Hárem vagy páros

Azoknál az állatoknál, amelyeknél a szaporulat bőséges, az utódok jelentős része elpusztul, és csak a legkiválóbbak maradnak életben. Ilyen mértékű kiválasztódás nem engedhető meg olyan fajoknál, amelyeknél az utódok száma alacsony, valamilyen rostára azonban mégis szükség van, az egészséges génállomány fenntartása érdekében. Ezért itt a természetes szelekció nem kevésbé lényeges formája a párzás jogáért folytatott versengés, amelyből a legrátermettebb hímek kerülnek ki győztesen, ők fogják tehát tulajdonságaikat továbbörökíteni. A nőstények közötti versengés nem célszerű, hiszen ez az utódok számának csökkenését eredményezné. A cél tehát az, hogy egy-egy jó adottságokkal rendelkező hím minél több nőstényt termékenyítsen meg, ez pedig nem a párkapcsolatnak kedvez, hanem a tartós vagy időleges háremek kialakulásának, ami igen gyakori az emlősök körében.

A hím, ha egyáltalán jelen van állandó jelleggel a csoportban, kizárólag védelmi szerepet tölt be, a ragadozókkal, de még inkább a vetélytárs hímekkel szemben.

A csupasz, vak apróságokat világra hozó rágcsálók körében már előfordul a hím szerepvállalása a kicsinyek őrzésében; némelyikük tartós kapcsolatot is létesít, s ha egyszer párba állt, újabb partnert már nehezen vagy egyáltalán nem fogad el. Jelentős szerephez jut az apa a legtöbb kutyaféle ragadozó kölykeinek ellátásában is, hiszen a vadászat bizonytalan kimenetelű vállalkozás, és egyáltalán nem mindegy, hogy egy vagy két szülő próbálkozik vele.

Egy év, vagy egy élet

A madarak melegvérű állatként utódaik embrionális fejlődéséhez a hőt saját testükkel biztosítják, de az embriók nem az anya testén belül, hanem tojásban fejlődnek. A tojásból kikelő fiatalok képtelenek az önellátásra, de az esetek többségében még arra is, hogy kövessék szüleiket – gondoskodás nélkül elpusztulnának. A tojásokat melegíteni kell, de közben táplálék után is kellene járni, a kikelés után pedig az éhes szájak betömése igényel erőn felüli áldozatvállalást. A tojók valamennyien a saját fészekaljukkal vannak elfoglalva: az apán kívül nincs más, aki legalább részben levehetné az ivadékgondozás terhét az anya válláról.

Hogy a párok kapcsolata mennyire tartós, azt elsősorban az adott madárfaj átlagos élettartama szabja meg: a kötelék szólhat egy költési idényre, és tarthat akár egy életen át is. A darvak, ludak, albatroszok, pingvinek és egyéb hosszú életű madarak azonban nemritkán holtig tartó hűséget fogadnak egymásnak.

A minden tavasszal felcsendülő madárdal azt jelenti, hogy a tollas énekesek hímjei elfoglalták területüket, s készen állnak arra, hogy társat válasszanak…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Az alacsonyabbrendű állatok közt a nemek közti kapcsolat általában a párosodásra korlátozódik – folytatásra nincs szükség, hiszen az ivadékgondozásnak itt általában csak kezdetleges formái fordulnak elő. Párkapcsolatot ezek az állatok nem létesítenek, mert feladatukat egymagukban is el tudják látni, abban nincs szerepe, és nincs is helye a másik félnek.

Érzelmi életről sem beszélhetünk esetükben, csupán célszerűségről, amely néhány kivételes esetben számunkra egyenesen rémisztőnek tűnő megoldásokhoz vezet: az is előfordul, hogy a hím éppen a halálával szolgálja az ivadékgondozás sikerét.

Az imádkozósáska nősténye párzás közben felfalja gyermekei apját, ezáltal olyan fehérjemennyiséghez jut, amelyre máshogy nem tudna szert tenni. Ez nagymértékben hozzájárul a peterakás sikeréhez, a hím rövidke élete pedig néhány hét múlva amúgy is véget ért volna, mint ahogy elpusztul a nőstény is, miután hőszigetelő fehérjeburokba zárt petéit elhelyezte az őszi aljnövényzetben.

Egyedül is megy

A gerincesek körében egyre gyakrabban találkozhatunk ivadékgondozással, ám a változó testhőmérsékletű („hidegvérű”) állatok esetében a szülőpárnak többnyire csak az egyik fele vesz ebben részt. Ez a fél kézenfekvő módon többnyire a nőstény, hiszen ő ad életet az utódoknak, de vannak kivételek: a sziámi harcoshalnak például a hímje épít habfészket, és ebben őrzi a nőstény által lerakott ikrákat, majd egy darabig a kikelő ivadékot is, a csikóhalak esetében pedig egyenesen maga az apa kelteti ki költőtáskájában a következő generációt. A halak, kétéltűek és hüllők többsége azonban beéri azzal, hogy fészekalja számára biztonságos helyet keres. Utódaik többnyire saját magukra vannak utalva, szüleik nemigen tudják segíteni őket: a faj fennmaradásához szükséges túlélési arány záloga az ikrák, peték vagy tojások nagy számában rejlik.

Az ivadékgondozás munkamegosztása, amely párkapcsolat kialakítását teszi szükségesé, azoknál az állatoknál kap nagyobb jelentőséget, amelyek egyrészt valamilyen oknál fogva csak kevés utódnak adnak életet egyszerre, másrészt utódaik gyámoltalanok, az önellátásra képtelenek.

Ilyenek elsősorban az állandó testhőmérsékletű („melegvérű”) élőlények, vagyis a madarak és emlősök között akadnak. Az emlősök esetében a méhen belüli fejlődés erősen korlátozza a lehetséges utódok számát: míg petét, ikrát szinte bármennyit lehet rakni, addig eleven utódokból csak kevés fejlődhet egyszerre az anya szervezetében. A megszülető utódokat nem lehet egyszerűen sorsukra hagyni, s felnevelkedésükre nemritkán több esély van akkor, ha az anya valaki mást is be tud vonni a róluk való gondoskodásba. Csakhogy a hímek erre nem mindig kaphatók…

A cikk 2. részét itt olvashatja. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

– Gátlásos fickónak ismerlek…
– Stimmel.

– Ez a tulajdonságod soha nem befolyásolta negatívan a színpadi teljesítményedet?
– Furamód inkább a javamra szolgált, a színpadon gátlástalan lehetek. A gátlásosság fegyelemre ösztönöz. Az előadások előtt az öltözőben néhány pillanatra igyekszem kizárni magamból a külvilágot. Olyankor arra kérem Istent, adjon nekem erőt a feladathoz. De nem veszem „őt” sokáig igénybe. Az a néhány másodperc is elegendő, amikor a figyelmét érzem. A nagyapám református lelkész volt, ami nyilván befolyásolja a világlátásomat. Hiszek a Mindenhatóval való párbeszédben.

– Létezik egy morgós éned is, aki ha robban…
– Tudom, sajnos. Az igazságérzetem elképesztően fejlett, ezért gyakran kerülök veszélyes helyzetekbe, például a forgalomban. Ági, a feleségem szerint engem egyszer le fog lőni egy elsötétített BMW-ből kiszálló maffiózó. Hú, tényleg nagyon be tudok ám gurulni! Zavar, hogy egyesek mások jóindulatával, előzékenységével simán visszaélnek, akár életeket is veszélyeztetve. Mondd, mi abban a kunszt, hogy egy nagyokat kompenzáló senki bevág eléd a pirosnál? Mi abban a menő, hogy lenyitott ablaknál, mondjuk, a Váci úton, rád üvölt, és fenyeget? Elismerem persze, hogy én is ritkán engedek. Soha nem támadok, de ha igazságtalanul kiosztanak, nem maradok adós. A magyar nyelv, mint tudjuk, gyönyörű és ötletes, így számos lehetőséget ad arra, hogy színezzem a mondandómat.

– A munkában visszafogottabb vagy.
– De azért nem hagyom ám magam! Kifejezetten makacs tudok lenni. A művészetben nem ismerek jólfésültséget, udvariasságot.

– Amikor rendeztél, sértettél vérig kollégát?
– Remélem, hogy nem. Elsősorban színész vagyok, akit gyakran megaláztak, így pontosan tudom, mit érez egy másik színész. Nem hiszek a „gyilkos” színházban. Nem hiszem el, hogy ne lehetne jó színházat csinálni anélkül, hogy a másikat földbe döngölném.

A színház – párbeszéd. A színház – játék, de komolyan! Ezt sokan elfelejtik, én soha!

– Akkor a Beugró (négyszereplős, szituációs színházi játékokon alapuló szórakoztató televíziós műsor) szinte rád lett szabva.
– Igen, ezt én is így érzem. Ráadásul a legjobbkor jött, 38 évesen. Akkor, amikor egy ekkora ziccert már be tudtam varrni a ficakba.

Kép

Kálloy Molnár Péter

– Hogy kezdődött? Ki keresett meg az ötlettel?
– Eredetileg a Beugró egy franchise (BBC / Channel 4: Whose Line Is It Anyway?), de a producer-rendező Kapitány Iván nem akarta szolgaian másolni az eredetit, ő speciális, magyar változatban gondolkodott az első perctől fogva. Korábban is dolgoztunk együtt a Kútfejekben, amit ő rendezett; abban a filmjében én kaptam Patkány szerepét, amit nagyon élveztem. Iván a Kövek a zsebben-előadásban, a Tháliában is megnézett bennünket Rudolf Petivel, ami jó ajánlólevélnek bizonyult. Amikor fölhívott, hogy lenne egy ilyen terv, s hogy benne lennék-e, két másodpercet gondolkodtam a dolgon, azonnal igennel feleltem. Nem sokkal utána már Novák Petivel és Szabó Győzővel együtt ültünk le agyalni. Minden flottul is ment, mégis volt hiányérzetünk. Éreztük, a dolog csak úgy lehet teljes, ha lesz velünk egy lány a színpadon. Rudolf Peti Pokorny Liát javasolta; én is örültem az ötletének, mivel Liával korábban, Bácskai Juli pszichoszínházában élveztem a közös munkát. (2020-ban újráztak: KarantÉn vagy Te címmel improvizációkra építkező előadást készített Lia és Péter – a szerző.)

A műsor alapcsapata tehát villámgyorsan kialakult. A pilotadást 2007. május 7-én vettük fel a Játékszínben. A Beugró szilveszter éjjel került adásba a TV2-n. Egyikünk se gondolta, hogy ekkora siker lesz belőle.

– Azért egy színésznek nem feltétlenül új terep az ilyesmi. A Színművészetin az improvizáció, a szituációs játék része a tananyagnak.
– De nem így. Annak nincsen tétje. A Beugró viszont egyedi program, egyediek a játékok is; magunk találtuk ki azokat. A színpadon iszonyúan pontosnak, koncentráltnak kell lenni, éreznünk kell egymás rezdüléseit. Ha valaki hibázik, a többieknek őt is mentve, pillanatok alatt jól kell reagálnia. Nagy segítség a játékmester jelenléte. Novák Peti hihetetlen érzékkel, empátiával működik. Picit rendez is.

– Szerinted mi magyarázza a Beugró sikerét?
– A csapatmunka. Egyébként mostanában vagyunk a legjobb formában. Milyen kár, hogy ezeket a telt házas (már amikor nincsen éppen karantén…) előadásokat a Játékszínből nem adja a tévé. De nincs okom morgolódni, elvégre nyolc évad, az nyolc évad, ráadásul az ismétlések folyamatosak, s az emberek ma is szeretik a Beugrót; megállítanak az utcán, kérdezik, mikor játsszuk újra. Tulajdonképpen ez a produkció az összes társadalmi csoportot lefedi, mindenkihez szól, a szituációk ismerősek, bárki számára átélhetők, de ha a siker titkát keresem, van itt még valami. Szerintem kulcsfontosságú, hogy Novák Peti kivételével az alapcsapatból mindenki vidéki, vagy vidéken töltötte el a gyermekkora nagy részét. Rudolf Péter sokáig Vácon élt. Győző nyírségi. Lia a Mátra környékéről származik. Én Borsodból. Egyikünk se kapta könnyen a sikert. Egyikünk sem lehetett biztos abban, hogy ezen a rögös pályán majd odaér, ahol most tart.

Én Mezőcsáton, ha éppen nem a pöttyöst rúgtam, álmodoztam, fantáziáltam. Anélkül, hogy tudatosult volna bennem, milyen pálya felé tartok, elképzelt helyzetekbe éltem bele magamat, megfigyeltem a körülöttem élőket, majd utánoztam őket; voltak emberek, akiknek a jellegzetes viselkedését, gesztusait „kiértékeltem”, megfejteni próbáltam. Úgy is fogalmazhatok, hogy én és a többiek is, egyre csak gyűjtögettük az élményanyagot, mintha mindig a Beugróra készültünk volna. Szerintem ez a műsor még a Rudolf Petinek is hozzátett a pályájához. Rólunk nem is szólva! Azokon az estéken, amikor a Beugró van műsoron, úgy el tudok „szállni”, hogy esküszöm, úgy érzem magam, mintha újra a csáti futballpályán üldözném a bőrgolyóbist...

Tudod, a Beugróban üdítő az is, hogy igazolhatjuk: nem csak színészek vagyunk! Sokkal több van bennünk! Kreatív, alkotó emberekként létezünk.

– A Beugró azért veszélyes terep is lehet. Volt, hogy félreértettél valamit, hogy megsértődtél valakire?
– Hogyne, eleve túlérzékeny vagyok…

– És?
– Nincs és. Megbeszéltük utána. Aztán elfelejtettem az egészet. Nem őrzők apró tüskéket.

(Részlet Szabó Zoltán Attila K.Ö.R. – Kálloy Összes Rövidítve című, az Antológia Kiadónál 2021-ben megjelent könyvéből.)

Gyerekkoromban a mi családunk nem utazott, csak évente egyszer egy hétre, Bélatelepre a suli táborába, ahol anyu tanított. Apu nem jött velünk, azt hiszem, neki az volt a pihenés, hogy nem voltunk otthon, bár rendszerint meglátogatott minket egy fél napra. Mi hárman, anyu, az öcsém meg én, mindig nagyon vártuk a nyaralást és mindazt, amit jelentett.

Elsősorban azt, hogy minden máshol és másképp van, mint máskor. És persze mindhárman életünk aktuális vágyait aggattuk erre a hétre: kisiskolásként azt, hogy kifogunk majd a zsebpecával egy termetes halat, hogy anyu velünk lubickol a Balatonban, hogy röpizünk és pingpongozunk. Azonban csak sneciket fogtunk (azokat is nagyon sajnáltuk, amikor már ott vergődtek a horgon), anyu nem szeretett úszni, szívesebben kártyázott a kollégáival (ő erre készült egész évben). Később életre szóló barátságok, nagy szerelmek reményével szálltam le a vonatról, de persze ezek sem ott és akkor találtak rám.

Az utolsó napon, amikor már a becsomagolt bőröndök mellett álltunk, sokszor éreztem, hogy ha maradhatnánk még egy napot, minden megvalósulna…

Hogy később szerelmesként és a mézeshetek alatt mit jelentett a nyaralás, nem tartozik szorosan a tárgyhoz, mert a rózsaszín köd, kissé elfedné a témát, úgyhogy ez itt most átugrom.

Amikor megszülettek a gyerekek, minden évben kiügyeskedtem valahogy, hogy elutazzunk. Többnyire nem mentünk messzire, azt viszont alaptézissé tettem, hogy a nyaralás a gyerekeinknek létfontosságú, olyan, mint a D-vitamin, csak ezt épp akkor kell adni, amikor nyár van. Egyszer, amikor sehogy sem futotta a költségvetésből utazásra, eladtam az évek óta elő sem vett családi ékszereket, hogy elmehessünk Balatonra. (Ezt most is jó döntésnek gondolom.) Azt hiszem, a nyaralást színes buboréknak tekintettem, amelyben lebegni lehet, ami kizár minden zavaró tényezőt, teret és lehetőséget ad, hogy csak egymásra figyeljünk azokkal, akik számunkra fontosak, és észrevegyük a világot magunk körül. Mert hogy ez az élet, amiért élni érdemes, nem?

Kép

Kép: Fortepan - Adományozó: Magyar rendőr

Nem akartam észrevenni, hogy az elvárásainkból fújt buborék simán átereszti az éppen soron következő családi konfliktusokat, munkahelyi problémákat, sőt, nem csupán időt és teret ad a hétköznapokban praktikus okokból elhalasztott és elegyengetett nézeteltéréseknek, hanem fel is erősíti ezeket. Főleg, ha közben minden egyes „elvesztegetett” percet, órát és napot kíméletlenül számon tartunk: hogy ma is esett az eső, nem kirándultunk, hogy megint a legnagyobb UV-sugárzásra sikerült végre kimenni a strandra, hogy a közös sütögetésről többen elvonultak aludni, hogy ki se csomagoltuk a társasjátékokat, és nem volt kedve senkinek eljönni velem a szabadtéri színpadra…

Nem engedtem el a nyaralás rózsaszín gyerekkori álmát, mániákusan hittem abban, hogy most mindenkinek minden vágya teljesül majd, csupán szervezés és kis alkalmazkodás kérdése. Pedig gyerekkorom óta jól ismertem a viccet a három eltévedt süntestvérről, akik közül ketten hazavarázsoltatják magukat a jótündérrel, mire a harmadik visszakunyerálja őket a sötét erdőbe, mert egyedül unatkozik. Semmit, sőt, senkit sem akartam veszni hagyni. A közös programok pedig azt is jelentették, hogy mindig várunk valamire, ami mindig valakinek túl hamar vagy túl későn van. A kedélyes családi légkört időről időre érdekegyeztetések és viták veszélyeztették, amelyek olyan horderejű dolgokról folytak, hogy ki melyik szobát foglalja el, kocsival menjünk-e vagy biciklivel, netán gyalog, főzzünk vagy üljünk be pizzázni, kié a fürdőszoba és meddig…

Mindezt az sem könnyítette meg, hogy mindig magammal hoztam a jó háziasszony és jó anya szerepét is.

Folyamatosan szerveztem a társaságot, testvéreket, unkatesókat, barátokat hívtam. És persze a nagy társasághoz mindig kell egy szervező, egy koordináló, aki olykor észrevétlenül őrmesterré változik… Amikor én semmit sem csinálok, elkezdem magam diszkomfortosan érezni. Kedves anyák és lányok, ismerős? Persze, sebaj, nyaraláskor is akad némi házimunka, vagy ha nem, hát azonnal kitalálom, hogy nemezeljünk a gyerekekkel, áthívom a szomszédokat vacsorára, vagy sütök 30 palacsintát, amit amúgy lehet kapni a kinti bódéban is… Emancipáció ide vagy oda, azt hiszem, nem csak a mi családunkban öröklődött generációkon át, hogy egy nőnek lelkiismeretfurdalásának kell lennie, ha nem csinál semmit.

Talán úgy összegezhetem, hogy a nyaralás alatt a hétköznapok kötelességtudata és az ünnephez, a szabadsághoz ragasztott minden vágyam (megsokszorozva immár a hozzám tartozók vágyaival) viaskodik bennem egymással. Naná hogy ennek a harcnak voltak sebesültjei, sőt „halottjai” is, ha nem is emberi áldozatok. Csak a remények sorvadoznak el. A kocsiban hazafelé mindig volt legalább egy duzzogó családtag, a bepakolt könyvek rendszerint olvasatlanul érkeztek haza, a nagy kipakolás és a negyedik adag mosás után pedig, amikor belenéztem a tükörbe, egy elcsigázott arc nézett vissza rám.

Lassan tanultam meg nyaralni, és még ma sem vagyok vizsgára kész.

Amikor már a gyerekeim is a párjaikkal jöttek velünk, és volt pár órám, hogy reflektáljak a történtekre, kezdtem rájönni, hogy a családi nyaralás nem olyan, mint egy elmélkedős múzeumlátogatás, egy pezsdítő teljesítménytúra, egy jóleső úszás vagy egy lazító masszázs. És pláne nem mind egyszerre! Nem tartós, intenzív pihenés, nem izgalmas élmények begyűjtése, hanem inkább felkészülés arra, hogy amikor minden tökéletes, észre tudjuk venni és meg tudjuk élni. Azt a pár órát, vagy lehet, hogy csak pár percet. Ha már van benne gyakorlatunk, akkor egyre többet, azt hiszem. Amikor a sneci ráharap a kukoricára; amikor anyuval 100 ütés fölé megyünk a tollasban; amikor úszás után kifekszem a forró stégre; amikor a leendő férjem harcol az elemekkel a csónakban, és csak nevetek percekig a semmi közepén; amikor felérünk a hegyre fáradtan és éhesen, és lenézünk a világ tetejéről; amikor öcsémmel közösen bástyás homokvárat építünk – a gyerekeinkkel, amikor a fiam feltálalja az első általa főzött ebédet a nyolcszemélyes ebédlőasztalnál; vagy a világosi stégen, ki-ki a férjével, feleségével, párjával ülünk a villámokkal áthasított éjszakai égkupola alatt; amikor a barátnőmmel lóbáljuk a lábunkat a libegőn, alattunk sok méterrel, mögöttünk sok évvel, és meg sem szólalunk; amikor a lányom edzést tart nekem napfelkeltekor a tenger fölötti hegyen; amikor az unokám kikukucskál a vászonházikó ablakán, amit még a gyerekeimnek varrtam.

Nyaralás-képzésem idei szemesztere igazán egzotikusnak mondható: tematikája a lakásfelújítás.

Nemcsak tulajdonosként, hanem szomszédként is élvezzük minden következményét, mert a saját szomszédságunkban lakunk egy leválasztott lakásban, 30 négyzetméteren. Én is másképp képzeltem el az ideális vakációt, de az az igazság, hogy élvezem. Talán, mert nem voltak elvárásaim. Ezért aztán elpancsolgatok a váratlanul rám találó örömökben. Ma például abban, hogy a reggeli edzés után nem kell sietnem, elücsöröghetek a szaunában, aztán vizesen hagyhatom a hajam a reggeli kánikulában, s bóklászva sétálhatok hazafelé. Szedhetek pár paradicsomot a kertben (amelynek magjait februárban én pottyantottam joghurtospohárba), sietség nélkül reggelizek. Ráadásul lelkifurdalásom sincs, hogy közben telik a szabadságom, és mennyi mindent nem abszolváltam még a terveimből; ráadásul közben lakásfelújítok, tehát igazán hasznos vagyok.

Belátom, ez utóbbi azt mutatja, hogy van még mit tanulnom a nyaralásról, de írni már egész jól tudok róla.

– A betegség, különösen a súlyos betegség fogékonyabbá teszi az embereket az istenhitre?

Baráthné Szalánczi Tímea: Aki betegség vagy baleset következtében kórházba kényszerül, krízisként éli meg azt a helyzetet, és a pszichikai megterhelés mellett hitkérdések is felmerülnek benne. Azokat, akik súlyos diagnózissal szembesülnek, természetesen még mélyebben megérinti a lét végességének gondolata.

Molnár Árpád: Csókay Andrástól hallottam, aki finomította az ismert közmondást: „A zuhanó repülőgépen alig van hitetlen ember.” A járvány, ez a mostani csapás mindenkit érintett, van, aki hasznot húzott belőle, de a legtöbb embernek testi-lelki bajokat okozott. Az intenzív osztály egyik legkiválóbb betegápolója például, aki csak 49 éves volt, megkapta a fertőzést és egy hónap alatt belehalt, és elveszítettünk egy 55 éves doktornőt is. Szinte nincs olyan ember, akinek ismerősei ne haltak volna meg, közöttük igen fiatalok vagy középkorúak is. De a nagy fájdalomnak mégis lett lelki gyümölcse: sokan fogékonyabbá váltak az örökkévaló dolgokra. Naponta tapasztalom, hogy a járvány hatására sokkal könnyebben megnyílnak a betegek és hozzátartozóik az Isten felé. Kis humorral azt is mondhatnám, hogy a gonosz lélek, a járvány megalkotója öngólt rúgott magának, mert az Isten – ha engedjük – a rosszból mindig jót hoz ki.

– Milyen eszköztára, lehetőségei vannak egy kórházlelkésznek?

Baráthné Szalánczi Tímea: A kórházi lelkigondozás egyházi munkaterület, ökumenikus felelősséggel történik. Feladatkörömhöz tartozik a betegekkel és hozzátartozóikkal folytatott lelkigondozói beszélgetés, együttműködés az orvosokkal, ápolókkal és az ő lelkigondozásuk; istentiszteletek, csoportos beszélgetések, közös bibliaolvasás, úrvacsoraosztás, betegek megáldása, keresztelések, temetések. A betegek már az osztályra kerüléskor kitöltenek egy kérdőívet, amin jelezhetik, hogy szeretnének-e a kórházlelkésszel találkozni. Heti rendszerességgel, megadott rend szerint látogatom az osztályokat, hogy lehetőséget biztosítsak a találkozásra, beszélgetésre. Az intézmény területén működik a Református Klinikai Lelkigondozó Szolgálat irodája, ahol üzenetrögzítős telefonon is jelezhetik a betegek, hozzátartozók, ápolók vagy lelkészek, hogy kinek van szüksége a szolgálatunkra. Így kapok értesítést például intenzív osztályokon fekvő, akár haldokló betegekről is. Csoportot vezetek daganatos női, pszichiátriai és transzplantált betegek számára. Nagyobb egyházi ünnepeken áhítatot tartottam, egyetemistákkal zenés-énekes alkalmakat szerveztem, ajándékcsomagokat adtunk át. Egy-egy beszélgetés sok esetben számvetés, életgyónás, és leginkább az Isten szeretetéről szóló evangélium közlése.

Molnár Árpád: Mindig bemegyek azokba a kórtermekbe is, ahová nem hívtak. Reverendát viselek, ez eleve jelzi, hogy pap vagyok, tudják rólam, hogy miért jövök. A ferences lelkület nagyon közel áll hozzám, ezért nem Árpád atyaként, hanem Árpád testvérként mutatkozom be. Nemrég a szubintenzív osztályra hívtak, ahová általában műtét után kerülnek a betegek. Egy nyolcágyas teremben feküdt öt beteg, közöttük volt az, akihez hívtak és akit elláttam a betegek szentségével. Utána odaléptem a négy másikhoz is, mindegyikük észnél volt, szívesen fogadtak, bűnbánatot tartottak, feloldoztam őket.

Baráthné Szalánczi Tímea: A pandémiás időszakban sokszor csak telefonon, interneten tarthattam kapcsolatot a betegekkel, de egyes osztályokon lehetőséget kaptam a látogatásra. Volt, aki arra kért, hogy ásványvizet vigyek be hozzátartozójának, vagy hogy kapcsoljam be egy idős családtag mobiltelefonját. Lelkészkollégáim is többször kértek, hogy látogassam meg gyülekezeti tagjaikat. Akadtak olyan betegek is, akiket az intenzív osztályon, majd onnan kikerülve is rendszeresen látogattam. Sikerült az orvosokkal, nővérekkel is beszélgetnem, igyekeztem erősíteni, támogatni őket.

– Az az általános nézet, hogy az orvosok és ápolók többsége materialista gondolkodású. Csak elviselik vagy támogatják is a kórházlelkészek munkáját?

Baráthné Szalánczi Tímea: Sok orvost és nővért ismerek, akik aktív tagok különböző felekezeteknél. A debreceni klinikákon évtizedek óta működik a református kórházlelkészi szolgálat, és nekem is nagyon jó tapasztalataim vannak, támogatják hivatásom gyakorlását. A Magyar Rákellenes Liga Debreceni Alapszervezetének vezetőségi tagjaként több mint egy évtizeden át együttműködtem az orvos-vezetőkkel.

– A kórházi lelkészi munkának van egy nagy rizikója: amikor belép a kórterembe, és nem egy konkrét beteghez hívják, nem tudhatja előre, mennyire nyitottan vagy elutasítóan fogadják majd. Sikerek vagy kudarcok érik inkább önöket kórházlelkészként?

Molnár Árpád: Régebben is ritkán utasítottak el, de az utóbbi hónapokban még fogékonyabbak, könnyebben mondanak igent a betegek a beszélgetésre. A járvány idején ugyanis a korábbi időszakhoz képest tömegek kerültek egyszerre halálközeli helyzetbe – a tömeges tapasztalat pedig változtatott sok ember hozzáállásán a világhoz. Korábban átlagosan a kórteremben fekvő betegek egyharmada nyílt meg lelkileg, de az arány mostanában kétharmad. Ez a fájdalomban is nagy öröm.

Baráthné Szalánczi Tímea: Örömmel mondhatom én is, hogy nagyon kevés visszautasítást és sok kedvességet és elfogadást kaptam. Ha a betegek azt tapasztalják, hogy valóban érdekel az élethelyzetük, és hogy segíteni szeretném őket, akkor nyitottá válnak.

– Milyen vigaszt vagy bátorítást tudnak adni egy gyógyíthatatlan betegnek?

Molnár Árpád: Ha a család vagy maga a beteg hív, könnyű a dolgom, mert nyitott lélekkel találkozom. De ha az onkológia orvosa kér meg, hogy menjek be egy reménytelen helyzetű, elkeseredett beteghez, az már nehezebb feladat. Előfordul, hogy a beteg, akihez hívnak, már annyira súlyos állapotban van, hogy nem tudom meggyóntatni. Ilyenkor a rokonához fordulok: ő tud gyónni és áldozni, és ezzel nemcsak a saját lelki állapotát könnyíti meg, hanem felajánlhatja a beteg hozzátartozójáért is. Fiatal gyógyíthatatlanokkal is találkozom a hematológián, onkológián, és az a legszomorúbb tapasztalatom, amikor még az utolsó napon se tud belenyugodni az elmúlásba, és nem nyitott az örökkévalóságra.

Baráthné Szalánczi Tímea: Talán a Gyermekklinika hematológiai osztályát látogatom a legnehezebb szívvel. A leukémiás gyerekek szülei közül néhánnyal mély kapcsolatom alakult ki. Visszaemlékszem a pályám kezdetére, amikor egy édesanya hívott, hogy elveszítette a gyermekét, és az osztályon lévő kegyeleti szobában, ahol a szülőknek lehetőségük van elbúcsúzni halott gyermeküktől, együtt gyújtottunk gyertyát és imádkoztunk. A szembesülés élet és halál határhelyzeteivel minket, lelkigondozókat is emlékeztet saját életünk sebezhetőségére és törékenységére.

– Hogyan lehet megakadályozni, hogy az önök lelkét mindez ne betegítse meg?

Baráthné Szalánczi Tímea: Ez részben tanulható folyamat. Rendszeresen sportolok, sokat olvasok, szupervízión és konferenciákon is részt veszek. Mégis volt olyan időszak, amikor a kiégés tüneteit vettem észre magamon. Miután a mentálhigiénikus és pasztorálpszichológiai diploma megszerzése után vallástanári tanulmányokat is folytattam, lehetőségem nyílt arra, hogy gyerekeket és fiatalokat hittanra tanítsak – így könnyebb egyensúlyt tartani a lelkemben. Családtagjaim és tanítványaim szeretete, támogatása is segített átlendülni ezen a nehéz időszakon.

Molnár Árpád: Mindig imádkozom, mielőtt belépek a kórtermekbe, még keresztet is vetek. Azt kérem az Istentől, segítsen, hogy megszólítható legyek, hogy bizalmat ébresszek az emberekben. Több mint harminc éve heti rendszerességgel látogatom a betegeket, és ez nagyon bevált. Itt, Vas megyében a csempeszkopácsi a legrégebbi templomunk, ahol a szentélyben fel van írva a falra latinul ez a szentírási idézet: „Gondolj a halálod órájára, és nem fogsz vétkezni.” Milyen jó lenne, ha a mulandóságunkon túli, örökkévaló világra nemcsak a betegségben, nemcsak az utolsó előtti pillanatban, hanem már erőnk teljében is gondolnánk!

– Kezdjünk rögtön egy magyarázattal! Hiszen biztosan sokan felkapják a fejüket, amikor meghallják, hogy ön délvidéki palóc. Hogy is van ez?
– A falunkat Mária Terézia idejében, 1751-ben telepítették újra Heves és Nyitra vármegyékből és a kalocsai érsekség területéről. Az én őseim is bizonyára Nyitra vármegyéből kerültek ide. Kutatjuk a pontos helységet, de még nem akadtunk a nyomára. Kupuszina mára elpalócosodott. Mindenki annak vallja magát, s úgy is beszél. Egyébként én felnőttként, már mesemondóként jártam először Palócföldön. Néztek is nagyokat, amikor mondtam, hogy Szerbiából jöttem, és palóc vagyok. Nagyon szívélyesen fogadtak. De azért láttam a szemükben a kételkedést. Mondtam is a gyerekeknek, akik velem voltak, hogy vasárnap mindenki vegye fel a viseletet, úgy megyünk a templomba. Amikor a helyiek megláttak minket a népviseletünkben, már nemcsak szívélyesek voltak velünk, hanem testvérként néztek ránk. A mise után alig tudtunk végigmenni az utcán. Mindenhová behívtak minket, pálinkával kínáltak. De más helyeken még sokáig nem tudtak bennünket hová tenni. A palóc világtalálkozón tört meg a jég. Azóta tudják, hogy kik vagyunk. Mi vagyunk a hangadók a rimóciakkal együtt. Mára megjegyeztek bennünket. (Nevet.)

– Hogyan lett magából mesemondó?

– Édesapám négy és fél éves koromig minden este mesét mondott nekem.

Később a szüleim elmentek Németországba dolgozni. Öreganyámnál maradtam, de ha a szüleim megjöttek, apám akkor is minden este mesélt. Nagyon sokáig azt hittem, ez minden családban így van. Később jöttem rá, hogy ez egyáltalán nem általános. Mesemondóvá jóval később váltam.  A lányom negyedikes volt, amikor díjat nyert egy rajzával, amit egy meséhez készített. Zentán volt az átadóünnepség, elmentem vele. A díjátadást mesemondás követte, én végighallgattam az egészet. Meg is állapítottam magamban, hogy kik voltak a legjobbak, és azok is lettek a díjazottak. Amikor vége lett, mondtam az igazgatónak, hogy erre én is benevezek jövőre, s hogy én leszek az első. Nevetett. Elmúlt egy év, és én tényleg beneveztem. És tényleg első lettem. Tizenkét évig versenyeztem, mindig az első helyen végeztem. Majd megkaptam a Mesefa-díjat, annál nagyobb nincs ebben a műfajban a Vajdaságban.

Kép

Kép: Toldi István

– Milyen mesékkel indult ezeken a versenyeken?
– Apámtól tíz-tizenkét mesét tanultam meg. A mai napig ezek a kedvenceim. A többi olyan, amit itt-ott hallottam és megjegyeztem. Jó alkalom mesék megismerésére a hatvani mesefesztivál. De igazából nem kell külön tanulni, ami az embernek tetszik, az belemegy a fejébe. Ma már több mint százhúsz mesét tudok. A mesemondók azt szokták mondani, s én is így vagyok vele, hogy képek vannak a fejünkben, mozizunk. Nekem is megy a film a fejemben, csak el kell mondani, amit látok. Így nem is nagyon lehet hibázni.

Mindig nézem közben a közönséget, látom, hogy hol, mikor lankad a figyelem. Ami jobban tetszik az embereknek, azt kinyújtom, ami nem, azt meggyorsítom. De egyet nem szabad: átírni a népmeséket. Hiszen mindennek megvan a jelentése. Egyszer egy tévéfelvételen kérték tőlem, hogy másképp mondjak el egy mesét. Ott is hagytam őket. Minden mesemondó tudja, hogy ilyet nem lehet csinálni.

– A népmese valaha felnőtt műfaj volt. Ma újra népszerű a felnőttek körében is. Mi lehet ennek az oka?
– A népmese ma is felnőtt műfaj, de több síkja van. Van maga a történet, amit a kisgyerek is megért. És van a történet mögött a tanulság. Ha egy gyerek mesél, az nagyon jó, de igazi mesemondóvá felnőttként válik. Akkorra érti meg a mögöttes tartalmat, akkorra tudja átérezni a benne lévő érzelmeket.

Nagyon fontosnak tartom, hogy minden gyerek halljon életében legalább egyszer élőszavas népmesemondást.

Azok a gyerekek, akik sok népmesét hallanak, vagy maguk is mondják a meséket, azoknak gazdagabb lesz a szókincsük, fejlődik a személyiségük. Hiszen a jó magyar népmese az mindig az életre tanít. Arra, hogy hogyan kell minden helyzetben embernek maradni, miképp kell megőriznünk a méltóságunkat, a büszkeségünket. Arra is tanít, hogy harcolni szemtől-szemben kell, a gonoszt pedig tisztelni, félni kell, de kötelező legyőzni. A népmese arra is felhívja a figyelmet, hogy amíg haladunk a célunk felé, segítséget kell nyújtani másoknak: ha egy rózsabokornak, akkor annak, ha egy kemencének, akkor annak, ha egy öregasszonynak, akkor annak. A mesében az is benne van, hogy a legreménytelenebb helyzeteknek is van megoldásuk.

Kép

Toldi István

– Ma sokan beszélnek arról, hogy a mese gyógyít is. Több meseterápiás csoport is működik Magyarországon.
– Igen, a mesék erősen hatnak a lélekre, ezáltal tudnak gyógyítani is. De egy jó mese sok helyzetben hasznos. Egyszer egy kiránduláson, a buszon is mesélnem kellett, mert a társaságból nyolcan rosszul lettek. Láttam, hogy a velünk utazó papnak is a tenyere a térdin, ő meg néz nagyon lefelé. Kérdeztem is tőle: „Atya, valami elveszett?” Mire ő: „Nem, csak az a lenti pont az egyetlen, ami nem mozog.” Mondtam neki, üljön ő is előre, neki is mesélek. Három órán keresztül mondtam a Fanyűvőt. Addig, amíg be nem esteledett, amikor már nem látták, hogy a fák szaladgálnak oldalt. Jól össze is melegedtünk. Mertek kérdezni, beleszólni. És elfelejtették, hogy nem is olyan rég még halálsápadtan ültek.

– Vannak még olyan mesék a Délvidéken, amiket senki sem írt le?
– A Vajdaság nagyon gazdag népmesékben. Megesett már velem is, hogy bekopogott hozzám egy falubéli idős néni, aki leírta az egyik olyan mesét, amit még kislányként hallott az öregektől. Elhozta, hogy én őrizzem tovább. Egy fiatalember nemrég elmondta nekem az öreganyja meséjét a Göncölszekérről. Arról szól, hogy a Göncöl első csillaga a palócokat jelképezi, ők húzzák a szekeret, a másik csillag valami más nemzetséget, akik hirtelenek, azért görbült meg a szekér rúdja. És így végig lehet menni mind a hét csillagon. Addig soha nem hallottam ezt a mesét. Én is tanulok folyton. De célzottan nem gyűjtök meséket. Csuvárdity Tamarát, aki a falunk szülötte, és rólam írta a diplomamunkáját, őt indítottam arra, hogy menjen utána a még le nem írt meséknek. Van például egy mesefoszlányunk, amit egy családban próbálnak összerakni a rokonok. Mindenki emlékszik valamire belőle, de nem akar összeállni. Egy zöld malacról szól, és nagyon régi lehet, mert még szlovák nyelvű mondóka is van benne. Tamarát most erre is ráindítottam, hátha össze tudja rakni.

– Gyerekekkel is foglalkozik?
– Ha megkérnek rá, akkor igen. De bárkinek – nem csak gyerekeknek – ha kell segítség a mesemondásban, bármiben, ami népmesével kapcsolatos, szívesen segítek. Nemrég készítettem föl három gyermeket versenyre. Mindhárman szép sikert arattak. Régóta zsűrizek is.  Két évet háborúztam azért, hogy megváltozzon a rendszer, hiszen sokszor láttam jó mesemondó gyerekeket lógó orral távozni, mert nem részesültek semmilyen elismerésben. Idén volt először, hogy kaphattak bronzalmát, ezüstalmát, és nem csak aranyalmát. Ez ösztönzi is őket arra, hogy majd jövőre bronz helyett ezüstöt vagy ezüst helyett aranyat érjenek el.

Kép

Toldi István

– Palócnak lenni a Délvidéken, magyarnak lenni Szerbiában – mit jelent ez önnek?
– Olyan vidék ez, ahol a határokat az utóbbi száz évben sokszor átrajzolták.

Öreganyám nyolcvankilenc évesen halt meg, és addig hat országban élt, miközben sohasem ment el a faluból. Az pedig velem esett meg, hogy az egyik versenyen nem tudtam megmondani, hogy melyik országból jöttem. Néztek rám nagy szemekkel.

Akkoriban bomlott fel Szerbia-Montenegró, de Szerbia hivatalosan még nem alakult meg. Végül megegyeztünk abban, hogy írják azt a papírra: „Vajdaság”. Abból baj nem lehet. Én azt vallom, ha egy fának rohad a gyökere, akkor az ki fog dőlni. Mi nagyon ragaszkodunk a gyökereinkhez, és ez a palócságunk. Magyarnak lenni pedig jó itt. Ha Apatinba vagy Zomborba bemegyünk, ahol már szerbek laknak többségben, és azt mondjuk, hogy Kupuszinából jöttünk, akkor az jelent valamit. És jót jelent! A délszláv háború nehéz éveiben, ha nincs a kupuszinai magyar, aki megtermeli az élelmet, akkor sokan éhen haltak volna. A piac jelentette a túlélést. A mai napig megbecsülnek érte minket. Mi nem kakaskodunk. Tudjuk, hogy mi vagyunk az ősi nép, de már mi vagyunk kevesebben. Dolgozunk. Én is többször váltottam. Zöldségről virágra, pedig azt sem tudtam, hogy néz ki a magja, de kitanultam. Aztán elkezdtünk fűszernövényeket ültetni, abba is belejöttünk. Nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok. Ebből a szempontból a szerbektől is lehet tanulni. Ők aztán nem hagyják magukat. Természetesen mindig van kis hátrányunk a többségi nemzettel szemben, de nem ezt kell nézni. Most szerencsére Magyarország és Szerbia jóban vannak. És mi ennek örülünk.

Ez a típusú kötődés túlmutat a kollegialitáson. Többféle munkahelyen megjelenhet, de az egyenruhások esetében mindenképpen része a hivatásnak. Sokak szerint ez a kapcsolat olyan erős is lehet, mint egy családi kötelék. A jól összeszokott csapat hatékonyabb munkavégzésre képes, de nagy szerepük van a társaknak a feladatokkal járó stressz kezelésében és a traumafeldolgozásban is.

A pszichológusok szerint az egyenruhások munkájuk során olyan szituációkkal is találkoznak, amelyek leginkább a háborús helyzetekhez hasonlíthatók, vagyis erős stressz­hatás alatt kell gyorsan, fontos döntéseket hozni úgy, hogy közben mások biztonságát is szem előtt kell tartani.

A bűnüldözés és életmentés nem matematikai egyenlet, akár egy igazoltatás vagy egy szüléshez való riasztás is hordozhat magában nem várt fordulatokat, hiszen a pillanatnyi körülmények határoznak meg mindent, és ezekben a helyzetekben az intézkedők csak akkor tudják jól végezni a dolgukat, ha megbíznak azokban, akikkel együtt szolgálnak. 

Az egészségügy mostohagyerekei

„Egy éjszaka balesethez riasztottak minket. A semmi közepén egy autó a fának csapódott. Ketten ültek benne. Egyikük kisebb sérülésekkel ki tudott mászni az autóból és segítséget tudott kérni. Aki mellette ült, az ütközés és az autó roncsolódása miatt beszorult. Ilyenkor az a protokoll, hogy egyszerre riasztják a mentőket, a rendőröket és a katasztrófavédelmet (tűzoltóságot) is, hiszen egy ilyen helyszínen mindenkire szükség van. Elsőként értünk oda. Ilyenkor jönnek a kötelező körök: a helyszín biztosítása, a megfelelő felszerelés előkészítése. Ha a sérült beszorult, akkor addig, amíg ki nem szabadítják (amihez csak a tűzoltóknak van megfelelő eszköze), mérlegelni kell, hogy mit tesz az ember. Magyarán bemegy-e az autóba segíteni, vagy nem. Úgy ítéltem meg, hogy lesz, ami lesz, bemegyek, elkezdem, amit tudok, és ha megjönnek a többiek, folytatjuk. Megjegyzem, egy elemlámpával világítva egy roncsba szorult sérülttel bármit is kezdeni semmiképp sem nevezhető ideális helyzetnek. A másik probléma ilyenkor a kéz-kérdés, mert segítő kézből sosincs elég. Két-három emberrel sok minden megoldható, de előfordul, hogy az öt-hat is kevés. Szerencsére nem kellett sokáig várnunk a tűzoltókra, de ebben a helyzetben a percek óráknak tűnnek még nekünk is. Miután megérkeztek, gyorsan megbeszéltem az első nagykabátos-sisakos emberrel, hogy hol tartunk, mi a terv, mit szeretnék és lehetőleg már tegnapra, mert nem jó a helyzet. A beteg sem érzi jól magát és én is szívesebben lennék kint, mint bent. Szerencsére kevesen élhetik át, milyen lehet egy konzervdoboz belsejében lenni a kinyitása közben.

Nyilván nem mutathattam, de féltem. Ilyenkor jön elő a csőlátás: megszűnik a külvilág, csak arra koncentrálok, amit csinálok, amit csinálni kell.

Egy kéz ragadta meg a vállamat és a nevemen szólított. Mögöttem egy régi barát állt, egy bajtárs a múltból, aki a mentők után új hivatását a tűzoltóknál találta meg. Csak annyit mondott: »Nyugi! Itt vagyok mögötted. Hogy csináljuk?« Attól a pillanattól kezdve nem volt félnivalóm. A bajtársam vigyázott rám, így én is vigyázhattam a sérültre.” 
Dani évek óta szolgál mentősként, különleges élethelyzetekben kell helytállnia; amikor elindul dolgozni, soha nem tudja, mit fog érezni a nap végén. Szerinte a mentősök sok esetben az egészségügy mostohagyerekének számítanak, ami talán az extrém munkakörülményeknek és annak köszönhető, hogy olyan emberekkel, élethelyzetekkel és körülményekkel találkoznak, amit a laikusok még mozivásznon sem láthatnak. „Ezek között vannak szívet melengető és lélekromboló dolgok is. Úgy gondolom, hogy mindannyian érintettségből választjuk ezt a hivatást. Gondolok itt túlnyomórészt saját életünket érintő negatív dolgokra. Ezekről persze ritkán esik szó, de nincs is rá szükség, mert szerintem

csak azok az emberek képesek mások terhét cipelni, akik kellőképpen megerősödtek a sajátjaik által.

Amikor megkérdezik tőlem, hogy miért lettem mentős, mindig ugyanazt a választ adom: nem én választottam ezt a hivatást, az választott engem. Ennek a kijelentésnek a tartalmát kevesen érzik igazán, de mindenki tudja, hogy mit takar. Talán ezek miatt született meg az igény arra, hogy kifejezhessük az egymáshoz tartozásunkat. Hogy azt mondhassuk, nekünk nem kollégáink vannak, mert a kolléga szinonimája a munkatárs, és amit mi csinálunk, az nem munka, hanem hivatás. Szerintem a bajtárs kifejezés sokkal többet jelent annál, mint amire először gondol az ember, és nem pusztán a kollégákkal kapcsolja össze. Láthatatlanul összeköt mindenki mással is. Egymás és a többi ember társai a bajban” – meséli a mentős.

Kép

Kép: Unsplash

Sanyi tizenhat éve dolgozik az Országos Mentőszolgálatnál, mellette mentőmotoros, korábban pedig a Szentendrei Tűzoltóság mentési csoportjának parancsnoka volt. Szerinte a „a tűzoltóknál jellemzőbb az összetartozás, mert kisebb a fluktuáció, míg a mentőknél van olyan nagy állomás, ahova ha két hétig nem mész be dolgozni, sokaknak be kell mutatkoznod. Aztán persze ha maradnak az újak, velük is szorosabbra fűződik a kapcsolatunk” – magyarázza. A mentőtiszt szerint könnyebb úgy dolgozni, ha az ember tisztában van azzal, mire képes a másik, de ehhez idő kell. „Jó tudni, hogy áll a hátam mögött valaki, akire számíthatok, akire rábízhatom a beteget, és aki figyelmeztet, ha esetleg valaki meg akar támadni, vagy szól, hogy menjünk arrébb, mert mindjárt ránk omlik a fal” – teszi hozzá. 
A mentősök a tragikusabb eseteket rendszeresen megbeszélik, és ilyenkor azok a társak is gyakran csatlakoznak, akik nem voltak ott a helyszínen, mert a tapasztalataik segítenek a történtek feldolgozásában. Emellett a mentőtiszt szerint az is fontos, hogy olykor közösen lazítsanak. 

A társ életmentő lehet

Tavaly karácsonykor az egész országot sokkolta a hír, hogy életveszélyesen megkéseltek Újpesten egy rendőrt. A BRFK IV. kerületi rendőrkapitányságának járőrpárosa december 24-én reggel érkezett a helyszínre. A zavartan viselkedő támadó a szóvivő tájékoztatása szerint minden előzmény nélkül késsel többször megszúrta a férfi rendőrt, egy huszonhat éves őrmestert. A járőr társa, egy huszonhárom éves őrmesternő használta szolgálati lőfegyverét a másik és a saját élete védelmében. Több lövést leadott a támadóra, egy harmincöt éves délegyházi férfira, aki a helyszínen meghalt.

Az eset után összefogtak a rend­őrök, és készítettek egy videót (Gyógyulj meg, Peti! címmel), amelyben támogatásukról biztosították a sebesültet és a hősiesen helytálló őrmesternőt.

Szabó Péter újpesti rend­őrszázados szerint nemcsak ezek a különleges esetek alakítják ki a bajtársi magatartást, hanem a folyamatos közös munka, az egymástól való függés is formálják a kapcsolatot. 
„Ahogy a közelmúltban történt rendőrkéseléssel kapcsolatban is látható volt, a kollégák egymásra vannak utalva. Függetlenül attól, hogy valakik a civil életben nem lennének barátok vagy más az érdeklődési körük, a munkakapcsolat során kialakul az egymásra utaltság, a támaszt ez a függési helyzet generálja” – magyarázza a százados. 

Kép

Kép: Pixabay

Magyarországon a munkafolyamatoktól is függ, hogy kik teljesítenek együtt szolgálatot, de a szervezet törekszik arra, hogy megszokott párok dolgozzanak együtt, ami Szabó Péter szerint azért jó, mert ha ismerik egymás szokásait és intézkedési kultúráját, tudnak előzetesen következtetni egy-egy szituációra. 
„Volt olyan helyzet, amikor gyermek életét kellett menteni. Az egyik kollégának van gyereke, a másiknak nincs, de pontosan tudta, mi zajlik le a társában, ezért ő kezdte meg a mentést, mert higgadtabban és hatékonyabban tudott intézkedni. De nem is kell ehhez különleges szituáció, egy mindennapos igazoltatás is hordozhat veszélyeket, ahogy a közelmúltban történt rendőrkéselés is mutatja. Valójában nem szabad, hogy ez rutinná váljon, mert soha nem lehet előre látni, hová eszkalálódik a helyzet. A társak között kialakul egy olyan jellegű támogatottság, hogy tisztában vannak egymás erősségeivel, hiányosságaival és erre tudnak támaszkodni” – teszi hozzá Szabó Péter. 
Az újpesti rendőrkéselés nemcsak azért rázta meg a testületet és fűzte szorosabbra a rendőrök közti kapcsolatot, mert egy társuk életveszélyesen megsérült, hanem azért is, mert nem könnyű feldolgozni azt, hogy kizárólag azért tört valaki az életére, mert a munkáját végezte. Gyaníthatóan a legtöbb járőrben az is felmerül ilyenkor, hogy bármelyikük lehetett volna az, aki bajba kerül. Ez az eset is emlékezteti őket arra, hogy a munkájuk veszélyes, és fontos, hogy legyen mellettük valaki, akire támaszkodhatnak, aki szükség esetén az életüket is megmenti. 
Néhány éve egy kanadai rendőrtiszt, Troy Kneebone egy cikkben elmagyarázta, milyen gyászfolyamaton mennek keresztül azok, akik szolgálat közben veszítik el társukat. Úgy fogalmaz, hogy a testületben „tagnak” (member) hívják egymást, és nem azért, mert ugyanahhoz a klubhoz tartoznak, hanem egy családnak a részei, és ebbe a családba mindenki beletartozik, aki viseli az egyenruhát. „Fedezzük egymást, szembenézünk a rossz emberekkel, olyanokkal, akikkel a civilek többsége nem találkozik. Együtt küzdünk, megvédjük egymást és a győzelmeinket is együtt ünnepeljük. A legtöbb ember nem gondol családtagként a kollégáira, nincs köztük olyan erős kötelék, mint a rendőrök között” – magyarázza a tiszt. 
Az egyenruhásokat munkájuk során szélsőséges stressz­hatások érik: fizikai, lelki és tudati értelemben is a tűrőképességük határait feszegetik. Szolgálat közben sosem tudhatják, mikor jön a következő riasztás.

A veszélyes helyzetek, az időnyomásban, szélsőséges körülmények között végzett csoportos munka megnöveli az egymás iránti elköteleződést.

Harkai Schiller Pál „Pszichológia és emberismeret” című könyvében arról ír, hogy a bajtársiasság érvényesülése számos olyan tényezőtől függ, amelyeket kísérleti helyzetben alig lehet utánozni. Az érzés kialakulása hosszú együttlétet igényel, és amikor megszakad, és valaki elhagyja a testületet, nagy veszteségként élhetik meg a társak. A mentősök és a rendőrök hivatására egyaránt igaz, hogy fegyelmezettnek kell maradniuk előttünk. Civilek társaságában, intézkedés közben nem mutathatják ki valódi érzelmeiket, nem omolhatnak össze egy felkavaró helyszínen, pedig őket is ugyanúgy felzaklatják bizonyos esetek. Egymásnak és a feletteseiknek azonban sokszor megnyílnak, és ez segítséget nyújt nekik abban, hogy feldolgozzák mindazt, ami velük történik, miközben az életünkért, a biztonságunkért dolgoznak. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A Kangatraining kifejezés sokat sejtető, mégis idegen szó. Mit takar ez a mozgásforma pontosan?
– Gyakorlatilag Európa első olyan szülés utáni regenerációs tornája, amely a pre- és posztnatális változásokat is figyelembe véve, a kisbabánkkal együtt végezhető.

– Ha jól értem, egyszerűen megfogalmazva hordozós torna.
– Igen, pontosan. Amikor egy baba az anyukája pocakjában tölti a mindennapjait, akkor az mindenki számára természetes állapot. A magzat minden igényére automatikusan választ kap. Akkor és úgy eszik, amikor ő szeretne, és egyfolytában meleget, ölelést és ringató mozgást kap. Mindene megvan, ami ahhoz kell, hogy a fejlődése folyamatos és akadálymentes legyen. Amikor megszületik, akkor ez az igénye nem változik meg, ugyanezt szeretné újra a magáénak tudni, azt a biztonságot, azt a folyamatosságot, amit ott bent, anyukája pocakjában megkapott. Így a nők szülést követően nehezített pályán mozognak, hiszen a kisbabájuk nem bír ki 45–50 percet a közelségük nélkül, szülés utáni mozgásformára viszont szükségük van, hiszen a testük rengeteg változáson megy keresztül.

Ezt figyelembe véve alakult ki ez az alakformáló és állóképesség-erősítő edzés, ahol az első 15–20 percben a talajon hasizom-regeneráló, hát- és gátizom erősítő gyakorlatokat végezve dolgozunk. Amikor a babák elfáradnak, és újra igénylik, hogy velük foglalkozzunk, hordozóval felkerülnek az édesanyákra, ahol szinte kivétel nélkül pár perc alatt elalszanak a lágy ringatózó mozgásnak és a testközelségnek köszönhetően.

Mi pedig tovább tudunk dolgozni a fokozatosság elvét betartva, hiszen ahogyan növekszik a baba és ezzel a súlya, úgy kapja a test is a fokozottabb terhelést.

– Milyen testi változásokkal kell szembenéznie egy újdonsült anyukának?
– A leggyakoribb problémák közé sorolható a gátizomgyengeség, illetve gátizomsérülés és a rectus diastasis, ami a hosszanti hasizmok minimum két cm széles eltávolodását jelenti. Ezen felül ritkább, de egy tíz fős csoportban biztosan előfordul ízületi probléma, erős csuklófájdalom, carpalis alagút-szindróma, térd- és derékfájás, szeméremcsonti összeköttetés fájdalma, farokcsont sérülése, illetve a túlsúly, ami által még nagyobb terhelés esik az esetleg amúgy is gyenge medencefenék izmaira.

Kép

Kangatraining

– Rengeteg problémát felsoroltál. Honnan tudja egy anyuka, hogy ezzel bizony foglalkoznia kell, illetve hogyan kezdjen hozzá a regenerációhoz?
– Amit nagyon sajnálok, hogy szinte tabutémának számítanak. Kevesen tudják, hogy a hormonális változások szülés után legalább fél évig fennállnak, illetve aki szoptat, annak elhagyásáig. Ezek a tomboló hormonok gyengébbé teszik az ízületeinket, szalagjainkat. Ilyenkor akár egy helytelen testedzés, futás, idő előtt elkezdett szökdelő torna maradandó károkat tud okozni. Akár olyan egyszerű dolgokra is gondolhatunk, minthogy jobban megnyúlik a mell. A mellfüggesztő szalagot már nem tudjuk visszatornázni, akármennyit is próbálkozunk vele.

Tízből nyolc nő hasi problémáktól biztosan szenved, ami valljuk be, igen nagy arány. Az orvosok és védőnők sajnos csak említés szintén tanulják és főként esztétikai problémaként néznek rá. És igen, az elején valóban így van, hosszú távon lesz ebből funkcióvesztés. Mondok egy példát: ha valaki szülés után négy-öt-hat cm széles hosszanti hasizom-eltávolodástól szenved, de esetleg kívülről nem is olyan problémás az a pocak, így együtt él vele, elkezd edzeni, akkor azt veszi észre, hogy a hasa egyre csúnyább. Ezen felül sokkal nagyobb teher helyeződik a gát- és medencefenék izmaira, a gerincre. A tartása romlik, kialakulhatnak sérvek a köldök, has és medencefenék környékén, és akár gerincsérv is.

– Van jó hír is?
– Igen, hogyne! Egyrészt egyre több olyan oktatást végzünk, amin védőnők és egészségügyi dolgozók vesznek részt. Egyre több nőgyógyász kezd foglalkozni a témával, így talán több és több nőhöz eljut, hogy a tapasztalt tüneteivel nincsen egyedül, és lehet rajta segíteni. Első körben tornával. Elegendő kitartással és elhivatottsággal akár egy teljes hosszúságában tizenkét cm-es hosszanti hasizom-eltávolodást is vissza lehet tornázni két centiméterre. Persze van olyan eset, amikor már én is azt mondom, hogy a megoldás sajnos a műtét. De!

Mielőtt műtétre megy valaki, ugyanúgy meg kell erősítenie a kötőszöveteit, a hasizmát és a gátizomzatát ahhoz, hogy nagyobb valószínűséggel legyen sikeres a beavatkozás, és gyorsabban felépüljön utána.

Nagy célunk az, hogy a kismamák már a várandósság alatt megtanulják ezt, ugyanis a Kangatrainingnek több fajtája is van, többek között várandós tornája is, amelyet az RTM – Rectus Training Módszer gyakorlataival egészítünk ki, ahogy a Kangát is. Preventíven sok minden megelőzhető. Ha már kismamaként a megfelelő rehabilitációs gyakorlatokat végezzük, hasizomra, gátizomra és hátizomra, akkor jó esetben ki sem alakul a probléma, vagy sokkal kisebb mértékben.

– Említetted, hogy ennek a tornának több fajtája is van. Mik tartoznak még a „kanga családba”?
– Prekanga (kismama torna), időben utána jön a szülés utáni regenerációs tornának a babakocsis és a hordozós változata. Csak itt Magyarországon létezik a KangaMom - Anyatorna, a következő lépés pedig a KangaBurn, amely már gyermek nélkül végzendő, magas intenzitású intervallum-edzés, és a szülői létre kialakított gyakorlatokat tartalmaz. Ezek mellet végezhető a Power House, amely kifejezetten a medencefenék izmait veszi célba. Szabadtéri edzéseink a Kangamix, Kangatrail és a NordicKanga.

Kép

Kangatraining

– Gyakorlatilag végigkísérheti ez a tornamódszer a nőt a várandósságtól kezdve egészen a gyermek idősebb koráig.
– Igen, mindig büszkén mesélem, hogy vannak olyan vendégeim, akik a kezdetek óta velem tartanak, csak éppen mindig más edzésen. A Kangatraining végigkíséri a nő életét, mert már a várandósságra felkészülésben is segít.  

– Ezek szerint az edzések nem csak funkcionális feladatokról szólnak?
– Az anyává válás, mint minden nagy változás az életünkben gyakorlatilag egy normatív krízis. Tízből kilenc nő úgy érzi, hogy egyedül marad a problémáival. Sokszor nem alszik éjszaka, kicsit be van zárva, egy teljesen új élethelyzetbe kerül. Nem is meri kimondani, de sokszor érzi azt, hogy türelmetlen, esetleg rossz anya.

Így nálunk nemcsak edzés van, hanem közös beszélgetések is. Sokszor a trénerek előre készülnek témával, máskor az adott helyzet hozza magával, mire van szükség.

Megnyílnak az anyukák, rájönnek, hogy nincsenek egyedül!

A szülés utáni szomorúság/depresszió efajta kezelése legalább annyira fontos, mint a testi változások rehabilitációja. Sokszor hosszú távú barátságok alakulnak ki az anyukák, de a gyermekek között is. Nem szabad elkeseredni, a kitartás és az odafigyelés meghozza a gyümölcsét. Viccesen szoktam mondani, hogy akinek szélesebb lesz a csípője, na az az egy dolog, amin nem tudunk segíteni.

– Hol lehet titeket megtalálni?
– A Kangatraining és az az RTM – Rectus Training Módszer tornái (amit dr. Kerekes Tímeával együtt dolgoztunk ki) elterjedtek az országban. Nagyjából ötven–hatvan trénerrel vagyunk jelen. A vírus okozta korlátozások alatt pedig online konzultációkat és csoportos órákat is biztosítottunk a virtuális térben. A honlapjainkon mindenki megtalálhatja a hozzá legközelebb eső órák helyszínét és oktatóink elérhetőségét.

Agatha Mary Clarissa Miller 1890-ben született egy jómódú középosztálybeli családban, Angliában. Gondtalan gyermekkora volt, a szülei elkényeztették mint legkisebb gyermeket, és a félénk kislány nyugodtan visszahúzódhatott tágas házuk szobáiba történeteket olvasni.  Az első tragédia akkor érte, amikor 11 éves korában elvesztette az édesapját. Agathát kiváló iskolákban taníttatták, és tinédzser korában Párizsba küldték tanulni. Az apa halála után a család pénze folyamatosan apadt, de továbbra is jó körülmények között éltek.

A huszonkét esztendős Agatha 1912-ben egy bálon találkozott Archibald Christie-vel, egy nagy reményű és jóképű katonatiszttel. A gyors eljegyzést és hosszú jegyességet követően az esküvőt el kellett halasztani, mert 1914 nyarán kitört a háború. A fiatal pár 1914 karácsonyán házasodott össze, amikor a tiszt eltávozáson volt. A viktoriánus kor utolsó éveiben született lányok fiatal éveire gyakran árnyékot vetett kedvesük, jegyesük, férjük halála. Agatha szerencsésebb volt, mint kortársai többsége, az ő férje ugyanis túlélte a háborút és visszatért Angliába.

Azonban négy év távollét hosszú idő, és a háborút megjárt férfiak gyakran nem ugyanolyan emberként tértek haza.

Archie kemény ember volt, aki tisztában volt felesége érzelmeivel, hűségével. 1919-ben született meg egyetlen gyermekük, Rosalind, és a szülés után a férj állandóan gyötörte Agathát, hogy túlságosan elhízott. A házastársak közötti feszültséget növelte, hogy Agatha édesanyja nem kedvelte a lánya férjét. Agatha Christie első könyve, A titokzatos styles-i eset 1920-ban jelent meg, amelyet egyre nagyobb könyvsikerek követtek, ennek következtében jelentős összegeket keresett. A pénz is állandó vitatéma volt a házastársak között, miután az írónő nem engedte át a pénzét a férjének, hanem ő maga kezelte a bevételeit.

Az 1926-os év Agatha Christie életének egyik legmeghatározóbb és legtragikusabb éve volt. Tavasszal Agatha elvesztette az édesanyját, ami mély depresszióba lökte. Laura Thompson életrajzi művében, az Agatha Christie - Egy angol rejtélyben leírja, hogy Archie nem osztozott felesége gyászában, és egyre több időt kezdett tölteni egy Nancy Neele nevű lánnyal, akinek eredetileg a felesége mutatta be. Az írónő tudott a férje hűtlenségéről, de inkább tolerálta a viszonyt abban a reményben, hogy Archie akkor nem hagyja el. Így érkezett el 1926. december 3.

Giles Milton brit történész leírása szerint Agatha Christie aznap este fél tízkor lefektette a kislányát, majd felöltözött, és kocsival elhajtott az éjszakába. Csak 11 nappal később került elő. Amikor megtalálták őt egy szállodában, azt állította, hogy nem emlékszik rá, mi történt vele.

A rendőrség a nyomozás során hamar megtalálta Agatha elhagyott autóját, de az írónő nyomtalanul eltűnt. A közvélemény a rejtély lázában égett, minden újság az eltűnéssel foglalkozott. Egy lap még különböző álruhákat és parókákat is rárajzolt az írónő portréjára, hogy az olvasók abban az esetben is felismerjék Christie-t, ha véletlenül álruhába bújt volna.  Sokan a férjet gyanúsították, aki a felesége eltűnése alatt a hétvégét barátokkal töltötte, akik között ott volt a szeretője is. Mások azt hitték, az írónő öngyilkos lett. Híres történet, hogy Arthur Conan Doyle még egy szellemidéző spiritisztához is elment, hogy az segítsen neki megtalálni Agatha Christie-t. Végül a harrogate-i Hydropathic Hotel személyzete hívta fel a rendőrséget, hogy sejtésük szerint náluk szállt meg az írónő. Agatha Christie azt állította, hogy semmire sem emlékszik.

Kép

Agatha Christie - Kép: Wikipedia

A megtalálása kiábrándító befejezés volt az újságok számára. A hírverés következtében Agatha Christie könyveladásai jelentősen megugrottak, de az ügy negatív hatással volt a megítélésére. Angliában a közvélemény évtizedeken át úgy tartotta, hogy Christie az egészet megrendezte, mert így szeretett volna nagyobb nyilvánosságot szerezni a könyveinek. Ezen nem segített, hogy valóban az ügy következtében vált igazán ismertté.

Az írónő soha nem beszélt az esetről, és halála után sem maradt semmi feljegyzés, amelyben utalt volna rá, hogy mi történt.

Ez a titkolózás újabb és újabb történészeket késztet arra, hogy megpróbálják megoldani az ügyet. Milton a cikkében leírja, hogy néhány életrajzíró elfogadja az amnézia-magyarázatot, hiszen olyan nagy stressz alatt volt Agatha Christie, hogy egyszerűen kikapcsolhatott a tudata. Azonban ezt a magyarázatot a legtöbb író, aki hozzányúlt a témához, nem fogadja el.

Jared Cade egyike azoknak, akik könyvet írtak Christie eltűnéséről. Agatha Christie és a hiányzó tizenegy nap című művében azt írja, hogy az írónő megrendezte az eltűnését, mert fájdalmat akart okozni a férjének, és meg akarta őt szégyeníteni. Cade állítása szerint a Christie-rokonság egy része ismerte az írónő eltűnésének valódi okát. E szerint a verzió szerint Agatha december harmadikán este egyenesen Abney Hallba hajtott, amely nővére férjének a birtoka volt. Agatha jó barátságban állt sógora húgával, akit beavatott a tervébe. Másnap szándékosan hagyta ott a kocsiját egy elhagyatott környéken, közel ahhoz a birtokhoz, ahol a férje a hétvégét töltötte, majd azonnal a szállodába ment, ahol Theresa Neele néven iratkozott be a vendégkönyvbe. A névválasztás is arra látszik utalni, hogy az írónő nagyon is magánál volt, hiszen Neele a férje szeretőjének a vezetékneve volt. A később kihallgatott szállodai személyzet szerint az írónő teljesen normálisan viselkedett, és még táncolni is eljárt. Valaki a szállodában még meg is jegyezte, hogy mennyire hasonlít az eltűnt írónőre, amit Christie nevetve tagadott. Ha ez a verzió igaz, akkor valószínű, hogy az írónő nem számított rá, hogy az eltűnése akkora szenzációt fog okozni, amekkorát okozott.

Ezzel a kétségbeesett lépéssel nem sikerült visszanyernie a férjét, aki a kínos epizódot követően otthagyta Agathát, aki aztán beadta a válópert.

Archie és Agatha 1928-ban váltak el, és a férfi még abban az évben feleségül vette Nancy Neele-t. Az életrajzírói szerint az írónő sose tudta igazán feldolgozni a férje árulását. Az elhagyott nő motívuma a könyveiben is felbukkan, a női karakterek gyakran elvesztik első nagy szerelmüket, vagy elárulják őket, hogy később egy másik, jellemesebb és kedvesebb férfiben leljenek vigaszt. Részben ez történt az írónővel is, aki 1930-ban feleségül ment Max Mallowan régészhez. Laura Thompson szerint ez a házasság nem pótolta az elveszett szerelmet, de az írónő karrierjére jó hatással volt. Mallowan egy izgalmas világot tárt fel Agatha számára, akinek leghíresebb regényeit azok az utazások ihlették, amelyekre elkísérte a férjét.

Az 1926-os eltűnés Agatha Christie életrajzának egyik legizgalmasabb részévé vált, újabb és újabb könyvek és filmek készülnek az epizódról, amit az írónő valószínűleg legszívesebben elfelejtett volna. 2018-ban még egy bájos minisorozat is készült az Agatha és a gyilkosság igazsága címmel, amely úgy mesélte el az írónő eltűnését, mintha a 11 nap alatt valójában megoldott volna egy gyilkosságot. Mivel az írónő soha nem beszélt a történtekről, nem tudhatjuk biztosan, hogy mi történt 1926 decemberében. Mindenki eldöntheti, melyik verziót fogadja el. S talán így illik, hogy a krimik királynője egyetlen megoldatlan rejtélyét magával vitte a sírba.

A veszteség állandó az életben. Előbb-utóbb mindenkit utolér: elveszíthetjük szeretteinket, egészségünket, a munkánkat, és majd egyszer mi magunk is elköszönünk az élettől. A természetközeli népeknél sokkal elfogadottabb a veszteség – közelebbi viszonyban állnak ugyanis az élettel és a halállal, mint a modernkori civilizáció embere. „A stresszes élet forgataga nem ad igazán lehetőséget arra, hogy érdemben foglalkozzunk az érzéseinkkel. A gyász tabu a magyar társadalomban – nem tudjuk, hogyan beszéljünk róla, vagy nem is merjük előhozni a témát” – vallja Horváthné Rényei Szabina szakpszichológus, aki viselkedéselemzőként, gyászcsoport-kísérőként is segíti a hozzá fordulókat.

Vajon minden változás magában hordozza már a veszteséget is? A szakember szerint nem csupán a negatív előjelű történésekhez köthető veszteségérzet és gyász: az olyan kiemelt életesemények, mint például az esküvő, az új lakásba költözés, a gyermek születése, egy nyaralás vagy a nyugdíjazás is felboríthatja a belső egyensúlyt.

Születésünktől halálunkig normatív krízisek kísérnek minket, amelyek az életszakaszváltásokhoz kapcsolódnak.

A kötődés mértéke határozná meg a gyász mértékét is? Horváthné Rényei Szabina szerint a gyász minden esetben egyedi: sok múlik az adott személy élettörténetén, személyiségén, azon, hogy milyen veszteségek érték korábban, milyen szociális háló áll mögötte, milyen a megküzdési stílusa… Az sem mellékes, hogy érzelemfókuszú-e az illető kommunikációja, vagy inkább cselekvő típus.

Sokan gondolják azt, hogy a gyász „magától jön, magától megy”, az idő majd begyógyítja a sebeket. Pedig az idő önmagában semmit nem old meg, és attól, hogy magunkra erőltetjük a mosolyt vagy belemerülünk a munkába, nem enyhül a fájdalom. A korábbi veszteségek adhatnak egyfajta „edzettséget”?
Hogyan tudunk megfelelően vigasztalni, miképp lehetünk egymás vigaszai?

„Legyünk empatikusak, merjünk kérdezni! Biztosítsuk bizalmunkról, együttérzésünkről a másikat! Viszont ne felejtsük el, hogy a saját részvétünk nem a másik ember gyásza...”

Minden gyászból van gyógyulás? Mikor érdemes szakember segítségét kérni? Hogyan állunk a saját halálunkhoz, és érdemes-e erről beszélni? A Spiritusz új adásában ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk, csatlakozzanak hozzánk!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.