Ebben pedig nagy segítségére lehet, de éppúgy akadályozhatja is nagyobb testvére. Gyakori kérdés a beiratkozási időszakban, hogy egy osztályba, vagy külön közösségbe írassuk-e a gyermekeket. Be kell látnunk, mennyi zavarral és erőfeszítéssel jár ezeknek a gyermekeknek az én-határaik kialakítása. Amikor a családban több testvér is van, hajlamosak „Pisti és Panni” mellett az „Ikreket” emlegetni, mint akiknek nem is dukál a külön keresztnév. Ezeket az „összenövéseket” jobb megelőzni, és a differenciálódást azzal is segíteni, hogy párhuzamos kortárs csoportba íratják a gyerekeket.

Peti és Palkó kétpetéjű ikrek. A közös óvodai csoportban Peti nagyon közkedvelt volt, Palkó viszont úgy érezte, csak a testi fölényét vetheti be a népszerűségért, de az ellenkező hatást érte el. Következő próbálkozása az volt, hogy spontán megtanult olvasni. „Könyvmolyként” sikerült elkápráztatnia a felnőtteket, de barátai nem akadtak. Az iskolában két külön osztályba kerültek. Az első év első fele nagyon keserves volt, de ma már több barátot is meg tud nevezni, társai beválogatják a focicsapatba.

Nincs általános érvényű szabály, de véleményem szerint egészségesebb, ha a gyermek és az iskola párbeszédében nincs közvetítő. Nagyon fontos a szocializáció szempontjából, hogy az számítson hitelesnek, ahogyan ő éli meg a dolgokat, és amikor ezt megjeleníti a szülei felé, ne legyen egy azzal vetélkedő másik szempont. Amennyiben a saját szempontja, élménye gyakran megkérdőjeleződik, később az érzéseiről képtelen lesz beazonosítható képet kapni.

Az már ritkán okoz gondot, amikor nagyobb korkülönbséggel, de ugyanabba az intézménybe kerülnek a testvérek. A jó pedagógus nem hasonlítja össze a két csemetét. A gyerekektől nem lehet számon kérni testvérük viselkedését, vagy a szülők felé üzenőfalként használni őket. A család sem jár el helyesen, ha az idősebb testvérre kontrolláló szerepet erőltet vagy a kisebbik érdekeinek képviseletével terheli.

Eleink már felfedezték, hogy sok pedagógiai előny származik abból, ha egy család és egy oktatási intézmény generációkon keresztül kapcsolatban van egymással. Amikor tiszta lappal kezdhetett az új belépő, meggyőződhetett arról, itt csak az számít, hogy ő hogyan és mit akar magából bemutatni. Felmenői erényei, tévedései nem fogják az ő vállát nyomni, de a hely szelleme már a családi történetekből jól ismert számára.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Hajsza a tökéletességért 

A hibátlan és tökéletes teljesítmény kergetése a biztonság, a kontroll, a megelégedettség és a boldogság illúziójával kecsegtet, valójában azonban pont azokat a dolgokat rabolja el tőlünk, amiket a könyörtelen mércék teljesítése által megtapasztalni szeretnénk. A háttérben szinte minden esetben megbújik a megfelelési vágy és a szorongás, hogy önmagunkban önmagunkért nem vagyunk elég jók és szerethetők. Elkezdjük kívülről figyelni és monitorozni magunkat, ám a külső szemlélő perspektívája megakadályozza, hogy megéljük a pillanatot és kapcsolatban maradjunk önmagunkkal, az érzéseinkkel és a szükségleteinkkel.

Úgy hisszük, minden helyzetben a legjobb formánkat kell nyújtanunk, és ezért a célért feláldozzuk a magánéletünket, a hobbinkat és az egészségünket.

Egy darabig úgy tűnik, sikerrel jártunk, hisz a kontroll nálunk van, mindent kézben tartunk, ám egy idő után arra ébredünk, hogy a tökéletességért folytatott hajsza átvette az irányítást az életünk felett. Folyamatosan nyomás alatt érezzük magunkat, rossz a hangulatunk, bűntudatunk van, hullafáradtak és frusztráltak vagyunk, végül már felkelni sincs kedvünk. Mégis mit tehetnénk, hogy levethessük a szupernő köpenyét és csak úgy egyszerűen megengedjük magunknak a hibázás lehetőségét, és elfogadjuk, hogy nem kell a nap minden pillanatában, az összes szerepünkben és feladatunkban kifogástalan teljesítményt nyújtanunk? 

A megoldás felé 

1. Döntsd el, mi az, ami valójában fontos neked! 
Érdemes megfogalmazni, hogy mik azok az értékek és célok, amik a legfontosabbak számunkra. Hogy szeretnénk élni? Mi az, ami tényleg lelkesedéssel tölt el bennünket? Ebben hatékonyan tud segíteni az „életem tortája” című gyakorlat, amelynek során egy kördiagramot rajzolunk, amit annyi részre osztunk, amennyi tevékenységgel kitöltjük a napjainkat. Természetesen az elfoglaltságokat lehet csoportosítani (pl. gyereknevelés, párkapcsolat, házimunka, munka, hobbi stb.). A torta szeletei különböző méretűek aszerint, hogy mennyi időt töltünk egy-egy tennivalóval. Javasolt azt is végiggondolni, hogy az adott terület inkább feltölt, vagy elvesz az energiatartalékainkból. Ezután készítsük el az „ideális életem tortáját”. Mivel töltenénk az időnket, ha azt tehetnénk, amit akarunk, és úgy élhetnénk, ahogy szeretnénk? Miként lehet a két ábrát némileg közelíteni egymáshoz?

2. Határozd meg a siker definícióját!
Sok kliensem számol be arról, hogy szeretné ugyanazt a magabiztosságot és önbizalmat átélni, ami gyerekként a sajátja volt. Ebben segíthet, ha megalkotjuk a saját siker­definícióinkat. Mi az, amivel már elégedett vagy? Mit jelent a siker számodra? Kisiskolásként egyértelmű volt, hogy mi a siker mércéje, és többnyire az is világos volt, hogy hogyan lehet teljesíteni.

Az élet azonban nem ilyen. A feladatok komplexek, és a siker fogalma számos feladat tekintetében megfoghatatlannak tűnik. Nincs azonnali visszacsatolás, a bizonytalanság és az információhiány pedig a szorongás növekedésével jár együtt.

Vannak, akik úgy próbálnak ezzel megküzdeni, hogy szinte elérhetetlen célokat tűznek ki maguk elé („Muszáj mindig mindenben kiválóan teljesítenem!”), amelyeknek a végrehajtása túl sok időt és energiát emészt fel, így nem marad idejük a valóban fontos dolgokra. Mások viszont annyira félnek attól, hogy teljesítményük nem üti meg a mércét, hogy megtorpannak és hozzá sem kezdenek a feladathoz. Ők általában azt tanulták meg gyermekkorukban, hogy a siker csak a képességeiken és a tulajdonságaikon múlik. Minek kockáztatnák a kudarcot, ha azzal csak lejáratják magukat, mert esetleg fény derül arra, hogy nem is olyan okosak és ügyesek, mint amilyennek hiszik őket.

3. Lehet hibázni!
A családokkal való munka során gyakran tapasztalom, hogy a tökéletességre törekvés miként lopja el a színt a hétköznapokból. A hibázás terhe talán a szülői szerepben a legnyomasztóbb, és nem segítik a feldolgozást a szülők felelősségét hangsúlyozó pszichológiai elméletek sem. Jó, ha tudjuk: nincs tökéletes szülő, olykor mindnyájan hibázunk (a szakemberek is). A folyamatos aggodalom és bűntudat miatt elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal, és nehezünkre esik, hogy ráhangolódjunk a gyermekünk szükségleteire és odafigyeljünk rá. Önmarcangolás helyett, érdemes a hibáinkra egy tanulási folyamat részeként tekinteni. Gondoljuk át, hogy mi történt, hol volt az a pont, ahol félrecsúsztak a dolgok, milyen érzések, emlékek jöttek fel bennünk, amik megakadályozták, hogy jól reagáljunk. A tudatosítás az első lépés a megoldás felé vezető úton. Olykor a megértés és felismerés önmagában nem elegendő, lehetséges, hogy szükségünk van arra is, hogy a feltoluló emlékeinkkel, érzéseinkkel, és saját gyermekkori mintáinkkal szakember segítségével dolgozzunk. Az, ahogy a hiányosságainkra tekintünk mintát ad a gyermekeinknek is. A hibáink őszinte felvállalása, a bocsánatkérés, a jóvátétel és a kapcsolat helyreállítása az tanítják nekik, hogy a világ nem dől össze, ha elrontunk valamit. Sőt közösen azt is megtapasztalhatjuk, hogy a konfliktusok megoldásán és a helyreállításon keresztül a kapcsolataink megerősödhetnek. A valódi emberek nem tökéletesek, mindnyájunknak vannak erősségei és gyengeségei.

4. Hallgass azokra, akik szeretnek és ismernek!
Azok, akik úgy hiszik, tökéletesnek kell lenniük, gyakran számolnak be arról, hogy a szüleik sosem bátorították vagy erősítették meg őket, hibázás esetén pedig szeretetmegvonással vagy megszégyenítéssel büntettek. Azt tanulták meg, hogy csak akkor érdemesek a figyelemre, az elfogadásra és a szeretetre, ha a teljesítményük tökéletes. Lehetséges, hogy gyerekként olyan dolgokért kellett felelősséget vállalniuk, ami egyáltalán nem az ő feladatuk lett volna. A gyógyulás útján sokat segíthet, ha olyan személyekkel alakítunk ki kapcsolatokat, akik támogatnak, akik előtt őszintén beszélhetünk az érzéseinkről, a gyengeségünkről és a fájdalmunkról. Fogadjuk el a segítségüket annak végigondolásában, hogy mit jelent a kiegyensúlyozott élet, és mi az a teljesítmény, ami már elegendő!

5. Hagyj fel az önostorozással!
Az önmagunkkal szemben támasztott teljesíthetetlen elvárások mögött gyakran téves elképzelések húzódnak meg saját magunkkal és a kudarccal kapcsolatban. Azt gondoljuk, hogy ha a hibáink napvilágra kerülnének, mindenki elítélne minket, és bebizonyosodna, hogy mindenkinél rosszabbak és alkalmatlanabbak vagyunk. Az önmagunk ellen irányuló harag és elégedetlenség helyett forduljunk együttérzéssel önmagunk felé! Kristin Neff amerikai pszichológus kutatásai szerint a hibáik iránt együttérzést mutató emberek jobban érzik magukat azoknál, akik folyton ítélkeznek önmaguk felett. Elképzelése szerint a helyes önszeretetnek (self-compassion) három összetevője van. Az önmagunkkal való kedvesség a hibáinkkal kapcsolatos megértő hozzáállást jelenti.

Képzeljük el, hogy miként reagálnánk, ha a barátunk vagy házastársunk mesélne nekünk egy kudarcáról, majd próbáljunk magunk felé is hasonló megértéssel fordulni!

A másokkal való közösségérzés során felismerjük, hogy nem vagyunk egyedül, mások is hasonló tapasztalatokon és élményeken mennek keresztül, ez pedig összekapcsol bennünket a többi emberrel. A harmadik összetevő a tudatos jelenlét, amikor nem ítélkezéssel szemléljük az az éppen aktuális tapasztalatainkat, hanem nyitottak maradunk önmagunkra és elfogadással tekintünk az érzéseinkre, gondolatainkra és teljesítményünkre. 

Források:
Szondy Máté: Hogyan tudnék továbblépni? A bosszú és a megbocsátás pszichológiája Henry Cloud, John Townsend, Dave Carden, Earl Henslin: Családfánk titkai. Hogyan változtassunk káros családi mintáinkon? Jeffrey E. Young és Janet S. Klosko: Fedezd fel újra az életed!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

2017-ben a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) a látássérült középiskolások integrációját segítő programot indított és vitt is sikerre. Ezt a programot a látássérült diákok tapasztalataira, élményeire, nehézségeire alapozták, hogy valós segítséget nyújthassanak számukra. Beszélgetőtársam Németh Orsolya, az MVGYOSZ szakmai vezetője és Puskás Anett, a szervezet ifjúsági referense, akikkel az engem különösen érdeklő kérdésről beszélgetek: hogyan és honnan szerez szakmai tudást a pedagógus egy fogyatékossággal élő tanuló együttneveléséhez az átlagos gyerekekkel – vagyis az integrációhoz?

– Orsolya, neked is vannak az integrációval kapcsolatban nehéz élményeid? – kérdezem a szőke, sportos testalkatú fiatal nőt, és titkon örülök, hogy nem sétáló interjút szerveztünk, mert elég tapasztalatom van róla, hogy fehér bottal a kezében olyan magabiztosan és tempósan közlekedik, hogy simán lehagyna…

Orsolya: Csak ilyen élményeim vannak. Valószínűleg nem keveredtem volna a látássérült emberek érdekképviselete közelébe, ha nem tanulok felső tagozatban integráltan. Az én elhivatottságom ezekből a személyes élményekből gyökerezik.  Számtalan esetben kellett az iskolás éveim alatt az érdekeimet megvédenem, közben tekintetbe vennem azt is, hogy ha valamit én kérek, elvárok, annak mik lesznek a következményei, nemcsak a tanulmányi eredményeimre, hanem a közösségben elfoglalt helyemre nézve is, és mit fog ez hozni azoknak, akik utánam tanulnak majd ugyanabban az iskolában. Ha ugyanis valaki látássérültként bekerül egy olyan iskolába, ahol már járt előtte másik látássérült diák – mondjuk egy olyan fiú, aki nagyon jó volt matematikából, és érdekelte a foci, miközben én egy humán beállítottságú lány vagyok –, akkor az egyetlen közös ismérvünk, a látássérültségünk miatt folyamatosan hozzá fognak mérni. Tehát amit ő meg tudott csinálni, azt nekem is meg kell tudni, ha ő szóban vizsgázott írásbeli helyett, akkor nekem is úgy kell, ha én számítógépen jegyzeteltem, akkor az utánam jövőktől megkérdezték, hogy ők miért nem így csinálják, ha én le tudtam nyelvvizsgázni angolból írásban és szóban, akkor az utánam jövőt számon kérték, hogy ő miért nem… Ugyanazzal a mércével mértek minket, pedig teljesen különbözőek voltunk. Ezért középiskolás koromban már eleve olyan iskolát kerestem, ahova még nem járt előttem látássérült tanuló. Nem szerettem volna, hogy összehasonlítsanak bárkivel, és hogy olyan követelményeknek kelljen megfelelnem, amelyek máshoz vannak szabva. Így is lett, a középiskolában és az egyetemen is sikerült „kijárni az utat”. Sokszor ezekből a személyes élményekből táplálkozom a munkám során is.

 – Megosztasz még néhány ilyen benyomást?

Orsolya:

Ha jól teljesítesz, akkor te vagy a „bezzeg gyerek”, és akkor azért rekesztenek ki, ha nem jól tanulsz, ha te vagy a lassúcska-bénácska, akkor azért. A kirekesztődés veszélye óriási!

Ma is sokat beszélünk az integráció személyi és tárgyi feltételeiről, egyenlő esélyekről, egyenlő hozzáférésről, adaptált tankönyvről, és közben mindennek a kulcsa mindig a pedagógus és a közösség.
A harmadik fontos élményem az, hogy miképp tud az ember a saját igényeinek érvényesítésére egy mozgalmat indítani. Én pszichológia szakon végeztem az ELTE-n, ahol ketten voltunk látássérültek azon az évfolyamon. Az volt a fő problémánk, hogy a könyvtárból kurzusonként több ezer oldalnyi anyagot kellett megszerezni, szkennelni vagy fénymásolni, és ezekhez mindig kellett látó segítség. A pszichológia szaknak volt egy kortárs önkéntes segítő csoportja. Mi a diáktársammal megkértük őket, segítsenek a látássérült diáktársaiknak a könyvtári munkában. Az utánunk következő látássérült diákok számára már egész segítő mozgalom jött létre, őket már – ha igényelték – kísérték az épületek között, mára pedig mondhatni ebből lett az ELTE-n egy speciális hallgatói ügyeket támogató iroda, amely tényleg működik.

 – Anett, neked is van saját élményed?

Anett: Én húszévesen lettem látássérült, már egyetemistaként. Első év végén kaptam egy trombózist, és tíz százalékban maradt meg a látásom. Nagy kérdés volt, hogy folytassam-e egyáltalán az egyetemet a biológia szakon, amely nem egy látássérültbarát terület. Nekem az elemi rehabilitáción nagyon sokat segítettek, az ő biztatásukra úgy döntöttem, hogy igen, folytatom. Voltak nehézségek…

 – Én a mikroszkópra gondolok.

Anett: Nem az. A tárgyi nehézségek mindig megoldhatóak. Személyi probléma volt inkább, ami akadályozott. Volt olyan tanár, aki engedte, hogy a számomra jobban látható monitort nézzem, és nem a kivetítőt, és nála ötösre vizsgáztam. De volt olyan is, aki vizsgán egy könyvet tolt elém, és olyan gyorsan mutogatta rajta a képeket, hogy azt sem tudtam követni, hol az ujja. Nála megbuktam. Ő azt nem tudta elfogadni, hogy egy látássérült személy ül előtte, aki lát.

Sokszor értetlenséget vált ki, hogy rajtam nem látszik, hogy látássérült vagyok. Vannak ugyanis olyan látássérültek, akik látnak, és mégsem látnak: ők a gyengénlátó személyek.

 – Mindketten azt mondjátok, hogy az integráció sikere legnagyobb részben a pedagóguson múlik, a személyiségén, a motiváltságán.

Orsolya: Inkább úgy fogalmaznék, hogy az integrációban részt vevő feleken, és ebben benne van a tanár, a diák, a szülő, benne van a komplett tantestület is. Ez egy sokszereplős történet, és nehezíti a működését a nem kellőképpen kidolgozott szabályozási és finanszírozási rendszer is. Gondolok itt arra, hogy például megkapja-e egyáltalán a diák a fejlesztési lehetőségeket, megkapja-e az adaptált tankönyvet vagy az általa igényelt segédeszközt.

Anett: Ha nem jut el az információ a diákhoz, szülőhöz, akkor nem értesül pályázatokról, nem tud az adaptált könyvről, segédeszközről…

 – Én ’93-ban végeztem a Gyógypedagógiai Főiskolán, és az integráció akkor egy szinte új fogalom, új szemlélet volt.

Orsolya: ’93- ban került a közoktatási törvénybe az integráció lehetősége. Azóta a Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértői Bizottságok döntenek róla, hogy kit lehet integráltan oktatni, és arról is, hogy milyen feltételeket kell biztosítani a diáknak. Az ekkor készülő szakértői vélemény egy szakmai jellegű elvi iránymutatás. A tárgyi feltételeket sokszor a szülő is előteremti, ám kérdéses az emberi hozzáállás, a fizikai távolság legyőzése, vagy hogy van-e helyben olyan tiflopedagógus (látássérült személlyel foglalkozó gyógypedagógus), aki ért a képernyőolvasó szoftverhez, és a megyei EGYMI-ben (Egységes Gyógypedagógiai és Módszertani Intézmény) találkoztak-e egyáltalán látássérült gyerekkel…

1994-ben tulajdonképpen egy soktényezős emberkísérlet indult, ahogy az addig folyó, elszórt  „rideg integrációt” felváltotta a jogszabállyal támogatott együttnevelés.

 – Mit értesz „rideg integráció” alatt?

Orsolya: Természetesen ’93 előtt is volt néhány olyan öntudatos és elszánt szülő, aki azt mondta, hogy az ő gyereke nem fog több száz kilométerre az otthonától hetes iskolába járni, hanem marad az otthonában a családjával, és a körzeti iskolába fog járni. Ezt nem tiltotta a törvény. Vagy sikerült, vagy nem. Magyarországon az elmúlt évszázadban nagyon erős volt a gyógypedagógiai megközelítés és az intézményi háttér, ezért nálunk annyira szegregált beállítottságú az oktatás, hogy még a vakok és a gyengénlátók is külön intézményben tanultak-tanulnak. Nemzetközi színtéren ma is rácsodálkoznak arra, hogy ennyire külön kezeljük még a látássérült emberek csoportjait is. Nálunk felépült egy európai viszonylatban is kiváló intézményrendszer minden fogyatékossági ágra, és ezt meglehetősen nehéz úgy „lebontani”, hogy működőképes legyen az integrációi is mint lehetőség. Ez az átalakulás a mai napig zajlik.

 – A Vakok Iskolájában két éve tett látogatásom során – a harminc évvel ezelőtti helyzethez képest – az tűnt fel, hogy a felső tagozaton alig volt olyan gyerek, aki csak látássérüléssel küzdött.

Orsolya: Valóban. Azok a gyerekek, akik „csak” vakok, most már integráltan tanulnak. Ma az olyan koraszülött gyerekek, mint akik harminc évvel ezelőtt az inkubátor hatására megvakultak – akikből zömmel a mi évfolyamunk állt –, ma már épen és egészségesen nőnek föl. Viszont a súlyos állapotú koraszülöttek, akik harminc éve még nem maradhattak életben, ma előfordul, hogy halmozott fogyatékossággal élnek. Zömmel ők alkotják ma a speciális oktatási intézmények gyerekpopulációját, az ép értelmű látássérült gyerekek inkább az integrált oktatásban vannak jelenleg.

Kép

Németh Orsolya

Anett: Azok a pedagógusok, akik évtizedek óta a pályán vannak, teljesen más feladattal és technológiával szembesülnek ma, mint húsz-harminc éve, amikor kiléptek a főiskoláról.

Orsolya: Érdekes fejlemény, hogy úgy tűnik, elkezdődött egyfajta visszaáramlás a szegregált oktatásba. Újra felbukkannak a kicsik között a „csak” látássérült gyerekek, mert egy kis létszámú, nagyjából homogén képességű csoportban minőségi oktatást kaphatnak, és ez kiváló alap egy felső tagozatos integrációhoz.

Lehet, hogy így sikerül megtalálnunk azt az optimális középutat, amit harminc éve keresünk: az óvoda egy kiváló integrációs terep, de lehet, hogy utána kell egy átmeneti időszak, amit részleges integrációban vagy szegregáltan érdemes tölteni, hogy a látássérült diák stabil alapokat szerezzen az írás-olvasás-számolás tárgyakból.

 – Jól érzem, hogy alsó tagozatban inkább a szegregált oktatás mellett teszed le a voksod?

Orsolya: Nézzük meg a szóban forgó gyerek élethelyzetét. Ha ő kétszáz kilométerre lakik Budapesttől, akkor én nem kívánnám meg a szülőtől azt, hogy egy hatéves gyereket adjon be az internátusba, és csak hetente járhasson haza. Azt kell megvizsgálni, hogy adott-e a lehetőség a napi bejárásra, van-e olyan elérhető gyógypedagógus, aki a felzárkózásában segíteni tudna diáknak, adott-e egy olyan lelkes tanító néni, aki megtanulja a Braille-írást (ilyet is ismerünk), és ha ezeket mind látjuk együtt, akkor el lehet gondolkodni azon, hogy mi a jó megoldás. Ami a gyerek személyes igényeinek, és a család lehetőségeinek megfelel – az legyen elérhető, ez a lényeg. Szerencsére mindkét esetre vannak jó példák.

 – Amikor gyerekvédelmi esetmenedzserként dolgoztam, azt láttam, hogy az egészségügyi vagy viselkedési problémás gyermek osztálytanítója őszintén segíteni szeretne a diáknak, nem azon van, hogy eltanácsolják őt, vagy hogy megszabaduljon a problémától, hanem azért rimánkodik, hogy valami eszközt kapjon a kezébe. Küldjék el tanfolyamra, szervezzenek be egy mediátort vagy agressziókezelési technikákat mutassanak neki. Nektek is van olyan tapasztalatotok, hogy látássérült diák esetén a tanár izgalmas kihívásnak éli meg a feladatot?

Orsolya: Vagy kezdeti ijedelem, vagy kezdeti lelkesedés… Mi is sokszor találkozunk azzal az igénnyel, hogy szeretnének információt, honlapot, tanfolyamot kapni, ugyanakkor az is tapasztalat, hogy amikor ténylegesen van egy konferencia vagy továbbképzés, akkor viszonylag kevés ember vesz részt rajta. Nagyon leterheltek a pedagógusok, és sokszor szembesülünk azzal, hogy egy osztály 50-80 százalékának van diagnózisa. A látássérült gyerek viszont általában csöndben végigüli az órát, szemben az osztályban lévő másik négy-öt figyelemzavaros, hiperaktív gyerekkel.

Anett: Talán több lenne a résztvevő ezeken a képzéseken, ha a pedagógusok ezekért kreditpontokat kapnának. Az ő érdeklődésük inkább az ADHD és autizmus spektrumzavar felé irányul, amikkel a gyakorlatban több a problémájuk.

A látássérült gyerektől nyugodtan lehet órát tartani, de nem az a jó megoldás, hogy ő ott ül csendben, és nem tud részt venni az órán.

 – A tanár mikor tudja meg, hogy látássérült gyerek érkezik az osztályába?

Anett: Az intézmény már a felvételi során, tavasszal megtudja, hogy látássérült tanuló jelentkezett felvételire. Az EGYMI felveszi az iskolával a kapcsolatot, és ha az iskolában jó a belső kommunikáció, akkor a tanár is gyorsan tudomást szerez erről.

– Az iskolának mit kell tennie azért, hogy az alapító okiratába bekerüljön az „integráló” jelző?

Orsolya: Leginkább meg kell győznie az alapítót. Nincsen olyan egzakt követelményrendszer, amit az iskolának teljesítenie kell, hogy ezt beírhassa, de ez nem is baj. Sokkal nehezebb helyzetben lennénk, ha előírnánk, hogyan legyen akadálymentesítve a felvételi, milyen eszközei és szakemberei legyenek az iskolának, mert akkor Magyarországon ennek nagy valószínűséggel egy intézmény sem felelne meg. Ráadásul szinte lehetetlen olyan elvárásrendszert támasztani, ami minden látássérült diáknak egyaránt jó lenne.

Anett: Előfordul az is, hogy az iskola csak úgy veszi fel a látássérült gyereket, hogy nem rögzíti őt SNI-sként (sajátos nevelési igényűként), hogy ne kelljen plusz feladatokat teljesítenie.

Orsolya:

Azt ki kell mondanunk, hogy a látássérült gyermek számára Magyarországon jelenleg nem biztosított a szabad iskolaválasztás joga.

Amíg egy iskola vagy egy fenntartó eldöntheti, hogy beírja vagy nem írja az alapító okiratba, hogy fogad látássérült tanulót, vagy amíg mondhatja, hogy hiába van benne, ő mégsem fogadja – addig nem beszélhetünk esélyegyenlőségről az oktatásban. A lehető legritkább eset, hogy egy látássérült kisiskolást a körzetes iskolában lehet integrálni, és a középiskolások helyzete is hasonló. Ez óriási többletterhet rak a szülőkre, hisz a gyereket legjobb esetben is utaztatni kell, és az is lehet, hogy egy másik megyébe kell járnia.

 – Tehát minden iskolának magától értetődően integráltnak kellene lennie?

Orsolya: Lehetne minden iskola befogadó. Nem gondolom, hogy egy látássérült gyerek akkora teher, mint amekkorának sokszor gondolják. Gyakran úgy születnek meg ezek a kijelentések, hogy nem ismerik sem a gyermeket, sem a problémát, és nem valós veszélyeken alapulnak ezek a félelmek.

Kép

Puskás Anett

Anett: Mi azt javasoljuk mindenkinek, hogy a diák és a szülő minél hamarabb vegye föl a kapcsolatot a választott intézménnyel, hogy a diák meg tudja mutatni magát. Sokszor igaz az, hogy amit nem ismerünk, attól félünk. Ezért érdemes akár fel is készíteni őt arra, hogy kommunikálnia kell az igényeit és a képességeit egyaránt.

 – Feltételezzük, hogy tanár vagyok egy integráló iskolában, és tudom, hogy ősztől látássérült diák fog járni az osztályomba. Mit tegyek, hogyan készüljek? Milyen szakmai tudást kapok ehhez, és kitől?

Anett: Az EGYMI-től egy gyógypedagógus veszi fel a kapcsolatot az osztályfőnökkel és a többi tanárral, aki tanítani fogja a diákot. Elmondja, hogy a diák milyen eszközöket használ, hogyan szokott vizsgázni írásban-szóban, mit kell neki ehhez biztosítani, mennyi a tanulási ideje

A Szövetség létrehozott egy weboldalt, amely a tanárnak, diáknak egyaránt hasznos információkat tartalmazza.

Orsolya: Nagy szükség és igény van erre, mert az információáramlás nagyon esetleges a gyógypedagógiai módszertani intézmény és a befogadó iskola között. Az MVGYOSZ együttműködik az integráló iskolákkal, akik élnek is a lehetőséggel. Azt álmodtuk meg 2020 márciusában, hogy lesz egy nagyon pöpec kis nyári táborunk, ahol a látássérült középiskolásoknak tartunk izgalmas természettudományos (reál) tantárgyi szemléltető eszközös foglalkozásokat. A cél az volt, hogy megtapasztalják, milyen érdekes tud lenni a biológia, a kémia vagy a földrajz, ha úgy szemléltetjük, hogy nekik is élmény legyen. Március 11-én beadtuk a pályázatot, és három nap múlva bejelentették, hogy bezárják az iskolákat, így nem lett tábor sem… De végül az online platformra áthelyezett kurzus nekünk inkább ajándék volt, bele tudtak kapcsolódni Zalaegerszegről, Nyíregyházáról, Budapestről… Sokkal több embert értünk el így, mint amennyit az egyhetes táborral tudtunk volna. Fontos, hogy ezekből a diákokból is közösséget formáljunk. Őket mindig körbeveszi egy rendszer, ami általában látó emberekből áll, akik „mindent jobban tudnak, mert ők látnak”, ebben ők nagyon el tudnak veszni. Ezért végtelenül fontos, hogy lássák, nincsenek egyedül azzal a problémával, amivel küzdenek.

Anett: Két Együtt a jövőnkért című találkozót terveztünk be, és lett belőle hét, akkora volt az érdeklődés, így nyitottá is tettük a programot minden érdeklődőnek. Minden alkalommal legalább harminc ember jelen volt. Sikerült megmutatnunk, hogy a látássérült diákok hogyan tudnak helytállni az online oktatásban. Kihívás volt, hogy hogyan mutatjuk meg online a látássérült diákoknak a tanulásukat támogató eszközöket. Azt találtuk ki, hogy még a foglalkozás előtt kiküldtünk eszközöket a hallgatóknak, így nekik már rendelkezésükre állt a kurzus előtt.

Kép

Tapintható szemléltetőeszköz vakok és gyengénlátók számára

 – Úgy képzeljem el ezt, hogy például egy tapintható 3D-s földgömb meg felnagyított, tapintható molekulaszerkezet vagy egy gömbökből és pálcikákból álló Babilon-játék?

Anett: Ahogy mondod. Kifejezetten könnyű és szórakoztató ezekkel tanulni, és nemcsak a látássérült diák számára az, hanem az osztálytársaknak is!

Tapintható grafikonok és függvények is vannak a tarsolyunkban, és számtalan izgalmas eszköz.

Egyúttal azt is meg tudtuk mutatni, hogy lehet online oktatni látássérült tanulót is. A kurzusokról készült videóink elérhetők, és a részt vevő több mint kétszáz tanárral azóta is kapcsolatban vagyunk.

 – Ha én olyan tanár vagyok, aki tudja, hogy szeptemberben jön az osztályomba egy látássérült diák, és ezt örömmel veszem, akkor nekem milyen tennivalóm van?

Anett: Mindenképpen hasznos előzetesen találkozni a diákkal és a szülővel, az EGYMI gyógypedagógusával beszélni, tiflopedagógust bevonni, ha van ilyen ismeretség. Nagyon sok információ van fönn A jövő kilátásai weboldalon, ami eszközökről, módszerekről szól. A legfontosabb mindenképpen az, hogy a diák elmondhassa, hogy neki hogyan tanítson a tanár, mert erről a legtöbbet ő tud, ebben ő a kompetens.

 – Hol tudom beszerezni a speciális eszközöket?

Orsolya: A tankönyveket is szállító KELLO-nak van egy SNI-s eszközbeszerző felülete, ahová az MVGYOSZ is szállít, itt elérhető például a Braille-írógép és a kémiatanulást akadálymentesítő Atomol – ezeket meg tudja rendelni az iskola. De nagyon minimális keret van, amiből gazdálkodhatnak, így inkább kölcsönözni szokták ezeket a Vakok Iskolájából vagy a helyi Látássérültek Egyesületétől. Fel lehet kutatni, hogy milyen pályázat vagy alapítvány tudja támogatni a beszerzést, hiszen egy Atomol-készlet és egy Braille-írógép is nagyjából 120.000 Ft, de azt a következő látássérült diák is tudja majd használni.

A vak vagy gyengén látó diák túlzott segítése sokszor a beilleszkedés ellen hat, a látássérült gyermek könnyen válik teherré a többiek számára. A pedagógusnak hangsúlyos szerepe van abban, hogy ezeket a csapdákat elkerülje az osztály.

Fontos összetevője a jó hozzáállásnak a humor is, illetve szükséges meghúzni a határát annak, hogy mi az, ami még vicces, és mi az, ami már bántó. Nehogy kialakuljon a látássérült diák „szivatása” – erre fel kell készülni.
A tanár azzal is sokat tud tenni, hogy „előretolja” a látássérült diákot, vagyis lehetőséget ad neki arra, hogy megmutassa magát, és hogy el tudja mondani a szükségleteit, hogy ne kelljen a tanárt használnia szócsőnek. Hadd mondja el ő, hogy számára mit jelent látássérültnek lenni, milyen igénye van, mi jelent számára biztonságot, hadd mutassa meg a humorát, hadd mondja el, hogy a „látni” vagy „nézni” szavak nem bántóak a számára, és ne kérdezzék tőle, hogy ő „hallgatta-e” a tegnapi filmet…

Anett: Fontos az is, hogy a pedagógus ne kivételezzen az SNI-s tanulóval. Ha megbünteti az egész osztályt, akkor minden tanulót büntessen meg! Az integráció abszurditása, ha mondjuk egy látássérült tanulót nem visznek el osztálykirándulásra. Vele ott ugyanaz fog történni, mint a többiekkel, hogy stikában inni fog, meg pasizni vagy csajozni… Ha a közösségi élményekből kirekesztik, az nem integráció, csak egy helyen tanulás.

A történet

Davisnek (Jake Gyllenhaal), a „Demolition” című film főszereplőjének mindene megvan az életben, amit csak kívánhat: modern ház, szép és gazdag feleség, kényelmes állás magas fizetéssel, és még az apósa is nagyra tartja. A sokak által hajszolt és vágyott amerikai álmot éli, de közben mintha ő maga is félig-meddig álmodna.

Egy buborékban él, néz, de nem lát, a napok csak telnek, míg egyszer csak kipukkan a buborék, amikor egy autóbalesetben elveszíti a feleségét, Juliát.

Onnantól kezdve mindenre rácsodálkozik, és teljesen üresnek, bénultnak, érzelemmentesnek érzi magát. A környezete furcsán kezd rátekinteni, mivel nem hozza a gyászolókról alkotott tipikus sztereotípiát, nem úgy viselkedik, ahogy szerintük „kellene”. Nem zuhan magába, hanem a temetés utáni napon máris munkába áll. Szokatlan érdeklődést mutat apró, jelentéktelen dolgok iránt, különös tekintettel az egyes tárgyak felépítésére. Mindent szétszed, megvizsgál, és ahelyett, hogy végre kiborulna, mint a legtöbb „normális” ember az ő helyében, inkább panaszleveleket ír egy cégnek, mert az ételautomata nem adta ki a zacskó cukrot, amit vásárolt.

Ezek a panaszlevelek aztán öngyógyító vallomásokká terebélyesednek, amelyekben híven beszámol jelenlegi élethelyzetéről.

Az ügyfélszolgálatos Karent (Naomi Watts) megérintik a férfi levélben írott szavai, s maga sem tudja, miért, de felveszi Davisszel a kapcsolatot.

Karen maga is kissé elveszett lélek, van egy partnere, aki nagyon szereti, de ő képtelen viszonozni ezt, kamasz fiával pedig lelkileg fényévekre távolodtak egymástól. Davisszel kötött furcsa barátsága mindkettejük számára gyógyító erővel bír, mert friss szemmel tekintenek a másik problémáira, ítélkezés és bírálat nélkül. Mindeközben pedig az életük részletei szép lassan a helyükre kerülnek.

Légüres térben

A film megmutatja azt, hogy néha azok az emberek a legmagányosabbak, akikről nem is gondolnánk, és hogy hiába vannak társas kapcsolataink, mégsem tudunk az adott problémával kihez fordulni. Jelen esetben máshogy gyászol Davis és máshogy az apósa, aki a lányát veszítette el.

Davis sokáig tagadásban van, eltávolítva magától minden érzelmet, így a fájdalmat és a szeretet érzését is. Kételkedni kezd feleségével való kapcsolatában, úgy érzi, talán nem is szerette őt, hiszen most nem érez semmit.

Szép lassan az egész életét és minden lépését megkérdőjelezi, miközben fogalma sincs, merre menjen tovább. Idővel persze elkezdenek csordogálni az emlékek, és támadnak az érzelmek is, de Davis sokáig makacsul ellenáll nekik. A környezete pedig csak látszólag empatikus, de tudattalanul azt várják, hogy viselkedjen normálisabban.

Kép

Részlet a „Darabokban” c. filmből

A szakemberek szerint a veszteség megélése során a gyászoló számos „nem normális” érzést élhet át, illetve olyan „furcsa” viselkedésbeli megnyilvánulásai lehetnek, amelyek ebben az élethelyzetben mégiscsak teljesen „normálisak” és természetesek. Ezek közé tartozhat a csökkent koncentrációs képesség, az önvád, az alvási és evési zavarok, a különböző testi tünetek, az érzelmek kontrollálhatatlan és intenzív hullámzása, valamint az üresség érzése is. Ez utóbbi egy bénult, sokkos állapot, ami legtöbb embernél néhány óra alatt elmúlik, de filmünk főszereplője megragad ebben az ijesztő, hideg, légüres térben, amiből egyszerűen nem találja a kiutat.

Tévhitek a gyászról

A szakemberhez fordulás lehetőségét néhányszor említik a filmben, de a nézőnek olyan érzése van, mintha az is valami szégyellnivaló dolog lenne, hogy valakinek külső segítségre van szüksége. Gyakorta előfordul, hogy a segítő szándékú családtagok és barátok nem tudnak megfelelően segíteni, ezért inkább azon igyekeznek, hogy gyorsan bekössék a látható sebeket, ám ezzel megakadályozzák az érzelmekkel való őszinte szembenézést.

John W. James és Russel Friedman, akiknek a „Gyógyulás a gyászból” című könyve gyakorlati kapaszkodót nyújthat a feldolgozatlan veszteségekkel küszködő embereknek, leírják a gyásszal kapcsolatos téves elképzeléseket, amelyeket kora gyerekkorunktól kezdve sajátítottunk el.

Ezek közül az egyik hiedelem az, hogy a gyászolót jobb, ha „tapintatosan” egyedül/békén hagyjuk, amíg feldolgozza az érzéseit, és összeszedi magát. Egy másik tévhit szerint pedig hasznos, ha eltereljük a gyászoló figyelmét a problémájáról. Segítünk neki abban, hogy elfoglalja magát valamivel, témát váltunk, amikor az érzelmeiről mesél. Esetleg az érzelmi elszigeteltséget növelő „Ne szomorkodj! Az élet megy tovább!” típusú tanáccsal is ellátjuk. Pedig a gyászolónak gyakran csak arra lenne szüksége, hogy mellette legyünk, és az érzelmeit, illetve a gondolatait megoszthassa velünk, mi pedig meghallgassuk. Ebben sokat segíthetnek az olyan támogató, önsegítő csoportok is, ahol a tagok valamilyen veszteségélményt dolgoznak fel, így a résztvevők együtt tudnak végigmenni a gyógyulás útján.

„Halottról vagy jót, vagy semmit”

Mindnyájan ismerjük a fenti bölcsességet, ami sajnos nem segít a gyász folyamatában. Filmünk főszereplője felesége halála után szinte képtelen emlékezni, csupán általánosságokat tud felidézni, ami miatt azt gondolja, hogy nem is érzett semmit a nejével kapcsolatban.

A gyógyulás szempontjából fontos lenne, hogy a kapcsolatunkat a maga teljességében lássuk, megengedve magunknak, hogy a másikkal kapcsolatos pozitív és negatív emlékképekre egyaránt emlékezzünk.

A gyász során nemcsak a másik személyétől kell elbúcsúzni, hanem mindazoktól az álmoktól is, amiket együtt szőttünk, vagy a konfliktusos kapcsolatok esetében azoktól a reményektől, amiket a kapcsolat helyreállásáról dédelgettünk. Így a gyógyulás szempontjából rendkívül fontos, hogy a „meg nem valósult érzelmi mondanivalókat” kimondjuk. Filmünk főszereplője a levél útját választja, „Tisztelt Ügyfélszolgálat” kezdetű panaszlevelei valójában próbálkozások, hogy megfogalmazza érzéseit.

Bármennyire is próbálnánk tehát kategorizálni, értelmes keretek közé szorítani a gyászt, ez nem lehetséges, hiszen minden ember különböző, így minden gyászfolyamat egyedi és megismételhetetlen.

Fontos, hogy ne akarjunk hamar túl lenni ezen az érzelmi hajcihőn, hanem hagyjunk időt magunknak a történések megemésztéséhez, mindeközben pedig engedjük meg önmagunknak érzelmeink szabad kifejezését.

Ha nehézségeink adódnak, mindenképpen érdemes szakember segítségét igénybe venni, aki támogató jelenlétével segíti az elakadások feloldását, így egy napon újra őszintén tudunk majd mosolyogni, és még boldogok is lehetünk.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A perbáli iskola honlapján olvashatjuk, hogy az intézmény örökös boldog iskola, mosolygós iskola, örökös ökoiskola és akkreditált kiváló tehetségpont. Mit jelentenek ezek a címek?

Elsősorban azt a szemléletet tükrözik, amellyel a munkánkat végezzük. Fontosnak tartom, hogy mi, pedagógusok kiemelt figyelmet nyújtsunk a gyerekek felé, személyre szólóan támogassuk a fejlődésüket és sikerélményhez juttassuk őket. A címek megszerzése előtt is így dolgoztunk, a módszertani akkreditációk egy tudatosabb keretet adnak a munkánknak. A boldogságórák szemléletében is a pozitív pedagógia, a pozitív pszichológia alkalmazása a legfontosabb. Odafigyelünk a környezettudatos nevelésre és a tehetséggondozásra is, a kiváló akkreditált tehetségpont minősítést egy külső bíráló bizottság ítélte oda az eredményeink alapján. A gyermekük számára iskolát választó szülőknek fontos információ, hogy az adott intézmény milyen szemléletet képvisel, ezekkel a címekkel erősítjük a pozíciónkat.

Miért választotta a pedagógusi pályát?

Talán az egyéniségemből fakadt. Nagy családban nőttem fel és már gyerekkoromban szerettem iskolásdit játszani az unokatestvéreimmel. Zeneórát tartottam, naplót írtam, a kistestvéremmel is sokat foglalkoztam. Emellett jól éreztem magam az iskolában gyerekként, sikeres voltam a tanulásban, szerettem és tiszteltem a tanáraimat. A családom is támogatta a pályaválasztásomat.

Hogyan alakult a pályafutása?

1990-ben szereztem az első, magyar–ének-zene szakos tanár diplomámat.  A perbáli iskolában kezdtem a pályámat, ahol sok segítséget kaptam az akkori igazgatótól és a kollégáktól. A német nyelvtanári szakot esti tagozaton végeztem el, a rendszerváltás után kezdtünk német nyelvet tanítani az iskolában. Örömmel töltött el, amikor a tanítványaim nyelvvizsgát tettek, versenyeket nyertek. 1997-től 12 éven át a zsámbéki zeneiskolában töltöttem be igazgatói pozíciót, közben párhuzamosan óraadóként tanítottam Perbálon is. Büszke vagyok rá, hogy a vezetésem alatt a zeneiskolában emelkedett a növendéklétszám, a klasszikus hangszerek mellett népi hangszerek és néptánc oktatása is folyt, az intézmény művészeti iskolaként kiváló minősítést kapott. A koncertek, zenetáborok, a kollégákkal töltött évek felejthetetlen élményt jelentettek.

A munkám elismeréseként a zsámbéki önkormányzattól Zsámbékért Pedagógiai Díjat kaptam.

Időközben közoktatásvezetői szakvizsgát tettem, ének-zene, népzene szakos diplomát, majd középiskolai német nyelvtanár és bölcsész diplomát szereztem. 2009-ben kértek fel az egykori perbáli kollégáim, hogy jelentkezzek az iskola igazgatói pályázatára. 12 éve vagyok a Kis-forrás Német Nemzetiségi Általános Iskola intézményvezetője, pozitív megerősítés számomra, hogy sok régi tanítványom gyermeke jár hozzánk.

Milyen volt igazgatóként visszatérni az egykori pályakezdő munkahelyére?

Az egykori kollégák nyitottan fogadtak, kezdettől fogva támogatták a vezetői munkámat. Az idő múlásával a tanári kar változott – nyugdíjazás, szülés, költözés miatt –, és az új kollégákkal is jó kapcsolatot alakítottam ki. Voltak nehezebb időszakok az iskola életében, de a jó együttműködés komoly eredményeket hozott. Növekedett a tanulói létszám, szép eredményeket érünk el.

Milyen vezetői stílust képvisel?

Demokratikus, kooperatív és empatikus vezetőnek tartom magam. A döntéseimbe bevonom a kollégákat, számítok a véleményükre, ötleteikre. Természetesen megesik, hogy gyorsan és önállóan kell határoznom, ilyen esetekben is igyekszem átgondolt, felelősségteljes döntéseket hozni. A karrierem során előfordult, hogy egyszerre töltöttem be vezetői és egy másik iskolában pedagógusi pozíciót, ami megtanított arra, hogy mindig odafigyeljek a kollégák igényeire. Fontosnak tartom az őszinteséget és az egymás iránti tiszteletet.

Kép

Bors Andrea

Mit szeret a legjobban a jelenlegi munkakörében?

Azt, hogy lehetőséget ad az „alkotásra”, adhatok másoknak az ötleteimből, a tudásomból. Nagy örömöt jelent, amikor egy új ötlet – jöjjön az akár tőlem vagy a kollégáktól – megszületik, és elkezdjük megvalósítani. Ilyen volt például a boldogságórák, a tehetségprogram bevezetése. Emellett jó érzéssel tölt el, hogy támogathatom a kollégákat a szakmai fejlődésükben. Szeretek a háttérben maradni.

Úgy gondolom, ahogy a pedagógusnak is arra kell törekednie, hogy ne ő legyen a középpontban, hanem a gyerekek, nekem is az a feladatom, hogy a kollégákat támogassam.

A kiteljesedésük érdekében biztosítom a munkájukhoz szükséges feltételeket. Szeretem a vezetői munkámban, hogy rálátok az iskola egészére, a kapcsolatokra, az összefüggésekre, a gyerekekre és a pedagógusokra, így pozitív hatással tudok lenni a folyamatokra.

Milyen tapasztalatokat hozott Önöknél a járványidőszak alatt bevezetett digitális oktatás?

A digitális oktatás kezdetén senki nem tudta még, hogyan fog ez az egész működni. A kollégák arra törekedtek, hogy minden tantárgyból megfelelő segítséget nyújtsanak az otthontanuláshoz. A lányaim kisiskolások, így láttam a helyzetet szülői oldalról is. Összegeztük a tapasztalatokat a kollégákkal, átgondoltuk a feladatok mennyiségét és a digitális platformokat, segítettünk a szülőknek átlátni a rendszert. Idén tavasszal már gördülékenyebben ment a digitális oktatás a Google Classroom használata által, sok pozitív visszajelzést kaptunk. Végig figyeltünk azokra a gyerekekre, akik valamilyen okból nem kapcsolódtak be a tanulásba, igyekeztünk nekik segítséget nyújtani.

Iskolaigazgatóként bizonyára előfordul, hogy gyermekvédelmi ügyekkel is foglalkoznia kell. Milyen feladatai vannak ezen a téren?

A gyermekvédelmi ügyek megfelelő kezelése komoly felelősséggel jár. Gondoskodnom kell arról, hogy észrevegyük, ha egy gyerek vagy család segítségre szorul, megoldásokat kell találnunk, adott esetben jelzési kötelezettségünk van a megfelelő hivatalos szervek felé. Perbálon a gyermekjóléti és családsegítő feladatokat a Máltai Szeretetszolgálat látja el, kiváló szakemberekkel dolgoznak. A szolgálat bevonását a szülők felé segítségnyújtásként közvetítem, nagyon rossz megközelítésnek tartom, amikor ezzel ijesztgetik a családokat. Személyes tapasztalatom és a családok visszajelzései is azt támasztják alá, hogy nálunk jól működik a jelzőrendszer és a gyermekvédelem, a szülők az együttműködést segítségként élik meg.

Sokféle esettel találkozunk, előfordul, hogy a szülő nem is tud a gyermekével kapcsolatos problémáról, vagy tud róla, de nem találja a megoldást. A szolgálat tájékoztatást ad az érintett családoknak az igénybe vehető szolgáltatásokról: például pszichológiai, nevelési tanácsadás, válsághelyzet kezelése, családi konfliktusok rendezése. Ha esetkonferenciát hívunk össze, azon az iskolai jelzőrendszer tagjain kívül a szülők és a gyermekjóléti szolgálat képviselői is részt vesznek.  Ezek a megbeszélések lelkileg megterhelők lehetnek a résztvevők számára.

Át tudom érezni a szülők helyzetét, hiszen én is anya vagyok.

A szakértők közreműködésével nagyrészt sikerül megoldást találni és pozitívan zárni ezeket az ügyeket.

Ön hogyan dolgozza fel munkája során a lelkileg megterhelő nehézségeket?

Érzékeny vagyok, sokat gondolkodom egy-egy problémán. Ezeket a problémákat feladatként élem meg, és keresem a lehetőségeket, megoldásokat. Az évek során sok tapasztalatot gyűjtöttem, ez segít abban, hogy gyorsabban rátaláljak a megoldásokra. Persze edződtem is, és meg kellett húznom a határokat, de azért még előfordul, hogy éjszakákon át töprengek azon, hogyan lehetne vagy lehetett volna jobban megoldani egy-egy feladatot.

Az Ön számára mi jelent igazi kikapcsolódást?

A családommal együtt töltött idő. Amikor együtt vagyunk, például elmegyünk valahová kirándulni, teljesen rájuk koncentrálok. Tanév közben nagyon aktív vagyok, sajnos sokszor hazaviszem a munkát és éjszaka, hétvégén is dolgozom. Ezen a területen szeretnék fejlődni, jobban figyelni a munka és a magánélet egyensúlyára, többet pihenni, töltődni.

Milyen tervekkel készül a 2021/2022-es tanévre?

Iskolánk életében hatalmas minőségi változást hoz majd az új iskolaépület átadása, jelentősen javulnak a tárgyi feltételek, lesznek új szaktantermeink is. Bízom benne, hogy az új tanévben már megvalósíthatunk nagyobb közösségi programokat, mert ezek nagyon hiányoztak a gyerekeknek. A szülőkkel való kommunikációt szeretném erősíteni. Idén bevezetjük a Komplex Alapprogramot, egy élményszerű tanítást támogató innovatív módszertant és az Erősségközpontú Oktatási Programot. Ezek széleskörű szakmai innovációt jelentenek és a személyiségfejlesztő, közösségformáló munkánkat segítik, mert kiemelten fontosnak tartjuk, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az iskolánkban. Hiszen összetartozunk, egy iskolaközösség tagjai vagyunk mindannyian: gyerekek, pedagógusok, szülők.

Várandósnak lenni, majd gyermeket a világra hozni, illetve bensőnkben is anyává válni egymásból fakadó, sokszor mégis külön utakon megvalósuló folyamatok. Az anyaság nők milliói számára a biológián túl is értelmezhető, sőt, szülés nélkül is megélhető létforma. Az önmagunkon túlmutató élet, az összetartozás, teljesítés helyett az odaadás iránti vágy női arca ez.

Szülőségem igazi távlatait elsőgyermekes anyukaként, bevallom, nem tudom folyamatosan szem előtt tartani: megesik, hogy a növekedni vágyó lelket maguk alá ­gyűrik a pelenkás hétköznapok. Az ilyen helyzetekben hűséges fegyverhordozóm a humor. Egy alkalommal egy Facebook-posztban a kezdő anyukák szétszórtságán viccelődtem, azt írtam, most már „hivatalosan is” anyává váltam, hiszen az előzőleg megmájkrémezett zsömlére lekvárt kentem, és el is fogyasztottam azon melegében, mondván, ilyen alvásdeficittel kinek is volna ereje tisztességes kinézetű és ízvilágában is harmonikus szendvics megalkotására. A posztot egy komolytalannak szánt kérdéssel zártam: És te mikor váltál anyává?

Az egyébként csak közepesen szellemes bejegyzésre pillanatok alatt több tucat komment érkezett a szintén gyakorló anyuka ismerőseimtől. Az a sejtésem támadt, hogy valahol legbelül már ugrásra készen állhattak a válaszok, mintha csak a kérdés elhangzására, mint valami startpisztoly eldördülésére vártak volna.

„Amikor magamhoz öleltem, és tudtam, hogy bízik bennem.”
„Szüléskor: anyuka, szedje össze magát, a gyermeke múlik rajta.”
„Mikor először sikerült megnyugtatnom.”
„Amikor azt mondta: Anya.”
„Amikor hathetes várandósan, az első ultrahangon először meghallottam a szívhangját.”
„Amikor először kellett a kórházban kitölteni egy papírt, és az anyja nevéhez a saját nevemet írtam.”
„Amikor a mellkasomra tették… és telibepisilt.”
„Amikor a császár utáni nap felkeltem, bármennyire is nehéz volt, mert sírt a lányom.”
„Két csík volt a terhességi teszten… Sosem felejtem el. Az volt? Vagy mégsem az?”

Egymástól különböző, mégis szinte mozaikdarabkákként egymáshoz illeszthető tapasztalatok érkeztek. Csodálattal töltött el, hogy létezik egy végtelenül intim, mégis nemzedékek óta minden nőben közös történet. Hogy gyökeresen eltérő személyiséggel, habitussal, háttérrel bíró asszonyok ugyanarról a bizonyosságról beszéltek, ami bennem is kialakult – ha végül nem is a lekváros-májkrémes zsömlébe harapáskor. Megrendített, hogy az anyává válás a legtöbb válaszoló számára jól beazonosítható fordulópont a maga „belső idejében”. Hogy minden édesanya katarzist él meg akkor is, ha lavinaként sodorja el őt az élmény, és akkor is, ha víztükör fodrozódásához hasonló csendben zajlik az egész.

„Amikor megértettem, hogy Ő rám bízta.”
„Amikor Andrist egyszer nem hozták ki szopizni a kórházban (akkor még nem lehettünk egy szobában), és én elmentem őt meglátogatni a »kék fény« alatt. Az ajtóban ezt mondtam: én vagyok a H. Andris ANYUKÁJA…”
„Szülés után két-három hónappal csak úgy elsírtam magam, hogy mennyire szeretem.”
„Talán a köldökzsinór még összekötött minket, mikor ismeretlen és gyönyörű hangon valahol Valaki megszólalt felettem, addig sohasem tapasztalt, mindent betöltő sugárzó szeretettel, szelíden, de határozottan: »Most már nem a tiéd.« Így lett belőlem anya. Akinek a fejére koppintottak, hogy a gyermek vendég a háznál, hogy a jó Isten minket is mind szabadságra szeret, és az anyaság nem egyenlő a birtoklással. Azóta is hálás vagyok. Ki tudja mi lett volna, ha akkor, ott nem szól?”

Az anyává válás az a bizonyos hamisít(hat)atlan ujjongás akkor is, ha a felelősségérzet, a megnövekedett vagy helyreállt önbizalom, az önátadás félelmetessége vagy a hála az uralkodó érzelem a „csomagban”. Akkor is, ha szinkronban hullanak a könnyeink a gyermekünkével, akkor is, ha mi picit később sírtunk fel, mint ő. Akkor is, ha csupán egy pillanat műve, és akkor is, ha egy élet is kevés hozzá. Akkor is, ha rácsodálkoztunk már a bennünk megszülető édesanyára, és ha csak tétován fogalmazgatjuk, pontosan milyen élményt is keresünk a lelkünk mélyén, akkor is.

„Amikor először maradtam a kórházban egyedül a lányom­mal, és akármit csináltam, sírt... ott döbbentem rá, hogy az összes felelősség az enyém.”
„Én akkor éreztem, hogy anya vagyok, amikor rájöttem, hogy mennyi mindenről »kell« lemondanom, ami én vagyok, vagyis voltam, hogy egy új én születhessen.”
„Egyelőre »csak« van gyerekem, de nem érzem magam anyukának. Talán akkor, amikor iskolába jár, és szülőire kell mennem…”
„Folyamatosan nem érzem magam anyának, de vannak azért pillanatok, amikor megtalálom a földillatú, tömjénes, szeretetkómás ősanyát magamban. Például amikor oltás után semmit nem tud, csak duzzogva cumizni a kezemben, vagy sírni, és ott vagyok neki. Vagy amikor elmegyek vezetni, és valamelyik nagyszülőjével marad itthon, és vágtat felém, majd teljes testtel hozzám bújik, mikor megérkezem.”
„Évtizedeken át tartanak ezek a mérföldkövek. Amikor nyílt törés lesz a gördeszkázásból. Amikor egy IDEGEN lány főz rá. Amikor igazgatóit kap dohányzásért...”
„Néhány hetes lehetett, aludt a bölcsőben, én ültem mellette és néztem, közben potyogtak a könnyeim, és azt éreztem, hogy én annyira, de annyira hálás vagyok, hogy van.”

Ki tudja, talán égető szükséglet, hogy az édesanyák világgá kiálthassák azt, amit lelküknek mások számára elérhetetlen zugában tapasztaltak meg. Csak jöttek és jöttek a hozzászólások, a privát üzenetek. Hömpölygött az igaz öröm a mesterséges felületen, sorban érkeztek a csak a bensőnkben pittyenő, ám ott annál nagyobbat szóló értesítések az anyai szeretet(tség) ünnepi és hétköznapi pillanatairól. Az újjászületés visszatarthatatlan vallomásai.

És te mikor váltál anyává? 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mindig nehéz hobbit választ

„Anya toxoplazmózist kapott, amikor a pocakjában voltam” – meséli Bence. „A fertőzés ráment a retinámra, részben az agysejteket is károsította, ezért nem lehet javítani a látásomat szemüveggel, lencsével vagy más optikai eszközzel. Nem a fókuszpont van elcsúszva, hanem a feldolgozóegység, amely továbbítja az információt az agyhoz. Olyan szempontból érvágás, hogy jogosítványom egyelőre nem lehet, de ha az lehetne, akkor más dolgok hiányoznának az életemből. Ha a kormány mögé ülhettem volna, gimi után valószínűleg kamionozásba fogok. Kamiont eddig egyszer vezethettem, igaz, nem az MO-s autópályán, hanem zárt térben, de azért nagy élmény volt negyven tonnát megmozgatni a szimulátor helyett.”

Bencéék családjában korábban nem fordult elő látásvesztés, de ez sem okozott számukra megoldhatatlan problémát. Édesanyja együtt tanult vele, mert úgy gyorsabban haladt. Az egyetemen ő olvasta fel az államvizsga-tételeket, édesapja pedig vaktérképet rajzolt a zárthelyi dolgozathoz. Mindenben támogatták, és arra ösztönözték, hogy próbálja ki, amit szeretne.

„Az a vicc, hogy mindig olyan hobbiba szeretek bele, ami már önmagában nehéz és látás kell hozzá. Ilyen volt gyerekkoromban az íjászat, később pedig a csillagászat. Érettségi után csillagásztávcsövet is kaptam, utána pedig jött a fotózás. Mindig beletalálok ezekbe” – nevet az emlékeket felidézve.

„Persze nem direkt csinálom, hanem nyolcvan százalékban azért, mert szeretem, húsz százalékban viszont azért, hogy megmutassam, mi mindenre képes egy látássérült.”

„Nyilván ez egyén és betegség függvénye is” – véli a látássérült fotós.

„A tandemugrás nagyon megmaradt bennem, még egy hét múlva is ugyanolyan drukk és adrenalin munkálkodott, mint az ugrás napján. Felejthetetlen élmény, amikor kiugrasz háromezer méterről, és azt érzed, hogy a levegőben semmi vagy, mégis bármit meg tudsz csinálni. Legutóbb gokartoztam. Bármibe belefogok, legfeljebb azt mondják, hogy így nem vállalják. A legtöbb helyen van arra megoldás, hogy – ha módosításokkal is – valahogy ki tudjam próbálni az adott dolgot.”

A megszokás és a személyiség segít

Bertyák Bence először az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem földrajz szakán vette elő a fényképezőgépet. Eleinte édesapja gépét vitte magával, később pedig vett egy saját eszközt és azt fejlesztgette. A természetfotózásról hamar átpártolt a portréra és az emberábrázolásra, mert az apró élőlényeket nehezebb észlelnie. Jelenleg Pesten dolgozik egy irodában, és a hobbijával hétvégente vagy munka után foglalkozik. „A fotózás kiegészítő tevékenység, de az lenne a cél, hogy egyszer meg tudjak belőle élni. Egyelőre így is jó, mert az egyik tevékenységem kreatív, a másik pedig egyhangú, de legalább nem fásulok bele teljesen” – értékel a nógrádi fiatalember.

Kép

Bertyák Bence

Hogy mit jelent Bence számára a mindennapokban a 99 százalékos látásvesztés, arról így mesél.

„A szemed színét nem tudom megmondani, de ha mutatsz az ujjaiddal egy számot, azt látom.”

„Az ujjaid között a redőket, ráncokat viszont nem tudnám megszámolni. Ha holnap szembejönnél velem, tuti, hogy nem ismernélek föl, csak ha rám köszönnél. Utána már összepárosítom a képet a hanggal. Amikor másodszor találkoztam a mostani barátnőmmel, mellette is simán elmentem” – mulat a helyzet adta komikumon. „Papíron 99 százalékos a látássérülésem. Az orvosok sem értik, hogy ha hiányoznak olyan szervek és érzékelők, amelyek a látást segítik, akkor hogyan csinálom mégis mindezt. Az az egy százalék annyit tesz, hogy egy-másfél méteren belül biztosabban látok. A színek megvannak messzebbről is, de a részletek elvesznek a távolság növekedésével. A 9-10-es betűméret sem a barátom. Ami nagyon apró, azt fel kell nagyítanom, hiába van közel. Sokat számít, ha a hiányosság olyan agyi tevékenységgel egészül ki, amely tudja pótolni a látást. Nekem ilyen a megszokás. Ha egy helyen sokszor jártam, akkor megszokásból megyek; nem a látásomra hagyatkozom, hanem tudom, hogy melyik útszakasz vagy kanyar következik, melyik házat kell keresni. A kettő összedolgozik” – magyarázza a fiatal fotós.

Bence élete az után fonódott össze a fényképezőgéppel, hogy elment egy fotóstáborba. Ott egyrészt olyan baráti társaságra tett szert, akikkel főként a fotózás köti őt össze, mégis mintha a testvérei lennének. Másrészt a mentorfotósok közül közelebbi kapcsolatba került Déber Gáborral, aki kihívásnak tartotta, hogy egyénileg is foglalkozzon a tehetséges látássérülttel. OKJ-s tanfolyamon is részt vett, amelyet kiváló eredménnyel zárt. Közben indult a Big Shot fotós tehetségkutató versenyen is, ahol több ezer jelentkezőből eljutott a legjobb százig. Bence a kulisszatitkaiba is beavatott.

„Egy jó portré az a fotókategória, amelynél az érzelmeket kell megörökíteni. A portréfotózás nálam úgy telik, hogy a modell előre tudja, nem fél vagy egy órát vesz igénybe, hanem inkább két órát. Nem szokott gond lenni, ha egy kicsit közelebb megyek, hogy egy hajtincset odébb söpörjek az arcából, vagy megnézem, belóg-e valami.

Sokszor csak beszélgetünk és adódik egy jó pillanat, amit megörökítek. Ezek gördülékenyebb, lazább alkalmak, nem kőbe vésett tablófotózások.

Kültéren jobban szeretek dolgozni, mert természetesebbek a képek és oldottabb a hangulat. Sokat számít a fotós személyisége is, hogy ne egy citromba harapott valaki legyél, aki nem tudja megnevettetni a másikat.

Nem a külső a fontos

A munkámhoz ugyanolyan standard eszközöket használok, mint bárki más. Igazából nincs speciális felszerelés; nem tudom, rajtam kívül van-e még valaki itthon, aki ezt ebben a formában hivatásszerűen űzi. Az a titok, hogy a gyakori használattal megtanulom, mi fog változni, ha valamit eltekerek. A portréfotózásnál könnyebb újragenerálni azt a kompozíciót, amelyik a legtökéletesebb. Egy esküvő picit más, azt egy fotós barátommal másodfotós beosztásban szoktam megoldani. A kreatív vagy páros fotózást elviszem én, a szertartásokat pedig ketten fotózzuk. Ez mindenkinek jó, mert a párnak több képe lesz, nekem meg ott van a biztonsági játék, hogy biztosan megörökítjük a gyűrűhúzást és a csókot. Régen előfordult, hogy szűken fotóztam, túl nagy részét tette ki a portréalany a képnek, lemaradt az ujja vagy a fejtető, és ezzel csak otthon szembesültem. Ezért inkább nagyobb képet kattintok, a kivágást pedig otthon megoldom” – avat be Bence a praktikumokba.

Kép

Bertyák Bence

Hozzáteszi, hogy az utómunkálatokat is maga végzi számítógépen. Ott bele tud nagyítani a képbe, elmolyolhat vele. „Az a pluszpoén, hogy a többség azt hiszi, egy kattintásból áll az egész. Pedig a munka hetven százaléka otthon történik, amit ők nem látnak. Ilyen szempontból kicsit otthonülős feladat ez. Egyik csoporttársam pont azért választotta a fotózást, mert előtte műkörmözött, és a háta tropára ment. Mondtuk neki, hogy ezzel sem lesz jobb sajnos” – mosolyog az életvidám fiatalember.

Bence célja az, hogy minél előrébb jusson a fotózással, akár nemzetközi szinten is. Persze a napjait, amiknek a 24 órájához szívesen vásárolna kiegészítést, nem csupán munkával tölti, hanem barátnőjével és ismerőseivel. Számára egy kapcsolatban nem a külső a legfontosabb, mivel az változó, hanem az őszinteség, az elfogadás és az empátia.

Arról is beszélgettünk, mi változna, ha az egyszázalékos látását is elveszítené.

„Ha teljesen lekapcsolnák a villanyt, akkor sem ülnék otthon a sarokban és sírnék egész nap.”

„Nem tudom, lenne-e más hobbim, talán sportként a csörgőlabdát választanám, mert vakként sokkal korlátozottabbak a lehetőségek. Biztosan eltelne néhány hónap vagy év, amíg feldolgoznám a veszteséget.”

Azért még van egy – földrajzos múltjából származó – vágya, az utazás. Szeretne eljutni Izlandra és más északi területekre.

Bertyák Bence honlapja: www.benopictures.net

A szeptember 9-i premier után valószínűleg számos elemzés és méltatás fog megjelenni a filmről a magyar sajtóban. Megemlékeznek majd arról, hogy az Oscar-díjas Saul fia stábjában már dolgozott együtt Krasznahorkai Balázs rendező és Molnár Levente, aki ráadásul hazai pályán, Máramaros megyében formálhatta meg Grassai Bálint alakját. A filmes szakma már több fórumon is kifejezte elismerését: Molnár Levente a legjobb főszereplő díját hozta el a São Pauló-i Cinefantasy-ról, a Magyar Mozgókép Fesztiválon pedig a legjobb játékfilmnek választották a Hasadékot.

Már a film címe is beszédes: a hasadék, hasadás, hasítás azt jelöli, amikor a rendíthetetlennek látszó valóság véglegesen és visszafordíthatatlanul megszakad. Az ilyen jelenségeknek megvan a maguk mítosza – a földrajzi értelemben vett hasadékokat a néphagyományban általában az ördög szántja, ekézi oda, az óriási sziklatömbökbe.

Hasadni csak kemény, masszív dolgok tudnak, mint a templom kárpitja a Bibliában, vagy mint az ember szíve, ha elhagyják, ha nem szeretik, ha nem akarják azt sem, hogy megszülessen.

Krasznahorkai Balázs filmje csupa hasadás és helyreállítás. Már az első percekben az emberi élet legnagyobb hasadása, élet és halál képei peregnek előttünk. Egy budapesti nőgyógyász apa, akinek együtt dobban a szíve az ultrahang monitorán látott kisfiáéval. Egy telefonhívás, amely mindent összetör. Utazás a román–ukrán–magyar hármas határra, ahol elfogy a térerő, lerobban az autó, és ahol húsvéthétfőn temetik a férfi évek óta nem látott apját. Ahol szembesülnie kell azzal, hogy a tizenhét éves, vér szerinti fia számára ő halott, márpedig most nyelvet, utat kell találniuk egymás felé a máramarosi havasok övezte nyers, kegyetlen és őszinte világban, mert veszélybe került az életük.

Kép

Hasadék (2021)

Fontos és tanulságos az, ahogyan Krasznahorkai Balázs az apakérdéshez, az apai örökség témájához nyúl ebben a szikár, maszkulin és katartikus alkotásban. A 92 perc alatt nincs egy mondatnyi mellébeszélés sem. Mi is az apaság? Hányszor lehet egy gyereket elvetni? Mi van akkor, ha apa és fia között egyszerűen „nem működik a kémia”? Van-e apai ösztön? Milyen apa lesz az a fiú, akit nem akart a saját apja? Ki a jobb apa: a maffiavezér, aki bevesz a bandájába és kölcsönt ad az önpusztításodhoz, vagy a sosem látott, aki azt sem akarta, hogy a világra jöjj? Mi kell a kiengesztelődéshez, a megbocsátáshoz, a kapcsolat gyógyulásához? Van-e közös nyelv apák és fiúk között?

A hasadék a végzet helye vagy lehetőség?

A film mikro- és makrohasadékok gyűjteménye, amelynek egyik kulcsszereplője az erdő: viszonyaink, kapcsolataink sűrű, titokzatos erdeje, amely felfalja azt, aki nem igazodik el benne. Vajon lehet-e menedék a lelkünkben tátongó hasadék? Az alkotás példabeszéd a családi kötődés erejéről és ellentmondásosságáról, bűn és bűnhődés végzetszerűségéről, az újrakezdés és a megváltás lehetőségéről. Mindez olyan filmnyelven, hogy szinte érezzük a máramarosi fenyvesek levegőjét, beleszédülünk mélységekbe és magasságokba, és magunk is megváltozva sóhajtunk fel a film végén.

Az ő története sok évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy autóbalesetben elveszítette férjét, és hét gyermekkel magára maradt. „Elmentem a baleset helyszínére, és kontrollálhatatlan érzelmi roham tört rám. Dühös voltam Johnra, amiért meghalt, és ordítottam Istennel, amiért hagyta, hogy ez megtörténjen – és minden kapcsolatot meg akartam szakítani ezzel az állítólagos »szerető« Istennel” – meséli.
Édesanyjához költözött, pedig soha nem volt köztük felhőtlen a viszony. Hogy gyermekeit eltarthassa és a saját lábára állhasson, szakképzett ápoló képesítést szerzett, és nekilátott munkát keresni. „Az iskolám, hogy segítsen a végzősöknek elhelyezkedni, hozzáférhetővé tette az önéletrajzunkat a város különböző egészségügyi intézményei számára, így kaptam egy állásajánlatot a Planned Parenthood Baltimore City Egészségügyi Központjától. Nagyon jó fizetést ajánlottak, és a Planned Parenthood neve jól ismert, ami azt jelentette, hogy az ottani munka szépen mutat majd a szakmai önéletrajzomban. A célom az volt, hogy felfelé lépkedjek a ranglétrán – hét éhes szájat etetni nem játék.”

Myra számára az egyetlen problémát az jelentette, hogy nem akarta, hogy bármi köze legyen az abortuszhoz. Ez azonban a klinikán senkit nem érdekelt. „Nem az ő bajuk, hanem az enyém – mondták. Csak arra volt szükségük, hogy legyen valaki, aki tanácsot ad a hozzájuk forduló nőknek.” Mivel ez nem tűnt különösebben nehéznek, és a munkalehetőség végre az alagút végét jelentette számára, elfogadta a felkínált állást. Egy nap aztán a klinika igazgatója behívta asszisztálni a műtőszobában, mondván, kevesen vannak, és szükség van kisegítő személyzetre. „Ezen a napon éppen az ellenkezője kezdődött annak, amit reméltem.”

„Onnantól fogva rendszeresen kellett dolgoznom a műtőben, és olyan dolgokat csináltam, amik még rémálmaimban sem fordultak elő, például a széttépett és csövön keresztül egy tartályba porszívózott csecsemők véres testrészeit raktam össze.”

Myrában komoly kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, amit csinált. Esténként egyre többször fordult elő, hogy alkohollal próbálta elfojtani a lelkében lévő fájdalmat és kétkedést. „Az elfojtási folyamat során azt mondogattam magamnak, hogy a fájdalom megérte, mert így tudok gondoskodni a gyerekeimről. Ők a fontosak. Nem én.” Ez a módszer egy ideig működött is, aztán egy napon minden megváltozott. Éppen a vizsgáló ajtaja előtt állt, amikor meghallotta, hogy bent a kolléganője szinte felkiált, miközben ultrahang-vizsgálatot végzett egy fiatal, félénk, vékony fekete lányon. „Kíváncsi voltam, mi késztethette erre a reakcióra, ezért berohantam. Ott találtam, kezét a szájára szorította, és a képernyőt bámulta. Gyorsan odaléptem, hogy megnézzem, mi az. »Ó, Istenem! – kiáltottam fel én is. – Négy baba!«”
Az a tény, hogy nem egy életről, hanem életekről volt szó, mindenkit nagyon megérintett. Mintha minden megváltozott volna. Természetes úton fogant négyes ikrek előfordulása rendkívül ritka, több mint 729 000 terhességből egy. „Egy valóságos csodának voltunk szemtanúi. Úgy tűnt, ezt a lány is azonnal megérezte. Felkapta a telefonját, még ott helyben felhívta a barátját, és elmondta neki. »Felejtsd el – mondta a férfi a kihangosított telefonban. – Nem érdekel, ha száz gyereked is van, nekem nem kellenek!«”. A férfi elutasító mondata után a lány könnyekben tört ki.

Myra számára egyértelmű volt, hogy csak a férfi nem akarja a gyerekeket, a lány szándéka megváltozott.

Mivel a lány egyértelműen nem volt olyan állapotban, hogy racionális, átgondolt döntést tudjon hozni, hazaküldte. „Miután elment, az igazgatóm berontott az irodámba, és becsukta az ajtót. »Mi a fene folyik itt? Nem tudja, hogy azok a babák valószínűleg meghalnak a szülés közben? És ő... ő is valószínűleg meg fog halni!« »Honnan tudja?! Isten maga?« és ujjal rámutattam az igazgatóra: »Maga az Isten?!« Hosszú, hideg pillantást váltottunk.”

Másnap visszatért a lány a barátjával, aki szemmel láthatóan sokkal idősebb volt nála. Borzalmas jelenetet rendeztek. Az igazgató az irodába vezette őket, ahol hosszan elbeszélgetett velük, majd dolguk végeztével elégedetten távoztak. Másnap, zárás előtt éppen takarítottak már, amikor a lány visszajött, sírva, kínzó fájdalmak közepette, kezét a lába közé szorítva. „Gyorsan bevezettük a fürdőszobába, deréktól lefelé levetkőztettük, és szemtanúi voltunk, ahogy az első kis csecsemő egyenesen a vécébe esik. Valaki abortusztablettát adott neki. Katasztrófával álltunk szemben. A műtőszoba a folyosó végén volt. Gyorsan felsegítettem, és kinyitottam az ajtót. Egy darabig próbált mellettem jönni, de aztán egyszer csak megállt, és még két baba esett ki belőle. De még mindig a méhlepényhez voltak kötődve, nem estek ki teljesen. Lenéztem, és azt láttam, hogy a két kis csecsemő, testvérek, egymás karjaiba kapaszkodnak, ölelik egymást.” A lány kétségbeesetten sikoltozott, Myra sokkot kapott a látottaktól. Egy csoda pusztult el a szemük láttára.

Az orvos elvégezte a beavatkozást, ami bár óráknak tűnt mindenki számára, csak pár percig tartott. A műtőben megrendült, remegő, síró munkatársak maradtak. „Én a negyedik gyermeket raktam össze, akit az orvos kiszívott. Az első kisfiú holtan feküdt egy Chux-párnán, a másik két halott testvér pedig, még mindig ölelésben, egy műtéti tálban feküdt az asztalon. Körös-körül mindenütt ott volt a halál, a mészárlás nyomai.”
 Aznap este, amikor Myra hazament, nem az üveg után nyúlt, hanem a gyerekeit gyűjtötte maga köré, őket ölelte. És sírva aludt el. A Planned Parenthood klinika az események után behívott egy gyászterapeutát, aki egyénileg beszélgetett a dolgozókkal.

Myra legnagyobb megrökönyödésére kiderült, hogy a szakember feladata nem a történtek feldolgozásának segítése volt, hanem fel kellett mérnie, hogy a dolgozók milyen lelkiállapotban vannak, hogy továbbra is tudnak-e azonosulni az abortuszokkal, azaz „nem okoznak problémát” a rendszerben.

„Egyértelmű céljuk volt – de nem a nők egészségének védelme. Az volt a feladatuk, hogy találják meg azokat a személyeket, akik túl sokat törődtek az anyával vagy a gyermekkel, és távolítsák el őket.”

A Planned Parenthood klinika előtt rendszeresen álltak tüntetők, illetve imádkozó keresztények. Myra figyelmes lett egy nőre, aki nem volt sem ellenséges, sem harsány, mint a többiek, csak egymagában állt a szélen, és imádkozott. Odament hozzá. A nőt Mariának hívták, és a rózsafüzért imádkozta. Myra szeretett volna csatlakozni hozzá. „Tudja, hogyan kell imádkozni a rózsafüzért? – kérdezte Mária. Mondtam neki, hogy mint egykori katolikus, igen. Amikor adott nekem egyet, úgy éreztem, hogy valami új kezdődik bennem.” Ettől kezdve közösen imádkoztak minden műszak előtt, és idővel Myra arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy minden racionális, anyagi érv ellenére otthagyja a klinikát. „Végül eljött az a reggel, amikor egy kicsit másfajta kéréssel érkeztem Máriához: »Ma csak azért vagyok itt, hogy elbúcsúzzam tőled. A műszak után elmegyek, és szeretném, ha imádkoznál értem, mert ha elmegyek innen, soha többé nem jövök vissza. És nem tudom, mit fogok csinálni.« Azonnal imádkozott velem.”

Kép

Myra Neyer egyik fiával és férjével - Kép: Myra Neyer / Facebook

Myra rettenetesen félt, hogy mi vár rá a jövőben, ha nem lesz munkája, és még mindig sokkos állapotban volt az átélt borzalmak után, de arra az elhatározásra jutott, hogy átadja mindezt Istennek. „Még azt a fájdalmat és szomorúságot is átadtam, amit John halála óta felhalmoztam magamban. A könnyek és a bűnvallás után azonban megváltoztam, sőt új embernek éreztem magam. Ez volt és ez ma is életem legmeghatározóbb eseménye – amikor Isten visszahívott magához.”

Úgy egy hónap múlva takarítás közben Myra egy névjegykártyára bukkant, amit még Maria adott neki. Ez állt rajta: AND THEN THERE WERE NONE. „És végül egy sem maradt.”

Annak a szervezetnek a névjegykártyája, amelyet a Planned Parenthood klinika egy régebbi igazgatója hozott létre, miután otthagyta az abortuszipart, és pont olyan nőket támogatnak, mint Myra. Amikor felhívta őket, azonnal a segítségére siettek. „Az And Then There Were None csapata minden addiginál többet tett értünk. Hihetetlenül sok órát töltöttek azzal, hogy beszélgettek velem, bátorítottak és imádkoztak velem és értem. Mindegyikük belefolyt az életembe, és gondoskodtak a gyerekeimről is! Körülbelül 45 nappal később találtak nekem egy állást, méghozzá a gyermekgyógyászatban – álmaim állását, amióta az egészségügyi pályára léptem. Hát nem így működik az Úr? Számára nincs túl kicsi részlet, és nincs túl elveszett ember.”

Myra a mai napig küzd azzal a fájdalommal, amit az a bizonyos délután okozott a lelkében, de ez a fájdalom indította el az új úton: előadásokat tart, ahol elmeséli mindazt, amit átélt, hogy felhívja az emberek figyelmét az abortusz valóságára.
Hét gyermekét nagy egyetértésben neveli új férjével, Frankkel.

Forrás: abortionworker.com

A gyapjú felvásárlási ára történelmi mélypontot ért el az elmúlt években. Ebből kifolyólag nemcsak, hogy nem éri meg az egykoron virágzó állattenyésztéssel foglalkozni, de ott tartunk, hogy a magyar gazdák még kárt is szenvednek az állatok bundájának levágásából. Már egy 50 juhból álló állomány nyírására is 30 ezer forintot kell ráfizetni, hiszen az így termelt két mázsa gyapjút mindössze 80 forint per kilogramm értéken vásárolják fel – számol be a Délmagyar is az elkeserítő helyzetről. Így a hazánkban nagy hagyománnyal bíró juhtenyésztés ma már csak a húsukért tartott pecsenyebárányokra korlátozódik, míg az egészségügyi okokból lenyírt gyapjú a „szükséges rossz”, a hulladékként kezelt melléktermék.

Egykor gyapjúnagyhatalom voltunk

A helyzet nem volt mindig ilyen elkeserítő, sőt!

A 19. század második felében hazánk számított Európa legjelentősebb gyapjútermelő országának.

Bár a magyar birkatenyésztésről valószínűleg mindenkinek a híres-neves racka ugrik be, az igazság az, hogy az állatállomány igen jelentős részét már ekkor a merinó juh tette ki. A puha és kiváló minőségű gyapjút szolgáltató fajta 1773-ban érkezett Magyarországra, és a 19. század második felére már mintegy 15-16 millió példányt számlált. Ez azért is számít különlegességnek, mert a merinó juh tenyésztése évszázadokon át a spanyolok monopóliuma volt, akik fajtavédelmi okokból a 18. század közepéig tiltották is az állatok exportját.

A jó áron eladható gyapjúhoz nem árt, ha az adott ország a textilipari felhasználáshoz szükséges előkészítés összes folyamatát birtokolja. Így történt, hogy a 20. század elején sorra nyíltak hazánkban is a gyapjúfeldolgozó vállalkozások, mint például a IX. kerületben működő Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár, a csepeli Magyar Posztógyár vagy a bajai Finomposztó Vállalat. A legtöbben a gyapjúmosástól a fésülésen és fonáson át a szövésig az összes előkészítő feladatot ellátták. A hazánkban készült minőségi posztónak pedig igen nagy híre és keletje volt külföldön is.

Kép

Kép: Kremmer Sarolta

Az üzemeket külföldi vagy magyar vállalkozók alapították, így a század elején még magántulajdonként működtek, legtöbbjüket a történelem viharai és az államosítás sem tépázta meg. Sőt a 20. század a gyapjúipar példaértékű reneszánszát hozta el Magyarországon! Aztán beköszöntött a rendszerváltás…

Egy levágott iparág

Ahogy több, egykoron virágzó szektort, úgy a magyar gyapjúipart is az 1990 után felfutó privatizálás és globalizáció törte derékba.

A gyárakat néhány éven belül felszámolták, a szakképzett munkaerőt szélnek eresztették, az évtizedek alatt felhalmozott, a termékek rendkívül magas minőségét megalapozó ipari tudásanyag pedig elveszett a történelem süllyesztőjében. Egyes pletykák szerint néhány üzemet olasz befektetők vásároltak fel, majd a gépeket használhatatlan állapotban hagyva bezárták őket – ezzel is biztosítva az olasz gyapjúipar előnyét Európában.

Pedig ekkor a globalizáció már jócskán éreztette hatását, hiszen a textilipar legnagyobb gyapjúbeszállítóinak Ausztrália, Új-Zéland és Kína számítottak. Emellett megjelent egy olcsó (ám cseppet sem fenntartható), napjainkra már az egész textilipart uraló anyag is: a műszál. „A műanyagok térnyerésével globális szinten visszaszorult a gyapjú felhasználása a ruhaiparban, az újonnan előállított ruházati cikkeknek mindössze 1 százaléka készül gyapjúból. A többi gyapjú, ami nem elég jó minőségű a ruházati célú felhasználáshoz, szőnyegként, bútorkárpitként, esetleg geotextilként végzi az iparban” – mondja Kremmer Sarolta, aki a Kis Kos Műhely alapítójaként a magyar nyersgyapjú megmentésén dolgozik.

Ezek a változások néhány éven belül teljesen szétzilálták az egykoron virágzó magyar gyapjúipart. Ma már gyakorlatilag nem is létezik. Bár a gépek és az üzemek egy része még mindig áll, évtizedek óta használaton kívül, így valószínűleg nem túl jó állapotban vannak. „Itthon nincs működő gyapjúmosó üzem a 2000-es évek eleje óta, csak kisebb családi vállalkozások maradtak, ahol kártolással, fonással foglalkoznak – de ezek csak a hagyományaink életben tartására és a kézműves művészek ellátására elegendők. A lokális feldolgozásra kevés lehetőség maradt, így ez is a nemzetközi export felé tereli az itthon megtermelt gyapjút” – erősíti meg a helyzet nehézségét Kremmer Sarolta.

Ez az oka annak, hogy az egyik legjelentősebb, még ma is működő magyar nemezelőüzem sem hazai gyapjúból dolgozik. A kőszegi Multifelt Factory gyökerei 1896-ig nyúlnak vissza, de néhány éve újranyitották, méghozzá azzal a szándékkal, hogy a híres magyar filcanyagot visszahozzák a köztudatba. Szándékaik ellenére külföldi gyapjúból kénytelenek dolgozni, mert az általuk gyártott nemez előállításához szükséges mennyiségű és megfelelő minőségben előkezelt gyapjút nem találnak itthon megfizethető áron.

Kép

Kép: Freepik

A gépi mosás, fésülés és fonás ipari hátterének hiánya miatt pedig már a gyapjú elsődleges előállítási fázisa, a birkatartás is kivérezni látszik, hiszen a magyar gazdák így arra kényszerülnek, hogy a lenyírt bundát exportáruként adják el.

A gyapjút rendszerint kínai kereskedők vásárolják fel, de annyira alacsony áron, hogy az már a birkanyírás költségeit sem fedezi, nemhogy a tartásét.

Így a kisebb nyájak tulajdonosai sokszor inkább hulladékként, a húsipar szükséges melléktermékeként kezelik a nyersgyapjút, azaz elégetik vagy komposztálják.

Változás birkatürelemmel?

Ahogy arról Dr. Kukovics Sándor cikkében is olvashatunk, a magyar gazdák jelentős része a Juh- és Kecske Terméktanács és Szakmaközi Szervezettől várja a megoldást a gyapjúválságra. Kremmer Sarolta szerint is fentről érkező szabályozásokra lenne szükség a magyar gyapjúipar megmentéséhez. „Egyfelől fontos a szemléletformálás – szerintem megengedhetetlen hiba, hogy nyakunkban a klímaválsággal elpazaroljuk ezt a csodálatos alapanyagot. Emellett szükséges lenne az állami támogatás például a kifejezetten finom gyapjút növesztő állatok tenyésztésbe vonásához, a feldolgozóágazat újraindításához vagy épp a durvább gyapjú építőipari hasznosításának elindítására.”

A komplex probléma tehát komplex megoldási stratégiát kíván. Az elöregedett magyar juhállományt fiatalítani kell, ezért a Juh Terméktanács szorgalmazza, hogy ausztrál merinó kosok spermáját importálva, itthoni mesterséges termékenyítéssel teremtsék meg ennek kiindulási alapját. Emellett a magyar gyapjú értéknöveléséhez elengedhetetlen lenne a bunda itthoni kezelése is, azaz a komplett gyapjúipar újjáélesztése, amelyet a Hungarowool Kft. is a zászlójára tűzött. Első feladatként egy dél-alföldi gyapjúmosó és a járulékos üzemek (gyapjúválogató, lanolinkitermelő részleg stb.) megépítését tervezik. A 21. századi technológiával bíró gyár a magyar gyapjú mellett fogadni tudja majd más európai országok bundáját is, és az onnan kikerülő merinói anyag főként katonai, rendészeti és sportruházatok alapanyaga lehet az európai és az amerikai piacon.