Gyermekként nagyon kedveltük ezt a történetet, testvéreimmel számtalanszor eljátszottuk. A történet szellemiségéhez némileg méltatlan módon ölre menő harcokat vívtunk a szamár, illetve a szamaritánus szerepekért. Számomra ez a példázat már akkor is az előítéletről szólt, bár gyerekfejjel még nem ezt a kifejezést használtam a jelenség leírására.

Úgy gondoltam, a szamaritánus valamiféle lókupechez hasonló ember lehetett, csak ő szamarakkal üzletelt, s valószínűleg nem volt olyan tiszta és jólfésült, mint a (gyerekbibliám tanúsága szerint) hófehérbe öltözött pap, illetve lévita. S talán éppen azért volt olyan meglepő, hogy ő könyörült meg az elesett emberen, mert a legkevésbé tőle várták.

Mint később kiderült, nem is tévedtem olyan nagyot, hiszen a szamaritánus valóban megvetett ember volt, bár lenézésének valódi oka az etnikai, valamint vallási különbözőségében gyökerezett.

Később, egyetemi éveim alatt találkoztam Darley és Bateson 1973-ban végzett kísérletével, amelyben arra keresték a választ, hogy mely tényezők határozzák meg, hogy segítünk-e a másik emberen. A kísérlet során egyes teológushallgatókat arra kértek, hogy bizonyos szakmai kérdéseken töprengjenek, másokat pedig arra, hogy az irgalmas szamaritánus történetén elmélkedjenek, majd átküldték őket a szomszédos épületbe. A hallgatók egy részének azt mondták, hogy el fognak késni, másoknak azt, hogy időben, megint másoknak pedig azt, hogy korán fognak érkezni. A kísérletben résztvevők útjuk során egy „áldozattal” találkoztak, aki elesett. A példázaton elmélkedő hallgatók nagyobb százalékban segítettek, de a sietség foka még ennél is nagyobb szerepet játszott abban, hogy ki mennyire viselkedett altruista módon. Vagyis nem érdemes ítéletet alkotni az emberekről vallási, illetve etnikai hovatartozásuk vagy egyetlen cselekedetük alapján, vagy ha mégis (s óhatatlan, hogy így tegyünk), próbáljunk tudatosan figyelni arra, hogy a másikról alkotott véleményünket időnként felülbíráljuk. Hiszen ahogyan az altruista hozzáállás nem csupán személyiség vagy jellem, s főként nem faji vagy egyházi hovatartozás kérdése, ugyanúgy más viselkedési módok sem írhatók egyetlen tényező számlájára.

Kategóriák mentén

Mivel számos impulzus ér bennünket, képtelenek vagyunk minden egyes ingert töviről-hegyére elemezni, így az új élmények feldolgozásakor, valamint egy-egy emberrel való találkozásunkkor a múltban felhalmozott tudásunkra, illetve tapasztalatainkra támaszkodunk. Ez az osztályozási folyamat sokat segít a világ egyszerűbb megértésében, de magában rejti azt a veszélyt, hogy olykor hibákat vétünk az emberek megítélése során. Megeshet, hogy azért tulajdonítunk bizonyos jellemvonásokat valakinek, mert egy adott embercsoporthoz tartozik, más a bőrszíne, a vallása vagy a politikai meggyőződése. S olykor előfordul, hogy elvárásaink beigazolódnak, ami még tovább erősíti meglévő sztereotípiáinkat. Ugyanakkor lehetséges, hogy a másik személy pont azért viselkedik úgy, ahogy előzetesen elképzeltük, mert a hozzá való viszonyulásunk az elvárt viselkedést váltja ki belőle.

Ellenálló világkép

Az emberek többsége pozitív képet igyekszik kialakítani magáról, amit foggal-körömmel védelmez saját maga, illetve mások előtt. Amikor olyat teszünk, ami nem illik bele a magunkról kialakított ideális képbe vagy olyan információval találjuk szembe magunkat, ami ellentmond annak, ahogy a világról gondolkodunk, nyugtalanító érzés ébred bennünk, amit mindenáron igyekszünk elhessegetni magunktól. Olyannyira védelmezzük elképzeléseinket, hogy képesek vagyunk akár az emlékeinket felülírni, hogy azok hűen illeszkedjenek álláspontunkhoz. Éppen ezért amikor a világot felosztjuk „mi” és „ők” kategóriára, akkor abból általában a „mi” kerül ki győztesen.

Bár szükségszerű, hogy kategóriákban gondolkodjunk, hiszen így tolmácsoljuk magunknak a körülöttünk zajló történéseket, arra igenis odafigyelhetünk, hogy sztereotípiáink ne vezessenek gyűlölködő előítéletekhez.

Amennyiben olyan információval találkozunk, ami nem illik a fiókba, ahova a másik embert helyeztük, ne keressünk igazolást az előfeltevésünkkel ellentétes bizonyíték magyarázatára, egyszerűen kérdőjelezzük meg feltevéseinket, s amennyiben nem helytállóak, hajítsuk a kukába.

És egy példa

Tény: A szamaritánus volt az egyetlen, aki segített a sebesült embernek.

Előítéletes válaszok:

•        Persze, mert a pap és a lévita rendes dolgozó emberek, akik a felelősségteljes munkájuk miatt siettek. A samáriabeliek csak a napot lopják, ezért csak neki volt ideje segíteni.

•        Ezek a szamaritánusok igyekeznek mindenkinek a kedvében járni, hogy ne derüljön ki, valójában milyen emberek.

•        No, az is biztos, hogy a rablók is samáriabeliek voltak. Egy pedig segített. Nagy dolog…

•        Kivétel erősíti a szabályt. A többiek tanulhatnának tőle.

A sztereotípia megkérdőjelezése:

Úgy tűnik, ezek a samáriabeliek nem is olyan rossz emberek. Lehet, hogy tévedtem velük kapcsolatban és valójában nem is különböznek annyira tőlünk?

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Népi mulatságba járni egyre menőbb, egyre kevésbé belterjes, a folker csajok a „civilek” számára is egyre szexibbnek tűnnek, népdalt énekelni pedig már mintha nem csak a lúzerek vigaszága volna. Mindez persze nem független attól, hogy épp ebben a pár esztendőben jelentős intézményesülésen ment keresztül a népi kultúra, vagyis számottevő anyagi segítség, állami akarat, külső képviselet támogatta meg az amúgy kétségkívül jó ügyet.

Legutóbb például a Vecsei H. Miklós által alapított POKET Zsebkönyvek sorozatban Zeng a lélek címmel egy best of népdal-válogatáskötet jelent meg. A kiadvány Berecz István szerkesztésében, az általa legszebbnek tartott, költeményként is értelmezhető népdalok szubjektív gyűjteményét tartalmazza. És ha már a táncházmozgalom e könyvvel is új kapukat, falakat dönget, megkérdeztem Berecz Istvánt, hogyan száll az új szárnyakon a dal.

Évtizedek óta tart a rendületlen kísérlet, hogy a táncházmozgalmat kiléptessék szűk közegéből, nyilván a POKET-projekt is ennek egyik állomása. Ha őszinte számvetést tartasz, valójában hogy áll e küldetés, mennyire beszélhetünk térhódításról?

A táncházmozgalom a hetvenes években búvópatakként indult útjára, annak pedig ma is rengeteg előnye van, hogy egy eredendően intézmények nélküli, civil mozgalomról van szó. Bizonyos tekintetben még mindig megmaradt például az a szép tulajdonsága, hogy mindenfajta kötelezettség, kényszer, műfaji elvárás nélkül, a maga funkciójában bontakozik ki, éppúgy, ahogy eredeti közegében is tette.

Tulajdonképpen új környezetében, más korban, más időben, a mai nagyvárosi ember életében is úgy tud szervesen jelen lenni, ahogy falun annak idején.

A rendszerváltás után e műveltség köré – sok elhivatott ember áldozatos munkájának köszönhetően – intézmények kezdtek kiépülni, ez pedig magával hozott egyfajta nagyon komoly szakmai elvárásrendszert, módszertant, amely talán a kelleténél egy kicsit magasabb falat emelt a társadalom és e műfaj képviselői közé. Az emlegetett intézményeknek pedig annyi szakmai feladata, annyi közösségformáló, hálózatépítő hatásköre van, hogy arra talán még nem mindig marad energiája, hogy „kifelé” népszerűsítsen.

Eddig a számvetés, de mi a teendő?

A táncházmozgalomnak szubkultúrából kultúrává kell válnia, közös anyanyelvvé. Nem propaganda és nem reklám útján, hisz nem popzenéről, nem piaci szereplőről, hanem a saját kultúránkról van szó. E szempontból a Fölszállott a páva televíziós műsor után a POKET kötetet történelmi mérföldkőnek tartom.

Nagy szó, hogy Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila, akik az irodalmat – akár több százéves szövegeket – úgy tudják átadni az új nemzedéknek, hogy az saját magát megtalálja benne, meglátták ebben a műveltségben a semmihez sem fogható erőt, fényt, kollektív tudatot.

Hasi (Vecsei H. Miklós) és a POKET csapata kezdeményezésére be tudtuk lopni a hagyományos műveltséget a POKET lapjai közé, ráadásul egy teljesen más perspektívából. A népdalgyűjtemény ugyanis verskötetként jelenik meg, és úgy látszik, még a dallamától megfosztva is van ereje.

Kép

Berecz István - Kép: Emmer László

E projekttől függetlenül, miként látod, te, személyesen mit tehetsz a határátlépésekért, a negatív megítélések eltörléséért?

Az az alapfeltevésem, hogy nem hibáztathatjuk az embereket a rossz előítéleteikért, s ha igen, akkor sem éreztethetjük velük. Nem lehet kampósbottal berontani minden egyetemi tanulószobába meg diszkóba azzal, hogy „azonnal tanuljatok meg mezőségizni!”.

Nem felkiáltójelekkel, imperatívuszokkal akarunk megszerettetni, hanem megpróbáljuk megmutatni, hogy mi az élő népművészet igazi funkciója. Például a párkeresés, a szórakozás.

Ez pedig alkalmat ad, hogy elvigyük a néptáncot, népzenét fesztiválokra, ahol pedig nem derogál, hogy a nagyszínpad, a mainstream után mi csak egy választható „diszkó” vagyunk a DJ-sátor vagy rockszínpad mellett. Érezzék meg a fesztiválozók, hogy mi áramszünet idején is tudunk működni, nálunk legálisan meg lehet fogni a lány derekát, össze lehet kapaszkodni! Ilyen folkudvarok vannak például a Double Rise Fesztiválon, a Művészetek Völgyében, az Ördögkatlan Fesztiválon, ahol a fiatalok rácsodálkoznak, hogy „hoppá, ez működik itt és így is?”.

Te a táncháznak egyfajta bennszülöttje vagy, a szüleid által nagy ívet láthatsz be a mozgalom történetéből. Milyen mérföldköveket emelnél ki, hogyan alakult – persze csak címszavakban – a táncházmozgalom zajos-dallamos élete a rendszerváltástól napjainkig?

Ha a szorosabb értelemben vett kaptafámnál, vagyis csak a színpadi táncnál maradok, a magyar néptánc színpadi adaptációja és interpretációja hihetetlen ívet futott be, miközben természetesen továbbra is, most is, mindig, egyfolytában keresi magát. Azt látom, hogy a showműsorok, nagy tűzijátékok után kezd visszatalálni az autentikus megfogalmazásaihoz.

Ahogyan például a gasztronómiában is kezdünk visszatérni az eredetihez, az egyszerűhöz, ahogyan a fenntarthatóságot keressük mindenben, úgy kezdünk rájönni, hogy az egyéni szabadság a mi táncunkban egyedülállóan megmutatkozik.

Egy adott tájegység viszonylag egyszerű, de mégis tág táncrendi szabályai közt mindenki a saját vérmérsékletének megfelelően szórakozhat, és bármilyen egyéniség saját magát bontakoztathatja ki. Szép lassan újra rájövünk, hogy a néptánc-feldolgozások után a legnagyobb szabadság, a legnagyobb élmény ma, a 21. században az egyéni szólótánc autentikus megformálásában van.

Egy könyv egyetlen mondata segíthet több ezer olvasónak abban, hogy megtalálják a hazavezető ösvényt, míg maga a szerző a magánéletében úttalan utakon jár. Ám néha megtörténik az a csoda is, hogy az üzenet hordozója a postás szerepén túllépve maga is címzetté válik, és tud a saját sorai között olvasni. A megtérés útja annyiféle lehet, ahány ember.

Voltak és vannak írók, költők, akik a szavakat egyenesen az égből kapták, és mégis szinte csak a leírásuk után hallották meg.

Akik hamarabb kezdtek az írásba, mint hogy tudták volna, hova vezeti el az olvasón kívül őket is a történet. Akik a „szerzés” műveletéhez a legeredetibb tartalomgyártó készletét vették igénybe – az Istenét –, bár ők nem is tudtak róla. Alkotók, akik hitetlen emberként kezdtek az írásba, és hívőkként fejezték be.

Ilyen író volt az 1827-1905 között élt Lew Wallace is, egy látványos lelki irányváltoztatásról szóló regény írója. Wallace eredeti szándéka az volt, hogy bizonyítékértékű könyvet vessen papírra arról, hogy a Jézus Krisztusról szóló bibliai híradás nem igaz. Wallace részt vett az amerikai polgárháborúban, amelyből istentagadó tábornokként szerelt le. Kormányzó, követ és ügyvéd is volt, évekig kutatott témájában, jogászi alapossággal és precíz érvelési technikával kereste saját világképe bizonyítékait. Egy többgenerációs, feszültséggel, érzelmekkel teli kalandregényt akart írni, úgy, hogy közben lerántja a leplet Krisztusról mint hamis prófétáról. Ám a kutatómunkája nem várt eredményre vezette. Könyve egy Júda Ben-Hur nevű, 1. századbeli zsidó férfiről szól, akinek élete számos párhuzamot mutat Krisztuséval (mindketten fájdalmat okozó koszorút kapnak a fejükre, mindketten harminchárom évesek, és mindketten legyőzik a gonoszságot), és végül az erős akaratú, kemény férfi gyönyörű megtérését ábrázolja.

Wallace célja az volt, hogy a kereszténység alapvető eszméit cáfolja, ám úgy írta a regény utolsó mondata alá a „vége” szót, hogy közben mélyen hívő emberré lett.

A Ben-Hur című könyből készített sokszorosan díjazott film pedig ma is alapvető alkotás az igényes filmgyűjteményekben.

Henryk Sienkiewicz (1846-1916): a Nobel-díjas lengyel író földbirtokos nemesi családba született az akkor orosz fennhatóságú lengyel területen. Írói munkássága nagy részét ez a gondolati háttér uralta, művei célja a nemzeti ellenállás és öntudat erősítése volt a mindenkori elnyomással szemben. Fordulatos, izgalmas kalandregényeket írt a hazaszeretetről, legyőzhetetlen hősökről, látványos harcokról, hűségről és kitartásról. Sienkiewicz orvosnak indult, később történelmet és régiségtant tanult, amivel öntudatlanul megalapozta azt a képességét, hogy korhűen tudta ábrázolni a régmúlt idők szokásrendszerét és eszközeit. Az író a lengyel lovagvilágról, kalandokról, a szabadságharc győzelméről akart írni, végül fő művében ezek az értékek sokkal tágabb perspektívába kerültek: hősei az egész emberiséget felszabadító hit és igazság terébe kerülve már nemcsak az elnyomott lengyel nép, hanem az egész emberiség számára hirdetik a szabadulást.

A Quo Vadis-ból olyan rabul ejtő erő sugárzik, amely messze túlmutat az író többi művének hatásán, és amelynek megírása után maga az író is mélyen hívő keresztényként élt tovább.

Henry Graham Green (1904-1991): Az angol író egy hatgyermekes család negyedik gyermekeként született, érzékeny, a kalandregények iránt vonzódó fiatalemberként ismerték a környezetében. Ifjú éveiben örökölt hite nem jelentett számára horgonyt, depresszióval küzdött, többször is megkísértette az öngyilkosság gondolata. 1926-ban, első felesége hatására tért meg, de még sokáig küzdött a hittel, inkább intellektuális síkon élte meg, megtérésének fő szála a bűn és a bűntudat volt. A kereszténység az ő olvasatában „számkivetettség”, lelki sebektől szenvedő, elidegenedett és „kozmikus otthontalanságot” sugalló világkép. Graham Green kezdeti regényei a hit nélkül élő emberekben sehogy sem ébresztettek örömteli vágyat Isten felé. Izgalmas, kalandos, feszültséggel és szenvedéssel teli prózák ezek, amelyekben a hitnek csupán a lehetősége merül fel, és amelyek inkább ábrázolják a poklot, mintsem a mennyet. Gyógyulás című regénye azonban mérföldkő volt a saját életében is. A történet Kongóban játszódik, a gyarmat függetlenné válásának időszakában. Ebben a regényben kapunk először választ az író által rendre feltett kérdésre: miért engedi Isten a szenvedést, ha szeret minket?

Green egész írói munkássága alatt alig törődött a hitelvekkel, ebben a regényben mégis választ ad egy olyan alapvető kérdésre, amely mindannyiunkat kínoz: a szenvedést úgy ábrázolja benne, mint utat Istenhez.

„Öntudatlan imák is vannak, a jó szándékú emberek imái. Egy gondolat magától Isten szemében talán felér egy imával” – mondja a főszereplő, a lapokról szinte az írót, saját teremtőjét szólítva meg. A regény, amely üzenetet képes hozni – egy öntudatlan, mégis beteljesedett ima.

A magyar irodalom is bővelkedik ilyen példákban. Gárdonyi Géza a vallástól eltávolodva szinte remeteként élt Egerben, fanyar daccal fordulva a szenvedését megengedő Isten felé. Saját művei a jelzőkarók, amelyek mentén hite kimunkálódott. Ugyanezt a folyamatot látjuk Ady Endre vagy József Attila költészetében is.

Petri György (1943-2000) munkásságában a hit sok-sok éven át szinte hiánycikk-ként szerepelt, gyakran a blaszfémiáig menő stílusban fogalmazott, szinte kigúnyolta a Szent Családot. Önmagát vallásilag „unmuzikálisnak” tartotta, mégis saját magát vezette Isten felé versről versre. Horgodra tűztél, Uram című versében úgy szólítja meg Istent, mint közeli ismerősét, és bár igyekszik kitérni a neki szánt csaliszerep elől, egyben vállalja is azt. Hívőként halt meg, írja róla blogjában barátja és művésztársa, Váli Dezső.

Sok út vezet hazafelé.

Lehet, hogy vannak köztünk olyan erős egóval rendelkező, értékes emberek, akik csakis önmaguknak és önmagukban hisznek?

Lehet, hogy értük Isten olyan messzire elmegy, hogy lediktálja számukra, amit a leginkább nekik kell(ene) elolvasniuk?

Lehetünk annyira képmások, hogy a saját sorainkban is Őt lássuk?

Meghalljuk?

Az írás mágikus szerepére utalnak az írásjegyeket tartalmazó amulettek, talizmánok, a leírt áldások, elhárító szerepű varázsszövegek, de még a hálaadásképp a szentélyek, templomok falára aggatott fogadalmi táblák szövegei, sőt a feliratos emlékoszlopok és a sírkamrák feliratai is.

Sajátos varázshatalmuk volt a szent szövegeket tartalmazó könyveknek is: elsősorban a Szibillák szent könyveinek, a Tórának, a Bibliának, a Koránnak, a Si Kingnek vagy a kabbalisták szent iratainak: a Széfer Jecirahnak vagy a Zóhárnak. A keresztény hagyomány szerint a Biblia a Szentlélek által közvetlenül sugalmazott iratok összessége, az iszlám hagyomány szerint a Korán egyenest a mennyekből szállott alá a földre, és bizonyos szempontból Allah megtestesülésének is tartható.

A szent szövegeket tartalmazó könyveket jóslásra vagy útmutatásra éppúgy használhatták, mint közvetlen gyógyításra.

Az előbbi esetben például találomra felütötték a könyvet, és ráböktek egy sorára: ez adott tanácsot a rászorulónak. A második esetben a szent könyvet ráolvasás vagy ima kíséretében ráfektették a beteg testrészre, esetleg megérintették csupán vele. Ehhez az eljáráshoz cédulára, táblára vagy textíliára rótt szövegrészleteket is használhattak a gyógyítók. A varázskönyv azonban puszta birtoklása útján is „erőt” adhatott tulajdonosának: még akkor is, ha az illető el sem tudta olvasni kincsét.

A varázskönyv klasszikus formájában azonban nem valamely vallás szent könyve, hanem olyan tekercs, kötet vagy gyűjtemény, amelyben mágikus erejű ráolvasások, formulák, receptek találhatók. Effajta gyűjtemények bizonyára az írás feltalálása óta léteztek, bizonyíték rá számos egyiptomi mágikus tartalmú papirusz. Teljes ókori gyűjteményes munka (varázskönyv) azonban tudtommal nem maradt fönn. Az első cím szerint ismert varázskönyvek csupán a 8–9. századra datálhatók.

A varázskönyveknek két típusa ismert: az első típust eleve varázskönyvnek szánták, és általában egy szerző alkotta, a másik típus mindenfelől összeszedett ráolvasások, szövegek összefüggéstelen gyűjteménye volt.

E könyvek többnyire fiktív szerzők neve alatt szerepeltek, különös előszeretettel tulajdonították őket jelentős ókori személyiségeknek, például Platónnak, Arisztotelésznek, Arkhigenésznek, Ptolemaiosznak, sőt Kleopátrának vagy Szűz Máriának is, akiknek már puszta neve is mágikus hatalommal ruházta fel a könyvet az olvasók tudatában.

Nehéz pontos határvonalat húzni a varázskönyv, illetve a receptgyűjtemény, az orvosló könyv vagy más egyéb műfajú és tartalmú szövegek között. Ilyen határeset például Marbodus (11. sz.) hexameterekben írott drágakőtana vagy a Hermész Triszmegisztosz neve alatt fennmaradt, nagyon ismertté vált „Tabula Smaragdina”, de hasonló a „Liber Kyranidis” fantázianéven ismert, talán perzsa eredetű, elsősorban recepteket tartalmazó gyűjtemény. Egyértelműen varázskönyvnek tartható viszont a „Clavicula Salomonis”, amely démonidéző formulákat sorolt föl, vagy a hírhedt, arabból latinra fordított, és tévesen Platónnak tulajdonított „Liber vaccae”, azaz Boszorkánykönyv.

A kötetből egyebek közt megtudhatjuk, hogyan lehet vízen járni, röpülni, állattá változni, esőt csinálni, a holtakkal beszélni, vagy éppen kígyót bottá változtatni.

Jellegzetes varázskönyv a szintén arabból latinra fordított, ismeretlen szerzőjű, valószínűleg 10. századi „Picatrix”, amely négy részből áll, és varázslástól, talizmánkészítésig és gyógyító receptekig mindenről olvashatunk benne. Sőt, első részében még elméleti bevezetőt is kapunk a varázslás mesterségébe. A Picatrix cím egyébként Hippokratész felismerhetetlenségig eltorzított nevéből származik, bár a görög orvosnak vajmi kevés köze lehetett a kötet tartalmához.

Kép

Picatrix (részlet)

Az arab világban a varázskönyvek irodalma hihetetlenül gazdag termést hozott, és máig eleven életet él, hiszen ma is előkerülnek még a gyakorlatban is alkalmazott, frissen másolt kéziratok. A görög, szír, perzsa hagyományokat feldolgozó arab varázskönyveket részben kiváló tudósok állították össze, némelyikük pedig magas színvonalú csillagászati, matematikai, orvosi ismeretekről tanúskodik. Ezzel is magyarázható talán, hogy a 12–15. századi európai varázskönyv-irodalom egyértelműen e munkák fordításából sarjadt.

Maga a varázslás a nép körében mindig is elterjedt lehetett, a varázskönyvek használatának azonban volt egy biztos korlátja: az írni-olvasni tudás a középkorban és a kora újkorban csupán a nagyon szűk művelt réteg előjoga volt. Nem véletlen hát, hogy például a 15–16. századi Hans Vintler, Johannes Hartlieb vagy Henricus Agrippa – akiknek a könyvei számos varázslat részletes leírását tartalmazzák – kifejezetten a műveltebb néposztályoknak írtak, persze az elrettentés igényével, de azért inkább mégis a beavatottság érzésének felkeltésével.

A varázskönyv-irodalom virágkora természetesen a könyvnyomtatás megjelenésével köszöntött be Európában. A 16. század elejétől sorra láttak napvilágot – általában persze szerző és kiadó nélkül – a Salamon király titkos bölcsességére és a sárkányok világára utaló, misztikus varázstudásba bevezető könyvek. Ez a fajta irodalom a 18. század végéig eleven életet élt, hazánkban az utolsó ismert, kéziratos varázskönyv a l9. század elején keletkezett. Ezek a kiadványok már jóval több emberhez eljutottak, és a néphitet is alakították.

A varázsreceptekben megjelenő formulák, fogalmak, nevek, démon- és varázslóalakok a néphagyományban, a népi hitvilágban is fel-felbukkannak, sőt a mai regényekben és filmekben (Gyűrűk ura, Harry Potter stb.) is egyértelműen tovább élnek.

A varázskönyvek utódainak tarthatók azok a munkák is, amelyeket a „magia naturalis” kategóriájába szoktak sorolni. Ezek a könyvek olyan természeti megfigyeléseket és hiedelmeket ismertettek, amelyekre a korabeli tudomány még képtelen volt választ adni. A magia naturalis lassan a fizika, kémia, botanika szakirodalmába olvadt, a varázskönyvek pedig a 19. századtól már csak a könyvgyűjtőket, a tudománytörténészeket és az írókat kezdték érdekelni – és azt hittük, ez már így is marad. Ám manapság a varázskönyv-irodalom, mi tagadás, reneszánszát éli. Nem e különös könyvek megjelenését és növekvő népszerűségét tartom tragikusnak, hanem azt a szomorú tényt, hogy a bennük foglaltakat egyre több tanácstalan, együgyű vagy unatkozó embertársunk veszi komolyan.

Mikor és milyen célból indítottad el a CAMP művészeti fesztivált?

2017-ben indítottam útjára Sepsiszentgyörgyön azzal az elgondolással, hogy betöltsük azt a szakmai űrt, amely Romániában a kortárs tánc terén a mai napig érzékelhető. Ez egy workshopokon alapuló nyári intenzív tábor és fesztivál, ahol megfordulnak hazai és külföldi színészek, koreográfusok, táncosok.

Tulajdonképpen mindenki ott van, aki számít a kortárs tánc, az élő és vizuális művészetek terén.

Nemcsak Sepsiszentgyörgyről érkeznek résztvevők, hanem más régiókból is bevonzunk embereket. A program középiskolásoknak és egyetemistáknak, színészeknek és koreográfusoknak, kezdőknek és haladóknak egyaránt szól. Az a jó, hogy mindenki dolgozik mindenkivel, a progresszív oktatók ugyanúgy foglalkoznak a kezdőkkel és a haladókkal, ezen a téren nincsenek különbségek. De természetesen van egy kezdő csoportunk azoknak, akik hobbiszinten művelik, vagy csak ki szeretnék próbálni a kortárs táncot.

Mekkora volt erre idén az érdeklődés?

Meglepően nagy ahhoz képest, hogy tavaly elmaradt az esemény. Egy gyerekcsoporttal együtt közel száz résztvevőt számláltunk. Ezt a létszámot a CAMP már négy éve tudja tartani. Idén először kimozdultunk Sepsiszentgyörgyről Moving CAMP néven Csíkszeredába is. Ott kevesebb résztvevő és oktató volt, de első próbálkozásra azt kell mondanom, nagyon jól sikerült, a csíkiak és mi is szerettük. Reméljük, hogy ennek a programsorozatnak is lesz folytatása. Jövőre a Fekete-tengerre tervezünk még egy négynapos Moving CAMP-et.

Említetted, hogy tavaly elmaradt a fesztivál. Szabadúszóként hogyan élted meg a járványhelyzet miatti korlátozásokat?

Eléggé kikészített a tavalyi év, nem éltem meg valami pozitívan. Ez a kilátástalanság és bizonytalanság jócskán megrémített, de azt hiszem, nem csak én voltam így vele. Kilenc hónapon keresztül egyáltalán nem volt munkám. Félelmetes is volt, és valójában egy kicsit még mindig az. Azért is volt kihívás, mert én az emberi kapcsolatfelvételben és kapcsolatteremtésben hiszek, abban, hogy találkozni, beszélgetni és foglalkoztatni kell.

Azt látom, most felértékelődik minden olyan foglalkozás, amely emberi kapcsolódáson alapul. Sokkal nagyobb értéke van egy CAMP fesztiválnak a pandémia óta, de akár egy workshopnak vagy egy emberi beszélgetésnek is.

Én azt mondom, hogy ahol, amikor és akivel lehet, kapcsolódási helyzetet kell teremteni, erre most különösen nagy szükség van.

Mindig szabadúszóként szerettél volna dolgozni?

Igen, már 18 éves koromban elhatároztam, hogy szabadúszó leszek, mert nem akartam függeni senkitől és semmitől. Emberi, művészi és anyagi szabadságot szerettem volna magamnak, ezek közül az emberi és a művészi a legfontosabb. Azért döntöttem így, hogy legyen választási lehetőségem mint művésznek, illetve, hogy ha jön egy kreatív ötletem, akkor azt úgy valósíthassam meg, ahogyan én szeretném. Engem alkotóként és emberként is meghatároz az, hogy „szabadúszok”, ez a lételemem lett. Vannak persze hátulütői is, nincs meg az a biztonságérzet, amely egy állandó csapatnál adott. A járványhelyzet miatt kénytelen voltam átgondolni a pozíciómat. Most úgy érzem, hogy szívesen leszerződnék egy színházhoz, csatlakoznék egy intézményhez, elmennék akár oktatni is egy egyetemre, mivel több ilyen intézmény részéről lenne nyitás felém. A tanítás eddig is tervben volt, csak el kell kezdenem hozzá a doktori tanulmányaimat.

Idén koreográfusként részt vettél az István, a király rockopera székelyföldi nagyprodukciójában is.

Ez esetben jogos a múlt idő, mivel időközben kiszálltam a projektből. Felvállaltam azt, hogy szakmailag nem értettem egyet a rendezővel, emiatt nem tudtunk együtt dolgozni. Egyfajta másodember lettem volna a rendező után, rendezőasszisztens, koreográfus, szólista és színésztréner egyben, de azt éreztem, hogy egyáltalán nem tudok mellette kiteljesedni. Viszont ettől függetlenül nagyon szurkolok a társaságnak, mert szerintem összességében nagyon jó alkotógárda gyűlt össze.

Kép

Bordás Attila - Kép: Ecsetgyár Kolozsvár Mozgás workshop

Nem vagy csalódott amiatt, hogy az együttműködés nem úgy sikerült, ahogy tervezted?

Nem, mert idén szerveztem két művészeti fesztivált is, erre nagyon büszke vagyok, ez sok év munkájának a gyümölcse. Most teljes gőzzel a következő CAMP-re fókuszálok, jövőre meg szeretnénk csinálni a legnagyobbat, legprofibbat, legminőségibbet. Minden más bizonytalan, de ebben viszont biztos vagyok! Vannak más tervek is, gondolkodom egy tánctér és alkotótér kialakításán itthon, Sepsiszentgyörgyön, valamint egy podcast indításán is, amelyben olyan aktuális problémákról beszélnénk, mint a pandémia hatása vagy a környezetvédelem. Illetve van egy táncfilmötletem is, ha véletlenül megint jönne a karantén.

Hogyan jött az életedbe a tánc? A családból hozod a jó mozgásérzéket?

Egyáltalán nem, egy kicsit kakukktojás vagyok ezen a téren a családban. Édesapám fafaragó mester, nagyapám és dédapám is az volt, szerették volna, ha én is ezt viszem tovább. De valahogy másképp alakult az életutam. Gyerekként nagyon mozgékony voltam, ezért édesanyám beíratott egy tánciskolába, hogy legyen hol levezetni az energiáimat. Most is energiatumultusban szenvedek, ezen csak a munka tud segíteni, ezért is vagyok munkamániás.

Nekem a tánc olyan eszköz, amellyel le tudom vezetni a feszültséget, miközben rá tudok lelni önmagamra, és ez egyensúlyban tart.

Amikor nincs munka, akkor túlpörgöm, túlgondolom a dolgokat, de ha van munka és tudok közösségben dolgozni, az mindig gyógyítóan hat rám. Nekem a tánc közösségi jellegű terápia és önkeresés egyben. Nem a mozgékonyság, a hajlékonyság vagy a tehetség fontos számomra, sokkal inkább az, hogy együtt tudjak működni más emberekkel, hogy hatással legyünk egymásra, hogy közösen fejlődjünk és tanuljunk egymástól.

A tanulmányaidat Bukarestben végezted. Székelyföldiként mennyire volt nehéz a román közegben érvényesülni?

Az elején nehéz volt, amíg teljesen elsajátítottam a nyelvet, megismertem jól a közeget, felvettem a ritmust és beilleszkedtem. De nem azért volt nehéz, mert székelyföldi magyar vagyok, hanem az elvárásoknak való megfelelés miatt. Mint más szakmai közegeknek, ennek is megvannak a maga lépcsőfokai, amelyeket végig kell járni. Tenni kell azért, hogy az embert elismerjék, felfigyeljenek rá, elkezdjék megkeresni felkérésekkel. Nekem is nagyon meg kellett dolgoznom azért, hogy felkerüljek a romániai szakmai közeg térképére. Ez körülbelül 25 éves koromig tartott, utána éreztem, hogy most már megszabhatom a körülményeket, eldönthetem, milyen munkát vállalok és milyet nem.

Mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

Nem szoktam idealizálni a kisebbségi létet, de nekem sokat adott. Szeretem, hogy székely vagyok, szeretek romániai magyar lenni, hozzátesz az identitástudatomhoz. Székelyföldről származom, ebből a kultúrából jövök és ezt igyekszem továbbvinni, nemcsak a tánccal, hanem a szokások megtartásával is. Úgy érzem, nemcsak művészként, de kultúraktivistaként is léteznem kell Sepsiszentgyörgyön, ezért próbálok tenni a közösségért. Azt tervezem például, hogy a következő művészeti fesztiválon a faültetés is a program része lesz.

Elmondod, miért éri meg belekóstolni egy kortárs tánckurzusba?

A mozgás egyensúlyba tudja helyezni a pszichét és az elmét. Az ember sok mindent ki tud adni magából egy tánckurzus alatt, le tudja vezetni a feszültséget, fel tud töltődni, és ezzel együtt megtalálhatja az önmagával való lelki egyensúlyt. Az pedig, hogy mindez közösségben, emberek között történik, hatalmas ráadás. Egy párórás kurzus napokra fel tudja tölteni az embert, ha megfelelően van felépítve.

A nyári táborban volt olyan résztvevő, aki azt mondta, hogy az elmúlt egy évben most először érezte igazán felszabadultnak magát. Azt hiszem, ez sok mindent elmond a tánc erejéről.

Az alkotás majdnem három óra hosszú, de egyáltalán nem „erőltetett menet”, ugyanis minden jelenete fordulatot rejt, a szép képek mellett pedig a szereplők humoros-önironikus megszólalásai teszik még szerethetőbbé a filmet. Enyedi Ildikó és stábja rengeteg szereplővel és több helyszínen – Fóton, Hamburgban és Máltán – forgatott. A főszereplő Jakob Störr kapitányt Gijs Naber holland színész alakítja (ő korábban már szerepelt Csoma Sándor Casting című diplomafilmjében), feleségét, Lizzyt Léa Seydoux francia színésznő, a magyar színészek közül pedig Rujder Vivien és Hajduk Károly is feltűnik.

A történet az 1920-as években játszódik. Störr kapitány munkájának élő, becsületes férfi, aki hisz a világos, egyértelmű társadalmi szabályokban, a hűségben, a korrektségben és abban, hogy kontrollálni tudja önmagát és az érzéseit. Otthona a hajó, társa eleinte csak a végtelen tenger, a napsütés, a szél – ezek és a finom ételek jelentik számára a valóságot. Egy nap meglátja Lizzyt, az okos, kedves, titokzatos és jó humorú nőt, akit azonnal feleségül kér.

Ezzel elkezdődik Störr új élete, vagyis egyfajta macska-egér harc férj és feleség között.

Rév Marcell operatőr a filmet 35 mm-es filmre rögzítette, szemet gyönyörködtető képei – víz és a szárazföld, árnyék és fény, nyüzsgő város és a házaspár otthona – remekül erősítik azt a kétpólusú, végletes hangulatot, amelyet Störr a házasságában átélni kényszerül: hol halálosan féltékeny, hol bódultan szerelmes, hol szabad, hol pedig rab. Störr imponáló megjelenésével szemben Lizzy aprócska, törékeny, ugyanakkor szenvedélyes, kedves, titokzatos, az életet élvezni akaró teremtés. Gijs Naber a film feléig takarékosan bánik gesztusaival, apró jelekből precízen építi fel a karakterét, a második „félidőben” azonban eljut Léa Seydoux impulzív játékának szintjére. Ekkorra már Störrt marni kezdi a féltékenység, minden férfiben vetélytársat lát, s egy idő múltán elveti elveit: nem lesz fontos számára a testi hűség és a visszafogottság. A társasági életet oly nagyon szerető felesége kihozza belőle az állatot – újra és újra belesüpped az önmarcangolás mocsarába.

Az alkotók maximálisan törekedtek a korhűségre, a díszlet-és a jelmeztervezők munkája hibátlan, a zene pedig nemcsak az egyes jelenetek összekapcsolója, hanem a rendezői hatáskeltés fontos eleme: a drámai csúcspontokon rendszerint felhangzik a zongoramuzsika, a jazz és a tangó.

Közel 180 perc alatt a nézők rádöbbenhetnek, mennyire törékeny és sérülékeny is lehet egy férfi lelke, s hogy milyen színes, változatos eszköztárral képes egy nő újra és újra magához édesgetni a férjét, fenntartani a házasság lángját.

A Feleségem története erőteljes vizuális élményt, minőségi lelki táplálékot nyújt. Megmutatja, hogy a szerelem egyszerre lehet méreg és orvosság, s ha az ember szerelmes, akarva-akaratlanul is vállalja, hogy bolondot csinálnak belőle, hogy elhagyják, hogy kinevetik, hogy felültetik, s hogy esetleg kegyetlenek lesznek vele. A film főszereplői ezt az óriási kockázatot csak „módosult tudatállapotban”, vagyis szerelmesen képesek elviselni. Tudomásul veszik, amit már Shakespeare is hangsúlyozott a műveiben: a szerelem ősi érzés, ösztön, és a természet törvénye ellen küzdeni felesleges.

Mit jelent a PCOS szakmai szempontból, illetve köznyelven megfogalmazva?  

A Policisztás Ovárium Szindróma vagy Stein-Leventhal szindróma egy női endokrin-, vagyis hormonrendszert érintő betegség. A kórkép előfordulásának sokfajta megnyilvánulási formája van, az enyhébb esetektől az egészen súlyosakig. Az elnevezésből „csak” a petefészek megbetegedésére következtethetünk, de a PCOS ennél jóval összetettebb, rövid és hosszú távú szövődményekkel járó komplex anyagcserezavar. Kialakulásában szerepe van a genetikai hajlamnak, a mozgásszegény életmódnak, a helytelen táplálkozásnak, a túlsúlynak és a stressznek is.

A fogamzóképes korú nők körülbelül 10, más források szerint akár 20-25 százalékát is érintheti.

A petefészek elváltozásának oka a férfi nemi hormonok túlsúlya. A petefészek felületén vastag bevonat képződik, amely megakadályozza a tüszőrepedést és a petesejt kilökődését. A meg nem repedt tüszők maradványaiból ciszták alakulnak ki, ezek adják a policisztás ultrahangképet. A következő három tünetből legalább kettő megléte szükséges. Az első a rendszertelen havi vérzés vagy a ciklus során nem megfigyelhető peteérés. A második a férfi nemi hormonok túlsúlya és ennek tünetei, leggyakrabban az aknés, zsíros bőr, erőteljesebb szőrnövekedés olyan helyeken is, ahol egyébként ez csak a férfiaknál jellemző. Jelentkezhet hajhullás, hasi elhízás, illetve laboratóriumi eltérések, például emelkedett tesztoszteronszint. A harmadik jel, amely alátámasztja a diagnózist, a policisztás ováriumok észlelése ultrahanggal. Ilyenkor mindkét petefészken 8-10 milliméteres kis ciszták találhatók, ezek gyöngyfüzérszerűen helyezkednek el.

Milyen vizsgálatokra van még szükség a teljes körű diagnózishoz?

Én szexológusként fogadom a klienst, de elsősorban orvos vagyok, azaz ki kell zárnom, hogy bármely egyéb betegség (endokrin zavarok, daganat, gyulladás) lenne a háttérben. Mert a szexuális funkciózavarok hátterében sajnos lehetnek súlyos, akár életet veszélyeztető problémák is. Ha szükséges, megfelelő szakorvoshoz is továbbküldöm a pácienst. Háziorvos-rezidensi vizsgával is rendelkezem, és mindig elkérem a legfrissebb orvosi leleteket, amelyek sok információt adnak a test állapotáról, a nemi működésről, a szív, a máj, a vese állapotáról, a zsír- és a cukoranyagcseréről.

Utóbbi különösen fontos, mert a PCOS-esetek nagyjából 70 százalékához inzulinrezisztencia is kapcsolódik.

Ez azt jelenti, hogy a sejtek nem reagálnak megfelelően az inzulinra, emiatt egyre nagyobb inzulinszintre van szüksége a szervezetnek, hogy a normál vércukorszint fennmaradhasson.

Mi lehet a gyógymód, amely képes lehet normalizálni a fenti folyamatokat?

A PCOS kezelésében nagyon fontos a megfelelő étrend, dietetikus egyénre szabott tanácsát is érdemes igénybe venni. D-vitamin, Q10, króm, mio-inozitol fogyasztása, heti 4-5 alkalommal végzett minimum félórás aktív testmozgás is segíthet, amely az inzulinreceptorok számát is növeli. Önmagában az életvitel és az étrend megváltoztatása is jelentős javulást idéz elő a beteg szervezetében, ám ha mégis szükség van gyógyszerszedésre, annak célja az inzulinrezisztencia kezelése, a férfi nemi hormonok hatásának kompenzálása és a peteérés, tüszőrepedés, a terhesség elősegítése. Ha a hormonterápia sem segít, sebészi beavatkozásra is szükség lehet.

Kép

Kép: Freepik

Nagyon fontos a pszichés támogatás, amely meghatározhatja az összes többi kezelés sikerességét.

A szexológiai tanácsadást már a vizsgálatok mellett is el lehet kezdeni.
Én például célzott kérdéseket teszek fel a kliens családi hátteréről, amilyen fiatal korára csak vissza tud emlékezni, illetve kutatom a szexuális kórelőzményét is. Fontos, hogy szembesüljön azzal, milyen viselkedési mintákat látott élete során akár a családjában, akár olyan embereknél, akik közel álltak hozzá érzelmileg. Szexuális működésünk gyakorlatilag a második legerősebb ösztönkésztetésünk az életben maradási ösztön után, ezért is tudják ezt annyira könnyen és hatásosan – például a reklámokkal, de akár egy elejtett megjegyzéssel is – befolyásolni. Ám ha felismerjük, hogy hol van az elakadás, nagyon szépen meg lehet oldani a helyzetet.

Mi mindent mutatott ki az ön által végzett, a PCOS és a szexuális élet kapcsolatáról szóló felmérés?

Minden nőnél nagyon fontos, hogyan éli meg a nőiességét, de a PCOS-ben szenvedőknél ez különösen az, hiszen pont ez a terület szenved náluk csorbát. Pontosan ezért választottam a szakdolgozatom alaphipotézisének azt, hogy a rendszeresen átélt szexuális öröm gyógyító hatással lehet a PCOS-ben szenvedő nőkre. A nő képes a női aktivitását is mozgósítani a gyógyulása érdekében, mert a boldogság gyógyít. Ahhoz, hogy ezt a hipotézisemet bebizonyítsam, egy kérdőívet készítettem, amelyet a Facebookon osztottam meg. A téma nagy érdeklődést váltott ki, két nap alatt közel 130, három hét alatt összesen 178 PCOS-es nő töltötte ki. Ebből kiderült, hogy a tünetek megjelenése már 18 éves kor alatt gyakori (36,5%), az ezt követő korcsoportokban azonban csökken az előfordulás gyakorisága (20% alá).

Az alaphipotézisemet alátámasztani látszik, hogy a 29-32 éves és 33-37 éves korosztályban a legritkább a tünetek megjelenése. Ebben a korosztályban élik a legaktívabb szexuális életet a nők.

A PCOS-es betegek számára a szexualitás megélése fontos (90%), sőt azok 64 százalékának, akik gyakrabban (hetente 2-3 alkalommal) szerelmeskednek a párjukkal, nő is a vágyuk az együttlétre. Arra a kérdésre, hogy a szexuálisan aktívabbaknak rendszeresebb lett-e a menstruációs ciklusa, a betegek közel 30 százaléka adott pozitív választ. Ez is igazolja azt a feltevésemet, hogy a pszichés támogatás, a nőiesség megélésének segítése igen fontos a PCOS-ben szenvedő nőknek. A kitöltők fele még a rendszeres mozgásprogramnak, a diétának és az egyéb hormonkezeléseknek is szívesebben veti alá magát, ha a párjával gyakran szerelmeskedik. A petting (az érzéki csóktól az orális kényeztetésig terjedő érintkezés) hatására is javul az általános állapot, rendszeresebbé válik a menstruációs ciklus a válaszadók 30 százalékánál!

Milyen szempontok merültek még fel a kérdőívek kiértékelésekor, amelyekre érdemes odafigyelni?

Úgy tapasztaltam, hogy érdemes a férfi partnerrel kapcsolatban is feltenni kérdéseket, mert az egyéni mellett a párterápiának is nagy szerepe lehet a gyógyulásban. Például, hogy volt-e változás a férfi partner szexuális igényeiben, hozzáállásában a nőt érintő PCOS betegség kiderülése kapcsán. Sok nőnél ugyanis komoly önértékelési problémát okoz, amikor kiderül a betegség. A megnövekedett szőrösödés a testen szégyenérzetet okoz, ezért sok PCOS-beteg nem is látja magát szépnek, kívánatosnak. A teherbeesés is nehezebb nekik, ami a nőiséget is megkérdőjelezheti. Ennek következtében az illető a szeretkezést is egyre ritkábban meri kezdeményezni a párjánál, akivel így fokozatosan, de biztosan el fognak távolodni egymástól. Ezek a tényezők öngerjesztő folyamatot alkotnak, és ha nem történik terápiás beavatkozás, kialakul egy negatív viselkedésminta.

A PCOS-ben szenvedő nő elkönyvelheti magát úgy, mint rossz szerető, és nehéz ebből kihozni. De nem lehetetlen!

A szexológus orvos legfőbb feladata, hogy segítse pácienseit a gyógyulás felé vezető úton, hogy ők újra képessé váljanak a női szerep megélésére. Tudjanak például csábítani nem direkt módon, azaz meg tudják élni azt az érzést, hogy igazi nők, akik a férfiból elő tudják hívni az igazi férfit.

Benjamin Nolot filmrendező, producer 2011-ben jelentkezett Nefarious: Merchant of Souls (Lélekkereskedelem) című dokumentumfilmjével, amelyben a modern emberkereskedelmet, konkrétan a szexuális rabszolgaságot mutatja be. Egyúttal hátborzongató látleletet ad az Egyesült Államokban, a Kelet- és Nyugat-Európában, valamint a Délkelet-Ázsiában működő, emberkereskedelmet elősegítő politikai korrupcióról.

A rendező 2017-ben az Egyesült Nemzetek Szövetsége egyik ülésén, elkeseredésében sarkítva a tényeket, így fogalmazott: „A férfiak modern világunk szexuális ragadozói. Ők azok, akik szó szerint lesben állnak és elfogják áldozataikat, a nőket és a gyermeklányokat, hogy aztán megbecstelenítsék vagy szexmunkára kényszerítsék, fizikai és verbális abúzus által lelkileg és érzelmileg megnyomorítsák és árucikké silányítsák őket.”

Nolot, aki 19 országban gyűjtött anyagot dokumentumfilmjéhez, újságírókat, aktivistákat, terapeutákat és egykori prostituáltakat szólaltat meg filmjében.

Nők mesélnek kendőzetlen őszinteséggel arról, hogyan sikerült kiszabadulniuk elnyomóik karmaiból, túlélniük a földi poklot és egyre közelebb kerülniük Istenhez.

A film alkotói leleplezik az emberkereskedőkkel együttműködő korrupt politikai rendszereket, és azon társadalmi-gazdasági összetevőkre is felhívják a figyelmet, amelyek elősegítik a szexrabszolgaság világszintű működését, a szexre kényszerített személyek kizsákmányolását (az illegális üzletág közel 32,000,000,000 dollárt termel évente).

Kifutón kellett vonulnia, licitáltak rá, majd a szerencsés „tulajdonos” szexelhetett is vele

Nolot dokumentumfilmjében az egyik női áldozat sírva idézi fel, hogy korábban egy kifutón kellett meztelenül sétálgatnia egy csapat férfi előtt, akik úgy méregették őt, mintha divatbemutatón lennének. Aukcióra bocsátották, s aki a legtöbbet ajánlotta érte, már vihette is szexelni.
Egy jelenleg Angliában élő, arcát nem vállaló 55 éves áldozat is nyilatkozik kamerák előtt. Őt Bournemouth külvárosában kényszerítették prostitúcióra, miután tinédzserként megerőszakolták. Éveken át tartották fogva és kezelték szexrabszolgaként.

Amikor 13 évesen megpróbált elmenekülni, ismét megerőszakolták, majd bezárták a gardróbba. A legmegdöbbentőbb a vallomásában az, amikor azt mondja, hogy akkoriban ő ezt tartotta normálisnak, hiszen ez volt számára az egyetlen minta.

Az évek során rászokott a heroinra, egy nap azonban – épp anyagozás közben – különös víziója volt: megjelent előtte Jézus arca. Mint mondja, ez a vízió adott neki erőt ahhoz, hogy elmeneküljön elnyomóitól (40! évesen), és hat évvel később búcsút intsen a heroinnak is. A hit felé fordulást egyébként szinte mindegyik áldozat motivációként említi a dokumentumfilmben.

Bordély, ahol kiskorú lányok szexuális szolgáltatásaiért bankkártyával is lehet fizetni

Don Brewster, aki Benjamin Nolot alkotótársa volt a Merchant of Souls dokumentumfilmben, feleségével egy időre Kambodzsába költözött. Azért épp oda, mert tudták, hogy ezen a helyen az emberkereskedelem és a gyermekprostitúció elképesztően elburjánzott, s mert eltökélték, hogy kiszabadítják a szexre kényszerített fiatal lányokat kizsákmányolóik karmaiból. (Erre külön alapítványt is létrehoztak).

Brewster egy interjúban elmondta, hogy Kambodzsában a legtöbb fiatalkorú lányt a családjuk adja el szexmunkásnak. Feleségével eljutottak egy modern bordélyházba is, ahol közel 300 kiskorú lány árulta a testét. „Látszott rajtuk, hogy meg vannak rémülve a férfiaktól, de még jobban attól, hogy mi lesz, ha aznap senkinek nem kellenek, és nem lesz pénz, amit hazavigyenek a családnak. Az épületben volt egy hatalmas karaokehelyiség is, ahol a férfiak azt csinálhattak a kislányokkal, amit csak akartak. Megcsókolhatták és tapogathatták őket, de nem szexelhettek velük, amíg a futtatóikkal az árban meg nem állapodtak. A házban külön emberek feleltek azért, hogy a lányok valóban elmenjenek a vendéggel, s valóban nyújtsanak szexuális szolgáltatást.

„A legdöbbenetesebb az, hogy bankkártyával is lehetett itt fizetni! Vehetsz sört 4 dollárért, karaokézó lányt egy órára 2 dollárért és szexet 3 dollárért.”

„A feleségem és én három lány édesanyjával beszéltünk. Felajánlottuk, hogy kimenekítjük a lányaikat erről a borzalmas helyről, kapnak tőlünk lakhatást, rendes ételt, iskolába járatjuk őket, de mindegyik azt mondta, hogy nekik inkább pénz kell. Erre mi azt feleltük, jó, akkor adunk egy bizonyos összeget, egyfajta kezdőtőkét, amelyből a lányok állni tudják a képzéseiket, hogy aztán elkezdhessenek saját egzisztenciát építeni. Mindegyik anyuka gondolkodás nélkül azt mondta, hogy ilyesmiről szó sem lehet, ugyanis nekik azonnal kell a pénz, és nem kívánnak éveket várni arra, hogy pénzt lássanak a gyermekeiktől. Inkább küldik szexmunkára a lányaikat.”

„Hát, miféle társadalomban élünk?!”

Teszi fel végül a kérdést Nolot és Brewster. Nolot állítja: jelen századunk a szexuális ragadozóknak és a pedofiloknak kedvez. A túlzott szabadosság a felelős azért, hogy a nőket és a gyerekeket a férfiak áruként kezelik. Nolot a kultúra és szórakozás jelszavak mögé bújó fesztiválok veszélyeire is felhívta a figyelmet. Szerinte ezek a rendezvények – ahol nők és férfiak egyaránt fogyasztanak alkoholt és drogot – jelentik a másik legnagyobb veszélyt, itt a legnagyobb az esélye annak, hogy testileg kihasználják és lelkileg megnyomorítják a nőket.

„Nincs más út: meg kell szabadítani önmagától századunk szexuális forradalmát!” – összegez, majd így folytatja:

„Attól tartok, hogy egyszer eljutunk arra a szintre, amikor a mai lányok már csak Kim Kardashian és Miley Cyrus nevére kapják fel a fejüket. Én nem ilyen világban akarok élni! A dokumentumfilmem egy felkiáltójel. Egy eszköz, amellyel a most felnövő generáció lelkéért harcolhatunk. Ha véget akarunk vetni a szexuális rabszolgaságnak és az emberkereskedelemnek, fel kell számolni a pornókultúrát, amely jelenleg átszövi az életünket, s mind a férfiaknak, mind pedig a nőknek vissza kell szerezniük emberi méltóságunkat. A világnak igazi, értékes férfiakra és nőkre van szüksége, nem pedig romlott utánzatokra. Olyan nőket akarunk végre látni, akiket nem árucikként adnak-vesznek. Olyan nőkre vagyunk kíváncsiak, akik női erényeikkel, intellektusukkal, érzelmeikkel, gondoskodásukkal, hitükkel és családösszetartó erejükkel hozzájárulnak a világ jobbá tételéhez. És olyan férfiakra, akik nem prédaként tekintenek nőtársaikra, hanem tisztelettudóan viselkednek velük, s biztonságot nyújtanak nekik. Ahhoz ugyanis, hogy értékes és kiegyensúlyozott párkapcsolatok alakulhassanak ki, elsősorban az kell, hogy a nemek tiszteljék egymást. Az új generációnak is azon kell lennie, hogy szakítson a jelenlegi szexuális narratívával, s új, lelkileg értékes és megbecsült női és férfi minőségeket hozzon létre.”

Nefarious: Merchant of Souls – teljes film:

Dr. Bálint Sándor szülész-nőgyógyász, pszichoterapeuta, a kórházi körülmények között is megvalósítható természetes szülés egyik hazai úttörője. Öt évtizede van a pályán és közel harminc éve foglalkozik a várandós, szülésre készülő nők lelkének ápolásával. Nevéhez fűződik az ország első családbarát szülőszobájának létrehozása is.

„Az egyetemen alapvetően arra készítenek fel bennünket, hogy a női test egy nagyon szép és fontos területével maximálisan tisztában legyünk. Közel 15 évembe telt, mire rájöttem, hogy a női lélek kifürkészése, alapos megismerése is elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban segíteni tudjunk” – árulja el dr. Bálint Sándor.

Mit takar a tünetváltó nőgyógyászati páciens fogalma? Milyen tényezőkön múlhat a teljes gyógyulás? Dr. Bálint Sándor névrokona, dr. Bálint Mihály alapelvét követi, aki szerint nem a betegséget, hanem a beteget kell gyógyítani, amelyhez legfőbb gyógyszer maga az orvos. „Megtapasztaltam, hogy a hozzám forduló asszonyoknak igazán arra volt szükségük, hogy beszélgessek velük. Amikor időt szántam erre, kiderült, hogy pl. az illetőnek párkapcsolati problémái voltak, ez okozta részben a tüneteket. Fontos, hogy kialakuljon egy bizalmi légkör, amelynek alapja a páciens lelkére is fordított idő.”

Az orvosképzés megreformálása sürgető feladat ugyan – fontos lenne a várandósságra nem betegségként, a szülésre pedig nem „veszélyes üzemként” tekinteni –, de ezzel párhuzamosan már gyermekkortól érdemes felkészíteni a nőket a fogantatás, a várandósság és a szülés csodájára.

Az elmúlt néhány évtizedben a korábbi szemléletben szerencsés változás következett be, a „terhesség” kifejezést is felváltotta a „várandósság”, „áldott állapot” szavak használata. Ennek ellenére a császármetszések magyarországi átlaga még mindig 41% körül mozog, amely a műtéti beavatkozások túl gyakori előfordulását jelzi.

A babázás fontossága, az első menstruáció és szexuális együttlét, az önelfogadás, a saját testünk szeretete mind-mind olyan témák, amelyekkel – ha kellő érzékenységgel beszélünk ezekről –felvértezhetjük a fiatal lányokat számos, tudat alatt is munkálkodó információval, amelyeket később, a szülés alkalmával is segítségül hívhatnak. A szakember szerint a kislányok születésüktől fogva rendelkeznek egy különleges „kincsesládával”, amelybe a női felmenőktől öröklött tapasztalatok mellett egész életükben gyűjtögetik az asszonyi lét misztériumával kapcsolatos élményeket. Amennyiben ezek pozitívak, szintén segíthetnek a szülés során.

Számos tényező nehezíti, hogy elfogadják a nők magukat ebben a megváltozott állapotban. Bálint doktor szerint a létezés gyönyörűsége és csodája egyszeri – tegyünk tudatosan azért, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben!

Asszonyként ne csak a külvilágtól várjuk a megerősítést, higgyünk önmagunk képességeiben, adottságaiban, és ami a legfontosabb: tudjunk ÖRÜLNI az életnek, amit kaptunk.

Hisz nem véletlenül született valaki nőnek, nem véletlenül lett feleség, aki most várandós…

„Ha nincs félelem, nincs (elviselhetetlen) fájdalom sem. A megnyílás azonnal megtörténik, hogyha egy asszony számára biztonságos, támogató közegben van. Ekkor csoda történik: egy ember születik.” – Dr. Bálint Sándor a Spiritusz különkiadásában elárulja azt is, hogy a babakelengye beszerzése mellett hogyan érdemes lelkileg is felkészülni a szülésre. Tartsanak velünk!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– Sokan értetlenül állnak szemben ezzel a radikálisan új világnézettel, és azt keresik, hogy kiknek az érdeke és mi áll a hátterében.
– A genderelmélet hátterében a test és lélek (vagyis a biológia és a személyiség) radikális szétválasztása áll, egyben annak tagadása, hogy a test biológiai adottságainak jelentős következménye van a nemi identitás és szerepek szempontjából. Simone de Beauvoir szállóigévé vált egyik mondata: „Senki nem születik nőnek, hanem azzá válik” – jól tükrözi ezt. Ennek jegyében a társadalom teljes, természetellenes átalakítása is a célja a genderelmélet híveinek, nevezhetjük ezt gendergyakorlatnak. 

– A melegházasság legalizálását és a szabad nemválasztást célzó törekvések, valamint a genderelmélet között szoros összefüggés van: ugyanannak a társadalom­formáló mozgalomnak a megnyilvánulásai. 
– Valóban, az LMBTQ-mozgalom emberképe a genderelméletet kitaláló feministáktól származik, részben jól jött a melegmozgalom céljaihoz: szerintük az erkölcs, a házasság és a nemiség csak társadalmi képződmények, nincs velünk született nemünk sem.

De ez visszaütött, hiszen a homoszexualitást akkor lehet könnyebben elfogadtatni, ha veleszületettnek állítják be – amiről azóta bebizonyosodott, hogy tudományosan nem igaz.

A transzmozgalom szerint is létezik a születéssel ellentétes nemű személyiség, úgy, hogy az is valamiképp veleszületett. 

– Vannak tehát törésvonalak az LMBTQ-mozgalmon belül is. A legmarkánsabbnak tűnő ellenérdekeltség a transzneműség elfogadtatásáért küzdők és a nőjogi törekvések mellett elkötelezett feministák között van, hiszen ha előbbiek felszámolják a nemek határait, a nőjogi törekvések okafogyottá válnak. 
– A két álláspont összeegyeztethetetlen. Mégis van bennük közös: a test (biológiai adottságok) és lélek (személyiség) elválasztása. 

– Tudomásom szerint már lefuttatta a pszichológia a „természet versus környezet” kérdését, vagyis annak a vitáját, hogy a veleszületett tulajdonságok vagy a környezeti hatások határozzák-e meg az emberi személyiséget. 
– A „természet vagy környezet” vitája azért álvita, mert félrevisz annak méricskélése, hogy melyik hat nagyobb arányban a tulajdonságainkra, érdeklődésünkre. A természeti és környezeti hatások áthatják egymást, szétválaszthatatlanul. 

– Számomra teljesen elfogadható, ha kutatások folynak a „gender studies” keretén belül. De problémás és elfogadhatatlan, amint a „gender” társadalom­átalakító akciók jelszavává válik, és befolyásolja például óvodák-iskolák tanmenetét, megszabja a polkorrekt beszédmódot. 
– Értékes tudományos kutatások is zajlanak a gender szakokon, például a nőtörténelemnek joggal követelnek nagyobb figyelmet, a nemi szerepek, eredetük, változásaik kutatása is teljesen legitim. De az a keretrendszer, amelyben ezeken a szakokon gondolkodnak, eleve téves, a gyakorlatban pedig még kap egy szélsőbaloldali politikai mázt is. A tudományos eredményekből csak azt fogadják el, amelyik az elméletüket igazolja, ami pedig cáfolja, azt tudományos rasszizmusnak bélyegzik.

Azokat a tudósokat, akik azt állítják, hogy a biológiai adottságoknak jelentős szerepük van a személyiség kialakulásában – evolúcióbiológusokat, agykutatókat, a pszichológusok egy részét –, ellenségként kezelik vagy ignorálják. A genderelmélet egy társadalomátalakító politikai projekt, amely a tudomány eszközeit használja.

A szociológiára vagy gender szakra felvételizők többségének nem pusztán a társadalom vizsgálata, hanem az átalakítása a célja. Van olyan szerző, aki nyíltan megfogalmazza, hogy a cél egy androgün társadalom létrehozása. 

– Nyugaton ez a társadalomátalakító projekt már sok évtizede zajlik fokozatos térfoglalással. Nálunk csak a rendszerváltás után talált táptalajra, mi tehát most sokkal töményebb dózisban kapjuk. Közép- és Kelet-Európában talán éppen ezért nagyobb az ellenállás. 
– A fiatalok körében ma már itthon sem a melegmozgalomnak kell magyarázkodnia, hogy miért van, hanem nekünk, hogy miért nem értünk velük egyet. A korláttalanság mindig vonzó, a korszellem pedig azt sugallja, hogy milyen jó fejek, cukik, hagyjuk már őket békén, hadd érezzék jól magukat ők is. Régen az ember számára a társadalmi beilleszkedés útja az volt, hogy tisztelte a társadalmi intézményeket és normákat, és akkor a közösség elfogadta. A modern ember viszont akkor érzi magát elfogadottnak, ha belső énjét kiélheti. Ennek először a normák látták a kárát, de ma már a saját biológiánk sem lehet korlát. A 20. század folyamán a nemiség vált fokozatosan az önazonosság meghatározójává. Ha ezt összekötjük a társadalmi elismertség új formájával, a belső ember megélésével, és beleteszünk néhány marxista eszmét, előáll a „transznemű koktél”: „Férfi testbe születtem, de nőnek érzem magam. Ha nem veszel így komolyan, ha vitatkozol velem, ha csak tolerálsz, de nem fogadod el nőmivoltomat, akkor nem fogadod el az embermivoltomat se. Te vagy az elnyomó, én az elnyomott.” Amikor elnyomókra és elnyomottakra osztják fel a társadalmat, és le akarják bontani a család intézményét, nem nehéz felismerni a marxizmus osztályharcos társadalomképét. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>