„A magyar film 120 éves, ekkor készült »A táncz« című fekete-fehér némafilm” – kezdi a történetmesélést Csaba. „Ebben a kicsi országban 120 éven át, folyamatosan, minden történelmi trauma, gazdasági nehézség, háborúk és diktatúrák ellenére mindig gyártottak filmet. Összesen több mint kétezer magyar film készült magas színvonalon, több igazi aranykort is megélt a magyar filmgyártás, és olyan nagyságokat adtunk a nemzetközi filmiparnak, mint Adolph Zukor, Kertész Mihály (akit a világ Michael Curtizként ismer) és Alexander Korda. Éppen most nyitottunk a Ludwig Múzeumban a magyar film történetéről egy átfogó, elképesztően gazdag kiállítást, mindenkinek ajánlom, most először egyben lehet látni a magyar „moziverzumot”. A rendszerváltás nehéz feladat elé állított bennünket: a szocialista filmgyártásról kellett átállni kapitalista filmgyártásra. Addig minden film állami megrendelésre készült, állami stúdiókban és vágószobákban, és az volt a feladata, hogy az állam üzeneteit közvetítse. Néha, ha bátrak voltak az alkotók, születtek olyan filmek is, mint »A tanú«, amit először a többihez hasonlóan megrendeltek, majd gyorsan betiltottak. Ebből kellett átállni kereskedelmi szemléletű filmgyártásra, illetve egyfajta hibrid megoldásra, megőrizve a részleges állami finanszírozást, de keresve a piaci megoldásokat. 1990-ben kiválasztottak tízünket, hogy filmszakmát tanuljunk, és az East-West Producer Seminarium keretében elvittek Londonba, hogy tanuljuk meg, hogy csinálják ezt a nagyok. Itt aztán elvittek a legmenőbb ügyvédi irodákba, hogy megtanuljuk a jogi, finanszírozási vonatkozásokat, meg a nagy produkciós cégekhez és biztosítókhoz is, szóval olyan vonatkozásaival ismerkedtünk meg a filmiparnak, amelyekkel addig nem találkoztunk Magyarországon. Emlékszem, a szeminárium után mindannyian rövid beszámolót írtunk a tanulságokról, és mind ugyanazt emeltük ki: ha ez az infrastruktúra, tőke, tudás rendelkezésünkre állna Magyarországon, már holnap el tudnánk kezdeni a nyugati mércéknek megfelelő filmgyártást. Nos, az elmúlt harminc évünk arról szólt, hogy próbáltuk ezeket a feltételeket megteremteni, és az akkor megálmodott folyamatokat megindítani Magyarországon. Lassúra sikerült ez az átmenet. De a remek hazai szakembergárdának, a tehetséges filmeseknek és az elmúlt tíz év kormányzati akaratának köszönhetően behoztuk a lemaradás egy részét.

Mára Budapest London után a második legfontosabb szolgáltató központja a nemzetközi filmgyártásnak Európában, és ezt a pozíciót nem szabad kiengednünk a kezünkből.

Ugyanakkor figyelnünk kell az egyensúlyra is: nem elég, ha kiszolgáljuk az amerikai és a Nyugat-Európából érkező filmeket a gyártás folyamatában, ne csak bérmunkából éljünk. Szintet kell lépni. Az úgynevezett vonal feletti, kreatív szakembereinknek is munkát kell biztosítani. A Fóton most épülő új, korszerű, egybenyitható ikerstúdiókra nemcsak azért van szükség, hogy még több külföldi filmet lehessen forgatni, hanem azért is, hogy a magyar filmek ne szoruljanak ki, ne kényszerüljenek várólistára.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

A tartalomról hosszan beszélgetünk. Miről szóljon a 21. század magyar filmje? Mit támogasson a Nemzeti Filmintézet? Káel Csaba szerint a fenntarthatóság mint a 21. század világformáló gondolata, három érdemi lábon áll. Az első arról szól, hogy a Földet, a környezetünket, a természetet milyen állapotban adjuk át az utódainknak. A második a fenntarthatóságról mint gazdasági rendezőelvről. A harmadikról kevés szó esik, a társadalmi fenntarthatóságról, arról, hogy a társadalom maga, az emberiség milyen állapotban él majd tovább. Ennek a lábnak fontos eleme a kulturális fenntarthatóság, és amikor arról gondolkodunk, miről szóljanak a filmművészeti produkciók, ennek a szempontnak előtérbe kell kerülnie.

A mi felelősségünk, hogy milyen kulturális környezetet hagyunk hátra az unokáinknak.

Egyrészt milyen állapotban adjuk tovább a nagyapáink örökségét, másrészt hogyan tesszük mellé, mellé tesszük-e a saját korunk lenyomatát. Észrevesszük és felemeljük-e a lábaink előtt heverő kincseket, és tudjuk-e ezt bartóki értelemben tiszta formában tenni. Káel Csaba hisz abban, hogy erre a tisztaságra a kultúránkban ugyanolyan szükségünk van, mint a tiszta vízre vagy a levegőre.

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Amikor magyar filmeseknek teremtünk lehetőséget arra, hogy alkossanak, azt tesszük lehetővé, hogy azt a hihetetlen gazdagságot, amit a magyarságunk jelent, elmeséljük” – beszél film­ipari munkájának leglényegesebb részéről Káel Csaba. „A magyarságunk nem elválasztható a kultúránktól, így a filmtől sem. Fontos, hogy mi magunk is elhiggyük végre, hogy amink van, az érték, azt el kell mondani. Van ez a furcsa berögzülés a volt szocialista államokban, hogy ami nyugatról jön, az nagyszerű, ellenben ami nekünk van, az béna. Ez az egyik nagy bűne a negyven év szocializmusnak, hogy ezt az attitűdöt beépítette még a rendszerváltás utáni nemzedékek gondolkodásmódjába is. Történelmünk például fordulatos, eseményekben, tanulságokban, romantikus hősökben és nagyszerű cselekedetekben gazdag. Azért is támogatom, hogy készüljenek jó történelmi filmek, mert a kultúránkból az válik fenntarthatóvá, megőrizhetővé, amit korszerű eszközökkel, például a filmmel, jól érthetően tovább tudunk adni. Ezért örülök, hogy Hunyadi János történetét egy minden elemében mai sorozatban feldolgozzuk végre, és hogy számos más történelmi témájú filmünk is születik mostanában, így például a »Hadik« (Hadik András berlini hadjárata, XVIII. század), a »Magyar Passió« (az 50-es évek vallásellenes terrorja), »A nap« (1848. március 15. története), a »Pro Libertate« (II. Rákóczi Ferenc élete, XVII–XVIII. sz.) és még számos dokumentumfilm, animáció, portréfilm és ismeretterjesztő film. Muszáj a sikereinkről többet beszélnünk – a sportkultúrába valahogy ez jobban beivódott, ott merünk büszkék lenni a sikereinkre, jó lenne látni ugyanezt a hozzáállást nagy történelmi alakjaink, vagy éppen nagy tudósaink vagy művészeink esetében.

Rengeteg elbeszéletlen történetünk van. A nem történelmi filmek pedig azért fontosak, mert a jelenről és rólunk szólnak, arról, hogy hogyan élünk itt Közép-Európában.

Mi foglalkoztat minket, minek örülünk, milyen döntéseket hozunk, mi fontos számunkra. Az amerikai filmekből már jól ismerjük az amerikai középosztály életmódját, ennek lett is normatív ­szerepe az életmódunk alakításában, pedig a saját, közép-európai életünk legalább olyan érdekes és tartalmas, nem túlzás azt mondani, hogy például emberi kapcsolatokban, barátságokban az amerikainál gazdagabb, őszintébb világ. Meg kell tanulnunk a film eszközeivel mesélni erről.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Szó esik a közép-európai együttműködésekről, mindenek előtt a V4-országok között, de tágabb körben is. Fontos disztribúciós terepe lehet ez a régió az itt készült filmeknek. Ha kicsik is a nemzeti piacok, egymás piacaihoz csatlakozva lengyelek, csehek, szlovákok, a volt jugoszláv tagállamok vagy Románia lakói együtt már nagyon is érdemi piacot képeznek. Az NFI által életre hívott FILMIO-t, ami a Netflixhez hasonló felületet kínál új és régi magyar filmek korszerű terjesztésére, ezúton is ajánljuk. Jó lehetőséget teremt, hogy szomszédos országok megosszák a filmkincsüket egymással. Jól fogjuk egymás filmjeit érteni, véli a kormánybiztos, mert sok hasonlóság van köztünk és kultúránk között, értjük egymás humorát és egymás bölcsességét is Európának ebben a felében.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Fontos megtartani a jó pozíciónkat mint filmipari szolgáltató központ, mert ez munkához, bevételhez juttatja és fejlődési pályán tartja a magyar filmipart. A nagyköltségvetésű amerikai filmekben dolgozó magyar szakemberek a legújabb technológiákban is naprakészek, ezt a tudást a magyar filmek gyártásánál is fel tudják használni. Fejleszteni, építkezni, több infrastrukturális lehetőséget teremteni infrastrukturálisan – ez is lényeges, hiszen évek óta műteremhiány van a filmiparban. Továbbra is támogatni kell pályázati úton a magyar alkotókat, és közben odafigyelni arra, hogy a magyar filmek egyre szélesebb közönséget érjenek el (és támogatni is kell őket ebben – kifejezetten ez a célja a nemrég bevezetett marketingtámogatásnak). Káel Csaba egy új filmes központról, állandó kiállításról is álmodik Budapesten.

Dél-Pesten kaphatna helyet a magyar film és fotográfia új múzeuma, amely kiegészülhetne a filmgyártás és a kulturális élet más központjaival is, kapcsolódva a Művészetek Palotájához és a Nemzeti Színházhoz.

„Ahhoz, hogy felvehessük a versenyt a nagy európai és amerikai filmgyártókkal, az kell, hogy magasan képzett, korszerű tudással bíró szakembereink legyenek. Éppen ezért a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye nem politikai, hanem nagyon komoly szakmai kérdés. Meg kell tanulnunk a kor technikai és szakmai elvárásaihoz igazítani a magyar filmipart, ehhez pedig a képzést kell a lehető legkorszerűbbé tennünk. Ez az egyébként több mint húszezer embert foglalkoztató ágazatnak minden területére igaz, a kreatív és látványos munkát végzőkre és a technikai támogatást nyújtó szakemberekre, világítókra, hangosítókra, vágókra is. Ennek a megteremtésén dolgozik nagyon jól a Vidnyánszky Attila vezette kuratórium és az egyetem új vezetése is” – fejezi be a gondolatmenetet a kormánybiztos, aki úgy látja, különösen jó forgatókönyvírókból és tapasztalt producerekből van idehaza nagy hiány.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Fontos lenne tematizálni a közbeszédet jó magyar filmekkel. Akár nem csak idehaza. Tehetséges magyar producerek, rendezők, kreatív stábok nagyszabású nemzetközi koprodukcióin keresztül a korábbinál szélesebb közönséget is el lehet érni, ha a magyar film meghatározó szakemberei – köztük az NFI-t vezető Káel Csaba – mernek nagyot és bátrat álmodni. Mi, nézők, pedig csak nyerhetünk. 

A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Úszó, focista, atléta

Hajós Alfréd, eredeti neve szerint Guttmann Arnold szegény, kispolgári zsidó család gyermekeként született Budapesten 1878-ban. Alig tizenhárom éves volt, amikor családját tragédia érte, édesapja a Dunába fulladt. A kiskamasz ekkor határozta el, hogy kiválóan megtanul úszni, de számtalan más sportág is érdekelte. Ebben az időben a sport a fiúk számára a testi és lelki egészség megőrzésének természetes eszköze, a férfiúi virtus igazolása volt, az ifjú Alfréd is belevetette magát az úszás mellett az atlétika, a sík- és gátfutás, a diszkoszvetés, a torna, a futball világába. Közben a Markó utcai főreál iskolában, sok híres magyar alma materében volt diák, érettségi után pedig a Műegyetemre iratkozott be, építészmérnöknek tanult.

Ekkor már, tizennyolc évesen tagja volt a Magyar Úszó Egyesületnek, kiváló eredményeit látva az delegálta az első, 1896-ban Athénben rendezett újkori olimpiára. Három számba, a száz, az ötszáz és az ezerkétszáz méteres gyorsúszásba nevezett be, bár a középső távon végül időzavarba kerülve nem tudott elindulni. Az olimpia úszóversenyeit Athénban még nem uszodában, hanem egy öbölben, a nyílt vízén rendezték, a rövid távokon a versenyzők a vízből, a hosszabbakon hajóról startoltak. Alfréd számára, aki itthon a Rudas Fürdő kellemes vizében edzett, a 13 fokos víz dermesztően hideg volt, de nem hátrált meg. 1896. április 11-én magabiztosan megnyerte a százméteres versenyt, ezzel az első magyar olimpiai győzelmet aratva, röviddel utána pedig diadalmaskodott ezerkétszázon is. Teljesen átfagyott a vízben, alig volt magánál az eredményhirdetés idején, amikor a győztesek átvehették a nekik járó, ekkor még nem aranyból, hanem ezüstből készült érmeket.

A legenda szerint annyira vacogott, hogy amikor az érmét átadó, őt elsőként „magyar delfinnek” nevező görög trónörökös megkérdezte, hol tanult meg ilyen kiválóan úszni, csak annyit tudott elhebegni, hogy „a vízben”.

Az eredményhirdetést egy közjáték is megzavarta. A zenekar először, 1896-ban Osztrák-Magyar Monarchia lévén, az osztrák császári himnuszt kezdte játszani, csak másodjára sikerült átváltaniuk a magyarra, hiszen az ország önálló résztvevője volt az athéni olimpiának. Hajós diadala a versenyben nem volt váratlan, hazai versenyeken és az előző évi nem hivatalos Európa-bajnokságon már nyert, a magyar szövetség pedig teljesítményét örökös bajnoki címmel jutalmazta.

Alig tért haza, kezdetét vette labdarúgói karrierje is. 1897-től leigazolt játékosa volt a Budapesti Torna Clubnak, amelynek színeiben, a balösszekötői poszton az NBI kiírásában két alkalommal, 1898-ban és 1904-ben bajnoki címet is nyert, de folytatta élvonalbeli atlétikai szerepléseit, és a tornát sem hagyta abba. Új lehetőséget nyitott meg előtte, amikor beugróként 1897-ben játékvezetőként kellett közreműködnie a hazai bajnokságon, 1903-tól 1908-ig pedig már minősített, vizsgázott bíróként tizennégy elsőosztályú mérkőzésen fújta a sípot. Bírói, egyben aktív sportolói pályafutása végén még az európai szövetség bírói karába is bekerült, ám ott csak két válogatott mérkőzést vezetett, közben pedig két mérkőzés erejéig ő volt a magyar futballválogatott szövetségi kapitánya, később az MLSZ alelnöke.

Az építészi életmű

Bár életének ebben az évtizedében Hajós a sportok polihisztorának bizonyult, a Műegyetemet is elvégezte, közben pedig 1899-ben letöltötte egyesztendős katonai szolgálatát. Fiatal építészmérnökként kezdetben két neves építész, Alpár Ignác, majd Lechner Ödön irodájában dolgozott, a szecessziós és az eklektikus stílusokat, a kor uralkodó építészeti irányzatait tanulva el tőlük. Hivatása, egzisztenciája és a sport világában továbbra is aktív szerepvállalása mellett, amit számos díjjal jutalmaztak, magánélete is egyenesbe került: 1908-ban megnősült. Kipróbálta magát újságíróként is, 1907-ben azonban önálló építészi irodát nyitott, tevékenysége középpontjában ettől kezdve a műépítészi munka, a tervezés állt.

A következő három évtizedben számos épület készült az ő irodájának tervei nyomán.

Az ő munkája volt a szabadkai bankpalota, a kolozsvári Vakok Intézete, a lőcsei gimnázium, de az ő tervei szerint épült fel a ma már műemléki védettségű miskolci Weidlich-palota, a kőszegi gimnázium, a szombathelyi Vakok Intézete is, valamint 1915-ben egyik legjelentősebb építészi munkája, a város egyik jelképének számító debreceni Aranybika Szálló.

Az 1920-as évektől azután Hajós tervezői profilja és vele építészeti stílusa is megváltozott. Ettől kezdve, ifjúkori sportolói pályafutását idéző módon főleg sportlétesítményeket, sportpályákat, stadionokat, uszodákat tervezett, a kor modern építészeti stílusát és megoldásait kezdte követni. Így több vidéki uszoda, pesti sporttelep mellett az ő munkája volt az UTE újpesti stadionja vagy a Millenáris, egy terve pedig az olimpiai mozgalom világába is visszarepítette. Az általa és társa, egy másik sportpolihisztor mérnök, Lauber Rezső által készített uszodatervet benevezték az 1924-es párizsi olimpia művészeti vagy szellemi versenyébe, ahol ezüstérmet nyert, ám úgy lett második, hogy nem volt első helyezett. Hat év múlva pedig ez a terv testet is öltött Budapesten, a Margitszigeten, ahol felépült az a Nemzeti Sportuszoda, amely ma Hajós Alfréd nevét viseli.

Hajós sokoldalúságát, vállalkozó szellemét az is bizonyítja, hogy 1931-ben a még csak tervezett Árpád híd felépítésére is adott be pályázati terveket.

A harmincas évek végén, a háborús felkészülés idejében fogyatkozott meg megbízatásainak száma, a zsidótörvények miatt lehetőségei is beszűkültek. Ennek ellenére, mint az első sportolónak, aki olimpiai dicsőséget szerzett az országnak, egészen a nyilas időkig komoly fenyegetéstől nem kellett tartania, ’44 őszétől azonban már neki is bujkálnia kellett. A háború után az élet újraindulása számtalan feladatot ígért az építészeknek. Hajós is újraindította irodáját, ám rövidesen az is áldozatául esett a szocializmus államosító buzgalmának. Bántódása ezt követően sem esett, pedig aligha volt a népi demokrácia odaadó híve. Amikor 1946-ban a már erős baloldali kontroll alatt álló állami hatóságok demonstratív módon nem vettek részt a rablógyilkosság áldozatául esett neves sporttárs, úszó, Halassy Olivér temetésén, a sírnál ő mondta a gyászbeszédet. Rákosiék később propagandacélokra szerették volna felhasználni az első magyar olimpiai bajnokot, ő azonban még annak fejében sem állt kötélnek, hogy sztahanovista címmel is kitüntették. Nyilván nem számított az építészi karrier csúcsának, hogy az Ipari Épülettervező Vállalatnál kapott állást, ahol haláláig dolgozott. Ekkor készült utolsó tervezői munkája, a Kelenföldi Hőerőmű munkásotthonának épülete. Hajós végül tüdőbetegség következtében 1955 őszén hunyt el, sírja a Kozma utcai zsidó temetőben van. Emlékét emléktáblákon, utcaneveken, az általa megálmodott épületeken, uszodáján túl a magyar sporttörténet aranykönyve őrzi, az építésztár­sadalom pedig késői elismerésként 2010-ben Ybl-díjat adományozott neki. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Évente 10-12 tonna, azaz havonta nagyjából 1000 kilogramm egy átlagos magyar háztartás széndioxid-kibocsátása. Azért, hogy látható változást érjünk el a károsanyag-kibocsátásban, ezt a számot 10 tonna alá kellene csökkentenünk. A hatalmas mennyiség olyan tételekből tevődik össze, mint a közlekedés, a fűtés, az áramhasználat vagy akár a dohányzás. Minden fogyasztásnak van széndioxid-lábnyoma, és mindegyiknek vannak kisebb kibocsátással járó alternatívái. A Magyar Ártalomcsökkentő és Környezeti Betegségekkel Foglalkozó Tudományos Egyesület, valamint a füstmentes.hu a „Dobj le 100 kilót!” kampányával ezeknek az ártalomcsökkentett opcióknak a megtalálásában, a tudatosan klímabarát életmód kialakításában nyújt segítséget azért, hogy egészségesebben és fenntarthatóbban éljünk, valamint megóvjuk a Földünket.

A kampány kulcseleme egy füstmentes kalkulátor, amely egyrészt beazonosítja és számszerűsíti a mindennapok tevékenységeihez tartozó széndioxid-kibocsátásokat, másrészt megmutatja a kisebb kibocsátással, kevesebb ártalommal járó alternatívákat is. A cél az ismeretbővítés, a tudatformálás – hiszen nem mindenki számára kézenfekvő, hogy például mennyi üvegházhatású gázzal terheli valaki a környezetet, ha ugyanazt az utat kerékpár helyett autóbusszal, vagy gépkocsival teszi meg –, illetve ezen készségeken keresztül a hétköznapi döntések befolyásolása, a kevesebb környezetterheléssel és egészségi ártalommal járó választások ösztönzése.

A „Dobj le 100 kilót!” kampány füstmentes kalkulátorának újdonsága, hogy a dohányzáshoz kapcsolódó – korántsem elhanyagolható – széndioxid-termelést is számításba veszi, ösztönözve ezzel a teljesen dohányzásmentes életmódra. Emellett gyakorlati tanácsokkal és útmutatással szolgál a többi közt a fűtéssel, a hulladékkezeléssel, vagy épp a komposztálással kapcsolatos kibocsátáscsökkentési lehetőségek megtalálásához, azt az üzenetet tolmácsolva, hogy a hétköznapok minden mozzanatában van lehetőség a klímaváltozás megfékezésére, a földi életet és az egészséget fenyegető káros hatások mérséklésére.

„Napi munkám alapvetően a gyógyítás, de nagyon fontosnak tartom a betegségmegelőzést is. Sokszor azonban külső környezeti hatások is szerepet játszanak abban, hogy valaki beteg lesz, vagy adott esetben függővé válik egy ártalmas szenvedélytől. Hiszek benne, hogy az egészségügynek ezekben a helyzetekben is lehetősége, így felelőssége is segíteni a jobb életminőség elérésében, az egészségben eltöltött évek számának növelésében. Ezért is tartom fontosnak egy az ártalmak csökkentésén dolgozó szervezet létrehozását. Azt a gondolatot szeretnénk erősíteni, hogy a tudatos döntések révén a különböző káros hatások csökkenthetőek, vagy akár meg is szüntethetőek, és hogy minden apró lépés fontos a tartós kedvező változás érdekében” – hangsúlyozta dr. Toldy-Schedel Emil, az Egyesület elnöke.

A kampányhoz szakmai partnerként csatlakozó Egyesületen kívül különböző, a saját területükön elismert szakértők – így például Wossala Rozina sztárséf az égés nélküli főzéssel, a Compocity a háztartásban keletkező növényi hulladékok hasznosításával, míg a Jövő Öko-Nemzedéke (JÖN) Alapítvány a szelektív hulladékgyűjtéssel kapcsolatban – nyújtanak a kibocsátások csökkentését szolgáló segítséget.

A Dobj le 100 kilót! kampány nem merül ki az egyéni szemléletformálás szándékának sikerességében, a kezdeményezés meghirdetője helyi és közösségi szinten is tenni kíván egy fenntarthatóbb jövő eléréséért, ezért a füstmentes.hu az elkövetkező hónapokban – önkormányzati együttműködések keretében – különböző klímabarát és városzöldítési projektek megvalósítását tűzte ki célul.

Változni sosem késő: vágjon bele, és dobjon le Ön is 100 kilót!
Ha Ön is szívesen csatlakozna a kampányhoz, megteheti a füstmentes.hu oldalára kattintva a füstmentes kalkulátor (https://fustmenteskalkulator.hu/kitöltésével; ha pedig további tanácsokat olvasna, vagy bővítené ismereteit a témát illetően, akkor látogasson el a https://dobjle100at.hu/ weboldalra!

„Amiről nem tudok, az nincs is.” Vajon miért mondogatjuk ezt oly gyakran?

Ez egy csábító önbecsapás. Pedig egy régi, ám annál igazabb mondás szerint, amit az ember a háta mögé dob, az előbb-utóbb hátba támadja. Akár fizikai problémát is okozhat.

Egy házassághoz sok kompromisszum kell. Lehet ezeket kulturáltan megkötni?

Sok mindent lehet diszkréten kezelni, csak az emberek gyakran összekeverik a kompromisszumokat a megalkuvással. Pedig óriási különbség van a kettő között! A kompromisszum azt jelenti, mindketten engedünk, s végül megállapodunk egy olyan platformon, amely mindkettőnk számára elfogadható. A megalkuvás ezzel szemben a következő: engedek és elfogadom, hogy most alárendelt szerepben vagyok. A könyvemben egy kicsit provokatívan azokat a tévedéseket is hazugságoknak nevezem, amelyek az emberek életét végigkísérik. Ezek miatt a párkapcsolatuk esetleg nem olyan, mint szeretnék, sőt talán sokkal rosszabb vagy adott esetben válással végződik. A hét hazugság lehetne sokkal több is, de igyekeztem megragadni a legjellemzőbbeket. Az első ilyen, hogy „egy pár vagyunk, tehát neked nem tetszhet más, csak én”. Csábító gondolat, ám mindenki tudja, hogy önbecsapás. Egy házasság lényege szerint szövetséget kötök valakivel arra, hogy tisztességesek, becsületesek leszünk egymáshoz, és a szeretet megnyilvánulásait tanúsítjuk egymás iránt. Nem fogom megcsalni.

De ez nem azt jelenti azt, hogy más nem tetszhet, csak semmi olyat nem fogok tenni, ami a másikat bánthatja vagy megalázó helyzetbe hozza.

És persze én is elvárhatom ugyanezt.

Léteznek helyzetek, amikor valaminek a jótékony elhallgatásával időt nyerhetünk. Például egy félrelépés annyira megbántaná a másikat, vagy más-más terveket sző egy pár két tagja, hogy egyszerűen lehetetlennek tűnik a megbeszélés. Vannak kivételek, amikor mégiscsak jobb, ha valamit nem mondunk el?

Az ember mondhatja valamire, hogy nem számít, és az is lehet, hogy a partnere sosem szerez róla tudomást. De lehet, hogy az illető végül azt veszi észre, már nem is vonzó számára a partnere. Meggyőzi magát, hogy vele neki már semmi dolga, hiszen nem működik a kapcsolatuk. Pedig valójában a saját bűntudata forgatja ki a gondolatait. Ha a partnerem beleegyezése nélkül teszek valamit, amiről tudom, hogy ha tudna róla, bántaná, ez egy szőnyeg alá söpört dolog. És egy idő után iszonyatos erő kell, hogy az ember a szőnyeget a helyén tartsa. Az energiája nagy részét felemészti. Egy kapcsolat legelején, a kapcsolat első szintjén az ember „szeret valakit, mert...”. Elsősorban a csábító tulajdonságokat veszi észre. Aztán egyszer csak elkezd felismerni a partnerében olyan dolgokat is, amelyeket saját magában nem szeret. Lehet, hogy a saját nem kedvelt dolgait benne ismeri fel. Egyszerűen, mert nincs bátorsága vagy önismerete ahhoz, hogy magában ismerje fel, és rávetíti a másikra. Valójában arról van szó, hogy más szemében a szálkát is észreveszi, miközben a sajátjában a gerendát sem képes felismerni. Ekkor jön a második szint: „szeretem annak ellenére, hogy...”. Ez azt jelenti, hogy el tudom fogadni a másikat annak ellenére is, hogy látom a hibáit.

De nem azért látom, hogy ott ártsak neki, hanem pont azért, hogy ott vigyázzak nagyon, ott ne bántsam, ott legyek igazán óvatos.

A kapcsolat harmadik szintje a „szeretem azzal együtt, hogy...”. Az a dolog, amit korábban nem szerettem benne, az ő személyiségének a része, én pedig szeretem a személyiségét azzal együtt, hogy ilyen vagy olyan. Ez már egészen mély kapcsolatot jelent.

Mit tehetünk, ha mindketten tudjuk, hogy baj van, a dolgok már nem harmonikusak, vagy nem is voltak soha azok, azaz változtatni szeretnénk, de csak az egyikünk lép? A másik vár valamire, a változás pedig nem tud létrejönni.

A változás mindenképpen közös kell, hogy legyen, ha meg akarjuk menteni a kapcsolatot! Ha csak én kezdek változtatni, az nem a kapcsolatról szól, hanem rólam. A változásban nagyon sokat segíthetnek az énközlések. Énközlésnek hívjuk, ha el tudom mondani, hogy bizonyos helyzetben hogyan érzem magam, anélkül, hogy a partneremet vádolnám. Például nem azt mondom neki, hogy „te mindig a szavamba vágsz”. Hiszen ez egy vád, amely ellen automatikusan védekezni fog. Ám ha azt mondom, hogy mellőzöttnek érzem magam, amikor beszélgetünk, az már egy saját érzés, nem lehet cáfolni. Énközlések híján könnyen veszekedésbe fordul egy vita, ennek is vannak jelei.

Például pontosan tudjuk, onnantól, hogy megjelenik a mindig/soha szó, a vita már veszekedés.

Kép

Kép: Unsplash / Xavi Cabrera

Az is tévedés, hogy „csak akkor vagyok elfogadható, ha tökéletes vagyok”. Nagyon sokan élnek így, szeretnének megfelelni mások kívánságainak, egy partnerkapcsolatban a partnerüknek. Miközben elfelejtik, kicsodák valójában: emberek, akik a természetüknél fogva nem tökéletesek. És mégis, talán ebben a tökéletlenségben rejlik valami emberi, amely miatt szerethetők.

Melyek azok a területek, amelyekről nem szeretünk beszélni, pedig nagyon fontos lenne?

A szex mindenképpen ilyen, noha tabu téma. Döntő módon befolyásolja és meghatározza az életünket, mégsem beszélünk róla, ami nagyon furcsa paradoxon. Gyakran előfordul, hogy egy-egy igen komolynak gondolt szexuális probléma megoldása sokkal egyszerűbb annál, ahogy a partnerek gondolják. Szoktam kérdezni a tanítványaimat, vajon miért nem volt ez ekkora probléma mondjuk 100 évvel ezelőtt, és azt szokták mondani: mert nem beszéltek róla. Részben igaz, de van egy másik jelenség is, amit figyelembe kell vennünk: megváltoztak a nemi szerepek. Egy férfi ma gyakorta teljesítménynek tekinti a szexet. Száz évvel ezelőtt még nem kellett teljesítenie, mert a nő gyakorlatilag elfogadta magát mint szexuális eszközt. Ez sem volt jó, de most átestünk a ló túloldalára, amikor a férfi a szexuális együttlét során bizonyítani akar.

Sok minden működik, ha az ember nagyon akarja, de a szex pont nem ilyen.

Ahhoz el kell lazulni, nem szabad rágörcsölni. Egy-egy ilyen probléma esetén az esetleges testi okok mellett a lelki okokat is érdemes felderíteni, mert sokkal könnyebben tisztázhatók és megoldhatók, mint sokan gondolnák.

Ha rangsorolni kellene a hazugságokat, melyek azok, amelyek a leginkább megmételyezik egy pár vagy család életét?

Az egyik a gondolatolvasás. „Nem kell kimondanom, mire van szükségem, hiszen, ha szeretsz, úgyis tudod.” Ezzel a mondattal azt a terhet rakom a másikra, hogy ha nem gondolatolvasó, nem is szeret. Ha nem szeret, akkor pedig nem jó ember. Anthony de Mello kiváló író, jezsuita szerzetes volt, az egyik története szerint két szerzetes megy az erdőben, s az egyik azt mondja: „Olyan boldog vagyok, mint az a madár ott, a fán!”. Erre a másik: „Honnan tudod, hiszen sose voltál még madár!”. Mire az első: „Honnan tudod, sose voltál még én!”. Valahogy így vagyunk a gondolatokkal. Próbáljuk kitalálni a másikéit, de az, hogy „tudom, mit érzel”, hazugság. Nem tudom, csak sejtem. Ha jól akarom megfogalmazni, azt mondom: „úgy látom, hogy…”, vagy: „úgy érzem, ez örömöt okoz neked”. Legyen a partnernek esélye arra, hogy szükség esetén korrigáljon. Ha megfordítom a hazugságot, így hangzik: „Nem kell, hogy végighallgassalak, pontosan tudom, mire gondolsz!”. Ami szintén nem igaz. Ilyenkor elmondom a másik helyett, mire gondol, mire ő azt mondhatja: „De hát ez nem is így van. Nem erre gondoltam”. Aztán már nem szól, mert megszokja, hogy a partnere fejezi be a mondatait.

Milyen alapvető hibákat követünk még el, amelyeket valószínűleg észre sem veszünk?

Egy másik hazugság, amikor valaki azt gondolja, „csak úgy békülhetünk ki, ha a sértésért visszavágok, mert akkor leszünk egyensúlyban”. Marlo Morgan Vidd hírét az Igazaknak című könyvében olvastam, hogy az ausztrál őslakosok hogyan oldanak meg személyes konfliktusokat.

Amikor végképp nem tudnak megegyezni, szó szerint helyet cserélnek, beleállnak a másik lábnyomába és elkezdik az ő érveit használni.

Átérzik, hogyan gondolkodik a másik. Ha így sem sikerül megoldásra jutniuk, hívnak egy harmadik embert. Őt mi úgy hívnánk a nyugati társadalomban: mediátor, közvetítő vagy terapeuta. De az is tévút, hogy ha valami végzetessel, például öngyilkossággal fenyegetlek, majd megijedsz és jobban fogsz szeretni. Ezt senki nem gondolhatja komolyan! Meg tudunk változni, ha akarunk, de nem tudjuk megváltoztatni a partnert. Az is hiba, ha a másikban csak magamat keresem. A szemébe nézek, de valójában nem őt akarom látni, hanem a saját tükröződésemet. Aki csak magát keresi, az ehhez eszközként használja a partnerét. Ajánlani szoktam önismereti csoportokat vagy egyéni önismereti konzultációkat, hiszen nem rossz, ha tisztában vagyunk magunkkal, mielőtt összekötjük valakivel az életünket.

A videohívások, a szelfik, a vlogolás, valamint telefonjaink és számítógépeink apró kamerái olyan könnyűvé teszik a kapcsolattartást, amennyire csak lehet. Ezt a fajta szabadságot pedig különösen élvezik a gyerekek és a tizenévesek. Viszont nem csak az emberi kapcsolatok profitálnak ebből a technológiából - a szélhámosok is gyorsan felismerték, hogyan használhatják ki, hogy kémkedésre alkalmas eszközök kerültek asztalainkra és zsebeinkbe.

Emiatt ami a múltban paranoiának tűnhetett, ma már teljesen ésszerűnek bizonyul: néhány évvel ezelőtt, amikor Mark Zuckerbergről készült egy fotó, amelynek hátterében a leragasztott webkamerás laptopja is látható volt, senki sem gondolta, hogy túlzásba esett volna.

Éppen ellenkezőleg, kifejezetten ajánlott a webkamerák körültekintő használata, mivel minden csatlakoztatott eszköz potenciális célpontot jelent a támadók számára. Rosszindulatú kódok használatával a kiberbűnözők betörhetnek egy általuk kiválasztott eszközbe, és saját céljaikra használhatják annak kameráját vagy mikrofonját.

A kiberbiztonsággal foglalkozó ESET szakértői arra hívják fel a figyelmünket, hogy ezzel a technikával a támadók az áldozatok tudta nélkül be- és kikapcsolhatják a kameráikat, így kémkedve életük legbensőségesebb helyzetei után. Motivációik változatosak: egyesek egyszerűen csak izgalmasnak találják, hogy titokban másokat figyelhetnek, mások viszont pénzt akarnak kizsarolni az áldozataiktól. Ha a sértett nem csinálja azt, vagy nem fizeti meg azt az összeget, amit a kémkedők követelnek, a róluk készült videókat vagy képeket közzéteszik az interneten.

Már maga az ötlet is hátborzongató, pláne ha belegondolunk, hogy a támadók gyerekeket is megpróbálhatnak ily módon kihasználni.

Elővigyázatos szülőként érdemes megfogadnunk a szakértők alábbi tanácsait:

• Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy ha nem használják a webkamerájukat, mindig takarják le azokat. Így ha támadók fel is törik azt, többnyire használhatatlan lesz számukra. Erre a célra már öntapadós webkamera takarókat is vásárolhatunk, amelyeket egyszerűen csak el kell húznunk, ha használni szeretnénk a kamerát.
• Győződjünk meg arról, hogy gyermekeink webkameráinak alapértelmezett beállítása a „kikapcsolt”.
• Használjunk megbízható, naprakész internetbiztonsági megoldást, amely szoftveres szinten képes védeni a webkamerákat, például figyelmeztet, ha egy program hozzá szeretne férni a webkameránkhoz, és lehetővé teszi a letiltását.
• Győződjünk meg arról, hogy gyermekeink ne rakjanak olyan helyre webkamerát vagy kamerával ellátott okoseszközt, ahol azok intim helyzeteket rögzíthetnek, amelyekkel a csalók visszaélhetnek.
• Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy semmi olyat ne tegyenek egy fedetlen webkamera előtt, amit akkor sem tennének, ha valaki nézné őket.
• Mutassunk jó példát gyermekeink számára, és tartsuk be mi is ezeket a szabályokat!

Biztonság az egész családnak

Az ESET családi oldalán gyermekeknek szóló játékos videókat is találunk, amelyekkel az egész család együtt ismerheti meg a legfontosabb IT biztonsági témákat.

A vírusvédelemben most segítséget nyújt iskolakezdési akciójuk is, melynek keretében 1 helyett akár 3 eszközt védhetünk a támadások ellen, ezzel is nagyobb biztonságban tudva családtagjainkat.

További részletek az ESET oldalán!

Támogatott tartalom. 

A nyárias napsütésben látványos kulisszákként ölelték körül a tömeget az Andrássy út palotái. Semmi nem mozdult, csak egy-egy galamb szelte át felettünk az eget. Gyorsan el is felejtettem a mellékutcák nyüzsgését, ahol szalmakalapokkal, horgászszékekkel felszerelt emberek tömegei igyekeztek megtalálni a nekik kijelölt szektort, vagy azt a helyet, ahol regisztráció nélkül is beengedik őket. Utóbbiak is voltak, voltunk sokan.

Ahogy az várható volt, nagy sajtóvisszhangja volt a pápa látogatásának.

Egyes médiumok tíz-, mások százezrekről beszéltek a résztvevők létszáma kapcsán, de nem ez volt az egyetlen dolog, amelyben nem teljesen jól mérték fel a rendezvény jelentőségét. Hír lett például, milyen viccet mesélt el a pápa a magyarokról (hogy a mennyországban magyarul fognak beszélni, hiszen egy örökkévalóságig tart megtanulni), milyen órát hord (kétezer forintosat), miről beszélt a magyar állami és egyházi vezetőkkel, illetve, hogy a New York Times szerint Bukarestben járt látogatáson (utóbbi, azaz a két város összekeverése ezek szerint nem csak a Nyócker című animációs filmben történhet meg).

Nyilvánvaló, hogy egy-egy pár perces videóriport vagy egy újságcikk nem alkalmas a maga komplexitásában megfogni és visszaadni az Eucharisztikus Kongresszuson történteket. Sokaknak nincs is igényük erre az árnyaltságra, hanem beérik az általuk preferált médium szükségszerűen egyszerűsítő narratívájával, amelyben igazolva látják az előzetes feltételezéseiket.

A mai olvasó sok esetben már nem azért nyit meg egy weboldalt, hogy megtudja, mi történt, hanem azért, hogy megnyugodjon: minden úgy történt, ahogy gondolta.

Többek között ezért sem szeretem azokat a tartalmakat, amelyek az utca emberét szólaltatják meg. Nagyon ritka az, amikor az ilyen beszédhelyzetben árnyaltan lehet fogalmazni a (sokszor provokatívan feltett) kérdésekkel kapcsolatban. Sokkal gyakoribb, hogy egy-egy ilyen riport után a kiábrándult keserűség marad csak az emberben. Az egyik „utca embere”-videóban például a mise egyik ifjú résztvevője lezsidózta a felvételt készítő riportert (mennyivel szebb lett volna, ha a nevén szólítja, ahogy az Úristen is bennünket!), de olyat is találtam, amelyben a személyes, bátor hitvallások túlragyogják a megszólalókkal kimondatott, burkolt vagy burkolatlan egyház- és kormánykritikát.

Háromféle tévútra tévedhet a sajtó és az onnan tájékozódó érdeklődők a pápa látogatásával kapcsolatban.

Az első, hogy a rendezvényhez kapcsolódó hírességek felemelésével vagy sárba tiprásával a bulvár kategóriájába száműzik az eseményt. A második, hogy Ferenc pápa látogatásának kizárólag a vélt vagy valós politikai aspektusait hangsúlyozzák, ezzel a pártpolitika csatamezejére kergetnek bennünket és az egyházfő magyarországi tartózkodásáról szóló közbeszédet. A harmadik, hogy csak a római katolikus, vallásos diskurzusban szólalnak meg, ezzel az egyházi közbeszéd bivalyrezervátumába zárják ezt az igen jelentős eseményt és annak értékelését.

Mindhárom út elkerüli azt, hogy beszélhessünk Ferenc pápa ittlétének érdemi tartalmáról: arról a lelki eseményről, amelyet az 52. Eucharisztikus Kongresszust lezáró pápai mise jelentett a világ számos országából származó résztvevőknek. Azoknak, akik idesereglettek személyesen és azok számára is, akik a tévés és online közvetítéseket követték nyitott lélekkel.

Egységet, közösséget egymással abban a hitbeli, véleménybeli sokszínűségben, amelyben ma Magyarországon élnünk adatik.

Református keresztyénként álltam ott az Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjén, annak ellenére, hogy a protestantizmus és a katolicizmus kapcsolata törékeny, akár csak az ostya, és pont az eucharisztia kérdésében nem képesek se lenyelni, se kiköpni egymást. Odatartozónak éreztem magam, nem idegennek. Számomra a legfontosabb üzenet az volt, hogy igenis létezik olyan nézőpont és erőtér, amelyben nem ellentéteket, feszültségeket látunk, hanem a teremtett világ sokszínűségét. Pacifista, szépségkirálynő-lózugnak tűnik, de rögtön meglátjuk, mennyire nem az, ha megpróbáljuk működtetni az életünkben. Például úgy, mint azok a nyilatkozók, akik teljes nyíltsággal beszéltek az egyházzal kapcsolatos kritikájukról és a hitükről az őket kérdező riporternek.

Mert igen, az elszürküléstől, az egyszínűvé fakulástól csak az véd meg, ha merjük azt gondolni, amit gondolunk. A keresztény ember is lehet kritikus az egyházával kapcsolatban, és vállalhatja nyíltan azt, amiben hisz. A bátor hitvallásnak ereje van: összeszólalkozás helyett békességet teremt. Ritka madár ez a békesség, különösen felénk, idehaza. Jó lenne a szívünkbe zárnunk, mint valamiféle énekesmadarat, hogy ne röppenjen tova a pápával és kíséretével.

Az Optistyle Optikai Szalonba lépve Klára széles mosollyal és csilingelő hanggal fogad. Megkér, hogy várjak néhány percet, amíg befejezik a fotózást, social media szakértőjével éppen a szalon közösségi oldalaira készítenek fotókat. Közben körbenézek az üzletben. Minden tiszta és rendezett, a rengeteg szemüveg és tükör mellett ott díszelegnek a falon az Erdélyt, illetve híres zeneszerzőket ábrázoló képek. Klára később elmondja: ezeket egy mozgássérült barátnője készítette szalmaszálból.  

Miután megvannak a fotók, Klára felkísér az ízléses tölgyfalépcsőn, az emeleten van a rendelője. Az előtérben áll egy egyedi készítésű pianínó, amelynek különlegessége, hogy be lehet látni a kalapácsaihoz.  

Ezen Klára egyik büszkesége is megtalálható: az Érték és Minőség Nagydíj Pályázat Kárpát Hazáért Nívódíja, amelyet a Transilvanum Alapítvány elnökeként kapott.  

Az előtér falára kikerült egy közös fotó Böjte Csaba testvérrel, de egyéb oklevelek is láthatók itt, amelyek Klára sokrétű tevékenységét igazolják. 

A rendelőben foglalunk helyet, és mielőtt elkezdenénk az interjút, muszáj megjegyeznem, milyen kellemes illat van a szobában. Klára elmondja, nagyon fontos számára, hogy a pácienseket jó illat fogadja, a látvány után szerinte ez a legmeghatározóbb élmény. Körbenézve látom, hogy a modern rendelője is tele van különböző tanúsítványokkal, szakmai elismerésekkel. Klára itt is igyekezett megjeleníteni zeneszerzőket, egyelőre Strauss és Liszt köszön vissza a falakról, de készülőben van egy Schubert-kép is, ugyancsak szalmából. 

A zongora szeretete 

A zene vitathatatlanul nagy szerepet játszik az életében. Zongoraszakon végzett Szatmárnémetiben, sokáig orgonált és egyházi kórust vezetett Erdélyben. Ezért döntött úgy, hogy ha lesz saját optikai szalonja, mindenképp lesz benne zongora, méghozzá olyan, amelynek be lehet látni az ablakain.  

„Sokáig azt gondoltam, hogy egy ilyen hangszer csak a gyerekeknek lehet érdekes, de rájöttem, hogy a felnőtteket is rabul tudja ejteni. A pácienseim le szoktak ülni mellé, a zongoristákat meg is szoktam kérni, hogy játszanak rajta. Ez egy egyedi gyártású hangszer egyedi motívumokkal. A férjem, akihez ugyancsak közel áll a zene, mivel hegedűszakos volt, elképedve kérdezte tőlem eleinte, hogy képzelem, hogy egy optikai szalonba beviszek egy zongorát. Hát, így képzeltem” – mondja elégedett mosollyal. 

Kép

Simó Klára

Klára családjában szinte mindenki művészlélek, nővére zongoratanárnő, húga balettmester.  

„Édesanyám már a házasságkötésekor elhatározta, hogy ahány gyermeke lesz, mindegyik meg fog tanulni zongorázni.”  

„A gyerekek még sehol nem voltak, amikor ő már megvette a családi házba a bécsi koncertzongorát. Ötéves korom óta zongorázom, igazából mindent szerettem játszani, csak a kötelezőket nem. Ezért édesanyám azt mondta, hogy ha nem akarom ezt hivatásként csinálni, akkor tanuljak ki egy szakmát.”   

Mivel Klárának jó kézügyessége volt, édesanyja azt is javasolta neki, hogy legyen ékszerész vagy optikus. Továbbgondolva inkább az utóbbit támogatta, mondván, szemüvegre mindig nagy szükség lesz. Craiován végezte el az optikus iskolát, több száz kilométerre az otthonától. Nemcsak a távolság miatt volt nehéz ez az időszak, hanem Klárát az éles váltás is próbára tette, hiszen a zeneiskola után homlokegyenest más tantárgyakat kellett tanulnia. De kitartott, mert úgy gondolta, neki ezt muszáj elvégeznie, hogy ebben a szakmában helyezkedhessen el. 

Karrier Magyarországon 

Vajdahunyadon és Déván is dolgozott optikusként. A ‘89-es forradalom Déván érte őt a férjével. „A férjem ragaszkodott hozzá, hogy a forradalom után Magyarországra jöjjünk. Előtte házasodtunk össze, szépen berendeztük a lakásunkat, természetesen ott is volt egy gyönyörű pianínó, de mindent ott hagytunk, szó szerint egy táskával jöttünk el Erdélyből. A férjem székely származásúként csak annyit mondott, menjünk, aztán majd lesz valahogy. Én nem akartam költözni, útlevelem sem volt, de azt mondtam, jövök, mert most házasodtunk össze, mégsem válhatok el egyből” – jegyzi meg nevetve. 

A kalandos utazás után Klárát és a férjét a menekültügyi hivatalba irányították, ahol a végzettségüknek megfelelően megpróbáltak álláshoz jutni.  

Klára kapott is egy címet: a Haris közi Ofotértbe küldték, amely akkor Magyarország legpatinásabb szalonjának számított.  

Kristálytükör, szökőkút, padlófűtés és magasfényű fehér bútorok voltak benne. Klára nehezen szokta meg az új várost és munkakörnyezetet, de mivel szerette a szakmáját és kitartó volt, három év elteltével ő lett a szalon vezetője.  

1995-től a Vígszínházzal szemben levő Optirex szalont vezette 15 éven keresztül. Ez idő alatt lehetősége volt megismerni a színház művészeit, többek között kellékszemüvegeket készített nekik. Tíz évvel ezelőtt pedig saját optikai szalont hozott létre a Retek utcában. A vállalkozói lét sem indult zökkenőmentesen – Klára szerint, ami hibát el lehetett követni, ő azt mind elkövette kezdőként.  

Az Optistyle Optikai Szalon ma már a multifokális szemüvegek mesteroptikája, ezen belül az exkluzív négydimenziós szemüvegekkel foglalkozik. Klára elmagyarázza, hogy 45 év körül a szemizmok és a szemlencse elkezd veszíteni a rugalmasságából, ekkor már az olvasás is nehézkessé válik. Ezt saját maga is megtapasztalta, ezért kezdte el jobban érdekelni ez a terület.  A páciensei túlnyomó többsége 45 feletti. Úgy tudja, olyan szalon, amelyik kifejezetten ezzel a célcsoporttal foglalkozik, nincs több Budapesten. 

A Transilvanum és szellemisége 

Klára fontosnak tartotta, hogy a zene mellett erdélyi gyökereit is megjelenítse a szalonjában.  

„Igyekeztem a szalon minden sarkában megmutatni Erdélyt valamilyen formában. A bútorokat is erdélyi szakemberek készítették. Évente kétszer elmegyek egy Szatmár környéki csokoládégyárba, hozok egy csomagtartónyi csokoládét, ezzel kínálom meg a pácienseimet. Megpróbálok olyan miliőt teremteni nekik, amelyben jól érezhetik magukat” – mondja mosolyogva, majd hozzáteszi, hogy nagy örömére optikus kolléganője is erdélyi származású. 

Neki attól a perctől kezdve hiányzott az otthona, hogy átlépte a határt, ezért egyből keresni kezdte azokat a közösségeket és helyeket Budapesten, ahol erdélyiekkel találkozhat. A Transilvanum Alapítvány ötlete is így fogalmazódott meg benne. „Nagyon szeretnék olyan közösséget létrehozni, amilyen otthon is volt. Olyan találkozási pontot akarok teremteni, ahol a hit, a moralitás, a művészet és a konzervatív értékek mind megjelennek. Méltó helyet szeretnék nekik adni” – meséli, hozzátéve, hogy a Transilvanum eseményeinek a Magyar Tudományos Akadémia az állandó helyszíne. Terveit megemlítette Böjte Csaba testvérnek, aki bátorította az alapítvány elindítására. Klára elsődleges célja az volt, hogy összehozza az üzletembereket és a művészeket, hogy kapcsolatokat építhessenek ki és segítsék egymást.   

Miközben beszélgetünk, megszólal a telefonja. Unokaöccse hívja Szatmárról, aki épp Budapestre készül, ezért megkérdezi, kell-e Klárának otthonról paradicsomlé. Klára határozott nemmel válaszol, de hozzáteszi. ha van házi zsír, azt hozhat. Mosolygok, mert tudom, nincs is jobb az otthonról kapott szeretetcsomagnál. A Transilvanumhoz visszakanyarodva megtudom, hogy nem volt könnyű az indulás 2013-ban, de szerencsére ma rengeteg programmal büszkélkedhet az alapítvány. Többek között létrehozták az Erdélyi Művészek Hetét, hogy megismertessék másokkal az erdélyi kultúrát és művészeket. Derűsen mondja, volt olyan, hogy három-négy eseményt is tartottak egy héten. 

Emellett létrehoztak egy mecénás rendszert is. „Tudom, milyen nehézségeket okoz az, ha valakinek nincs otthon megfelelő hangszere. Sok fiatalnak nagyon kevés kell ahhoz, hogy szárnyalni tudjon, ezért igyekszem segíteni a hátrányos helyzetű tehetségeket.” 

„Hallottam, hogy van Szatmárnémetiben egy szerény körülmények között élő kislány, aki kilencévesen már Lisztet játszik. Neki ajándékozott a Transilvanum közössége egy pianínót”  

– újságolja Klára, majd hozzáteszi, hogy az alapítvány nemcsak hangszerrel tudja segíteni a fiatalokat, hanem szerepléshez is juttathatja őket. 

Végül elmondja, hogy ki szeretné bővíteni a Transilvanum tevékenységi körét. Szeretné létrehozni a fiatalok közösségét, elsősorban az alapítványi tagok gyermekeiből, hogy továbbvihessék a Transilvanum szellemiségét. Egy asztalhoz ültetné a magyar ajkú üzletembereket is Hunyad megyében. Emellett természetesen továbbra is aktív maradna a szakmájában. Reméli, hogy sok év múlva is mosolyogva, jó egészségben tudja majd fogadni pácienseit az optikában. 

A „Szent Ignác útja” nem természetfilm, de a zord baszk hegyvidéktől a kietlen spanyol pusztaságon át Katalónia magaslatáig vezeti a nézőket. Igaz, a táj itt elsősorban a szemlélődés eszköze, a szimbólumnak is tekinthető napraforgóval, a gyér növényzettel, a kolompoló tehéncsordával, a viharfelhőkkel. Nem művészettörténeti film, de Loyolától Manresáig szinte ugyanazokat a bazilikákat, szobrokat, üvegablakokat láthatjuk, mint 500 évvel ezelőtt Szent Ignác. Nem is a jezsuita szent életét bemutató dokumentumfilm, bár 21. századi követői az ő megtérésének útvonalát járják. A hiú lovag, a 32 éves celeb, akinek karrierjét és térdét egy ágyúgolyó törte össze, életproblémájával nem áll távol tőlünk, akik szintén megtöretünk egy-egy csalódás, veszteség által. A szent szülővárosából, Loyolából indult el öszvérháton Montserrat hegyéig, hogy megváljon korábbi élete szimbólumaitól, díszes ruhájától és kardjától. Manresába érve meg is született benne az új ember.

A film valójában egy bensőséges lelkigyakorlat a jezsuita rendalapító útmutatásai alapján. Meditáció, lélekutazás, önismereti tér a kamerák előtt.

Aki a háromhetes útra rászánja magát, annak ki kell szakadnia megszokott környezetéből. A zarándoknak le kell tennie a mobiltelefont, búcsút kell intenie családjának, barátainak, és szembe kell néznie önmagával. Vállalnia kell a csöndet akkor is, ha kiabál, emlékeztet és vádol. Később szinte riasztólag hat, amikor a filmbe belerobog az országút hangja, és a művilágban élő, elfoglalt „robotember” szembenéz velünk. Így érthető meg igazán a két életforma kontrasztja.

A négy önként jelentkező feláll Loyolában a „startvonalhoz”, és megkezdi felfedezőútját, önmaga bebarangolását. A közös bennük az újrakezdés vágya. Mindannyian valamit maguk mögött szeretnének hagyni, ami eddig beárnyékolta, megbénította életüket. A pizzaséfet olyannyira, hogy a tehetségkutató verseny után az énekhangját veszítette el. A pszichológus másokért él, de minduntalan magát gyötri sebei újravakarásával. A bölcsészt a múltja kísérti, mások bírálata, véleménye. A szociális munkás pedig útelágazáshoz érkezett, és a hivatását keresi. Négy sors, különböző színekkel, élethelyzetekkel. Egy ponton találkoznak, életük mélypontján, és lelki vezetőjüktől várják az útmutatást.

A jezsuita José Luis Iriberri vezető szerepet tölt be, minden reggel új bibliai igével mutat irányt, igazodva a zarándokok lelki élménybeszámolóihoz.

De nem rideg tekintéllyel, nem bölcselkedve lép rábízottjaihoz, hanem jóságos, megértő társként, aki együtt rezdül velük könnyeivel és mosolyával, egész lelkével és emberségével.

Hegedűs D. Géza szinkronhangján olyan jézusi gondolatokat idéz, amelyek az ignáci lelkiséghez hűen szemlélődésre, önismeretre, testi-lelki-szellemi összhangra és szabaddá válásra ösztönöznek: „Kelj fel és járj!”, „Öltsétek magatokra az új embert!”, „Kövess engem!”. Az aranymondások megtanítanak új szemszögből tekinteni az életünkre, és rátalálni valódi énünkre. Ez a cél, amivel kezdetét veszi az Ignáci Út.

Kép

Szent Ignác útja

Az én olvasatomban a film főszereplője maga a néző. A zarándokok csak kitapossák az utat, a lelki kalauz szempontokat ad, de a meghívás személy szerint a nézőnek szól, nekem. Arra vagyok meghívva, hogy megszabaduljak mindattól, ami gátol a személyiségem kibontakoztatásában. Be kell fogadnom mindazt az örömet és szeretetet, amit Isten készít számomra a jelen pillanatban. Ezt üzeni a film itt és most, a felvillantott képekkel, a szentéllyé formálódó természet és az emberi kéz alkotta építészeti csodák segítségével, a pillanatnyi benyomás ihlette vallomásokkal, a tekintetek és mozdulatok nyers egyszerűségével.

A film lélektani tetőpontja Gounod Ave Mariájának felcsendülése. Két zarándok énekli: a bölcsész, aki új utat keres az operaéneklés világában és a pizzaséf, aki néhány hónapnyi zenei siker után elveszítette énekhangját. Itt érik be a szabadság, önmaguk megtalálása, amikor elemi erővel tör fel szívükből és torkukból az Isten-adta talentum. Iriberri atya is küzd a könnyeivel, megtapasztalva a háromhetes testi-lelki erőpróba gyümölcsét.

Bár a zarándokok Montserrat hegyén lehelyezik az asztalra „béklyóikat” – a szöget, az iskolai kudarcra emlékeztető lapot, a metronómot –, az út és a lélekfaragás ezzel nem ér véget.

Érezzük, hogy az utolsó képkocka után is zarándokok maradunk, mindig úton, örökös egyensúlyozásban, a világosság utáni vágyban.

A folytatás velünk kezdődik, az egyéni életünkkel, amennyiben meghalljuk Iriberri atya záró mondatát: „Kezdjetek el táncolni!”. Az életváltoztatást a tánchoz hasonlítja, amelyről nem elég olvasni vagy beszélni, élni kell, gyakorolni, a táncparkettre lépve. Úgy csengenek bennem ezek a szavak, mint Jézus újrakezdésre buzdítása: „Menj, és cselekedj te is hasonlóképp!”

Aki a filmvászon elé ül, elvárások nélkül tegye! Ez a film akkor ér célba, ha nyitottan, őszintén, magunknak sem hazudva fogadjuk be. !Buen viaje!, vagyis jó utat mindenkinek!

A „Szent Ignác útja” c. film Tolvaly Ferenc író-rendező „El Camino húsz év múlva – Szent Ignác útja” című regényéből Balázs Zsuzsa újságíróval közösen írt forgatókönyve alapján készült. Megtekinthető a mozikban.

Iskoláskoromban rettentően féltem a szekrényugrástól. Most is látom magam előtt a szekrényt, ami leküzdhetetlen akadályként tornyosult a tornaterem végében. Hiába minden elhatározás és az őrült nekifutás, többnyire elvétettem az ugrást, nem találtam rá a dobbantó ritmusára. Kislánykorom dacos öntudata ellenére a szekrényugrás érdemjegye elégtelen volt. Szégyentől égő arccal igyekeztem minél gyorsabban elmenekülni a tornateremből. Foltos térdek, bizonytalanság és keserű bánat emléke rémlik fel még most is.

Másfél évtizeddel később az élet újabb szekrényt hozott elém.

Sérült idegszálak, bénultság és tehetetlenség; ezek az érzések tornyosultak előttem ugyanúgy, ahogyan a szekrény a tornateremben. Ebből a tornateremből azonban nem tudtam kisétálni. Választhattam: ellenállok és belesüppedek az önsajnálatba, vagy életemben először átugrom a szekrényt és újradefiniálom a létezésemet.

Szétfeszítettek az ellentmondások. Az egyik felem mogorva ábrázattal ült a gödör legmélyén, hallani sem akart az újabb ugrásról. A másik felem végtelenül hálás volt a lehetőségért, hogy a sérülés ellenére újra megpróbálhatja, de valójában már az ugrás utáni állapottal volt elfoglalva. Mondjuk ki: szerettem volna megúszni az ugrást. Tagadtam az érzéseimet és a veszteségeimet, minden este azt vártam, hogy másnap reggel felébredek és kiderül, a baleset csak egy rossz álom volt.

A világért sem vallottam volna be, hogy halálra rémít a tehetetlen kiszolgáltatottság.

Annyira lefoglalt az ellenállás, hogy észre sem vettem, éppen abba a börtönbe zárom saját magamat, amely ellen a legerősebben tiltakozom. Ekkor még nem értettem, hogy felesleges küzdenem, ahogyan azt sem, a megoldás gondolata már ott van a fejemben, csak még nem értem.

Egy barátnőm bölcs szavai hozták el a kijózanító fordulatot. Azt mondta, csak akkor van esélyem elérni azt a jövőt, ami után kétségbeesetten áhítozom, ha tiltakozás helyett elfogadom a jelen állapotomat, felvállalom a felépülésemet és nem menekülök el az ugrás elől. Először sértődötten vonultam vissza a saját gondolataimba és dühösen morogtam: „Mit képzel, pont én ne tudnám, mit jelent felvállalni a jelen helyzetet?”

Amikor sikerült levenni a tekintetemet a vágyott jövőről és végre körülnéztem, megváltozott a világ.

Megértettem, a jelenlegi állapot akkor is itt van, ha nem akarom felvállalni. Ha viszont megteszem, kiszabadulhatok önmagam börtönéből. Ezért jobban teszem, ha megbékélek vele, és arra figyelek, a jelenem építőkockáiból hogyan alkothatom meg a saját jövőmet. Azt a jövőt, ahol a dobbantóról elrugaszkodva átugrom a szekrényt. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Tuningolt lombszívó

Ősszel nagy hasznát vehetjük a lombszívónak, amellyel egyszerűen tarthatjuk tisztán a kertünket. Az eszközt nem csak hagyományos módon használhatjuk, hanem akár a ház vízelvezető csatornáját is kipucolhatjuk vele. Ehhez a művelethez alap esetben létrára van szükség, az ereszeket azokon föl-le mászkálva, fáradtságos munkával pucolhatjuk ki. Ha viszont mindezt nem vödrök segítségével akarjuk megoldani, akkor a lombszívóhoz egy hajlított végű PVC-csövet csatlakoztatunk. Ezzel a megoldással úgy takaríthatjuk ki a csatornát, hogy közben szilárd talajon állunk. A lombszívó ezen túlmenően is az egyik leghasznosabb őszi kerti eszköz, hiszen szükségtelenné teszi a gereblyét.

Segítségével a frissen lehullott, gyepet befedő lomb – vagy bármilyen más szerves hulladék – pillanatok alatt eltávolítható, elérhető vele a kert minden sarka.

Nagy előny az is, hogy a szerkezet nem csak egybegyűjti a leveleket, hanem a jobb komposztálhatóság érdekében össze is aprítja azokat. Így mennyiségük az eredetinek akár tizedére is csökkenhet. Az eszközt nem muszáj megvennünk, hiszen több helyről lehet bérelni is.

Elbújtatott termosztát

A termosztát jó ha kéznél van, viszont nem feltétlen jó, ha szem előtt. Ezt a nem túl mutatós szabályozót könnyen elrejthetjük, méghozzá úgy, hogy abból hasznot is húzzunk. Ehhez nincs másra szükség, mint egy fúrógépre, zsanérra és facsavarra, illetve egy olyan tárgyra, amivel a termosztátot takarni szeretnék. Ez lehet bármilyen fakeretes kép, vagy ha a termosztát olyan helyen van, hogy hogy ennek értelme van – például a bejárat mellett –, akkor akár egy mutatós kulcstartó is. A szerkezet elrejtéséhez nem kell mást tennünk, mint tőle kellő távolságra a falra rögzítenünk a zsanérokat – ügyelve arra, hogy eközben nehogy elfúrjunk valamilyen vezetéket – majd ahhoz hozzáilleszteni a falikép keretét.

Ily módon tökéletes „csuklós” festményre vagy rajzra tehetünk szert, amit bármikor „kinyithatunk”, ha a fűtést szabályozni akarjuk.

Ugyanide kerülhet akár kulcstartó is, ami szintén bármikor elhajtható, ha a termosztátot tekergetni akarjuk.

Kampó a fülre

A kinőtt konyhabútorban anélkül is nyerhetünk pluszhelyet, hogy új szekrényt vagy polcot szereznénk be. Ráadásul az új terek nyerése mellett praktikusabbá is tehetjük magát a konyhát. Ehhez nem kell más, mint néhány sárgaréz kampó, amit a szekrény, illetve a benne lévő polcok aljára szerelünk. Az utóbbi mellett akkor döntsünk, ha az étkészlet szekrényen belüli elrendezése miatt ez a praktikusabb megoldás. Például ha több olyan teás kancsónk van, amely alá stabil felület kell, de a tetejére úgysem tudunk semmit tenni, így fölötte üres a tér.

Fontos, hogy a beszerzett kampók jó minőségű, mutatós darabok legyenek, a fölszerelésüket pedig kellő odafigyeléssel végezzük.

Miután rögzítettük az elsőt, a fülénél fogva lógassunk rá egy olyan csészét, amelyet gyakran használunk, a szekrényben pedig sok helyet foglal. Amikor ez a darab helyére került, már látjuk, hova lehet helyezni a többi kampót. Érdemes arra is figyelni, hogy a zárt szekrényből olyan csészéket helyezzünk ki, amelyeket gyakran használunk, hogy a kitelepített darabok ne porfogók legyenek.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>