Marxow ujja

Az emberi szervezetet vizsgáló tudományok a 19. század során jutottak el számos olyan alapvető fontosságú felfedezésig, amelyeket mára teljesen egyértelműnek tekintünk. Rájöttek például, hogy a testünk sejtekből áll, és megdőltek azok az ősrégi doktrínák, amelyek szerint a betegségeket a testnedvek felborult aránya vagy a miazma okozza.

A feltörekvő fiatal generáció szépreményű képviselője volt Ernst von Fleischl-Marxow. Az orvostudomány egyik fellegvárában, Bécsben a legjobb professzoroktól tanult és a legbefolyásosabb mentorok szárnyai alatt kezdett dolgozni. A pályája ígéretesen alakult egészen addig, amíg egyetlen rossz mozdulat meg nem hiúsította a törekvéseit.

Egy holttest boncolása közben egy pillanatra elkalandozott a figyelme, és a szikéjével megvágta a hüvelykujját. A seb elfertőződött és egyre aggasztóbb állapotba került.

Marxow pontosan tudta, hogy az általa is csodálattal tanulmányozott kórokozók könnyedén a halálát okozhatják, ezért beleegyezett az amputációba.

A komoly ügyességet igénylő feladatok végrehajtásában azonban nagyon akadályozta az ujja hiánya, ráadásul továbbra is állandó fájdalmakkal küszködött. Mivel így nem folytathatta a patológia gyakorlását, új kutatási terület után nézett. Az 1870-es években már bebizonyosodott, hogy maga az agy is sejtekből áll, amelyek nyúlványai mentén elektromos áram folyik. Mivel ennek a feszültsége mikrovoltokban mérhető, a kor technikai lehetőségeivel nagyon nehéz volt megmérni vagy akár csak kimutatni ezt a jelenséget.

Korai végzet

Marxow a fizika területén is komoly tanulmányokat folytatott, és fájdalmait leküzdve minden korábbinál érzékenyebb műszereket készített. Ezekkel sikerült kimutatnia az idegrostokban folyó áram létezését. A legkomolyabb felfedezése az volt, hogy az olyan külső ingerek, mint a látás vagy a hallás, elektromos áramot generálnak az agykéregben.

Munkáját súlyosan hátráltatták az amputáció óta folyamatosan jelenlévő fájdalmai. Kiderült, hogy a kézfeje egyik idegrostján daganat alakult ki, és ez okozta a szűnni nem akaró kínokat. A kor bevett gyakorlata szerint a fájdalmait morfiummal kezelte, majd áttért a még hatékonyabb heroinra.
Függősége egyre jobban elhatalmasodott rajta, fizikailag és szellemileg is egyre rosszabb állapotba került. Legjobb barátja, a Bécsben praktizáló Sigmund Freud mindenáron segíteni szeretett volna rajta, ezért veszélyes terápiát ajánlott. Akkoriban új csodaszernek tartották a nemrégiben kifejlesztett kokaint. Úgy gondolták, hogy fájdalomcsillapítóként, kedélyjavítóként, sőt a nemi vágyat fokozó afrodiziákumként is jótékony szer.

Freud javaslatára az elkeseredett Marxow a kokaint is szedni kezdte, így halálos kábítószerspirálba süllyedt. 1891-ben, negyvenöt évesen meghalt.

Tragédiáját az is tetézte, hogy a felfedezéseit nem tette közzé. Ehelyett a Bécsi Birodalmi Tudományos Akadémián letétbe helyezte őket egy zárt borítékban.

Caton kutatásai

Ezzel párhuzamosan Angliában egy sokoldalú és eltökélt egyetemi tanár, Richard Caton sokkal látványosabb sikereket ért el. Széles látókörű, tudatos, összeszedett ember volt, aki egyszerre sok területen tevékenykedett. Az anatómia elismert professzoraként, neves gyermekgyógyászként szerzett hírnevet, szaktekintélye volt a bél- és szívbetegségeknek, a reumának és az izomépítésnek. Liverpoolban gyakorlatilag egymaga fellendítette a felsőoktatást, katedrálist alapított, miközben az ókori görög kultúráról, ásatásokról és az óegyiptomi orvostudományról tartott előadásokat. Pályája csúcspontján Liverpool polgármesterévé is megválasztották.

Marxow kutatásairól mit sem sejtve ő is az agyhullámok kimutatásán munkálkodott.

Nyulak, kutyák és emberszabású majmok koponyatetőjét távolította el, agyukba elektródákat vezetett, miközben ébren tartotta és különböző ingerekkel stimulálta őket.

Kimutatta, és az akkoriban csúcstechnológiát képviselő galvanométerrel megmérte, milyen elektromos tevékenység folyik az agyban. Rájött, hogy ezek az áramok folyamatosan változnak: más képet mutatnak nappali tevékenységek alatt, bizonyos variációi pedig felerősödnek alvás közben. Azt is bebizonyította, hogy az egyed halála közeledtével egyes áramok felerősödnek, majd a halál beállta után fokozatosan megszűnnek.

Berger lova és nővére

A legnagyobb lépést egy Hans Berger nevű német orvos-pszichiáter tette meg az 1920-as években. Szerény és udvarias ember volt, sokak szerint teljesen átlagos. Fiatalkorában nagy reményekkel indult: matematikát és csillagászatot kezdett tanulni, aztán elveszítette az érdeklődését, és inkább beállt katonának a német hadsereg lovasságába.
Itt történt meg az az esemény, amely végül lehetővé tette az EEG-készülék létrehozását. Egy rutingyakorlat során Berger lova megbotlott, ő pedig leesett. Éppen egy ló vontatta ágyú elé zuhant, és csak a mögötte haladó katona lélekjelenlétén múlt, hogy nem zúzták halálra a kerekek. A fiatalember néhány zúzódással megúszta, de az élmény komoly nyomot hagyott benne egy életre, és nagy horderejű események láncolatát indította be. Berger távol élő nővérének ugyanis aznap rossz érzése volt a testvére miatt, és ragaszkodott hozzá, hogy az apjuk táviratozzon neki. Berger – amikor megkapta az üzenetet – megdöbbent.

Biztos volt benne, hogy a nővére telepatikus úton érezte meg az őt fenyegető veszélyt.

Mint később elmondta, az volt a meggyőződése, hogy a hirtelen halálfélelem miatt az agya erős telepatikus jelet továbbított, amit a testvére egyfajta vevőként azonnal megérzett. Ez az élmény szinte a rögeszméjévé vált, ezért otthagyta a hadsereget, a jénai orvosi egyetemen tanult, majd neurológiával és pszichiátriával kezdett foglalkozni. A jénai egyetem megbecsült tanára lett, és eltökélte magában, hogy felkutatja a kapcsolatot az agy elektromos tevékenysége és a telepátia között. Az emberi elmék közötti távkapcsolat létezésében ekkoriban talán még a maiaknál is többen hittek.
A paranormális jelenségek szószólói érdekesen reagáltak a tudomány előretörésére. Nem vetették el a különböző megfoghatatlan mítoszokat, hanem ezeket is a fizikai világ titokzatos jelenségeinek tekintették, és megpróbálták őket az új eszközök segítségével igazolni. Berger is buzgón nekilátott, hogy az agy által kibocsátott hullámok között megtalálja a nővérét riadoztató telepatikus csodát. Abban hitt, hogy a gondolatok éppen úgy áramlanak a levegőben, mint a drót nélküli távíró jelei.

Majdnem Nobel-díjas

Annak ellenére, hogy a fizikáról nem sok fogalma volt, fáradhatatlanul kísérletezett. Az elektródákat vagy ezüstfólia segítségével az alanyok fejbőrére tapasztotta, vagy tűként szúrta a fejbőrükbe, a műszer által mutatott jeleket pedig igyekezett fotópapíron rögzíteni. Saját magán ötvenhat ilyen vizsgálatot hajtott végre, a fián, Klauson pedig hetvenhármat. A siker érdekében mindkettőjük haját leborotválta.

1929-re jutott odáig, hogy a saját készítésű műszere jól látható, értékelhető agyhullámokat produkált. Elektro-enkefalográfnak nevezte el. A tudományos közösség kezdetben nem vette komolyan az eredményeit. Unalmas, begyepesedett amatőrnek tartották, aki az egyetemen is szóról szóra ismétli a saját előadásait, kísérleteit pedig reménytelennek gondolták. A felfedezése jelentősége csak akkor kezdett nyilvánvalóvá válni, amikor egyre több kutató ismételte meg az eredményeit.

A harmincas évek közepére a tudományos közösség rádöbbent, milyen forradalmian új eszközt adott a kezükbe, így Berger egyszer csak híres lett.

Büszkeségét csak az csorbította, hogy a telepátia létezését nem sikerült bebizonyítania. Ezen túl is hitt benne, a kudarcot pedig azzal magyarázta, hogy az agy által kibocsátott hullámok nem juthattak el a nővéréig, mivel a kísérletei tanúsága szerint azok nem elég erősek.

Miközben egész Európában és Amerikában is gyorsan terjedt az EEG használata, Berger egyre rosszabb fizikai és lelkiállapotba került.
Súlyos depresszióba esett, bőr- és szívbetegségek kínozták. Ennek oka sokak szerint a náci párttal folytatott ellentmondásos, feszült viszonya volt. Kényszerből ugyan támogatta az új rendszer törekvéseit, de nem tudott azonosulni velük, ezért az évtized végére visszavonulásra kényszerítették, egy idősek otthonában kellett dolgoznia. A kínjait az sem enyhítette, hogy 1940-ben Nobel-díjra jelölték, mivel balszerencséjére 1940–42 között – a világháború szorításában – a Nobel-díjakat nem osztották ki. Hans Berger végül saját maga vetett véget az életének: 1941-ben felakasztotta magát.

2021. szeptember 10-én, két nappal a pápalátogatás előtt utaztam az 5-ös busszal keresztül a fővároson, és félúton megszólalt a hangszóró: „Köszöntjük Ferenc pápát, hallgassunk meg tőle egy gondolatot: »Ha egy ember meleg, keresi Istent és jószándékú, ki vagyok én, hogy elítéljem?«” Ismerőseim más járműveken is hallották ugyanezt. Elgondolkodtam: valóban ez lenne Ferenc pápa egyik legfontosabb üzenete? A liberális fővárosi vezetésnek megfelelni akaró BKK számára kiemelten fontos idézet, ez egyértelmű. Egy katolikus hívő számára ennél sokkal iránymutatóbb kijelentéseket is tett a pápa, mégis el kell ismernem: sok minden sűrűsödik ebben a kiragadott mondatban is. Itt van mindjárt az egyik leghangsúlyosabb szó: elítéljem, elítélni. Ha valami elmondható nyolcéves pápaságáról, ez bizonyosan: a lehető legkevesebbet ítélkezett, mindig igyekezett tekintettel lenni az emberek egyedi nehézségeire. Bennem legjobban az maradt meg, hogy az egyházat egy tábori kórházhoz hasonlította. „Világosan látom, hogy az, amire az egyháznak ma leginkább szüksége van, az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez. Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat csata után. Haszontalan dolog egy súlyos sebesülttől a koleszterin- és vércukorszintje után érdeklődni. Előbb a sebeket kell ellátni, utána beszélhetünk minden másról. És alulról kell kezdeni! Az egyház néha apró dolgokba, kicsinyes előírásokba zárkózik. A legfontosabb azonban az első hír: Jézus Krisztus megváltott téged!”

Ezt hozza, hozta tehát Ferenc pápa: az irgalom üzenetét. Amit viszont sokan hiányolunk vagy kevesellünk, az a belső közösség összetartó elveinek a megerősítése.

Hiszen egy tábori kórház csak akkor működhet hatásosan, ha van egy hitében és tudásában erős, képzett és tettre kész orvosi-ápolói gárdája – amely mögött pedig ott kell lennie egy hitében erős, hétköznapi életében viszonylag kiegyensúlyozott és példamutató tömegnek, amely a tábori kórház missziósainak munkáját támogatja, hátországát biztosítja. Ennek a csöndes hátországnak a hite mintha nem kapott volna elég támogatást, fogódzót Ferenc pápától az elmúlt nyolc évben.

De valóban nem kapott? Vagy csak nem jutott el hozzánk elegendő lelki megerősítés, tanítás? A Magyar Kurír önálló rovatában elolvasható a pápa valamennyi nyilvános megszólalása, még a Twitter-üzenetei is. Vajon hány emberhez jutottak el? (Tudjuk-e például, hányszor említette meg a pápa nyilvánosan a közelgő magyar–szlovák utazását, és hogy milyen lelkülettel készült rá?) A helyzet az, hogy még a hívő katolikusok többsége is a liberális vagy a konzervatív hír- és politikai oldalakról értesül először Ferenc pápa egy-egy szövegkörnyezetéből kiragadott mondásáról, annak többnyire fals értelmezéséről. Olyan médiumokból, amelyek vagy kisajátítják a pápa egy-egy mondását a saját önigazolásukra, vagy a pápát ki nem állhatják. És csak jó esetben néz utána az eredetinek valamelyik egyházi médiumban. Sajnos én sem vagyok kivétel.

Ferenc pápa visszavonhatatlanul elviszi a távoli csodálat lehetőségét.
II. János Pál óta egyre csak fokozódik a média hatalmas térnyerése, és elveszi a tiszteletet tápláló megismerhetetlenség, ritka megpillanthatóság, távoli csodálat lehetőségét. Ma már mindennap láthatjuk bármelyik közszereplőt, így a pápát is a körme hegyétől a haja száláig, a fájós derekáig, szinte az ottlét élményével. Hallhatjuk minden meggondoltan és meggondolatlanul odavetett szavát, nyelvbotlását vagy aranymondásait, szinte az „ott és akkor” illúziójával.

Hús-vér, néha csillogó, máskor esendő embert hoz nekünk saját személyében, vezetőként. És ilyenek lesznek majd szükségszerűen az utódai is a pápai székben.

Ferenc pápa elviszi tőlünk azt a hitet is, hogy minden magát katolikusnak valló ember kétkedés nélkül, egységesen felsorakozik a mindenkori pápa mögött.
Ezt valójában csak addig hihettük, amíg a szocializmus hírzárlata elfedte előlünk a valóságot; a rendszerváltás óta viszont előttünk is nyilvánvalóvá vált a II. Vatikáni Zsinat reformjait követő jelentős kettészakadás, a tradicionalista kisebbség fájdalmas leválása és távolodása a pápához (és zsinathoz) hű egyház testéről. És ugyanennek az előképe ott volt már a 19. században is, az I. Vatikáni Zsinat után az ókatolikusok elszakadása, akik nem tudták elfogadni a zsinat új dogmáit. Ferenc pápa személye még tovább növelte a megosztottságot: immár belül is van egy hangos kisebbség, akik katolikusabbak a pápánál, és akiknek a hatása a közösségi médiában, az interneten számarányuk többszöröse. Szélsőségeseik pedig egyenesen antikrisztusnak tartják a mostani pápát.

Ferenc pápa végképp elviszi tőlünk, katolikusoktól mindazokat az uralkodói, hatalmi és gazdagság-jelképeket, amelyeket már elődei kezdtek kivonni a használatból.
Múzeumba kerülnek az embermagasságot meghaladó palástok, az uszályok, amelyekhez három segítő kellett, hogy a pápa járni tudjon bennük, a hermelinszegélyes körgallérok és fejfedők, a pápai díszernyő és a hatalmas strucctollas legyezők mint hatalmi jelvények, a tiara (a három aranypántos pápai korona, amelyet ma már csak pápai címereken láthatunk), a pápai hordszék… Valamennyi tradicionális viseleti vagy használati darabról lehet tudni, hogy mikor, melyik században váltak a pápák megjelenésének részévé, így tehát ahogy bekerültek, úgy egyszer ki is kerülhetnek.

Mégis hiány- és bizonytalanságérzetet okozhat ez a folyamat azokban, akik megszokták, vagy akik számára e pompázatos és szimbolikus jelentésű külsőségek összeforrtak hitük lényegével.

Ferenc pápa elviszi az egyértelmű magyarázatokat, a „majd én megmondom, mit és hogyan tegyél” tekintélyelvűségét.
Akik ilyen vezetőre vágynak, nagy hiányt élhetnek meg. Helyette Ferenc pápa anya- és pásztoregyházról álmodik. „Az egyház szolgái legyenek irgalmasak, kísérjék az embereket jó szamaritánusként, aki lemossa, megtisztítja és felemeli felebarátját. Ez a tiszta evangélium. Isten nagyobb, mint a bűn.” Olyan egyházat szeretne, amely nemcsak nyitva tartja a kapuit, hanem utána is megy a nem hívőknek, akik elkerülik a templomokat. Meg kell hallgatni őket, miért döntöttek így, még tisztelni is lehet az érveiket, és majd adódik lehetőség, hogy rávegyük őket a visszatérésre – vallja. „Ki vagyok én, hogy elítéljem?” – kérdezte szinte önmagától, szívből jövően egy kötetlen beszélgetés során, épp a melegek kapcsán. „Te vagy a pápa” – válaszolhatnánk neki. Ám ő nem gondolja, hogy a pápa elítélhet bárkit. Egy rossz tettet, egy terrorcselekményt vagy gyilkosságot igen, de nem a személyt, amíg meg nem ismeri indítékait. A Jézus tanítása szerint rossznak vagy rendetlennek minősülő cselekedet elkövetőjét, aki ráadásul vergődve keresi élete mélységeiből a kiutat, nem ítélheti el, csak irgalommal közeledhet felé. Ugyanezzel a lelkülettel mosta meg és csókolta meg egy börtön elítéltjeinek a lábát nagycsütörtökön – és mennyi ítéletet kapott érte! Hasonlóan tekint azokra is, akik az egyház számára „szabálytalan körülmények között, bonyolult helyzetekben” élnek: hozzájuk úgy kell közelednünk, mint akiknek nyitott sebeik vannak. „Ellátni a sebeket, ellátni a sebeket… És alulról kell kezdeni!”

Mindezeket a régi fogódzókat, megszokásokat, elvárásokat jelképesen és valóságosan is elviszi. De mit hoz helyette?

Úgy tűnik, „csak” önmagát, ő pedig egyik példaképének, Boldog Fáber Péternek a 21. századi mása szeretne lenni. Boldog Fáber Péterről addig nem is hallottunk, amíg a pápa nem emlegette: a jezsuita rend alapítójának, Szent Ignácnak egyik legelső társa volt. S hogy mi ragadta meg Ferenc pápát, Jorge Mario Bergogliót Boldog Péterben? „Az, hogy párbeszédet folytatott mindenkivel, a legtávolabbiakkal, még az ellenfeleivel is. Egyszerű vallásossága, bizonyos fokú naivitása, szolgálatkészsége, a figyelmes belső megkülönböztetése. A tény, hogy nagy és erős döntések embere, ugyanakkor képes vonzó, nyájas lenni.”

Idézetek forrása: Jó napot! Ferenc pápa vagyok. Szerkesztette: Horváth Árpád SJ, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 2014.

Véleménycikk

Egyszer felsorolta, mi mindenről szeretett dalt írni, többek között: földről, családról, otthonról, nehéz időkről, whiskyről, udvarlásról, házasságról, válásról, háborúról, börtönről, kárhozatról, üdvösségről, lázadásról, hazafiságról, tragédiáról, szívfájdalomról, szerelemről. Külön kiemelte: az édesanyjáról. És Istenről. Nem csoda, hiszen az egyházi zenék meghatározták az életét, azokat pedig gyerekként az édesanyjától hallotta először, majd a Mississippi-folyó környéki gyapotföldeken dolgozva maga is énekelte. Később lemezen is kiadta őket Anyám himnuszos könyve címmel, s a kedvenc albumaként emlegette. Pedig sokáig nehezen vette rá magát a Biblia forgatására, ám akkor egy szuszra elolvasta az egész Újszövetséget. Utána azt hirdette, „Krisztus evangéliumának mindenkor nyitott ajtónak kell lennie, rajta üdvözlőtáblával bárki számára”. Talpig feketébe is azért öltözött először, mert felkérték gospeleket énekelni egy istentiszteleten, s a fekete ingét tartotta ehhez a legelegánsabbnak. Később dalt írt arról, hogy a feketét a szegényekért, az elesettekért is hordja, akik soha nem olvasták vagy hallották Jézus szavait, s onnantól fogva mindig ebben lépett fel, ő lett a zenevilág Man in Blackje. 

Kiút a sötétből a fényre

Valóban egész életében kiállt a szerencsétlen sorsúakért, köztük a rabokért – első börtönkoncertjét 1959-ben adta. Ahhoz azonban, hogy 1968-ban megszülethessen az első börtönkoncert-lemeze, egy évvel korábban le kellett mennie abba a bizonyos barlangba.

Addigra már az amerikai countryzene sztárja volt, egyúttal rabja az amfetaminoknak és a barbiturátoknak, amelyeket naponta többször – nem is gyógyszerként, inkább minden más helyett pótszerként – fogyasztott.

Volt, hogy a torka is kiszáradt tőlük, nem tudott énekelni, akkori önmagát utólag így jellemezte: „egy sétáló látomás voltam a halálról, s pontosan úgy is éreztem magam”. Az ominózus napon dzsipjével a Tennessee-folyónál lévő NickaJack barlangrendszerhez hajtott. Sok futballstadionnyi kiterjedésű területről van szó, ahol korábban már járt indián műtárgyakat keresni. Azt is tudta, sokan odavesztek már ezekben a barlangokban – ő is pont olyan messze szeretett volna mászni, hogy ne találja meg a kiutat, s hiába is keressék. Három órán át ment, zseblámpái lemerültek, elfeküdt a sötétben. „A fény hiánya is jól mutatta, hogy abban a pillanatban távolabb kerültem Istentől, mint valaha voltam” – emlékezett.

A legpusztítóbb magányról számolt be, amelyet életében érzett. „Azt hittem, elhagyom Őt, de Ő nem hagyott el engem – ismerte fel a bajban. – Egy nagyon világos, egyszerű gondolatra lettem figyelmes: nem én irányítottam a sorsomat. Nem én döntök a halálomról. Isten idejében fogok meghalni, nem pedig az enyémben. Nem imádkoztam (…), de ez nem akadályozta meg az Urat abban, hogy közbelépjen.” Hiába élte át ezt a fajta istenélményt, a teljes sötétségben fogalma sem volt, melyik alagútban kúszhatna tovább, hogy kijusson az útvesztőből. A föld mélyén nem volt sem illat, sem fény, sem más impulzus, amely vezethette volna. „Elkezdtem mászni minden irányba, amerre a sugallat vitt, előre tapogatva a kezeimmel, nehogy szakadékba zuhanjak, lassan és nyugodtan haladva, mint egy rák.” Cash végül lágy szellőt érzett, s tudta, hogy annak iránya jelzi a kiutat. Később fény is jött a barlang nyílása felől, amely előtt szerelme, későbbi második felesége, June és édesanyja várták egy kosár étellel és itallal. Érezték, hogy baj van, s valami a barlanghoz vezette őket, ahol Johnny autója állt. Hazafelé azt mondta nekik: „Ő megmentett attól, hogy megöljem magam”. Azt is megjegyezte, hogy kész elkötelezni magát az Úr mellett, s mindent megtesz, hogy megszabaduljon a drogoktól.

A vonal mentén járva

Ígéretét meg is tartotta. Néhány héttel később egy középiskolában hosszú idő után először teljesen tisztán lépett fel, s meglepve tapasztalta, hogy a színpad ajzószerek nélkül nem is olyan félelmetes hely, mint gondolta. 1968-ban aztán rögzítette a Live at Folsom Prison börtönlemezt, ’69-ben feleségül vette June-t, és elindult a saját televíziós showja, ’70-ben pedig megszületett fiuk, John. Rájött, hogy a józanság neki való. Így összegezte megújult kapcsolatát a Teremtővel: „Életem legnagyobb öröme az volt, hogy már nem éreztem magam elválasztva Tőle. Most Ő a tanácsadóm, a szikla, amelyen állhatok.” Így értékelődtek át egyik legismertebb dala, a Walk the Line sorai is: „Mivel az enyém vagy, a vonal mentén járok.”

Ugyanakkor azt is meg kellett tapasztalnia, hogy a megváltás nem ruházható át, mást nem menthet meg a démonaitól.

A Greystone Chapel című dalt, amely egy börtönkápolnáról szól, ahol azok lelkét is felszabadítja az Úr, akiknek a teste rab, Glen Sherley fogvatartott írta. Ez Casht annyira magával ragadta, hogy elő is adta, majd három éven át lobbizott Sherley feltételes szabadlábra helyezéséért, még Ronald Reagant, Kalifornia akkori kormányzóját is felhívta. Sherley-t 1971-ben bocsátották szabadon annak köszönhetően is, hogy Cash munkát adott neki a zenekara mellett. A férfi azonban nem tudott beilleszkedni a csapatba, kirúgták, ismét a drogokhoz menekült, és hét évvel később véget vetett az életének. Cash első házasságából származó egyik lánya, Rosanne később azt mondta, az apja egészen addig hitt abban, hogy másokat is meggyógyíthat.  

Kép

Johnny Cash és June Carter - Kép: Wikipedia

A zenész időközben mély barátságot kötött Billy Graham evangélista-prédikátorral is, részben a beszélgetéseik ihlették a Gospel Road című filmet, amelyet Cash 1973-ban Jézus életéről készített (később, 1986-ban Pál apostol életéről pedig regényt írt, Man in White – Férfi fehérben címmel). A Gospel Road forgatókönyvírója és narrátora is Johnny Cash volt, Mária Magdolnát pedig a felesége alakította. Cash egyszer azt mondta: „Az Európába, Ázsiába és Ausztráliába tett utazásaim során rájöttem, hogy az evangélium az egyetlen tan, amely valóban működik és minden emberre érvényes. De amikor egy felekezet azt kezdi érezni – vagy ami még rosszabb, tanítani –, hogy az Ige csak az ő sajátos értelmezésében nyitja meg az ajtót a Mennyország felé, akkor veszélyesnek is érzem.” Az is jellemezte tehát, hogy igen árnyaltan látta az egyházi szervezetek hibáit, és – miként a legtöbb hívő – olykor kételkedett is. De az útról már soha nem tért le.

A hetvenes évektől szokatlan „tizedformát” ajánlott fel: minden tizedik dala, amelyet felvett, vallási himnusz vagy gospel volt.

Párjával, családjával a bibliai helyszíneket is újra meg újra felkeresték Izraelben – meg is merítkeztek a Jordán folyóban –, miután June egyszer azt álmodta, hogy Johnny a Szentföldön prédikál, s ezt úgy értelmezték, hogy valamilyen módon Jézus nyomdokaiba kell lépnie. Végül csak azért nem állt ő maga is prédikátornak, mert felesége meggyőzte, hogy a dalaival még több emberhez juttathatja el az evangéliumi üzeneteket.

Mindig újra talpra állni

Greg Laurie, egyik életrajzi könyvének szerzője úgy fogalmazott: „Johnnyról a szentek azt gondolták, hogy bűnös, a bűnösök pedig azt, hogy szent. Valójában mindkettő volt.” Leginkább talán egy esendő, hétköznapi szent, ettől oly valóságos és hiteles. Egész életét küzdelmek kísérték: bátyját, Jacket, akire nagyon felnézett, gyerekkorukban szinte kettévágta egy fűrészgép. Ezért a balesetért az apjuk Johnnyt is hibáztatta. „Isten rossz fiút vett el” – mondta, miután sosem tudott megbékélni kisebbik fia művészi érzékenységével. Johnny bűntudata mindig megmaradt, ahogy a kettősség is: szíve szerint már a zenészi karrierjét is gospelekkel kezdte volna, csak a kiadók kezdetben nem voltak vevők rá. Közben viszont jó néhány éjszakát töltött rács mögött kisebb vétségekért, egyszer például nagyobb mennyiségű amfetaminnal bukott le a mexikói határon, egy másik esetben pedig droghatás alatt egy elszabadult tábortűzzel még egy erdőt is felgyújtott (ezt 82 ezer dollárja bánta). „Keresztény művész vagyok (…), de rögtön bevallom, hogy én vagyok a legnagyobb bűnös közülük” – utalt egyszer az elítéltekre az egyik börtönkoncertje kapcsán. June viszont csak azzal a feltétellel ment hozzá, hogy rendbe szedi az életét. Johnny neki és az Úrnak köszönheti, hogy nem csatlakozott az öngyilkos vagy túladagolásban elhunyt sztárok táborához.

Annyiban mindenképp Jézus nyomán haladt, hogy a társadalom peremére szorult bűnözők elé is kiállt Istenről és a megváltásról énekelni, hiszen pontosan tudta, milyen elesni, talpra állni, majd újra elesni.

Volt egy első házassága is, amelyben nem tudott férjként és apaként helytállni, és elhagyta feleségét, Vivian Libertót négy lányukkal együtt. Később a leszokás az alkoholról és a gyógyszerekről (egyikkel tompította a másik mellékhatásait) sem egy lépcsőben sikerült neki. Még a nyolcvanas évek elején is járt kezelésre. A fájdalomcsillapítók szedésébe azért esett vissza, mert többször is rájuk kényszerült: 1981-ben például megtámadta egy strucc, amely eltörte a bordáit, a hasi szerveit pedig csak a hatalmas fém övcsatja óvta meg a madártól.
Életútja mindenesetre azt üzeni, a hibák után is van újrakezdés – bárkinek. Neki ehhez kellett June is, akinek már az 1956-os első találkozásukkor megígérte, hogy egyszer feleségül veszi (noha még mindketten házasok voltak mással). Végül 2003-ig lehettek együtt, amikor June májusban, Johnny pedig szeptemberben adta vissza a lelkét a Teremtőnek. Cash a kedvese nélkül töltött utolsó négy hónapjában is 60 dalt írt, amelyeket felénekelni már nem tudott. Larry King legendás műsorvezetőnek azt vallotta: „Az élet – ahogy Isten nekem adta – csupán egy tálca volt. Az élet aranytálcáját tette elém. Gyönyörű volt.”

Források:
 Johnny Cash – Patrick Carr: Johnny Cash önéletrajz
 Greg Laurie: Johnny Cash: The Redemption of an American Icon
 Michael Streissguth: Johnny Cash: The Biography
 https://www.newyorker.com/books/page-turner/johnny-cashs-gospel
 https://www.godreports.com/2019/02/johnny-cash-walked-the-line-with-jesus/
 https://www.hopechannel.com/au/read/the-day-god-saved-johnny-cash

Ha valaki New York-ban jár, és a kikötő túloldaláról feltekint az ég felé nyújtózkodó manhattani felhőkarcolókra, talán még eszébe jut, merre álltak egykor a World Trade Center ikertornyai. A támadás után a leomlott épületek törmeléke és a hatalmas porfelhő még öt hónapon át ott ült a városon, a romok eltakarítása pedig további kilenc hónapig tartott. Az ikertornyok alapjai helyén ma az áldozatok emlékműve található. A támadásban meghalt emberek átlagéletkora 40 év volt, többségük férfi. Ha a látogató megszámolná a leomlott tornyok helyén álló emlékmű bronz köveibe vésett neveket, 2977 ember nevét találná ott, akik 3000 gyermeket hagytak hátra. Gyakran elemzik a támadások politikai következményeit, hogyan ment háborúba Amerika egy nehezen meghatározható radikális ellenség ellen, hogyan kezdődött a „terror elleni harc”.

Sokkal kevesebb szó esik a támadások emberi következményeiről, arról a felfoghatatlan veszteségről, amit közel 3000 ember értelmetlen halála okozott.

Ma már 2001. szeptember 11. eseményei összefolynak az utána következő napokkal, a politikai döntésekkel és az afganisztáni, valamint iraki háborúkkal. Az események napjaiban teljes volt a káosz, a zavar. A világon mindenhol élőben közvetítették az óriási tornyok összeomlását. Mi következik? Háború lesz? S a szörnyű kérdés: hányan haltak meg? A legnagyobb drámát azok élték át, akiknek rokonai, ismerősei ott dolgoztak a World Trade Centerben. Az ikertornyok összeomlásakor még nem lehetett tudni, hogy hányan rekedtek az épületekben, a hatóságok nem tudtak pontos számokat mondani. A híradókban elmondták, hogy egy átlag napon több tízezren dolgoztak az ikertornyokban. Amikor kitisztult a kép, és rendeződtek az információk, kiderült, hogy 15 ezren voltak aznap reggel az épületekben, akik közül közel háromezren haltak meg.

Kép

Kép: pixy.org

A tragédia utáni hónapokban nyilvánosságra kerültek a túlélők és a hátrahagyottak történetei. Már néhány héttel a tragédia után, amikor az amerikaiak számára még friss volt a trauma, elkezdték meginterjúvolni az áldozatok gyerekeit. Az egyik első riport a CBS csatornán alig egy hónappal a támadás után jött ki, ekkor még azt hitték, hogy több mint 10 ezer gyermek maradt félárván, mutatva, hogy milyen sokáig tartott az azonosítás.

A gyerekek őszintesége és reményteli mondataik hatalmas kontrasztot képeztek az elképesztő gonoszsággal szemben, amely miatt elveszették az apjukat.

„Azt hiszem, ha visszamehetnék szeptember 11-re, arra kérném apát, ne menjen aznap dolgozni. Visszamennék időgéppel, és megmondanám neki, hogy szeretem” – mondta a nyolcéves Danielle Spinelli, aki gyerekes és kedves naivsággal azt közölte a riporterrel, hogy ha a terroristák találkoztak volna az édesapjával, Frankkel, akkor biztosan nem akarták volna megölni. A támadás után sok ehhez hasonló történetet írtak meg az újságok, a gyerekek szerepeltetése még szomorúbbá tette a szörnyű tragédiát, másrészt azt az üzenetet hordozta, hogy Amerikának ezután is lesz jövője. Az amerikaiak azokban a hónapokban a legjobb oldalukról mutatkoztak meg, közösségi szinten és egyénileg is igyekezetek segíteni a családokon.

Később kiderült, hogy az áldozatok maguk mögött hagytak 108 még meg nem született gyermeket is.

Az egyéves évfordulón több tévétársaság felkereste az újdonsült anyákat, majd ezt 10 évvel később is megismételték. Az ABC hírcsatorna riporterének néhány utólag született gyermek elmondta, milyen büszke, ha valaki azt mondja neki, hogy az apjára hasonlít. Egyikük, Robert Atwood elmesélte, hogy mindig megnyugtatja, ha ránéz tűzoltó édesapja fotójára, majd a tükörbe néz, és egy hasonló arc néz rá vissza. Az anyukák mindent megtettek, hogy a gyerekek számára az apjuk több legyen, mint egy név vagy csak a fényképeken felbukkanó távoli alak. Nehéz és szomorú feladat volt a gyerekeknek olyan apák emlékeit ápolni, akit soha nem ismertek. Kedves, megható és szomorú történeteik a szeptember 11-ei amerikai történelem részévé váltak.

A gyerekek közül a 10. évfordulón a 10 éves Nicholas Gorki beszédet mondott az édesapjáról, akit soha nem ismert: „Az apám Sebastian Gorki, akivel soha nem találkoztam, mivel még az anyukám hasában voltam. Szeretlek, apa. Szeretem, hogy örültél annak, hogy érkezem. Az élet ajándékát adtad nekem, és azt kívánom, bárcsak itt lehetnél, hogy ezt velem élvezd.”

20 évvel később dokumentumfilm is készült négy fiatalról, akik 9/11 után születtek. A fiatalok számára az apjuk elvesztése tompa és megszokott fájdalommá szelídült. Az egyikük, Alexa Smagala édesapja tűzoltó volt, aki a déli toronyban mentette az embereket, amikor az épület összeomlott. A lány elmondta, hogy gyerekként sokszor mondta az édesanyjának, hogy azt kívánja, bárcsak ne lett volna olyan bátor az apukája. A fiatalok különböző formában, de mind igyekeznek ápolni az elvesztett apjuk emlékét.

A gyerekek közül sokan nagy médiaérdeklődés közepette nőttek fel, az identitásuk részévé vált, hogy ők „szeptember 11.” gyermekei.

Sokuk, akiknek apja tűzoltó volt, úgy döntöttek, hogy az ő nyomdokaiba lépnek. A CNN néhány éve riportot készített a Palombo-családról, ahol az apa halála 10 gyermeket hagyott árván. A gyerekek büszkék voltak az édesapjukra, és egyikük, aki külsőleg is leginkább hasonlított a családfőre, a tűzoltó hivatás mellett döntött. A fiatalok elmondták, hogy az adott nekik erőt, hogy az édesapjuk egy bátor és istenhívő ember volt, aki mások segítése közben halt meg. A családnak nem volt könnyű 10 gyerekkel apa nélkül, de az idősebb fiúk átvállalták az apjuk szerepét.

Kép

Szeptember 11-ei emlékmű - Kép: pixabay.com

Ezeknek a tragédiát hősiesen viselő gyerekeknek és fiataloknak a történetei évről évre elhangzanak a megemlékezéseken, dokumentumfilmek és podcastek foglalkoznak velük. A kollektív emlékezet részévé váltak. Az újságok és a tévécsatornák ráéreztek, hogy a gyerekek jelképezik a reményt ebben a tragikus történetben. Mára mindannyian felnőttek, sokuk megházasodott és gyermekeik születtek, és sokan az emlékeik ellenére továbbra is New Yorkban élnek. Ők mindig magukkal hordják szeptember 11-ét.

Történeteik minden évben újra és újra emlékeztetik az amerikaiakat, hogy a béke törékeny, és megtanítják őket arra, hogy értékeljék azt a nyugalmat és jólétet, ami adatott nekik.

Amikor elkezdted a sminkelést, még nem volt olyan népszerű ez a szakma Magyarországon, mint ma. Hogyan lettél sminkmester?

Valóban nagyon jókor kezdtem el, először csak hobbiszinten, majd egy ideig párhuzamosan dolgoztam sminkesként és a saját építőipari vállalkozásomban. Még jóval az előtt ugyanis, hogy megtanultam volna sminkelni, alapítottam egy céget, amellyel ipari és garázskapukat forgalmaztunk, és a napi munka során gyakorlatilag csak férfiakkal kerültem kapcsolatba. Bezzeg ma mennyire más a helyzet! A fordulatot az hozta el, amikor egy divattervezőnek tanuló barátom vizsga-divatbemutatóján kaptam egy ingyen sminket. Anyukám is velem jött erre a divatbemutatóra, és ő győzködött, hogy menjek el az ottani sminkes által reklámozott sminkiskolába. Én nem szeretem az ilyen direkt marketinges fogásokat, de anyukám nagyon mondta, hogy bele kellene kóstolnom a sminkelésbe, mert ez a világ nagyon nekem való. Érdekes, hogy ő már gimnazista koromban is ajánlgatta nekem a színházi sminkes foglalkozást. Végül csak beleültette a bogarat a fülembe, s egyszerre azon kaptam magam, hogy egyik sminkiskolát végzem a másik után, és szinte már az első perctől lettek kisebb munkáim is. Amikor aztán a kétezres évek vége felé a gazdasági válság az ingatlanipart is elérte, a garázskapus vállalkozásom már nem ment annyira jól, nem volt annyi betérő vevő, ezért egy rövid ideig a garázskapu-bemutatóterem és a sminkstúdióm ugyanott működött. Természetesen azért két külön helyiségben kaptak helyet. 

Mi okozza a legnagyobb kihívást ebben a szakmában?

Az a legnehezebb benne, hogy általában egy teljesen idegen ember érkezik a szalonba, és neki kell olyan sminket készítenem, amelyről nem én gondolom azt, hogy jól állna neki, hanem amit ő szeretne magán látni.

Sokszor személyes kérdéseket kell feltennem, hogy egy kicsit megismerjem az alanyokat, meglássam hogyan viselkedik az arcuk. Rendszeresen sminkelek a televízióban, és ha ott olyan alany jön hozzám, akivel addig még nem dolgoztam, mindig megnézem, milyen sminket szokott viselni, és ki is faggatom, hogyan szokta, hogyan szereti sminkelni magát. Persze az sem mindegy, mit fog viselni az alkalmon, ahova készítjük a sminket. Az a nehéz ebben a navigációban, hogy mi, sminkesek tudjuk a szakszavakat, és általában ugyanazt értjük „füstös szem” alatt, de egy átlagember sokszor azt mondja, füstös szemet akar, majd hozzáteszi, de ne legyen túl erős. Ez már önmagában ellentmondás.

Örök dilemma, hogy mi a smink feladata: lehet valakiből csodaszép babát csinálni, csak mondjuk nem biztos, hogy az új arcnak sok köze lesz a valósághoz... 

Én a médiában dolgozva leginkább természetes sminkeket készítek, próbálom mindenki saját vonásait megtartani, de én is tapasztalom, hogy van, aki mondjuk az esküvőjére olyan sminket készíttet, hogy aztán ő maga is meglepődik, hogy a tükörben valóban a saját arcát látja-e. Nagy változásokat érhetünk el egy-egy profi sminkkel, a jó ízlés határain belül maradva is. Ha egy szeplőkkel teli arcot sminkelek, ha csak nem volt különleges kérés erre vonatkozólag, nem szeretem teljesen eltüntetni a szeplőket, hiszen hozzátartoznak az archoz, az illető karakteréhez.

Mintha most trend is lenne, hogy csak kevés sminket használjunk, úgy legyünk kifestve, hogy ne is látszódjon igazán, hogy sminket viselünk.

A mostani korban szinte valamennyi sminkes stílus jelen van, de természetesen a bátor kísérletezés leginkább a fiatalokat jellemzi. Egy natúr smink elkészítése bár egyszerűnek tűnik, mégis nagy kihívást okozhat, hiszen ebben az esetben csak árnyékokkal játszhatunk, mivel színeink nincsenek. Ha egy olyan dolgot, újdonságot kell mondanom, ami az utóbbi évek trendjeiből minden értelemben kiragyogott és nagyon népszerű is lett, akkor a highlightert (selyempor vagy szaténpor – a szerk.) emelném ki. A termék jellemzője, hogy alacsony a pigmenttartalma, tehát kevesebb színanyagot tartalmaz. Nagyon finom őrlésű porról van szó, amelyben a csillogás érdekében mikroglitterek is lehetnek, és leggyakrabban azokra a területekre visszük fel az arcon, ahova a pirosítót is tennénk.

A highlighter alapvetően fiatalít, ugye?

A sminkkel mindig az a célunk, hogy fiatalítsunk és emeljünk a szépségen.

Mondjuk egy 17 éves, szalagavatóra kisminkelt lányt inkább öregít a smink...

A sok smink öregíti őket, ez tény, de az is igaz, hogy ők még bármit magukra tehetnek, mert szinte minden jól áll nekik.

Sok anyuka hozza el hozzám már tizenhárom-tizennégy éves korában a lányát abban bízva, hogy tőlem jobban elfogadják a tanácsokat.

Ilyenkor lehet, hogy én is mutatok nekik erősebb sminkötleteket, persze csak a korosztályuknak megfelelőket, de mindig igyekszem hangsúlyozni, hogy nekik még nincs szükségük sok sminkre.

Kép

Prokop Kata - Kép: sminkmester.hu

Az csak mendemonda, vagy igaz, hogy a bőrünk megsínyli a mindennapos sminkelést?

Ezzel a kérdéssel nagyon sokszor találkozom, és mindig elmondom, hogy a mai termékek már annyira jók, hogy ha megfelelő minőséget választunk, sokkal többet használunk velük, mint amennyit ártunk. Mindennapi használatra javasolnék például egy laza, vizes bázisú folyékony alapozót, amely, ha sminkelni akarunk, egyfajta bázisként működik, ebbe tapasztjuk bele a szemhéjfestéket, a pirosítót. Ma már tényleg nagyon jó alapozókat lehet kapni, mind különböző hatóanyagtartalommal rendelkeznek: bőrfeszesítő vitaminok, antioxidánsok vannak bennük, amelyeknek köszönhetően ugyanúgy működnek mint egy hidratálókrém, vagyis egész nap táplálják a bőrt. A jobbfajta alapozókban 15-ös, 25-ös napvédő faktor is van, ez télen-nyáron egyaránt fontos, ez pont a bőr korai öregedése ellen is véd. A nagyon vékony rétegben, jó eszközökkel felvitt alapozó nagyon jól hagyja lélegezni a bőrt, viszont megakadályozza, hogy a városi szennyeződések bejussanak a pórusaink mélyére. A szmog és a gyárak füstje miatt a levegő folyamatosan tele van szemmel nem látható mikroszennyeződésekkel, de egy jól kiválasztott alapozó megfogja ezeket a koszokat. Ilyenkor a szennyeződés legalább nem közvetlenül az arcbőrünkkel, hanem ezzel a vékony alapozóréteggel érintkezik.

Munkahelyi ártalom, hogy figyeled az utcán az emberek sminkjét?

Persze, ezt nem tudom már kikapcsolni. Mostanában főleg azt veszem észre, hogy az öltözködés és a smink mintha teljesen külön életet élne. Sokszor látok melegítőbe öltözött nőket hatalmas műszempillát viselni, hozzá hatalmas műköröm és teljes smink. Jó lenne, ha a hölgyek tudnák az alkalomhoz, a napszakhoz, a ruházathoz igazítani a sminkjüket. Mindig szemet szúr, amikor egy fiatal lány hétfőn reggel úgy jön szembe az utcán, hogy olyan a feje, mint egy diszkógömb. Jó lenne, ha tudnánk, hogy mikor mennyi csillogást enged meg a jó ízlés. Hétköznapra egy natúr smink lehet alkalmas selyemporos kiemeléssel. A másik jelenség, amelyet gyakran észreveszek jártomban-keltemben, az idősebb korosztályt érinti. Bármilyen meglepő, még mindig erősen itt van velünk a hetvenes évek nagy divatja: a kék és a zöld szemceruza. Nem mondom, hogy ma már egyáltalán nem lehet ezeket a színeket használni egy színben hozzáillő öltözékhez, de nagyon sok hölgy évtizedek óta semmi más sminket nem tesz az arcára, csak kékkel vagy zölddel húz egy jó vastag vonalat a szeme alá.

Mindenki meg tudna tanulni sminkelni?

Akinek van hozzá kedve, az meg tudja tanulni szépen kisminkelni magát, önmagunk kifestéséhez nem kell kézügyesség. Egyszerűen van pár trükk, amelyeket el kell sajátítani.

De három ecset nélkül nem lehet szép sminket készíteni sem otthon, sem máshol. Van egy nagyon alap eszközpark, amely nélkül nem is érdemes belekezdeni.

Létezik a sminkelésnek korhatára vagy egy nyolcvanéves nő is bátran sminkelheti magát?

Egyáltalán nincs korhatár. Nekem volt egy „pótdédnagymamám”, aki kilencvenkilenc éves korában halt meg, és az utolsó pillanatig feltette a rúzst. Viszont az igaz, hogy a kor előrehaladtával könnyebb elkövetni olyan sminkelési hibákat, amelyekkel ellenkező hatást érünk el, mint amit szerettünk volna. Ne feledjük: a megfelelően felvitt smink nem erősíti fel a ráncokat, egy laza fedőpúder minden korban egységesebbé teszi az arcot. A szemünket pedig nemcsak szemhéjfelvarrással, hanem megfelelően megválasztott sminkkel is szélesebbre tudjuk nyitni.

Évek óta éreztem, hogy valami nem stimmel, változtatni kellene. Nem lehet, hogy nem szól másról az életem, mint hogy próbálok kisebb-nagyobb sikerrel lavírozni a munka és a család között, és mindig oda teszem magam jobban, ahova épp szükséges, de bármelyikkel foglalkozom többet, lelkiismeret-furdalás gyötör. Nem láttam kiutat a mókuskerékből, ezért mindig csak arra koncentráltam, hogy az előttem álló nap teendőit megoldjam, a lehető legjobban szervezzem össze a család életét és a munkát.

Mindenre igen

Sosem vágytam karrierre, mindig is előrébb valónak tartottam azt, hogy családom, gyermekeim legyenek, mint hogy bármit elérjek a szakmámban, vagy eljussak valahova a ranglétrán.

Azonban abban is mindig biztos voltam, hogy édesanyámmal ellentétben, aki több mint tíz évig otthon volt velünk, én már akkor szeretnék visszatérni a munka világába, amikor még kicsik a gyerekek, mert úgy éreztem, szükségem van erre ahhoz, hogy kiegyensúlyozott édesanya legyek. Ezzel a gondolattal mentem vissza dolgozni, amikor a lányom két és fél éves volt.

Rövid időn belül egy újonnan induló közéleti magazin szerkesztésével is megbíztak. Másfél évvel később, amikor született a kisfiam, magától értetődőnek tartottam, hogy tovább csinálom. Úgy terveztem, hogy az aktuális számot még szülés előtt lezárom, hogy átadhassam magam ismét az anyai örömöknek, de nem sikerült, a gondolataim már máshol jártak. A kisfiam is előbb érkezett, mint vártuk, így az első hetek – az ismerkedésen túl – cikkírásról és korrektúrázásról is szóltak. Napközben, amikor a lányom óvodában volt, két szoptatás között dolgoztam.

Amikor sírt a kisfiam és karban akart lenni, előfordult, hogy egy ujjal gépeltem.

Aztán este, amikor már mindenki aludt, folytattam… Egészen a következő szoptatásig. Éreztem, hogy túlvállaltam magam, talán jobb lett volna visszamondani, de már késő volt, nem tehettem meg. Megcsináltam a lapot, szülés után két héttel elment a nyomdába. A következő szám készítésekor már volt bébiszitterem heti egy napon. Próbáltam mindent abba sűríteni, interjúk készítését, megbeszéléseket és egyéb intéznivalókat. Percre pontosan ki volt számolva az időm, ugyanis háromóránként hazajártam szoptatni. Az írást, szerkesztést az alvásidőre, illetve az esti fektetés utánra hagytam. Aztán, ahogyan nőtt a fiam, a heti egy napból kettő lett, majd kétévesen elment bölcsődébe, én meg visszatértem teljes állásba dolgozni. Rá fél évre újabb feladatra kértek fel a magazin szerkesztése mellett, és én igent mondtam a vezetői pozícióra, holott sohasem vágytam rá. Közben külsős munkák is megtaláltak, amelyekre szintén igent mondtam.

A dilemma

Az elmúlt években próbáltam mindenhol megfelelni, lelkiismeretesen elvégezni a rám bízott feladatokat. Igyekeztem a gyerekeimnek is a legjobbat nyújtani és rendelkezésre állni, amikor csak szükségük volt rám. Főnökeim is mindenfajta segítséget megadtak, ha mennem kellett, mehettem. Ennek ellenére többször előfordult, hogy utolsó volt a fiam az óvodában. Bár őt sosem érintette annyira rosszul, mint engem. Élvezte, hogy olykor négy óvó néni csak vele foglalkozik. A lányom is szívesen trécselt az iskolában a takarító nénivel, amikor időnként csak ketten maradtak. A délutánt igyekeztem teljesen velük tölteni, de este már sokszor hajtottam őket, hogy menjenek aludni, mert rám még többórás munka vár. A szervezetem nem egyszer jelzett, hogy visszább kellene lépni, nem lehet, hogy egész nap rohanok, majd este folytatom a munkát, és csak 5-6 órákat alszom.

Kép

Kép: Unsplash / Vitolda Klein

Kétszer mentő vitt el, először szívinfarktus-, másodszor tüdőembólia-gyanúval, de szerencsére vaklárma volt mindkettő.

Az orvosok diagnózisa mindig ugyanaz volt: kimerültség, amelyre azt javasolták, vegyek vissza a tempóból, pihenjek többet. – „Könnyű ezt mondani!” – gondoltam magamban. „Mégis hogyan? Melyik munkára, feladatra mondjak, illetve mondhatok nemet? Kinek okozzak csalódást, vagy hagyjak ott mindent? Ha másoknak megy egyszerre a több fronton helytállás, akkor nekem is mennie kell. Majd megoldom valahogy, nem adhatom fel” – így biztattam magam, közben legbelül éreztem, hogy nem bírom tovább, és muszáj lépnem valamit elsősorban a család miatt, de magam miatt is. 

Jó egy évig érlelgettem magamban a döntést, hogy otthagyom a munkahelyem, és hátrébb lépek a család érdekében. Először határidőket tűztem ki magam elé: eddig, majd addig csinálom még. Valahol kudarcként éltem meg, hogy nekem ez nem megy így tovább, sőt lelkiismeret-furdalás is gyötört, hogy feladom. Félelmeim is voltak bőven: féltem nemcsak kimondani, hanem megmondani is. Féltem, hogy csalódást és nehézséget okozok. Féltem otthagyni a biztos, jó munkahelyet, a kollégákat, a főnökeimet, akiket szeretek. Féltem a jövőtől: „Lesznek-e munkáim? Kellek-e másnak? Elfelejtenek-e? Fogok-e annyit keresni, mint korábban? Nem bánom-e meg a döntésem? Leszek-e még valaki?” Annak ellenére, hogy nem vágytam vezetői pozícióra, nehezen engedtem el, pedig tudom, nem attól vagyok valaki, amilyen hangzatos titulus szerepel a névjegykártyámon.

A döntés

Végül meghoztam a nagy döntést: szabadúszó leszek, és csak annyit vállalok, amennyi belefér abba az időbe, amíg a gyerekeim óvodában, iskolában vannak, a többit a Jóistenre bízom.

A megmondás mégis nehezen ment, de ahogy kimondtam a főnökeimnek, megkönnyebbültem. Nem marasztaltak, megértették a döntésemet, sajnálták, de elfogadták.

Néhány hete tart még csak az új életem, most tudom először kívülről szemlélni az elmúlt évek ámokfutását: hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe, miért nem tudtam belőle kilépni. Mert nem tudtam nemet mondani, és mindenkinek meg akartam felelni. Még szerencse, hogy a gyerekeim ebben nem sérültek, és nagyon klassz, alkalmazkodó kisemberek lettek. Ők már első pillanattól kezdve örültek az új helyzetnek, meg is jegyezték: „Milyen jó, hogy nem rohanunk mindig, és sokkal nyugodtabb vagy!”. Most nagyon résen kell lennem, hogy a megszerzett szabadságomat megtartsam, és a hirtelen felszabadult időmet ne újabb munkákra, hanem a családomra és magamra fordítsam. Már el is kezdtem gyakorolni a nemet mondást: két új munkalehetőséget is visszautasítottam. Még a maximalizmusomat kell elengednem, be kell érnem a „jóllal” is, nem kell mindent a legjobban csinálni.

Az elmúlt években egyre intenzívebb tudományos érdeklődés övezi az élet kezdeti szakaszát. A fogantatással, a születéssel és a méhen kívüli élet első pár hónapjával kapcsolatosan ugyanis olyan kiemelt fontosságú lelki folyamatok zajlanak, melyek bizonyítottan kihatnak az egész életünkre.
A Spiritusz háromrészes különkiadásában ennek a meghatározó időszaknak a pszichológiai sajátosságait vizsgáljuk.

Van-e később jelentősége annak, hogy kamaszkorban hogyan vélekedünk a gyermekáldásról? Mik azok a testbeágyazott emlékek? Milyen lelki tényezők akadályoztathatják a fogantatást? Mi az, ami segíthet, ami jót tesz?
„Nagyon sokszínű a paletta, számos konstelláció lehetséges annak kapcsán, hogy egy párnak miért nem fogan meg a gyermeke. A ráhagyatkozás, egymásra hagyatkozás, elfogadása a történéseknek pozitívan hathat a folyamatokra. Fontos, hogy a szülő a tudatos akaratlagosságból megérkezzen az igazi vágyba.” – vallja Andrek Andrea pszichológus.

Ezen esetek jelentős részében a lelki, pszichés folyamatok feltárása, a transzgenerációsan öröklött negatív beidegződések oldása komoly önismereti munkát igényel, de gyakran segíteni szokott.

Mi az igazán otthonos egy csecsemő számára? Mennyi az az „ideális idő”, amit a magzatunk számára meg kell adjunk napi szinten? Életünk során testünk többnyire hozzászokik azokhoz az ingerekhez, amelyeknek nincs komoly jelentősége, de az anyaméh soha nem habituálódik! A méh izomzatának ugyanis van egy olyan csodálatos tulajdonsága, hogy a kisbaba minden rezdülésére válaszol.  Ezáltal az édesanya akkor is „beszélget” a pocakjában fejlődő gyermekével, amikor nem is tud róla.

Vajon kell-e kímélni a magzatot a külső zajoktól, jó ötlet-e pl. rockkoncertre menni várandósan? Mi az a stresszmennyiség, ami már károsan hathat a baba fejlődésére?
„Célszerű azt a környezetet megteremteni a magzat számára, ami életszerű lesz a születését követő időszakban is.” – javasolja a szakember. 

Könnyebb dolga lesz a szülőknek a csecsemővel, ha már a fogantatástól próbálnak ráhangolódni a kis jövevényre? Mindezekről, a szexualitás és a bizalom fontos kérdéseiről is szó lesz a Spiritusz jelenlegi adásában. Tartsanak velünk!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Sisiről számtalan könyv született az évek során, udvarhölgyének naplója azonban nagyrészt feledésbe merült, annak ellenére, hogy a grófnő bejegyzései élethű képet festenek a császári udvarról. Festetics Mária nem tartotta nagyra írói képességeit, de naplója lapjain megelevenedik a kor hangulata, és őszinte, keresetlen stílusa életet lehel a rég letűnt alakokba. Néhány évvel ezelőtt Gudula Walterkirchen és Beatrix Meyer átfésülték a hatalmas anyagot, és kiadtak belőle egy válogatást, amely magyarul is megjelent.

Festetics grófnő családjának tragikus sorsa

Festetics Mária, Tolna grófnője 1839-ben született Festetics Sándor gróf és Josefa von Boxberg bárónő gyermekeként. Az édesapa a Festetics család oldalági tagja volt, lánya leírása alapján kedves, rokonszenves ember, aki azonban képtelen volt a pénzzel bánni. A házaspárnak tíz gyermeke született, akik közül csak négyen élték meg a felnőttkort. A kis Mari grófnőt nevelőnő tanította, négy nyelven beszélt, valamint kiválóan énekelt és zongorázott. Még kislány volt, amikor a család Söjtörre költözött, ahol Deák Ferenc is élt. A fiatal Mária jó kapcsolatban állt Deákkal, akit mentorának tekintett, és akivel a férfi élete végiéig jó barátságban volt. Bár az édesapja hű maradt a császárhoz, Mária nagyon szerette Magyarországot.

A családot állandóan tragédiák sújtották – Mária fiatalon elveszítette több testvérét, majd szintén fiatalon meghaltak a felnőtt testvérei gyermekei is.

Bár mindent megtett, hogy megmentse családja megmaradt vagyonát, mire meghalt, már nem volt örökös, akire hagyhatta volna a kínkeservvel megőrzött vagyont.
A grófnőnek a családi tragédiák mellett át kellett élnie első szerelme elvesztését is. Udvarlója egy osztrák nemes volt, akinek szülei azonban nem engedélyezték a házasságot egy elszegényedett Festetics lánnyal. A férfi Ferenc József öccsével Mexikóba ment, ott halt meg egy mexikói harcmezőn.

Egy magyar hölgy az osztrák udvarban

A 19. században egy nemesi származású férjezetlen nőnek nem sok lehetősége volt arra, hogy pénzt keressen. A nevelőnői, valamint a zenetanári pálya egy jó családból származó leány számára státuszvesztést jelentett. Az udvarhölgyi állás volt a kor legirigyeltebb és legjövedelmezőbb lehetősége. Az udvarhölgyi élet bár komoly presztízzsel járt, magányos és lemondó életmódot kívánt. Festetics Mária nagyon komolyan vette a monarchia szolgálatát, naplójában feljegyezte, hogy édesapja a halálos ágyán is azt mondta neki: „Uraink szolgálata előbbre való Isten szolgálatánál is!” Ezt Mária egész életében betartotta, még akkor is, amikor a szíve ellen kellett döntenie.

Festetics Mária először Klotild főhercegné udvarhölgye volt Alcsúton, ott figyelt fel rá Sisi, aki négy levélben is kérte, hogy a hercegnő engedje át neki Máriát. A grófnő viszont bizonytalan volt a császárnéval kapcsolatban, és kikérte Deák, valamint Andrássy Gyula gróf tanácsát is, akik pozitívan nyilatkoztak Erzsébetről. Kijelentették, hogy számára ez társadalmi felemelkedés, és Sisi mellett lehetősége nyílhat előremozdítani a magyarok ügyét. A fiatal nő 1871-ben bizonytalanul lépett a királyné szolgálatába, de ez a bizonytalanság az első találkozásukkor elpárolgott. Festetics Mária leírása szerint Erzsébet királyné valóban nagyon szép és kedves nő volt, aki azonnal megnyerte a jóindulatát.

A grófnő az első pillanattól kezdve gyűlölte az udvar intrikáit. Művelt, intelligens és szókimondó nő volt, aki ki nem állhatta az alakoskodást.

Őszinte véleménye miatt sok ellenséget szerzett az udvarban. Felszínesnek érezte az örökké pletykálkodó arisztokratákat, és mindig megkönnyebbülést jelentett számára, ha Andrássy gróffal beszélhetett, akivel jó barátságba került. A gróf nagyra tartotta Máriát, azzal viccelődött, hogy kiváló miniszterelnök lenne belőle. Az udvar Andrássy kémjének csúfolta a grófnőt, ami igencsak bosszantotta.

Milyen volt valójában Sisi?

A nevelőnőtől kezdve a többi udvarhölgyig mindenki kegyetlen pletykákat sugdosott a császárnéról. Mária ezt eleinte nem értette, de ahogy egyre jobban átlátta az udvar működését, rájött, hogy Erzsébetet nem tartják „kellően osztráknak”. Az ellentáborát anyósa, Zsófia főhercegné ellenszenve hozta létre, és az osztrák nemesség az ő halála után is folytatta mindezt. Az erkölcsös grófnőt felháborították az úrnőjéről hallott pletykák, kezdve attól, hogy nem engedi be a szobájába a császárt, az állítólagos hiúságáig és „rossz erkölcséig”. Festetics grófnő ezeket mind cáfolja naplójában. Elismeri, hogy Ferenc József szerelme erősebb volt, mint a feleségéé, viszont leírása szerint Sisi ragaszkodott a férjéhez, csak boldogtalanná tette az udvar gyűlölete és a pozíciójával járó korlátok. Amikor már jó barátságban voltak, Sisi gyakran mesélt a bárónőnek a gyermekkoráról. A császárné lovaglással és hosszú sétákkal próbálta pótolni az elvesztett szabadságát.

Sisi a házasságáról is beszélt udvarhölgyének, megosztotta vele, mennyire boldog volt az eljegyzéskor, és milyen kínlódás volt számára a házasság eleje.

Ugyanis a császári pozícióból fakadóan Sisi és Ferenc József soha nem lehettek huzamosabb ideig kettesben, még a nászéjszakájuk utáni reggelen is le kellett menniük reggelizni Zsófia főhercegnével és a kastély vendégeivel. Erzsébetet az anyósa folyamatosan nevelni akarta, ellenőrizte, saját udvarhölgyei kémkedtek utána. Nem volt elég „osztrák” sem elég „Habsburg” az udvar számára. Festetics Mária őszintén szerette Sisit, igyekezett támasza lenni az ellenséges közegben. Mindig valaki áskálódott a császárné ellen, aki emiatt sokat utazott, hogy elmeneküljön a bécsi udvar és a saját családja elől is.

Kép

Festetics Mária idős- és fiatalkorában

Festetics Mária szinte minden útjára elkísérte az úrnőjét, otthonává vált a Habsburgok megannyi kastélya Schönbrunntól Gödöllőig. Várta őt a vadászatokon, elkísérte maratoni sétáira. A grófnő maga is népszerűtlen volt a bécsi udvarban, egyrészt őszinte természete miatt, másrészt pedig, mert magyar volt.

Egy meg nem élt élet

Bár már 32 esztendős volt, amikor a királyné szolgálatába állt, s ez akkoriban bőven „vénlány” kornak számított, a „kis szőke grófnőnek” becézett Máriának számtalan kérője akadt. Azonban Sisi megtiltotta neki, hogy férjhez menjen, és a kötelességtudat miatt Mária vele maradt. A naplójából kiderül: megkérte őt egy az orosz cár kíséretéhez tartozó herceg, és ez a visszautasítás – ha megbánni nem is merte – gyakran felidéződött benne. De feleségül szerették volna venni magyar grófok és még egy olasz nemes is, akik mind saját otthont ajánlottak neki. Ez utóbbi udvarlását Sisi ezekkel a szavakkal tette lehetetlenné: „Mari, csak nem fog engem elhagyni valaki kedvéért, akit csupán négy hete ismer?”

Ha különösen nehéz volt a sorsa a bécsi udvarban, gyakran eszébe jutottak a visszautasított kérők, különösen az orosz herceg, aki kiemelkedett közülük.

1875-től kezdve éveken át udvarolt neki Otto von Gemmingen báró, aki az utolsó lehetősége volt arra, hogy saját családja legyen, és akihez nagyon szeretett volna hozzámenni, de végül mégis maradt a királyné szolgálatában. A báró váratlan, tüdőgyulladás okozta haláláig, 1892-ig kitartott a szerelmük. Időskorában különösen sokszor kísértette Máriát a sok lemondás.

Festetics Mária hosszú életet élt, így tanúja lehetett az általa ismert világ összeomlásának. A grófnő már fiatalon is meglepően jól átlátta a Habsburg birodalom helyzetét, és érezte, hogy az mennyire törékeny alapokon áll. Erről gyakran írt a naplójában. A fényes bálok forgatagában is tisztában volt vele, hogy a terem falain túl forrongó világ egyszer betörheti az ajtót.
Huszonhét évig állt a királyné szolgálatában. Erzsébet királyné meggyilkolása után felszámolták udvartartását, Máriát nyugdíjazták, és megkapta jutalmul az I. osztályú Erzsébet-rendet. Megélte az első világháborút, s tehetetlenül nézte, hogy az „urak”, akiknek szolgálatára tette fel az életét, megbuknak, a Monarchia és vele Magyarország darabjaira hullik. 1923-ban Söjtörön, a családja birtokán halt meg, 83 éves korában. Vagyonát akarata szerint jótékony célokra fordították.

Forrás: Gudula Walterskirchen és Beatrix Meyer (szerk): Festetics Mária naplója, Fordította: Nádori Lívia, Helikon Kiadó, 2021

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2007 óta szorgalmazza a gyermekek tápláltsági szintjének monitorozását: hazánkban eddig háromszor, 2010-ben, 2016-ban és 2019-ben mérték fel az elsős és másodikos korosztály elhízottságát. Bár a legutóbbi kutatás eredményeire még várnunk kell, elöljáróban elmondható, hogy az adatok nem változtak jelentős mértékben az öt évvel ezelőttihez képest. Eszerint a hétévesek 20,9 százaléka, azaz minden ötödik gyerek túlsúlyos.

Bár az arány jelentős, Magyarország még mindig csak a középmezőnyhöz tartozik a gyermekkori elhízás tekintetében.

További pozitív adalék, hogy a probléma súlyosbodásának sikerült gátat szabni, azaz a túlsúlyos gyerekek száma nem növekszik, mindössze évről évre stagnál.

Ebben igen nagy szerepe van a központi irányelveknek, például a rendszeres testmozgás támogatásának, a közétkeztetés szigorú szabályozásának, valamint a népegészségügyi termékadóval (NETA) sújtott ételek és italok tilalmának az iskolákban.

Emellett elengedhetetlen, hogy tudatos szülőként mi is kivegyük részünket a gyermekek egészséges szokásainak bevezetéséből, ahogy erre Ádám Judit dietetikus és perinatális szaktanácsadó rámutat: „Érdemes arra is odafigyelni, hogy már a hozzátáplálástól kezdve tudatosan kínáljuk a gyermeket, valamint az ezt követő években mutassunk mi magunk is jó példát, mert az egészséges élet alapjait leginkább ezáltal tudjuk megteremteni”. A rendszeres testmozgás, a pihentető alvás és a stresszmentes napi rutin mellett ennek nagyon fontos pillére az egészséges étkezés. Lássuk, hogy milyen játékos gyakorlatokkal terelgethetjük a jövő generációját a minden tápanyagszükségletet kielégítő étrend felé!

1. Tele a tányér!

Egy fejlődő szervezetnek kiegyensúlyozott, azaz fehérjében, gabonában, rostokban és vitaminokban gazdag, ellenben cukorban, sóban és zsírban szegény étrendre van szüksége. Annak szemléltetésére, hogy milyen tápanyagokból pontosan mennyit kell naponta fogyasztani, a Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége ki is dolgozott egy remek, életkorok szerinti bontásban elérhető anyagot – ez az OKOSTÁNYÉR.

Ezt a tudást ne habozzunk mi is átadni a gyerekeknek, méghozzá egy kreatív, rajzolós foglalkozás keretében! Szerezzünk be papírtányérokat, és a kicsikkel történő beszélgetést követően kérjük meg őket, hogy a tányért megfelelő cikkelyekre osztva rajzolják le a napi menüjüket. Azaz, hogy arányosan mennyi zöldséget/gyümölcsöt, gabonát, fehérjét (húst és tejterméket) kell elfogyasztaniuk egy nap, ha egészségesen akarnak élni.

2. Zöldségből szobor?

„A legtöbb gyermek szereti a gyümölcsöket, abból legalább öt-hat félét szívesen fogyaszt. A zöldségek elutasítása ennél sokkal gyakoribb. Jellemző, hogy ez a probléma még csecsemőkorban kezdődött, de az is elképzelhető, hogy a szülők életmódjában, táplálkozási szokásaiban gyökerezik. A zöldségek és a gyümölcsök nélkülözhetetlen forrásai a vitaminoknak és az ásványi anyagoknak, ezért különösen fontos, hogy a fejlődő szervezet ezekhez hozzájusson” – fogalmaz Ádám Judit.

Egy gyermeknek naponta legalább 3 adag zöldséget és 1 adag gyümölcsöt kell elfogyasztania, ez utóbbit lehetőleg nyers változatban, hiszen hőkezelés hatására a vitaminok mennyisége csökken. Ha tehetjük, válasszunk helyben termett, szezonális darabokat, hiszen ezzel nemcsak a családi kasszát, de a környezetet is kíméljük!

A zöldségekkel és gyümölcsökkel való megismerkedésnek remek módja, ha egy rövid játék erejéig nem ételként, hanem egy kreatív tevékenység alapanyagaként tekintünk rájuk. Vásároljunk különféle formájú, színű és méretű zöldségeket és gyümölcsöket, ha kell, vágjuk fel őket, és indulhat is a családi móka: fogpiszkálók segítségével hozzunk létre belőlük ember- és állatfigurákat! A gyerekek garantáltan imádni fogják.

3. A szivárvány minden színében

Szintén a zöldségek és gyümölcsök sokszínűségét edukálja ez a játékos gyakorlat, és a kicsik már az alapanyagok beszerzésében is részt tudnak venni. „Abszolút hasznosnak látom azt, ha – amikor csak lehet – bevonjuk gyermekünket a bevásárlásba. Menjünk együtt piacozni, boltba, és engedjük, hogy mindent megnézzen. A zöldségespultnál adjunk néhány dolgot a kezébe, tanítsuk meg az adott élelmiszer nevét, meséljünk neki róla” – hangsúlyozza a dietetikus. E feladat előkészületeinél extra élményt nyújthat, ha arra kérjük a kicsiket, hogy színek szerint válasszák ki a zöldségeket és gyümölcsöket.

Kép

Kép: Freepik

Hazaérve mossuk meg és daraboljuk fel ezeket együtt, majd egy fehér felületre (vagy akár egy ívelt formájú tésztára, amit később kisütünk) rakjunk ki belőlük egy szivárványt. A közösen létrehozott színpompás alkotás ráadásul abban is segít, hogy átbeszéljük a gyerkőccel a különböző zöldségek és gyümölcsök előnyeit – például azt, hogy a piros bogyósgyümölcsöknek jellemzően magas az antioxidáns-tartalma, aminek köszönhetően jó néhány súlyos betegség kockázata csökkenthető.

4. Találd ki, hogy mi vagyok!

Nem véletlenül ajánlják már a hozzátáplálás kezdetétől, hogy hagyjuk a gyerekeknek, hogy a fogásokat megfogják, beléjük nyúljanak vagy akár szét is kenjék őket.

A taktilis ingerek ugyanis fejlesztik az agyat, a kicsik így könnyebben elfogadják az új ízeket, hiszen az ételekkel – a látáson, ízlelésen, szagláson túl – egy további aspektusból is megismerkedhetnek.

Az egészséges alapanyagok megkedveltetésének ez a módja ráadásul a későbbiekben is beválik!

Helyezzünk hát néhány keményebb állagú szezonális zöldséget és gyümölcsöt egy zsákba: most ősszel például szilvát, körtét, gránát-, birs- vagy sima almát, céklát, karfiolt és sütőtököt. A gyerkőcöket kérjük meg, hogy a kezükkel nyúljanak a zsákba, és tapintás útján próbálják meg felismerni a benne található finomságokat. Közben bátran beszélgessünk velük az adott zöldségről vagy gyümölcsről: kóstolták-e már, szeretik-e, milyen elkészítési módjai léteznek, és milyen hasznos tápanyagok találhatók bennük.

5. Vízbarkochba

Ön tudja, mennyi egy gyerek szükséges napi folyadékbevitele? „A hazai ajánlás 6-17 év közötti gyermekek számára készült.”

„Eszerint naponta legalább 8 pohár (tehát nyolcszor 1,5-3 deciliter) folyadékot igyon a gyermek, és ebből legalább 5 pohár legyen tiszta ivóvíz”

– válaszolja meg a kérdést Ádám Judit.

Ez a játék segíthet a megfelelő mennyiségű és minőségű folyadékbevitel megtanításában, méghozzá a barkochba eszközeivel. Egy pohár aljára ragasszunk egy állatot ábrázoló matricát, majd töltsük meg szénsavmentes vízzel. A gyerkőcnek ki kell találnia az állatot, és igen-nem kérdésekkel juthat közelebb a válaszhoz. Minden elfogyasztott korty víz után új kérdezési lehetőséget kap, miközben a pohár alján rejtőző állatot újra és újra felénk mutatja – mintegy emlékeztetőül.

6. Sótudomány

Az egészséges étkezés megkedveltetésének további remek módja, ha érdekes, látványos kísérleteket mutatunk be a különböző alapanyagokkal. Úgyhogy töltsünk meg két kis tálat meleg vízzel, majd keverjünk sót az egyikbe (ezt címkézzük is fel, hogy később is tudjuk, melyik tálban mi van). Vágjunk félbe egy krumplit, és a két darabot a nyitott oldalukkal lefelé helyezzük a két tálba! Körülbelül 30 perc múlva láthatjuk is a kísérlet eredményét: a sós oldatba áztatott krumpli összezsugorodik.

Ezen a szemléltető példán keresztül remekül elmagyarázhatjuk a kicsiknek, hogy amiképpen a só kiszívja a vizet a krumpliból, úgy a túlzott sófogyasztás is dehidratációt, szomjúságot okoz a szervezetünknek. Vagyis az egészséges étkezés fényében érdemes mértékkel sózni!

– Hogy lett a férjed, Greguss Sándor, író, költő, filmes, a missziós társad is? 
– Mindig is tetszett, hogy nem orvos a férjem. Anyukám és apukám is kémikus, és nálunk az ebédlőasztalnál röpködtek a hidroxilgyökök a parizer meg a trappistasajt fölött. Én nem akartam otthon szakmázni, és mivel érdeklődtem a művészetek iránt, nem is tudtam volna mást elképzelni, mint hogy a férjem művész legyen.

Amikor elindultam Ugandába az Albert Schweitzer-féle álmom után, már kicsit nagyobbak voltak a lányaink, és ő mindenben támogatott, helyettem is helytállt itthon.

Amikor visszajöttem, segített megírni az első könyvet, akkor ez volt az egyetlen bevételünk a misszióhoz. Megcsináltuk az alapítványt. Aztán jött a halálos betegsége – végstádiumú csontvelőrákot diagnosztizáltak nála –, és a csodálatos gyógyulása. Csókay András ajánlotta a nigériai missziót, Basil atya ideutazott Afrikából, és meglátogatott minket. Hívta a férjemet is, aki erre mondta, hogy ő nem orvos, nem tudna hasznos lenni, inkább használjuk a repülőjegyét is a gyógyításra. Akkor az atya elmesélte, hogy sok árvaház van Nigériában, és jó volna erről filmet csinálni, ezzel sikerült meggyőznie Sanyit. Tulajdonképpen ő írta az első Afréka-könyvet is, de a háttérben akart maradni, mondván, nem volt tevőleges részese az eseményeknek. A másodikat így már bevállalta. 

– De nem csak a férjed vonódott be a családból, Anna lányod például gyönyörű fotókat készített a könyvhöz… 
– Az atyának Annát is sikerült meggyőznie, aki mindig is irtózott a vértől. Erre Basil azt felelte, hogy „én sem bírom a vért, ezért lettem pap”. Anna beleegyezett, hogy az árvaházban foglalkozik a gyerekekkel. Aztán közbejött a tűzvész. A hivatalos álláspont szerint baleset volt, egy tartálykocsi befordult a lefolyóba, és sorban robbantak fel az épületek. Csakhogy 8 óra múlva mindez megismétlődött, úgyhogy mindenki sejtette, hogy merénylet. Már megvoltak a repülőjegyeink, és én nem tudtam biztosan, milyen állapotok fogadják majd a családomat. Megérkeztünk, és Annát berakták az égési sérült osztályra. Sírt, hogy ő ezt nem akarja, de letérdeltek elé a papok, hogy segítsen. Azt hiszem, akkor fordult meg benne minden, amikor egy megégett nő azt mondta neki, hogy „az Isten áldja meg”, amiért segít.

A férjemnek, túl a gyógyulásán, nagyon erős hite volt, mégis elvarázsolta, amit ott látott: ilyen boldogságot és ekkora szegénységet együtt még soha nem tapasztalt.

Ott a kórházi folyosón, miközben én mérem a beteg vérnyomását, az igazgató, Izunna Okonkwo atya imádkozik a betegekért. A sok szenvedés ellenére a munkánk tele van nevetéssel. 

– Azt mondtad, ha naponta nem látsz el legalább kétszáz embert, nem érdemes Afrikában lenned. Szigorú, racionális feltétel. A missziót az ember hajlamos romantikus lángolásnak képzelni, nem konkrét tervteljesítésnek. 
– Valójában, ha megvizsgáltál kétszázat, akkor is elégedetlen vagy, hiszen nem tudtál mindenkit meggyógyítani. Lehet, hogy aki rám vár, három napja nem evett, és ő a kétszázegyedik…

– Mint a drog… a jócselekedetek függője vagy?
– Kicsit tényleg olyan. Régebben előfordult, hogy elmentünk 380-ig, de az tényleg sok, ezért egyeztünk meg a kétszázban. Amikor a Covid alatt kint ragadtam fél évre, akkor láttam igazán, hogy mekkora ott a szenvedés.

– Hogy lehet ellátni ennyi embert egyetlen napon? Eszembe jutnak a mi rendelőink…
– Csókay doktor azt mondta, hogy még nyugaton is megirigyelnék ezt a feszes, jól szervezett rendszert. Ha kiszállás van aznap – ez a kórház 50-60 kiloméretes körzetében történik – előre megy a labor, leszűrik a maláriát meg az AIDS-et, és mire mi megérkezünk, megvan 50-60 ember eredménye, őket meg tudom vizsgálni. Malária, tífusz, AIDS, cukorbetegség, magas vérnyomás. Leginkább ezekkel találkozunk, de nagyon nagy számban. Ha négykor levesszük az utolsó 50 ember laborját, körülbelül nyolcra végzünk, és kilenckor tudunk vacsorázni. Nem települünk ki mindennap, hiszen ezeket előtte napokig szervezzük. Nagyjából felmérjük, hány teszt kell, beszerezzük, ugye, ott nincs gyógyszertár, ahova elrohanunk, recept sincs, hanem meg kell határozni előre, hogy körülbelül milyen gyógyszerkészletre lesz szükség, azt meg kell rendelni. Nincs számítógép, ezért darabonként be kell írni, hogy miből mennyi van, ezt éjszaka szoktuk csinálni. Aztán mindent be kell pakolni, amikor hajnalban kiérkezünk, felállítani a sátrat, vagy ha egy épületben leszünk, például egy iskolában, akkor azt katonákkal biztosítani kell. Ez körülbelül húsz ember munkája. Este aztán mindent visszaviszünk, és másnap a kórházban folytatom a rendelést. Ott már azt tudom mondani a betegnek, hogy ma már nincs rá idő, jöjjön vissza holnap.

– Hogy indul egy reggeled Nigériában?
– Már ötkor kinyílik a szemem, bár még sötét van, 12 órán át van sötét és 12 órán át világos. Mise, aztán 7:00-kor reggeli és én már mennék is dolgozni. De nehogy azt hidd, hogy az ottaniak annyira rohannak! Boldogok, hogy ott vagyok, de nem sietnek, örülök, ha kilenckor kezdhetünk. Ha megkérdezed a nővért, hogy „Hol voltál?”, azt válaszolja, hogy „Hát, szoptattam.” Elnézést sem kér, annyira természetesnek veszi. Viszont cserébe jó sokáig tart a nap, és ők is sokáig vannak. Mert ha már én segítek a népükön ingyen, ők is dolgoznak pénzért a kedvemért. Az ottaniak többségének soha az életben nem voltak céljai, hisz a nap süt, pénzük úgysincs. Ott volt például Jane, aki nyolc évet dolgozott segédápolónőként a kórházban, de nem volt annyi pénze, hogy leérettségizzen. Mi írattuk be egy bábaképzőbe.

Kép

Kép: Emmer László

– Azt mondtad, a Covid alatt ismerted meg őket igazán. Mi az, amit csak a féléves ottlétedkor tapasztalhattál meg?
– Egy vizsgálatnál, amikor kint vár 150 ember, nincs lehetőség a mélyebb beszélgetésekre, ők pedig nem panaszkodnak. Mindenki boldog, háromórás egy mise, dézsából öntik a szenteltvizet – el is ázott egyszer a telefonom. Trinitynek és Rebeccának, a két nővérképzősünknek, akiket Sanyival szponzorálunk, haza kellett volna menniük, mert a pandémia miatt bezárt az iskola is. De csak álltak ott, és amikor megkérdeztem, hogy mi a baj, azt felelték: „De hát hova haza?” Trinitynek négy testvére van, akik bentlakásos iskolában laktak, haza kellett menniük, de otthon a házban csak egy ágy volt. Persze, nincs online oktatás sem, hiszen nincs internet, nincs villany. Rebeccának 7 testvére van, ebből 5 fiú, mind mérnök, akik most munkanélküliek. Ők gazdagok voltak, de a Boko Haram terrorszervezet északon üldözte őket, felrobbantották a házukat. Visszaköltöztek a szülőföldjükre, és ott belső bevándorlók lettek. A két lányt végül el tudtam bújtatni a kórházban, de vajon hány millióan kérdezték meg ugyanígy, hogy hova haza?

Ott nem ugyanaz a kijárási korlátozás, mint nálunk. Ha valakit meglátnak az utcán, nem büntetőpapírt kap, hanem lelövik.

A piacot, amiből az emberek nagy része él, bezárták, a dollárt befagyasztották 6 hétre. Ott nincs táppénz, nincs home office, hiszen nincs home sem. Mivel az emberek nagy többségének nincs bejelentett munkája, nincs adórendszer, nincs egészségügyi ellátórendszer. Ezek az emberek napról napra élnek. Körülbelül 100 millió emberről van szó, akinek nincs 10 dollárja orvosra, ha megbetegszik ő vagy a gyereke, egyetlen napnyi élelmiszer-tartalékuk sincs, nincs hűtő, áram, víz. Mivel tavasszal nem lehetett kimenni, vetni sem vetettek, nem volt élelem. Vettünk rizst, de aztán elfogyott az is, egy másik államból kellett hozni – ehhez pedig le kellett fizetni a rendőröket. Aztán az is elfogyott, jött a jamgyökér, végül már abból sem maradt szinte semennyi. Láttam, hogy itt most nem lesz gyógyítás. Csókay András munkája egészen más, mert ő operálni megy ki, el se hagyja a kórházat, hét úttal ki is vitt magának egy egész műtőt.

Az én munkámhoz viszont rengeteg eszköz kell, ezért pénzre van szükségünk. Akkor három hétre mentem, három hétre való pénzzel a Hungary Helps segítségével. Felhívtam az államtitkárságot, hogy itt nagy a baj, most humanitárius misszióra van szükség. Gyógyszer helyett ennivalót, maszkot, fertőtlenítőszert és szappant vettünk. Persze, a 400 fős St. Borromeo Kórház személyzetének sem volt táppénz. Fúrattunk egy 400 láb mély kutat az érsekség egy másik kórházában, ezzel 30 ezer embernek tudtuk biztosítani tiszta ivóvizet. A belső bejáratnál is volt egy csap, ott pedig a betegek mosták a kezüket. Aztán rájöttünk, hogy nagy üstben mi is tudunk szappant főzni.

– És közben itthon a család gyűjtötte a pénzt…
– Egy missziósnak az a legszörnyűbb, amikor nem jön a pénz, mert amíg jön, addig meg tudom magyarázni magamnak, hogy miért vagyok kint, és nem a családommal, de ha nincs… Amikor nagyon el voltam keseredve, Izunna atya kiszedte belőlem, hogy mi a bajom. Kérdeztem tőle, hogy miért nem küld már végre Jézus valami jelet? Erre azt válaszolta, hogy „Hát, ha állandóan beszélsz, akkor nem hallod meg, hogy mit válaszol.” Ahogy befejeztük az ebédet, jött az sms, hogy tízmillió érkezett a számlára. „Na, csak 10 percet kellett volna várnod” – mondta. Micsoda humorérzéke van a Jóistennek! Mert azért pénzzel üzenni elég gáz, de ha te missziós vagy, azért koldulsz, mert pénzért tudsz az embereknek ennivalót venni. Felhívtam Sanyit, hogy ki ez, aki 10 milliót utalt. Kiderült, hogy egy nyugdíjas 82 éves háziorvos doktornéni.

Ahol a legnagyobb a szükség, ott árad a kegyelem.

Magyarországról, a jó szándékú emberektől elkezdett ömleni a pénz. Csak néztem a telefonomat, amikor bekapcsoltam, jöttek sorban az sms-ek, ezer forint, százezer… Tudtam venni röntgent, ultrahangot. A tavalyi évben 150 milliónyi adományt kaptunk, ebből lett élelem, orvosi műszer, prevenció. És ha nem volt valamilyen sajtómegjelenésünk vagy nem volt éppen születésnapom, akkor Sanyi otthon törte a fejét, hogy honnan tud nekünk koldulni.

– A kegyelemről beszélsz. Amikor a férjed beteg lett, orvosként mennyire bíztál benne? Találkozott a hit és a tudás?
– Van egy orvosi énem, aki sok mindent megtanult az egyetemen és van egy missziós, aki Afrikában rengeteg csodát megtapasztalt, de amikor a férjemről volt szó, megijedtem és fűhöz-fához rohangáltam. Nem adtam fel, mert harcos alkat vagyok, de az a mély hit hiányzott, ami kell ahhoz, hogy az emberben összeérjen a kettő. Nem ugyanaz tudni és igazán elhinni, hogy a csoda a saját életünkben is működik. De Nigériában a kettő ugyanaz.

Kép

Kép: Emmer László

– Mit tudnak, amit mi nem?
– Afrikában sokféle hit van, vannak keresztények, szabadkeresztények, muszlimok, de ateista nem létezik. A misén például sorban állnak a 10-15 éve meddő anyák, hogy megköszönjék, hogy gyerekük született. Hiszik, hogy ez csoda. Ne úgy képzeld el, hogy ott bárkit alaposan kivizsgálnak, viszont ha ott tíz év alatt valaki nem esik teherbe, az valóban meddő, hiszen ott nincs mozi, koncert, nincs áram, sötét van esténként, nem véletlenül sok a gyerek. Mégis, amikor eleinte láttam a tanúságtevőket, azt gondoltam, milyen cukik, de nem értelmeztem csodának.

Azóta látom másképp, mióta a férjemmel megtörtént.

És orvosként ma is csak azt mondhatom – hiszen még öt év sem telt el –, hogy ő egy remisszióban lévő haldokló. Évekkel ezelőtt voltam egy hálaadó misén Afrikában. Egy gazdag nő ajánlotta fel, akinek volt annyi pénze, hogy elmenjen Indiába vesetranszplantációt csináltatni. Én persze nem dobtam ettől hátast, hiszen úgy gondoltam, ezek egyszerű fizikai dolgok. Ő viszont úgy látta, hogy a Jóisten adta a pénzt, az orvost, a repjegyet, neki köszönhető, hogy találtak vesét és még haza is tudott jönni, és meggyógyult. Ők az anyatejjel együtt szívják magukba a hálát. Először is dicsőítenek és hálát adnak, reggel felkelnek és máris 10 dolgot találnak, amiért köszönetet mondhatnak.

– Hogy tudsz átlépni egyik világból a másikba?
– Mindig sírok, amikor hazajövök – és közben már nézem, hogy mikor fognak megkövezni, mert milyen anya az, aki sír, amikor megy haza a családjához… Pedig nagyon szeretem őket, és nekem az lenne a legnagyobb ajándék, ha odavihetném a családomat. Amikor ezt Csókaynak elmeséltem, azt mondta: „Te itthon vagy misszióban.” Néha tényleg úgy érzem. Mert én ott nap mint nap kétszáz hálás tekintetet és mosolyt kapok, itthon pedig a rendelőben azt hallom, hogy „Már másfél órája kint ülök és várok, pedig fáj a lábam.” Az elején még azt mondtam a betegnek, hogy hát örüljön, hogy van lába, azért fáj. Néha legszívesebben megrángatnám a letargikusan maguk elé bámuló embereket a bevásárlóközpontban.

Amikor egy újságíró megkérdezte, volt-e kultúrsokkom, amikor kimentem Afrikába, azt válaszoltam, hogy nem, akkor van, amikor hazajövök.

– Nem nehéz afrikai mércével mérni az itthoni családi problémákat?
– Ha kint vagyok, van wifi, a problémákat meg tudjuk beszélni, bár igaz, hogy kicsit lepattintósabbra veszem a figurát, mint az átlaganyák. Tudják, hogy cserébe egy sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb anyát kapnak vissza. A férjemmel is teljes életet élünk, ha lehet, akkor utazunk, mindent kipróbálunk, tíz méterről ugrálunk a sziklákról. Missziós család vagyunk, ebben élünk, nekik nem gond, hogy néha elmegyek. Az igazi háború bennem van…

– Tavaly a te születésnapod is Nigériában talált…
– Igen, bár az sokkal rosszabb volt, hogy a Covid miatt a lányom szülinapjára nem jöhettem haza. Az enyémre kint hatalmas ünnepséget szerveztek, ruhát varrtak nekem. A vacsorán Okeke érsek mesélte, hogy a születésnapját mindig a börtönben tölti. Elkerekedett a szemem. Erre mondta, hogy olyan nagy a korrupció, hogy a börtönben az embereknek legalább a fele ártatlan, ezért úgy gondolta, legalább egyszer egy évben egyenek egy jót. Ilyenkor levágat egy marhát, és főz nekik. Bennem is van versenyszellem, gondoltam, hogy hát akkor én is megcsinálom. Hét hatalmas üstben főztünk. Mindenki tudta, hogy otthon Sanyi főz – egyébként fantasztikusan –, mert Basil atya volt nálunk vendégségben. Odaállítottak az egyik üst mellé, hogy kavargassam, lefotóztak, aztán egy festőművész megfestette, ez volt a születésnapi ajándékom. Elküldték a férjemnek, hogy „Nézzétek, hogy kikupálódott Réka itt nálunk, Nigériában!” Erre a férjem visszaírt, hogy „Akkor lehet, hogy csak ezer főre tud főzni, négyre nem?”

– Érdekes, hogy a koldulás szót használod az adománygyűjtésre.
– Amikor elkezdtünk tanúságtevésekre járni Andrással, azért, hogy nehogy elszálljunk ettől a tanúságtevő szótól, megbeszéltük, hogy inkább mondjuk azt, hogy koldulunk. Ezzel emlékeztetem magamat, hogy mindez nem az én sikerem, mert én nagyon kevés lennék Isten nélkül. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>