Honnan tudhatom, hogy feldolgoztam a múltat?

Dóra egy közeli barát váratlan elvesztését követően keresett fel. Egy év telt el az eset óta, ám úgy érezte, hogy a közös emlékek felelevenítése vagy akár csak a neve kiejtése továbbra is fájdalmasan érintette. Szerette volna feldolgozni a történteket, és elfogadni, hogy bár nem érti, miért kellett így lennie, a múlton már nem tud változtatni. 

Tagadhatatlan, hogy a múltbeli események feldolgozása gyakori témája a pszichológiai konzultációknak, legyen szó arról, ami történt, vagy arról, ami nem történt. S bár elsőre egyértelműnek tűnhet, mit értünk elfogadás alatt, mégis fontos konkretizálni, hogy számunkra ez pontosan hogyan nézne ki a gyakorlatban? 

A feldolgozás nem azt jelenti, hogy sosem leszek szomorú

Amikor Dórát megkértem, hogy pontosítsuk, mit ért feldolgozás alatt, egy pillanatra elgondolkodott, majd így fogalmazott: „Azt hiszem, számomra a feldolgozás úgy nézne ki, hogy már nem vagyok szomorú, ha a barátom eszembe jut.” Hiszem, hogy sokan gondolkodnak hasonlóan, s nem ok nélkül. Azt gondolom, valahol ösztönös és teljesen érthető reakció, hogy a bennünk feltörő szomorúságra, dühre, csalódásra, vagy hiányérzetre úgy tekintünk, mint valamire, ami a gyógyulásunk útját állja. És valóban fontos cél, hogy ezeknek az érzéseknek az intenzitását csökkenteni tudjuk annyira, hogy ne árnyékolják le a mindennapok örömeit. 

Másrészről viszont az elfogadásban nagyon is helye lehet a szomorúságunknak. 

Mert valljuk be: vannak dolgok, amik soha nem lesznek nem szomorúak. Van az a hiány, ami soha nem lesz észrevétlen a lelkünkben. Létezik igazságtalanság, ami soha nem lesz nem dühítő. 

Az igazság az, hogy amikor az életünknek egy különösen jelentős aspektusáról beszélünk, az idő nem vesz el annak a dolognak vagy személynek a fontosságából. Értem ez alatt, hogy egy jó barátnak mindig kitüntetett helye lesz a szívünkben. Egy be nem teljesült álomra vágyhatunk titkon, attól még, hogy tudjuk, nem következhet be. Ez pedig nem a feldolgozási folyamat kudarca, hanem egyszerűen az emberi mivoltunk bizonyítéka.

Elfogadni annyit jelent, hogy nem lázadok többé, leteszem a kardot

Dénes serdülőként vágyott volna arra, hogy a szüleivel őszintén tudjon beszélni mindarról, ami lelkileg nyomasztja – iskolai bullying, pályaválasztás, alacsony önértékelés –, ám a családban nem volt jellemző az együttérző, megértő odafigyelés. „A szüleim mindent megadtak nekem, semmiben sem szenvedtem hiányt, de amikor támogatásra lett volna szükségem, a »ne törődj vele« vagy a »szedd össze magad« volt a maximum, amit nyújtani tudtak. Pedig borzasztóan vágytam volna arra, hogy őszintén tudjunk beszélgetni.” Dórához hasonlóan Dénes is szerette volna elfogadni, hogy bár megérdemelte volna az együttérzést – s fájdalmas, hogy nem kapta meg –, a múlton már nem tud változtatni. 

Ahogy korábban írtam, a feldolgozás nem azt jelenti, hogy az érzéseim jelentőségét addig minimalizálom, amíg eltűnik a szomorúság. De akkor mit jelent az elfogadás? Azt, hogy nem lázadok többé az ellen, ami történt vagy nem történt. Hogy leteszem a kardot, amit magammal cipelek, és amivel talán számtalanszor megsebeztem mind saját magam, mind másokat. Ezt jelenti a feldolgozás. 

Ami történt, elfogadom, de nem kell szeretnem. Elfogadom, de nem kell örülnöm neki. Elfogadom, de nem teszek úgy, mintha súlytalan lenne. Egyszerűen azért, mert nem az. Soha nem lesz az, és ez nem baj, mert én viszont erősebb leszek.

Mennyivel felszabadítóbb, ha így gondolkodunk a múltról! Mert nehéz szembesülni, megemészteni, kiszortírozni az életünk apró darabkáit, de talán kevésbé tűnik elérhetetlennek, mint ha azt mondanánk, hogy a cél a szomorúság teljes megszüntetése. 

Megjegyzés: A cikkben szereplő esetek engedéllyel osztottuk meg. Az érintettek nevét és történetét több ponton módosítottuk.