Asszonyom, nem tudom, miért írok éppen önnek. Egy alpesi ország vidéki házában fekszem egy franciaágyban – egyedül. Most kelt fel a nap. Letettem az újságot, figyelem, ahogy a párás ablakon a fény egyenesen a szemembe süt. Mellettem az éjjeliszekrényen a párommal készült közös fényképek. Egy hónapja hagyott itt, örökre. Negyvennégy éves, gyönyörű szép, érett nő volt, tele élettel. Neki már nem fáj semmi, én minden egyes vele kapcsolatos emlékbe bele akarok pusztulni.

Negyvenkét évesen találtam rá.Aki már átélte, tudja, milyen az, amikor az ember első pillantásra érzi, kell neki az a másik. Hogy csak az a másik kell neki.

Első találkozásunkkor egy vidéki kisváros pályaudvarán randevúztunk, hamar észrevett, de kivárta, hogy én menjek oda hozzá.

– Jól nézel ki.

– Te is.

Ennyi volt a bemutatkozásunk. A második találkozásunkkor azt hiszem, már csókolóztunk. Ennek ellenére nehezen jöttünk össze. Úgy találtuk, hogy igen különböző típusok vagyunk, nem fog ez menni. Amikor először voltunk együtt, mint család, a kisfia olyan hisztit csapott, hogy szegény párom azt hitte, itt és most mindennek vége, ennek a férfinak búcsút mondhat. Én azonban kitartottam. Addigra már túl voltam két váláson, egy hosszú együttélésen. Három gyermekem közül kettővel szoros a kapcsolatom, felnőtt lányom, mint barátom él velem. De a másik felem nagyon hiányzott. Őszintén megmondom, a beszélgetések, az összetartozás érzése, a szerelem, a csók, az érintés, az egymáshoz simulás mind kellett már nagyon.

És meglett. Jó volt a tudat, hogy bár nem lakunk egy fedél alatt, valahol mindig vár, és este hívjuk egymást. Ha csak egymáshoz értünk, vibrált a levegő. A kisfiának lassan én lettem a férfipélda, bár bevallom, nem kényeztettem túlságosan. A családjában csupa szív, lélekben is szép embereket ismertem meg. Aztán a második nyarunk után egyre jobban összehangolódtunk, és így volt ez öt éven át.

Az utolsó év sajnos, már a betegségéről szólt. Végig mellette álltam, erőt mutatva kitartásra buzdítottam, pedig legszívesebben az ölébe bújva sírtam volna. Ateista nevelést kaptam, de megtanultam a Miatyánkot, és napjában többször, és az álmatlan éjszakákon teljes hittel, bizakodással mondtam el, kérve a Mindenható segítségét.

Egy nap, másnap reggel kórházba készült, levittem a Duna-partra. Szép őszi, verőfényes idő volt. Gyengén, belém kapaszkodva, sápadtan hunyorogva sétált velem. Én még lesoványodva, elesetten, kopaszon is nagyon szerettem. Kívántam minden porcikámmal. Egy padon ültünk, néztük a vizet, beszélgettünk.

– Meg akarok gyógyulni. Nagyon-nagyon akarom – mondta.

És azt is, hogy vissza akarja kapni a régi életét, és hiszi, hogy meg fog gyógyulni. Majd meglátom, úgy is lesz. Akkor kérdeztem meg, mit gondol, miből következhetett a betegsége. És beszélgetésünk során ott a padon, a történetünkben először mesélte el részletesen az élete történetét.

Fiatalon összetalálkozott egy nála jóval idősebb férfival. Imponált neki az általa nyújtott élet biztonsága. Talán a nagyvonalúsága is. Szenvedélyes érzelmekkel szerették egymást, amikor kiderült, hogy a férfinak családja van. És az elcsépelt ponyvaregény-forgatókönyv szerint jött minden, ígérgetés, hitegetés, aztán a kiábrándulás. A nők közt kevés éri be a szerető-életformával. Várni, mikor csörren a telefon, miért nem jön. Egyedül maradni az ünnepeken…

Az idő telt, szakítani nem volt ereje, már gyereket is akart, mielőtt nem késő. Hogy ilyen helyzetben miért vállal egy nő gyereket, az sok mindennel magyarázható, de racionálisan nehezen érthető.

Kisfiuk született. Az apja a nevére vette, de kettejük kapcsolata elromlott. Mindketten belerokkantak a színlelésbe. Még nem volt a kisfiú hároméves, amikor apja meghalt rákban. A párom alól is kicsúszott a talaj, lelkileg összetört, padlóra került.

Egyetlen kiút kínálkozott: messzire költözni. Jó munkahelyet, szerető kollégákat hagyott ott, s ilyet nem talált új lakóhelyén. Összeszorított gyomorral járt dolgozni, mindent befelé gyűrt. Ekkor már három éve volt egyedül.

Gyerekkori barátnőjével társkereső hirdetéssel próbálkoztak. Szinte azonos időben a barátnő párra talált, mi is levelet váltottunk. Aztán nagyon lassan, szépen egymásba szerettünk. Amikor úgy éreztem, megpendítettem, szeretném, ha lenne közös gyermekünk. A kisfiának is kellene testvér, nekünk is kéne kisgyerek. Azt mondta, már öreg ehhez. Negyvenéves volt ekkor, a teste, a bőre tizenöt évvel volt fiatalabb a koránál. Azt mondta, sajnálja, hogy nem találkoztunk hamarabb, milyen szép gyermekeink lehettek volna. Majd két évig győzködtem, aztán feladtam, ki tudja, talán ki kellett volna tartani. Mert a párom megnyugodott, a kapcsolatunk kiteljesedett. Ha nálam voltak, esténként égett a kandallóban a tűz, sokat beszélgettünk, utána összebújtunk. Nyaranta a Balaton volt a találkozási pont, a kisfiú a vízen tanulta a férfiéletet, mi este a ringatózó hajóban találtunk egymásra. Úgy tűnt, rendben vannak a dolgok, sínen vagyunk.

Amikor elment, akkor döbbentem rá, hogy ő volt a „legjobb dolog" az életemben, ami történt velem, a gyerekeim születése óta. Isten adta nekem, és el is vette, ki tudja, miért. Gyakran kérdezem magamtól, miért pont őt kellett elvennie.

Erre nincs válasz. Talán a hosszú évek alatt felgyülemlett feszültség a betegségének oka. A befelé gyűrt titkok. A tragédia, hogy akkor ment el, amikor az élete rendeződött. Barátnőjének bevallotta belső bizonytalanságát: meg kellett betegednie, hogy rájöjjön, mennyire szeretem.

Nincs pillanat, amikor ne őrá gondolnék. Csak a szenvedésünk értelmét nem látom. Utolsó ajándékomon fehér rózsák között egy vörös rózsákból formált szív üzente: Várj rám, találkozunk. És biztos vagyok benne, úgy is lesz.

Eddig tartott a levél. Amikor letettem, eszembe jutott egy öreg pap. Egyszer megkérdeztem tőle.

– Van a szenvedésnek értelme?

– Van – mondta kedvesen.

– És mi az?

– Kinyílik a szívünk – mondta, és mosolygott.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Körbenézünk az íróasztalokon, a lakáson, és elkezdjük utolérni magunkat. Munkával, hát persze. Munka pedig mindenütt van, ha csak a lakást nézem, tulajdonképpen a plafon az egyetlen olyan nyugodt és tiszta hely, ahová felnézve úgy érzem, nincs rendetlenség. Ha kihúzom a fiókot, akkor most nemcsak belerakom az elmosott evőeszközt, hanem rájövök, hogy ki kellene pucolni az egészet. Ha az ablakra nézek, a függönyt látom, amelynek a tisztítására is van most idő, nem beszélve az ablakról magáról, a szekrények selejtezéséről, az elmaradt levelek megválaszolásáról, a leadandók befejezéséről, és ahh, a vasalás. Hú, hogy örülünk a szabinak itthon! Nyugodtan dolgozhatok, nem kell visító gyerekeket szétszedni, etetni, rendet rakatni, legót elpakoltatni. Ez aztán a perspektíva!

Aztán, amikor már második napja nézem a számítógép billentyűit nyomogató férjem hátát, vagy a rejtélyes úton egyre csak szaporodó konyhai és egyéb tennivalókat, akkor rájövök, hogy ez az egész tulajdonképpen pazarlás.

Ahelyett, hogy dédelgetett kincsként valódi szabadságra váltanánk a pár napos szülői szabinkat, ahelyett, hogy a lábunkat feltéve fröccsöt iszogatnánk valahol, a lakást suvickoljuk és papírokat tologatunk otthon, a negyven fokban, és minek?

Hogy majd ha a kölkök hazajönnek, termelődhessen minden újra és újra annak rendje és módja szerint?

Anyósommal beszélgettünk arról egyszer nagy egyetértésben, hogy mindkettőnknek lelkiismeret-furdalása van attól, ha csak úgy leülünk, és „haszontalanul” hátradőlünk. Bűntudatunk lesz attól, hogy éppen nem csinálunk semmit. Pedig – és erre jöttem rá sebesen száguldozó gondolataim, a teregetés és a hátam mögül hallatszó számítógép-billentyűk kopogása mellett –, erre mindkettőnknek, mindenkinek szüksége van, kortól és nemtől függetlenül. Fontos a zizegésmentes állapot, nekünk is, a körülöttünk élőknek is. Így leírva durva dolognak tűnik, de szerintem millió házaspár ugrik neki a lakásnak, hivatalos teendőknek akkor, amikor kiürül a lakás, mert úgy érzik, most nincs láb alatt a gyerek, itt az idő. És ha másképpen döntök, ha csakazértis leülök a pohár borommal az erkélyre, akkor is a munkát látom, és két korty között leszedem a szárítót, megigazítom a széket, megöntözöm a virágot.

Ez így nem az igazi! Mert ebben a kivételes, ritka pillanatban bizony lépni kell. Le, vagy az ajtón ki, mindegy is, csak a háztól, lakástól, kerttől messze! Sétálni, elutazni egy olyan helyre, ahol nem látom a munkát, nem érzek késztetést arra, hogy csak még ezt vagy azt megcsináljam.

Tudom, hogy nagyon egyszerű, vagy pont nem az, de ez az én új, nagy szabadalmam, amire lehet, hogy mások már réges-rég rájöttek, én azonban gyorsan le is írom, hátha segítek még vele valakinek. Fontos, hogy néha csak úgy hátra tudjunk dőlni, felrakott lábakkal az eget bámulva, mert ettől én is és körülöttem mindenki más is jobban érzi magát.

Minél messzebbre mész, minél jobban elengeded a valóságot magad körül, annál jobban feltöltődve térsz majd vissza a hétköznapok mókuskerekébe, egy percig sem sajnálva az elmulatott időt.

Igazából csak ennyit akartam elmondani nektek. Mi az idén nem készültünk, illetve munkával készültünk, és végül az utolsó pár napra változtattunk. Megérte, bevált. Megtartjuk jövőre is.

1. Pakolj el, minél kevesebb holmi látszódjon!

A rendetlenség érzete abból fakad, hogy minden szem előtt van, tehát akár haszontalan tárgyak nélkül is lehet zsúfoltságérzeted, ha nem megfelelően tárolod azokat. Saját tapasztalat: a vízszintes felületek, úgy mint étkezőasztal, kanapé, kisasztal az előszobában, pillanatok alatt képesek káosz-szigetként működni.

Ha van helye, elsőként rakd el azt, ami elől van, ha még nincs neki, találd ki, merre lehetne praktikusan elhelyezni. Ne gondolj nagy dolgokra! Beszerezhetsz egy zsebkendőtartót, hogy ne csak az asztalra lökd a kibontott zacskót. Elpakolhatod a konnektor alól a kábeleket, töltőket egy kidekorált cipősdobozba, és az ágyad mellett is tarthatsz egy fedeles ládát, amibe az újságot, lábkrémet, orrsprét belehajíthatod elalvás előtt.

Ami nem hever szanaszét, az nem porosodik, nem látszik, mégis mindig kéznél van, mert ott tartod, ahol általában használod.

Ha a dolgaidnak nincs észszerűen átgondolt helye, ahol rögtön megtalálod, majd használat után egyszerre el is teheted őket, akkor rámolhatsz oda-vissza, „rendrakás” címén az asztalról a komódra, idő- és energiapazarlás az egész.  

2. Heti 5 dolog, amit kidobsz

Ha lehetőségeidhez mérten mindent elpakoltál, és még mindig soknak érzed a körülötted lévő tárgyakat, talán ideje szelektálni. Biztos, hogy szükséged van mindezekre? Gondold át, valóban használod-e, vagy annyira mély-e a kötődésed egy adott dologhoz. Ha nem tudod, hol kezdd, szedj össze hetente öt dolgot, amitől szeretnél megszabadulni. Vagy helyiségenként egyet, ez tényleg nem sok, csak el kell kezdeni és közben úgyis ihletet kapsz.

Csalni is ér, nem kell mindjárt a ruhásszekrényt szelektálni, ha az nagyon fájna, indíts apróságokkal, porfogókkal.

Összetöpörödött gesztenye egy őszi kirándulásról, ablakpárkányon árválkodó kavics, kezetlen kindertojásfigura a gyerekszobából, törött kisautó, egy régi újság. Meg is van az öt. Ha elkezded, nagyon hamar bele lehet lendülni.

3. Motiváltan keress újrahasznosítókat!

Engem sokáig a bűntudat tartott vissza a tárgyak elengedésétől. Zavart az érzés, hogy „pazarolok” azzal, hogy kidobom az ajándékba kapott giccses szívecskemécsest meg a huszonharmadik promó bögrét, ami már nem is fér a szekrénybe. Ezek még használható tárgyak, valaki más tán örülne neki. Ha téged is ez tart vissza, érdemes átgondolni, ki használhatná tovább, mielőtt hulladék lesz belőle. Megunt ruhák járhatnak egy kört a barátnőknél, unokatesóknál, aztán konténer. Konyhai dolgok jól jöhetnek egy anyaotthonban, hajléktalanszállón, az idősek otthonában szívesen fogadják a régebbi újságokat is.

Légy kreatív, nézz körül a lakóhelyed környékén, hátha kapsz ötletet.

Nálunk a lelkes védőnéni mindig örül, ha gyerekruhát, játékot, könyvet viszünk neki. Ő látja igazán, melyik családnak van szüksége rá, és vállalja is az újraelosztást. Óvodában, iskolában is gyűjtenek tombolatárgyakat. Ha jobban motivál, megpróbálhatod pénzzé tenni a dolgaidat a neten, de ha nincs erre kapacitásod, akkor akár ingyen elvihetőként is meghirdetheted bizonyos weboldalakon. Garantáltan nem lesz dolgod a postázással és a csomagolással.

Kép

Kép: Freepik

4. Bűntudat nélkül szabadulj meg attól, ami nem kell!

Ha már a rossz érzést említettem, beszéljünk kicsit a bűntudatról. Nagyon kellemetlen dolog, ha ajándékba ronda, használhatatlan, számunkra szükségtelen tárgyakat kapunk, ami duplán fáj, hisz valahogy meg is kell szabadulni tőlük. Én sem tartozom a nagymamát örömmel megbántók táborába, de ha nem érti, hogy a gyerekeknek nincs szükségük a 76. rózsaszín plüssre, akkor mégis cselekednem kell. Nincs szükségem továbbá csiszolt üveg whiskys poharakra sem, se helyes nippekre, akkor sem, ha porcelán. Szerintem ne érezz bűntudatot, ha ajándékba kapott dolognak kell kiadnod az útját.

Ez a te lakásod, a te életed, neked kell benne jól érezni magad.

Nálam hasonlóképp fájós kategória a „szép emlékek” is. Kagyló a felejthetetlen nyaralásról, képeslap legjobb barátnőtől, plüss szívecske az első szerelmemtől. Hát ezeket nem tudom kidobni. Jó, akkor doboz. Ágy alá, szekrény legfelső polcára, kertes házban élő szerencsések a padlásra, vagy bekönyörögni nagymamához a pincébe. Aztán öt év múlva örülsz, amikor megtalálod, lehet picit nosztalgiázni, és hátha akkor már sikerül kidobni belőle néhány darabot. 

5. Mérlegelj, mielőtt beengedsz valamit a lakásodba!

Érdemes átgondolni, mit lehetne még tenni. Elpakoltál. Helytakarékosan, megfontoltan, praktikusan. Hatékony volt a heti5, kidobtad a pizzavágót, a sajtszeletelőt, de még a szakadt esőkabátodat is. Eladtad a piros design széket, unokaöcsédre sóztad az összes angol nyelvkönyvet, és rájöttél, hogy a DVD-k jórésze is csak porfogó. Ha a nagyit nem is, talán a barátnőidet sikerül meggyőznöd arról, hogy ezentúl ajándékozzatok egymásnak fürdősót, házi befőttet, különleges fűszereket, cirkuszbelépőt. Bűntudat így kilőve, fellélegeztünk a térben, ahol élünk.

És most jön a lényeg. Igyekezz őrizni ezt! Próbálj meg nem beengedni olyasmit, amiből később csak nyűg lehet.

Azt hiszem, ez a rész a legnehezebb, de nem lehetetlen. Cuki a zöld kézitáska, de hányszor fogsz színházba menni épp almazöld ruhában? Az impulzusvásárlások kivédhetők egy kis önuralommal, ha kibírod, hogy majd inkább három nap múlva visszamész azért az elbűvölő kis vázáért. Ha még napok múlva is hasznosnak érzed, talán tényleg szükséged van rá. Vagy nem. És akkor bekerülhet a heti5-be. Nem, a nyaralásról sem kell négy kiló kagylót és csigaházat hazacipelni, ez puszta környezetkárosítás. Néhány fotó a legjobb hazahozott emlék, de persze azokat sem muszáj gyűjtögetni. Gyűjtsünk inkább élményeket!  

A magazinban ezen kívül olvashatunk a hajlék nélküliek reményeiről, falcoló kamaszokról és magukat éheztető fiatalokról, arról, hogy árhatnak-e a gyümölcslevek és mi van a fagyiban. De érdekes olvasnivalót tartogat a Budai Vár múltjáról és jövőjéről, Lincoln elnök gyilkosáról, a budapesti elefántcsaládról vagy a hazai plázsokról szóló cikk is.

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

 – Az alapítványi munkád mellett grafikusként dolgoztál, ugye?
 – Igen, könyvborítókat terveztem.

 – Meglepetésként ér engem, hogy a falon nincs egyetlen grafikád vagy festményed, és úgy látom, a polcokon sem őrizgeted azokat a köteteket, amelyeknek borítót terveztél. Nincsenek emléktárgyak, díszek a vitrinben… Sőt, még vitrin sincs!
 – Nem akarom, hogy körülvegyen a múltam, hogy tárgyakhoz kötődjek, vagy hogy a fiamnak majd fájdalmas érzéseket átélve kelljen kiselejtezni az emlékeimet. Nem dédelgetem őket.

– Tudom, nagy kérés, hogy beszélj a gyerekkorodról…
 – Elkezdeni a beszélgetést nem is tudom máshol, mint hogy egyszerűen kimaradt a gyermekkorom. Abba születtem bele, hogy valamilyen okból, amit én nem értettem, egész egyszerűen meg akartak ölni. Nemcsak engem, hanem az egész családomat is. Apámnak volt egy szerény bevételű csokoládégyára a Ferencvárosban, és ’44-ben ő találta ki, hogy a raktárépületben a mennyezet alá egy álmennyezetet építsenek, és az így kialakított másfél méteres belmagasságú térben húzzuk meg magunkat. Ez a másfél méter akkora, hogy még a gyerekek is csak ülve tudtak elhelyezkedni benne. Itt éltünk befalazva tizenhárman, és abból hárman gyerekek voltunk. Mindhárman elkaptuk a szamárköhögést. Egy-egy tollpárnába kellett köhögnünk, hogy hang se szűrődjön ki a rejtekhelyről. Egyik nagybátyám, akire hősként gondolok, egy napon azt mondta: nem vagyok én patkány, hogy itt a sötétben bujkáljak. Előmászott a rejtekből. A Tompa utcától mindössze a Boráros térig jutott, ott lőtték be a Dunába. Előbb nyilván lehúzatták vele a gatyáját, hogy meggyőződhessenek a származásáról… Úgy gondolom, hogy ha elég felnőtt lettem volna, én is lemászom vele.

 – Tizenketten hogyan menekültetek meg?
 – Azt tudom válaszolni, hogy „tulajdonképpen” megmenekültünk. A tulajdonképpent itt némi kitérő miatt mondom. Két munkásgyári lány hozott ugyanis időnként nekünk ételt, de az egyikük egyszer csak megunta ezt, és mégis csak feljelentett minket. Akkor levittek minket a gyár pincéjébe, és nekiálltak a Ferenc téren akasztófákat ácsolni nekünk, kicsit a gyerekeknek, nagyot a felnőtteknek. Egész éjszaka hallottuk, ahogy kopácsolnak, ácsolják az akasztófákat. Az apám hagyományos zsidó imákat mondott, egyiket a másik után, amiben megfogadta, hogy ha a család megússza ezt az éjszakát, mindannyian kikeresztelkedünk.

És reggel mongol arcvonású katonák jöttek le a pincébe, megitták anyukám parfümjét, és fel voltunk szabadítva.

 – A Ferenc téren ma a Délutánnak egy játékklubja van.
 – Azt hittem, különös érzés lesz oda besétálni, de nem éreztem ilyesmit, teszem a dolgomat. A legtöbb sérelemmel úgy boldogulok, hogy egyszerűen elfelejtem őket.

 – Hány éves voltál, amikor a kölniivó csapat felszabadított titeket? 
 – Hatéves. Később a Bakáts téri templomban mind elsőáldoztunk, de különös módon épp apám volt a leglagymatagabb ebben az új hitben… Én lelkes római katolikus lettem, egy ideig apáca szerettem volna lenni pont akkor, amikor a vallásosságot nem díjazták. Közöm lett azokhoz, akik kisebbségben vannak. Nekem velük van dolgom.

 – A regények meg a filmek mindig befejeződnek ott, hogy a főszereplő megmenekül. De engem mindig nagyon izgatott, hogy mi van ezután, hogy néz ki a következő nap. Hogy néz ki egy családi vacsora, hogyan nyilvánul meg ennek az öröme, vagy a megkönnyebbülés miben mutatkozik meg? 
 – Nem ez a jó kérdés, hogy miképpen zajlott a vacsora. Hetekig, hónapokig nem voltam hajlandó enni. Az a munkásnő, aki nem jelentett fel minket, és később a keresztanyám lett, két ujjal tömött minden étkezéskor, egész valóságosan a két ujja a torkomban volt, és az alján a falat.

Csontsovány voltam, és üvöltve tiltakoztam az étel, az élet ellen.

Később, amikor levittek a Balatonra nyaralni, csak feküdtem a víz alatt a tó alján, és nyitott szemmel bámultam. Nem akartam élni. A megmenekülés nem egy adott pillanat, inkább hosszú folyamat. Sokáig azt hittem, hogy ez az élet csak egy mese, amiben próbákat kell kiállni, és később következik majd a fél királyság, vagy valami.

 – Tehát apácának készültél.
 – Még általános iskolás voltam, amikor szélnek eresztették a nővéreket, nem fértek bele a rendszerbe. Ez bántotta az igazságérzetemet, így megszerveztem, hogy kedves tanárom, Mária nővér mindennap másik családnál tartson hittanórát, és így egy héten hétszer ebédet is kapott. Évtizedekkel később kiderült, hogy ez a hét család mind kitért zsidókból állt… Ebből nekem az a tapasztalatom származott, hogy van látható kisebbség, és van láthatatlan is. Szóval ezt az élettapasztalatot és -érzést csak a groteszk fedi le mint műfaj.

 – Addigra a szocializmus már átitatta a mindennapi életet, az iskolai tanítást is.
 – Minden reggel felállították a gyerekeket származásuk szerint. Munkás, paraszt, értelmiségi… Az utolsó csoport az osztályidegeneké volt, abba én tartoztam egyedül. Így indult minden nap. Az Angolkisasszonyoknál imával kezdődött a reggeli tanítás, itt ezzel. Én örültem, hogy a státuszomon nem kell osztoznom senkivel, így gyorsan végeztünk. Végül a szellemi alma materemet, és később a férjemet is Lakner bácsi gyermekszínházában találtam meg. Minden, ami színház, az számomra ma is varázslatos… Így történt, hogy férjhez mentem a képzőművészeti iskola után.

 – Grafikusként rögtön szabadúszó lettél?
 – Nem, erről nem nekem kellett gondoskodnom. A kis vállalat, ahol műszaki rajzolóként dolgoztam, szerette volna, ha belépek a Pártba. A következő vállalati gyűlésen én elmondtam a véleményem az egész rendszerről, és egy füst alatt fel is mondtam. Sokáig aggódtam akkoriban azon, hogy nem lesz számomra munka, megrendelések, végül úgy alakult, hogy alig tudtam mindet teljesíteni.

Az egész korszakból azt hoztam magammal, hogy halálra vagyok sértve, ha valami kisebbséget bántanak, és én nem tartozom közéjük.

 – A férjeddel és a szabadúszó munkáddal az életednek egy nyugodtabb, kiteljesedett időszaka következett.
 – És kezdődtek a veszteségek is. Édesapám, anyám és a bátyám is sorra meghaltak, a bátyám kisfia akkor került hozzánk, mi neveltük fel. Ezt úgy tudnám kifejezni, hogy anyám, a bátyám meg én, mint három egymásba kapaszkodott, egymásnak vetett hát, minden külső nyomásnak ellenálltunk. Hol azért, mert zsidók voltunk, hol azért, mert kapitalisták vagy párton kívüliek, szóval valamiért mindig nekünk feszültek, de mi vidámak voltunk, és összetartoztunk. Amikor a férjem is meghalt, én egy mély verembe zuhantam, amiből évekig nem lábaltam ki. Minden szín kiment a világból, körülbelül annyira voltam részese az életnek, mint amikor kislányként a víz alján hevertem nyitott szemmel és láthatatlanul.

 – Igen, ez az a pillanat, ami a döntő. Az a pillanat, amikor a fájdalom, a veszteség megkeserítheti az embert, vagy akár növekedést is hozhat. Amikor egy ember a legnagyobb traumáját az életművébe forgatja, szolgálattá alakíthatja. Ez az a pillanat, amely mögött a teljes személyiség ott áll. Ezt a döntési időszakot meséld el nekem!

 – Egy lelkisegély-szolgálatos pontosan tudja, hogy a krízis szó valójában válaszutat jelent. Nem tragédiát, veszteséget, depressziót, hanem választási lehetőséget.

Számomra a válaszút akkor bukkant fel az én kis lelki pusztámban, amikor a barátnőm megérkezett Angliából, és elmentünk egy zenés estre, ahol az Amadinda Ütőegyüttes játszott. Itt megismerkedtünk két szőke nővel, akik a Kék Vonal Lelkisegély-szolgálat pszichológusai voltak. Én a reklámanyagok gyártásával kezdtem hozzájuk kapcsolódni, de ekkor már formálódni kezdett a fejemben egy időseknek szóló lelkisegély-szolgálat gondolata.

 – Miért pont az idősek?
 – Mert ők ebben a társadalomban egy leírt, kiselejtezett réteg. Nehezen találják a helyüket a világban, sokan küzdenek a feleslegesség érzésével, magánnyal, betegségekkel, depresszióval, egyre többen néznek szembe a mentális leépülés rémével. Ritkán van szó róla, de az idősök gyakorta lehetnek bántalmazás áldozatai, a csalókkal szemben is védtelenebbek. Ugyanakkor ebben a korosztályban még rengeteg energia feszül, értékek hordozói, feladatokra alkalmas emberek. Egy-egy beszélgetés és együttgondolkodás új irányokat adhat az életüknek.
A barátnőmmel azután volt egy egész éjszakás beszélgetésünk, aminek során elmondtam a tervemet. Reggel ő elment dolgozni, de az asztalon hagyta borítékban az első pénzadományt a Délután Alapítvány számára. Nem értek sem a joghoz, sem a pénzügyekhez, de mindig jött egy ember, aki tudással, ötlettel, támogatással mellém állt. Minden buktatón átjutottunk.

Kép

 – Milyen tevékenységi körei vannak a Délutánnak?
 – A telefonos lelkisegélynyújtás az elsődleges tevékenységünk. Ezt önkéntes ügyelők látják el, minden este, tehát hétvégén, ünnepen, karácsonykor is, 18–21 óráig.

A korhatárt először a hatvan évnél húztuk meg, de a gazdasági válság idején leszállítottuk negyven évre.

Az akkori munkanélküliség miatt sok negyvenes élethelyzete vált hasonlóvá az idősekéhez, ezért döntöttünk a feléjük nyitás mellett. Ingyenesen hívható telefonszámaink mellett e-mail-es elérhetőségünk is van, és chat-es felületet is kialakítottunk. Minden héten van telefonos orvosi tanácsadásunk. A Délután több játékklubot üzemeltet idősek számára. Számítógépes és okostelefonos oktatást is tartunk. Társas Tér nevű társ- és társaságkereső internetes oldalunk nemcsak az időseket, hanem a valamilyen fogyatékkal élőket is várja. Ezeket a tevékenységeket kivétel nélkül a klienseink igénye hívta életre, az ő kéréseikre adott válaszként születtek. Fontosnak vélem a „társaság” kifejezést. Az idős ember számára is létszükséglet a közösség és a közösségben szerzett közös élmények.

 – Engem nagyon érdekel, hogy mi alapján szűröd a jelentkezőket, hiszen én is ültem már abban a székben…
 – Nem gondolom rossz belépőnek, ha valaki túl van egy feldolgozott, megharcolt traumán, de azoknak se mutatok ajtót, akiket szerencsére még nem ért semmi veszteség. Viszont aki épp benne van egy krízisben, annak várnia kell, hogy alkalmas legyen erre a munkára.

 – Mi a lelkisegély-szolgálat különös technikája, módszertana? Hiszen az itt dolgozók mérnökök, tanárok, pénzügyi emberek, szociális munkások, nem végeztek pszichológusként, nem tartanak terápiát, tehát hétköznapi emberek, akiknek egyetlen eszközük a személyiségük, a tudásuk, a hangjuk.

 – Ez a csodálatos eszköz az értő, empatikus figyelem, a meghallgatás, az együttgondolkozás művészete.

A lelkisegélyszolgálatos nem felsőbbrendű segítő. „Miben lehetek a hasznára?” – ezt kérdezzük. A beszélgetésben nincs helye alá-fölérendeltségnek, ítélkezésnek, felülről jövő mindent megmondásnak. Mint az a farönköket úsztató fiatal gyerek, aki a kanyaroknál irányba fordítja a kisodródó rönköt – ezek vagyunk mi. A beszélgetésben közösen kidolgozzuk a hívó problémájára a hívó válaszát, az ő eszközkészletével, az ő lehetőségeivel, tehát ez nem tanácsadás.

 – A Délután Alapítvány 2006-ban az Év Civil Szervezete díjat kapta, 2010-ben pedig a SocialMarie Alapítvány díját. Milyen új partok felé tekintesz?
 – Az Alapítvány munkája „nem fizetett elfoglaltság”. A rezsinket, telefonköltséget állandóan elő kell teremteni, így folyamatosan pályázunk.

 – A pandémia alatt változott a hívások mennyisége, tartalma?
 – Természetesen több lett a hívás, így csökkentenünk kellett az egy-egy hívásra fordítható időt, nőtt a szorongás az idősekben is, és több lett az információadásra vonatkozó kérdés, főleg abban az időszakban, amikor az idősek csak vásárolni jártak ki. Később, amikor a feléjük fordított nagy türelem és tolerancia csökkent, ez okozott számukra némi csalódottságot. Az összezártság több indulatot váltott ki az emberekben, illetve a járvány jellemzően sokszor az elszigeteltséget növelte tovább. De én azt mondom, a pandémia hozott pozitívumokat is. Nálunk például az ügyelők mind otthonról végzik a munkát azóta, így nem kell az iroda rezsijét fizetni. Ezt nehéz lett volna elfogadnunk a járvány nélkül.

 – Nem szerettél volna képet az interjúhoz, azt kérted, hogy helyetted inkább a Délután plakátja jelenjen meg. Miért jobb így számodra?
 – Mi a hívásokban is mindig elmondjuk, ez nem rólunk szól, legyen a hívóé az a néhány perc figyelem. Nem én vagyok a fontos, csak egy hang vagyok a vonal végén.

A Délután Alapítvány számlaszáma: OTP 11709002-20018250
Telefonszám: 0680 200 866 és 13777
e-mail: [email protected]

Gazpacho

Igazi üdítő nyári eledel ez a klasszikus, paradicsom alapú andalúz zöldségleves. Pillanatok alatt elkészíthető, összetevői pedig ilyenkor nyáron szinte mindig ott lapulnak a konyhában, így még külön bevásárolni sem kell miatta.

Hozzávalók: 1/2 kiló paradicsom, 1 paprika, 1 közepes uborka, 1 fej hagyma, 4 gerezd fokhagyma, 2 evőkanál balzsamecet, 2 evőkanál olívaolaj, 1 szikkadt zsemle

Elkészítés: Mossuk meg alaposan a hozzávalókat, majd a paprikát csumázzuk ki és vágjuk apró kockákra. Hámozzuk meg az uborkát, és daraboljuk azt is egészen pici darabokra. Az aprítás közben forraljunk vizet, majd azzal forrázzuk le a paradicsomot, azt követően pedig húzzuk le a héját, majd vágjuk kisebb darabokra. Keverjük össze a felaprított zöldségeket, majd miután egy kávéscsészényit félretettünk belőlük, tegyük őket egy turmixgépbe. Dobjuk a gépbe a fokhagymát, az előzőleg szintén megpucolt és földarabolt hagymát is, majd öntsük hozzá az olívaolajat és balzsamecetet is, ízlés szerint sózzuk. Töltsünk a zöldségkeverékre 8 deci vizet, majd kapcsoljuk be a gépet, és zúzzuk alaposan össze. Innentől kezdve nem kell mást tennünk, mint az elkészült levest jól lefedve pár órára betennünk a hűtőbe.

Amikor tálaljuk, adjuk hozzá az apró kockákra vágott, kevés vajon kicsit megpirított szikkadt zsemlét, keverjük jól bele, majd a tetejét szórjuk meg a félrerakott zöldségdarabokkal.

Dinnyeleves

A forró kánikulában mindig jólesik a sárgadinnye, ám ezzel a gyümölccsel nem csak a klasszikus módon, a héjából kieszegetve frissíthetjük magunkat, hanem úgy is, ha hideg levest készítünk belőle.

Hozzávalók: 1 kiló sárgadinnye, fél citrom, 2–3 evőkanál méz, 6–8 szegfűszeg, 1 kisebb darab fahéj, néhány evőkanál Cointreau (a narancslikőr helyettesíthető fehérborral is), 3 deci tejszín, 1 csapott evőkanál liszt

Elkészítés: Tegyük föl főni a szegfűszeget és a fahéjat 2 deci vízben, és amikor a víznek nagyjából a fele elfőtt, szűrjük le, a levet pedig tegyük félre. A citromot facsarjuk ki. A dinnye héját vágjuk le, majd a gyümölcsöt daraboljuk apróra. Egy kávéscsészényit tegyünk félre belőle, majd miután ráöntöttük a narancslikőrt vagy a fehérbort, tegyük be a hűtőbe.

Tegyünk föl főni fél liter vizet, adjuk hozzá a fahéjas-szegfűszeges „teát”, csorgassuk bele a mézet, majd amikor már forr, a likőrrel vagy borral megöntözött dinnyét is tegyük bele. Kicsit sózzuk, majd forraljuk pár percig.

Kép

Kép: Freepik

Közben keverjük ki a tejszínt a liszttel, és sűrűsítsük be vele a levest. Amikor jól összeforrt, adjuk hozzá a citromlevet, majd turmixoljuk össze a levest. Ezt követően művünket már csak le kell hűtenünk. Tálaláskor díszítsük vékony sárgadinnye szeletekkel!

Kovászos uborka leves

A kovászos uborka sem csak savanyúságként kerülhet az asztalra, hiszen alapanyagként is remekül fölhasználható. A belőle készült üdítő levest a balatonszemesi Kistücsök étterem séfje tette híressé, de otthon is el lehet készíteni.

Hozzávalók: negyed kiló kovászos uborka, a levével együtt, 1 fej vöröshagyma, 1 gerezd fokhagyma, 1 csokor petrezselyem, néhány szál kapor, másfél deci tejföl, fél mokkáskanál cukor, 20 deka füstölt szalonna

Elkészítés: Vágjuk apróra a hagymát, majd olívaolajon dinszteljük meg. A kovászos uborkát a levével együtt tegyük egy turmixgépbe, majd adjuk hozzá a dinsztelt hagymát és fokhagymát, a kaprot, a petrezselymet, a tejfölt és a cukrot. Kapcsoljuk be a gépet, és zúzzuk jól össze a hozzávalókat. A füstölt szalonnát vágjuk vékony csíkokra, majd süssük ki. Tálaláskor ezzel díszítsük az előzetesen alaposan behűtött levest.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Egy emberöltő múlva tízmilliárdan lehetünk a Földön

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) a globális és hazai népesedési problémákat körüljáró reprezentatív közvélemény-kutatást végzett ezer fő bevonásával. Kérdőíves felmérésükben első körben arról kérdezték a lakosságot, hogy mit tartanak különösen égető problémának globális szinten. A válaszadóknak három problémát kellett értékelniük: legtöbben a túlnépesedés miatt aggódtak (70%), azonban hasonlóan sokan tartották problémának a kevés gyermek születését (67%) és a társadalom elöregedését (67%) is.

A Föld lakossága az ENSZ becslése alapján napjainkban évente 1 százalékkal gyarapodik. Az 1960-as évek második felében és az 1970-es évek elején volt a legjelentősebb a világ népességnövekedésének üteme, akkor évente több mint 2 százalékkal emelkedett a Föld népessége. A jelenlegi előrejelzések szerint pedig bolygónk lakossága 2057-re eléri a tízmilliárd főt. A népesség Afrikában növekszik a legnagyobb ütemben, ott a legmagasabb a termékenység, Európában viszont a teljes termékenységi arányszám értéke (azaz, hogy egy nő élete folyamán hány gyermeknek ad életet) nem éri el a népesség reprodukciójához szükséges 2,1-es értéket. Kontinensünkön, így az Európai Unióban is komoly kihívást jelent továbbá az elöregedő népesség is, amely számos társadalmi, gazdasági és kulturális probléma gyökere az egyes tagállamokban.

Magyarországon 2020-ban a teljes termékenységi ráta 1,56 volt. Ez az érték az elmúlt évtized legmagasabb mutatószáma, mely 2011 óta – néhány év stagnálás kivételével – folyamatosan emelkedik. A KSH legutóbbi becslése 2031-re 1,6 -1,7 körüli termékenységi arányszámot vetít előre, ami azonban még mindig kevés a népességszám fenntartásához, bár a korábbi évek növekvő gyermekvállalási kedvének további emelkedését mutatja.

Másfélszer annyi az idős, mint a fiatal

A Föld népességének öregedése felgyorsult. Ezt a folyamatot jól szemlélteti az öregedési index, amely a gyermekkorú népességre (0–14 évesek) jutó idősek (65 évesek és annál idősebbek) arányát mutatja. A KSH adatai szerint Magyarországon 2006 óta magasabb (102,4%) az időskorú népesség létszáma, mint a gyermekkorú népességé. 2021-ben ez az érték már 139,5 százalék volt, és folyamatosan emelkedik, amiből látszik, hogy a népességünk fokozatosan elöregszik. Pár éven belül, várhatóan 2025-re el is fogja érni a 150 százalékot.

Forrás: KINCS

A KINCS vizsgálatában résztvevő magyarok öt problémát (a magyar népesség elöregedése, a párkapcsolatok instabilitása, kevés gyermek születése, a fiatalok kései gyerekvállalása, kevés bevándorló érkezése a népesség fogyásának pótlására) értékeltek az alapján, hogy hazánk esetében mennyire tartják ezeket súlyosnak. A magyar társadalom elöregedését jelölték meg legtöbben (82%), és közel ugyanennyien gondolják komoly problémának, hogy nem elég erősek a párkapcsolatok (81%). A válaszadók több mint háromnegyede (78%) látja súlyos gondnak a kevés gyermek születését, és a megkérdezettek több, mint kétharmada (68%) a kitolódott gyermekvállalás miatt aggódik. Jelentős kisebbségben vannak azok, akik a bevándorlás hiányát problémának tartják – a migráció mértékén csak a válaszadók 12 százaléka emelne a népességfogyás ellensúlyozása érdekében.

Több gyermek születésében látják a megoldást a magyarok

A kutatás arra is rákérdezett, hogy a válaszadók milyen megoldást látnak ideálisnak országunk népesedési problémájának orvoslására (három megadott lehetőséget kellett rangsorolni). A születésszám növelését választották legtöbben – a válaszadók 78 százaléka gondolta úgy, hogy a több gyermek születése a legjobb megoldás. A második helyen a várható élettartam növelését jelölték meg. A megkérdezetteknek mindössze 2 százaléka tartotta a bevándorlást az elsődleges megoldásnak. A KINCS felméréséből az is kiderül, hogy a magyarok 69 százaléka szerint a családokat támogató intézkedések is hozzájárulnak a népesedési problémák megoldásához.

A témában én is készítettem egy néhány fős közvélemény-kutatást, ami hasonló eredménnyel zárult: a legtöbben a gyerekvállalásban látják a megoldást. „Legyen valamivel több bölcső, mint koporsó!” – véli a középkorú Ferenc. Megoszlanak viszont a vélemények a várható élettartam növekedéséről. „Az élet meghosszabbítása több időt ad a gyermekvállalásra is” – mondja az egyetemista Márton. Mások azonban úgy vélik, a várható élettartam csak ideiglenes megoldás lenne, és nem is szükséges növelni, mert az a jobb szociális körülmények, a jobb orvosi ellátás, valamint a tudományok fejlődése miatt magától növekedik. Kevesen támogatják a bevándorlást, amit a társadalom heterogenitásából származó belső konfliktusok miatt vetnek el.

A társadalmat tehát foglalkoztatja a hazánkat is érintő népesedési probléma, a megoldást pedig a legtöbben a magyar gyermekekben, a magyar gyermekek megszületésében látják. 

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) családtudományi és demográfiai kutatóintézetként a családügyi és családvédelmi intézkedések megalapozása érdekében tevékenykedik azzal a céllal, hogy hazánkban megszülessenek a vágyott gyermekek, javuljon a népesedési helyzet, s a családok erősödjenek és gyarapodjanak.
A KINCS-ről itt olvashat:
www.koppmariaintezet.hu
www.facebook.com/koppmariaintezet

– Kevesen mondhatják el magukról, hogy a hivatásuk a szenvedélyük, te közéjük tartozol. Jazztanszakot végzett gitárművész, Artisjus-díjas magántanár, és egy nemzetközileg is elismert zenekar tagja vagy. Az út viszont, ami idáig vezetett, sorsfordító dologgal kezdődött. Mi történt?    
– Egy Balatonon töltött nyári hétvégén egyik napról a másikra rosszul lettem. A reggeli ébredés után nem éreztem jól magam, nehezen vettem a levegőt, és furcsa nyomást tapasztaltam a mellkasomban. Felkerestem a helyi háziorvost, ő azonban félrediagnosztizált, és hazaküldött. Nem lettem jobban, annyira nem, hogy Marcaliban a kórházban kötöttem ki, ahol kiderült, hogy a jobb oldali tüdőm összeesett, és gyakorlatilag levált a mellkasfalamról. Csöveket vezettek a felsőtestembe, hogy biztosítsák a szerv visszatapadását, de ennél többet nem tudtak tenni. Éreztem, hogy nincsenek rendben a dolgok, és nem csak a fizikai panaszok miatt. A kórházi dolgozók felváltva látogattak, és valahogy túlzottan kedvesek voltak velem.

– Ez a néhány nap csupán egy rövid állomás volt, hogyan kerültél végül a megfelelő helyre?
– Három nap telt el bizonytalanságban, és az látszott, hogy ott nem tudnak rajtam segíteni. Az orvosaim közölték velem, hogy nem lehetséges biztonságban átszállítani a kaposvári kórházba, mert a helikoptert nem bírná a tüdőm a nyomáskülönbség miatt, mentőautóval pedig elképzelhető, hogy nem érnénk oda időben. Mindenki tudta viszont, hogy ha ott maradok, akkor meghalok, úgyhogy hívtak egy mentőt.

– Valószínűleg életed leghosszabb utazása volt ez, mi történt?
– Azt vettem észre, hogy teljes csend van a mentőautóban, mindössze a szaturáció értéke hangzott el bizonyos időközönként, ami többször is az elfogadható szint alá csökkent.

Az orvos a homlokát törölgette, miközben saját erejével igyekezett vákuum alatt tartani a szintén összeomlásnak indult bal tüdőmet, az autóban ugyanis egy mellkasszívó berendezés volt csupán.

Szürreális helyzet volt, és csak az járt a fejemben, hogy nem akarok itt meghalni 23 évesen, mert még rengeteg dolgom van. Kisebb csoda, hogy megérkeztünk, de ezután jött az igazi feketeleves.

Kép

Kárpáti Balázs

Balázs többórás életmentő műtéten esett át, amelynek során kiderült, negyvennél is több kilyukadt ciszta van a jobb tüdején, ez idézte elő a szerv összeesését. A cisztákat elvarrták, majd a tüdőt kapcsokkal rögzítettek a mellkasfalhoz. Az életét megmentették, de a műtét utáni ébredés emléke még ma is tisztán él a fejében.

Mesterséges mellhártyagyulladást kellett előidézni, hogy szépen össze tudjanak forrni a szövetek. Mivel a tüdő állandóan mozog, szüntelenül jelentkezett a fájdalom, de éltem, és egy dolog motivált: meg szeretnék gyógyulni, és végre azzal foglalkozni, ami igazán érdekel.

– Mennyi ideig voltál a kórházban, és milyen állapotban tértél haza?   
– Majdnem két hónapig voltam ágyhoz kötve, és a testemből kilógó csövekkel gépekhez láncolva, az izomzatom leépült. A teljes gyógyulás több mint másfél évig tartott, ami alatt fokozatosan erősödtem meg. Amikor kiengedtek a kórházból, még egy bögre teát sem bírtam el, kezdetben naponta egyszer fel- és lesétáltam a második emeleti lakásunkból, és ezt már nagy teljesítménynek könyveltem el.

Balázs megtervezte életének következő lépéseit, szépen lassan újraépítette magát fizikailag és mentálisan, majd elindult azon az úton, amelyhez a baleset előtt nem érzett kellő bátorságot.

Kép

Kárpáti Balázs

A zene gyerekkorom óta része az életemnek, az apai dédapám az Operaház első csellistája és a Filharmóniai Társaság alelnöke volt, ezzel az örökséggel indultam, és már egészen korán zenei tanulmányokba kezdtem. Mindig is zenész szerettem volna lenni, 16 éves koromtól fogva a jazztanszak elvégzése lebegett a szemem előtt, mindennél jobban foglalkoztatott a zeneelmélet, és az, hogy megértsem, mi történik a hangszeren, amikor az megszólal. Kamaszként persze mindenféle zenét hallgattam, a gyors és pörgős ritmusok fogtak meg leginkább, és a punk rock stílus került hozzám közel. A jazz és ez utóbbi műfaj látszólag távol áll egymástól, de talán pont emiatt a végletesség miatt érdekeltek annyira.

Korábban csak halogattam a zenetanulás professzionális szintre emelését, a kórházban viszont azt mondtam magamnak: nincs több kifogás, itt az ideje, hogy elengedjem a félelmeimet, és dolgozni kezdjek azon, amit a legjobban szeretnék.

– Milyen lépések vezettek el a vágyott karrierig?
– Párhuzamosan két gitártanárhoz is elkezdtem járni, hogy minél többet tanuljak, és felkészüljek a felvételire. A hangszer és a testem közé egy kispárnát kellett tennem, mert a gitár rezgése éppen a kritikus területre futott ki. Minden órára vittem a „kiegészítőt”, és nem foglalkoztam azzal, hogyan nézek ki vele. Ezt akartam csinálni, és tudtam, hogy ha nem vágok bele, talán késő lesz. A kórházból saját felelősségre engedtek haza, nem tudtam, hogy mennyi időm van még, és az orvosok sem tudták megmondani, hogy alakul az állapotom a jövőben, ahogyan azt sem, mi okozta a problémát a testemben.

Két évvel később kerültem be a főiskolára, úgy, hogy a társaim, akiket felvettek, már akkor sokkal képzettebbek voltak nálam. Tudtam, hogy nehéz évek állnak előttem, de tanulni akartam, és mindent megtettem azért, hogy jó legyek, ebben pedig a családom is mindvégig támogatott.

– Mesébe illő módon figyeltek fel rád akkori zenekarod egyik koncertjén, majd jött a meghallgatás, kiválasztottak, és egy hét múlva már többezer ember előtt zenéltél Franciaországban, a Firkin zenekar újdonsült tagjaként.
– Amikor mindez megtörtént, fejben visszatértem a mentőautóba, akkori önmagamhoz, aki szeretett volna életben maradni, és megvalósítani az álmait. Minden ember életében vannak mérföldkövek, azt hiszem, nekem három ilyen nagy mérföldkő volt eddig. Az első a mentőautó, ahol rájöttem, hogy nem húzhatom tovább az időt, a második a diploma megszerzése, a harmadik pedig az, hogy a szakmámban dolgozhatok. Később persze a zenekaron belül is voltak hihetetlen állomások. 9 éve vagyok a bandában, és amellett, hogy ők lettek a második családom, keresztülutaztam velük Európát, a legismertebb könnyűzenei eseményeken játszottam, és ami minden várakozásomat felülmúlta, hogy 2019-ben a Montreux-i Jazz Fesztiválon zenélhettem.

Kép

Kárpáti Balázs - Kép: Kim George Fotografie

– A jazz szerelmeseként egy ír dallamokra épülő kocsmazenét játszó punkzenekarral jutottál el a genfi fesztivál könnyűzenei nagyszínpadára. Ez a kettősség a védjegyed?
– A személyiségemet alapvetően ez jellemzi, de nem bánom, mert izgalmas megélni a különféle végleteket. Azért ekkora élmény számomra, hogy eljutottam a világ legautentikusabb jazzfesztiváljára, mert visszaigazolást kaptam arról, hogy lehet olyan módon (is) művelni a punkzenét, hogy az elférjen egy ilyen helyen.

Ráadásul az államvizsgámra Joe Pass egyik ’77-es montreux-i koncertdarabjával készültem, így hihetetlen érzés volt azokon a deszkákon állni.

– A halállal kellett szembenézned, hogy elérd a céljaidat, hogyan tekintesz azóta az életedre?
– A mai napig vannak hozadékai a betegségnek, muszáj figyelnem például egy tüsszentésnél is, hogy milyen testhelyzetben vagyok, a reggeli nyújtózkodásról pedig teljesen le kellett mondanom, de ezekkel megtanultam együtt élni, jól vagyok, és csak ez számít. Azelőtt úgy gondoltam, ráérek még, van időm, aztán megtapasztaltam az ellenkezőjét. Számomra a halálközeli élmény volt a fordulópont, és úgy gondolom, hogy azért sikerült elérnem a céljaimat, mert pofon vágott az élet. Megtanultam, hogy ha igazán szeretnénk valamit, nem szabad húzni az időt, hiszen mindannyiunk előtt ott van a lehetőség, a siker csupán azon múlik, hogy hajlandóak vagyunk-e megdolgozni érte.

Az Egyesült Államok mai területe a 17. század elején még csak egy fehér folt volt a térképen. A spanyol hódítók Dél-Amerika kifosztása után megvetették a lábukat Floridában, de feljebb nem mentek. A területen többszáz indián törzs élt elszórva, akik közül sokan egymással is harcban álltak, az érkező európaiaknak pedig nyilván nem örültek. A kontinens felfedezésétől kezdve 100 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első angol kolóniák túl tudjanak élni ezen a vad és barátságtalan vidéken.

A 16. század végén az angolok létrehoztak egy közösséget Roanoke-szigetén, de mire három évvel később megérkezett a következő hajó, a lakók egytől-egyik eltűntek. Valószínűleg az indiánok mészárolták le őket. Az következő gyarmat, amit az angolok létrehoztak, Virginia volt, amelynek legnagyobb települése, Jamestown, a Chesapeake-öböl mentén helyezkedett el. A gyarmatot a Virginia Company hozta létre 1607-ben, majd később hivatalos királyi gyarmat lett. A társaság abban a reményben érkezett Amerikába, hogy aranyat találnak a kontinensen. 500 ember érkezett a telepre, de két év múlva már csak 50-en voltak életben. Az éhezés és az indiánok támadásai megtizedelték a csoportot. Az érkezők többsége középosztálybeli volt, és mivel nem értettek a földműveléshez, az Újvilág gyorsan rémálommá vált számukra. A gyarmat végül egy újabb nagy angliai csoport érkezése miatt nem pusztult el.

A Chesapeake-öböl közelében élt egy körülbelül 15 ezer főt számláló indián szövetség. Az angolok érkezésének idejében a törzsfőnökük Powhatan volt, akinek számtalan felesége és gyermeke volt. Volt közöttük egy kislány, akit Powhatan minden gyermekénél jobban szeretett, őt Matoakának hívták. A történelem Matoakát becenevén, Pocahontasként ismeri, aminek jelentése rosszcsont vagy csintalan gyermek. Pocahontas mindössze 12 éves volt, mikor megalakult Jamestown.

Az indiánok és az angolok kezdeti viszonyát meghatározta, hogy az angol fél rendkívül kiszolgáltatott volt, és a törzsek nem tudtak semmit az európai birodalmak nagyságáról és erejéről. Ők csak gyenge, erőtlen és sápadt embereket láttak, és az első angol gyarmatok idején a törzsek gyakran üzletelni kezdtek az új érkezőkkel, és segítettek nekik.

Amire nem számíthattak, az az volt, hogy a puszta érintkezés is halálos lesz számukra. Az észak-amerikai indiánok 90%-a ugyanis nem a harcokban, hanem az európaiaktól elkapott betegségekben halt meg.

A BBC In Our Time című műsorában részletesen foglalkoztak Pocahontas történetével, és a történészek elmondták, hogy miután a kolónia lakosságának jelentős része és több vezetője meghalt, Smith vette át a parancsnokságot. A kapitánynak sikerült kapcsolatba kerülnie Powhatannal. A törzsfőnök segítséget küldött az angoloknak, hogy hogyan műveljék a földet, több indián gyerek is érkezett a kolóniára, és Pocahontas is gyakran átjárt oda. A feljegyzések is megemlékeznek a szeleburdi kislányról, aki egyfajta kedvence lett Jamestown lakóinak. Smith mindössze két évet tartózkodott Amerikában, majd egy sebesülés miatt vissza kellett térnie Angliába. Hosszú évekkel később a kapitány egy feljegyzésében azt állította, hogy a kislány Pocahontas megmentette az életét, amikor a törzs elrabolta őt. A történészek szerint azonban Smith ezt valószínűleg csak kitalálta.

Az elkövetkező néhány évről keveset tudni, a történészek feltételezése szerint Pocahontas 15-16 éves korában férjhez ment, de nem tudni, hogy ez az indián házasság mikor és milyen okból ért véget. Akkor jelent meg újra az angol feljegyzésekben, amikor 18 éves korában egy angol hajóskapitány néhány lefizetett indián segítségével a hajójára csalta, és Jamestownba vitte.

Elrablásának pontos okait nem lehet tudni, de gyakran előfordult, hogy az angolok elrabolták az indián törzsfőnökök gyermekeit. Pocahontas egyéves fogsága alatt találkozott John Rolfe-al.

Rolfe Smith kapitány elhajózása után érkezett Amerikába. A huszonnégy éves férfi a Virginia Company egyik hajójával 1609-ben hajótörést szenvedett Bermudánál, amely során elvesztette a feleségét és a gyermekét. A férfi a túlélőkkel együtt északra hajózott, és a Bermudából származó dohánnyal fellendítette Jamestown kereskedelmét.

Kép

Thomas Sully festménye (1852)

Miután 1613-ban elrabolták Pocahontast, a lányt egy lelkész kezdte tanítani angolra és a Biblia tanításaira. A kolónia lakosai protestánsok voltak, Rolfe-ot minden leírás evangéliumi protestánsként emlegeti. Az amerikai Pocahontas-mítosz fontos részévé vált a lány kereszténnyé válása. Rolfe és Pocahontas megismerkedésének a történetéről nincsenek feljegyzések, annyit lehet tudni, hogy egy év után Rolfe feleségül kérte, és a lány igent mondott. Rolfe engedélyt kért Virginia gyarmat kormányzójától arra, hogy elvehesse a lányt. „Pocahontas az, akibe szíves és legjobb gondolataim, már hosszú ideje belegabalyodtak, egy oly bonyolult labirintust alkotva, amiből nem tudtam kiszabadulni” - írta a kormányzó-helyettesnek, megígérve, hogy a lány keresztény hitre tér. Pocahontas valóban megkeresztelkedett, majd a Rebecca nevet kapta. Susan Castillo Street a History magazinban azt írta, hogy a házasság után egy Jamestownhoz közel fekvő birtokra költöztek, és Pocahontas angol öltözetben kezdett járni. A házaspárnak egy kisfia született, akit Thomasnak neveztek el. Castillo leírása szerint a házasság előnyös volt, mind az indiánoknak, mind pedig az angolok számára: a kolónia így fejlődni tudott, és a kereskedelem egy ideig még az indiánok számára is előnyökkel járt.

1615-ben a házaspár Angliába látogatott, ahová Powhatan emberei is elkísérték őket, mivel a törzsfőnök kíváncsi volt az angolok földjére és városaira. A leírások szerint az indiánok megdöbbentek a látottakon. Lenyűgözte őket a városok nagysága, de szörnyűnek találták a koszt és a zajt. Pocahontas hatalmas szenzációt okozott Londonban, ahol hercegnőként kezelték, és még I. Jakab királynak is bemutatták. Az elegáns és értelmes nő lerombolta a „vademberekről” alkotott képet. Ekkor egy rövid pillanatig úgy tűnt, az indiánokkal szövetségre lehet lépni. Pocahontas és John Rolfe házassága a népek közötti kiegyezést hirdette, a lány keresztény hitre térése pedig reményt keltett, hogy az indiánok erőltetés nélkül is felveszik majd a kereszténységet. Ez, mint később kiderült, hiú ábránd volt.

A Rolfe házaspár egy Londonhoz közeli birtokon telepedett le.

1617-ben úgy döntöttek, visszatérnek a Virginia kolóniára, de a hajón Pocahontas beteg lett, és egy hétig tartó, gyors lefolyású betegség után meghalt.

John Rolfe megijedt, hogy a kétéves fiukat is megtámadhatja a betegség, ezért a bátyjánál helyezte el a kisfiút, ő pedig visszatért Amerikába. A béke, amit a házasságuk hozott, gyorsan véget ért, miután Powhatan, alig egy évvel a lánya után szintén meghalt. Az új törzsfőnök sokkal inkább érzékelte, hogy a növekvő gyarmat veszélyt fog jelenteni rájuk. 1622-ben az indiánok többszáz angolt mészároltak le egy váratlan rajtütés során, Rolfe valószínűleg ekkor vagy még a mészárlás előtt halt meg. Thomas Rolfe, Pocahontas fia, felnőttként visszatért Amerikába, hogy átvegye az apjától származó örökségét. Virginia erős gyarmattá nőtt, köszönhetően a Rolfe által behozott dohánynak. Az indián hercegnő és az angol kalandor leszármazottai ma is Amerikában élnek.

Pocahontas mindössze 22 évet élt, mégis 400 évvel a halála után is ő az amerikai történelem egyik legünnepeltebb alakja. Személyét legendák övezik, az utókor átírta életének regényét, a Disney-adaptáció pedig tovább növelte ismertségét. Időnként születnek kísérletek arra, hogy újra az igazi Pocahontas éljen a köztudatban, de bármily érdekes is az igazság, a mesékkel nehéz versenyezni.

Kétségtelen, hogy Kelet-Magyarország legnépszerűbb turisztikai attrakciója nyáron a Tisza-tó, a közeli Hortobággyal karöltve. Az elmúlt évek fejlesztéseinek köszönhetően – a tókerülő kerékpárút, vízi kilátótornyok, úszó vendégházak, a Tisza-tavi Ökocentrum Európa legnagyobb édesvízi akváriumával, a kiskörei hallépcső, hogy csak néhányat említsünk – méltán népszerű a külföldi turisták között is, a hazai családok körében pedig a Balaton után a második legkeresettebb célpont. A végtelen Alföld szelíden kanyargó folyói azonban a Tisza-tón innen és túl is számtalan apró csodát rejtenek a Felső-Tisza ősi falvaitól egészen a szecessziós Szeged nyüzsgő, flamand kisvárosokat idéző belvárosáig.

Utazás előtt „csupán” két dologra kell figyeljünk: a Tisza homokpadjai alacsony vízállásnál bukkannak elő, ezért indulás előtt ellenőrizzük a kiszemelt folyószakaszhoz tartozó vízállást a közösségi oldalakon vagy a vízügy honlapján. Nyáron enyhül a vírushelyzet, de a legfrissebb szabályokért és ajánlásokért érdemes átnézni a koronavirus.gov.hu ajánlásait indulás előtt.

Kép

Csongrád - Kép: Páczai Tamás

Most pedig kalandra fel, kiderül, hogy homokos tengerpartokat nem csak Montenegróban vagy a Maldív-szigeteken találhatunk!

Trópusi sziget a Körös torkában – Csongrád

„Magyarország legszebb folyó menti strandja”, „az ország tengerpartja” – a turisztikai portálok nem fukarkodnak a jelzőkkel, ha Csongrád szabadstrandjáról van szó. A várostól délre található, mintegy 700 méter hosszú homokföveny az 1860-as évek után kezdett kialakulni. Előtte a Hármas-Körös feljebb torkollott a Tiszába, folyamatos árvízveszéllyel fenyegetve Csongrád városát, így majd egy évtizedes munkával leköltöztették a mai helyére a Körösöket. A szelídebb sodrású folyó aztán hosszú évtizedek alatt megzabolázta a vadabb Tiszát, hordalékát folyamatosan lerakva szőke folyónkba torkolata környékén. A turisták az 1960-as években kezdték felfedezni a trópusokra emlékeztető vidéket, sorra épültek a plázs közelében a nyaralók, kempingek, éttermek.

Csongrád fő látványossága azóta is töretlen népszerűségnek örvend, és az elmúlt évek infrastrukturális fejlesztéseinek köszönhetően biztonságosabb is lett a továbbra is ingyenesen használható strand. A homokpart közelében a víz sekély és gyorsan felmelegszik 25-27 fokosra, ezért kisgyermekes családoknak is ideális. A főszezonban úszómester, vízimentők, kiépített kamerarendszer, valamint kicsiknek kijelölt, zárt fürdőrész is segíti a gondtalan lubickolást. Szintén csak nyáron látogatható a 31,5 méter magas Rév-kilátó, ahonnan csodálatos a kilátás a Körös-torokra, Csongrádra és az Alföld végtelen horizontjára.

Kép

Csongrád - Kép: Páczai Tamás

A csongrádi plázson túl: rossz idő esetén a városi termálfürdő (csongradfurdo.hu) fedett medencéiben fürödhetünk. Csongrád régi belvárosa – a halászfalu – hungarikum, az Alföld egyetlen település méretű népi építészeti műemlék-együttese. A területen álló 37 védett házból többszázéves építkezési kultúrát, utcaképet őriz, és betekintést enged abba az életmódba, amely elődeink számára természetes volt.

Infó: mindent a plázsról, a közeli sportolási és túrázási lehetőségekről, szállásokról és vízállásról: csongradikorostorok.hu

Vízen járni – a Felső-Tisza

A Tiszabecstől Vásárosnaményig tartó Felső-Tisza vidéke egy hatalmas kalandpark az aktív kikapcsolódások szerelmeseinek. A vadregényes tájat kenuval, kerékpárral és gyalogszerrel a legérdemesebb felfedezni, hiszen minden kilométeren – túlzás nélkül – csodákra bukkanunk. A sportos kikapcsolódások mellett a kulturális értékek rajongói éppúgy megtalálják számításaikat a parányi szatmári falvakban, mint a gasztronómia rajongói.

A folyó legismertebb homokos strandjait Tivadarnál és Gergelyiugornyánál találjuk, viszont a Tiszán számos homokpad előbukkan augusztusban, ezek nagy részét kenutúrával, vagy a helyiek útmutatása alapján találhatjuk meg. Bázisként érdemes Panyolát választani: a „nemtudom” szilva hazájaként is híres falu felkészülten várja takaros vendégházaival a turistákat, nyár végén pedig a hagyományos szilvalekvár készítését is elleshetjük a helyiektől. Szerencsés elhelyezkedésének köszönhetően innen azonos távolságra van Tivadar és Ugornya is, ez kerékpárral egyórás, kényelmes tekerést jelent a Tisza védett és burkolt töltésén. A faluban kenut is bérelhetünk, de túrákat is szerveznek, hiszen a Tisza mellett a közelben folyó Szamos és az Öreg-Túr is vízi kalandokra csábít. Titkos tipp a Panyolához közeli homokföveny az ártéri rengeteg közepén – a pontos megközelítésről a helyiektől érdeklődjünk.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Panyolán túl: hűvösebb időben felfedezhetjük Szatmárcseke híres, csónakos fejfás temetőjét, a máig működő túristvándi vízimalmot, a középkori templomokat (Tákos, Csaroda, Nagyar) gótikus freskókkal, fából ácsolt harangtornyokkal. Idén 15. alkalommal rendezik meg augusztus 6. és 8. között a PanyolaFesztet, rengeteg népzenei, világzenei koncerttel, kirándulásokkal, gasztroeseményekkel (panyolafeszt.hu).

Infó: Az Aktív Magyarország vonatkozó oldalain részletes túraútvonalakat, leírásokat találunk (aktivmagyarorszag.hu).

Mediterrán hangulat – Szeged

Június végén nyitott meg Szeged régi-új szabadstrandja, a Lapos Beach. A Belvárosi híd újszegedi oldalán található homokos partszakasz évekig elhanyagolt volt, és bár régóta terv volt a felújítása, idén végre a Tisza is úgy akarta, hogy nyugágyas, szalmanapernyős, koktélbáros plázs legyen Szeged belvárosában. A területet közművesítették, zuhanyzókat, öltözőket alakítottak ki, a biztonságról pedig vízimentők és kamerarendszer is gondoskodik. A Lapos látogatása ingyenes, viszont a nyug­ágyak használatáért 1000 forintos napidíjat kell fizetni. Az üzemeltetők hétköznaponként is szerveznek programokat, hétvégenként pedig rajzverseny várja a legkisebbeket, esténként koncertek és DJ-k a kicsit nagyobbakat, emellett színvonalas büfé és vízi koktélbár is található a területen.

Kép

Szeged - Kép: Páczai Tamás

A szegedi plázson túl: Ne essünk kétségbe, ha elered az eső! A Napfényfürdő Aquapolisban hatalmas beltéri csúszdákon csobbanhatunk a vízbe, az Anna fürdő pedig a törökfürdők világát idézi meg. A Kárász utca kávéházait, éttermeit érdemes felkeresni, a buliba vágyók pedig az egyetemi negyed szórakozóhelyeit látogathatják meg. A Szegedi Fűvészkert és a Móra Ferenc Múzeum kilátóiból csodálatos a kilátás a belvárosra, az állandó kiállítások mellett pedig egész nyáron látogatható egy, Sissi életét átfogóan bemutató, pazar kiállítás.

Infó: A Lapos aktuális programjait a ­laposbeach.hu oldalon keressük! Szeged hivatalos turisztikai portálján pedig rengeteg aktuális programot, szállást és kirándulástippeket találunk: szegedtourism.hu 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.