„Mennyben lakó én Istenem,
Vedd füledbe dicséretem!
Téged dicsér egész világ,
Neked köszön a kis virág,
Madárka is, mikor dalol:
Magasztal a bokor alól.
Mikor a fa sóhajtozik:
Atyám, hozzád imádkozik.
Erős vihar, kis gyönge szél,
Tenger, patak hozzád beszél.
Az ég, a föld telve veled –
Dicsértessék a te neved!”
Az elmúlt száz esztendőben kicsik és nagyok ezrei ismételték e sorokat, azonban az ritkán derült ki, hogy nem népi gyűjtésről van szó, hanem Pósa Lajos művéről. A költő szülőfalujában, Nemesradnóton a mai napig elhangzik ez az ima a református istentiszteleti liturgia részeként. Ugyancsak neki köszönhetjük az „Én Istenem, jó Istenem, / Becsukódik már a szemem” és a „Jó Istenem, felébredtem, / Te őrködtél én felettem” kezdetű verseket, valamint az egyik első – és egyben legnépszerűbb – gyermekhetilapot, „Az Én Ujságom”-at, amelynek 1889-től egészen haláláig, 1914-ig volt főszerkesztője. Segítségével gyökerezett meg és fejlődött a magyar gyermekirodalom, ugyanakkor nem csupán a gyermekekhez szólt, versei máig tanítanak a hazaszeretetről, a természetről, a családról és a hitről.
A mi történetünk
„Számomra idegenül cseng, amikor Pósa Lajosként utalnak rá, nekem ő már mindig Pósa bácsi lesz” – fogalmaz Pósa Judit, a költő szépunokahúga. Bár jó néhány évtizeddel Pósa bácsi halála után született, számára mégis személyes az emlékezés, napjai szerves része a megmaradt hagyaték minden egyes darabja, ezért is tartja fontos missziónak, hogy az olvasók – különösen a gyermekek – újra felfedezzék maguknak az elfeledett írásokat. Judit édesapja tizenegy évvel ezelőtti halála után vette át a hagyaték gondozását, az elmúlt évtizedben pedig igyekezett minél többekkel megismertetni szépnagybátyja életművét. „Amikor szövegeiben olvasok például unokahúgáról, Piroskáról, mindig rácsodálkozom, hogy a dédnagymamámról írt. Története a családom története, az én történetem – de közben mindenkié, aki olvassa, és aki tanulni tud belőle” – foglalja össze a hagyományőrzés célját.
Pósa Lajos 1850-ben született egy református családban, édesanyja lelkésznek szánta, de ő hamar az írás felé fordult. Rimaszombati, majd sárospataki iskolás évei után Pesten tanult tovább, hogy végül maga is tanító legyen. A tanári pályát végül néhány év után otthagyta, hogy újságíróként helyezkedjen el, többek között a Nemzeti Hírlapnak írt. „Nem szerette a Habsburgokat, és bár hátratételt nem szenvedett a nemzeti érzelmei miatt, tanárként nem tudott az oktatási rendszerben maradni” – teszi hozzá Pósa Judit. – Amikor otthagyta a katedrát, rimaszombati iskolatársa, Mikszáth Kálmán helyére ment Szegedre, ő ajánlotta be a Szegedi Naplóhoz.”
Ez a lehetőség komoly változásokat hozott Pósa Lajos életébe. Szegeden ismerkedett meg Dankó Pista zenésszel, aki több művét is megzenésítette.
Majd Mikszáth Kálmán javaslatára a gyermekirodalom felé fordult, és szomorkásabb balladáit felváltották a legkisebb korosztály számára írt versek.
A célközönség körében méltó fogadtatásra leltek a művek, Pósa hamar népszerű lett a gyermekek között. 1889-ben, Budapesten elindulhatott Az Én Ujságom című hetilap, amelyet eleinte Benedek Elekkel közösen szerkesztettek.
Szerkesztőbácsi sorai
„Küldj be egy másik sebes mondókát. Szeretném, ha az is ilyen figurás lenne. Ha többet tudsz, többet is beküldhetsz, de olyat, ami még nem jelent meg Az Én Ujságomban” – válaszolta Pósa bácsi 1898 nyarán az akkor 13 éves Kosztolányi Dezsőnek, aki előtte üzenetet küldött a „Szerkesztő bácsi postája” rovatba. Ezt a rovatot különösen is kedvelték az olvasók, hétről hétre érkeztek a szerkesztőségbe rövidebb és hosszabb levelek gyermekektől, amelyek közül Pósa bácsi minél többet igyekezett megválaszolni. A hetilapot olvasó gyerekek kérték azt is, hogy az újságban legyenek fényképek azokról, akik nekik írják, szerkesztik a hetilapot, aztán találkozni is szerettek volna velük. Így szervezték meg az első író-olvasó találkozókat, amelyeken meséket olvastak fel a gyermekeknek különböző helyszíneken – de olyan alkalom is volt, amikor maga Blaha Lujza énekelt a kicsiknek.
Többek között ebben rejlett Pósa bácsi és Az Én Ujságom vitathatatlan érdeme: a műfaji változatosság mellett a kor legnépszerűbb szerzői szóltak a gyermekekhez fontos témákról – ráadásul az ő hangjukon. Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Jókai Mór és Krúdy Gyula is eleget tettek a felkérésnek, a Nagyapó tréfái névre keresztelt rovatot pedig éveken át Gárdonyi Géza írta. Pósa Lajos baráti köre is szerteágazó volt, könnyen megtalálta a hangot az emberekkel, jó kapcsolatot ápolt például Feszty Árpáddal, Bródy Sándorral és Bársony Istvánnal, illetve a korszak színészeivel és feltörekvő költőivel. Móra Ferenc később úgy fogalmazott, Pósa Lajos nélkül nem kezdett volna gyermekeknek írni.
„Pósa bácsi mindig arra biztatta a gyermekeket, hogy beszéljék meg a szüleikkel, ha írnak neki vagy ha szeretnék, hogy soraik megjelenjenek az újságban. Érdekes ugyanakkor, hogy sokszor nem is megjelenés miatt küldtek üzenetet, hanem beszámoltak otthoni örömeikről, bánataikról” – foglalja össze Pósa Judit. – A szerkesztőbácsi pedig mindig komolyan vette őket. Miközben ma sokszor tabuként kezelünk bizonyos témákat a gyermekek előtt, ő sokszor írt a betegségről és a halálról is, ezeket az élet részének tekintette.”
Ez a hozzáállás tette igazán igényessé Az Én Ujságomat, a szerzők nem a gyermekekhez hajoltak le, hanem igyekeztek őket mind feljebb és feljebb emelni.
Pósa Lajos magánélete nem volt viharos. Ugyan már elmúlt ötvenéves, amikor 1900-ban feleségül vette az elvált Andrássy Anna Lídiát, de lányát, Sárát attól kezdve sajátjaként nevelte és nevére is vette. Közös gyermekük nem született, de bizonyos, hogy olvasói saját nagyapjuknak is tekintették. 1914-ben, 40 éves írói jubileumának megünneplésekor több tízezer gyermek köszöntötte.
Egy sírhalom boruljon ránk szelíden…
„Nobel irodalmi díja nemcsak a fényes, csillogó eredménynek van szánva, hanem szánva van – és szánva kell, hogy legyen – a mélyreható, csendes erkölcsi sikernek és eredménynek is. És ha ez igaz – úgy érzem, hogy igaznak kell lennie –, akkor az elismerés pálmája Pósa Lajost illeti, mert ő teremtette meg nemzete számára a nevelőirodalom legfontosabb s egyben legnehezebb ágát: a gyermekirodalmat” – e szavakkal szerette volna Herman Ottó, a századforduló polihisztora Nobel-díjra jelölni Pósa bácsit, azonban a költő halálának évében kitört az első világháború, és következményei mindent megváltoztattak – beleértve a magyar irodalmat is.
Sára, Pósa Lajos és Andrássy Anna Lídia
„A világégés után már nem lehetett csak úgy visszatérni a korábbi állapotokhoz, a második világháború után pedig elképzelhetetlen volt olyan verseket népszerűsíteni, amelyek Istenről, a hazáról és a családról szólnak” – fogalmaz Pósa Judit. Mint mondja, a történelem viharai között egy időre feledésbe merült Pósa Lajos neve és költészete, hosszú évtizedeken át csak a család és szülőföldje őrizte az emlékét – ők azonban töretlenül. Nevelt lánya ajándékaként a családtagok Budapestről menekítették át Gömörbe a hagyaték megmaradt darabjainak egy részét: „Szüleim hozták át a határon a könyveket egy kofferben, amit a hátsó ülésre tettek, ráterítettek egy pokrócot és még a bátyám is ráfeküdt, hátha úgy nem veszi észre a finánc. Úgy alakult, hogy mégis észrevette és elvette a koffert, amely tele volt hazafias költeményekkel és imákkal – a szüleim egyértelműen a legrosszabbra gondoltak.
Órák teltek el, amíg végül visszatért a vámos és csak annyit mondott, belemerült az olvasásba, majd megköszönte és jó utat kívánt” – idézi fel Pósa Judit.
Az emlékek megőrzése és felelevenítése ma sem könnyű. Pósa Lajos nevét egyelőre egyetlen intézmény, a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár gyermekrészelege viseli, azonban az elmúlt tíz évben egyre többet lehet hallani és olvasni a költőről. 2014-ben, halála 100. évfordulóján előadásokat és felolvasó alkalmakat is szerveztek, amelyre Pósa Judit így emlékszik vissza: „Hiába hangzottak el több mint százéves sorok, a gyerekek figyeltek és vissza tudták idézni a hallottakat. Azt gondolom, az olvasó feladata ennyi: örülni a versnek és rendületlenül olvasni, mert a költő minden művét szeretetből írta, és mindegyik nekünk szól.”
Pósa Lajos vágya az volt, hogy feleségével ugyanott nyugodhassanak, de az asszony 1953-ban bekövetkezett halálakor nem temettek senkit a Fiumei úti sírkertbe. Lányuk évekkel később levélben fordult a város vezetéséhez és Pósa bácsi egyik versével kérte, hogy édesanyja mégis a férje mellé kerülhessen. A múltból szóló üzenet célt ért – és ma is olvasható immár közös sírjukon:
„Egy sírhalom boruljon ránk szelíden,
Ha meghalunk, én drága kedvesem!
Virágos lesz sírunk minden göröngye,
Ha együtt alszunk szépen, csendesen.
Porladni is százszorta édesebb lesz,
Ha új világról együtt álmodunk...
Akácfa suttogó zenéje mellett
Vegyül majd össze a haló porunk.
Szívünk porát fölszívja az akácfa
S belőlünk majd két zöld lombot fakaszt:
Így ér a mi el nem múló szerelmünk
Örök, mosolygó, új meg új tavaszt.
Dalos madár meg-megpihen az ágon
S legszebb dalát dalolja el nekünk;
Mi meg, a két lomb, egymásra borúlva,
Suttogva, boldogan ölelkezünk!”
2017-ben alakult meg a Pósa Lajos Társaság a költő szülőföldjén, Gömörben. A Társaság célja, hogy Pósa Lajos gazdag életművét minél szélesebb körben bemutassa, illetve hogy a felvidéki kulturális életbe bekapcsolódva alkalmakat teremtsen az emlékezésre, a tiszteletadásra és az értékek mentésére.
