tehetnek azok – vagy mit tehetünk mi értük –, akik nem éltek egy percet sem az előző rendszerben? Segíthetünk-e kialakítani az álláspontjukat?

Természetesen, főleg, ha ők a családtagjaink, a kutatás szerint ugyanis a családi történeteknek hisz mindenki a legjobban, jobban, mint a világhálónak vagy a történelemkönyveknek. A megkérdezettek döntő többsége otthonról, a saját értékrendjéhez legközelebbi forrásból tájékozódik. Ez több okból is érdekes, mint arra a kötet egyik szerzője, Bauer Béla szociológus a bemutatón felhívta a figyelmet.

– A családi emlékezet is töredezett – vallja a kutató. – Egyrészt összemossa a Rákosi- és a Kádár-korszakot, másrészt akik a Kádár-korszakban születtek, másképp emlékeznek, mint azok, akik már Rákosi idején is éltek. Nagy az ő felelősségük. Mivel sokan közülük a fiatalságukról beszélnek, nyilván a pozitív élményeik kerülnek túlsúlyba. Hiába volt például hiánygazdálkodás, nem biztos, hogy megmaradt az emlékezetükben, mennyit kellett várniuk egy autóra, vagy hogy csak egyféle szappant lehetett kapni. Minél inkább távolodunk egy korszaktól, annál kevésbé szemléljük kritikusan.

A rossz emlékek törlése egyfajta védekezés is a rossz tapasztalatok ellen. A fiatalkorát utólag mindenki szépnek látja, aki nem pont akkor élt meg háborús, éhínséges borzalmakat.

Az 1989 után születettek már nem mondhatják a szocializmusra, hogy „régen minden jobb volt”, azt viszont igen, hogy „az egy furcsa időszak lehetett”, és a maradványaival is – például az építészetben – nap mint nap találkozhatnak. A Rákosi- és a Kádár-korszak közül jellemzően az előbbiről tudnak kevesebbet, és nem csak azért, mert a túlélői már igen idősek (és nem is biztos, hogy a családi ebédnél életüknek arról a szakaszáról szoktak mesélni). Részletességükben a történelemkönyvek is jobban koncentrálnak a Kádár-korra, ahogy az idősebbek nosztalgiája és a fiatalok retró érzése is sokkal inkább erre, semmint a kommunista diktatúra teljes időszakára vonatkozik. Feledve egy kicsit, hogy a Kádár-rendszer enyhülést ugyan hozott, de emberek tömegeit továbbra is megalázta.

Míg a nosztalgiát elsősorban a megélt kulturális élmények – zenék, ruhák, találkozások – hordozzák, a mai retró divat már egy saját emlékektől mentes nosztalgia, legfeljebb valamiféle közös újragondolás állhat mögötte az idősebb családtagokkal. A fiatalok nem is tudhatják, mit szeretnének megismételni, visszahozni, a jelenség politikai súllyal nem bír számukra. Egyrészt a tudáshiány az, ami vonzóvá, titokzatossá teheti számukra ezt a korszakot. A könyvben megszólaló egyik pedagógus szerint Nagy Imre a maiak számára sajnos nem közelibb történelmi személy, mint mondjuk az Australopithecus. És az 1945 utáni időkről a kicsik sem hallanak meséket, mondákat, mint Mátyás királyról meg a törökökről. A fiatalok nagy része sajnos közömbös a korszak iránt, nem is tudja elképzelni egy önkényuralmi rendszer működését. Bizonyos akkori szavak (besúgó, disszidálás, maszek) jelentését sem értik.

Mielőtt a kutatás néhány adatára térnénk, „hallgassuk meg” Müller Rolf történész véleményét is, aki a könyvet lektorálta: – Aki pozitívan élte meg a Kádár-kort, azzal nem vitatkozhatunk. De nemcsak egyéni, hanem kollektív emlékezet is van! Míg a történészek érzelmektől mentesek, távolságtartók, tárgyilagosak, a nosztalgia ennek az ellentéte: érzelmi kapcsolódás, emberi dolog.

A retró kultusz pedig egy irányítható folyamat, amit megszüntetni nem lehet és nem is kell, de érdemes lenne ismeretterjesztővé formálni.

Nem a mai fiatal bűne, hogy nem tudja, mit jelentett anno a sorban állás. Érdekes a vizuális kultúra szerepe: alapvetően vidám filmek kötődnek a Kádár-korszakhoz, legalábbis van bennük humor. Az ember talán így akarja látni utólag is. De egy mai huszonévesnek A tanú, az Eldorádó vagy a Megáll az idő mögöttes tartalma nem jön át, olyan, mint valami antik szerző műve. A képi forma sem működik tehát, pedig azt hiszem, 1989 előtt jobb filmek készültek a rendszerről, mint utána. Fontos feladat lenne a vidéki szenvedéstörténet feltárása is, mert politikai rendőrség nemcsak Budapesten, hanem Szombathelyen, Nyíregyházán is létezett, ám ezekről kevés a visszaemlékezés.

Kép

Kép: Fortepan, Adományozó: Nagy Gyula

És akkor néhány megállapítás a kötetben foglalt kutatás eredményeiből.

A válaszadók 60 százaléka szerint a kommunizmus inkább kedvezően hatott rájuk és a családjukra, semmint hátráltatta volna őket.
Az érettségivel nem rendelkezők körében sokkal pozitívabb a korszak megítélése, mondván, akkoriban „megbecsülték a fizikai munkát, többet ért a munkás”.
48 százalékuk szerint jobb volt az a rendszer a mainál, míg az érettségizetteknek csak a 25 százaléka gondolja így.
Sokakban megvan a rend, a kiszámíthatóság iránti nosztalgia: „akkor még volt fegyelem, sorkatonaság, rendőri tekintély”, vallják.
A 18–29 évesek majd’ harmada szerint a korszak „nem is volt olyan rossz”. A fiatalok körében erős a „fátylat rá, felejtsük el” hozzáállás is.
Leginkább a községekben élők dicsérik a Kádár-érát, de sokan gondolják azt is, hogy a rendszer megalkuvások mentén működött.
A „békés, boldog idő” és a „sötét, kegyetlen diktatúra” közötti skálán a vélemények többsége középre húz.
Többen vélik úgy, hogy az emberek „megtanultak együtt élni a rendszerrel”, mint úgy, hogy „rákényszerültek erre”.
A felsőfokú végzettségűek jóval kritikusabbak, de minél fiatalabb egy diplomás, annál megértőbb.

Sokakban erős a passzív tudás: a nyitott kérdésekre nem tudnak válaszolni, de egy-egy konkrétumról beugrik nekik valami („ja, tényleg!”). Az emberek negatív emlékezethelyei: gumibot, alacsony életszínvonal, a nemzeti múlt megbélyegzése. A pozitívak: biztonság, a legvidámabb barakk. A fiatalok is úgy tudják, hogy mindenkinek jutott valami, nem volt magyarkodás, egyértelműek voltak a szabályok. Pár kultikus mondat az ifjaknak is ismerős, például: „A szovjetek már a spájzban vannak”.

A kérdések, amik bennünk maradtak: biztos, hogy mindenről beszéltünk az elmúlt 30 évben, amiről kellett (volna)? Nem „csak” azért élték meg sokan a Kádár-korszakot kedvezőnek, mert a 20. század többi időszakával összehasonlítva ez volt az egyik legkevésbé rossz?

Hogyan lehetne az eltérő egyéni történeteket hiteles közös történelmi emlékezetté formálni, amelynek nemcsak a Túró Rudi meg az úttörőtábor a része, hanem az erőszakhullám meg a templomba járók ellehetetlenítése is?

Miként lehetne eljutni addig, hogy ne csak az beszéljen a ’89 előtti múltjáról szorongás nélkül, aki elért valamit a rendszerben, hanem az se szégyenkezzen, akinek a családja a vesztes oldalon állt, traumát élt át, áldozattá vált? Talán e kérdések megválaszolásában rejlik az igazi felelősségünk.

Jó lett volna vele már az első napoktól kezdve többet beszélgetni, leginkább meghallgatni őt. Egyszerűbb volt követelni tőle a „reálisan elvárható”, „pedagógiailag megalapozott” és „a Normális Anyák által a hordozási-szoptatási-nevelési-fejlesztési-reptetési-satöbbi tanácsadók nyomán így és így csinált” dolgokat, sokkal könnyebb volt kioktatni őt, felróni neki a hibáit, még levegőnek nézni is kényelmesebb volt, mint odafigyelni rá.

Ha az irányából valamicske-szelídecske hangfoszlány mégis eljutott hozzám, vetettem neki egy kis koncot, „ne’ te, egy kis énidő, fussál, énekeljél, aztán szavad ne legyen.”

Mert hát azt gondoltam, mi mást akarhat, mint kérni, ha pedig engem figyelmeztetni sürögne, azt nyilván a friss kismamák buzgalma okozza. 
Hónapok teltek el, mire rájöttem, hogy neki is elsődleges gondviselője vagyok (persze Isten után). Féléves is elmúlt már a kislányunk, amikor homlokon vágott a felismerés, hogy a bennem lévő édesanyáért még nagyobb is a felelősségem, mint a gyermekemért. Az elvesztegetett hónapoktól megriadva – csak úgy cselekedve, mint általában szoktam, tehát mindent egyszerre pótolni és megoldani akarván – rögtön időpontot egyeztettem vele, és odaültem mellé, nagy leereszkedően átkarolva a vállát, „mondjad, asszonyka, mi kell ahhoz, hogy növekedjél.” Ráemeltem a tekintetemet – minden idők legkockázatosabb mozdulata! –, Édesanyát láttam. Nem bölcset, nem készet – de édest. 
Rögtön megértettem (bele is pirultam), hogy az én mulasztásom nem akadályozta meg Istent abban, hogy a maga részét elvégezze, és fejcsóválva-somolyogva helyettem is keresztbe tegye a szalmát. Az általam magára hagyott kismamácskát bugyolálta, csíráztatta, kapálgatta rügyfakadásig.

És megértettem azt is – nem árulok el nagy titkot, talán az olvasó is sejti már –, hogy nem a cseperedő édesnek volt szüksége rá, hogy időről időre odaüljek mellé, hanem nekem, sehallselát, konok-botor szeleburdinak. 

Találkozásainkat rendszeressé tettük. Megszerettem a szavakat, amiket nekem szánt, és így megszerettem őt is. 

Kép

Kép: Pixabay

Miről beszélt? 
Emlékeztetett, örömhírt újságolt, békéltetett, magyarázott, fölismerni segített. Nem lehet szóról szóra pontosan fölidézni mindent, talán mert vannak gondolatok, amelyek annyira fontosak ott és akkor, hogy lehetetlen úgy az itt és mostba citálni őket, hogy megőrizzék jelentésüket és jelentőségüket. De szavai közül azokból, amelyeket szinte naponta ízlelgetek újra, hoztam kóstolót. 

1. A gyermekedet nem az határozza meg, hogy ő ki nem, vagy milyen nem. Hogy kicsoda és milyen ő, arról nem te, nem a férjed, nem egy orvos, nem egy diagnózis, nem egy szakkönyv, hanem Isten határozott. Hogy ő kicsoda és milyen, az az Istennel való viszonyban – és nem „a többi gyerekhez” hasonlítás viszonylatában – válik megismerhetővé. 

2. Ha nem is mindenkinek adatik meg a társ, a teljes, ép család, a megtartó közösség, akkor is minden szülő kon­tex­tusban szülő. Nem vagyunk idegen részecskék egy másik doboz puzzle-ben: mindig megtalálhatjuk a körülöttünk lévő világban azt, amihez és akihez kapcsolódni tudunk. Keressük meg együtt, mi vagy ki táplálja rajtunk kívül a családunkat! 

3. Irreálisan és elborzasztóan túlnöveszted magad, ha az anyaságodon keresztül, az anyai mivoltodhoz képest szemlélsz minden mást. Ne úgy lásd, hogy vagy te mint anya, és körülötted van egy gyermek, akiről gondoskodsz, egy otthon, amit melegítesz. Nézd csak: van itt egy család, aminek te immár anyaként (is) része lehetsz. 

4. Úgy érzed, minden tőled telhetőt megtettél? Valóban, komolyan, tényleg minden tőled telhetőt? Igazán mindent? Jó. Ugye tudod, hogy a segítség szükségességének felismerése, a segítség kérése, sőt, a segítség elfogadása is a minden tőled telhetőbe tartozik?

5. Apa nem „besegít”. Apa nem cserejátékos, hanem az „Apa” nevű poszton játszik a kezdőcsapatban. Nehezebb dolga van, mint Neked, mert kevesebb időt tölt a pályán, kevesebb perce van a legtöbbet kihozni a játékából és pontra váltani a rá épített taktikai figurákat. Ráadásul a jelentősége a mérkőzés kimenetele szempontjából ugyanakkora, mint a tiéd, így még hibázni is kevésbé mer. Ha őt hozod ziccerhelyzetbe, ha neki adod az asszisztot, kétszer annyit tettél a családotokért, mint amikor nélküle dobsz kosarat (és legalább akkora zsugapáros lesztek, mint Shaq és Kobe). 

6. Vigyázz, a „gyermeked iránti szeretet” szófordulat gyorsan vásik, és ha léket kap, egykettőre kiüresedik. Néha használj helyette mást, így mindennap csak egy-egy részletére figyelj: alkotóelemenként szeress! Hétfőn a gyermeked iránti türelemből, kedden tiszteletből, szerdán kíváncsiságból, csütörtökön bizalomból, pénteken együttérzésből cselekedj – és így tovább, variáld, bővítsd a végtelenségig. Meg a Végtelenséggel. 

7. Az összetartozásnak azon spontán megnyilvánulásait és a megáldottságnak azokat a hétköznapi felszikrázásait, amik a családot családdá, az anyaságot anyasággá teszik, nem lehet szándékosan előidézni. Azokat nem lehet izomból csiholni. Azok adódnak. A legfontosabb dolgod az, hogy úgy legyél jelen, hogy ezeknek teret adj, és ezeket ne szalaszd el. Ha Istennek teljes szívvel a rendelkezésére tudsz állni, akkor a családodnak és a lányodnak is mindenkor képes leszel. 

És beszélt még, tovább. Elmesélte, hogyan kell bátran elé-, majd melléállni a sárkánynak, aminek három feje a szüntelen aggodalom, a szurokba mártott irigység és a tarkóján lihegő szégyen. Hogy a harapós természetre a harapnivaló Természet, a friss levegő a gyógyír.

Hogy néha azt kell megkérdeznem, hogy mit nem kell tennem. Hogy Isten békéje erre meg erre van, de a tehetetlenségen, a betegségen, a törékenységen, a kiszolgáltatottságon keresztül tud egy rövidebb utat.

Hogy milyen is az a csontvelőből ujjbegyekbe, szívkoszorútól hajszálvégig zubogó öröm a lányunkért, hogy milyen „lehunyt szemmel sírni azon”, hogy él, hogy él és hogy éppen ő az. Hogy mit jelent igazából az a szerzetesi jelmondat, hogy „jutalmam, hogy tehetem”. Hogy édesanyja – Édes Istenem! Édesanyja! – lehetek neki, és hogy ő azon túl, hogy ő, egy tenyérbe rajzolt szeretet(t), egy soha-nem-volt-még-nem-is-lesz-több-ilyen személy, egy kócos ajándék, egy puszilnivaló kisbolygó, egy szuszogó égitest, egy égi test… 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Csak én

Az ember néha elcsendesedésre, önmagával való találkozásra vágyódik. Ehhez szükséges egy intim zug, vagy sarok, ahol biztos lehet abban, hogy nem törnek rá, nem kényszerítik akaratán kívül interakcióra, befelé figyelhet. Nem ismerem a vers eredeti címét, de úgy gondolom nem a magányra, inkább az egyedüllétre gondolt a szerző. A magány nem egy pozitív érzelmi állapot, a magányos ember társra vágyik csak nincs, vagy úgy érzi nincs lehetősége másokkal kapcsolatba kerülni.

A gyerekek szeretnek bunkereset, kisházasat, sátrasat játszani. Természetesen ezen a játékon keresztül tapasztalják meg a kint és a bent élményét. Mi az, ami hozzá tartozik, mi az, ami a testében van, mi az, ami kívül kerül.

Fontos felfedezés, élmény ez a szobatisztaság megtanulásánál is. Nagyon gyakran mesélik a szülők, hogy a gyermek már érzi az ingert, az ürítést képes visszatartani, amíg megkapja a pelenkát, de a bilit elutasítja. Ebben az esetben már képes a szabályozásra, csak azt nem tudja érzelmileg elfogadni, hogy ami eddig hozzá tartozott, az tőle függetlenné válik.

Amikor közösségbe kerül a gyermek, akkor is, ha kiegyensúlyozott és jól érzi magát, szükségét érzi annak, hogy időnként félre tudjon vonulni. Ezt az igényt már sok intézményben felismerték. Az óvodában, a csoportszobán belül kialakítanak egy szeparált kis kuckót, amit a gyerekek kedvük szerint felkereshetnek.

Azokban a családokban, ahol több gyermeket nevelnek, nem jut mindenkinek külön helyiség, egy szobát többen is lakhatnak. Ügyes átalakításokkal, galériával, a bútorok elhelyezésével, függönnyel, vagy más térelválasztóval, meg lehet teremteni ezeket az intim kuckókat. Az emeletes ágy felső része is jól funkcionálhat, mint személyes tér, saját ágy, íróasztal, vagy csak egy fiók, aminek egyetlen gazdája van, szolgálhat privát zónaként.

Ezt a család minden tagjának illik tiszteletben tartani akkor is, ha a tulajdonos nincs jelen. Fontos ez a bizalom szempontjából, a tisztelet szempontjából, az intimitás megtanulása szempontjából.

Külön szoba – van is, nincs is

Ahol van elég hely, tudnak saját szobát biztosítani a gyerekeknek, ott is előfordulhatnak félreértések, buktatók. Gyakran előfordul, hogy a szintek közötti, vagy az egy szinten levő, de túl nagy távolságot nehezen viselik el a gyerekek. Hiába kedves, kuckós a szoba, ha a gyerek komfortérzésének nem felel meg a többi családtagtól való távolság. Ilyenkor érezheti magát kitaszítottnak, magányosnak, ha a szobájába terelik.

Matyi 9 éves volt, amikor külön szobát kapott. Addig nővérével lakott egy szobában, húga és édesanyja a földszinten. Később a két lány kapott közös szobát, a szülők egy másik emeleti helyiségben laktak, Matyi került a földszintre a konyha mellé. A szülők a fiúk igényei szerint igyekeztek berendezni a lakóterét, amiben nappal nagyon szívesen tartózkodott. Az este, az éjszaka viszont nagyon szorongatóvá vált számára. Egy ízben a láza is felszökkent, minden organikus háttér nélkül. Akkor kapott egy szobák közötti telefont. A kis készüléket néhány alkalommal használta csak, meggyőződve arról, hogy szülei folyamatosan elérhetőek. Így fokozatosan elfogadta a szobáját és az évek során egyre jobban örült a jól szeparált külön lakrésznek.

Amikor van is, meg nincs is külön szoba, az szüntelen feszültségek forrása lehet.

Erzsi folyamatosan fortyogott magában, állandó volt a súrlódás közte és édesanyja között. Az anyukája úgy ítélte meg, hogy lánya szobája a legalkalmasabb hely a szárítónak. Rendszeresen oda teregette a frissen mosott ruhákat. Erzsit már annak a gondolata is bosszantotta, hogy távollétében egészen más célra használják privát életterét, de amikor kerülgetnie kellett a nedves ruhákat, majd az ablakát sem nyithatta ki az odatelepített orchideák miatt, fellázadt. Csalódottságát öccsén vezette le. Állandóan piszkálta, elvette féltve őrzött játékait és valahol lerakta a lakásban. Szobáját nem volt hajlandó takarítani. Amikor számon kérték, nem reagált, vagy a vállát vonogatta. A közös terápiás beszélgetés során derült ki az anya számára, hogy igazából mi is bántja a lányát.

Amikor egy helyiséget valaki tulajdonaként nevezünk meg, akkor arról is érdemes gondoskodni, hogy senki lába ne lógjon be az ajtórésen.

Kép

Kép: Freepik

Valóban nehéz egy rendszerető anyának megállni, hogy ne szedegesse össze a földre dobott ruhaneműt, ne rakja csak kicsit összébb az íróasztalon az otthagyott holmikat, de érdemes megállni, mert csak ebbe az egyezségbe lehet komolyan belevenni, hogy a küszöbön túl a közösség szabályai az érvényesek.

Kamaszok igényei

Kemény lehet egy kamaszkorú idősebb gyermeknek a jóval fiatalabb testvérrel együtt lakni. Egymással ellentétes igényeket kell szűk térben érvényesíteni. Egyikük a folyamatos figyelmet preferálja, küzd érte, a serdülő elvonulna, befelé fordulna, vagy csak a barátait szeretné látni maga mellett.

A 15 éves Bendegúz ki nem állhatja a 6, illetve 8 évvel fiatalabb öccseit. Hülyének, elviselhetetlennek érzi viselkedésüket, és zavarban van saját érzelmeitől, mert az őt látogató kortársak jó fejeknek tartják a lurkókat.

Talán már az is segítene kínján, ha valami szimbolikus térelválasztóval látványosan elfogadnák az egyedüllétre irányuló igényét. A személyes térhez tartozik az iskolai pad, a táska, a kollégiumi szekrény. Az a gyerek, aki otthon nem azonosult a személyi tulajdon kizárólagosságának szabályával gyakran keveredhet kínos helyzetbe. Belenyúl, elveszi, használja, ha nincs ott a tulajdonos, talált holminak minősíti az átmenetileg gazdátlanná vált tárgyakat.

A személyes élettér mindenkinek nagyon személyes ügye. Kinek tágabbra, kinek szűkebbre szabja az egyénisége. Nem érdemes az igénylőt lerázni azzal, hogy „ez van” és kész.

Amikor a körülmények nem teszik lehetővé a saját „mélázó sarkot” akkor ki lehet jelölni a lakáson belül egyet (a régi lakhatási körülmények között egyetlen ilyen hely a WC volt), ahová, ha valaki visszavonul, a többiek nem háborgatják.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

– „A német csaj” – német és magyar szülők gyermekeként ez volt az eposzi jelződ a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában. Hogyan emlékszel vissza az ott töltött évekre?
– Sokszor eszembe jut a Refi. Egyrészt azért, mert nagyon sok helyen találkozom össze öregdiákokkal, másrészt, mert Pápától alig ötven kilométerre fekszik Hárskút, ahol élünk, harmadrészt pedig mert nagyon fontos és meghatározó periódusa volt az életemnek az ott töltött négy év. Nagyon sokat adott nekem az az iskola, a közösség – még azok a tanárok is, akikkel voltak nagy összemenéseink.

– Hogyan jutottál arra az elhatározásra, hogy önismereti tábort szervezz kamaszoknak? Mi volt ezzel a célod?
– Sok ismerősünk a négy fal között, teljes elszigeteltségben élt hónapokon át, de azt hiszem, elsősorban mégsem a karantén miatt akartam kamaszokkal foglalkozni. Nekem is van tizenéves gyerekem, és nagyon fontosnak látom, hogy legyen a környezetében olyan felnőtt, aki jó fej, akit el tud fogadni. Mivel ebben az életkorban ez a bizonyos „jó fej felnőtt” semmiképpen nem lehetek én, azaz a szülő, így arra gondoltam: ha azt szeretném, hogy legyen olyan kamasz, aki engem is jó fejnek tart, akkor el kell kezdenem velük foglalkozni.

De viccen kívül: a tiniknek nagyon fontos, hogy mellettük valaki, akiben megbízhatnak.

Pápán ez volt az egyik legnagyobb ajándék: hogy voltak olyan felnőttek körülöttünk, akikhez tudtunk kapcsolódni akkor, amikor a saját szüleinkhez képtelenek voltunk. Ezt láttam a táborozó gyerekeken is, hogy jólesett nekik együtt dolgozni egy felnőttel – meg nyilván a lovakkal is.

– Nagyon izgalmas felállás, hogy neked a ló munkatársad az önismereti munkában. A nagyapámnak is voltak igáslovai, de nyilván más volt velük a kapcsolat, mint ahogyan ti éltek.
– Nem is biztos, hogy annyira más, csak más a tudatosság szintje. Ló és lovasa nagyon hasonlóan tudnak viselkedni – szokták mondani, hogy mutasd a lovadat, és megmondom, milyen ember vagy. Ebben nagyon nagy igazság van: a ló tükör. (Na és persze a gyerek is…) Megmutat, rámutat, felhívja a figyelmünket azokra a dolgokra, amiken még érdemes lenne dolgoznunk, amikkel jó lenne foglalkozni. Nekünk négy lovunk van: az egyik a férjemé, a másik az enyém, és a legnagyobb meg a legkisebb gyermeknek is van saját lova.

Kép

Balog Anna

A férjem lovával például nem mindig vagyunk a legjobb barátok, nem is tudom őt lovagolni. Nagyon nem passzolunk össze. A saját lovammal vagyok a legszorosabban összekapcsolódva, de mind a négyükkel szoktam önismeretben dolgozni. A ló reakciója visszatükröz minket: például ha stresszelsz, amikor vezeted a lovat, akkor ez a lovon meglátszik. Ha valaki nem tud vagy nem szeret vezetni, akkor a ló előremegy, és átveszi a vezetést, hiszen valakinek vezetnie kell.

A ló az együttműködést keresi velünk.

– Milyen tapasztalataid voltak a kamaszokkal? Egyáltalán, miért volt nekik érdekes, hogy önismerettel foglalkozzanak?
– Egy részük azért érkezett, mert szereti az állatokat, és nyitott volt az önismereti részre is, de a többséget a szüleik hozták el hozzám, mert úgy ítélték meg, hogy jót fog nekik tenni a hosszas izoláció után, ha közösségben vannak, és nem a telefonjukon lógnak egész nap. Nagyon sok minden újdonság volt nekik, nyilván nem dolgoztak még önismeretben senkivel, és az is meglepő volt, hogy a „Hogy vagy?” kérdésre összesen annyit tudtak felelni, hogy „jól vagyok” vagy „rosszul vagyok”. Kiraktam eléjük százhuszonkét érzést tartalmazó kártyát, és hagytam, hogy válogassanak belőlük. Jó volt látni, ahogy magukba szívják ezt a szókincset, egyre pontosabban meg tudják fogalmazni az érzéseiket, és egyre jobban tudtak egymásnak is támogató visszajelzést adni, nem kezdték el egymást szekálni, kinevetni. Egyikük például azt mondta: most megtanulta, hogy rendben van sírni. Óriási dolog ez. Nekem ez a legnagyobb ajándék: amikor valaki mer és akar önmaga lenni, felvállalja és kiteszi akár a nehéz érzéseit is, azaz amikor őszintévé válik.

– Hogy látod, át tudtad adni nekik, amit vallasz, hogy önismeretbe járni menő?
– Azt hiszem, igen. Azt is észrevettem, hogy nekik ebben a folyamatban fontosabb a lóval való kapcsolat. Élvezik, hogy hatni tudnak rá, tudják irányítani, vakargatni és így tovább. Igyekeztem nekik megtanítani, hogy azon túl, hogy lovat vakargatni jó érzés, legyen fülük arra is, mit tudnak meg lovazás közben önmagukról.

– Lóugrás lesz a kérdés, de nagyon kíváncsi vagyok: estél már le lóról? Ha estél, mindig vissza is ültél?
– Emlékszem, amikor a harmadik futószáras lovaglóórámon ledobott a ló, hatalmasat zakóztam. Sokat hisztiztem azért, hogy mehessek lovagolni, aminek apám nem nagyon örült, és remélte, hogy rájövök: ez a sport nem nekem való. Akkor enyhült meg, amikor látta, hogy ledobott a ló, mégis azonnal visszaültem. Nem tudom, hányszor estem le életemben, nem számolom – hála Istennek, jó ideje nem volt ilyenre példa. Egyébként nem, nem mindig ültem vissza: agyrázkódással például nem szoktam. Izgalmas és tanulságos kérdés, miért esünk le: szerintem sosem a ló a hibás.

– Mégis sokan vannak, akik zokon veszik, ha baj éri őket, és azt mondják: a pokolba akkor minden lóval. Benned sosem volt ilyen érzés?
– Amikor meghalt az első férjem, akkor én is elég kemény szavakkal vontam kérdőre Istent: hol a francban volt, amikor lezuhant velük a mentőhelikopter? Először ez van az emberben: olthatatlanul haragszik a lóra, Istenre, a szüleire, arra, akit hibásnak vél azért, ami vele történt. Azonban mindaddig tehetetlen áldozat maradok, amíg azt kutatom, ki volt a hibás. Akkor tudok gyógyulni, amikor újra visszaveszem az életem felett az irányítást, és nem hagyom, hogy maguk alá gyűrjenek az érzések, események. A trauma tulajdonképpen maga az a helyzet, amikor elveszítem a kontrollt, és átrobog rajtam valami: a szekér, a földrengés, a halál, a bántalmazás. Ebből jön a tanult tehetetlenség. Akkor tudok újra élni, amikor rájövök, hogy nincs senki, aki megszereljen, és nekem kell ezzel valamit csinálnom, nekem kell ezzel dolgoznom.

Kép

Balog Anna

A csapások után érzett harag heves tud lenni, de ez teljesen normális reakció. Igenis ér dühösnek lenni, akár Istenre is. Nehezen engedjük meg ezt a dühöt magunknak, és nagyon nehéz abban a hevességben elviselni, ahogyan ezt valaki éppen átéli. Szoktuk ilyenkor finomítani, csitítgatni, stilizálni, de én ezt már képmutatásnak érzem. Talán azért is szeretem ennyire a lovakat, mert ők nem tudnak tettetni. Előfordult már, hogy egy-egy forgatáson azt kérte az operatőr, hogy csináljunk úgy, mintha… Na, ez az, ami lóval lehetetlen. Én sem akarok úgy tenni, mintha mindig minden jó lenne.

Az élet is olyan, hogy nem vagyunk mindig jól.

– Ahogy hallgatlak, az az érzésem, hogy téged biztosan nagyon szeretnek a kamaszok.
– Vannak örök lázadók. A lázadók pedig reformerek. Aki valami újat hoz, az szükségszerűen lázad a régi ellen. Kérdés, hogy milyen energia van e mögött a behozott új mögött. A lovaktól azt tanultam meg, hogyan legyek valóban erős, ne pedig agresszív, mert a ló megijed az agresszivitástól, kitér előle. Ő azzal akar kapcsolódni, aki ott van, aki erős. Ebből a pozícióból és erőből lázadni a meglévő rendszerek, megcsontosodott gondolatok, dogmák ellen egészen más, mint kiállni és hőbörögni. Nem belevágni az újat és a vélt vagy valós igazságot mások arcába, hanem azt mondani: itt vagyok, ha szeretnél ehhez a biztonságos erőhöz, erre a biztonságos helyre jönni, jöhetsz, de szabad vagy nem jönni is. Már nincs kényszerem mindenkinek a fejére olvasni, amit gondolok, de tudom, mit hiszek. A coachingban ez a zseniális, hogy nem is kell mondani semmit, csak kérdezni, és a kliensek kimondják azt, amire szükségük van.

– Amikor leesel a lóról és betörik a fejed, vagy – ahogy az veled történt – lezuhan a férjeddel a mentőhelikopter, akkor is kell valaki, aki melletted áll, és elbír téged a haragoddal együtt, ahová mindent odavihetsz.
– Valójában csak erről szól, amit csinálok. Ez nyilván megterhelő dolog, különösen is azért, mert általában olyan kérdésekkel keresnek meg, amiket én is megéltem, ezért is fontos kötelesség, hogy a segítő szakemberek is járjanak önismeretbe.

Úgy tudok segíteni, ha van, aki engem is hordoz – saját magadat nem tudod megtartani.

– Mit gondolsz, hogyan tudnánk ma jobban ott lenni egymás mellett?
– Azt hiszem, leginkább jelenlétre van szükség. Figyelek arra, hogy legyen heti egy nap, amikor pihenek, jelen lehetek. A mostani világunk belehajszol minket a túlvállalásba, már egészen fiatalkorunkban is. A velem táborozó tiniknek például kifejezetten nehezükre esett megállni, amikor betettem egy-egy üresjáratot a programba. Fontos missziómnak tartom, hogy erre megtanítsam őket. Azt remélem, hogy ők majd kis világítótornyok lesznek, akik elmondják a többieknek, hogy rendben van sírni, rosszul lenni, lelassulni, önmagadnak lenni. Én ezzel tudok hozzátenni ahhoz, hogy a világ jobb hely legyen.

Bevallom, a héten egyszer sem kattintottam rá azokra a szalagcímekre, amikben Boris Becker egykori teniszcsillag neve szerepelt, mert nagyon hamar összeraktam az üzenetet, és nem volt kedvem egy újabb nagy ikonban csalódni (volt már részünk jócskán ilyen élményben az utóbbi egy-két évben). A következő címekből: Boris Becker átlépett egy határt… vagy Becker felháborító megjegyzést tett Fucsovics Márton menyasszonyára én arra következtettem, hogy minimum egy rasszista vagy legalábbis komolyan sértő megnyilvánulásról volt szó. Ám amikor egy barátnőm felháborodásában átküldött egy cikket azzal az üzenettel, „a világ kifordult a sarkából”, végre én is megtudtam, mivel sértette végig a fél világot a meggondolatlan Boris.

Angolul, élő adásban ez hangzott el a szájából: „They do say they have the most beautiful women in Hungary. I wouldn’t know that, but she’s certainly very pretty.” Így fordították le a magyar sajtóban ezt a két mondatot: „Azt mondják, a magyar nők a legszebbek. Ezt nem tudom, de ő bizonyosan nagyon csinos.”

Talán azzal minden angol jól tudó egyetért, hogy az angolban a pretty szó sokkal kevésbé csak a női test leírására használatos, mint a magyar csinos kifejezés. Egy fényképen látott szép női arcot egy angol sokszor szintén úgy minősít: she’s pretty. De ezt már magyarul szépnek, bájosnak fordítanánk. Ennél mélyebben nem mennék bele a kérdésbe, de tény: a pretty szó nem csak a test leírására vonatkozik.

Amit Boris Becker mondott, abból először Angliában lett ügy, a hatszoros Grand Slam-bajnok megjegyzését ugyanis szexistának bélyegezték.

Sokan sajnálták a szegény magyar lányt, és talán még jobban Fucsovics Mártont, akinek párját az ő megkérdezése, engedélye nélkül véleményezték.

Csepelyi Adrienn a wmn.hu-n megjelent cikkében több érvvel is igyekszik alátámasztani, hogy egy szakkommentátortól szakmaiatlan fogás, ha az éppen teniszező sportoló barátnőjével foglalkozik egy wimbledoni negyeddöntő közvetítése közben. Aki viszont már hozzám hasonlóan teniszmeccsek százait nézte végig, tudja: a sokszor négy-öt órán át tartó mérkőzéseken nagyon sok az üresjárat, nem minden labdamenet tartogat izgalmakat az első szettől az utolsó lecsapásig. A szakkommentátorok idehaza is sokszor beszélnek ilyenkor nemcsak a teniszhez kapcsolódó dolgokról, hiszen a nézőt szórakoztatni kell, a figyelmét meg kell tartani. Önmagában tehát az, hogy Boris Becker kommentárt fűz ahhoz, amit az adás rendezője(!) a közvetítés képébe éppen beadott, teljesen normális dolog. Amikor a stadiont mutatják kívülről, akkor megjegyzik, milyen gyönyörű épületkomplexumot láthatunk, vagy épp azon merengenek, mennyire kikopott az angol gyep a torna végére.

Csepelyi szerint az eset kimeríti a tárgyiasítás fogalmát, és egyértelmű, ami Becker szavai mögött van: valójában többet akar(na) a lánytól, csak ezt mégsem volt mersze élő adásban elmondani. Ráadásul szerinte egy nő külsejét a háta mögött véleményezni nem bóknak minősül, mert a bók természete privát. Ebben egyetértünk, lehet, hogy ez nem is Böszörményi Anett, a sportoló menyasszonya felé, hanem a közvetítés nyilvánosságában részt vevő magyar nők felé számítandó bóknak.

Egy pozitív, a legrosszabb indulattal is csak dicséretnek titulálható mondatot szexistának bélyegezni és a body shaminget (testszégyenítést) kreálni belőle azért súlyos vétség, mert így elvész lassan a dolgok éle és valódi súlya. Éppen azt érik el vele a társadalmi polkorrektség harcosai, amit nem akarnak: egy olyan immunitást, egy olyan semlegességet a kommunikációban, az érzelmek kifejezésében, ami nem megvédi a nőket, az embereket, hanem az érdektelenségig kiszolgáltatottá teszi.

Ugye, férfiak, nem rettentek meg ettől az esettől, és nem fogjátok soha kétszer meggondolni, hogy szépet, dicséretet mondjatok egy nőről udvariasan akár nyilvánosan is?

Furcsa világot élünk. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem még sohasem fájt, ha valaki azt mondta, hogy csinos vagyok. (Akkor sem ha mindez a hátam mögött történt.) Pedig nem tartom magam a tradicionális női viselkedések és minták megtestesítőjének: versenyszerűen fociztam, lányiskolába jártam, ahol arról is sikerült meggyőznöm az osztálytársaimat, hogy még a szalagavatón se táncoljunk fiúkkal. Forrt bennem a női hév, amit akkor feminizmusnak aposztrofáltam. Aztán, ahogy szépen lassan valóban nővé váltam, az ifjonti hév átalakult méltósággá, szelídült tartássá és értékrenddé. Ma is nagyon fontosnak tartom a női egyenjogúságot, ám nem vagyok az egyformaság híve. Igenis van, amit megtehet egy férfi anélkül, hogy rosszul jönne ki belőle, de egy nő már nem. És ugyanez igaz fordítva is.

A férfiak természetükből adódóan, amióta világ a világ, viszonyulnak a nők külsejéhez, és bármilyen meglepő, a nők is viszonyulnak a férfiakéhoz, mindkét nem folyamatosan véleményt formál egymásról. Ilyen a biológiánk, így vagyunk kitalálva.

A férfi nemhez tartozók ezt tradicionálisan már régen kifejezhetik szavakkal – remélhetőleg leginkább bókok formájában. Mi, nők pedig a 20. század óta próbálgatjuk a szárnyainkat, mit merhetünk mondani egy férfinak – és egy férfiről – négyszemközt vagy nyilvánosan, kezdeményezhetünk-e vele kapcsolatot, elhívhatjuk-e például randira.

Én nem szeretnék olyan világban élni, ahol egy férfi ismerősöm nem mondhatja azt nekem, akár mások előtt is, hogy „de jól nézel ki”, vagy „de csinos vagy” – még akkor is, ha férjezett a családi állapotom. Kifejezetten jólesett a gesztus, amikor a barátnőm férje a minap egy olyan napon „csinosozott le”, amikor én éppen közelebb éreztem magam egy madárijesztőhöz, mint Cindy Crawfordhoz. Megmentette vele a napom. Nem éreztem kínosnak, nem feltételeztem mögötte közeledési szándékot, mert szerencsére egészséges az önértékelésem, és ugyanezt feltételezem a másik emberről is: nem gondolom, hogy minden bók mögött szexuális vágyak húzódnak meg.

De én sem így születtem, ehhez az (is) kellett, hogy sok pozitív megerősítéssel illessék a külsőmet mind a szüleim, mind a környezetemben élők gyermekkoromban és a legérzékenyebb kamaszkorban. Melyik kamaszlány ne érezné magát harminc centivel a föld felett, amikor egy fiú bókol neki, amikor azt mondják neki: „te nagyon szép vagy”? Ugye nem az lesz a következő pont, hogy az óvó bácsit (azt a néhányat, aki van) vagy az óvó néniket elmarasztalják, ha Julcsikát meri szép kislánynak bélyegezni? Félek, hogy már ez sincs messze.

Hála Istennek ezen a világon valószínűleg nincs olyan nő, akit legalább egy férfi ne a legszebbnek látna a világon. Ti, akik most háborogtok, mert valószínűleg nem szerettek bókot kapni, vagy eddig csak „szexuális nyomulást” tapasztaltatok bókok helyett, ti is gyönyörűek és csinosak vagytok sok férfi számára. Persze mindig is voltak és vannak az átlagnál attraktívabb nők, akiket a legtöbben szépnek és vonzónak találnak – de ez ugye senki számára nem új? És ugye ez egy felnőtt nőnek nem fáj?

Szerencsére Fucsovics Márton barátnőjéből hiányzik a test-paranoia, így úriembertől érkező bókként könyvelte el Boris Becker megjegyzését. „Senkiről ne mondjanak véleményt az én nevemben. (...) Remélem, egy nap ti is kaptok egy igazi férfitől hasonló bókot. Ha nő vagy, a csinos egy kedves jelző egy úriembertől.”

A Boris Beckert keményen elítélő cikkeknek „hála”, a szakkommentátor mondatairól beszélünk lassan egy héttel az egyébként meglehetősen színvonalas meccs után is.

Nem Boris Becker, hanem a felháborodott nők érték el azt, hogy most a fél világ mustrálja Böszörményi Anettet, Fucsovics Márton kedvesét, és akarva akaratlanul véleményezi a külsejét.

Becker szakkomentátori karrierjén az eset miatt nemigen esik csorba, de egy magyar nő testét nézegetik nők és férfiak milliói.

– Hogyan kerültél Kárpátaljára?

– Budapesten születtem, fiatalként el sem tudtam képzelni, hogy a fővároson kívül is van élet. Családi barátunk, Papp Tihamér ferences atya akkoriban Kárpátalján teljesített szolgálatot. Ha itthon volt, mindig eljött hozzánk, és mesélt a kinti nehéz körülményekről. Egyetemistaként a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál dolgoztam önkéntesként, és egy idő után Kozma Imre atyával megszerveztük a máltaiaknál a kárpátaljai szakszolgálatot. Többek között elkezdtem segélyszállítmányokat szervezni kifejezetten a kárpátaljai magyaroknak. Egy ilyen út alkalmával ismerkedtem össze férjemmel, Popovics Bélával. Aztán 1997-ben meghívtak tanítani a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára és egyúttal segíteni a beregszászi máltaiaknál. Mindössze félévre jöttem ki, de aztán máshogy alakult az életem. Majnek Antal püspök atya meghívott a frissen alakult Munkácsi Római Katolikus Püspökségre titkárnőnek. Az egyházmegye helyzete tulajdonképpen Trianon óta rendezetlen volt, semmifajta intézménnyel nem rendelkezett, mindent a nulláról kellett felépíteni.

Itt maradtam Kárpátalján, és szorosabbra fűződött a kapcsolatom Bécivel, 1998-ban összeházasodtunk, és sorban születtek a lányaink.

– Nehéz volt-e meghozni azt a döntést, hogy végleg kiköltözz?

– Valahogy az első pillanattól kezdve éreztem, hogy nekem itt helyem van. Mindazoknak a talentumoknak, amelyeket a Jóistentől kaptam – beszélek nyelveket, van szervezőkészségem, kicsit értek az íráshoz, és picit gitározni is tudok –, hasznát vettem itt, és nagy szükség is volt rájuk. Fel sem merült bennünk soha, hogy átmenjünk Magyarországra, mindig is magától értetődő volt, hogy itt maradunk, hiszen munkánk, feladataink idekötnek. Férjem magyar irodalmat és művészettörténetet oktat, emellett Kárpátalja, főleg Munkács múltját kutatja, rendszeresen tart honismereti előadásokat, és turistacsoportokat is vezet. Kevés ember van, aki olyan szenvedélyesen tud mesélni szülőföldjéről, mint ő, neki mindenki elhiszi, hogy ez a legszebb hely a világon.

– Budapest XXII. kerületéből mentél Kárpátaljára. Hogyan élted meg az óriási különbséget?

– Egyértelmű volt, hogy maradunk, ennek ellenére nem volt könnyű megélni a döntésem következményeit. Itt kisebbséghez tartozóként mindig benne van az emberben a kiszolgáltatottság érzése. A szlávok mentalitása is egészen más, mint a miénk – ennek jó és rossz oldalával. Nagyon barátságosak, ugyanakkor jelen van egyfajta tehetetlenség, a kezdeményezőkészség hiánya. Inkább egyszerűen elviselik, ami van.

És persze van néhány dolog, amit ennyi év után sem tudok megszokni, például azt, hogy nem szólalhatok meg az anyanyelvemen bárhol Munkácson, vagy az utak állapotát, a hivatali bürokráciát, az egészségügyi ellátást. Ugyanakkor számtalan olyan dolgot tudok említeni, amely nagyon szép és emberi itt.

– A fél ország megismerte a nevedet, amikor 2015-ben, a kelet-ukrajnai háború kitörésekor szolidaritásra bírtad a magyarokat. Leveled hatására indultak meg az adományok Kárpátaljára.

– Nagyobb karriert futott be az a levél, mint vártam. Soraimat régi zugligeti hittanos közösségemnek szántam. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan terjed majd a közösségi oldalakon, és ennyi visszajelzést kapok. Hirtelen olyan helyzetbe kerültem, amit nehezen tudtam kezelni. Megindultak az adományok Magyarországról, a világ különböző pontjairól, és ennek szervezése, a rászorultakhoz való eljuttatása rám, ránk szakadt az egyházmegyei karitásszal. Egy időre pályát is kellett módosítanom, pedig épp akkor végeztem a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés lelkigondozó szakán, és már korábban – Püspök atya kezdeményezésére – létrehoztunk egy család- és életvédő egyesületet, amely kezdett kivirágozni. Tisztán láttam a jövőmet ezen a területen, szépen lassan el is indult minden. Akkor kicsit nehezen éltem meg a váltást, de ma már látom benne Isten tervét. Olyan ajtók nyíltak meg előttem, amelyeken ma már, amikor család- és életvédelemmel, lelkigondozással vagy pasztorációval foglalkozom, szabadon belépek.

Kép

Palojtay Márta

– Változott-e a helyzet 2015-höz képest?

– Nem nagyon, vagyis nem jó irányba. 2015-ben a háború sokkolta a gazdaságot és az embereket, a kárpátaljai bérek az éhségövezetek szintjére süllyedtek, ugyanis a hrivnya értéke a harmadára csökkent. Ma már nem élünk sokkos állapotban, ám sajnos állandósult az akkori helyzet, így egyre nehezebben élnek az emberek. Az átlagos nyugdíj továbbra is csak 20.000 Ft, egy óvónő havi bére nem éri el az 50.000 Ft-ot – miközben az árak elérik, sőt néha meg is haladják a magyarországi árakat. Hogy meg tudjanak élni a családok, a férfiak külföldre mennek dolgozni. Jobbik esetben a család is vele megy, de ez ritkább, és olyan is van, hogy csak a gyerekek maradnak itthon a nagyszülőkkel. Nem tudom, meddig tartható fenn így egy házasság, családi élet. Legtöbben Magyarországra mennek, de szép számmal vannak, akik messzebb próbálnak szerencsét. A kivándorlás másik oka, hogy nem akarják a férfiak, hogy elvigyék őket katonának, nem akarnak meghalni egy értelmetlen háborúban.

Nemcsak az a bajunk a kivándorlással, hogy fogyunk, és olyan emberek mennek el, akik építették az itteni közösséget, hanem az is, hogy az elmenők sokszor nem találják a helyüket, még Magyarországon sem. Nem találnak közösséget, idegennek érzik magukat, és csak sodródnak.

– Milyen életük van az otthonmaradóknak?

– Nagyon küzdelmes, „mindenfelől szorongatnak bennünket, de össze nem zúznak”. Azt látjuk, hogy a közösség megtartó erő, az emberek segítik egymást – éppen a kölcsönös rászorultság miatt, és ez valahol nagyon is egészséges. De nehéz kitartani: az emberek mára elvesztették hitüket a pozitív változásban. Korábban bíztak abban, hogy egyszer jobbra fordul a sorsuk, de soha semmi nem változott, kiábrándultak. Az országot oligarcha csoportok irányítják, akiknek személyes érdekeik fontosabbak az országénál, egyik sem akar tenni a népért. Rengeteg ukrán is külföldön dolgozik már vagy el akar menni, lassan kiürül az ország. Sokan kérdezik, van-e még itt jövő. Nekünk eszünk ágában sincs innen elmenni, de amikor már a magyar oktatás is veszélybe került, az nagyon fájdalmasan érintett bennünket. Lányaink közül már hárman Magyországon tanulnak. Mivel magyar állampolgárok, és bejelentett lakcímük is van, ott is iskolakötelesek voltak. Minden évben mindkét helyen vizsgáztak, egy idő után ez tarthatatlanná vált, és a nyíregyházi Szent Imre Gimnáziumba mentek tanulni.

– Több mint tíz éve foglalkozol család- és életvédelemmel, abortuszon átesett nőkkel. Hogyan kerültél erre a területre?

– Angol nyelv és irodalom szakos diplomával a kezemben soha nem gondoltam, hogy valaha ilyen területen fogok dolgozni. Püspök atya mellett azonban elkezdtem az egyházmegyei teendőkön túl a családokkal is foglalkozni. 2008-ban kiküldött Lourdes-ba egy konferenciára, amelyet egy életvédő szervezet rendezett.

Megdöbbentő előadásokat, tanúságtételeket hallottam arról, milyen szenvedésen mennek keresztül az abortuszon átesett nők, és ez milyen hatással van a családjukra, és végső soron az egész társadalomra.

Hazatérve Püspök atyával elindítottuk az életvédő munkát az egyházmegyében. Akkor három területben gondolkodtunk: megelőzés, krízisbe került nők segítése és abortuszon átesett nők lelkigondozása, végül a harmadik lett a munkám leghangsúlyosabb része.

– Mi volt az első lépésetek?

– Ukrajnában az akkori adatok szerint a nők 90%-ának volt már abortusza jórészt tudatlanságból vagy kényszer hatására, ezért felvilágosító kampányba kezdtünk. Óriásplakátokat helyeztünk el Munkácson, Ungváron és az utak mentén, amelyeken felhívtuk a figyelmet arra, hogy a magzat már élő ember, és van választása a nőknek. Az eredménytől mi magunk is meglepődtük, egy év alatt mindkét városban kb. a felére csökkent az abortuszok száma.

Kép

– Honnan jött az abortuszon átesett nőknek rendezett lelkigyakorlat ötlete?

– Sok olyan nővel találkoztam, aki évtizedek óta hordozta magában ezt a feldolgozhatatlan titkos sebet, de kezdetben nem tudtam segíteni. Püspök atyán keresztül megismerkedtem egy magyarországi házaspárral, akik gyászfeldolgozással foglalkoztak, abortuszon átesett nőknek is segítettek. Ebből a találkozásból lett a Ne félj, én nem ítéllek el lelkigyakorlat, amelyet együtt csiszolgattunk éveken keresztül, majd teljesen átvettük a vezetését egy atyával. 

– Mi segíti a sebek gyógyítását?

– Amikor meghal egy hozzátartozód, sírhatsz, láthatod a holttestét, elbúcsúzhatsz tőle a temetésen, később is kimehetsz hozzá a temetőbe – abortusz után viszont nincs semmi, ezért könnyen elakad a gyász folyamata. Mi ezen segítjük végig őket. A nők ugyanis ilyenkor legtöbbször egyedül maradnak fájdalmukkal, és tettüket sokszor évtizedek után sem tudják megbocsátani önmaguknak. A lelkigyakorlaton senki sem ítéli el őket, és elmondhatják történetüket, amelyről lehet, sehol nem beszéltek korábban. Igazából mégsem ez a legmeghatározóbb része a gyógyulásnak, hanem az, amikor végre elhiszi valaki, nemcsak az eszével, hanem a szívével is, hogy Isten úgy szereti, ahogy van, és már akkor is szerette, hogy az abortusz megtörtént. Amikor ezt megtapasztalja, akkor képessé válik arra, hogy szeresse önmagát. Amint rendeződik a viszonya saját magával, javul a kapcsolata a családtagjaival is. Tudok olyan hatvanéves házaspárról, aki most a mézesheteit éli, mert a feleség végre megengedi önmagának, hogy érezzen. Van olyan édesanya, akinek felnőtt gyerekei értetlenkedve kérdezik, mit csináltatok anyával, hogy már nem kiabál.

Megdöbbentő, milyen sokan mondják: ha csak egy ember is mellettem állt volna, nem mentem volna abortuszra.

Az anyák sokszor óriási nyomás alatt vannak, és épp a választási jog nevében veszik el tőlük a szabad döntés lehetőségét. Nagy hazugság, hogy az abortusz megoldja a problémát, sokan mondták, hogy igazából csak akkor kezdődtek a nehézségek.

– Nem lehet könnyű ennyi szenvedéstörténetet végighallgatni. Le tudod-e tenni mások fájdalmát?

– Átérzem a fájdalmukat, de nem nyom le. Amikor látom, hogy meg tudnak szabadulni ettől a tehertől és megkönnyebbülnek, az engem is felemel. Mindig szép élményekkel megyek haza, a lelkigondozások után is. Az is sokat jelent, hogy imádkozom, Istennek adom át az embereket és a nehézségeiket. Ő a megváltó, nem én.

– Mennyire hallathatjátok Kárpátalján a hangotokat életvédő szervezetként, hagynak-e működni Benneteket?

– Hagynak, talán könnyebb helyzetben is vagyunk, mint Magyarországon. Amikor kitettük a plakátokat, maradhattak, sőt komoly pozitív visszhangjuk volt. Magyarországon a hasonló plakátokat levetették, ott sokkal nagyobb felzúdulás lett belőle. Itt akkoriban szexuális nevelés kapcsán gond nélkül bemehettünk az iskolákba és beszélhettünk arról, miért nem jó az abortusz. Most már ide is elért Nyugat-Európából a gender-ideológia, megkérdezik, pontosan miről és milyen szempontok alapján fogunk beszélni, és ugye, nem téríteni jövünk. Bár azt gondolom, ezt az egész gender-témát nehéz lesz lenyomni a pravoszláv egyház és az itteni emberek torkán, annyira más a mentalitásuk.

Kép

– Nem hagyhatom ki a kérdést: a ti lányaitok hol képzelik el a jövőjüket?

– A két nagy már Budapesten jár egyetemre, komoly párkapcsolatuk van, a harmadik Nyíregyházán tanul. Bennünk is ott a kérdés, marad-e itthon valaki, visszajönnek-e. Mi meghoztuk azt a döntést Bécivel, hogy itt élünk. Saját jövőjükről nekik kell dönteniük, nem szólhatunk bele, bármennyire is nehéz ez. Én úgy érzem, a helyemen vagyok, mindaz, amit a Jóistentől kaptam, itt, Kárpátalján teljesedett ki.

„Nyugodt volt az életem. Megnyugtatott a tenger, az emberek nyugalma, de legfőképpen az a tudat, hogy Isten állított ide, és itt is otthonom van” – írta Molnár Mária. Óceánia távoli és izgalmas világát az én generációm Verne fantasztikus történetei mellett leginkább a Hawaii-szigeteken tevékenykedő (bajszos) magánnyomozó történeteiből ismeri. Nagyszüleink azonban egy református ápolónő útleírásaiból és élménybeszámolóiból hallottak a „legfiatalabb” földrész egzotikus lakóiról. Ki volt ő, miért és hogyan lett misszionárius a mai Pápua Új-Guineában?

Malomból a műtőbe

Molnár Mária 1886-ban látta meg a napvilágot, egy dunántúli református molnár lányaként. Elemi iskoláit Várpalotán végezte, de családja a megélhetés miatt Budapestre költözött, ahol a fiatal lány is munkát vállalt egy vegytisztító üzemben. Itt érte élete legfontosabb találkozása: kapcsolatba került az Amerikából indult protestáns ébredési mozgalom egyik magyar ifjúsági missziós szervezetével. A Bethánia Egylet tagjai arra kötelezték el magukat, hogy Megváltójukat, Jézus Krisztust akarják életükkel szolgálni. A fiatal Mária is így tett, otthagyta munkahelyét, belépett a budapesti Filadelfia Diakonissza Egyletbe. Európában ebben a korban terjedt el a protestáns diakóniának az a formája, hogy a Krisztus szolgálatára hivatásszerűen vállalkozó hajadon nők családias lakóközösségekben, ám szigorú szabályok szerint éltek, tanultak és végeztek valamilyen szeretetszolgálatot. Mária kiképzését követően a református Bethesda Kórházban dolgozott ápolónőként, majd műtős nővérként vállalt munkát Nagyszőlősön, Máramarosszigeten és Aradon.

Az élet sűrűjében forgolódott

Az első világháborúban kezdetben sebesült és lábadozó katonák között szolgált a hátországban, majd a frontra került.

Egy galíciai járványkórházban ápolóként küzdött a himlő, a hastífusz, a kolera, a kanyaró, a malária és egyéb fertőző betegségek ellen, műtéteknél segédkezett, valamint részt vett az ápolószemélyzet kiképzésében is. Helytállásáért Vöröskereszt Érdeméremmel és a Koronás Ezüst Érdemkeresztettel tüntették ki.

A háború után Győrbe költözött, ahol gyülekezeti diakonisszaként és ifjúsági munkásként szolgált. Bibliaórákat tartott, gitáron kísérte az egyházi énekeket, a börtönöket és a kórházakat látogatta, az öngyilkosságot megkísérlők és az utcalányok között is lelkigondozói munkát végzett, állítólag igen hatékonyan. 1925-ben Németországba utazott, hogy nyelvtudását fejlessze. Bethániás ajánlással Bad Liebenzellben fogadták, ahol 1902 óta képeztek külmissziós munkatársakat a német reformátusok. A magyar diakonissza vallotta, hogy „nincs borzasztóbb annál, ha valaki nem ott van, ahova Isten állította”. Eleinte nem vonzotta a misszionáriusi életpálya, mert úgy vélte, hazájában is épp elég nagy szükség van a szolgálatára. Egész addig, amíg nem hallotta Friedrich Doepke, a Csendes-óceánon található Admiralitás-szigeteken működő német misszió vezetőjét beszélni élményeiről.

Kép

Molnár Mária - forrás/elbidaprojekt.hu

„Engem várnak a szigetek”

Életrajzírói szerint e beszámoló hatására Molnár Mária úgy érezte, egy hang őt is oda küldi. Hosszan vívódva a belső indíttatással végül beadta jelentkezését. „Hangsúlyoztam benne, hogy nem akarok kimenni, csak azért pályázom, mert rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne, és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne, és én Mánusz szigetén vagyokˮ – vallotta meg kétségeit, holott látszólag nem félt semmitől, hisz számtalanszor vállalta a veszélyt, nem riadt vissza sem a frontszolgálattól, sem a rituális emberevésről épphogy csak leszoktatott bennszülöttek közötti élettől.

A már a negyvenes évei elején járó diakonissza elsőre nem kapta meg a kiküldetéshez szükséges orvosi igazolást (ugyanis 30 év volt a felső korhatár a jelentkezésnél), de nem adta fel.

Kitartóan próbálkozott, megtanult úszni is, állhatatosságát látva végül megadták neki az engedélyt, és 1927 végére az úthoz szükséges anyagiakat is sikerült előteremteni. Kibocsátó istentiszteletén e szavakkal búcsúzott Magyarországtól: „Csak annyit kérek tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, hanem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom oldalán.”

Új otthonra talált

Több mint hat hetes hajóút után, 1928. február 15-én szállt partra társaival a világ másik felén. „Nagyon örültünk, amikor a pálmák közé épített, virágokkal gazdagon feldíszített verandás missziói házacskát megpillantottuk. Egy pillanatra sem éreztem magam idegenül, hanem az első perctől fogva valami kibeszélhetetlen megnyugvás töltötte be a szívem, hogy ezek a feketék az én apám, anyám, fitestvéreim és nőtestvéreim” – emlékezett vissza a megérkezésre.

A száz kilométer hosszú, harminc kilométer széles Mánusz szigetére Margaret Mead kulturális antropológus hívta fel a világ figyelmét, aki a csendes-óceáni népek tanulmányozása közben többször is megfordult a Bismarck-tengeren található vulkanikus eredetű szigetcsoport legnagyobbikán. Az esőerdőkkel borított szigetek adnak otthont számos melanéz törzsnek, amelyeknek tagjai jellemzően halászatból éltek, de egyre nagyobb területen termesztenek szágópálmát is. 1884 és 1914 között német gyarmat volt a terület, majd ausztrál fennhatóság alá kerültek, míg az 1975-ben függetlenedő Pápua Új-Guinea része nem lettek.

Kép

Molnár Mária - forrás/elbidaprojekt.hu

„Miszisz Doktor nem fél”

Molnár Mária érkezésekor a szigetet 14 ezren lakták, száz-kétszáz lakosú falvakban, pálmalevelekkel borított cölöpházakban.

Tizenöt évvel korábban a férfiak még megették legyőzött ellenségeik húsát, és ettől a szokástól valószínűleg még akkoriban is csak az ott állomásozó katonaság tartotta vissza őket.

„Nem félek – mondta nekik a misszionáriusnő, meglepve ezzel az egyik bennszülött törzsfőnököt is –, mert Jézus odaáll az ajtóba, és ha valaki be akar jönni, azt egyszerűen eltolja, és nem engedi be.ˮ

Néhány hónap után a közeli Pitilu szigetére helyezték, innen látogatta a környező szigeteket is. Héttől tízig gyerekeket tanított, napközben betegeket gyógyított, majd a felnőttek számára varró-, biblia- és énekórákat tartott, vacsora után áhítattal és sétával ért véget a napja. „Isten fogalmát nem könnyű megmagyarázni a bennszülötteknek, mert primitív hitükben csak szellemek játszanak szerepet” – vallott a nehézségekről. Ám a helyiek visszaemlékezése szerint csodaszámba menő imádságos gyógyító tevékenysége és gitárja népszerűvé tették a „Miszisz Doktor”-t, ahogy ők nevezték a fehér szegélyű fekete fejkendős misszionáriust.

Melanézia mártírjai

Néhány hónap magyarországi látogatást leszámítva Molnár Mária tizenöt évig élt Melanéziában.

Megtanulta bennszülöttek nyelvét, fordított nekik a Bibliából, bizonyságtétele nyomán többen is hitre jutottak és megkeresztelkedtek. Amikor itthon elmesélte, hogy a bennszülöttek csigakürtöt fújva jelzik az istentisztelet kezdetét, magyar református gyülekezetek egy harangot küldtek vele a pitiluiaknak.

Azt tervezte, hogy végleges hazatérése után külmissziós iskolát indít, de szolgálatának és életének idő előtt véget vetett a második világháború. A japán megszállók eleinte nem bántották a szövetséges németek misszióját, ám 1943-ban összegyűjtötték a külföldieket, köztük Máriát is az Akikaze nevű romboló fedélzetén, a nyílt tengeren pedig kivégezték őket, majd a tengerbe dobták a holttesteket. Hogy miért, arról több teória is létezik: egy hamis vagy félreértelmezett parancs, de a katonai veszteségek miatti bosszúvágy éppúgy lehetett az oka.

Az biztos, hogy „Miszisz Doktor”-ra még a 21. században is emlékeznek, leányiskolát is elneveztek róla a hálás új-guineaiak.