– Sokat énekelsz a babának?
– Rengeteget. Azt hiszem, néha már a szomszédok is fejből tudják a dallamokat és a szövegeket. Nagyon sokat énekeltem Kodályra hivatkozva már akkor is, amikor az anyaméhben volt. És beigazolódott az a tézis, hogyha egy zenét sokszor hall a magzat, akkor miután megszületik, ugyanattól a dallamtól megnyugszik. Nálunk legalábbis így volt.

– Vannak nagyon jó altatók, amik tényleg be is válnak?
– Azt nem mondanám, hogy a gyakorlatban is jól működnek (nevet), de mindenesetre nagyon sok altatót énekelek neki, és vannak köztük olyanok is, amiket az édesanyám is énekelt nekem annak idején.

– Az volt a terved, hogy Zeneakadémiai tanulmányaid befejeztével visszaköltözöl a Vajdaságba. Sikerült ezt megvalósítanod? 
– Miután végeztem a Zeneakadémián, azonnal Szegedre költöztem, ami azért volt érdekes választás, mert csupán annyi kötött a városhoz, hogy ott tanult a testvérem. De mivel egyszerre húzott a szívem az anyaországba és haza, a Délvidékre, Szeged jó választásnak tűnt, hiszen közel van Kupuszinához, a szülőfalumhoz. Hamarosan elkezdhettem tanítani a Dugonics András Piarista Gimnáziumban és a Szegedi Konzervatóriumban is. Friss diplomásként ezek nagyon szép lehetőségek voltak, mindkét intézményben népi éneket és népi ének kamarát tanítottam.

Azért is tudott jól működni a szegedi lét, mert nem sokkal később Szabadkán, az én alma mater konzervatóriumomban is felkínáltak egy óraadói lehetőséget, és szegedi lakosként azt is be tudtam vállalni. Gyerekkori álmom volt, hogy odahaza is kamatoztassam azt a tudást, amit az anyaországban megszerzek.

Négy éven át jártam Szegedről Szabadkára jogosítvány nélkül, jó sok időt töltöttem utazással és az országhatáron való várakozással, de mindennél többet ért, hogy taníthattam a középiskolás konzisokat Szabadkán, abban az iskolában, ahova én is jártam.

– Nyilván tudtad, hogyha a Zeneakadémia végeztével elhagyod a fővárost, kevesebb fellépésed lesz, és talán kikerülsz egy szűk, de nagyon aktív népzenész körből.
– Tisztában voltam vele, és ezzel együtt mondtam le Budapestről, mert nem tudtam volna ott elképzelni az életemet. Tudtam, hogy kevesebb lehetőségem lesz az előadóművészet terén vidéken, ráadásul pont akkor jöttem el Pestről, amikor még nagyon lobogtam, és nagyon sok lehetőségem volt. Vannak azért saját koncertjeim most is, sok zenésszel sikerült Szegeden is jó kapcsolatba kerülnöm, és hála Istennek Budapesten sem felejtették el a nevem, többször felléphetek ott is.

Kép

Csizmadia Anna

– Egy kész előadónak tűntél már annak idején a Pávában is. Mit tudtak még adni ehhez a Zeneakadémián?
– Tudtam, hogy egy kialakult éneklési stílussal megyek oda, mert én beleszülettem a népzenei létbe, úgy szívtam magamba, ahogy lélegeztem. Hozzánk jártak gyűjteni a gyűjtők, édesanyámat tartják a legfiatalabb énekes adatközlőnek a faluban. Ő tényleg az összes itteni dalt ismeri, én ezért borzasztó szerencsés helyzetben voltam. Sokáig azt sem tudtam, mi az, hogy népdal, csak azt, hogy ez a zene. Már hétéves koromban rengeteg dalt ismertem.

Nem féltett senki attól, hogy el fognak rontani a Zeneakadémián, és én sem féltettem magamat, mert úgy fogtam fel, hogy rengeteg dolog van, amit még meg kell tanulnom, és mindenből megpróbálom a jót magamba szívni.

Azt gondolom, hogy jókor voltam jó helyen: a legelső Felszállott a páva sok szempontból különleges volt. Én csak egy dologra kértem a jó Istent végig: hogy önmagam tudjak lenni abban a három percben, amíg a színpadon énekelek, és azt hiszem, ezt megadta. Nagyon nagy dobbantó volt nekem ez a verseny.

– Te, aki a kupuszinai dallamok között cseperedtél, mit tanultál más tájegységek népzenéjéből?
– Biztos, hogy gazdagabb vagyok azáltal, hogy nap mint nap más tájegységek zenéjével foglalkozhatok. Amit az elődeink lejegyeztek, és tálcán kínálnak nekünk, hatalmas ajándék az ősöktől, és emellett nem lenne szabad szó nélkül elmennünk. A diplomás népiének/népzene tanároknak az is a feladatuk, hogy népzenével fertőzzenek.

– Mindig is azt gondoltam, hogy kicsit az énektanárok lelkén szárad, hogy olyan kevés népdalt ismerünk. Mintha nem tudták volna elég nagy szívvel átadni ezeket.
– Egyszer két hónapot helyettesítettem egy gimnáziumban, és azt tűztem ki célomul, hogy bármilyen módon is, de meg akarom őket fertőzni a népzenével énekórán.

Nagy örömmel láttam, hogy ezek a tizenhat-tizenhét éves farmerdzsekis lányok a második, harmadik órán már somogyi nótákat énekeltek közösen.

Nekem ez akkora sikerélmény volt! Tele kell lenniük a tanároknak tűzzel, ne várjuk el a gyerektől, hogy szeresse a zenét, ha mi nem lobogunk, amikor ott vagyunk velük szemben a tanórán.

Kép

Csizmadia Anna

Persze el szoktam mesélni a tanítványaimnak azt is, hogy én tényleg egész gyerekkoromban azt hittem, hogy mindenki népdalokat énekel, és mindenki szereti ezt a műfajt. Aztán én is kipróbáltam más zenei irányzatokat, popot, rockot és még a jazzt is, és mindenki buzdított, hogy mennyire jól áll nekem, próbáljak meg efelé menni, hiszen ezeket a műfajokat sokkal több ember keresi. De valahogy engem egy életre levett a lábamról az a tisztaság, ami a népdalok szövegében tetten érhető: ahogy mondjuk a szerelmet ki tudják fejezni...

A tanítványaimmal is mindig elemezzük a népdal szövegeket. Engem kis koromtól soha nem a dallam fogott meg, hanem a szöveg, édesanyám is úgy tanított, hogy először a szöveget mondta el. Sokszor szavaltam is a népdalokat. Amiatt, hogy az én kis tömböm otthon, Kupuszinán tőle eltérő nemzetiségek között élt, gyerekkorom óta az átlagnál sokkal erősebben ragaszkodom a kultúrámhoz. Ez a helyzet ösztökélt arra, hogy sokkal fontosabbá váljon nekem az, amik vagyunk: a magyarságunk, a nyelvünk és a népzenénk. Életfeladatom a kultúra megtartása, megőrzése.

– Mesélj a te Kupuszinádról! Milyen hely ez a falu?
– Nagyon szeretek hazajárni. Amikor befordulok a kátyúkkal teli bekötőútra, a sok huppanó némiképp elterelhetné a figyelmemet a táj adta esztétikai élményről, de nem tudja. Tele vagyok szép emlékekkel, és ezek újraélése miatt szeretek annyira megérkezni a Kossuth Lajos utcába, belépni a szülői ház ajtaján. A szüleim is ebben az utcában nőttek fel, és azóta is itt élnek. Egyszer megkérdeztem tőlük, nem szűk-e nekik ez az utca, de azt mondták, hogy egyáltalán nem.

Kupuszina egy szláv tengerben elhelyezkedő palóc falu. A délvidéken nincs is más palóc település, ez a mi falunk fő különlegessége. 1751-ben telepített ide Mária Terézia százötven felvidéki családot Nyitra vármegye, Nagyhind községéből, amikor a török hódoltság után a kiüresedett vidékeket kellett benépesíteni. Ami szinte csoda számba megy viszont, hogy a mai napig meg tudtuk őrizni a tájnyelvünket. Egy ilyen kicsi közösségnek sokkal könnyebb lenne asszimilálódni, mint a saját kultúrájához ragaszkodni és azt megtartani, de az az érdekes, hogy közülünk nem sokan választották ezt az utat, szinte senki.

– Sok határon túli magyar mindennapjainak része volt vagy most is az, hogy konfliktusokba keveredik azért, mert magyarul beszél. A titeket körülvevő szerbek hogy viszonyulnak hozzátok?

– A faluban szinte mindenki mezőgazdasággal, gyümölcsészettel, zöldségtermesztéssel foglalkozik. A szüleim is szerb ajkú embereknek adják el a portékáikat.

Valahogy emiatt a szerbek részéről kialakult egyfajta tisztelet a magyarok felé, hiszen ők látták el őket az oly fontos zöldség- és gyümölcsfélékkel. Errefelé én sose éreztem ellentétet szerbek és magyarok között. De kétségkívül olyan közösségben szocializálódtam, ahol mások kultúráját is volt alkalmunk megismerni, és azt hiszem, ettől csak több lettem. Fontosnak tartom, hogy próbáljuk meg észrevenni és felfedezni azoknak a kultúráknak, közösségeknek az előnyeit, akikkel együtt kell élnünk, mert azok a mi előnyünkre is válhatnak. Így próbáltam én példát venni a szerbekről, akiket nagyon összetartó népnek tartok.

Kép

Csizmadia Anna

– Volt olyan a kisebbségi létből fakadó batyud, amit le kellett raknod?
– Mindig volt bennem egy erős megfelelési vágy. Amikor Szabadkára kerültem, nem voltam benne biztos, hogy elég leszek oda, mivel én egy kis faluból származom. Később Pesten, abban a nyüzsgő központban is nyomasztott, hogy határontúli magyarként meg fogok-e tudni felelni. Sokszor emiatt nem is tudtam annyira kiteljesedni, mint amennyire szerettem volna. Ma már persze azt gondolom, ez butaság volt, mert olyan sokfélék vagyunk, sokfelől jöttünk, és én is simán megfeleltem. Viszont a kincseket, amiket a kisebbségi lét adott, soha nem akarom elfelejteni. Ez a lét magával hozza az alázatot. Én határon túli magyarként művész vagyok az anyaországban – számomra már ez sem természetes. Annyira nagy volt itt Kupuszinán a minket körülvevő más nemzetiségű népek nyomása, hogy azt, hogy magyarul éneklek és imádkozom mind a mai napig, nem természetes dologként élem meg. A kisebbségi lét megtanított a sajátomhoz való ragaszkodásra, de arra is, hogy a sajátomat alázatosan képviseljem, ne emeljem a nagy tömb fölé.

– Arrafelé is jellemző a fiatalok elvándorlása?

– Az elmúlt tíz évben nagyon aktív volt a kivándorlás a magyar ajkú falvakból, az én falumban is felére csökkent a lélekszám. Sokan elmennek vendégmunkásként dolgozni Németországba.

Fájó szívvel itt hagyják a házukat, a traktort, a szántóföldet és a viseletüket a jobb megélhetés reményében. Viszont az a maréknyi ember, aki itt marad, őrzi a hagyományokat, anyukám népdalköre is több tagot számlál, mint valaha. Lesz utánpótlás a hagyományőrzés terén, vannak nagyon erős magyar ajkú falvak, ahol többszáz gyerek foglalkozik ma is népzenével, néptánccal.

– Ahogy hallgattalak, azt éreztem, hogy egy ilyen közösséghez való tartozás szinte olyan erős bástyát ad az embernek, mint az Istenhit.
– A közösségem is egy megtartó erő, nagyon jó valahova tartozni, nem csak lebegni a semmiben. Tudom, hogy honnan jöttem, és hogy kik voltak az őseim. Hányan nem tudják, hogy kiktől származnak, és azáltal, hogy én tudom, csak több vagyok. Szeretném, ha majd az én gyerekeim is tudnák, hogy mit hagytak ránk az őseink. Én az 1800-as évek elejéig visszamenőleg ismerem név szerint a felmenőimet, és konkrét történeteket tudok még az ükszüleimről is. Ebben nagy erő rejlik.

Antoine de Saint-Exupéry 1900-ban Lyonban született egy nemesi család gyermekeként. Édesapja korai halála után édesanyjára hárult az öt gyermek felnevelése. Ehhez segítséget anyjuk nővére nyújtott, aki vidéki kastélyában gyakran látta őket vendégül. A nagy hársak árnyékában felhőtlen és boldog nyarakat töltöttek a testvérek. Az író így emlékezett vissza ezekre az időkre. „A gyermekkoromból jöttem, úgy, ahogyan egy országból jön az ember. Szinte kétlem, hogy éltem egyáltalán a gyermekkorom óta.”

A tudásra szomjas kisfiú a humán és a természettudományok iránt egyaránt érdeklődött. Testvéreivel gyakran játszott színházasat. Tizennégy évesen első díjat nyert egy országos irodalmi pályázaton, azonban már ekkor a repülés szerelmese volt. Szárnyakat szerelt a biciklijére, és elhatározta, hogy egy nap pilóta lesz.

Huszonhat éves korában álma valóra vált. Eltűnt, lezuhant gépek felkutatásával foglalkozott. Sok pilótatársa köszönhette neki az életét. Alig harmincévesen kinevezték az Aeroposta Argentina légitársaság igazgatójává. Repülőgépével bejárta az egész világot. A kihívásokat bátran vállalta – annak ellenére, hogy többször szenvedett súlyos balesetet.

Először 1935-ben a Líbiai-sivatag fölött zuhant le navigátorával. Napokig élelem és víz nélkül tengődtek. Már hallucinációk gyötörték őket, amikor egy beduin rájuk talált.

Három évvel később pedig Guatemala fölött hibásodott meg a gépe. Csodával határos módon ismét megmenekült. Sohasem hagyta abba a repülést, ahogyan az írást sem.

Akik csak A kis herceg című művét ismerik, ifjúsági írónak tartják. Pedig a könyveit felnőtteknek írta. Műveit a humánum, a másik ember iránt érzett felelősség, a természet tisztelete hatja át. A déli futárgép, az Éjszakai repülés, Az ember földje mind olvasmányosan megírt mély gondolatfüzérek. A két utóbbit rangos irodalmi díjjal is jutalmazták hazájában. Saint-Exupéry legkevésbé ismert műve a Citadella, amely csak a szerző halála után jelent meg.  Ez egy nehezebben befogadható, mégis gyönyörű könyv, szinte már bibliai nyelvezettel, istenkeresésről, feladatról, alázatról szól. Példázatai közül talán a leginkább megrendítő az, amelyikben a fejedelem felmegy a hegyre, hogy kérdéseire választ kapjon az Istentől. Válasz helyett azonban csak a fekete gránittömb mered elé. A fán ülő holló is hallgat, pedig az uralkodó már vele is beérné. Ekkor érti meg, hogy az imádság gyakorlása a hallgatás gyakorlása. És hogy: „Ott kezdődik a szeretet, ahol már nincs ajándék, amire számíthatunk.”

Kép

Antoine de Saint-Exupéry feleségével

Saint-Exupéry legnépszerűbb és világszerte ismert könyvét, A kis herceget a barátjának ajánlotta, de feleségének, Consuelónak szánta ajándékul. A salvadori, különleges szépségű nővel kötött házassága viharos volt, de erős kötelék fűzte őket össze.

A sokszor hűtlen és folyton úton lévő férj ezzel a könyvecskével kívánta biztosítani szeszélyes természetű és gyönyörű asszonyát arról, hogy az „ötezer rózsa” közül ő a legfontosabb.

Érdekesség, hogy Consuelo szülőföldjét működő tűzhányók szabdalják. A kis herceg egyik vulkánját valószínűleg az Isalco nevű ihlette, amit az író maga is látott kitörni.

Antoine, vagy ahogyan barátai hívták „Tonio” jókedélyű, az élet örömeit nem megvető férfi volt. Bár ismerte a reményvesztettség és a csalódottság kínjait is.

Naplói és levelei tanúsága szerint a halála előtti időszakban is válságban volt, beteg volt a lelke.

Egyik, ma már aggastyánkorú unokaöccse, François d'Agay azonban így emlékezett vissza rá: „Értett a gyerekek nyelvén. Kisfiúként azt hittem, az a természetes, hogy mindenkinek van egy pilóta nagybátyja. Egyszer, amikor látogatóba jött hozzánk, szinte ablakmagasságig ereszkedve kétszer is tett egy tiszteletkört a házunk körül. Ujjongva vártam. Akkor még hittem, egyszer majd repülhetek vele.” Erre azonban sohasem került sor.

Felettesei féltették a háborús bevetésekhez már túlkoros és nem egészséges pilótát. Ezért csak nyolc felszállási engedélyt adtak neki. A nyolcadikkal indult el arra a légi felderítésre 1944. július 31-én, amelyikről már sohasem tért vissza. Gépének roncsaira és ezüst karkötőjére, amelybe a saját, a felesége, valamint a kiadójának a neve volt belevésve, mintegy hatvan évvel később akadtak rá a tengerben. Igaz, eltűnése után néhány nappal a helyiek egy francia egyenruhát viselő férfi holttestére bukkantak. Sokan azonban ma is kételkednek abban, hogy akkor őt találták meg.

A szívünknek kedves íróra és pilótára ma is jólesik úgy gondolni, mint aki nem halt meg. Csak elrepült és visszatért a bolygójára, akár képzeletbeli barátja, az aranyhajú kisfiú.

A javasasszonyok és orvosnők közt évezredeken át nehéz lett volna különbséget tenni. Bábák kezdettől működtek a görög-római világban. Szókratész viszont, aki maga is bába fia volt, már nemcsak bábákról, hanem „orvos-lelkületű” nőkről is írt. A görögök külön névvel illeték a bábát (maia) és az orvosnőt (akesztorisz vagy iatrosz). A bábák munkaköre sem tisztázott egyértelműen: Szóránosz (1. sz.), az ókor legnevesebb nőgyógyászati szerzője például megemlíti, hogy a nők többsége bábákkal kezelteti nőgyógyászati és egyéb testi panaszait is. Galénosz (2. sz.), az ókor legnagyobb orvosa, maga is felkért egy különösen képzett bábát, hogy betegén érvágást végezzen. Plinius (1. sz.) pedig tanúsítja, hogy a korabeli római bábák fejfájástól veszettségig és lázig mi mindent kezeltek.

Az antik orvosnők közül a legnagyobb elismerést Antiokhisz, Diodótosz lánya érdemelte ki, akinek a tiszteletére Tlósz városának tanácsa még életében szobrot állított.

Az ókori orvosnőképzésről nem sokat tudunk, ám annyi bizonyos, hogy sok helyen a tudományos képzésben nők nem vehettek részt. Hüginosz írja egyik történetében, hogy az athéni Agnodiké (Kr.e. 4. sz.) férfinak öltözve tanulta ki és gyakorolta az orvosi mesterséget, amíg le nem bukott. Ekkor bíróság elé állították, ám az athéni asszonyok olyan eredményesen tüntettek mellette, hogy a tanács attól fogva a nőknek is engedélyezte az orvostan hallgatását.

Az intézményes orvosképzés a 12–13. században az itáliai Salernóban indult, és eleinte az egyetemet nők is bizonyosan látogathatták. Ott tanult például Rebecca Guarna, A lázfajták, A vizelet és Az embrió című tanulmányok tudós szerzője, aki zsidó nő volt. A közeli Szicíliában Virdimura, egy cataniai zsidó orvos felesége vizsgázott sikerrel a királyi orvosbizottság előtt, és kapott 1376-ban működési engedélyt. Orvosok feleségei, lányai vagy egyéb nőrokonai gyakran működtek orvosként a középkorban: 1404-ben éppen a magyar származású Durazzói László herceg adott működési engedélyt Philippo di Pastino doktor unokahúgának.

Noha a doktornők aránya a középkorban igen csekély volt – Salerno orvosi iskolájában a 14. században körülbelül 3000 férfi, ám mindössze 18 nő végzett –, jelenlétük mégis folyamatos és bizonyítható maradt.

Salernóban a 11. században akadt egy orvosnő, Trotula, aki olyan eredményesen gyógyított, hogy jutalmul egyetemi tanárrá is kinevezték. Tehetségét bizonyítja, hogy ma is akadnak, akik egyszerűen tagadják, hogy nő lett volna. Trotula gyógyszerészeti, nőgyógyászati művei csak töredékesen maradtak ránk, ám ezek is nagy tudásról tanúskodnak. A középkor neves itáliai orvosnői közül említésre érdemes még a szépséges Constanza Calenda, a tudós Adelmate hercegnő vagy a zsidó Maestra Antonia is.

A 13. századtól Európa egyetemi orvosi karain is tanultak nők. Ezt onnan tudjuk, hogy 1220-ban Párizsból kitiltották őket – márpedig ha ez megtörtént, akkor korábban jelen kellett lenniük.

Meg kell emlékeznünk a gyógyító apácarendekben, ispotályokban tevékenykedő orvosnőkről is: közülük a leghíresebb a zseniális Hildegardis von Bingen (1108–1182) apátnő, nagyszerű gyógyszerkönyvek, elméleti és terápiás munkák – és mindemellett látomásos költemények és irodalmi-teológiai munkák – szerzője, akinek számos műve olvasható magyarul is.

Döntő fordulatot hozott IV. Sixtus pápa 1478-ban kibocsátott rendelete, amely férfiaknak és nőknek egyaránt megtiltotta az engedély, vagyis a diploma nélküli gyógyítást. Mivel a diplomákat a férfi orvosok által irányított egyetemek adták ki, így lehetőségük volt megtagadni az orvosi végzettséget a nőktől, akik diploma híján nem praktizálhattak. A nők kiszorításában az orvosi pályáról az előítéletek mellett nyilván a kenyéririgység és a céhszellem is közrejátszott. Párizsban 1484-ban a sebészek özvegyei kivételével minden nőt eltiltottak a sebészi mesterség gyakorlásától. Bizonyos egyetemekre „asszonyállat” súlyos büntetés terhe mellett be sem léphetett. A 15–16. században a nők előtt minden európai orvosegyetem kapui bezárultak.

Még a 15. században, Krakkóban történt, hogy egy leány, az ókori Agnodiké példájára, fiúnak öltözve próbált orvostant tanulni, de leleplezték, és ha – a legenda szerint – egy fiatal orvos belé nem szeret, és feleségül nem veszi, bizony hóhér kezére jut.

Az egyetem urai előtt a tudományos teljesítmény sem számított: a spanyol Luisa Oliva Sabuco annak ellenére, hogy 1587-ben színvonalas orvosi tárgyú könyvet adott ki – amely az alkalmazott pszichológia előfutárának tekinthető –, nemcsak hogy nem tehette be a lábát a salamancai egyetemre, még könyvét is apja munkájának tartották a kortársak.

A gyógyító asszonyok azonban hivatalos végzettség nélkül is kezelték a környezetükben élő betegeket, több típusuk is ismert ebből a korból. Az első a gazdag nemesasszony, aki háza népét kezelgette legjobb tudása szerint, mint a magyar Bethlen Kata vagy Zay Anna. A másik az orvosfeleség: a neves sebész, Fabricius Hildanus említette egy magánlevelében, hogy felesége 1629-ben, Bernben milyen eredményes műtétet végzett egy fiún. A harmadik fajta gyógyító asszony volt a bába. A magas szintű bábaképzés ugyanis néhány helyen nyitva állt a nők előtt, így a 17. században a francia Louise Bourgeois (a francia királyi ház és főúri családok szülésznője) vagy a német Justine Dietrich népszerű szülészeti könyveket is kiadtak. A negyedik és leggyakoribb típus pedig a javasasszony, aki egy kisebb népcsoport igényeinek megfelelően, változó színvonalon, sokszor vajákolással, de olcsón gyógyított.

Az egyetemek tehát a 19. század végéig zárva maradtak a nők előtt, egy-két kivételes esettől eltekintve. Anna Morandi Manzolini (1714–1774) a bolognai egyetem anatómiai professzorához ment férjhez, és ő maga is – boncolások segítségével – képzett anatómussá vált. Világhírre tett szert szobrászi szépségű és nagyon precíz anatómiai viaszmodelljei által. Férjével együtt, majd férje halála után egyedül is anatómiát tanított orvostanhallgatóknak a bolognai egyetemen, így valószínűleg ő volt az első nő, aki egy orvosi tantárgy egyetemi tanára lett. Német nyelvterületen Dorothea Erxleben Halléban, 1754-ben csak II. Frigyes porosz király személyes engedélyével szerezhetett orvosi doktorátust, ám sehol nem kapott praxisjogot. Őt követte 1819-ben Giessenben Regina Josepha Henning szülészorvos, aki csak függöny mögött vehetett részt az egyetemi előadásokon, majd a harmadik német orvosnő az 1847-ben Giessenben doktorált Theresa Frei Müller lett: az utóbbi kettő szülészetből szerezte fokozatát. 

Az első angol (ám Amerikában működő) orvosnő, Elizabeth Blacwell (1821–1910) 1849-es diplomamunkáját a tífuszról írta. A női egyenjogúsági küzdelmek eredményeképpen 1864-ben egy bátor orosz hajadon, Marija Alexandra Knyazsmina Zürichben felvételt nyert az orvosegyetemre. Ezzel végképpen megtört a jég. A svájci egyetemek ezután sorra vettek föl női orvostanhallgatókat. Az első orosz orvosnő mégsem ő, hanem Nagyezsda Prokofjevna Szuszlova (1843–1918) lett, aki 1867-ben szerezte meg orvosdoktori címét. Az Osztrák-Magyar Monarchiában az orvosi karok csak 1895-től nyíltak meg a nők előtt. Az első osztrák diplomás orvosnő, aki a bécsi egyetemen végzett, Gabriele Possanner volt.

A bécsi egyetem orvoskarára 1895 és 1920 között összesen 454 nő iratkozott be, akiknek majdnem egyötöde Magyarországról érkezett.

A 19. század végétől – nemzetközi példák nyomán, ám heves sajtóviták és társadalmi csoportok ellenállása közepette, Wlassics Gyula közoktatási miniszter hatékony közreműködésével – hazánkban is engedélyezték a nők orvosi képzését. 1895-ben megjelent az a rendelet, amely a nők számára a bölcsészeti, gyógyszerészeti és orvosi egyetemi képzést lehetővé tette. 1897-ben ünnepélyes külsőségek közt honosították Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő Svájcban szerzett diplomáját. Az első itthon végzett orvosnő, Steinberger Sarolta (1875–1966) 1900-ban kapta meg orvosi oklevelét (egyébként kiváló orvostörténész is volt). A pesti egyetemen azonban csak 1910 után emelkedett 5% fölé a női hallgatók aránya. 1896 és 1918. december 1. között összesen 249 nő doktorált az orvosi karon, ám ebből száz doktorátus az utolsó három évre esett.

Ebben az időszakban az orvosnők előtt inkább csak a fogorvosi, gyermekorvosi, nőgyógyászi, bőrgyógyászi, elmeorvosi szakmák álltak nyitva, a konzervatív férfi professzori kar pedig egyetemre bejutásukat, sőt, tanulmányaikat is ott akadályozta, ahol tudta. A medikák száma az I. világháborúban ugrott csak meg jelentősen, 11%-ra, mivel a férfiak ekkoriban a fronton teljesítettek szolgálatot, így a hátországban a nők munkájára is szükség volt. Az első sebésznők is ebben az időben szerezték diplomájukat. A Károlyi-kormány 1918. december 17-én rendeletben tovább liberalizálta a nők egyetemi képzését, ám 1919. aug. 26-án – mivel az elcsatolt területekről beáramló orvostömeg és a frontról visszatérő orvostanhallgató-tömeg miatt orvosfelesleg alakult ki az országban – e rendeletet visszavonták, sőt, nemcsak a zsidókra, hanem a nőkre vonatkozóan is zárt számot (numerus clausus-t, sőt eleinte numerus nullust) vezettek be. E rendeletet csak Klebelsberg Kuno miniszter módosította, 1926. augusztus 6-án. (Az eközben eltelt időben a magyar medikák zömmel Bécsben vagy Olaszországban szereztek diplomát.)

Az orvosnők társadalmi elismertségének jelentős lépéseként értékelhető, hogy 1927. március 9-én megalakult a Magyar Orvosnők Országos Egyesülete, amely egyben érdekképviselet szerepét is betöltötte.

1945 után a nők egyre nagyobb számban vettek részt az orvosképzésben. Az 1970-es évekre minden hazai orvosegyetemen többségbe kerültek a medikák, és néhány szakma (gyermekgyógyász, radiológus, szemész, laboratóriumi orvos, bőrgyógyász, sőt, az utóbbi időben a patológusi és az altatóorvosi szakma is) szinte teljesen elnőiesedett, de a nők számaránya más szakmákban is (például fogorvos, pszichiáter, belgyógyász) messze meghaladja a férfiakét.

– Miért döntöttetek úgy, hogy magatok mögött hagyjátok a kozmopolita életmódot?
– Évekkel ezelőtt belekerültem egy adósságspirálba. Fogadtam ügyvédet, jártam a bíróságra, de végül mégis elárverezték a lakásom, a tartozásom pedig a mai napig fizetem. Hosszú ideig harcoltam, de jött egy pont, amikor azt mondtam, belefáradtam. Lakást kellett találnom sürgősen, ami a kislányommal és három kutyával nem volt könnyű. Közben megismertem a páromat, Norbertet, aki mindenben támogatott, biztatott. Nem volt kérdés, hogy összeköltözünk. Itt, Kevélyen találtunk otthonra, a földet béreltük – és béreljük a mai napig –, eleinte innen jártunk be dolgozni a városba.

– Gyakorlatilag újrakezdted az életed. Nem lehetett könnyű.
– Igen, de azért előtte sem volt egy tündérmese az életem. A költözés és az adósság csak egy újabb feladat volt, amit meg kellett oldanom. Azelőtt évente költözködtem, és amikor a lányom négyéves lett, akkor is a semmiből építettem fel újra önmagam és az életünket. Azt megtanultam, hogy ne bízzak meg senkiben, illetve hogy csak magamra számíthatok. Meg persze a páromra, akit jutalmul kaptam a sorstól életem második felére, és aki elviseli az olaszos temperamentumomat. Mi ketten vagyunk egyek.

– Hogyan telnek a mindennapjaitok itt, Kevélyen, a nyugalom szigetén?
– Itt februártól késő őszig, reggeltől estig mindig van valami tennivaló. Nyáron hétköznap délelőttönként sokat vagyunk a kertben, gyomlálunk, kötözünk, ültetünk, locsolunk. Tavasszal magot vetünk és palántát nevelünk. Szerdánként egy irodaház kertjét tartjuk karban, de megesik, hogy ilyenkor szállítanunk is kell árut Pestre. Ha hazaérünk, locsolunk, vagy előkészülünk a csütörtöki és a pénteki piacozásra.

Kép

Szombaton a házunknál árulunk, egyedül a vasárnapjaink szoktak lazábbak lenni. Ilyenkor általában házi tésztát készítek vagy megpucolom a fürjtojásainkat.

– Említetted, hogy eleinte még felutaztatok Pestre dolgozni. Hogyan vált a saját örömötökre végzett kertgazdálkodás és fölművelés végül főállássá?
– Két éve élünk őstermelésből, és mindent, amit itt látsz, önerőből, állami támogatás nélkül teremtettük meg. Először csak magunknak termeltünk paradicsomot és paprikát, aztán a dolognak híre ment, és szomszédok, ismerősök, barátok jöttek kóstolni, vásárolni tőlünk. Ahogy nőttek a vásárlói igények, úgy növeltük a földterületünket és szélesítettük a kínálatunkat. Termesztünk többek között karfiolt, négyféle burgonyát, salátát, tökféléket, uborkát és hüvelyeseket, de törekszünk arra is, hogy minden évben valami különlegessel rukkoljunk elő. Az elmúlt években már nagyjából kitapasztaltuk, hogy mi az, ami az adott területen jól terem, és mi az, ami nem.

– Eleve jártasak voltatok a gazdálkodásban és a földművelésben, vagy idő közben tanultátok meg azt, amire szükség van ehhez?
– A párom vidékről származik, a nagyapjától sok dolgot ellesett, de egyébként mindennek utánaolvas, előszeretettel épít kapcsolatokat. Én korábban panellakásban éltem, zöldséget legfeljebb a zöldségesnél láttam. Itt, menet közben tanultam bele ebbe az egészbe. A párom mindig mutatta, mit hogyan kell csinálni.

Kép

– Gyümölcsöt is termesztetek?
– Arra már egyáltalán nem lenne időnk. Van viszont finom fodros kel, mángold és ampolnás chili. Idővel elkezdtünk fűszerekkel is kísérletezni: tavaly lett gombalevél, citromos és ánizsos bazsalikom, idén lesz olíva, menta, négyféle oregánó, nyolcféle kakukkfű. Házi tésztát is készítek eladásra, így lettek csirkéink, a párom pedig vett fürjeket.

A tojásaikat megfőzzük, pácoljuk, füstöljük és ízesítjük. A chilis-fokhagymás ízűt például nagyon szeretik a vásárlók.

Ügyelünk arra, hogy a fürjeknek pihenőjük is legyen, a tyúkok szabadon is lehessenek, és mivel fontos a termékeink minősége, szelíd módszerrel termelünk. Nem megerőszakoljuk a természetet, hanem együtt élünk vele.

– Mit ad ez az életmód? És milyen áldozatokat követel?
– Elsősorban nyugalmat. Az itteni élet és teendők fitten tartanak, igaz, ki vagyunk szolgáltatva az időjárásnak, hajnalban kell kelni az állatok miatt, és nincs időnk szabadságra menni, sőt, néha még magunknak főzni se, de már nem is tudnánk elképzelni, hogy mást csináljunk. Örömmel tölt el bennünket, amikor egy pici magot elültetünk, és követhetjük a fejlődését, végül pedig látjuk a boldog és elégedett vevőt is. Idővel saját tanyát szeretnénk. Meglátjuk, mit hoz az élet.

Ennek az írásnak azonban nem célja e páratlanul gazdag élsportolói karrier bemutatása, azt a szerző meghagyja szakavatott kollégáinak. Az emberről szeretnék most írni, róla, aki soha nem szerette a reflektorfényt, és aki nem az Instagram-generáció tagja. Nem hiszem, hogy influenszerként szeretett volna hatni bárkire is.  Mégis nagy hatást tett akár azóta már vissza is vonult hajdani úszótársakra: az Európa-bajnok Bernek-Mutina Ágnes szobájának falát is a fiatal Cseh László posztere díszítette. Nem ikonnak született, mégis azzá vált. Nem az a fajta tehetség, aki olyan fölénnyel veri a mezőnyt, hogy nem lehet tőle elvenni a címeket, hanem olyan sportoló, aki precízen, az úszás iránti végtelen szeretettel tökéletesíti azt, amiben már így is az egyik legjobb a világon. Hát ki gondolta volna, hogy még az utolsó úszása után is az időeredményei miatt lesz elégedetlen?  Hányszor láttuk szinte ugyanazt: Laci úszik, jól úszik, de önmagát nagyon szigorúan értékeli, többet vár el, és körülbelül tíz éven át mindig arra utal finoman, hogy nem volt elég az önbizalom, több hit kellett volna. Most az egyik interjúban megjegyzi: nagyon sokat fejlődött a személyisége, most már jobban tudja értékelni az eredményeit.  

De nem tagadja, ahhoz még idő kell, hogy úgy tudjon magára nézni, ahogy mi nézünk rá.  

Mondjuk sportolói sorsa sem volt egyszerű, párhuzamos karriert futni minden idők egyik legnagyobb úszójával, Michael Phelps-szel nagy pech is lehetne, csakhogy Laci nem az a fajta sportember, aki ezt így éli meg. Ahogy interjúkban rendszeresen elmondta: minden alkalommal úgy ugrott be a medencébe, hogy talán most utoléri az aranyérem-halmozó amerikait. Kétségtelen, hogy a sporttörténelem egyik legkülönlegesebb pillanata volt, amikor az egymást űző versenytársak, Michael Phelps, Chad le Clos és Cseh László együtt csaptak a célba Rióban, és így, hárman álltak fel a dobogó második fokára.  

Mit fogok még mindenképp elmesélni a gyerekeimnek Cseh Lászlóról?

Azt, amikor 2014-ben edzőt váltott, és leírták őt, mondván, biztos már csak levezet, és ez az edzőcsere csak ürügy, ő mégis a lehető legkeményebben dolgozva élete legjobb eredményeire volt képes akkor, amikor már a kortársai, a barátai sorra visszavonultak. Biztos neki is sokszor eszébe jutott, amikor fél 5-kor csörgött a vekker, hogy talán jobb lenne pihenni annyi világ- és Európa-bajnoki cím és olimpiai érem után. Ugyanakkor el tudom képzelni azt is, hogy Lacinak egészen sokáig egyáltalán nem voltak ilyen gondolatai, mert annyira szereti azt, amit csinál.   

Kép

Kép: MTI/Kovács Tamás

Azt, hogy bár nagyon sokat gondolkozott rajta, hogy elinduljon-e pályafutása ötödik olimpiáján, nem dőlt hátra, amikor egy évvel elhalasztották az ötkarikás játékokat, holott mindenki megértette volna, hogy 34 évesen már nincs egy éve erre a várakozásra, már nem bírja, nem várja ki az uszodában a 2021-et. Bár nem úszott igazán jó időket, továbbra is mindennap lejárt edzeni, és reménykedett egy méltó búcsúban. Bár Sós Csaba, az úszók szövetségi kapitány kellően finom és érzékeny ember, Lacival kapcsolatban – úgy gondolom – hibázott, amikor az olimpia előtt néhány héttel ország-világ előtt kijelentette, hogy Cseh László olimpiai részvétele még nem biztos. Minden attól függ, hogy úszik majd a budapesti Eb-n – nyilatkozta. Laci ritkán mond ilyet, de ekkor kifejezte, hogy ez mennyire nem esett jól neki.  

Egy fél ország érezte úgy akkor, nem kérdés, hogy látni akarja még egyszer ezt a klasszist országunk színeiben az olimpián, akkor is, ha a 40. helyen végez majd. De szó sincs itt 40. helyről!  

Egy olyan versenyszámban, ahol az átlagéletkor a döntőben 24,5 év volt, és ahol a Laci utáni legidősebb úszók mindössze 27 évesek voltak, ő 35 évesen a hetedik helyen végzett. Ha nem borotválná le minden nagy versenyre a haját (nem bírja elviselni az úszósapkát), akkor látnánk, hogy a húsz év nem múlt el nyomtalanul, már ősz az a halánték.  Mire Laci frissen borotvált haja visszanő, már szerető családja körében lehet, és bár biztosan nem fogja magát ünnepelni, talán lassan felfogja és személyisége legmélyebb rétegeibe dolgozza, hogy mi mindent tett le az asztalra. Hogy mekkora példakép volt, hogy mennyien öleltük volna meg, amikor egy-egy rosszabbul sikerült verseny után önbizalomhiányra panaszkodott, és el volt keseredve. Aztán újra felállt, elemezte magát, megtalálta a megoldást, és nyert. És ami a legfontosabb: láttuk, hogy boldog.  

Csak remélni tudom, hogy Cseh László nem fogja az uszodát sok előző nagy úszólegendánkhoz hasonlóan egy életre kerülni, mert azzal a tapasztalattal, ami neki van, biztosan tudná gazdagítani az úszósportot. Ha neki nem is jött össze az olimpiai bajnoki cím, hátha egyszer majd egy tanítványa elsőként, neki, Laci bá’-nak köszöni meg, hogy idáig eljutott. Legyen így!  

Cseh László a 200 méter vegyes pénteki döntőjében elért hetedik hellyel fejezte be úszópályafutását a tokiói olimpián. A 35 éves magyar versenyző - aki ebben a számban 2008-ban Pekingben ezüst-, 2012-ben Londonban bronzérmes volt - ugyanazt a taktikát választotta, mint az elődöntőben, azaz erősen kezdett pillangón és háton, így féltávnál második volt, de mellen visszaesett a hetedik helyre, mivel a lábtempóját egy kisebb sérülés hátráltatja. Az utolsó 50 méteren mindent kiadva magából úszott, maga mögött tartotta új-zélandi riválisát, és végül 1:57.68 perccel csapott a célba. "Ébredés után elérzékenyültem, jó értelemben megérintett, hogy utoljára ugrom medencébe. Jól éreztem magam, de azt sajnálom, hogy nem lett jobb az időm. Annak azért örülök, hogy javítottam egy helyet, elvégre nyolcadikként jutottam be" - értékelte az úszását a legendás magyar sportoló, akinek még a győztes kínai Vang Sun is gratulált az utolsó versenye után. A mostani játékok egyik magyar zászlóvivője ötödik olimpiáján szerepelt, tizedik egyéni döntőjét úszta, kiemelkedő pályafutását pedig többek között két világbajnoki cím és hat ötkarikás érem fémjelzi.
Forrás: MTI

– „A Tescónál mindenkit szívesen látunk” – Milyen értékeket, célokat rejt ez a mondat?
– 2019-ben és 2020-ban ennek az értéknek a jegyében írtuk alá a Sokszínűségi Kartát, amelynek lényege az a törekvés, hogy működésünk és vállalati kultúránk tükrözze az általunk kiszolgált közösségek és vásárlók sokszínűségét.

A Tescónál 11 ezer, 21 különböző nemzetiséghez tartozó munkatársunk van, nők, férfiak, fiatalok, idősek, megváltozott munkaképességűek egyaránt. Hisszük, hogy a siker kulcsa kollégáinkban rejlik, és tisztában vagyunk vele, hogy munkatársaink változatos háttere és tapasztalata olyan érték, amelynek segítségével más és más szempontból tudjuk vásárlóink számára a legtöbbet nyújtani.

A sokszínűségnek ugyanakkor vannak láthatatlan jegyei – például ha valaki egyedülálló, esetleg tartós betegséggel küzd –, amelyek ugyanúgy hozzánk tartoznak, mint a látható különbségek. Ez a jelmondat azt is jelenti, hogy elfogadjuk egymást ezekkel a látható és láthatatlan különbségeinkkel együtt. Évről évre készítünk hangulatfelmérést, amelynek részeként megkérdezzük a kollégáinkat, mennyire lehetnek nálunk önmaguk. 82%-uk vallja, hogy nem kell előítéletektől tartania.

A most elkészült Sokszínűségi Jelentésünket fontos mérföldkőnek tartjuk és reméljük, hogy ezzel elindítunk egy olyan kezdeményezést, amely sok más vállalat számára is követendő példa lesz.

„A Tesco egy nagy család, folyamatosan támogat az élet minden területén. Van egy kislányom, és a vállalatnak köszönhetően rugalmasan tudom beosztani az időmet, ami az egészséges életmód kialakításában és a karrierem építésében is segít.”
Kiss-Farkas Renáta műszakvezető, Celldömölk

– Miben látják a sokszínűség valódi értékét?
– Számos kutatás igazolja, hogy a sokszínűség hozzájárul az eredményesebb működéshez. A Deloitte által publikált tanulmány szerint a befogadó kultúrájú szervezetek háromszor nagyobb valószínűséggel teljesítenek jól, hatszor nagyobb eséllyel kezdeményezők és innovatívak, és nyolcszor nagyobb valószínűséggel érnek el jobb üzleti eredményeket. A Tesco mindennapjaiból a legjobb példát azok az áruházaink jelentik, amelyek romák által nagy számban lakott településeken működnek, és ahol mégsem okoz problémát, hogy egy munkahelyen belül roma és nem roma együtt dolgozik. De említhetném azt is, hogy mennyire széles skálán mozog munkatársaink életkora. A Tescónál öt generáció, 18 és 77 év között minden korosztály képviselteti magát. Ráadásul kollégáink több mint 50 százaléka 10 évnél régebben van a cégnél.

Második éve rendezzük meg sokszínűségi programjainkat is. Idén négy nap alatt 18 előadásunk volt, közel háromezres nézettséggel, zárt Facebook-csoportban megosztott tartalmakkal, az igazgatói menopauza coming-outtól kezdve a cigányság kihívásaival kapcsolatos beszélgetésekig.

A következő nagy lépés Sokszínűségi Jelentésünk ismétlése lesz évről évre transzparens adatokkal, amely még inkább arra sarkall majd bennünket, hogy fejlődjünk.

– A Tesco Magyarország idén másodjára nyerte el „Az Év Munkáltatója” díjat. Gondolom, okkal.
– Talán meglepő, de a munkatársaink csupán a hatodik helyen említik a munkabért, ha arról kérdezik őket, miért szeretnek nálunk dolgozni. Kollégáinkat leginkább a közösség, a csapat, a törődés köti hozzánk, valamint az, hogy nálunk valóban megvalósítható a munka-magán­élet egyensúlya. Ennek eredménye talán, hogy immár 7000 „Tesco-gyerekkel” büszkélkedhetünk.

És kétségkívül nagy megtartó ereje van annak az őszinte, támogató közösségnek is, amelyhez mi adjuk a hátteret és a felületet. Nagy büszkeségünk menopauzaprogramunk, amely az érzékenyítésen és az őszinte párbeszéden keresztül támogatja munkatársnőinket a változókor időszakában.

„Célunk, hogy a női munkavállalóink 30%-ának őszinte, támogató közösséget és felületet teremt­sünk a párbeszédhez. A menopauza program egyik fő pillére a Tescós Nők 40+ elnevezésű zárt Facebook-csoport, aminek hozzávetőleg 300 tagja van. Nagyon értékes visszajelzéseket kaptunk a munkatársaktól eddig, és nagyon büszke vagyok arra, hogy részese lehetek egy olyan közösség megteremtésének, ahol a munkatársak biztonságosan és nyíltan beszélgethetnek a változókorról.”
Hevesi Nóra kommunikációs vezető és a „Tescós Nők 40+: Nem vagy egyedül” program társalapítója

– A Tesco Magyarországnál kifejezetten magas a női dolgozók aránya, még a felső vezetésben is.
– Női munkatársaink alkotják munkaerőnk 67%-át Magyarországon, valamint felső vezetőink és igazgatóink 44%-át. Ez a szokatlanul magas arány az ágazat jellemzője, de bizony van még min javítani, hiszen a vezetők között még mindig a férfiak vannak túlsúlyban.

– 2019-ben a Tesco Magyarország bronz fokozatú Családbarát Munkahely díjat kapott. A vállalat eddig is többféleképpen támogatta a családokat, de úgy tudom, most újabb, fontos mérföldkőköz érkezett.
– Büszkék vagyunk arra, hogy a nyár folyamán új elemekkel bővítjük családbarát intézkedéseink és támogatásaink sorát. Azoknak a munkavállalóinknak, akik családot terveznek, és ehhez termékenységi kezelést szükséges igénybe venniük, eljárásonként egy hét fizetett szabadságot biztosítunk, de a frissen szülővé vált kollégáinkat is támogatjuk apasági vagy örökbefogadási szabadsággal. Tudjuk, hogy bárki életében adódhatnak nehéz helyzetek – haláleset, betegség –, és szeretnénk, ha a munkavállalóink éreznék, mi mögöttük állunk, számíthatnak ránk.

A Tesco sokszínű munkahely, és büszkén osztjuk meg a nagyvilággal az adatainkat, az eredményeinket. Reméljük, hogy ezzel példát mutatunk sok vállalatnak, hogy lehet ezt így is, összefogva, egymást erősítve. 

Támogatott tartalom.

Az élet felnőttként sem kímélte az énekest; legnagyobb fájdalmáról, kislánya leukémiájáról – érthető módon – még ma sem tud beszélni. Szofi mostanra már jó egészségnek örvend. Az átélt nehézségek kapcsán Caramel annyit azért elárul a műsorban, hogy változtattak-e az Istenbe vetett hitén a kislányával történtek. 

"Egy dalomban is megírtam: akinek lelke van, nem lehet gondtalan. Attól még, hogy az embernek van egy gyermeke, egy boldog házassága, még ebben a világban élünk. Nem tudok felhőtlenül boldog lenni és buborékban élni egy olyan világban, ahol egyetlen ember is szenved vagy nélkülözik."

Caramel beszél a zenéhez fűződő különleges viszonyáról is, a „mentsvárról”, amely az élete legnehezebb időszakait is elviselhetőbbé tette. Mivel az énekes számára a család a „mindenség”, a sors ajándékának tekinti azt is, hogy őt és a feleségét nem szakították szét a megpróbáltatások – sőt, inkább összekovácsolták.

A műsorból kiderül, hogy a közönségtől származó szeretet be tudja-e gyógyítani a gyermekkor sebeit, és megtudhatjuk azt is, hogy a negyvenhez közeledő énekes mit gondol az öregedésről. 

Manapság, amikor a „siker” gyakran külsőségeken múlik, öröm beszélgetni egy olyan emberrel, aki teljes mértékben önazonos. Caramel nem „megcsinált sztár”, hanem egy olyan tehetséges előadó, aki tevékenységével, hiteles személyiségével élő példa arra, hogy úgy is lehet komoly sikereket elérni, ha nem állunk be a sorba, – kergetve az éppen aktuális divattrendeket –, hanem merjük a saját utunkat járni.

Ha egy igazán mély és őszinte beszélgetésre vágynak, amelyből mindnyájan erőt meríthetünk, tartsanak velünk:

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– A Facebookon azt írod magadról: „Újságíró. Rádiós. Tanár. Túlélő. Egyszer majd csak megértik a főnökeim is, hogy ezért kérdezek sokat.” Többet kérdezel azóta, hogy felgyógyultál a betegségből?
– Azt hiszem, sokkal régebb óta kérdezek sokat, de abban biztos vagyok, hogy a betegség óta mindig tudni akarom, mi miért történik. Azt nem tudom megmagyarázni, hogy miért történt ez velem, de a mai napig nagyon érdekel, mi vezet oda, hogy valaki annyira megbetegszik, hogy az élete múlik rajta. Ezért kérdezek, és ezért érdekelnek nagyon az egészségügyi témák, illetve az, hogy az emberek miért foglalkoznak ezzel olyan keveset. Sokakban nem tudatosul, mennyire törékeny az egészségünk, és nem tudom, hogy ezért a neveltetés vagy a rendszer a felelős, még keresem rá a választ. De igen, nekem mindig van még egy kérdésem, amivel szerintem sokakat zavarba hozok.

– 2000-ben diagnosztizáltak petefészekrákkal. Milyen tünetekkel fordultál akkor orvoshoz?
– Amikor huszonhat éves nőként csinosabb leszel, mint korábban voltál, vagyis lefogysz, nem nagyon esel kétségbe. Nekem ez önmagában még nem volt elég ahhoz, hogy megijedjek, viszont voltak alhasi fájdalmaim, ezzel mentem orvoshoz. Két évvel azelőtt cisztával műtöttek, úgyhogy a kezelőorvosom az elején azzal próbált vigasztalni, hogy biztos ez is az lesz. Amikor elküldtek ultrahangvizsgálatra, egy másik orvos közölte velem a diagnózist. Elmondta, hogy mi a négy ismertetőjele a rosszindulatú daganatnak. Huszonhat évesen ezt végighallgatni elég hidegrázós volt – még most is kiráz tőle a hideg, pedig kint 35 fok van.

Ezzel a diagnózissal mentem vissza az orvosomhoz. Remegő kézzel adtam át neki a korábbi leletem, mire ő azt mondta: „Hallottam, hogy sírtál, és tudd meg, hogy nem tetszett.”

Nagyon kedves ember volt, sajnos már nem él, de ő volt az, aki a kezelés alatt is tartotta bennem a lelket.  

– Ekkor még egyetemista voltál, de közben dolgoztál is, igaz?
– Igen, ekkor másodéves egyetemista voltam, mivel később kezdtem az egyetemet. Közben diáklapot is szerkesztettem, de bejártam rendszeresen órákra. Két hét egyetem, aztán egy hét szünet, majd megint egyetem – így ment ez, mert háromhetente mentem kemoterápiás kezelésre. Ez karácsonytól húsvétig tartott, de valamivel korábban kezdődött az egész hercehurca. Szinte minden törlődött abból az évből, nem emlékszem bizonyos tantárgyakra sem. Az első kezelések után már kihullott a hajam, ezért az egyetemre úgy jártam, hogy kendőt kötöttem a fejemre, és általában kantáros nadrágot viseltem. Utóbbi lötyögött rajtam minden irányban, de nagyon szerettem, mert alhasi műtét után pont jó volt, nem szorított. A másik kedvenc viseletem a kockás ing volt farmerral. Arra tisztán emlékszem, hogy a politológiatanárom nem ismert meg félév végén. Kérdezte, hogy mi van azzal a kollégájukkal, aki azt mondta, hogy beteg és kórházba jár. És akkor felemeltem a kezem, hogy tanár úr, itt vagyok. Elfehéredett az arca. Ez nagyon megmaradt, de levizsgáztam mindenből, voltam tanulmányúton is Budapesten. Tulajdonképpen az élet ment tovább, mert muszáj volt neki. Nem tudtam megállni, muszáj volt csinálni, muszáj volt elfoglalni magam. Lehet, ha megállok, sokkal jobban elkeseredek. De nekem könnyebb volt így megküzdeni a betegséggel.    

– Azt, hogy a kezelés hatására kihullott a hajad, hogy élted meg?
– Amikor az első és második kezelés között egyszer csak lefésültem a hajamat a fejemről, megkértem a lakótársamat, hogy borotválja le teljesen, mert ezt nem bírom nézni. Leborotválta, és ezt egy idő után nagyon megszoktam. Parókát nem akartam hordani. Egyrészt csúnyának tartottam – akkor még nem voltak olyan szépek, mint ma –, másrészt nem akartam olyan lenni, akinek valami mű dolog van a fején. Én mindig büszke voltam a sűrű, erős szálú, göndör hajamra, nem akartam utánzatot.

Kép

Rácz Éva

Abban az időben rengeteg kendőt és sálat begyűjtöttem, ezeket a mai napig szeretem viselni, csak most nem a fejemre teszem őket. Ma már azt mondom, hogyha van hajad, ne tedd a kendőt a fejedre.

– De nem csak a hajad hullott ki.
– Minden szőrzet eltűnt a testemről. Nemcsak a hajam, a szemöldököm és a szempillám is kihullott. Furcsa volt, mert nem szoktunk belegondolni, hogy a szemöldökünkre vagy a szempillánkra szükségünk van. Pedig, amikor kint vagy a negyven fokban, és elkezd csorogni a homlokodról az izzadság, akkor a szemöldököd meg fogja azt állítani. Ha van. De azon a nyáron nagyon jól szórakoztam, mert nekem nem volt szükségem gyantára.

– Tisztában voltál vele, hogy mennyi esélyed van a gyógyulásra?
– Nem, és ez volt a szerencsém. Nem tudtam, hogy a 30-70 százalékos arányból a hetven nem az én javamra van. Most jobban utána tudnék nézni ennek, megtalálnám ezeket az adatokat, de nem biztos, hogy ez akkor segített volna. Van, amit jobb, ha nem tudunk előre. Mint ahogy én sem tudtam azt, hogy nem lesz szemöldököm. Viszont én azt mondtam magamnak, hogy nem lehet, hogy ilyen fiatalon meghaljak, nem tehetem meg ezt a szüleimmel, mert ők abba belehalnak. Ezért úgy voltam vele, hogy amit tudok, megteszek azért, hogy ez ne következzen be.

– Ma már elég sok rák-túlélő történetéről olvashatunk, hallhatunk. Húsz évvel ezelőtt volt valamilyen pozitív példa előtted?
– Konkrétan nem ismertem rák-túlélőt, ezért nem tudtam, mire számíthatok. Ez volt benne a legrosszabb. Volt egy elképzelésem, de általában semmi nem úgy alakult. Az első kemoterápián olyan ágyba akartak fektetni, ami mellett volt közvetlen oxigén, mert az ott dolgozók semmit nem tudtak arról, hogy fogok a szerre reagálni. 2000-ben Romániában nem mindegyik ágy mellett volt oxigén, ki kellett várni, hogy felszabaduljon egy ilyen. Első alkalommal iszonyatosan lassan csöpögött a perfúzió, összesen tíz órán át tartott, a következő adag már három-négy óra alatt lement. A kezelések után nagyon gyenge voltam. Amikor elmentünk apuval sétálni, csak a tömbház sarkáig jutottunk, mert fájt a térdem, nem bírtam lépni. Ez mind a kezelés mellékhatása volt.

Összetört fizikailag, lelkileg, elvette az emberi büszkeségem, a nőiségem, egyszóval mindent. De talpra lehet állni, én hiszek benne.

– Mi következik a talpraállás után?  
– A visszatérés, ami egyáltalán nem egyszerű, és amire a társadalom nincs felkészülve. Amikor kapsz egy ilyen diagnózist, a társadalom nagy része eltemet. Amikor ez nem következik be, akkor nem tudnak mit kezdeni veled. Másképp nézel ki, más a fizikai megjelenésed, és a lelked is teljesen más. Nem mondom, hogy jobbak, de hogy erősebbek azok, akik ilyenen átmennek, az biztos. Viszont segíteni kell az embereknek, hogy megtanulják, mit kezdhetnek a túlélővel.

– A gyógyulásod után pár évvel elkezdtél sajtótanácsadóként dolgozni az Egészségügyi Minisztériumban. Ez tudatos munkahelyválasztás volt?  
– Ez véletlenül alakult így, de örültem neki. Cseke Attila lett 2009-ben az egészségügyi miniszter, akivel azelőtt évekig együtt dolgoztam. Jogilag sok mindent rendbe kellett tenni az egészségügyben, ehhez ő jó szakembernek bizonyult. A kórházak decentralizációja is abban az időben történt meg. Az évek alatt sikerült azt is elintézni, hogy minden kórházban legyen radiológiai felszerelés. Én a betegek nevében próbáltam küzdeni bizonyos dolgokért, és közben megtanultam közérthetően elmagyarázni a rendszert.

– A Kolozsvári Rádiónál idén indítottad el a Daganatos történetek című műsort.
– Igen, ezt én szerkesztem, de nagy segítségemre van benne dr. Dégi László Csaba onkopszichológus is. Az ő mesterképzős diákjai készítettek podcastokat a témában, ezeket a beszélgetéseket pedig a rendelkezésemre bocsátották. De volt olyan, hogy én készítettem el az interjút, a betegek világnapján például volt egy beszélgetés rák-túlélőkkel a csíkszeredai kórházban.

Ebben a műsorban is azt tartom szem előtt, hogy mi az, ami segít a betegeknek és a családtagoknak. Utóbbi azért fontos, mert az a meglátásom, hogy a hozzátartozónak még nehezebb, mint a betegnek.

– Mit jelent számodra, hogy mindezt magyar nyelven teheted meg?
– Nekem fontos, hogy magyarul beszéljek ezekről a témákról a közszolgálati rádióban azért, hogy a hozzám hasonló kisebbségiek is megértsék. Számtalan esetben kerül abba a helyzetbe a beteg, hogy nem érti, amit mondanak neki. Én abban tudok segíteni, hogy lefordítom orvosi nyelvről magyarra, avagy románról magyarra. Újságíróként meggyőződésem, hogy az a dolgom, hogy segítsek, romániai magyarként pedig a közösségemet támogatom. Az, hogy magyarul beszélek a rádióban, nekem szolgálat, ahogy az is, hogy próbálok olyan témákat feldolgozni, amelyek segítenek az embereknek a túlélésben, a megélésben, az élet könnyebbé tételében.

Így volt ez nálunk is néhány hétnyi hektikus mókuskerék után, amikor egyszer csak észrevettem, hogy a gyerek valahogy nem duzzad az önbizalomtól, hamar elkeseredik, megoldás helyett feladja, miközben én minden alkalmat megragadok arra, hogy a nézeteim dominálják a döntéseit, életét, konfliktusainkat. Ha kell, hát földbe is döngölöm a véleményét a saját igazamért cserébe. Persze az nem elég, ha mindezt csendben, magamban belátom, és szépen elkönyvelem magamban, valamit tenni is kellene – később kiderült, hogy a férjem is ugyanerre a tanulságra jutott a saját hozzáállásával kapcsolatban.

Magabiztos, iskolában és otthon is jól teljesítő gyerekeket szerettünk volna látni, akik nem gondolják azt hangosan vagy magukban, hogy buták és mindent rosszul csinálnak, így némi morfondírozás után egyezség született, és nekifogtunk a munkának. Tudtuk, persze, hogy semmit nem adnak ingyen, minden változtatás, pláne egy nagycsaládban, komoly háttérmunkát igényel. Elhatároztuk, hogy semmilyen erőfeszítést nem sajnálunk, hiszen ahhoz, hogy a gyereknek egészséges önértékelése legyen, meg kell tapasztalnia, hogy képes egyedül is olyan feladatokat megoldani, amelyet mások pozitívan értékelnek. Így aztán tudatosan figyelni kezdtünk arra, hogy észrevegyük, ha a gyerekek valami jót cselekednek a közért, ha ügyesek valamiben, ha helyesen döntenek.

Örömmel szóvá tettük a legapróbb pozitív cselekedetet is, és megdicsértük őket, még akkor is, ha csak a kötelességeiket teljesítették – de megtették, ráadásul maguktól.

Mások előtt is elismertük a teljesítményüket, és igyekeztünk olyan helyzeteket teremteni, ahol megmutatkozhatott az ügyességük, engedtük őket önállóan dönteni, munkálkodni, és ha valami nem sikerült, a kudarcból nem csináltunk nagy ügyet.

Többnyire sikerült ezeket betartani, hiszen szépen lassan a mi agyunk is ráállt arra, hogy a szerencsétlen helyzetekből is a legjobbat próbáljuk kihozni. Ha kellett, akkor nem az eredményt, hanem az erőfeszítést díjaztuk, és megpróbáltuk óvatos, segítő észrevételekkel támogatni őket, abban bízva, hogy legközelebb a végkifejlet is jobb lesz.

Mindezeken túl pedig Dr. Szöszi után szabadon elkészült a családi Bók Bödön is, amelynek heti rendszeres használatával a gyerekeknek alkalmuk nyílt egymást is megdicsérni, észrevenni apróságokat.

A Bók Bödönt aztán minden héten elővettük, mindig vasárnap délután, és a sütimajszolgatás közben hangosan felolvastuk, ki milyen szupi dolgot csinált a héten, miben segített, miben volt ügyes. Szerettük ezt a játékot, pláne, hogy minden egyes kis cetlinyi eredményességet, büszkeséget, jócselekedetet meg is tapsoltunk. Látni kellett volna a ragyogó pofikat, még a nagykamasz arcán is felderengett némi szégyenlős kis mosolyféle, és mindenki jól érezte magát!

Ez így, szépen, kereken, akár egy amerikai film részlete is lehetne, de természetesen a mi családunk sem tökéletes.

Ahogy közeledett az év végi hajrá, ahogy sokasodtak a most-de-rögtön tennivalók, úgy maradoztak el a hétvégi Bók Bödönözések, de a változás már így, pár hónapnyi odafigyelés után is észrevehető volt.

Például abban, hogy a gyerekek bátrabbá és önállóbbá válása nyomán nekem valahogy kevesebb dolgom lett. Az év végi bizonyítványok szebbek lettek, a viták konstruktívabbak, a sírás és a „mert én biztos buta vagyok” felkiáltással kísért elmenekülések is ritkábbá váltak, a család működése pedig kiegyensúlyozottabb lett. És bár most a nyaralások miatt szétszóródott a család, azért a kis projektünk működik, és az egész dolgot, a Bók Bödönnel együtt, folytatjuk majd, amint lehet. Mert fontos, szeretjük, működik.

Ritoók Emma 1868. július 15-én született Nagyváradon. Családja, a Zemplénből Erdélybe és a Partiumba elszármazott református, középnemesi Gálszécsi Ritoók família, számos régi arisztokrata nemzetséggel állt rokonságban. Ősük 1615-ben nyerte a nemességet, a 19. századi felmenők zöme azonban már nem földbirtokos, hanem értelmiségi, hivatalnoki pályára lépett és a jómódú városi polgárság életét élte. Emma apja, Zsigmond Nagyváradon nagy tiszteletnek örvendő – a városban újságíróskodó Ady Endre által is nagyra tartott – jogászember volt, a helyi táblabíróság bírája, de felesége, Ungvár Berta is nemesi felmenőkkel büszkélkedhetett. A házaspárnak hat gyermeke, három lánya és három fia született, Emma harmadikként látta meg a napvilágot. A család férfitagjai az Emmát megelőző és az utána következő generációkban is jogászok, orvosok, mérnökök, kivétel nélkül tanult emberek voltak, egyik öccse nagyhírű orvosprofesszor lett Váradon. Nem meglepő, hogy a tanulás, az értelmiségi lét utáni vágy benne is elevenen élt kislánykorától.

A bölcsészet, az irodalom, a művészetek, a filozófia, az esztétika érdekelte, nyelveket tanult, ám az 1880-as években szó sem lehetett arról, hogy lány létére nyilvános gimnáziumi tanulmányokat folytasson, érettségit tegyen, egyetemre menjen.

A felsőoktatás, az értelmiségi pályák még el voltak zárva a nők elől, az a néhány diplomás hölgy is, aki külországban szerezte diplomáját, elkeseredett szélmalomharcra kényszerült, hogy tudását, végzettségét itthon elismertesse. Így a családi otthonban maradt, egészen addig, amíg 1895-ben végre megnyílt előtte a kései pályakezdés lehetősége. Ebben az esztendőben született meg az a női emancipáció fontos állomásának számító törvény, amely lehetővé tette, hogy lányok, asszonyok érettségit tegyenek, felsőfokú tanulmányokat folytassanak, diplomát szerezzenek. Emma élt a lehetőséggel. 1895-től magán­úton végezte a nagyváradi premontrei gimnáziumban középfokú tanulmányait, 1900-ban érettségit tett és harminckét évesen beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára, ahol irodalmat, esztétikát, filozófiát tanult. 

A századelő szellemi életének sűrűjében

Ekkor már komoly írói múltja volt, hiszen első irodalomtudományi dolgozata, A természettudományi irány a szépirodalomban 1897-ben látott napvilágot, sőt, elnyerte a Szigligeti Társaság által kitűzött díjat is. Szinte ezzel egyidőben jelent meg Mai idegek című elbeszéléskötete, majd publicisztikái, kritikái, esztétikai, művészeti tárgyú írásai, novellái és versei pesti és váradi lapokban. A pesti egyetemen szinte az egyetlen hölgyként különleges közegbe került. Diáktársai voltak és barátai lettek a nála fiatalabb szellemi nagyságok, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, a Nyugat szinte teljes első nemzedéke. Különösen nagyra tartotta emberként és költőként is Balázs Bélát, Gábor Andort, társaságának tagja volt a világháború elején hadifogságban fiatalon elhunyt kiváló filozófus, Zalai Béla is.

A tudós és művész férfiak között forgolódó Emma ekkor már elkötelezte magát a női egyenjogúság ügye mellett és a századelő radikális társadalmi eszméiről tájékozódott.

Módja nyílt belekóstolni külhoni egyetemek életébe. 

Kép

Kép: Fortepan, adományozó: Mészöly Leonóra

Lipcsében Wilhelm Wundt pszichológiai előadásai voltak rá nagy hatással, Párizsban pedig a képzőművészetek, a színház újdonságai jelentettek meghatározó élményt a számára. Esztétaként, műfordítóként különösen a skandináv irodalom érdekelte, Ibsen nőalakjaiban emancipációs törekvéseire ismert, később fordította Bjørnson és Knut Hamsun műveit is. Hazatérve 1906-ban Arany János elmélete az eposzról című értekezésével doktorált, majd a Fővárosi Könyvtár könyvtárosaként helyezkedett el. Időközben, még

1905-ben jelent meg egyik legfontosabb munkája, Az egyenes úton – egyedül címet viselő regény, a hazai feminista mozgalom első irodalmi megnyilvánulása. Ebben a helyzetébe beletörődő vagy az ellen lázadó hét fiatal lány sorsának bemutatásán keresztül igyekezett ábrázolni az asszonyok előtt álló életalternatívákat.

A tízes években azután újabb regények, elbeszéléskötetek következtek, olyanok, mint A nagy véletlen, a Négyen a tűz körül vagy az Ellenséges világ, amelyek ismert íróvá tették. A Fővárosi Könyvtár munkatársaként kollégája, majd főnöke Szabó Ervin volt, aki, akárcsak Balázs Béla, Gábor Andor vagy a művészettörténész és esztéta Fülep Lajos, a szocialista eszmék felé is tájékozódó, polgári radikális értelmiségi csoportok felé irányította. Így lett Ritoók Emma egyik alapítója annak a Vasárnapi Kör nevet viselő szellemi társulásnak, amely a Heidelbergből hazatért Lukács György mellett Balázs Bélát, Antal Frigyest, Fogarasi Bélát, két idővel külföldön világhírűvé lett tudóst, a filozófus-szociológus Mannheim Károlyt és a művészettörténész Hauser Arnoldot, vagy a modern hazai zene nagyjait, Bartók Bélát és Kodály Zoltánt is a tagjai sorában tudhatta. Zömében e kör tagjai hívták életre a háború előtti és alatti hazai szellemi élet két radikális értelmiségi intézményét, a Szellemtudományok Szabadiskoláját és a Társadalomtudományi Társaságot, amelyek munkájában Emma aktív tagként, előadóként is részt vett. Fő témája a nők helyzetének elemzése volt, de megnyilvánult abban a nagy visszhangot kiváltó, a hazai zsidó és nem zsidó értelmiségiek széles körét megszólalásra bíró vitában is, amely a hazai zsidókérdés elemzését tűzte napirendre. 

Távolodva a baloldaltól

Az egyre inkább balra, a marxizmus felé tolódó, végső soron az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság szellemi előkészítésében komoly szerepet játszó körtől és környezettől Ritoók Emma a háború végére távolodott el, 1919 után pedig végérvényesen a konzervatív, jobboldali eszmék felé fordult. Ezt a fordulatát a leginkább A szellem kalandorai című, 1922-ben megjelent regénye mutatta, amelyben nem pusztán a bolsevik uralomtól, hanem az oda vezető polgári radikális törekvésektől is elhatárolódott. Ellentmondásosan alakult viszonya korábbi barátaival, a nyugatosok nagy nemzedékével is.

A konzervatív, ám ugyancsak feminista írótárs, Tormay Cécile köréhez csatlakozott ekkor, aki éppen a Nyugat ellensúlyozására ekkoriban hívta életre a Napkelet című folyóiratot.

Közben folyamatosan kivette a részét az egyenjogúságért harcoló női szervezetek munkájából, olyanokból, mint az Egyetemet és Főiskolát Végzett Nők Egyesülete vagy a Trianon elleni tiltakozás jegyében megszervezett Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége.

Kép

Kép: Fortepan, adományozó: Mátyásfalvi János

Aktív maradt szépíróként ekkor is, hiszen jelent meg verseskötete, misztériumjátéka, a 30-as évek elején Tündérmesék és Tévelygők címmel regényei, több tanulmánya, műfordítása. Idővel megbékélt a nyugatosokkal, helyreállt barátsága az ekkor már költőfejedelemnek számító Babits Mihállyal, aki házigazdai szerepet is vállalt Ritoók Emma irodalmi szalonjának összejövetelein. Ezeken az alkalmakon már egy új, akkor fiatal nemzedék is részt vett, amelynek tagjai között olyanok akadtak, mint Szabó Lőrinc, Sárközi György, Illés Endre, Szerb Antal vagy Illyés Gyula. Emma asszony szellemi fordulatokban gazdag pályájának csak a II. világháború vetett véget, amelynek utolsó napjaiban, 1945. április 3-án a romba dőlt Budapesten távozott az élők sorából.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>