„Őszinte bocsánatkérésre akkor állunk készen, ha szembesítenek azzal, mit okoztunk” – Miért jó a helyreállító igazságszolgáltatás?

Hogyan választottad a mediátori szakmát? 

Valójában a mediáció választott engem. A jogi egyetem elvégzése után 2007-ben a pártfogó felügyelői szolgálatnál helyezkedtem el, amely nem klasszikus jogi terület. Elkövető fiatalokkal és családjaikkal foglalkoztam. Sokféle élethelyzettel, nehézséggel, szegénységgel, szegregációval, egyenlőtlenséggel, eszköztelenséggel találkoztam. Hálás vagyok, hogy akkor így alakult az életem, hiszen a pártfogói munka, az ott szerzett tapasztalatok a mai napig emberileg és szakmailag is meghatározzák identitásomat, és gyakorlatilag ma is ennek az értékes feladatot ellátó hálózatnak vagyok a részese. A pártfogó felügyeletnek köszönhetem azt is, hogy megismerhettem a mediációt.

A hazai büntető igazságszolgáltatás 2007 óta lehetőséget nyújt arra, hogy egy bűncselekmény elkövetője és sértettje, áldozata, valamint más érintettjei közvetítői eljárás (mediáció) keretében rendezhessék konfliktusukat, amelyet a büntetőeljárás során az eljáró hatóságok is értékelnek.

Az eljárások lefolytatását a pártfogó felügyelői szolgálatok szakemberei végzik. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében én is ezt a feladatot végeztem 2008-tól, majd 2013-ban a fővárosba kerültem, és a szakterület módszertani kihívásainak koordinálása lett a feladatom.

Volt olyan személyes megélésed, amely a békéltetés, közvetítés felé fordította az érdeklődésedet? 

Pártfogó felügyelőként azt tapasztaltam, hogy a fiatalokat rendkívül nehéz motiválni, sok bennük a düh és a kiábrándultság. A legtöbben nem is igazán tudták, hogy milyen ítéletet kaptak, hogy cselekményeiknek milyen következményei lettek, hogy hogyan érintett másokat, a saját környezetüket mindaz, amit elkövettek. Nem éreztek felelősséget, inkább igazságtalannak élték meg a velük történteket és a büntetőeljárást. Amikor azonban egy fiatal esetében pártfogó felügyelet helyett közvetítői eljárást rendeltek el, egészen más eredmények születtek. Megérkezett a megértés és a felelősségvállalás, képessé váltak a szembenézésre és a jóvátétel kidolgozására. Azt megtapasztalni, hogy a gyerekek számára a mediáció keretei milyen inspirációt nyújthatnak, hamar megerősítette az elköteleződésemet a resztoratív folyamatok iránt.

A pártfogói munka megválaszolatlan kérdései, a segítés és az elszámoltatás közötti szerepzavar, az időnkénti eszköztelenség vitt a helyreállító mediáció felé? 

Mindaddig küzdöttem a szerepzavarral, amíg nem kezdtem el használni a resztoratív kérdéseket és tapasztalatokat a pártfogó felügyelet során is. Rájöttem, hogy sokkal könnyebb a fiatalokkal olyan keretek között dolgozni, amelyeket közösen alakítunk ki. Bevontam a fiatalt és a családját azon tervek kidolgozásába, amely a pártfogó felügyelet tartalmát képezték, amelynek betartása azontúl nemcsak külső elvárás volt a fiatal felé, hanem saját vállalása is.

A helyreállítói megközelítés tulajdonképpen egy világszemléletet is tükröz?

A helyreállító megközelítés úgy tekint a konfliktusokra, hogy azok nemcsak az adott két felet, hanem egy teljes közösséget érintenek. A technikákat olyan kisközösségek (amerikai őslakosok, maorik, afrikai népek) ősi gyakorlataiból vettük át, amelyek az egyént elsődlegesen a közösség részeként határozták meg, és amelyek felismerték, hogy csak közösen tudnak megbirkózni a nehéz helyzetekkel. Így a konfliktusos helyzetekben sem engedhették meg maguknak, hogy a sérelmek feldolgozatlanul maradjanak, hogy azok később az érintettek rendellenes viselkedéséhez vezethessenek, vagy épp a sérelmet okozó (akár az elszenvedő) kirekesztődjön a közösségből. Szükségük volt egymásra. 

Ha nagyon kisarkítom, akkor ez az egymásrautaltság kellett ahhoz, hogy megszilárduljon az a hit, hogy a saját túlélésem biztosítéka, ha a másik túlélését segíteni tudom. Ez merőben eltér a mai individualista világképünktől, amelyben leginkább a másik legyőzése, a büntetés, a bosszú, a materiális javak felhalmozása a megszokott. 

Számomra a mindennapokhoz ad keretet a resztoratív szemlélet, amelynek alapja a másik emberi mivoltának, méltóságának a tiszteletben tartása. Az egyén magatartása megítélhető, a személyét, méltóságát viszont minden körülmények között tiszteletben kell tartani. Minden esetben szükséges megállítani azokat a cselekedeteket, amelyek a másik méltóságát, személyét, jogait sértik, azonban visszajelzéseinkben is tiszteletben kell tartanunk az illető emberi mivoltát. A személyeskedés csak még jobban kiélezi a konfliktusokat. Egy tiszteletteljes visszajelzés érthető, meghallható, és képessé teszi a másikat a szembenézésre, miközben változásra is ösztönzi.

A változás az, amit leginkább szeretnénk megtapasztalni és annak biztosítékát, hogy a bántás vagy a nem kívánt magatartás nem történik meg újra. A változás azonban kirekesztett állapotban nem tud bekövetkezni, abban leginkább csak önsajnálatra képes az ember.

Mennyire része ma a jognak a helyreállító igazságszolgáltatás? Tudnak rólatok a jog képviselői és a civilek?

Büntetőügyekben 2007 óta, míg szabálysértések esetén 2014 óta is elrendelhető közvetítői eljárás. Jelenleg a jogalkalmazói gyakorlat inkább elterelésként és a büntetés alternatívájaként alkalmazza. A közvetítői eljárások azonban ennél jóval többet nyújtanak az érintettek számára. Teret és lehetőséget biztosítanak a tisztázásra és a megértésre, illetve reagálnak a legfőbb emberi szükségletekre.

Sajnos a társadalom keveset tud erről a lehetőségről, és nagyon sokat kell még az emberekkel és a szakemberekkel is beszélnünk a helyreállító szemléletről. A büntető szemlélet még mindig erősen alakítja, hogy mire válnak nyitottá az emberek, amikor egy bűncselekmény megtörténik. A jogalkotó szándéka az, hogy minél szélesebb körben tegye elérhetővé az állampolgárok számára a részvételt a resztoratív folyamatokban. De erről ma kommunikálni nemcsak Magyarországon, hanem a nemzetközi szervezetek munkáját látva, az egész világon is nehéz. A zsigeri beidegződések gátolják, hogy rátaláljunk valódi szükségleteinkre. 

A resztoratív kérdések (Mi történt? Kit és hogyan érintett az, ami bekövetkezett? Mit tehetünk a továbblépés érdekében?) segítségével és a mediációs technikák alkalmazásával mind a két oldal képessé válik a másik meghallgatására, történetének befogadására, az érzések kimondására, a szükségletek megfogalmazására. 

A helyreállító igazságszolgáltatás azonban nem kiváltani, inkább kiegészíteni szeretné a büntető igazságszolgáltatást. Biztosítani annak lehetőségét, hogy az érintettek találkozzanak, beszélhessenek egymással, hogy közösen dolgozhassák fel a történteket. A részvétel önkéntes, senkit sem kötelezhetnek rá, és minden érintett megfelelő tájékoztatás mellett dönt arról, hogy akarja-e. Ehhez azonban minden szakembernek, a jogalkalmazóknak, a társszakmák képviselőinek is egy nyelvet kell beszélniük.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

A konfliktusaink hátterében ezek szerint valójában ki nem elégített szükségletek rejtőznek? A szükségleteink sérülnek, amikor bántjuk egymást? 

Igen, a ki nem elégített szükségletekre érdemes összpontosítani akkor, amikor a konfliktusok feloldására kerül sor. Ehhez azonban közelebb kell kerülnünk a saját szükségleteinkhez is. És legfőképpen meg kell fogalmaznunk azokat. A szükségletekhez pedig a legkönnyebb út az érzéseinken keresztül vezet. Ha meg tudom fogalmazni, hogy hogyan érzem magam, ha az érzéseimet elfogadják és nem érvénytelenítik, sőt segítenek megfogalmazni azt is, hogy mire volna szükségem, hogy a helyzet rendeződni, a fájdalmam pedig enyhülni tudjon, akkor bármely helyzet megoldhatóvá válik. Ezek a szükségletek általában az elfogadás, az elismerés, a biztonság, a méltóság, a minőségi kapcsolódás… Az érzéseket és a szükségleteket figyelembe vevő kommunikáció vezethet konszenzusos megoldásokhoz.

Ha valaki elkövet egy bűncselekményt, a társadalom többsége általában csak arra fog gondolni, hogy az illető lakoljon meg, és csak kevesekben merül fel a kérdés, hogy a történteket vajon hogyan lehetne helyreállítani. Miért van ez? 

A helyreállítás igénye mindig jelen van, azonban sokak számára ez egyenértékű az arányos megtorlással. Márpedig a valódi helyreállítás az, amely nem a sérelem megtorlásából indul ki, hanem amely az elkövető felelősségvállalásával és a helyreállításban való aktív közreműködésével történik. 

Gyors és hatékony megoldásokat szeretnénk, és sokan úgy érzik, hogy a büntetés, esetleg a pénzbeli kompenzáció szolgálhatja ki ezt az igényt. A fel nem oldott sérelmek által hosszú távon okozott következményekre azonban kevesen gondolnak. Pedig egy kisebb incidens feldolgozatlansága is elindíthatja egy lefelé húzó spirálba az érintettek életét. Az áldozatok számára az nyújt leginkább biztonságot, ha a kérdéseikre válaszokat kapnak, és ha biztosak lehetnek abban, hogy nem válnak újra áldozattá. A számukra legfontosabb válaszokat az elkövető képes megadni, amelyhez elképesztően fontos tényező, hogy biztonságos keretek között tudjanak összekapcsolódni.

A mély konfliktusok között is létezhet olyan, amelyik esetében egy bocsánatkérés is elegendő jóvátételnek számít? Milyen a jó bocsánatkérés?

Sokakat lephet meg, de a sérelmek feldolgozásának nem feltétele a bocsánatkérés, és nem elvárt eredménye a megbocsátás. Őszinte bocsánatkérésre akkor állunk készen, amikor szembesítenek bennünket azzal, hogy mit okoztunk. Amelyen keresztül mindez érthetővé, átélhetővé válik, az a sérelmek és az érzések feltárása, azok kölcsönös elismerése. Az őszinte bocsánatkérés nem vonja kétségbe a másik érzéseit, hanem felelősséget vállal a sértő magatartásért vagy akár annak figyelmen kívül hagyásáért anélkül, hogy abban a másik felelősségét is hangoztatná. 

Nincsenek benne „ha” és „de” kezdetű mondatok, amelyeket csak a nyelvtan tekint kötőszóknak, valójában inkább radírszavak. „Bocsánatot kérek, ha megbántottalak”, helyett „Bocsánatot kérek, mert magatartásommal, tettemmel megsértettelek”. 

Már kisgyermekként belénk nevelik, hogyha valakit megsértünk, vagy csak valami helytelen dolgot teszünk, akkor bocsánatot kell kérni, ha pedig megsértenek, akkor meg kell bocsátanunk. Miközben egy nagyon fontos lépés kimarad. A történtek megértésére, a következmények feltárására nem fektetünk hangsúlyt. „Megütötted, bocsánatot kell hogy kérj!” De az, hogy mi vezetett idáig, és mire lett volna szükséged, hogy ne ezt tedd, ezekre a kérdésekre nem keressük a válaszokat. Tapasztalatom szerint a megbocsátás feltétele a megértés, és nem az elfogadás vagy egyetértés folyamata.

Kép

Ha közösségi szinten történik bántalmazás, zaklatás, alkalmas-e az egyéni terápia a feldolgozásra? 

Inkább azt mondanám, hogy terápiára minden bántalmazás esetében szükség lehet. A közösség számára azonban a bántalmazás megszüntetését követő feldolgozás hozhat megnyugvást.

Milyen munkahelyi szintű megoldások jöhetnek szóba? Mi a resztoratív welness?

Egy munkahelyen rengetegféle és sokrétű konfliktussal, akár bántalmazással (mobbinggal) is találkozhatunk. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének szervezésében a családi és közösségi mediációs képzés keretében munkahelyi közösségek konfliktusainak feltérképezését, úgynevezett közösségi diagnózis készítését is oktatjuk a hallgatóknak. Egyéni és fókuszcsoportos beszélgetésekkel feltárjuk az adott szervezetben, munkahelyi közösségben meglévő töréspontokat, kapcsolódásokat, motivációkat és ennek mentén adunk javaslatot a feltérképezett konfliktusok kezelésére. Igyekszünk visszamutatni a közösségek számára, hogy ha időt és teret hagynak egymás jobb megismerésére, helyzetek tisztázására, krízisek feldolgozására, az minőségi változást hozhat a napi munkafolyamatokban. 

A resztoratív wellness szókapcsolattal azt igyekeztem érzékeltetni, hogy a munkahelyeknek kiemelt hangsúlyt kellene helyezniük a helyreállító szemléletű közösségépítésre ahelyett, hogy olyan csapatépítőket szerveznek, amelyen kötelezően jól kell érezniük magukat azoknak is, akik amúgy munkaidőben nem bírják egymást. 

Az egyén jólléte a munkahelyen attól függ, hogy hogyan tudnak kapcsolódni egymáshoz a munkatársak. Közel kerülni lehet történetek megosztása, helyzetek tisztázása, de akár egy-egy probléma megoldás révén is. Sok munkahely elvárása, hogy az egyén a saját belső konfliktusaival, a stresszel egyedül birkózzon meg, miközben épp az ellenkezőjére volna szüksége. Michelle A. Barton szavaival: „Ha mindig azt hallom, hogy ezzel a stresszel, kihívással, lelki teherrel nekem egyedül kell megküzdenem, az mélyre húz a saját alkalmatlanságom megélésébe, újra és újra, mígnem arra jutok, hogy a szégyen és szorongás feloldására egyetlen megoldás létezik, kilépni a munkahelyről.”

Meggyőződésed, hogy a világ tele van sok-sok csodás emberi kapcsolódással, támogató ötlettel, segítséggel és összefogással. A kedvesség megfoghatatlan elvárás vagy univerzális erő? 

Minél több őszinte segítőkészséget, kedvességet látok magam körül, annál inkább leszek én is nyitott arra, hogy többet adjak. És ennek a fordítottja is igaz: minél több erőszakot látok, annál elfogadhatóbbá válnak a bántó magatartások. Az internet berobbanása óta sokkal több szörnyűség kerül elénk, miközben rendkívül kevés a pozitív folyamatokról, megoldásokról szóló hír, illetve megosztás. Tudjuk, hogy a tragédiáknak és az erőszaknak jóval magasabb a hírértéke, így az erről szóló tudósítások gyorsabban is terjednek. Pedig még a legnehezebb időszakokban is vannak reményt nyújtó, példaértékű cselekedetek, személyek, szervezetek. Ezek megismerése az, amely megerősíti a mindenkiben alapvetően és ösztönszerűen létező segítő attitűdöt. 

Igen, a kedvesség szerintem is univerzális erő, amely egyszerre emelhet bennünket, és formálhatja a pozitív személyes és társadalmi kapcsolatainkat. A figyelmesség alapvető emberi tulajdonságunk, amely a mindennapokban sokkal inkább tetten érhető. Azokban és önmagunkban keressük, és ne a közösségi felületeinken vagy a híroldalakon. A világ átrendeződni látszik, a jövőben újra a kisközösségek összefogása és együttműködése lesz a hangsúlyos, mert sok olyan kihívással kell majd szembenéznünk, amelyekre helyi szinten kell megoldást találnunk. Ezeknek a közösségeknek az építését most kell elkezdeni. Én azt tapasztalom, hogy ha az emberek személyesen megtapasztalják, hogy minőségben kapcsolódni érdemes és lehetséges, onnantól már nem megvalósíthatatlan az elvárás, hogy lehetünk jól együtt. 

www.resztorativmindennapok.com

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. decemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.