A történet

Mostani filmünk, a „Kaliforniai álom” hősei az amerikai álmok földjén, azon belül is Hollywoodban próbálnak érvényesülni, és picinyke, jelentéktelennek érzett életüket a nagyok közé emelni, de nincsenek könnyű helyzetben. Mia (Emma Stone) a színészmesterség mellett tette le a voksát. Napközben kávét főz, és minden szabaddá tehető percében meghallgatásokra jár, hátha valakinek megakad rajta a szeme, és végre beválogatja egy filmbe. Mindazonáltal szerencsésnek mondhatja magát, ha eljut a harmadik mondatig, mert állandóan félbeszakítják, vagy nem figyelnek oda rá. Sebastian (Ryan Gosling) szenvedélyes, kissé bogaras jazz-zongorista, aki a klasszikus értékeket, valamint a régi idők jazz-zenéjét szeretné újra divatba hozni. Komoly elveket vall, ami a zenélést illeti, ezért aztán nem elégszik meg félmegoldásokkal, még akkor sem, ha inge-gatyája rámegy, és már a környezete is aggodalmaskodni kezd, hogy miből fogja így fenntartani magát, ha úri kedve lefitymál minden tisztességes, pénzt hozó állásajánlatot.

Mégis van valami inspiráló és üdítő a kitartásában, ahogy küzd az álmaiért, és nem éri be azok olcsó utánzataival. Azt gondoljuk, itt van egy igaz ember, aki nem olyan, mint sokan mások, mert nem akar belesüppedni a mindennapok nyomorúságába, az állandó mókuskerékbe, ugyanakkor kicsit aggódunk is érte, hogy mégis mennyire mozog a realitások talaján, mi lesz így vele.

Tény és való, hogy messze sodródik a képzeletében megjelenő saját klub és a csillogás ábrándjától, már-már kisiklik az élete, amikor összetalálkozik Miával. Sorsuk új fordulatot vesz. Arra inspirálják egymást, hogy új lehetőségeket lássanak meg és aknázzanak ki, és bár a saját sikereikkel kapcsolatban szkeptikusak, rendíthetetlenül hisznek a másik tehetségében és leendő sikerében. Mindeközben párként is összecsiszolódnak, és kettősük egy merőben más jövőkép lehetőségét is felvillantja.

Az illúzió mint erőforrás

Néha rengeteg nehézségen kell keresztülmenni, mire a befektetett munka kezd megtérülni, és néha nem úgy és nem feltétlenül abban a formában és időzítéssel, ahogy korábban elterveztük.

Ilyenkor felmerül az emberben: meddig éri meg? Van valamiféle szavatossági ideje az ember álmainak? Nem esünk-e bele abba a csapdába, hogy olyan terveket dédelgetünk egy életen át, amelyek nem valósíthatók meg, és közben elrobog mellettünk az idő? S ha a nagy önmegvalósításban elfeledjük, merre van az előre?

A Kaliforniai álom főszereplő párosának szurkolunk, hogy megvalósítsák álmaikat, és közben a szerelmüket is megőrizzék. S talán e vágyunk nem csupán a szirupos hollywoodi történetek utáni igényünkből ered, hanem mert ez a pár valóban összeillőnek tűnik a párkapcsolatok pszichológiája alapján is. A szerelem, mondják sokan, rózsaszín illúzió, de Seligman, a pozitív pszichológia atyja és a boldogság egyik legelismertebb kutatója szerint a rózsaszín illúzió melletti kitartás a boldog párkapcsolatok egyik kulcsa. Sandra Murray, a szerelem kutatásának egyik meghatározó alakja egy felmérése során randevúzó és házas párokat kért fel arra, hogy értékeljék a párjukat különböző erősségek és gyengeségek szempontjából, majd a pár ismerőseitől kérte ugyanezt. A két értékelés közti eltérést nevezte illúziónak, amelynek mértéke meghatározta, hogy mennyire volt boldog és stabil az adott kapcsolat.

A boldog párok olyan erősségeket láttak a másikban, amelyeket a környezet nem tartott valósnak, míg a boldogtalan párok negatívabb színben látták partnerüket, mint az ismerősök.

Murray elmélete szerint a másik iránti pozitív attitűd önbeteljesítő jóslatként kezd működni, és az idealizált partner elkezd eszerint viselkedni. Mia és Sebastian kapcsolatában a legfőbb erőforrás, hogy hisznek egymásban, s látják a másikban rejlő értékeket.

Kép

Kaliforniai álom

A társ, aki mellett jó lehetek

Skrabski Árpád és Kopp Mária a magyar viszonyok között igyekeztek a boldogság hátterét megragadni: kutatásuk szerint a magukat boldognak valló emberek legfőbb jellemzői, hogy saját magukat megbízhatónak tartják, számíthatnak a házastársukra és vannak életcéljaik. Ehhez viszont szükséges, hogy képesek legyünk összeegyeztetni az énképünket, a céljainkat és a párkapcsolatunk menedzselését.

Ha hiba csúszik a gépezetbe, és a céljainkért való küzdelem minden mást elhomályosít, akkor a párkapcsolat legfontosabb elemének, az elköteleződésnek a hiánya ellehetetlenítheti az életközösséget, és végső soron magát a kapcsolatot is.

Gay Henricks és Kathlyn Hendricks amerikai családterapeuták szerint a házasság öt titka közül az első a teljes elköteleződés. Emellett fontosnak tartják még az érzelmi áttetszőséget, a vádaskodás és a kritizálás önrontó körének megszakítását, a kreatív energiák felszabadítását és a másik verbális, illetve nonverbális elismerését. Elköteleződés nélkül nem létezhet stabil házasság, de ha attól tartunk, hogy a későbbiekben az elköteleződésünk ára a kreatív energiáink feláldozása, akkor az megnyitja az utat a vádaskodás és a másik hibáztatása felé.

Érdemes ezért már a házasság előtt végiggondolni, hogy a céljaink megvalósítását mennyire támogatja vagy akadályozza a másikkal való kapcsolatunk. Az életcélunk feladása hosszútávon csak keserűséget fog okozni, de érdemes vigyázni, hogy a céljainkat ne tévesszük össze a konkrét tervekkel.

Utóbbiak változhatnak anélkül, hogy a céljainkról lemondanánk, és olykor a párkapcsolatban ez meg is történik, hiszen alkalmazkodnunk kell egymáshoz és a közös életünkhöz is. Lényeges, hogy már előre eldöntsük: ezek miatt nem fogjuk a másikat vádolni. Gondoljuk inkább végig, hogy a két egyéni életcél miként egyeztethető össze, mert ha ez sikerül, olyan kreatív energiák szabadulhatnak fel, amelyekről korábban álmodni sem mertünk volna.

A film végén további kérdések motoszkálnak bennünk: Kell-e választanunk az értékes és a jelentős élet között?

Mennyit kell beáldoznunk egy álomért, és honnan tudjuk, mikor elég? Talán ezekre a kérdésekre akkor találjuk meg a választ, ha döntés előtt kicsit elcsendesedünk, és elképzeljük magunkat egy, kettő, öt, tíz, harminc és ötven év múlva.

Milyen terveknek kell megvalósulniuk, hogy az álombéli képünk magunkról és az életünkről teljesüljön? Az életben persze mindennek ára van, csak azt tudjuk kivenni belőle, amit beletettünk, és amit kiveszünk, annak előbb-utóbb le kell törlesztenünk az árát: kinek így, kinek úgy.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Nagymamám nagyon jól főzött. Gyerekként gyakran sündörögtem körülötte a konyhában – segítettem tésztát gyúrni, tojást habarni, túrós tölteléket keverni és persze kóstolni. Szeretettel emlékszem vissza omlós, fahéjas almás pitéjére, ínycsiklandó rakott krumplijára, amelyet gazdagon meglocsolt tejföllel és megszórt sajttal. Mivel vidéken élt, csak kevés időnk volt együtt, és mivel édesanyám meglehetősen kevésszer hagyta, hogy kedvemre kísérletezzek a konyhában, főzőtudás híján maradtam. Ha Anyu meg is engedte, hogy krumplit és zöldséget hámozzak, vagy hogy keverjem a piskóta tésztáját, tíz perc után biztos lehettem benne, hogy eluralkodik rajta a türelmetlenség és a kontrollmánia, s elküld a konyhapulttól, mondván, én még nem csinálom elég rutinosan.

Sose értettem, hogyan is tanulhatnám meg a konyhai fortélyokat, ha nem engedik, hogy gyakoroljak.

Egy idő után már nem mentem ki a konyhába, maximum karácsonykor segédkeztem egy kicsit: diót és mákot daráltam a bejglibe, tejet öntöttem a lisztbe, vagy figyeltem, hogy a húsleves nehogy kifusson.
Mindig csodáltam azon barátnőimet, akik benyúltak a hűtőbe, és bármit is találtak, egy óra múlva már az asztalon gőzölögtek a finomabbnál finomabb fogások. Amikor mások főztek, én javában tanultam, diplomát szereztem, buliztam, és kerestem az igazit. Később a karrierépítés fontossága háttérbe szorította a konyhában való elfoglaltságot. Hétköznap dolgoztam, nem értem rá recepteket kipróbálni, hétvégén pedig örültem, ha végre leheveredhettem a tévé elé és pihenhettem. Mindig úgy voltam vele, hogy minek süssek-főzzek, ha tíz perc alatt befalom azt, amivel egy órán át bajlódtam. A házhozszállítás pont nekem való, és a boltok hűtőpultjai is roskadoznak az előre gyártott egytálételektől (habár való igaz, hogy közülük nagyon kevés üti meg nagymamám és édesanyám szintjét).

Szerencsém, hogy nem „idealizálom” túl az étkezést. Ha például napokig mustáros kenyéren és almán kell élnem, elfogadom, és hamar alkalmazkodom a helyzethez. Ebből is látszik, hogy nem vagyok egy nagy ínyenc, sőt, olyan éttermekbe sem vágytam soha, ahol szarvasgombás édesburgonya pürét pöttyintenek a tányér közepére, művészieskedve rálocsolnak némi szószt és melléhelyezik a megboldogult aprócska garnélákat. Mindezt közel hétezer forintért.

Nem szakácsot keresett bennem, hanem párt

A férfiak különféleképpen reagáltak eme hiányosságomra: volt, aki azt mondta, ő nem szorul rá, hogy főzzek neki, mert boldogan ellátja magát, volt, aki rám ripakodott, hogy: „Nem tudsz főzni?! Pedig aki olvasni tud, főzni is tud!”, és volt olyan is, aki durcásan megjegyezte: „Ha én férfiként jól főzök, akkor talán elvárhatom, hogy egy nő ne csak rántottát meg lilahagymás zsíros kenyeret tudjon csinálni.” Ez utóbbi férfiúnak nem bírtam nem odaszúrni, hogy ha nem tetszik, hogy egy nő nem jártas a konyhai dolgokban, akkor nyugodtan megtanulhat ő is főzni.

Időközben megtaláltam azt a férfit, akivel el tudnám képzelni életem hátralevő részét, és már a második randin bevallottam mindent. Például, hogy a palacsintám folyton szétszakad a serpenyőben, hogy a rizs mindig letapad a fazék aljára, hogy engem nemhogy megnyugtat, hanem teljes mértékben felidegesít a botmixer hangja és a mártás kavargatása, hogy a leveseimből legtöbbször csak egy fazéknyi sós-olajos víz lesz…Hogy néha lángra kap a főzőkesztyű, a levesbe pirospaprika helyett chilit szórok, valamint, hogy eperfagylaltot teszek a paradicsomos káposztába, ha nincs kéznél édesítőszer.

Kép

Kép: Pexels / Juan Pablo Serrano Arenas

Ő válaszul adott egy puszit és olyasmit mondott, amitől minden szorongásom elszállt: „Nem szakácsot keresek benned, hanem párt.”

Szerencsére sem ő, sem én nem töltünk túl sok időt a konyhában; napközben eszünk a munkahelyen – vagy ahol épp lehetőségünk van –, ha pedig este éhesek vagyunk, még élvezzük is, hogy elsétálunk kettesben valamelyik közeli kifőzdébe pár falatért. Ha gyermekeim lesznek, természetesen fogok nekik főzni, de előre szólok, hogy élvezni akkor sem fogom. Viszont most, hogy csak ketten vagyunk, semmi szükség rá. A páromat nem érdekli, mit eszik. Ha nekiállok valaminek, legyen az sonkás-sajtos penne, mirelit pizza vagy rántott hús, szívesen megeszi, de soha nem kényszerít arra, hogy vacsorát főzzek neki. Sőt, kivasalja az ingjeit, ki is mos, megosztjuk a házimunkát. Nem is tudom, mihez kezdenék egy olyan férfival, aki vörös fejjel csapkodja az asztalt minden áldott este, amikor együtt esünk haza este hétkor a munkából, hogy: „Asszony, hol a vacsorám!?”

Szerintem a „jó háziasszony” fogalma több mindent takar, nem csak a konyhai létet. Feladata többek között a párja/férje menedzselése is, de egy házias nőnek az is a dolga, hogy jó regényeket olvasson este, vagy reggel fusson pár kört a természetben.

Egy jó háziasszony töltődik, hogy aztán adni tudjon.

Már sikerül a csirkepörkölt – utólagos gyomormosás nélkül…

Mostanában nagyon fura dolgok történnek velem így, túl a harmadik X-en. Rendre azon kapom magam, hogy Képmás-recepteket olvasgatok és főzős videókat nézek. Lehet, hogy nálam így kezdődik a menopauza. Néha arra vetemedem, hogy elkészítek egy ételt, és bár hátam közepére sem kívánom azt, hogy újságírás helyett a rántást kavargassam, az igenis boldogsággal tölt el, amikor látom a párom arcán az elégedett mosolyt a főztöm láttán. Már csirkepörköltet is tudok készíteni anélkül, hogy bármelyikünk gyomormosáson kötne ki. Mindenesetre nekem nem kerekedik el a szemem, amikor egy nő azt mondja, nem tud főzni. Lehet, hogy egyszer majd megtanul, és az is lehet, hogy nem. Ez csakis az ő dolga, és úgy gondolom, nem célravezető, ha a gyerekeinkre nyomást gyakorlunk csak azért, mert nincs meg a konyhai munkákhoz a kedve, az ügyessége. Hagyni kell, hogy próbálkozzanak, ha akarnak, és adni kell lehetőséget a siker- és kudarcélmény megélésére egyaránt. 

Július 22-én 19 órától a szentendrei ÚjMűhely Galériában (2000 Szentendre, Fő tér 20.) Szám Kati főszerkesztő Kőszeghy Flóra képzőművésszel, építésszel és Sipos Tünde művészettörténésszel beszélget. A „Művészet és megélhetés” című esten többek közt szó lesz arról, hogy miképp tudott a múltban megélni egy képzőművész, és milyen kihívásokkal kell szembenéznie ma, van-e lehetőség művészként alkotni egy fogyasztói társadalomban, edukálható-e a közönség, és edukálható-e a művész, emellett művészet-e az, amelynek nincsenek fogyasztói. Az esemény társszervezője a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.
Részletek és regisztráció>>

Július 29-én 18 órától a „Bízhatok-e benned? - Féltékenység és megcsalás” című est a hűség, megcsalás és alaptalan féltékenység témakörét járja körbe a Várkert Bazár Szárazárok Színpadán. Miért nem tudunk bízni a másikban? Hogyan lehet feldolgozni, ha megcsaltak minket? Van-e kapcsolat a megcsalás után? Kinek nehezebb a megbocsájtás? A párkapcsolatok kevésbé hálás kérdéseiről Szám Kati beszélget Dr. Buda László pszichiáterrel, pszichoterapeutával. A beszélgetést követően az „Elemi szerelem” című francia romantikus filmdrámát tekintheti meg a közönség Sophie Marceauval és François Cluzettel a főszerepben, Lisa Azuelos rendezésében.
Részletek és regisztráció>> 

A Képmás-estek programjaival két fesztiválon is találkozhatunk augusztus első felében.
Augusztus 4-én és 5-én délután fél 5-től az Ördögkatlan Fesztivál keretében a közönséget is bevonó, szórakoztató jellegű improvizációs jelenetekkel és szakmai beszélgetésekkel várják az érdeklődőket, melyek helyszíne a kisharsányi Vylian Terasz. A Parti Nóra és Varga Ádám színművészek játékával színesített „Fészekhagyók” a mamahotelből való kirepüléshez szükséges anyagi, tárgyi feltételeket és lelki muníciót veszi számba. Mik lehetnek azok a várható akadályok és váratlan meglepetések, amelyek az önálló élet elkezdését befolyásolják? Az est szakértő vendége Pécsi Rita neveléskutató, házigazdája Szám Kati, a Képmás főszerkesztője.
További információk >> 

Kép

Jaskó Bálint | Jankovics Anna | Pécsi Rita

„Az ismerkedés ideje” című est azt vizsgálja, hogy miképp változunk meg a különleges helyszínek és alkalmak atmoszférájában. Más emberek vagyunk-e egy idegen környezetben, a nyaralás alatt vagy egy fesztiválon…? Van-e átjárás a fesztivál-lét és a hétköznapok között? A fenti kérdésekről, az ismerkedés fesztiváletikettjéről Pécsi Rita neveléskutatóval Szám Kati beszélget, míg a témakörhöz kapcsolódó improvizációs jelenetekről Jankovics Anna és Jaskó Bálint, a Nézőművészeti Kft. vendégművészei gondoskodnak.
További információk >> 

A nyugalom fesztiváljának is nevezett Balaton-felvidéki Kőfeszten augusztus 6-án délelőtt 11 órától Navratil Andrea népdalénekes lesz Szám Kati vendége a kővágóőrsi „Káli Álomban” (Petőfi Sándor u. 30.).
További információk >>

Másnap, augusztus 7-én délelőtt 11 órától – szintén a Káli Álomban – a Szent Efrém Férfikar tagjait hallhatjuk (regisztráció itt), míg 16 órától Pál Eszter, Pál István Szalonna és édesapjuk, Pál Lajos a kővágóörsi Hanczár János mese- és dumaudvarban beszélget Szám Katival. Az esthez kapcsolódik a Kőfeszt Folkklub is, melynek keretében a Szalonna Banda szatmári és kárpátaljai dallamokat szólaltat majd meg.
További információk (Pál István Szalonna) >> 
További információk (Szent Efrém) >>

A fűnyírás ideális tevékenység: monoton, nem köti le az agysejteket, remekül lehet közben mindenfélén töprengeni. Ezt a cikket is az alatt találtam ki, míg a körtefától a kerítésig végigtoltam az elektromos szerkentyűt. Szerencse, hogy nem kaszálnom kell, mert akkor focizás helyett maradna a srácoknak a dzsungelharc az embermagasságú növényzetben... 
Persze, nyírhatnák a gyerekek is, a jó pedagógus sosem az, aki maga végzi el a munkát, hanem aki eléri, hogy a tanítványai megtegyék. Én legfeljebb azzal kísérleteztem az ügy érdekében, hogy időnként viccesen mondogattam (lehet, hogy én nem is szántam viccnek, de mindenki így fogadta):

akinek három fia van, annak már egyebet sem kell tennie, mint pipázni az ámbituson. Talán azért is nem volt foganatja, mert egyáltalán nem dohányzom, és fogalmunk sincs róla, mi az az ámbitus. 

Az igazi okot azonban most elárulom: ha már füvet sem nyírnék, végképp nem tudom, mivel alapoznám meg létjogosultságomat. (Legfeljebb a reggeli kávé elkészítése maradna, de néha az a gyanúm, hogy a feleségem is képes lenne vízzel és őrleménnyel megtölteni, majd bekapcsolni a gépet. Erre egyelőre nem hagyok neki esélyt.) Különösen azóta érzem veszélyben a státuszomat, amióta a legkisebb csemeténk is óvodába, majd iskolába ment, és a feleségemnek is lett munkahelye. Mindaddig hivatkozhattam a kereső ember kiváltságaira, így viszont ez az utolsó identitásom is elveszett. Ráadásul a saját kenyérkereső foglalatosságomat sem tudom túlmisztifikálni, mert ugyanabban az iskolában dolgozunk. 
Kicsúszván lábam alól a talaj, azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy el kell fogadnom a sorsnak azt a ritka szerencséjét, hogy nem nőnek születtem, akit rengeteg feladattal árasztott el a természet. Életem párja ezt a menekülő útvonalat is elvágta azzal, hogy szerinte akkor a férjem tűnne szorgalmasnak, és kár a lustaságot nemi sajátosságokkal magyarázni.

Válaszul felvilágosítottam, hogy azért ilyen szembetűnő az én semmittevésem, mert ő annyit gürizik, és az ő hibája, hogy lelkifurdalásom van, miközben nézem, amint vasal. 

Ezért nem adnám ki a kezemből a fűnyíró végét, de ha esetleg mégis átvennék tőlem a fiúk, akkor már csak a cikkírás maradna. Ámbár lehet, hogy legközelebb azt is átpasszolom az asszonynak, akkor talán egy kicsivel több életerőt sugározna a jegyzet. 
Mert a nők valahogy optimistábbak. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Miben gyökerezik az egyedi, stílusteremtő művészi hivatása?
– Alapvetően a személyes istenkapcsolatban gyökerezik, az összes szellemi és lelki hozadékával együtt. A művészetem nagy százalékban pozitív kicsengésű, de nem egyszerűen örömdiadal; a hívő és nem hívő ember is átél kudarcokat, csalódásokat önmagával és másokkal szemben. Az ebből fakadó hiányok és fájdalmak mind ösztönöztek, hogy hol írásban, hol pedig vonalak útján fejezzem ki az érzéseimet. A Mélység és magasság című grafikám egyetlen vonallal ábrázolja ezt a szintézist: az élet súlyának terhe alatt összegörnyedő ember felemelkedik, és egy Isten felé ágaskodó, dicsőítő alakban fejeződik be.

– Milyen tarisznyával indult útnak otthonról, a szülői házból?
– Harmonikus és megengedő családi légkörben nevelkedtem fel. A szüleim mélyen hívő emberek voltak. Nem csak akkor szerettek, ha jó jegyeket hoztam, vagy ha megfeleltem az elvárásaiknak. Mellettük azt éltem át, hogy önmagamban is szerethető és értékes ember vagyok. Ezt a nagyon mély és önbizalmat adó életérzést erősítette, amikor kamaszkorom derekán, 16 éves koromban Istennel személyes kapcsolatba kerültem. Középső gyerekként édesapámnak és édesanyámnak nem sok ideje jutott rám, ennek ellenére a szeretetüket érintéssel, dicséretekkel és az aktuális csibészségeim megbocsátásával mindig ki tudták fejezni. 

– Felnőtté válásának egyik mozaikja egy mozgássérült fiatalemberrel szövődött kapcsolata.
– Igen. Ezt a kapcsolatfelvételt az motiválta, hogy megutáltam a saját kényelmes vallásosságomat. Abban az időben egy „bulányista” kisközösségbe jártam, ahol állandóan beszélgettünk a szeretetről, kedvesen elimádkozgattunk, de hiányoltam a konkrét cselekedeteket. 17 évesen ráébredtem, hogy a szép elméletek síkján maradva, tettek nélkül használhatatlan vagyok Jézus számára. A templomunk papján keresztül ismertem meg Varga Lacit, aki 21 éves mozgássérültként a külvilágtól elzárva, barátok nélkül élt. Szülei idősek és gyengék voltak ahhoz, hogy a hosszú lépcsősoron levigyék levegőzni az utcára. Ebben az „élményben” csak akkor lehetett része, amikor évente egyszer-kétszer orvosi vizsgálatra vitték a közeli kórházba. A ház kapuja és a betegszállító autó közti rövid út volt a kapcsolata a külvilággal. A barátságunk változást hozott mindkettőnk életébe. Az iskolából szabadulva hosszú sétákra vittem, és vele örültem, hogy végre felfedezheti az őt körülvevő világot. Olyanok lehettünk, mint a világra rácsodálkozó gyermekek.

Kapcsolatom Lacival megtanított arra, hogy mit jelent egy embert feltétel nélkül szeretni, felismerni az igényeit és felfedezni benne Krisztust.

– Az otthonról hozott atmoszférát sikerült megteremtenie a saját családjában is?
– Úgy érzem, hogy sikerült. Van egy csodálatos feleségem, Ildikó, négy gyermekem: Rebeka, Gyöngyös, Borbála Klára, Dániel, hét unokám, Istentől kapott tehetségem; el tudom tartani a családomat, egészséges vagyok, a szüleim szeretetéből még most is táplálkozom, úgyhogy ilyen szempontból elégedettnek mondhatom magam. A boldogság mások viszontszeretetétől függ, de abban, hogy megelégedett ember legyek, az égvilágon senki sem tud megakadályozni, csak saját magam. Visszatekintve jó érzés megállapítani, hogy a gyerekeinkben mindig volt elég önbizalom, amit a szeretetünkből merítettek. Nem volt hiányérzetük, megtalálták a helyüket az életben, tudják, hogy mit akarnak. Ha mégis megbántottuk egymást vagy hibáztunk, akkor tudtunk bocsánatot kérni. Ezt a lányaim pozitív példaként élték meg, ezért nekik sem esik nehezükre, hogy a saját gyermekeiktől bocsánatot kérjenek.

– A fiatalok egyre nehezebben köteleződnek el, mintha a család csak nyűggel járna. Milyen örömöt lehet találni az apaságban?
– Ahogy az összes emberi kapcsolatban, úgy az apa–gyermek kapcsolatban is a kölcsönös szeretet áramlása adja az örömöt. Lépten-nyomon visszakapjuk azt a szeretetet, amit adunk. Nem mindenkitől pont úgy, ahogy várnánk, de ha valami nem esik jól, akkor gyakorolhatjuk a feltétel nélküliséget. Én sem feleltem meg mindig Isten elvárásainak, mégis megtartott atyai szeretetében és megbocsátott. Ha én a hibáim és bűneim ellenére ennyire megajándékozott ember vagyok, akkor hogyne ajándékozhatnék hosszútűrő, a nehézségek ellenére is elfogadó és türelmes apai szeretetet?

Kép

Simon András

Őszintén sajnálom azokat a férfiakat vagy nőket, akik kényelmi szempontból nem vállalnak gyermeket. Persze a sok öröm mellett rengeteg küzdelem, nehézség is van a gyerekekkel, amíg felneveljük őket. Ez minimum 18–20 évre szóló elkötelezettséget jelent. Ha nem tudunk gyermekvigyázót hívni, nem mondhatjuk a kicsiknek, hogy drágáink, anyátokkal most elmegyünk moziba, addig vigyázzatok egymásra. És valljuk be, a nyaralások sem a szülők felhőtlen pihenéséről szólnak, mert minden idegszálunkkal arra figyelünk, hogy a gyermekeink jól érezzék magukat. Ha egy fiatal felnőtté serdült gyermek elég szeretetet kapott, akkor el tudja kezdeni az önálló életét. Ha ez hiányzik, akkor könnyen félresiklik az élete. Öntudatlanul is bünteti a szüleit: nem tartja velük a kapcsolatot, nem tiszteli őket, hanem csak kuncsorog a pénzért mint valami rideg kárpótlásért, mert úgy érzi, hogy elmaradt valami, amit meg kellett volna kapnia. Istennek legyen hála, ez nálunk másképp alakult.

A lányaim sosem igényelték azt, hogy elmenjenek diszkóba vagy más olyan helyre, ahol a fiatalemberek kitüntető és gyógyító szeretetével kárpótolják magukat. Mind a három lányunkat királynőként szerettük. Dicsértük, elismertük őket, ebből táplálkozott az önbizalmuk. Nem kevésszer fordult elő, hogy amikor a Molnár utcai néptánc klubban éjjel egykor véget ért a műsor, akkor elmentem Gyöngyös és Rebi lányunkért kocsival, hogy ne kelljen éjszaka egyedül hazajönniük. Persze néha nagyon fáradt voltam, de örömmel tettem meg, nekik pedig örök életre szóló élmény, hogy az édesapjuk megbízható, és mindenben számíthatnak rá. A fiam is megkapta mindazt a szeretetet, amit a lányok, de a két nevelési stílus eltért egymástól. Ő most a szülőkről való leszakadás és önállósodás periódusát éli, 28 évesen albérletbe költözött tőlünk. Meg akarja mutatni önmagának és a családnak is, hogy meg tud állni a saját lábán. Én ezt nagyra értékelem. 

– Nagyapaként melyek a legkedvesebb emlékei?

– Amikor az unokáink kisebbek voltak, akkor folytattam azt a hagyományt, amit a gyerekeimmel már meghonosítottam: meséltem, mégpedig kitalált, improvizált meséket.

Ezek mindig az elmondás pillanatában születtek, tehát én legalább annyira vártam a következő mondatot, mint az unokáim. Legtöbbször olyan képtelen történetek jutottak így felszínre, hogy mindannyiunkból harsogó nevetés tört ki a gyerekszobában, és ebben a feldobott állapotban a gyerekek jó sokáig nem tudtak elaludni. A képzelet és a humor mérhetetlenül benne van a velük való kapcsolatomban. A képzőművészeti tehetségemen kívül a második legnagyobb ajándéknak a humort tartom. Megmondom őszintén, nemcsak a családomat, hanem magamat is el tudom szórakoztatni. Időnként más, többnyire kitalált személyek hangján szólalok meg, és olyan monológokat rögtönzök, hogy nekem is nevetnem kell. Visszatérve a kapcsolatra az unokákkal, nagyon fontosnak tartom a testi érintést, hogy az életkoruknak megfelelően ölbe vegyük, megölelgessük, megpuszilgassuk őket. Engedjük, hogy a hátunkon lovagoljanak, vagy birkózás közben leteperjenek minket a szőnyegen.

Unokáink és gyerekeink életében a távolságtartó, kedves szavaknak érintés nélkül semmilyen hitelességük nincs.

– Emberségéből, lelkületéből sokat örökölt a család. A művészi tehetségből is?
– Igen. Sokfajta tehetség buzog a gyermekeinkben és az unokáinkban is. Rebeka lányom nagyon szép árnyképkivágásokat készít, amelyek többnyire a nagycsalád örömeiről szólnak, Gyöngyvér lányom pedig három gyermek nevelése közben vált igazi festőművésszé. A kreativitás az egész családunkra jellemző, és felfedezhető az önálló, külön utakat is járó gondolkodásban. Gyöngyös családjából Mici unokám horgol, de olyan magas szinten, hogy már megrendelései vannak. Palkó, a középső, Rubik-kockával hajt végre csodálatos mutatványokat, és önmagával versenyzik, hogy másodpercekkel csökkentse a kirakás idejét. Rebeka lányom családjából Fancsi akrillal fest képeket, a legkisebb, Marcika pedig rajztagozatos osztályba jár.

Kép

Simon András: Mélység és magasság / A szeretet növekvő gyümölcsei

– A jelenben vagy a jövőre nézve mi az, ami leginkább foglalkoztatja akár művészként, akár emberként vagy nagyapaként?  
– Édesapám és édesanyám nagyon elfoglaltak voltak. Ha el is jöttek hozzánk látogatóba, valahogy mindig siettek, kevés idejük maradt az unokáikra. Végtelenül szeretem és tisztelem őket haló poraikban is, de ebben szeretném felülmúlni a gyakorlatukat. Arra vágyom, hogy legyen időm az unokáimban gyönyörködni. Egyszerűen csak üljek az asztalnál, és részt vegyek a családi életük lüktetésében.

Lássam, ahogy játszanak, esznek-isznak, időről időre elkapjam és megölelgessem őket, és persze játsszak velük, ha bevesznek maguk közé.

Szeretném az unokáimmal érzékeltetni, hogy a puszta létük örömet okoz. Vágyom arra is, hogy külön-külön el tudjuk vinni őket kirándulni, mert nagyon fontos a személyre szabott, csak egy gyermekre figyelő szeretet. A bakancslistámon még körvonalazódik pár terv. Például az önéletrajzi, „Egyvonalban Istennel” című könyvemből kimaradt részek megírása. Most már tudatosan készülök az idős koromra is. Az eddig összegyűjtött írásaimból talán sikerül egy füveskönyvet készíteni, amely tematikusan gyűjtené össze az egy-egy fogalomhoz kötődő gondolatokat, elmélkedéseket, verseket. Rengeteget dolgoztam az elmúlt években, 10–13 órát egy nap, amit nagyon élveztem, hiszen a munkám tulajdonképpen a hobbim is. Mivel 63 éves lettem, és nem tudom, mennyi kegyelmi időt ad még a Jóisten, igyekszem tudatosan kevesebbet dolgozni, hogy több időm jusson a mindennapok örömteli megélésére.

Az biztos, hogy ötvenkét évvel ezelőtt az egyik legizgalmasabb tudományos kalandot jelentette.

Európai idő szerint 1969. július 20-án, az Apollo-program keretében, Neil Armstrong és Buzz Aldrin személyében először lépett földlakó a Hold felszínére.

A landolás a Nyugalom tengerének nevezett területre nem volt egyszerű. A sziklás táj miatt – sok üzemanyagot veszítve – percekig manővereztek az űrhajósok. Végül mindenki nagy megkönnyebbülésére elhangzott a legendás mondat: „A Sas leszállt”. A két asztronauta holdsétát tett, kőzet- és pormintát gyűjtött, és lézertükröket helyezett el a területen. Eközben a küldetés harmadik tagja, Michael Collins a parancsnoki űrhajóval keringett, így biztosítva társainak a visszajutást. Később a popkultúrában számtalan mű született a nem mindennapi utazásról; a Jethro Tull együttes dala kifejezetten arról a felemás érzésről szólt, ami Collinsban munkálhatott. Hiszen míg két társa a világ szeme láttára dicsőült meg, addig ő a világ legmagányosabb embereként várakozott a végtelen űrben.

Az első Holdra szállást még további öt követte. Volt egy kudarcba fulladt kísérlet is: az Apollo –13 egy meghibásodás következtében rémálommá vált, kis híján odaveszett a legénység is. Az űrhajósok a harcedzett katonákat is megszégyenítő higgadtsággal közölték az azóta már legendássá vált mondatban a hírt: „Houston, van egy problémánk.” Végül sikerült hazajuttatni az asztronautákat, akik életük legkeservesebb napjait élték át odafönt. Összesen tizenkét űrhajós járt eddig a Holdon – az utolsó kettő 1972 decemberében, vagyis ötven évvel ezelőtt. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között zajló űrversenyben a két szembenálló nagyhatalom más célokat keresett, majd a hidegháború befejeztével a holdutazás lekerült a napirendről.

Az utóbbi években a NASA nemzetközi partnereivel és magáncégeket is bevonva – mint például Elon Musk „SpaceX” nevű űrvállalkozása – ismét kilátásba helyezte az égitest meglátogatását.

Az „Artemis” névre keresztelt program sorsa a tavalyi amerikai elnökválasztás idején kérdésessé vált. Ma viszont már biztosnak mondható, hogy Joe Biden kormányzata számára is fontos e küldetés. A görög mitológiában Artemisz Apolló női ikertestvére és a Hold istennője. A tervek szerint az expedíció egyik célja az is, hogy legalább egy női űrhajós is erősítse a csapatot. A mostani küldetés azonban nem csak ettől lesz merőben más, mint a korábbiak.

Kép

Kép: Freepik

A tervek között szerepel egy bázis létrehozása, ahol az asztronauták huzamosabb ideig tartózkodnának. Így vizsgálat tárgya lesz az is, hogy vajon miképp bírja az ember azt, ha nem földi körülmények között él és dolgozik. Nem titkolt tény, hogy mindez egyfajta „bemelegítés” is lesz a Mars-misszióhoz. Egyes források szerint pedig egyenesen előkészület a holdbányászat beindításához – szomszédunk ugyanis bővelkedik olyan nyersanyagokban, amelyek nálunk már fogyóban vannak.

Legértékesebb kincse a hélium-3 nevű izotóp, ami nukleáris, de mégsem radioaktív fűtőanyag, és bolygónkon egyáltalán nincs jelen. Egyes becslések szerint több évszázadra elegendő energiát biztosítana az emberiségnek. Igaz, nem megoldott még sem a bányászata, sem a hazaszállítása, sem a hasznosítása, ráadásul nem nehéz megjósolni, hogy a földlakók között a megszerzett javak elosztása mennyire lenne majd igazságos. Hiszen a „Hold-egyezményt” – amely kimondja, hogy égi kísérőnk természeti erőforrásai az emberiség közös öröksége, s az nem lehet kisajátítás tárgya – egyelőre épp azok a nemzetek nem írták alá, akik technikailag képesek a Holdra menni. De ne fessük az ördögöt a még el sem indult űrhajó falára…

Időzzünk el inkább ennél a különös égitestnél, amelynek mindig fontos szerepet tulajdonított az emberiség.

A nőiség, az újjászületés, az örök változás és az anyaság szimbólumaként tekintettek rá a legtöbb kultúrában.

Ha csak a görög mitológiát nézzük, három istennő is a magáénak mondhatta: Artemisz a növekvő, Szeléné a teli-, Hekaté pedig a fogyó Hold istennője volt. Az első a földön, a második az égen, a harmadik pedig az alvilágban uralkodott. Három női életszakaszt is jelöltek ezek: a lányét, az anyáét és a bölcs öregasszonyét. A középkorban Szűz Máriát is gyakran ábrázolták holdsarlón állva. Assisi Szent Ferenc pedig a Holdat kedves közvetlenséggel „nővérünknek” szólította. Az ókori rómaiak holdnaptárt használtak. Sőt, a húsvét idejét ma is a holdtölte alapján határozzuk meg. A kínaiak holdújévet ünnepelnek, és sok gazdálkodó figyelembe veszi különböző fázisait. Számtalan művészeti alkotás ihletője.  A magyar népművészetben ugyancsak a nőiség, az újjászületés, az anyaság szimbóluma. Házak homlokzatán, kapukon helyezték el a férfiasságra utaló Nap-ábrázolással együtt, egyensúlyban tartva a férfi és a női minőséget.

Kép

Kép: Pixabay

A Hold közel huszonnyolc nap, vagyis a nők havi ciklusának ideje alatt kerüli meg a Földet. Sokan vélik úgy, hogy a szervezetünkre is hat. Bábák állítják, hogy a szülések többsége teliholdkor indul meg, bár a tudósok kutatásai nem igazolták mindezt. Nőként inkább azt vallom, talán nem is baj… Maradjon ez a mi titkunk vele.

Az viszont bizonyított tudományos tény, hogy nélküle, illetve az általa okozott árapály jelenség nélkül egészen más volna bolygónkon az élet.

Tömege folyamatosan stabilizálja a Föld forgástengelyét, ezáltal biztosítja a viszonylag állandó éghajlatot – nemcsak hű társunk, hanem a földi életet is segítő jótevőnk.

De térjünk még vissza a tervezett holdutazáshoz, amelynek időpontja, még akkor is, ha esetleg csúszik, igencsak közel van már. A mai űrismeretek és a technikai felkészültség össze sem hasonlítható az ötvenkét évvel korábbival. Marsjáróink folyamatosan küldik eredményeiket és magukról a szelfiket a Földre. Néhány éve sikerült fotót készíteni egy fekete lyukról, és ma már nemcsak a sci-fi rajongók álma, hanem a tudósok terve is embert küldeni a Marsra, nem kizárva azt sem, hogy a távoli jövőben otthonunkká alakítsuk az egyelőre lakhatatlan bolygót. Szó szerint és képletesen is „földhözragadtnak” kell lennünk ahhoz, hogy ne csodálkozzunk rá az űrkutatás elképesztő eredményeire. Bár talán nem sekélyes moralizálás azon morfondírozni, hogy az sem volna kevésbé ámulatba ejtő, ha fajunk rendelkezne olyan megnyugtató „B-tervvel” az élet fenntartásához, amely szerint nem szükséges sem terraformálni a vörös bolygót, sem kizsákmányolni hűséges égi kísérőnket.

Egyelőre azonban csak a legjobbakat reméljük – vagyis azt, hogy néhány év elteltével az űrhajósok ismét megérkeznek a szomszédos égitestre és épségben haza is jutnak onnan. Kíváncsian várjuk, vajon ki lesz az első nő, aki először lép majd a Holdra, és üdvözli őt a nevünkben is.

A biciklis baleseteket biztosan kivédeni nem lehet, viszont a sérüléseket meg lehet előzni. Emiatt fontosak a passzív védőfelszerelések, főképp a sisak. „Ezekből sokféle van, a leggyakrabban azt a típust lehet látni, amit a felnőtt kerékpárversenyzők is hordanak. Ezek elsősorban a fejtetőt veszik körbe, jó a légellenállásuk, lehet velük gyorsan menni. Viszont sisakot mindig attól függően kell választani, hogy valaki milyen módon biciklizik” – mondja dr. Kassai Tamás traumatológus, kézsebész, a Péterfy Kórház gyermektraumatológiai osztályának osztályvezető főorvosa.

Például amikor a picik bringázni tanulnak, gyakran esnek el oldalra vagy hanyatt, emiatt fontos, hogy a sisakjuk hátul a tarkóig lemenjen, gömbszerűen védje a fejet.

Más a helyzet, ha egy nagyobbacska gyerek downhillezni kezd, mert olyankor már arc- és állkapocsvédővel felszerelt sisakot javasolnak. Ezzel lehet megelőzni, hogy az arccal előre esések, fának csapódások arckoponyatörést okozzanak. Nem kell ahhoz vadulni, hogy a sisak nélküli bringázás súlyos sérüléshez vezessen.

Kép

Kép: Mark Stosberg/Unsplash

Beszédes számok

„Az a tapasztalat, hogy a sisak a sérülés súlyosságát egy nagyságrenddel csökkenti. Például ha a fejet olyan erőhatás éri, ami halálos lenne, akkor az érintett életben marad. Ha koponyatörés történne, akkor sisakban az nem lesz, csak agyrázkódás. Ha az esés eszméletvesztést és agyrázkódást okozna, akkor az érintettnek semmilyen tünete nem lesz” – érzékelteti a különbséget a traumatológus.

Dr. Kiss Katalin Pécsi Tudományegyetemen készült PhD‑dolgozata szerint nálunk több mint kétszer annyi felnőtt és gyerek hal meg biciklizés közben, mint Ausztriában, miközben ott sokkal többen kerékpároznak.

A dolgozatból az is kiderül, hogy ugyan a magyar gyermekek biciklis fejsérüléseinek gyakorisága 10 százalékkal alacsonyabb az osztrákokénál, a súlyos fejsérülések aránya Magyarországon már duplája a kinti átlagnak. Ez abból adódik, hogy Ausztriában már 2010-ben (akkor készült a PhD‑munka) is a gyerekek 42 százaléka viselt sisakot, nálunk viszont csak 8 százalék. A helyzet mára valamelyest javult, de míg Ausztriában ma már nem látni gyereket sisak nélkül, addig nálunk bőséggel.

A sisakon túl

Az egyszerű bringázáshoz térdvédőre, könyökvédőre nincs szükség, feltéve, hogy a gyerek már tud tekerni, a szülők pedig kontrollálják a tevékenységét. Például nem hagyják, hogy lépcsőn menjen le, mutatványokat próbáljon előadni. Gördeszkánál és görkorcsolyánál már fontosabbak ezek a védőeszközök is, mert ott esélyes, hogy a gyerek a tenyerére esik. Sokat hallani arról is, hogy a városi kerékpározás a rossz levegő miatt nem olyan egészséges, így hasznos lehet a maszk viselése. Erről megoszlanak a vélemények, mert a részecskeszűrő maszkok a mikroporokat kiszűrik, de például a nitrogén-dioxidot nem. Az persze biztos, hogy valamilyen szinten csökkentik az ilyen káros hatásokat, de azért a legjobb, ha bringázáshoz nem a forgalmas utakat választjuk. 

Ugyancsak fontos, hogy a gyerekeket még véletlenül se szállítsák a csomagtartóra ültetve, ahol a kicsit megsértheti a küllő, mert a lábát előbb-utóbb elengedi, nem tudja hosszan terpeszben tartani.

Ilyenkor a boka a küllők közé akad, és minimum mély, horzsolt bőrelhalásos seb alakul ki a boka és a sarok külső részén, időnként pedig a lábszár is eltörik. Az ilyen sérüléseket biztonsági gyereküléssel – amelybe a gyereket rögzíteni kell – könnyen meg lehet előzni. 

Kép

Kép: Mark Stosberg/Unsplash

Új veszélyforrás: a trambulin
Míg a biciklizésre egyre többen figyelnek, a trambulint sokan nem tartják veszélyesnek, pedig ha óvatlanul használják, könnyen belépőt jelenthet a traumatológiára. „A gondot az okozza, hogy az ugrálórész bejáratát nem zárják, így a gyerek kiesik. A másik tipikus eset, hogy a trambulint egyszerre többen használják. Ha ilyenkor bent van egy 10 kilós kétéves, majd csatlakozik hozzá egy 20 kilós hatéves, akkor a picire is ugyanaz az erő fog hatni, és kirepül a trambulinból” – emeli ki szakértőnk. Osztályán egy átlagos ügyeleten 4-5 műtétet kell végezni ilyen balesetek miatt, pedig ezeket meg lehetne előzni, ha a szülők figyelnének a biztonsági szabályok betartására.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Kösz a kérdést, jól vagyunk szerencsére. Szilvi manikűrösnél van, adtam neki egy délelőttöt. 
– Ja, hát kemény, amit az anyák csinálnak nap mint nap. Mondtam is Vikinek, hogy rám bízhatja Petit, és azt csinálhat, amit csak akar.

Neki kozmetikumokra nincs szüksége, tudod, ő olyan természetes szépség, úgyhogy szerintem most alszik egész nap. Amúgy is a pihenés a leghatékonyabb bőrápolás. 

– Ezzel egyetértek. Zsoltika szerencsére egész éjszaka szünet nélkül alszik, szóval ki vagyunk pihenve. Mondjuk elég hamar elkezdett járni, úgyhogy szerintem attól fárad el, jön-megy egész nap. Az éjjeleink viszont teljesen szabadok, ha érted, mire gondolok. 
– Persze, mondjuk én örülök, hogy Peti ennyi ideig mászik, úgy hallottam, ez jót tesz az értelmi fejlődésnek. Általában én viszem fejlesztő tornára, mert Viki félállásban dolgozik. Szóval a tornán mondta a konduktor, hogy ne erőltessük a járást. 

– Akkor a Viki keményen tolja, ilyen kicsi gyerek mellett dolgozni, az nem semmi. Én mindennap hálát adok, hogy a keresetem bőven fedezi a kiadásainkat.

Amúgy meg minden gyerek más, nem kell stresszelni ezen, hogy milyen ütemben fejlődik. A lényeg, hogy Zsoltika egészséges, és mindjárt labdába rúg. A járása olyan focistás, nem akarok semmit ráerőltetni, de biztos vagyok benne, hogy profi labdarúgó lesz. 
– Peti is bele-bele üt kézzel a labdába mászás közben, néha még rá is vetődik. Olyan kapusos a mozgása, de igazad van, nem kell túlpörögni a dolgot, nekem is mindegy, hogy a pályán épp melyik poszton lesz világklasszis. Arra sem görcsölünk rá, hogy mekkora a fizetésem. Ha dönteni kell a fiammal töltött minőségi idő, meg némi pluszpénz között, mindenképp az előbbit választom. 
– Érthető, ezzel én is így vagyok. Mondom, elképesztő szerencsés vagyok, hogy napi két-három óra munkával ennyit tudok keresni. Kevés apa mondhatja el magáról, hogy ennyit van a fiával, és közben az anyagi biztonság is… 
– Figyelj, szólj már rá Zsoltira, hogy hagyja békén Petit. 
– Miről beszélsz? Csak visszavette tőle a teherautóját. 
– Az a teherautó a Petié. 

– Ha megszerezte, nem fogom elvenni tőle. Nem árt, ha lerendezik a srácok, ki az alfahím a játszótéren. 
– Azt hiszed, hogy a te fiad az? 

– Mért, talán a tiéd? 
A férfiak egymásnak estek, úgy kellett szétválasztani őket. A kisfiúk közben kibékültek, és együtt játszottak tovább a teherutóval. 
De úgy is lehetne mondani, hogy a kisfiúk egymásnak estek, úgy kellett szétválasztani őket. A férfiak pedig kibékültek, és együtt játszottak tovább a teherautóval. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kastélyból a focipályára

Édesapja volt az első milliomos a Vialli családban, és mindjárt egy 60 szobás, 14. századi lombardiai kastélyban, a cremonai Castello di Belgioiosóban (amelyet akkoriban Castello dei Viallinak is neveztek) nevelte fel öt gyermekét, köztük Gianlucát. A kastély ma is turistalátványosság, persze nem azért, mert a kis Vialli egykor az udvarán sorakozó garázsajtókon gyakorolta a kapura rúgást. Már akkor is megizzadt a sikerért ahelyett, hogy a szülei támogatásával készült volna betölteni egy jól fizető állást. Inkább naponta másfél órát ingázott oda-vissza futballedzésre, és 16 évesen már a felnőttek között rúgta a bőrt. Közben a nála öt hónappal idősebb Mancini egy kevésbé tehetős katolikus családból indulva járt be hasonló utat.

Ők ketten negyven éve az olasz utánpótlás-válogatottban barátkoztak össze, majd a Sampdoria csapatában játszottak együtt, olyan remek párost alkotva, hogy „Gól-ikreknek” nevezték el őket.

A pályán a maihoz képest fordított volt a felállás: inkább Mancini szolgálta ki Viallit gólpasszokkal, míg most Vialli a jobb keze Mancininek. Játékosként az olasz válogatottal így sem sikerült soha Európa- vagy világbajnokságot nyerniük. Utoljára 1992-ben léptek együtt pályára.

Közel három évtized elteltével ismét egymásra találtak – és ez az egymásra találás mindkettőjüknek ajándék. Mancini a testvérének tekinti Viallit, Vialli pedig a hősének Mancinit, noha Gianluca vívta a heroikusabb küzdelmet az elmúlt években. Ezzel (is) válhatott a friss Európa-bajnok közösség példaképévé. „Mindig mindenki kemény fickónak tartott. Amikor diagnosztizálták nálam a gyilkos kórt, nem akartam, hogy gyengének lássanak, 12 hónapon át titkoltam. Pulóvert viseltem az ingem alatt, hogy ne tűnjön fel, mennyire lefogytam. Ma már büszkén mutatom a műtéti hegeimet annak jeleként, amit átéltem – vallotta egy interjúban, amit könnyek között adott a The Guardiannek, ám mindjárt hozzátette: – Most már tudom, hogy ki kell engednem a fájdalmat. Korábban nem voltam jó az érzelmeim kimutatásában, bent tartottam a dolgokat, ami nem helyes. Ma ahányszor sírni akarok, sírok is. Nem szégyellem. Amin pedig nevetni akarok, azon nevetek. Utána jobban érzem magam”.

Harcos és kabala

A legagresszívebb rákok egyikén így sem sikerült egyszerre felülkerekednie, mert a betegség rövid idő után visszatért. Angol nyelven kiadott könyvében azt írja, hogy a küzdelemben sokat segített a sportolói múltja. Célokat tűzött ki, ez a szó – „Goals”, ami gólokat is jelent – lett a könyve címe is. Mikor lesz a műtét, meddig tart a kemoterápia – mindent számokban, határidőkben mért. 2019 márciusában tudta meg, hogy az ellenség visszatért, akkor azt kérdezte magától: „Tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyen megúszod?” És a második csatát valóban keményebbnek is élte meg. Bár ahogy ő fogalmaz, sosem harcként tekintett az élethelyzetére, mert úgy az ellenség túl félelmetesnek tűnt volna. Inkább afféle utazásként a terápiás állomások között egy nem kívánt útitárssal, remélve, hogy az nála előbb unja meg az utat és kiszáll. 2019 decemberében nyilvánították gyógyultnak, de háromhavonta ellenőrzik.

Kép

Gianluca Vialli és Roberto Mancini 1985-ben és most

Életszemlélete alapjaiban változott meg, a legfontosabb mottója az lett, hogy „az élet csak 10 százalékban az, ami velünk történik, 90 százalékban az, ahogy reagálunk rá”. Szorong, hogy nem esik-e vissza (gyomor- vagy fejfájásnál az első gondolata: „Istenem, ugye nem jött vissza?”), de több időt tölt hálával a családja, az orvosai felé. Azt mondja, amikor mégis negatív gondolatai támadnak, elcsípi őket és leszámol velük. A szerepe az olasz csapat mellett éppen a pozitív szemlélet átadása is.

A játékosok nem is titkolják, mennyit jelent nekik Vialli – jóval többet, mint egyszerű stábtag a főnök Mancini mellett. Inspiráló szimbóluma a nemzeti csapatnak, aki a puszta jelenlétével a sport nagy értékeit, a küzdőszellemet és az állhatatosságot testesíti meg.

Amikor a döntőn fontos gólt szerző Leonardo Bonucci azt mondta: a sikereik titka, hogy megtanultak szenvedni, sokak szerint Viallira is utalt. Érte is hajtottak az Eb-n, hogy minél többször láthassák ünnepelni. A szurkolók a gólok után összeölelkező Manciniben és Vialliban azt a két fiatalt látták, akik anno huszonévesen is együtt örültek a góljaiknak, és Vialli is azt vallotta: egy kicsit a fiatalságát éli újra a barátja oldalán. Még úgy is, hogy fizikailag már nem a régi, az izmai helyett a sebeit méregeti. Nemcsak az olasz futball, a sok mindenen átsegítő sport nagykövete is lett mostani pozíciójában. Az, hogy a döntő előtt két nappal a csapat jelenlétében fújhatta el a gyertyákat az 57. születésnapi tortáján, leírhatatlanul sokat jelentett neki. Rendre megnevettette a többieket is, sőt a kabalájukká vált. Az első győztes meccsük előtt majdnem nélküle indult el a csapatbusz a stadionba, csak miután utánuk szaladt, vették fel, mint egy stoppost. Onnantól babonából az összes helyszínen eljátszották – már szándékosan – ugyanezt: Vialli mindig száz méteren át szaladt a busz után, mire felvették. Ezek a futások szerencsét hoztak végül.

Aranyszívű aranyérmes

A tréfáit játékoskorában nem értékelték ennyire: 28 évesen állítólag azért került ki végleg az olasz válogatottból, mert a csapat mókamestereként a szövetségi kapitány zsebkendőjébe parmezánsajtot rejtett. A szakvezető a csomagot az öltényzsebébe tette, a drága öltönye ettől tönkrement. Ahogy Vialli karrierje is a nemzeti csapatnál. Pedig az olasz mezhez fűződő viszonyáról nemrég így vallott a játékosoknak: „Kötelességünk győzni, de főként érzelmeket, hűséget, szeretetet, Olaszország iránti büszkeséget, alázatot mutatni. Mert ez a válogatott 120 éve létezik, és akik a mezét viselik, csak kölcsönbe kapják, és majd vissza kell adniuk.” Ezért is különösen hálás a korábban dús göndör hajú, ma kopasz Vialli azért, hogy Gabriele Gravina, az olasz szövetség elnöke a kemoterápiája alatt is támogatta a munkáját a válogatottnál. Ha már a fizimiskáját említettük: az Eb-n gyakran viselt jellegzetes sapkát, amelyet Olaszországban Coppolának hívnak, és eredetileg a szicíliai parasztemberek viselték a nap sugarai ellen (ahogy Vialli is tette az egészsége érdekében).

De nem ezért emelünk kalapot előtte, hanem mert sosem adja fel, noha tudja, hogy a következő évei is tele lehetnek kihívásokkal. Folyamatos küzdelme sokakat szembesít az élet értékével. „Nagyobb a szíve, mint bármelyik labda, amit valaha elrúgott”, „erős személyiség, akit nem mindenki szeret, de mindenki tisztel”, „a pénz másodlagos számára az élet hierarchiájában”, mondják róla. Mindig is vehemensebb típus volt, mint a higgadt Mancini, akiről így beszél: „Boldog vagyok, hogy a legjobb barátommal dolgozhatok! Roberto olyan bizalmat közvetít a fiúk felé, hogy amint meghallják őt, képesek a vízen is járni!”

De talán Vialli is képes csodákra, miközben reméli, hogy az ellensége már elfáradt, és békén hagyja. Amit senki nem vehet el tőle: a csapások után a legjobb barátjával Európa-bajnok lett. A Gól-ikrek a londoni Wembley-ben ünnepelhettek, ahol 33 évvel korábban együtt bukták el a Bajnokok Ligája döntőjét (ráadásul Vialli Londonban fejezte be a futballt, és ma is ott él). S hogy miként tekint a jövőbe? „A szerződésem 2022 decemberéig, a katari világbajnokság végéig szól. Úgyhogy folytatjuk, megteszünk mindent!” Nem csak a sportsikerekért.

A kemény, rendszeres testi fenyítésen, kiabáláson és megfélemlítésen alapuló gyermeknevelési iskola évek óta parázs viták kereszttüzében áll. Abban ugyanis a modern szülők jelentős része egyetért, hogy „nagyapáink nevelési módszerei” károsan hatnak a gyerekek érzelmi fejlődésére. Az azonban egészen újszerű felfedezés, hogy a fizikai és verbális erőszakon alapuló nevelési módszer a kicsik agyi szerkezetét is megváltoztatja: a montreali egyetem 2021 márciusában publikált tanulmánya szerint ugyanis ez visszaveti az agy egyes területeinek fejlődését, megfelelő növekedését. A testileg-lelkileg bántalmazó családban felnövő gyerekek ráadásul jó eséllyel egész életükben küzdenek a biztonságos érzelmi alapok hiányával. Nem kérdés tehát, hogy az empatikus és támogató családi közeggel már egészen korán hozzá kell járulni a kicsik megfelelő fejlődéséhez és boldog jövőjéhez.

A lélek tápláléka

A szülői szerepkör dupla kihívást jelent. Egyrészt gondoskodnunk kell a gyermekeink fizikai igényeiről: a gyakori és minőségi étkezéséről, az időjárásnak megfelelő ruházatáról, a biztonságot adó családi fészekről és a későbbiekben a tanulásához, mindennapi életéhez szükséges eszközökről. Ez azonban a családi köteléknek csupán a felszíne, hiszen a gyermekek valódi fejlődéséhez a mindennapos, koncentrált figyelem és a rendszeresen kifejezett szeretet az, ami igazán hozzájárul.

Nem véletlen, hogy nagy nélkülözésben is élnek boldog gyerekek, míg a töméntelen mennyiségű játékkal és ruhával ellátott kicsik között is találni boldogtalanokat.

Fontos ugyanakkor elválasztani a szülői szeretetet a túlzott, rátelepedő gondoskodástól. Az egészséges gyerek–szülő kapcsolat alapja az őszinte odafordulás, a másik érzelmi igényeinek felmérése, kielégítése. Hiszen minden gyerek más – és ez a szeretetnyelvük tekintetében is igaz. Gary Chapman, amerikai párkapcsolati és házassági tanácsadó szerint egyénenként eltér az elsődleges és másodlagos szeretetnyelv, de a stabil érzelmi kapcsolat és fejlődés szempontjából mind az ötfajta szeretetnyelv jelenléte elengedhetetlen.

1. Elismerő szavak: a gyerekek törekvéseinek (és nem csupán eredményeinek!) dicsérete vagy a megjelenésük pozitív kommentálása - nemcsak közvetlenül nekik, hanem a környezetükben másoknak is!
2. Minőségi idő: egy elmélyült és kíváncsi beszélgetés, közösen átélt programok, a megszokott esti mese, vagy akár az együtt végzett házimunka.
3. Ajándékozás: lehet ez egy egyszerű játék vagy épp valami finomság – nem az érték, hanem a gesztus a fontos. A szeretetnyelvként működő ajándékok rendszerint apróságok, amiket soha nem a gyerek eredményeihez kötünk, mindössze váratlanul kedveskedünk neki.
4. Szívességek: olyan gesztusok, segítségek, amik valódi értékkel bírnak a kicsik világában: egy kedves játék vagy ruhadarab megjavítása, a gyerkőc hobbijának támogatása, de akár a kedvenc fogásának elkészítése is.
5. Testi kontaktus: az ölelésektől, pusziktól kezdve a csiklandozós viháncoláson át a TV előtti összebújásig nagyon széles az a skála, amivel egy gyermek testi közelségének igénye kielégíthető.

A fiúk nem sírnak

Nemcsak a minket körülvevő fizikai világ fő szabályait sajátítjuk el néhány éves korunkig, hanem az érzelmekét is. A mikrokörnyezet (elsősorban a szülők) által biztosított emocionális háttér tehát szintén a tanulás terepe: az itt rögzülő alapszabályok, folyamatok referenciaponttá válnak, amik meghatározzák a gyerek önképét, és azt, ahogy az őt körülvevő személyekhez viszonyul.

Ha a kicsit figyelem és az ő szeretetnyelvének megfelelő odaadás veszi körül, erős, önmagában és a világban bízó személyiség lesz.

Mondván: „Szeretnek, tehát szeretetre méltó vagyok, megérdemlem a boldogságot és a törődést.” A régi tévhitekkel ellentétben ez az érzelmi stabilitás nem gyermekzsarnokokat nevel, hiszen az empátiát, a biztonságérzetet és a másokhoz kötődést is segíti, így az alkalmazkodás és a beilleszkedés is könnyebbé válik számukra. Ezért annyira szembetűnő az, ha egy gyermek szeretethiányos közegben nő fel. A különböző viselkedészavarok, indulatkezelési nehézségek, az agresszió hátterében ugyanis nagyon gyakran az érzelmi sivárság, elhanyagoltság, rosszabb esetben a bántalmazáson alapuló „nevelési módszer” áll.

Kép

Kép: Pixabay

A különböző érzelmek felismerését és kezelését a gyermekek ugyanúgy a szüleiktől, az első néhány évben tanulják meg, mint az élethez szükséges más alapvető készségeket (pl. önálló evés, szobatisztaság). Amennyiben az érzelmileg kiélezett helyzetekben a mikrokörnyezet nem támogató, sőt, esetleg meg is büntetik őt a rendszerint csalódottságból és/vagy haragból fakadó hisztiért, a gyermek annál kevésbé fog a szociális normáknak megfelelően viselkedni érzelmileg túlfűtött helyzetekben. Hiszen nem tudja, nem tanulta meg, hogy hogyan kell. Az érzelmek felismerésének képtelensége ugyanakkor nem csupán a gyermek belső világában csapódik le. Mások lelki rezdüléseit sem lesz képes dekódolni, ami empátiahiányhoz, a meg nem értett érzelmi helyzetekben frusztrációhoz, dühkitörésekhez vezethet.

Fontos szempont, hogy a szeretethiányból fakadó efféle tünetetek a fiúk esetében gyakoribbak. Ezért főként a régi, büntetésen alapuló nevelési elvek, illetve a kívülről ránk erőltetett férfi-női elvárások tehetők felelőssé.

Nem ritka ugyanis, hogy a fiúk lelki világát egészen kicsi kortól elkezdik a szülők az erős, fájdalmat és gyengeséget nem ismerő (ugyanakkor messzemenőkig hazug) férfiképbe beleerőltetni. Hányszor halljuk még most is, hogy egy fiút nem szabad annyit szeretgetni, nem fejezheti ki a nehézségeit, félelmét, sírni meg végképp nem sírhat, mert ettől gyengének, mi több, femininnek fog tűnni. Az igazság azonban az, hogy az érzelmek megélése nem függ a nemektől, és a fiúk életük kezdeti szakaszában ugyanúgy segítségre szorulnak a negatív emóciók kezelésében, mint a lányok. Ezért az érzelemmegvonás az ő esetükben is markáns elszigetelődéshez, elidegenedéshez és elfojtáshoz vezet, amiknek a hosszútávú következményeit a jövendőbeli családjuk és az egész társadalom is nyögi.

Derékba tört életek

Aki mélyrehatóbban foglalkozott már – akár csak konyhapszichológia szintjén is – az emberek lelki világával, pontosan tudja, hogy ezen a téren a legmélyebb és legnehezebben begyógyuló sebeket a rossz szülő – gyerek kapcsolat okozza. Ennek oka a fent már említett tanulási folyamat: a megértés és érzelmi támogatás nélküli környezet egy életre beleég a gyermek lelkébe, örök referenciapontként határozza meg a saját magáról alkotott képét, és a külvilághoz, más emberekhez való viszonyát is.

A kicsi korban átélt szeretetnélküliség leggyakoribb, hosszútávú hatásai a következők:
1. Érzelmi sivárság: Az az ember, aki kiskorában nem tapasztalta meg a stabil érzelmi alapokat, a későbbiekben sem lesz képes kezelni, megérteni a saját és mások lelki világát. A szeretetnélküli gyermekkorral bírók gyakran érezhetik üresnek magukat, értetlenül állhatnak mások érzelmi reakciói előtt, sőt, ezek akár dühöt, frusztrációt is kiválthatnak belőlük. Az empátiára való képtelenség pedig szélsőséges esetekben szocio- vagy akár pszichopátiáig is fajulhat.
2. Gyengébb szociális készségek: A biztonságos érzelmi talaj és a mély szülői kötődés hiányával felnőtt gyermekek később hajlamosabbak az elmagányosodásra, nehezen építenek baráti és párkapcsolatokat. Mivel korai érzelmi világuknak alapvető tapasztalata az elhanyagoltság és a fájdalom, a szerelmi életükben is ezt tartják majd a normának – így nagyobb valószínűséggel lesznek bántalmazó kapcsolat áldozatai vagy elkövetői is.
3. Alacsony önértékelés: A gyermekek önképét nagyon erősen befolyásolja az, ahogyan a közvetlen környezetük reflektál rájuk. Ha ez alapvetően egy pozitív, megerősítő viszony, akkor a kicsi elhiszi magáról, hogy értékes, és ez a későbbi élete során is biztonságot ad neki. Szeretethiányos közegben viszont egy negatív önkép alakul ki, ami egészen odáig fajulhat, hogy az egyén felnőttként is elhiszi magáról, hogy értéktelen, ezért nem érdemli meg a boldog életet.
4. Bizalomhiány: A gyermek számára az ősbizalmat a szülők szeretetének megtartó ereje jelenti. Ha ez hiányzik az életéből, akkor a világgal, életének további résztvevőivel szemben is bizalmatlan lesz. Feltételezi, hogy az, akiket szeret, szükségszerűen fájdalmat fognak neki okozni, ez pedig kötődési nehézségekhez, a hosszútávú kapcsolat lehetőségének szabotálásához vezet.

Mit tehet, ha Ön is szeretet nélküli közegben cseperedett fel, és ennek következményeként hasonlókat tapasztal? Az első a probléma tudatosítása és az önostorozás elengedése. Tudatosítani kell, hogy a szeretet mindenkinek egyformán jár, és felnőttkorban sem késő elsajátítani az ehhez megfelelő nyelvet – akár külső segítő, szakember közreműködésével!