„Nemcsak magyarok vagyunk, hanem testvérek is” – Fazakas Mária Gyöngyi nővér befogadásról, otthonról, szolgálatról és összetartozásról

- Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra?
- Fenyőillatot érzek (nevet). Gyergyószentmiklóson éltünk szüleimmel és két lánytestvéremmel. Az édesapám, akit nagyon szerettem, hatéves koromban elhagyott minket, és másik családot alapított. Egyszerű munkásként nőttünk fel, kicsi korunktól fogva bevontak a feladatokba. Gondoztuk az állatokat, bárányaink meg tyúkjaink voltak, emellett jártunk az erdőre, mezőre takarni, gombászni. Eleven gyermek voltam; nagyon szerettem a természetet, a fáramászást. A szüleim vallásosan neveltek, de nem volt élő kapcsolatom az Istennel.

Ami otthon és az iskolában is jellemző volt rám, az a befogadás.

Emlékszem, harmadik osztályban egy új osztálytársunk érkezett, akit szeretettel fogadtam, és ebből a kapcsolatból hosszú barátság született. Szerettem másokkal megosztani, amim volt. Sajnos csak románul tanulhattam volna az ápolás szakon, amire vágytam, még a Ceausescu-érában. Asztalos szakmát végeztem így, és egy évig dolgoztam a bútorgyárban. Ezt követően eldöntöttem, hogy meglátogatom a Magyarországon élő rokonokat. Édesanyám nagyobbik testvére ’56 után jött ki Magyarországra, és itt alapított családot.

- Tervezted, hogy hosszabb távon itt maradsz, vagy csak véletlenül alakult így?
- Tizenhat évesen látogattam először Egerbe, és a város valamiért nagyon megtetszett. Már akkor szerettem volna itt maradni, de meg kellett várnom a nagykorúságot. Benne volt a pakliban, hogy maradok, ha találok egy jó munkahelyet. Szerintem az Úrnak terve volt ezzel, mert később itt találkoztam a szervita nővérekkel.

- Hogyan bontakozott ki a hivatásod?
- Egy téli napon Balog Gyuszi atya, a Fájdalmas Anya templom plébánosa a havat lapátolta, én pedig segítettem neki. A lapátra könyökölve sokáig beszélgettünk, és meghívott hittanórára. 1991 májusában erre a plébániára érkeztek a szervita nővérek. Mélyen megérintett az a miliő, amit ők teremtettek. Amikor időm engedte, szívesen mentem a kápolnájukba imádkozni, és felajánlottam a segítségemet a nővéreknek. A hittanórán fontos szerepet kapott, hogy éljük az igét ott, ahol vagyunk. A kórházban ételkiosztóként dolgoztam, és közben próbáltam megélni a szeretetet a betegekkel. Már nemcsak vasárnap jártam szentmisékre, hanem hétköznap is. Egyre inkább kibontakozott bennem az élő, szerető Isten képe, aki vonzott. 1992 húsvétján „divatbemutatót” tartottunk a plébánia folyosóján, ahol mindenki végigment a maga ruhájában.

Hirtelen rámutattam az elöljáró, a hetvenkét éves Damiana nővér ruhájára, és azt mondtam: „ez nekem jobban tetszik”.

Amikor éreztem a meghívást, először úgy gondoltam, nem vagyok rá méltó. Sok mindent találtam magamban, ami megijesztett, de Gyula atya a lelki vezetőm lett, és elindultam ezen az úton.

- Milyen tevékenységeken keresztül tudtad megvalósítani a küldetésedet? 
- A jelöltidő alatt néhány hónapig maradtam a kórházban ételkiosztóként. A nővérek a plébánián oratóriumot vezettek, nyári foglalkozást a gyerekeknek, abba is próbáltam belefolyni. Novíciaként nagy ajándék volt, amikor áldoztatási engedélyt kaptam. A kórházban az Élet Kenyerét kioszthattam a betegeknek, és meghallgattam őket. Nagyon megérintett, hogy Jézus rám bízza magát.

Kép

A nővérek az első időkben a magyar nyelvet tanulták, és ők is jártak a kórházba áldoztatni. Terveztük, hogy az idősgondozás lesz a feladatunk. Még jelölt voltam, amikor a nővérekkel felfedeztünk a szomszédban egy idős nénit. Felvállaltuk őt, mert olyan elhagyatottnak tűnt. Amikor felépült a rendházunk a templommal szemben, akkor a nénit is behoztuk. Nem volt vallásos, de a szolgálat és a szeretet hatására megtért. Emlékszem, amikor nem akart enni, együtt ettem vele egy tálból.

Az első fogadalmam után egy világi rendi testvérünknek meghalt a menye, és két árva lány maradt utána. Edit nővér megbeszélte a közösséggel, hogy próbáljuk magunkhoz venni a két árvát. A maklári plébániára kerültünk, ahol csatlakozott hozzánk még egy lány. Egy alkoholproblémás nőt is befogadtunk, így éltünk együtt egy éven át. A rend segített minket Firenzéből, de egyre inkább a saját lábunkra álltunk. Először Makláron alakítottunk ki gyermekotthont, de az az épület nem volt megfelelő. Végül Mezőkeresztesre kerültünk, ahová folyamatosan érkeztek a gyerekek. Az elején nem volt könnyű meghúzni a határokat a serdülők számára, de tényleg sokszor megtapasztaltam a jézusi mondást: „Aki befogad egy gyermeket a nevemben, az engem fogad be”. Közben elvégeztem a szociális gondozó és ápoló szakot, valamint a gyógypedagógiai asszisztens képzést is.
1999-ben egyesültünk a Magyarországon alakult Szűz Mária Szolgálóleányai Szervita Nővérekkel, akik átélték a szétszóratást, és hivatások hiányában a jövőt a velünk való egyesülésben látták.

Az örökfogadalmam után azt a küldetést kaptam, hogy Győrbe menjek, ahol a magyar szervita nővérek élnek. Úgy mentem, mint Ábrahám: minden nélkül.

Nagy ajándék volt a két közösség közti párbeszéd, összehangolódás. Közben a hittudományi főiskolán elvégeztem a hittanár szakot. Zsebedics József plébánossal kialakítottunk egy hittantermet, szerveztünk pásztorjátékot, farsangot, közös kirándulásokat, és egy kis közösség kovácsolódott össze. Az egyik iskola, ahová jórészt cigánygyerekek jártak, nehéz terepnek bizonyult, de érdemes volt időt és energiát belefektetni. Az egyik hittanosom ma már kispap a győri szemináriumban. Az áttörés úgy kezdődött, hogy leálltam a szülőkkel beszélgetni, és tanultam tőlük néhány mondatot cigányul. Húsvét előtt megmostam a gyerekek lábát, és megérintette őket, hogy valaki szeretettel hajol le hozzájuk. Egyik első osztállyal az irgalmas szamaritánust dramatizáltuk és beosztottuk, hogy ki kicsoda legyen. Egyszer én lettem az összevert ember, és segítségért kiabáltam. Mindenki visszaszaladt, hogy mi történt, és átöleltük egymást.

- Úgy tudtam, a szerzetesek zárt klauzurában élnek. Hozzátok mégis bárki bemehet?
- A családiasság a szervita rend egyik alaptulajdonsága, éppen a máriás lelkület miatt. A Covid alatt nem tudtuk megélni, de most is jöhetnek hozzánk a hívek zsolozsmára, szentmisére, rózsafüzérre, együtt megülni a rendi ünnepeket. Tavaly nyáron befogadtuk a plébániai napközis tábort. Ez azért volt jó, mert a gyerekek mellett a két idős nővérre is tudtunk figyelni, akik velünk élnek. A győri rendházban a befogadásból született a világi testvériség. Két éven keresztül rendszeresen megszállt nálunk néhány asszony, akik a hittan szakot esti tagozaton végezték. Együtt ettünk, beszélgettünk, közben pedig megismerték a lelkiséget. Kanizsán és Székesfehérváron szervita világi rendet alapítottak.

Kép

- A magyarság összetartozásának egyik szimbóluma a csíksomlyói búcsú. A gyökereid elérnek odáig?
- 18 évesen, amikor nyilvánosan lehetett menni, nemet mondtam a csíksomlyói Szűzanyának, és inkább a barátomat választottam. Később ennek a kapcsolatnak vége lett, és egyik barátnőm meghívott a CSIT-re, a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozóra, aminek az volt a témája, hogy „Újjá kell születnetek”.

Nagyon megérintett a lelkigyakorlat miliője. A bűneinket papírra írtuk, és egy nagy tűzben elégettük.

Itt tett tanúságot a hivatásáról Böjte Csaba testvér. Érdekes egybeesés, hogy 2000-ben az örökfogadalmam is épp pünkösd vigíliáján volt, amikor a csíksomlyói búcsú. Nagyon szerettem volna ott lenni Ferenc pápa látogatásán, a jegyem is megvolt, de akkor haldokló nővértársamat kísértem. Így éltük meg a „Járjunk együtt” mottót.

- Mi az, amit magaddal hoztál otthonról, az erdélyi környezetből?
- A testvéri szeretetet, a szolgálatkészséget. Otthon megtapasztaltam az ökumenizmust, mert a testvérem férjének családjában többféle felekezet volt jelen. Egyik sem volt idegen számomra, hiszen természetes, hogy testvérek vagyunk. Ugyanúgy elmentem a református templomba vagy az adventista imaházba. A családban láttam azt is, hogy mindkét testvérem szépen megélte magyar-román kapcsolataiban a barátságot. A másik a derűs, humoros, góbés természet. Ez ma is megvan bennem, és sok nehézségen átvisz. A Jézus Szíve és Szent Anna búcsúkban jó volt megtapasztalni az összetartozás érzését a népviseletben és a közös imában. Nekünk a magyarságunkért küzdenünk kellett, és mindent megtettünk az egység megéléséért. Mi még voltunk kukoricafosztani és tolltisztítani, megtapasztaltam az egyszerű, közös munkát. A családban tanultam meg a másikon segítést.

- Eljöttél magyarként Romániából, az anyaországban pedig egyfajta nemzetköziségbe csöppentél a nővérek között.
- Egerben, a plébánián és Firenzében, a rendházban is úgy éreztem, hogy otthon vagyok. De a táptalaj az a közeg maradt, ahonnan jöttem. Látom az erdélyi emberek hagyományos, élő hitét, a lelkiségi mozgalmakat, szerzetesi közösségeket. Azt hiszem, a jövő Krisztusban van.

Fontos a magyarságunk, de nem csak magyarok vagyunk. Ha Isten oda helyezett minket, akkor testvérek is vagyunk.

Amikor szerzetességem 25. évfordulójára készülve, 2018-ban hálát adni mentem Csíksomlyóra, egy román rendőrrel beszélgettem olaszul. Akkor fordult meg a fejemben, hogy ha Csíksomlyó kegyhely, miért nem jönnek ide más nemzetiségűek, mint más kegyhelyekre? Egy évvel később maga Ferenc pápa és más nemzetiségű zarándokok is ellátogattak Csíksomlyóra. Nyitottnak kell lennünk. Krisztus és a Szűzanya nem csak a magyaroké. A rongyszőnyeg különböző színű elhasznált anyagokból áll, mégis milyen szép szőttes. Ilyennek kell lennünk nekünk is, ahová az Úr Jézus örömmel lép.