Óda régi varrónőkhöz  
Ó, férceket öltő ügyes ujjak,
válltömést szegő gyors kezek,
kik asszonyok örömére vagytok,
s szolgáltok kattogó varrógép ütemére
kecses szoknyákat, s egyebet …

Hát, mi tagadás, ha óda, akkor ide egy rím igen csak jó vóna, hogy folytathassam versemet. De rím nincs, ám emlékeimben a régi Singerek közt ide-oda libbennek a varrónők, csuklójukon tűpárna, fellebbentik a próbafülkéül szolgáló kartonfüggönyt, guggolnak elém, fordulj, mondja Gizi néni, azaz csak motyogja, mert ajka közt ott ülnek veszélyesen a gombostűk, ahogy fordulok, úgy tűzi a szoknyám hosszát, szépen, egyformára.

És a többiek mind, a púpos kis Marika néni, aki ki sem mozdult a domb tetején a házból, mégis mindent tudott. Hordták a híreket az asszonyok. Mert a varrónők kis szobasarka az volt, mint a férfiaknak a kovácsműhely. Ott is mindenki megfordult. A varrónő egyszeriben volt bizalmas gyóntató, divatkreátor, tanácsadó, öltöztetőnő. Ötletet adott a ruha mintájára, színére, megmondta, mennyit vegyenek ebből vagy abból az anyagból. Tudta, hogy beavatás után mennyit fog összemenni, voltak divatlapjai, együtt forgatták a kuncsaftokkal. Akadtak keresett varrónők, akikért inkább vártak, de nem tágítottak mellőlük az asszonyok.

Akkoriban egy-egy ruha, kosztüm, alkalmi toalett sok évre szólt, nem mindegy, kire bízták az elkészítését.

Ha meg egy-egy külföldi divatlaphoz jutott valaki, azt rongyosra nézték, forgatták, emlékszem, Gizi néni divatlapjaiból egyszer kivágtunk néhány „szép nénit” – az egész hat év körüli hölgykoszorút prakkerrel kergette ki az udvarról.

Gizi néni a Kastély utcában lakott, varróműhelye az apró szoba függönnyel elválasztott része, egyetlen asztal és az ablak előtt a Singer – ez volt a birodalma. Viszont kis birodalmában határozott volt és eltökélt. Ha a kuncsaft kiterítette a ruhaanyagot, shantungot, pikét, kartont, selymet, zsorzsettet, lenvásznat, tüllt, flanellt vagy egy kosztümre való szövetet – Gizi néni azonnal látta, hogy mit tud abból kreálni.

– Nézze, drágám, ebből egy kis galléros ingruha éppen kitelik, még egy zsabót is ki tudok szorítani hozzá. Hogy csónaknyakú…? Nem, ehhez nem illik csónaknyak, ide kis gallér kell, még egy öv is kijön a saját anyagából, nézze, lazán megköti, variálhatja is…

Addig mondta, míg az illető hölgy már maga is azt hitte, hogy ingruhát akart kis gallérral, zsabóval és övvel. Két zsebet még kiimádkozott Gizi néniből, aki kegyesen beleegyezett, hozzátéve, ha kifutja, lesz zseb is, de nem teszem le a nagyesküt…

Aztán persze lett zseb, ennek megfelelően az asszonyok rendszerint elégedetten távoztak, mert Gizi néni ügyes volt, gyors és nagy fantáziájú, visszabontani ritkán kellett, egyetlen próba elég volt nála, és időre megvolt a vállalt ruhával. Egy hibáját mindenki emlegette: szerette szűkre szabni a derekakat. Igaz, mindig hagyott benne anyagot, hízás esetére. Akkor meg újra jöttek a kuncsaftok:

– Édes Gizike, tessen már egy-két centit kiengedni…!

Visszanézek, lám csak, amott lépdel az én kedvencem, Bó. Ő amolyan botcsinálta varrónőnek számított, főként ismerősöknek varrt, azoknak, akik nem siettek, s nem bánták, ha a szoknyán a hól széttart, vagy a mellvarrás odébb sikeredett. Bót mindenki szerette, s nem azért, mert csodás ruhakölteményeket varázsolt. Gombosdoboza teli volt kinccsel, patentek, gumik, pertlik, tűk, stoppolófa, centi, kréta, koptató, párizsi kapocs és még ki tudja mi minden lapult benne. Neki jutottak a függönyök, az abrosz szegések, az apró-cseprő javítások. A kulimunka, mondta nevetve, és mi, gyerekek alig vártuk, hogy bekiabáljon a kapun: hé, itthon van a gazda? – mert tudtuk, perceken belül eltűnik a hétköznap, és ünnep lesz. Mert ha megjelent hórihorgas alakja, anyu már készítette a diólikőrt (ez volt a gyengéje), apu lerakta, amit éppen a kezében tartott, hogy megölelhesse – hát megjött, vénkisasszony? –, és boldogan lapogatták egymás hátát, mi, gyerekek meg ott ugráltunk a szoknyája mellett, adjon már egy puszit, üljön már le, kezdjen el mesélni. Mert ha csak azt mesélte el, hogyan mérte ki a segéd a Rostoványi boltban a tíz deka töltetlen savanyúcukrot – Na, keressétek csak meg, hol van, hát nektek hoztam! –, azt is tátott szájjal, várakozó rekeszizmokkal hallgattuk.

Ha Bó megjött, borult minden, aludni se kellett menni, otthagyhattuk a vacsoramaradékot, pizsamás lábunkra zoknit húzhattunk, és fennmaradhattunk a felnőttekkel. Akik Bó társaságában olyanok lettek, mint a diákok, szertelenek voltak, jókedvűek és adakozók. Bó vénkisasszony volt, egyszerű falusi varrónő, az az ember, akiről Márai ezt írja: Vannak ritka emberek, akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették. Ezek az emberek nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha, külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat. Ez a tapintat nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is…

Mindehhez Bó jókedvű volt, szellemes, és soha egy pillanatra sem adta jelét a csüggedésének. Pedig oka lett volna rá bizonyosan. Kitelepítették őket, ketten, fehér hajú, halk szavú édesanyjával éltek egy apró szoba-konyhában abból a jövedelemből, amit a varrással keresett. Egyszer valaki, tán egy szilveszteri murin, megkérdezte tőle: Te, Bó, mért nem választasz már valakit magadnak? Bó végignézett magán komolyan, kicsit meghajolt, két kezét főúri mozdulattal végighúzta hórihorgas alakján: Magamat választottam, mondta.

Sokat gondolkodtam igazat mondott-e. Választhatja-e az ember magamagát? És arra jutottam, nem. Nem választhatja.

Úgy vagyunk kitalálva, hogy reményben és lemondásban, titkon és bevallva egy másik ember felé kapaszkodunk.

Bónak, a falusi varrónőnek titka volt, de ezt soha nem tudtam megfejteni. Szabad maradt és független. Gyanítom, nagy ára volt a szabadságnak. De soha nem tudtam meg, mekkora.

Ani varrógépe a temesvári Bega partjához közel csattogott. Ilyen vidám varrógépet azóta sem hallottam. Ani miatt lehetett vidám, akiben hét ördög és hét angyal lakozott. Ügyes volt, mint a veszedelem, és gyors, mint a forgószél. Nem szeretett a varrógép mellett ülni, inkább gyorsan megvarrta, ami várt rá. Kitalálni, tervezni, kreálni szeretett. A centit alig használta. Ijesztően pontos szemmértéke volt. Rám nézett, rajzolt egy gyors skiccet, és a sárga-zöld-halványszürke, testhez símuló, hűvös anyagba habozás nélkül belevágott. Megálmodta, és rám varrta azt a ruhát, ami tizenhat éves nyaram öröme volt. Ótata vette a kelmét, egyetlen kikötése volt: nem szabhat Ani miniruhát belőle. Nem is szabott. Derekamhoz és csípőmhöz simuló szoknyarésze éppen a térdemig ért. Vállaim szabadon maradtak, de a ruha végig takarta a testet, föl egészen nyakig. Egy kis pánt tartotta az anyagot hátul a tarkó alatt, merészen szabadon hagyva az egész hátat. Amikor hazamentem az új ruhában, ótata elégedetten mustrálta a szoknyahosszat – ekkor megfordultam. Ómama szája elé kapta a kezét, és felsikoltott:

– De gyönyörű vagy! Ez az Ani tényleg egy ördöngös varrónő!

Ótata nem szólt. Nem is szólhatott. A szoknya hosszával minden rendben volt.

Meghökkentő dokumentumfilmet készített a gyerekek online zaklatásáról Barbora Chalupová és Vít Klusák cseh rendező. Az alkotók azzal a felhívással szerveztek castingot, hogy olyan fiatalnak tűnő felnőtt nőket keresnek, akiknek a gyerekkori képeik segítségével kamuprofilt készíthetnek chatoldalakra. Huszonhárom lány jött el a válogatóra, közülük tizenkilencen számoltak be arról, hogy zaklatták őket gyerekkorukban. Volt olyan jelentkező, akinek a szűz vizeletét kérte egy férfi, hogy meggyógyuljon, és azt hazudta, hogy csak akkor hatásos, ha még meleg, ezért megkérte a kislányt, hogy menjen el hozzá, és nála használja a mosdót. Egy másik színésznőnek a kameráját meghekkelte valaki kamaszkorában, így a férfi titokban figyelhette őt, felvételeket készíthetett róla, amiket később eladott. Ez annyira sokkolta a lányt, hogy évekig pszichológushoz kellett járnia.

Három kislány, három gyerekszoba, végtelen sok pedofil

Három különböző karakterű színésznőt választottak ki, akiknek gyerekszobadíszletet építettek.

A hitelesség kedvéért a lányok kedves gyermekkori emlékeiket és fotóikat is magukkal vitték a forgatáshoz. A chateléshez szabályokat állítottak fel, például, hogy nem keresnek fel senkit, csak válaszolnak, kihangsúlyozzák, hogy tizenkét évesek, nem flörtölnek vagy csábítanak, személyes találkozót csak a ragadozó kezdeményezhet, és a nyíltan szexuális kérésekre naivan azt felelik, hogy „Nem tudom, szégyenlős vagyok.”

Terezára nem sokkal a regisztráció után ráír egy idősebb férfi, aki a WC-ről jelentkezik be, és elmondása szerint éppen a barátaival nyaral. Nem sokkal később már lefelé irányítja a kamerát, így láthatóvá válik, ahogy önkielégítést végez (a nézők szerencséjére a képet blőrözik, de így is sokkoló a látvány). „Azt hittem chatelünk” – mondja félénken a lány. „Majd holnap, jó?” – válaszolja nyögve a férfi, majd megszakad a hívás, a színésznőt pedig magukhoz hívják a stábtagok, hogy szakemberekkel átbeszéljék a történteket.

„Elképesztő, hogy mennyire nem érdekli őket a tetteik következménye. Az adott gyerek praktikus célokat szolgál. Szexualitás, mindenfajta érzelem nélkül” – mondja döbbenten Vit Klúsák rendező, majd a pszichológussal arról beszélgetnek, hogy milyen veszélyes, ha egy lány kamaszként megtapasztalja a tárgyiasítást, ami torzképet alakíthat ki benne a párkapcsolatról és a szexualitásról.

Anežka egy nagypapával beszélget, aki elmondja, hogy felesége és két unokája van, aztán szexuális utalásokat tesz arra vonatkozóan, hogy a lánynak milyen tapasztalatai lehetnek az iskolában a fiúkkal.

Néhány mondat után furcsa mozdulatokat tesz a kezével, és amikor Anežka kíváncsian rákérdez, hogy mit csinál, egyszerűen csak annyit felel: „Fényesítek valamit.” Ez a filmrészlet rádöbbenti a nézőt arra, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő nagypapának is lehetnek sötét titkai.

„Őt ismerem!” – a ragadozók köztünk élnek

A dokumentumfilm egyik legsokkolóbb jelenete, amikor a stáb sminkese felismeri az egyik pedofilt, Martint, aki talán a legbetegebb és legveszélyesebb az összes közül, mert amikor éppen nem chatel, akkor gyerektáborokat szervez, így nap mint nap érintkezik kiskorúakkal. A férfi karizmatikus személyiség, aki manipulálni próbálja Terezát, és gyerekpornót is küld neki, amelyben egy tízéves kislány szerepel, azzal a szöveggel, hogy „Látod, ő is pont olyan, mint te”.

A filmben az aberráltak több típusát is felvonultatják, és „kikockázott” nemi szervekből sincs hiány a vásznon.

Rémisztő és szánalmas látni, ahogy felnőtt férfiak keze elindul az asztal alá, miközben egy gyerekkel beszélnek, és hallgatni a beteges gondolataikat, amelyeket olyanokkal osztanak meg, akik igencsak hitelesen játszák a tizenkét évest.

A stáb hamis félmeztelen képeket is photoshopol a lányokról, amelyekkel az egyik férfi, aki korábban állatos pornót is küldött a „tininek”, vissza is él, felteszi őket a netre, majd azzal zsarolja a lányt, hogy nem szedi le, ha nem teljesíti a kéréseit. „Ha ezt tizenkét éves koromban megélem, biztosan leugrom egy hídról” – mondja Tereza rávilágítva arra, hogy vannak olyan gyerekek, akik a zaklatók elől öngyilkosságba menekülnek.

Kép

Részlet a „Csapda a neten” c. filmből

A film nézése közben az ember úgy érzi, mintha egy satuban lenne, ami percről percre egyre jobban összeszorítja a testét. Az egyetlen átmeneti feloldozást akkor kapja a néző, amikor feltűnik a képernyőn a húszéves, betegápolást tanuló Lukas, aki Anežka profiljára kattint. Amikor a lány megkérdezi, hogy miért chatel vele, egyszerűen annyit felel, hogy „szívesen beszélek akárkivel, aki épeszű.” A színésznő elmeséli Lukasnak, hogy „egy csávó pénzt ajánlott neki, hogy vetkőzzön le.”. A fiú kedvesen elmagyarázza neki, milyen veszélyes, ha meztelen képeket oszt meg emberekkel az interneten, és azt mondja, hogy „szívesen tenne arról, hogy ezek az emberek kielégüljenek, de láncfűrésszel”. A film egyik legszebb dramaturgia eleme, ahogy Lukas elmondja, hogy az intimitás valójában mit jelent két ember között, akik szeretik egymást, és közben fokozatosan kivilágosodik az arca, így megláthatjuk őt, egyedüliként a chatpatnerek közül.

„Nem az én gondom!” – A szembesítés

A film végén találkozókat is láthatunk, amelyeket biztonságos körülmények között, egy cukrászdának álcázott díszletben vettek fel. Az összes ragadozót ide hívták, akik bizarrabbnál bizarrabb ajánlatokkal érkeznek. Van, aki a visszataszító barátnőjével jön, és azt magyarázza, hogy milyen felállásban képzeli a hármas szexet egy tizenkét éves lánnyal. A gyerekprogramokat szervező Martint a házánál kapják el. A férfi először tagad, aztán felháborító válaszokat ad a számonkérésre, amelyek mind arról szólnak, hogyha a szülők olyan rosszul nevelik a gyereküket, hogy szóba elegyednek vele, az nem az ő problémája. „Engem kikapcsol, maga mit csinál a szabadidejében?” – szegezi a rendezőnek a kérdést a lebukott szexuális ragadozó. „Vigyázok a négy gyerekemre, és nem szeretném, hogy a lányom olyanokkal beszélgessen, mint maga!” – válaszol Vit Klusák, aki nem véletlenül vállalkozott többgyermekes családapaként erre a szomorú filmes kísérletre. A dokumentumfilm végén némi megnyugvást jelent, amikor elmondják, hogy a rögzített anyagokat a stáb átadta a cseh rendőrségnek, amely eljárást indított a bűnelkövetők ellen.

Azt, hogy vannak perverzek a neten, mindenki tudja, de nem mindenkiben tudatosul, hogy ezek az emberek nemcsak az interneten léteznek, hanem a valóságban is, és ez a film legfontosabb üzenete.

Sokan ebben a percben is a gép előtt ülnek, letolt nadrággal, prédát keresve beteges fantáziáik kiélésére.

A produkcióból kiderül, hogy a cseh gyerekek hatvan százaléka internetezik szülői felügyelet nélkül, és negyvenegy százalékuknak küldenek pornográf képeket. Minden második gyerek cseveg idegenekkel, húsz százalékuk a találkozótól sem riadna vissza. Csehország mérete, népessége és társadalmi felépítése hasonlít a magyarra, így el tudjuk képzelni, hogyha tíz nap alatt 2458-an írtak a lányokra, és utána huszonegyen személyes találkozót is kezdeményeztek, itthon mennyire aggasztó lehet a helyzet.

Ezt a filmet minden szülőnek és serdülőnek látnia kellene, hiszen a castingon is arról számolt be az egyik jelentkező, hogy a szülei nem beszéltek erről a témáról, és ennek is köszönhető, hogy igent mondott a személyes találkozóra egy interneten megismert pedofillal. A dokumentumfilm vágott, cenzúrázott változatát éppen ezért iskolákba is szeretnék eljuttatni.

A „Csapda a neten” című alkotás szeptember 16-án debütál a hazai mozikban.

A veleszületett spinális izomatrófiával született gyerekeket évtizedeken át elvesztették a szülők egészen pici korukban. A világ az elmúlt közel öt évben fordult nagyot, amikor három olyan gyógyszeres terápia is megjelent, ami reményt adott a családoknak. A legújabb már minden várakozást felülmúlt, korábban álmodni sem lehetett ilyen lehetőségről. Idén márciusban már a tizedik kisgyerek kapta meg ezt a kezelést a Bethesda Gyermekkórházban is. „Ez azért nagy előrelépés, mert a betegség legsúlyosabb formáját már legalább 130 éve ismeri az orvostudomány, de több mint egy évszázadon át nagyon szegényesek voltak a kezelési lehetőségei. Tulajdonképpen csak az állapot törvényszerű romlását tudtuk lassítani, a szövődményeket próbáltuk kezelni” – mondja dr. Mikos Borbála csecsemő-gyermekgyógyász, aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, a Bethesda Gyermekkórház orvosigazgatója. A kicsik életminőségét olyan nem specifikus módszerekkel lehetett csak javítani, mint például a gyógytorna és a fizikoterápia, a különböző segédeszközök alkalmazása, a légzés és a táplálás támogatása.

Viszont az állapot ettől függetlenül feltartóztathatatlanul romlott, a betegeket pedig – az SMA legsúlyosabb formájánál – egészen a 21. századig csak átlagosan 7 hónapos korukig tudták életben tartani.

Mit takar az SMA?

A spinális izomatrófia olyan gerinc eredetű izomsorvadás, amelynél a gerincvelőben elhelyezkedő, az izmok beidegzését végző és működését biztosító mozgató idegsejtek pusztulnak el egy gén hiánya miatt. Ennek következtében nem képesek dolgozni a hozzájuk kapcsolódó izmok, ami sorvadásukhoz vezet. Mindez nemcsak a mozgatóizmokat érinti, hanem a légzésért felelős izmokat is. A betegségnél a halál fő oka is az, hogy a légzőizmok gyengesége miatt légzési elégtelenség alakul ki.

Az SMA nagyon ritka – Magyarországon évente 12-15 beteg gyermek születik –, de a hordozók aránya viszonylag magas: a legújabb adatok szerint minden 45. ember hordozza a betegségért felelős génhiányt.

Ha mindkét szülőtől örökli a gyerek, akkor 25 százalékos esélye van annak, hogy a kicsit érintse az SMA, és 50 százalék a rizikója annak, hogy csak hordozza. Annak esélye szintén 25 százalékos, hogy a gyerek egészséges legyen, és a génhibát ne is hordozza. Új (úgynevezett de novo) mutáció csak az esetek 2 százalékának hátterében áll. Ilyenkor a beteg gyerek úgy születik meg, hogy a szülők egyike se volt hordozó.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Ismerni az okokat

Az SMA kezelésében ez a század hozott áttörést annak köszönhetően, hogy megismerték a betegség genetikai hátterét. Rájöttek, hogy az SMA azért alakul ki, mert hiányzik egy gén (az SMN1), amelyik a motoros idegsejtek működéséhez szükséges fontos fehérje – az úgynevezett túlélő fehérje – képződéséért elsődlegesen felelős. Ezek a gyerekek csak azért tudnak életben maradni, mert van egy másik gén (az SMN2), ami tulajdonképpen inaktív, de ilyenkor felébred. Ez a gén kezdi el termeltetni a motoros idegsejtek számára fontos fehérjét. A betegség súlyossága attól függ, hogy az SMN2gén mennyire tudja ellátni ezt a feladatot. „Az SMA genetikai okának megismerése tette lehetővé olyan gyógyszerek kifejlesztését, amelyekkel vagy a hiányzó SMN1 gént tudjuk pótolni, vagy az SMN2 gén működését javítani.

2016-ban jelent meg az első olyan gyógyszer, ami az alvó, inaktív gén működését tudja befolyásolni, és ezzel segíteni képes a túlélő fehérjének a termelését.

A gyógyszert élethosszig lehet alkalmazni, a gerincvelői üregbe fecskendezett injekció formájában” – mondja szakértőnk. Induláskor a gyerekek négy injekciót kapnak kéthetes időközönként, utána négyhavonta van szükség fenntartó kezelésre, ami egy-egy injekciót jelent. A készítménnyel kapcsolatos tapasztalatok nagyon jók, alkalmazását 2018-ban Magyarországon is megkezdték.

Túl a gyógyszeren

Mivel az SMA komplex betegség, kezelése is komplex kell legyen. A modern gyógyszeres terápiák nagyon fontosak, de önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy az elérhető legjobb életminőséget biztosíthassuk a gyerekek számára. Sok múlik azon is, hogy magát a betegséget mikor ismerik fel: ha túl későn, amikor már sok motoros idegsejt elpusztult, kisebb az esély a mozgás javítására, ezért a korai – fiatal csecsemőkori – diagnózis nagyon fontos. Ez azért nehéz, mert ilyenkor még kevés jele van a betegségnek. Viszont az újszülöttkori szűréssel korán felismerhetnék, és hatékonyabban kezelhetnék a gyerekeket. A kicsik komplex fejlesztésére a gyógyszerek mellett is szükség van. Ez gyógytornász, konduktor, dietetikus, rehabilitációs szakorvos, ortopédus, kardiológus, tüdőgyógyász, légzésspecialista, gasztroenterológus, ideggyógyász bevonásával – tulajdonképpen az egészségügyi szakma szinten minden képviselőjének szoros együttműködésével – történik.

Érkezik a génterápia

A gerincvelői űrbe rendszeresen adandó, SMN2-gént módosító készítmény 2016-os megjelenését tavaly egy másik génmódosító terápia is követte. Hatását az is az SMN2-génen fejti ki, de ez már szájon át adandó, naponta kell alkalmazni. Általa azok a gyermekek is kezelésben részesülhetnek, akik a másik terápiát nem kaphatják. A SMA harmadik kezelési lehetősége a keringésbe intravénásan adott génpótló terápia, aminek infúziója egy óra alatt csorog le. „Ezzel a terápiával már a betegségért felelős hiányzó gént juttatjuk be a szervezetbe. Maga a gén egy pici kapszulába van ágyazva, egy vírusból nyerik ki,a vírus tulajdonképpen a szállítója az SMN1-génnek” – magyarázza Mikos Borbála.

A vérkeringés a szervezet minden sejtjéhez, így a motoros idegsejtekhez is eljuttatja a gént. A kapszulából ott felszabadul a bevitt gén, és elkezd folyamatosan működni, és így biztosítani a túlélő fehérje állandó képződését.

Ezt a kezelést az Egyesült Államokban már 2019-ben engedélyezték, Európában pedig 2020 tavaszán. A Bethesda Gyerekkórházban már 2019 októberében megkaphatta az első kis beteg.

Új utakon a kezelés

Bár az SMA génterápiája még nem tekint vissza nagy múltra, folyamatosan gyűlnek a tapasztalatok az alkalmazás eredményeiről. „Eddig több mint ezer gyerek kapta meg ezt a terápiát, az eredmények meggyőzőek és biztatóak. Ismereteink szerint hosszú távú hatása révén ismételt adására valószínűleg nem lesz szükség, de erről csak több év-évtized távlatában lehet objektíven véleményt alkotni” – emeli ki szakértőnk.

A génterápia alkalmazásakor nagyon körültekintőnek kell lenni, mert a vénásan adott készítmény a szervezet minden sejtjébe bejut, és azokban gyulladásos reakciót indíthat el.

Emiatt adnak a kezeléssel egyidejűleg olyan gyógyszereket is, amelyek időlegesen csökkentik az immunrendszer aktivitását. Ezzel azt előzik meg, hogy a gyulladásos reakció károsíthassa a szerveket, elsősorban a máj, a vese és a szív működését. A génterápia biztonságos alkalmazását segíti, hogy magát a módszert már régóta kutatják: a klinikai alkalmazás kezdetei az 1980-as évek végére, az 1990-es évek elejére tehetők, az elmúlt években pedig már egyre több betegség kezelését forradalmasítja ez a módszer. 

Miért ennyire drága?

Az SMA génterápiás kezelése nagyon drága, 700 millió forintba kerül. A magas ár fő oka, hogy a terápia még új, kifejlesztése pedig rengeteg pénzbe került, évekig tartott, sok szaktudásra, eszközre, megfelelő technológiára volt hozzá szükség. A hiányzó gént először elő kellett állítani, majd bejuttatni abba a vírusba, ami beviszi a beteg sejtjeibe. Ezt a hordozó vírust nemcsak megtalálni kell (nem mindegyik alkalmas erre), hanem módosítani is, hogy feladatát biztosan el tudja látni, de a beteg szervezetében ne szaporodjon el, ne okozzon szövődményeket. Arról is gondoskodni kell, hogy a gén a vérkeringésben ne hatástalanodjon, hanem eljusson a sejtekhez, és folyamatosan működni tudjon.

A gyógyszer kifejlesztését állatkísérletek és előzetes klinikai tesztek, hatékonysági, biztonságossági vizsgálatok előzték meg, már ahhoz is soklépcsős folyamat vezetett, hogy a készítményt egyáltalán ki lehessen próbálni betegeken.

A már kész gyógyszert szállítani sem egyszerű, annak is speciális biztonsági szabályai vannak. Például mínusz 60-80 fokon, szárazjégben kell eljuttatni a kórházakba, ahol majd felhasználják.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Emlékszem, amikor az első fiam óvodába ment, nem volt választási lehetőségünk, azt a jelet kaptuk, amelyik még nem volt kiosztva. Így a kisvödör alatt teltek a napjaink, majd lett a családban egy kiscsengő, egy vitorlás hajó, és előkerült a kisvödör még egyszer, már mint dédelgetett nagytesóhagyaték. Végül úgy alakult, hogy egyik jelet sem mi választottuk. Valahogy sosem volt kedvem beállni marakodni a mindig menő piros autóért vagy a pöttyös labdáért, így jutott, ami jutott. És azt sem igazán mondhatom, hogy bármelyik jel nyomot hagyott volna a viselőjén, vagy szuperképességeket, nagyívű karriert vetített volna előre, de talán nem is ez a fontos. Szerették a jelüket, büszkék voltak rá, pláne a lányom, akit némi tisztelettel vegyes elismerés övezett, miután kiderült, hogy ő kapta azt a jelet, amelyet előtte a legvásottabb kisfiú birtokolt.

És a jel valamilyen formában azért megtalálta a gazdáját.

Mert bizony előfordult, hogy délután, amikor mentem érte, az én kislányom egy fodros köténykében tevékenykedett a csoportban, mialatt a többiek a homokot túrták az udvaron.
„Munkaterápia!” – válaszolt a dadusunk a szememből kiolvasott néma kérdésre, és egy kicsit összekuncogtunk, mert barátok voltunk akkor is és azóta is, a kislányom hangja pedig időnként hangosan csattant, akkor és néha bizony azóta is. A kisvödör tulajdonosai boldogan végighomokozták az óvodai éveket, és míg az egyikük most is, továbbra is szívesen és ügyesen épít és alkot, a másik az idővel áll hadilábon, és nem érzi, hogy gyorsabban peregnek körülötte a percek, mint a homokórában a homok. A kisvödröt pedig, ha kézbe kaphatná, gyorsan a fejére borítaná, remélve, hogy elfér alatta a fülhallgató pántja is. Kicsit elbújna benne, kicsit kizárná magából a nem kamasz világot, és jól hallaná a zenét, amely nélkül jelenleg nem életképes.

A kis vitorlás pedig, nos, ő jellemzően szívesen evez új vizekre, mert bátor és kalandvágyó, még akkor is, ha néha ezért némi szülői handabandázást kell is elviselnie.

Lelkesen szeli a hullámokat, optimizmusa, töretlen lelkesedése minden nagyobb örvényen könnyedén átsegíti élete kis csónakját.

Ha akarjuk, meg tudjuk magyarázni az óvodai jelünket. Viccesen, szeretettel vagy a szemünket az égnek csapdosva, de sosem igazi indulattal, mert ezek a jelek maguk voltak a színek, játékok, mesék. Emlékszem, a kis vitorlás már az iskolában horgonyzott, amikor az első év vége felé, megszokva már minden korábbi nagy újdonságot, elkezdte emlegetni az ovit. Én pedig, gondos és szerető anyaként, megszerveztem neki egy nosztalgiautat a régi csoportjába, a régi óvó nénijéhez. És Pisti repült, örült, leellenőrizte a régi szekrénykéjét, mindent bejárt, mindent megmászott. Csináltunk képeket, megölelte az óvó nénit, és hazajöttünk. Persze mindenkinek az első kérdése ugyanaz volt: milyen volt az oviban?

„Nagyon jó!” – jött a válasz. „De én úgy emlékeztem, hogy régen az oviban minden sokkal nagyobb volt.”

Mert ilyen ez. A pici jel, amely régen olyan kedves volt, olyan megszokott, olyan fontos számunkra, egy pici emlékké zsugorodik, és megváltozik, mert mi is mindig csak változunk. S bár a változás jó, és rajtunk kívül már számtalan kisgyerek felnőtt a csengő, a kisvödör vagy a vitorlás jelek árnyékában, örüljünk, hogy emlékszünk rá, és van nekünk. Általa talán egy kicsit több ártatlanság, szeretet, egy kicsit több kisgyerek marad bennünk.

Rozmaringos fertőtlenítő

A sok fertőtlenítőszer használatát egy kis főzőcske bevetésével elkerülhetjük. Nem kell ehhez mást tennünk, mint vennünk egy cserépnyi rozmaringot és kakukkfüvet, vagy esetleg zsályát, levágnunk azok ágait, majd kevés vízzel néhány percig főzni. A levágott növény idővel újra kihajt, bátran ki lehet ültetni a kertbe. Ha az így kapott levet alaposan leszűrjük, fertőtlenítő hatású oldatot kapunk, amellyel kitisztíthatjuk a fürdőszobát – beleértve a lefolyókat is. Ha zsíroldásra is szükségünk van, akkor a léhez adhatunk kevés mosogatószert is. (Az elkészült oldatot a hűtőben nagyjából egy hétig tárolhatjuk.) Ugyanezzel a módszerrel zsályából, kakukkfűből, vagy a virágosoknál kapható eukaliptusz ágacskákból is készíthetünk lemosót. Ha nincs kedvünk "főzőcskézni", azt is megtehetjük, hogy semleges illatú lemosószerbe illóolajat csöppentünk, majd amikor összekevertük, a forró felmosóvízhez adjuk. Tíz csepp citrom- grapefruit-, narancs-, teafa- vagy bazsalikom olaj a egész lakást illatossá varázsolja.

Bútorviasz házilag

Festék- vagy hobbiboltban vegyünk 500 milliliter terpentint, amibe bele kell reszelnünk 100 gramm méhviaszt (kertészeti- vagy hobbiboltokban lehet beszerezni). A viasz pár nap alatt magától is feloldódik, de a folyamatot enyhe melegítéssel is gyorsíthatjuk. (Mivel a keverék gyúlékony, ne közvetlenül gáztűzhelyen, hanem forrásban lévő víz fölött melegítsük!) Ha ezzel megvagyunk, és az elegy kihűlt, csöppentsünk bele tetszés szerint illóolajat: a majoranna és a levendula kitűnő választás! A bútorviaszt tegyük olyan tégelybe, amelyből közvetlenül tudjuk használni. Alkalmazása megegyezik a készen kapható változatokéval. A fából készült bútorokat úgy is ápolhatjuk, ha vékonyan bekenjük őket lenolajjal, amelybe előzetesen illóolajat cseppentettünk.

Gombaölő kakukkfű

Ha a nagytakarítás során penészfoltokat fedezünk föl a falon, nem feltétlenül kell agresszív, klórtartalmú vegyszerekkel nekiesnünk. A bútorok háta mögött, a parkettaszegélyeknél, valamint a plafonon, a hőhidaknál jelentkező gombás foltokat úgy is megszüntethetjük, ha egy kisebb méretű spriccelős üveget tömény kakukkfű olajjal, vagy kakukkfűolaj és alkohol elegyével töltünk meg, majd ezzel közelről bespricceljük a gombatelepeket. A illóolajtól nedves felületet tiszta ronggyal töröljük át, hogy a foltok terjedésének elejét vegyük – az illóolaj ugyanis gátolja a kórokozók szaporodását. Fontos, hogy a művelet során gumikesztyűt, és lehetőleg maszkot is viseljünk, mert a kakukkfűolaj ugyan természetes anyag, de fő komponense, a timol, irritálhatja bőrünket és nyálkahártyánkat. Éppen ez az erős hatás az, ami az antibiotikus és antifungális hatást biztosítja: az olaj fő komponense a sejtmembrán hirdogén- és kálium-ion átjárhatóságát változtatja meg. Amellet, hogy a kakukkfőolaj hatásos fertőtlenítő, nagy előnye, hogy rezisztencia sem alakul ki vele szemben. Érdemes ezért a nyirkosságnak kitett helyekre rendszeresen kakukkfű olajat spriccelni. Ha a festés a penészedés helyén a mosás és dörzsölés miatt megkopott, újrafestés előtt érdemes a festékbe illóolajat csepegtetni: öt decihez 10 csepp kakukkfű vagy rozmaringolajat adhatunk.

Illatfelhő mindenhol

Az aeroszolos, szintetikus anyagokból készülő légfrissítőket kiválthatjuk saját készítésűekkel. Nem kell hozzá más, mint 1 liter víz és 10 csepp, 10 milliliternyi alkoholban oldott illóolaj. Ha a bolti illatosítókat akarjuk lekoppintani, használjuk citrom vagy fenyő illóolaját, ha viszonk magunk akarunk keverekét alkotni, bátran használjuk a fantáziánkat: a gerániumolajtól a fahéjig minden kerülhet az elegybe. Az alkoholra azért van szükség, mert az illóolajok a vízben nem oldódnak.

Méregmentes hangyariasztás

A hangyák távoltartását megoldja a csombor, másik nevén a borsikafű is – e hatás eléréséhez elég, ha e növények egy-egy illatos ágát a konyhai polcokra helyezzük, időnként pedig egy kicsit morzsolgatjuk. A módszer nagy előnye, hogy nem öljük meg vele a hangyákat, hanem egyszerűen csak elriasztjuk őket.

Nem kár a gőzért

Vannak olyan módszerek is, amelyekkel tisztítószerek nélkül lehet takarítani, és amelyekkel, egészen makacs szennyeződéseket is méregmentesen el lehet távolítani. A módszer ráadásul nem is bonyolult: a gőztisztító készülékek a vízből száraz, szinte páramentes gőzt képeznek, amelyek az adott felületre irányítva feloldják a szennyeződéseket, majd pedig vissza is szívják. A forró gőz vegyszerek nélkül is tökéletesen fertőtleníti felületeteket. Az egyetlen hátránya, hogy a módszer nem alkalmazható a magas hőmérsékletre érzékeny felületeken. Kisebb, konyhai készülékek, néhány tízezer forintért kaphatók, a nagyobb teljesítményű gépeket kölcsönözni is lehet.

Mosószerek

Érdemes arra is odafigyelnünk, hogy milyen mosószert vásárolunk, ugyanis ezek is nagy mennyiségben tartalmaznak kémiai összetevőket. Ilyenek például a bennük lévő felületaktív anyagok, kémiai fehérítők, vízlágyító- és illatanyagok. Környezetünk érdekében ezekből minél kevesebbet használjunk, ha lehet, lebomló, foszfátmentes mosóport vásároljunk. Érdemes a mosószerek adagolására is ügyelni, ugyanis gyakran előfordul, hogy a csomagoláson túl nagy mennyiség alkalmazását javasolják. Próbáljuk ki a mosódiót – elsősorban színes ruhák mosásához – és ha beválik, a későbbiekben vegyszerek helyett ezt használjuk.

A szintetikus tisztítószerek a lefolyón keresztül a szennyvízbe kerülnek, és mivel a csatornázás még Budapesten sem teljes körű, a vegyszerekkel megtelt szennyvíz a kertek emésztőiben köt ki, majd a repedéseken át beszivárog a talajba.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Székely fűszerek, székely teák sajátos székely szellemiséggel. Milyen ez a szellemiség?

Kreatív, leleményes, újító. Én például nem szeretem hosszú ideig ugyanazt csinálni, így a teáim is mindig megújulnak. Évente egyszer belecsenek a termékeinkbe valami pluszt, mondjuk a Havasok teájába a fekete áfonyalevelet. Sokat kísérletezem a fűszeres teánkkal, ami igazi gourmet keverék, ínyenceknek való fűszernövényekkel – édeskömény, csombor, bazsalikom, kakukkfű, oregánó –, amelyek egyben gyógynövények is. A vállalkozásunk a természet törvényeire, a változatos Kárpát-medencei négy évszakra alapul, amely az embert arra ösztönzi, hogy mindennap valami mással foglalkozzon. Feladat mindig van, élvezzük a munkát, a föld fenekéből is előteremtjük, amit kell.

Tudom, hogy hol a teákhoz, hol a fűszerekhez húz a szíve, s mindkettő szerelem. Most épp melyik az erősebb?

Most épp úgy érzem, a fűszerekben teljesedik ki igazán az ízvilágom. Én gyerekkoromban nem tanultam meg főzni, csak akkor, amikor családom lett, de akkor egyik napról a másikra, hiszen Székelyföldön a gyerekek nem az iskolában esznek, hanem a család minden tagja mindennap otthon ebédel. És ezeket az ebédeket nálunk a fűszerek teszik még hangulatosabbá. A keleti népek is, akik vegetáriánus étrenden élnek, a széles fűszerpalettájuknak köszönhetik a változatos étrendjüket. Nos, idén én is az eddiginél több fűszernövényt termesztettem. Kihívás volt, hogy ellepték a kertemet a „csóré” (meztelen-) csigák, megdézsmálták a kibúvó csírákat, így gyorsan indiai futókacsákat vettünk, akik azóta rendesen portyáznak a kertben és takarítanak. Még a földbe rakott csigatojásokat is felszedik, mint a kaviárt, úgy szeretik!

Ez is a tanulási folyamatunk része, hogy fenntartható, természetes megoldást keresünk a kártevők ellen.

Korábbi párja, a holland Wil van Eijsden, aki nemzetközi szintű biogazdászként mindenképp Erdélyben szeretett volna élni, teljesen új életformára ösztönözte önt is…

Nem terveztük meg tudatosan ezt az életmódváltást. Én a budapesti civil szervezetnél végzett irodai munkámat is imádtam, Magyarországtól megkaptam azt a pezsgést, azt a kultúrát, azokat a hasonló gondolkodású embereket, amire, akikre vágytam. Csak aztán Willel előbb egymásba, majd egy székelyföldi kúriába is beleszerelmesedtünk. Visszaköltözve nem akartam már egy városba ingázni, hát kitaláltuk, hogy nagyrészt azt fogjuk enni, amit magunk elő tudunk állítani. Ez jó lehetőség volt visszatanulni az elődeink tudását: hogyan kell magot vetni, palántát nevelni, növényt gondozni, tárolni télire. Ebből egy generáció kiesett a családban, mert a nagyszüleim még tudtak saját élelmiszert előállítani, de a szüleim már kisiparosnak álltak városon. Az önfenntartás sok lemondással jár, jó pár dologra azt kell mondani, nincsen rá szükség, hogy az anyagi forrásokat arra összpontosítsuk, ami fontos. Cserébe milliónyi új, egészséges örömforrás, életélmény jön szembe az emberrel, ha természetközeli életmódot folytat.

A shoppingolás meg a kivilágított betonvilág helyett a kiscsibék kikelését, az illatos virágokon tevékenykedő méhek munkáját fogja csodálni.

Hogyan fogadták önöket a szentábrahámiak, mennyire tudnak kölcsönösen tanulni egymástól?

Székelyföldön ma már majdnem minden faluban van egy-egy városról odaköltözött értelmiségi, aki másképp gazdálkodik. A biogazdálkodók nem égetik el a szerves hulladékot, megtartják például a lehullott lombot a fák, bokrok tövében, mert ha ott bomlik le, az jó a természetnek. Az állatokat is szabadon tartjuk, nem megkötve az istállóban. A hasonló szemléletű gazdák lélekben támogatják egymást, bár a sok munka miatt ritkán találkozunk. A falubeliek látják, hogy értékeljük az ő életüket, így ők is értékelik az újdonságot, amit mi hozunk.

Kép

Csíki Emese

Amikor dicsérem a szentábrahámiakat, amiért önfenntartók, csodálkoznak, mert nekik ez a normális. Tőlük tanulva én is mindig végzem a feladatot, amit épp fontosnak látok. Fura, hogy városiként falura költözve sok-sok érdeklődő látogatja a kertemet! A helyiek nálam nyilván százszor jobban gazdálkodnak, én viszont új szemlélettel óvom a környezetet.

Nagy feladat lehetett mindezt egyedül – pontosabban a két fiával – továbbvinni, amikor 2012-ben magukra maradtak…

Wil a halála előtt beavatott a tudásába, és abba a felfogásba, hogy egy hektár földnek el kell tudnia tartani egy családot. Sokan beszélték, hogy úgyis visszamegyünk majd városra, de mi óriási akarattal folytattuk, amit elkezdtünk. Amit akkor az imáimban kértem, sorra megvalósult, egymásra találtunk a vevőinkkel, és Wil odafentről egy új szerelmet is küldött, Janóval ma együtt tesszük a Csodakertet még szebbé.

Szerencsénkre Székelyföld máig egy sziget, egy utolsó lehetőség a sokszínű ökológiai rendszer megtartására.

Az álmom, hogy egyszer az összes székely termőföldet biónak minősítsék! Fontos volna az itteni embereknek, hogy nőjön a terményeik értéke, s megőrizhessék egészségesnek a környezetet. Úgy képzelem el magunkat, mint Amerikában az Amish közösséget, akik odafigyelnek a természetre, s nem nagy traktorokat vásárolnak, hanem kétkezi munkával, állati erővel dolgoznak. Sok remek ötletük van, pont, mint a székelyeknek! Sokszor hallani, hogy fel akarunk zárkózni a modern Nyugathoz, közben akad, ami a Nyugatnak már nincs, nekünk viszont még megvan.

Mit tapasztal, mennyire nyitott a következő generáció a legalább részleges önfenntartásra?

A következő generáció nagyrészt olyan lesz, mint a szüleik. Vannak persze különleges, felvilágosult fiatalok, akik például a szüleik hibájából okulva merőben mással foglalkoznának. De a többség a kapott mintát követi: a jövő székely generációja is Nyugatra megy pénzt keresni, egy részük nem lát lehetőséget Székelyföldben, csak odakint a kolbászt a kerítéseken. De Szentábrahámra például már tízből kilencen visszajönnek, és itthon fektetik be a pénzüket. Az a nagymamámék idejében is normális volt, hogy a fiatal elment mesterséget tanulni, inaskodni Bécsbe, Bukarestbe. A mamám például szolgálólány volt két évig egy bukaresti zsidó családnál. A székely lányok tizennégy évesen elmentek dolgozni, s megbecsülték őket, mert tisztességesek, becsületesek, tiszták, szorgalmasak voltak. Hála Istennek, most is megvan ugyanez a jó megítélése a régiónak, a fiatalok pedig így tágíthatják a látókörüket, összehasonlítva más kultúrákat azzal, ami itthon van.

Kép

Csíki Emese

A román ajkú lakosság részéről is jól működik a székelyek irányába az elfogadás, megbecsülés?

A hétköznapi ember szintjén nincs gond. Mi a teáinkra azt írjuk, hogy Székely tea, és előszeretettel vásárolják a románok is. Egy barátom magyar viseletben jár Bukarestbe vásározni, s a buszon tapasztalja, hogy mennyire tisztelik emiatt.

Ha felvállalod, hogy székely vagy, s nem próbálod takargatni a személyiséged, hanem szereted önmagad, az emberek is tisztelni fognak!

Ha felveszed a népviseletet, ha ráírod a termékedre, hogy székely, az átragasztja a szeretetet, amit magad iránt érzel és mutatsz. De ha meghunyászkodsz és feladod az identitásodat, akkor meghasonultnak fognak tartani, aki kivágja a saját gyökerét csak azért, hogy szeressék, ám pont ezért nem fognak szeretni. A kivételekkel pedig nem kell foglalkozni. Ha önmagad vagy, mindenütt meg fogod állni a helyed!

Gyümölcsös tippek őszre
„Nem vagyok füvesasszony vagy gyógyító, de gyógy- és fűszernövény-termesztőként tudom, mire jók a gyógynövények. A természet mindenre megadja a választ. Ősszel csupa olyasmi terem a mezőn, amire szükségünk lesz télen. Elsősorban C-vitamin tartalmú gyümölcsök. Mi gyerekkorunkban is begyűjtöttük őket, édesanyám a csipkebogyót a bútorok tetejére teregette száradni. Egész télre volt hecsedliteánk és -lekvárunk. Homoktövist is érdemes gyűjteni, noha szúrós, de ágastul le lehet vágni és zsákokban betenni a fagyasztóba. Ha megfagyott, elég megrázni a zsákot, s lehullanak a bogyók. Erre úgy jöttem rá, hogy egyszer véletlenül leejtettem, és kész volt. Utána lehet teának megszárítani vagy eltenni mézzel. A som is ilyenkor terem, a galagonya pedig a legjobb szívizomerősítő gyümölcs. A magyarok ugye nagy arányban küzdenek szív- és érrendszeri betegséggel, ami galagonyateával megelőzhető, orvosolható. A gyümölcsteákat langyos vízbe kell áztatni, mert 40 fok felett eltűnik a vitamintartalmuk. Ezeket a nagymamám a kályha szélén hagyta egész éjszakára langyos vízben, majd reggel leszűrve megittuk. Ugyanaz a gyümölcs akár háromszor is kiáztatható, míg színe és illata van.”

Fűszeres tippek bármikorra
„A fűszereket elsősorban az egészségünk megőrzéséért tesszük az ételbe, csak másodsorban az íz miatt. Az elődeink is tudatosan használták például az izsópot, ami aztán kiment a divatból, én is úri receptes könyvekben találtam rá. Anno sok vadhúst ettek, ami nagyon egészséges, hiszen az állatok természetes közegben táplálkoznak. Ezeknek a jellegzetes szagát markáns fűszerrel kellett elnyomni. Emésztést serkentő fűszerek, gyógynövények is ezek, akár a körömvirág, amely a gyomorfekélyt is begyógyítja, sőt megelőzi. A húsokra való gyógynövényes sónkat csupa ilyesmiből állítottuk össze. A Furfangos székely fűszerünk 80 százalékban gyógynövény, emésztést serkent, védi a gyomorfalat, a vastagbelet. Nem sütünk, hanem utófűszerezünk vele, így egy az egyben hasznosul a szervezetben. A zöld fűszerekre, a szárított, morzsolt petrezselyemre vagy medvehagymára is igaz ez. A csirkehúst érdemes zsírban sóval- borssal lesütni, s a végén megszórni a Furfangossal. A levesbe is tálaláskor a legjobb petrezselyemzöldet tenni, így az aromája is jobban kijön. Akárcsak a fokhagymának, aminek az illóolaja is gyógyít. Érdekesség: a törökök a gyógynövényeket kis golyókba gyúrva fogyasztják.”

Azt gondoltam, engem sohasem ér el az életközepi válság, hiszen férjnél vagyok, már harmincévesen volt három gyermekem, és régóta olyan dolgokkal – társadalmi kérdésekkel – foglalkozom, amelyeket szeretek és fontosnak tartok. Sokan ismernek, jó kapcsolataim vannak, időnként szerepelek a médiában és külföldre is utazom. Tulajdonképpen mindazt kipipálhattam már, amiket mások negyvenévesen kezdenek el hiányolni az életükből. Azért is tudtam ezt ilyen kristálytisztán megfogalmazni, mert pár évvel korábban a férjem is keresztülment rajta. Egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy furcsán viselkedik, más dolgok érdeklik, mint korábban, majd munkahelyet váltott. Még viccelődtünk is, hogy életközepi válságban van.

Aztán hirtelen, negyvenhez közeledve az én fejembe is bekúsztak az egyre furcsább gondolatok: „Fölösleges vagyok a földön, nincs értelme az életemnek! Kamasz gyerekeimnek nincs már szükségük rám! A munkában is elértem mindent, amit lehetett! Megöregedtem, a testem sem olyan már, mint húszévesen!” Olyan érzés kerített hatalmába, mintha már mindennek vége lenne. Hiába nyugtattak a barátaim, hogy még csak az életem felénél tartok, és még körülbelül ugyanennyi hátravan.

Nem értettem, mit lehet még olyan sokáig csinálni, mi jöhet még nekem az elkövetkezendő negyven évben.

Aztán jött a Covid, amely nemhogy segítette volna a gondolataim pozitív irányba terelését, hanem rátett még egy lapáttal. Amikor az ember folyamatosan azt hallja, hogy bármikor meghalhat, még inkább azt hiszi, hogy mindennek vége, ennyi volt, „nincs a lemeznek B oldala”. A bezárkózás, a találkozások, beszélgetések elmaradása tovább erősítette bennem azt az érzést, hogy senkinek sincs szüksége rám: senki sem keres, mindenki utál, éli az életét – épp olyan gondolataim voltak, mint a kamasz gyermekeimnek. Bár legalább már nem tűntem annyira kakukktojásnak azzal, hogy otthonról dolgozom.

Elkezdtem gondolkodni az életemen, mit kellett volna máshogy csinálnom, mi lett volna, ha mással foglalkozom. Kereshettem volna egy rakás pénzt, lehetne most jobb autóm, menőbb cuccaim, de az effélék sosem érdekeltek, mindig elég volt, amink van. Az is megfordult a fejemben, hogy munkát váltok, mert ezen a területen nem tudok többet elérni, és új célt kell találnom. Úgy éreztem magam, mint egy olimpikon, aki megnyerte az olimpiát, elérte a kitűzött célt, és hirtelen mindaz, amit addig tett, értelmetlenné vált.

Elkezdtem figyelni a barátaimat, ismerőseimet is: ki az, akivel szívesen cserélnék életet, de végül mindig arra jutottam, hogy senkivel.

Mindeközben egyre furcsábban és diszkomfortosabban éreztem magam a saját életemben, s rájöttem, életközepi válságom van, amelyről azt gondoltam, engem biztosan elkerül. Végül pszichológushoz fordultam segítségért, aki megnyugtatott, hogy az égvilágon semmi bajom, az érzéseim teljesen normálisak. Sok emberrel előfordul, hogy az élete bizonyos szakaszában átértékeli mindazt, amit addig tett, vagy úgy érzi, fölösleges és váltania, változtatnia kell. Azt javasolta, a munka és a család mellett keressek olyan elfoglaltságokat, amelyekben örömömet lelem, és nem azért teszem, mert értelme és haszna van, hanem azért, mert kikapcsol. „Új utakat kell ilyenkor találni, nem feltétlenül új munkát és új kapcsolatot, mint ahogy sokan teszik, nem szabad teljesen szétbombázni az addigi életet” – adta a kezembe a megoldás kulcsát.

Idővel kezdtem elfogadni az érzéseimet, s ez segített, hogy kimásszak a gödör aljáról. Mindig újra és újra tudatosítottam magamban, hogy teljesen normális az, amin keresztülmegyek, ez nem tragédia, hanem az élet része. Nem biztos, hogy máshol, más családban vagy munkában jobb lenne. Előbb vagy utóbb vége lesz, akkor is, ha most sokszor nehéz. Ez a változás időszaka, valami újnak a kezdete, amely nem feltétlenül rossz, csak még ismeretlen, és igenis sok pozitívumot hozhat. Többek között kicsit felszabadulhatok a gyermeknevelés alól, és több időm jut a házastársamra, a barátokra, a munkámra.

Olyan dolgokat kerestem az életemben, amelyek tíz év múlva, amikor a gyerekeim kirepülnek, jó eséllyel hasonlók lesznek. A házasságomban is arra koncentráltam, ami pozitív, erőt ad és előrevisz.

Rájöttem, hogy észszerű keretek között kell az újdonságokat keresnem az életemben, nem mindent otthagyva.

Nem kell feltétlenül munkát cserélnem, hanem a jelenlegiben kell új kihívásokat találnom, és ha egy időre nehéz is, akkor is hűségből tovább kell csinálnom, mint oly sok minden mást. És nem is feltétlenül kell új célokat kitűznöm magam elé, hanem csak élni az életemet, úgyis van bennem annyi erő, teljesíteni akarás, hogy anélkül is tegyem a dolgom, hogy valamilyen cél lebegne a szemem előtt vagy másoknak akarnék megfelelni. Kikapcsolódásként elkezdtem egy távol-keleti nyelvet tanulni. A munkámban pedig igyekszem olyan feladatokat találni, amelyeken keresztül több emberrel találkozhatok. Ez segít abban is, hogy rájöjjek, mégsem vagyok annyira ellenszenves másoknak, csak túlságosan bezárkóztam.

„Akkor a helyére került minden?” – tehetném fel a kérdést, de tulajdonképpen minden a helyén volt korábban is. Ugyanis nem sok dolog változott az életemben az elmúlt két-három évben, csak a hozzáállásom és a gondolataim. Mélyre kellett mennem, hogy észrevegyem: bőven tartogat még számomra újdonságokat az élet az elkövetkező negyven évben is!

– Budapesten születtél, de már hosszú ideje a Dunakanyarban élsz. Miért döntöttél úgy, hogy itt hagyod a várost?
– Amikor hosszú ellenállás után végül rábeszéltem magam a gyerekvállalásra, rögtön tudtam, hogy ennek a gyereknek nem Pesten kellene megszületnie, mert a fővárosban ma már nem lehet élni. Azt is tudtam, hogy a „hová költözzünk?” kérdésre nem racionális választ kell adnom, hanem érzelmit. Valahogy meg kell érezni, hogy mi legyen az új lakhely. Néhány héttel később meglátogattam Kettős Tamás barátomat Nagymaroson. Tavasz volt, álltunk a cseresznyevirágzásban, néztük a visegrádi várat, és megéreztem, hogy ez az a hely, ahol hátralevő életemet le kell élnem. Aztán megszületett Zsófi, és – bár ellenpróba nincs, hiszen az ember csak egyszer születhet meg – visszaigazolta a döntés helyességét. Ő is imád itt élni.

– Sok mindennel foglalkoztál már életed során. Látsz-e valamilyen ívet újságíró, filozófus, költő és természetfilmes munkásságod között?
– Nem, ez mind egy és ugyanaz. Szegény Lengyel Balázs mondta egyszer, amikor elsírtam neki, hogy újságírásból élek, mint afféle megélhetési szellembűnöző, hogy sose bánjam, hiszen amit az újságba írok, az is én vagyok. Tetszett ez a sztoikus válasz, végül is publicisztikáim mind álcázott miniesszék voltak a létről. Mindenesetre a dolognak van némi ritmusa: amikor gimnazista voltam, vadfotós akartam lenni. Zenit fotópuskával jártam az erdőt; húszéves koromban kezdtem verseket írni, befigyelt a szellem birodalma; később esszékkel próbálkoztam, elkezdett érdekelni a filozófia. Elvégeztem hát a filozófia szakot, és jöttek a filozófiai esszék, tanulmányok, a szépírásban pedig a novellák, regények. Közben valamennyire megtanultam ógörögül is, ami nem pusztán nyelv-, hanem léttanulás is. Most újraéledt bennem a fotózás, de már mindazzal összekapcsoltan, ami közben rám ragadt. Ez a lelki konglomerátum a természetfilmezés. Ha filozofikusan akarnám megközelíteni a dolgot, azt mondanám: a természetjárás vaskos empirizmusa és a szellem idealizmusa ölelkezik össze bennem.

– Mi az, amit szerinted versben lehet elmondani, és mi az, amit csak filmen?
– Mindent el lehet mondani versben és filmen is, és mindkettő legmagasabb fokán azt kell elmondani, amit nem lehet. A mondhatóság határáig el kell cipelni az olvasót vagy a nézőt, és ott fenékbe kell rúgni. Ha szerencsénk van, ettől bepottyan a transzcendensbe, bármi is legyen az. Persze ehhez tehetséges befogadó kell. Az utóbbi években is jelentek meg új könyveim, de most a filmezést érzem a legfontosabbnak. Ez a legkomplexebb játék: képek, erdei hangok, narráció és zene szimfóniája. Ezeket az elemeket úgy kell kezelni, hogy összeálljon valami egység. Nemrég beszéltem egy fotós barátommal. Azt mondta, a filmezés borzalmas számára, túl sok dologra kell egyszerre figyelni. Sokkal egyszerűbb a fotózás: katt, és megvan a kép. Na, engem kimondottan ez izgat, ez a sokféleség. Hogy olyan ingerek együttesével, amelyek magukban talán észrevehetetlenek, behúzzam a nézőt egy olyan barlangba, ahol el kell gondolkodnia az élet dolgain. Mindezt úgy, hogy lehetőleg ne is vegye észre, hogy gondolkodik. Hogy „műélvezve” rendüljön meg.

Kép

Kép: Végh Attila

– Miért éppen a Börzsönyt választottad filmed témájául?
– Első filmem, A rejtőzködő természet igyekezett Magyarország rétjeit, erdeit, vizeit bemutatni ötvenkét percben. Hát, igen, a kezdők elbizakodottsága… Amikor elkészült, éreztem, hogy legközelebb szűkebbre kell vonnom a szemhatárt. És ha már itt élek, úgy illik, hogy a Börzsöny legyen a következő, gondoltam. Most, hogy a Börzsöny-film elkészült, még maradtak megvalósulatlan tervek, ötletek, úgyhogy jön majd a második rész, de előtte a magyar pusztáról készítek egy rövidfilmet, a Duna-ártérről pedig egy hosszabbat. És ha mindezzel megvagyok, jön a régi álom, a Görgényi-havasok csodálatos, siketfajdos-hiúzos-medvés világa.

– Milyen díjakat kapott A bennünk élő Börzsöny?
– Ezidáig négy díjat kapott a film egy angol, egy olasz és két indiai dokumentumfilm-fesztiválon, meg egy amerikai official selection-beválogatást. Talán azt értékelték a filmben, hogy ez nem szokványos természetfilm. Hangvétele esszészerűbb, költőibb, elgondolkodtatóbb; komolyabban veszi a nézőt, mint szokás.

– Hány órányi nyersanyagból áll össze egy közel egyórás, a négy évszak körforgását bemutató film?
– A nyersanyag méretét inkább terrabájtokban lehetne megadni, de nem érdemes. A forgatási idő két év volt, ahogy az előző filmemé is. A kezdet kezdetén az embernek mindig van egy terve. Ahogy a négy évszak lepörög, ezeket jól-rosszul megvalósítja. Csakhogy közben adódnak kanyarok, újabb utak nyílnak, a dolog alakítja magát, és ennek utána kell menni. Jön egy újabb négy évszakos periódus: lehet javítani, pótolni, improvizálni. Itt nem lehet olyan rigorózus forgatókönyvvel dolgozni, mint művészfilmek esetében. Ha volna ilyen, talán eleve unnám az egészet, nem volna benne semmi meglepetés. Szeretem a ködös utakat. A hétköznapi életben is szeretem kitenni magam a hangulataimnak, és követni őket, bármekkora bolondságnak tűnik is olykor ez. Ez a flexibilitás erősen befolyásolja a filmen szereplő fajok kiválasztását is. A patakhoz indulok, hogy hegyi billegetőkkel randevúzzak, de véletlenül beleszaladok egy réten egy pár ájtatos manóba, és inkább azt filmezem, ahogy a nőstény sáska lemészárolja férjét. Ötletek elhalnak, újak születnek. Tervre szükség van, de meg kell érezni, hogy mikor kell feladni valami másért. Ahogy egy sakkpartiban.

Kép

Kép: Végh Attila

– A narrátor szövege különösen lírai. „Kihaltak a mitikus lények. Belőlünk haltak ki.” Halvány vonalakkal megrajzolt, rejtőzködő Istent érzek a sorok mögött, akit mi, „elkényelmesedett lények” elűztünk. Az egyetlen hely, ahol ennek a valaminek a nyomaival találkozhatunk, a természet. De az önmagunkkal való szembesülés helyszíne is az erdő. Mi volt a célod ezzel a filmmel? A transzcendens szépség előtti tisztelgés? Lírai utazás? Szembesítés azzal, hogy mit pusztítunk napról napra?
– Ez mind együttvéve. De hogy mit érzel a sorok mögött, az a te dolgod. Szeretném öntörvényű partnernek tekinteni a nézőt. Nem akarok didaktikus lenni, moralizálni, oktatni. A tudományos ismeretterjesztés sem érdekel, sokkal inkább a természet misztériuma. Az a borzongás, ami erőt vesz rajtam, amikor a réten egerésző vadmacskát figyelem, vagy egy hajnali bükkösben hallgatom a szarvasbőgést. Ilyenkor úgy érzem, minden rendben van, és valahogy ősi módon van rendben. Költőien szólva: bekapcsolódom a természet szellemének áramába. Ez csodálatos érzés. Próbálom valahogy átadni.

– Mit tanultál magadról ezalatt az elmélyült és kitartó munka alatt?
– Főleg azt, hogy miközben ez a film rólam szól, nem rólam szól. Nem objektív és nem szubjektív. Nincs is értelme ennek a megkülönböztetésnek. Ez a film arról szól, hogy én hogyan látom az erdőt. De ha ez másoknak is tetszik, akkor máris túl vagyunk mindenféle individuális horizonton. Akkor együtt megpillantottunk általa valami olyasmit, amit az iskolás tankönyvek általános emberinek neveznek. Ritkán adatik meg, hogy az ember úgy kötődjön valami közös lényeghez, hogy közben ne érezze az önfeladást. Fiatalkoromban focimeccseken és tüntetéseken sokszor elkapott a közösségi mámor, de közben gyakran ott volt a kísérőérzés: ez nem egészen én vagyok. Sikerült elfelejteni magam, de közben mégsem váltam önfeledtté. A természet az önfeledt boldogság tere.

A Börzsönyt járva önmagamban járok és megfordítva. A film címe ezért A bennünk élő Börzsöny.

Ahogy a film narrátora mondja: a civilizáció terei valamikor apró szigetek voltak a természet óceánjában – ma fordított a helyzet. Üljünk csak repülőre, és nézzünk le a tájra. Mindenütt a megművelt föld négyszögeit látjuk. Borzalmas látvány. A Börzsönyben is lépten-nyomon látni a kidöntött és fölaprított fákat. Ezért kell megbecsülni a természet olyan szigeteit, ahol átélhetjük a táj érintetlenségének illúzióját. Ez maradt nekünk. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Feliratkoztam egy szerzetesnővérek vezette internetes nagyheti lelkigyakorlatra. Kérték, hogy a közös nyitóalkalmon ne jelentkezzem be, mert csupa húszéves lány közt zavart keltenék. Hopp, ekkor esett le, hogy ez bújtatott hivatáshalászat, szőrös ötvenesként furán mutatnék apácaruhában. A szemlélődő lelkigyakorlat viszont beindult, mint egy űrrakéta.

Egyedül ültem az imaszobánkban, a következő pillanatban viszont már a Szentföldön voltam. Nem csak képzeltem, ismerem a különbséget, nap mint nap a fantáziámmal dolgozom… Nézzenek bár bolondnak, ott jártam!

Ültünk a feltámadt Lázár mellett, bakszag, halszag a házban, birkapásztor népség, halászok bandája. Ezt a Júdás-gyereket miért nem rúgta még ki Jézus? Beletépnék a sunyi pofájába, mint a kenyérmasszába! Nem értettem, a Mester hogy bírja a feszültséget, ott ül ez a gyilkos, ő meg úgy néz rá, mint énrám… Ilyen cuki tanítvány létemre miért fröcsögök? Ott a pont.

A farizeusokat legalább kirúghatná… Mocsok spiclik, bio-videokamerák, mennek, lejátsszák a felvételt a papi tanácsban. De Jézus mosolyog… Ember, ők is meg vannak hívva a lakomára, mint bárki más.

Márta dohogva hozza-viszi a juhsajtot, tejet, bort, olajbogyót, lepényt, átvergődve a sok büdöslábú között. Jézus végigsimít a dolgos kézfejen, de semmi kétértelmű nincs benne, csak hála és szeretet. Tudnám, miért én vagyok a kedvenc tanítványa, ha végig Lázárral beszélget.

Felrobbanhat körülöttük a Naprendszer, észre se vennék, úgy egymásra hangolódtak. Engem is feltámasztana, ha meghalnék? Sosem úgy csinálja a dolgokat, mint mások, kiszámíthatatlan, mikor indul tovább, mikor marad, kit gyógyít meg, kit nem, kinek tárja fel titkait, kinek nem. Remélem, azért megsiratott volna. Elszégyellem magam. Lázárra lehetetlen haragudni, van ez a típusú ember. Rá kell nézni a kölyökképére.

Brutális a zaj, Péterék a halászatról vitatkoznak, merre kell húzni a hálót, mindjárt megölik egymást, dagad a nyaki ütőerük, mindkettő jobban tudja. Mellettem politizálnak, hogy a rómaiak azért mégis jobbak, mint Babilon meg Egyiptom, vízvezeték, utak, közbiztonság, nem lehet összehasonlítani, de jogi értelemben, blabla... Hidegen hagy.

Jézus helyesli, vagy csak eltűri? Nem úgy néz ki, mint akit bármi idegesít. Benne van a pillanatban, odaadja magát, figyelmét, gesztusait, mindent. Így kéne, hallgatom a szomszédomat, hümmögök, próbálom szeretni, piszok nehéz, pedig rendes fickó. Segítek Mártának kihordani a fatálakat, á, hagyjam, nem férfimunka. A szeme hálás.

Valamelyik marha felborítja a poharat, kicsurog a vörös lé, egymásra kenik, és már birkóznak is vadul, lihegve a padlón. Jézus, szólj már rájuk! Nem szól, nevet.

Az egyik tanítvány bemártja ujját, kipirosítja száját, arcát, illegeti magát, mint egy prosti, Mária Magdolna keserűen veti oda:
– Ó, ha tudnád, mivel poénkodol! Jézus könyörögve néz rá, ne csinálja már…

A Mester felemeli karját, odáig futott a bor, pirosan csurog végig a bőrén. Töpreng, megfagy bennünk a vér, a farizeusok sokatmondóan összenéznek. Márta bosszankodik, haj, férfiak, koszos népség! Mindjárt összetörli.

Az ablakon zuhogó vakító fényben egy madár szabadul a terembe. A morzsa csalta be, rémülten vergődik a plafonon ide-oda, kurjongatva hajkurásszák kifelé, megtalálja az ajtót, huss, nyoma sincs már. Bevillan, hogy így tűnik majd el Jézus is.

Aki most egy történetet mesél, úgy hallotta, lesem minden szavát. Élt egyszer egy lány, idős emberhez adták a szülei. Egy fiatalember szerelmes volt belé, és minden nap eljárt a házukhoz, a küszöbre téve sajtot, gyümölcsöt, olajbogyót, húst. Nem volt jómódú, de volt nyája. Kővel dobálták, megtaposták ajándékait, attól fogva hajnalban ment, került mindenkit.

Az öregember meghalt, barátunk kivárta a lánykéréssel a gyászidőszakot, de mire elszánta magát, kiderült, legjobb barátja megelőzte, ki is van tűzve már a lagzi.

Az esküvő után nem sokkal újrakezdte mindennapos zarándoklatát, reggelente letette ajándékait a lány házának küszöbére. Az újdonsült férj kileste, és megfenyegette, elvágja a torkát, ha nem áll le.

Ő csak folytatta. Később megbékéltek, behívták olykor. Egyszer egyedül maradt a férjjel, elárulta, nem akar rosszat, csak tudni, hogy jól van-e a nő, látni az arcát.

Ráförmedt barátjára:
– Ha bántani mered, megfojtalak!

A férj megnyugtatta, életénél is jobban szereti a nőt, nem bántaná. Egyszer a szerelmes kettesben maradt a feleséggel, aki megosztotta vele, akkor se menne hozzá, ha meghalna ez a férje is, bár kedvesnek tartja áldozatát, amit nem kért tőle.

Mégis az asszony halt meg előbb, és a két őszülő férfi sírt egymás vállán a temetésen. Ugyanazt az asszonyt szerették, egyiküknek társa volt, a másiknak sosem. Mindketten érte éltek. Egy világ kötötte össze őket. Egy világ választotta el őket.

Egy későbbi imában kulcsot is kaptam ehhez a sztorihoz: Isten hűségét példázza, amint két szövetségen át hozza-hozza ajándékait. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Gdansk a Balti-tenger legnagyobb lengyel városa, történelmileg jelentős Hanza-város, amelyet tavasztól őszig  a pihenésre vágyó turisták. Az elmúlt évszázadok során sok szomszédos állam szerette volna megszerezni ezt a területet, amelyet most Lengyelország tengeri kapujaként szoktak emlegetni. A városnak fontos szerepe volt a második világháború kitörésekor a német-oroszszembenállásban, majd később innen indult a Szolidaritás nevű társadalmi mozgalom. 1980-ban Lech Wałęsa, a későbbi Nobel-békedíjas köztársasági elnök itt vezette a hajógyári munkások sztrájkját, amely elősegítette a kommunista rezsim bukását.

Ha Gdanskban járunk, az egyik legfontosabb turistaútvonal az úgynevezett Királyi út, ahol annak idején az előkelőségek vonultak végig.

Az Arany Kapunál kezdve a Długa (Hosszú) és a Długi Targ (Hosszú Piac) utcákon át haladva a Zöld Kapunál kötünk ki. A séta során érdemes megállni a Neptun-szökőkútnál, amely a város szimbóluma. Az óváros és a nyüzsgő központ a Visztula-folyó mentén helyezkedik el, ahol rengeteg különböző étterem és bár található, bármit kíván meg az ember, azt szinte biztosan megtalálja. A városban magával ragadó a pezsgő élet, a színes házak, valamint a régi gyárak is, amelyek ma bárként üzemelnek. Gdansk hátránya viszont, hogy a tengerpart kissé messze van, nincs egy fő strandja a városnak. A városközponttól villamossal vagy busszal lehet eljutni a partra, amely több mint 20 percet vesz igénybe.

Kép

Gdansk - Kép: Unsplash

Gdansktól pár kilométerre található Sopot városa, amelyet a legtöbben kedvencüknek tartanak a három tengerpart közül. A fő sétány a város legérdekesebb látványosságához, Európa leghosszabb, fából készült tengeri mólójához vezet. A parton a hawaii stílusú tengerparti bárok mellett rengetek szórakozásra nyílik lehetőség, kezdve a sétahajózástól a motorcsónakokon át a szörfözésig. Strandfoci- és röplabda-bajnokságok nagyjából mindennap zajlanak.

Sopot a három város közül a legkisebb, de egyben a leggazdagabb is, ide érkezik a legtöbb turista. A klubok mindig nyitva tartanak, és tele vannak emberekkel.

Kicsit tovább haladva Sopotból Gdynia gyönyörű városába érünk, ahol csodálatosak a strandok és gyönyörű a táj. Legnépszerűbb strandja Orłowo, amely csendes és sziklás, ezért gyakran láthatunk itt siklóernyősöket is. Gdynia kikötője fiatal, 1926-ban hozták létre, mára pedig már jelentős szerepe van a lengyel tengeri kereskedelemben. A Kościuszko sétány és a Déli móló mellett a múzeumhajók – a Błyskawica hadihajó, amely a világ legrégibb torpedórombolója és a Dar Pomorza vitorláshajó – érdekes látványt nyújtanak.

Kép

Sopot - Kép: Unsplash

Még számos gyönyörű tengerpartja van Lengyelországnak, de ha csak erre a három helyre látogatunk el, már akkor is jó élményekkel távozhatunk. Arra a kérdésre pedig, hogy az út során milyen ételeket és italokat érdemes fogyasztani, egy következő cikkben kaphatunk majd választ.

A cikk megírását a A Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet támogatta.