Nyitrától Esztergomig

Prohászka Ottokár 1858. október 10-én látta meg a napvilágot a felvidéki Nyitrán. Édesapja, Domonkos német ajkú morva katonatiszt, majd pénzügyi tisztviselő, anyja német polgárlány volt. Az apa hivatali beosztásai miatt gyakran költöztek, így Ottokár a gimnáziumot a nyitrai piaristáknál és a kalocsai jezsuitáknál végezte, és ekkor tanult meg kiválóan magyarul. Eredetileg jezsuita szeretett volna lenni, ám apja kérésére 1873-ban Esztergomban lett papnövendék, és ott is érettségizett. Az érsek Rómába küldte, hogy a jezsuiták vezette római Német-Magyar Kollégiumban tanuljon bölcseletet és teológiát, ahol 1875 és 1882 között a kor legkiválóbb jezsuita professzorai voltak a mesterei. Felszentelése és hazatérése után rövid ideig káplán volt, majd morális-, később dogmatikatanár. Ebben az időben indult írói, hitszónoki és publicista pályája, szerkesztője és állandó szerzője lett a Magyar Sionnak, a modern katolikus gondolkodás hazai szócsövének, és országos ismertségre tett szert.

Fő célja a hazai katolicizmus szellemi és lelki állóvizének felkavarása, egy nyitott, modern, a külvilággal párbeszédbe elegyedő egyházi élet megteremtése volt. 

Kép

A formabontó püspök

1904-ben a pesti egyetem teológiai fakultásának dogmatika professzora lett, a következő esztendőben pedig kinevezték a székesfehérvári egyházmegye püspökévé. Püspöki jelmondatává a következőt választotta: „Dum spiro, spero – Míg élek, remélek”. A püspöki karban radikálisnak, már-már lázadónak számított, hiszen sokat foglalkozott társadalmi kérdésekkel, és élesen bírálta az egyház ódon levegőjét, szorgalmazta az egyházi birtokok felosztását. Publicisztikájában hevesen támadta a liberalizmust, az ateizmust, a szocialistákat, a hazai zsidóság túlzott gazdasági és szellemi térfoglalását, egyes képviselőinek bolsevik elkötelezettségét, óvatosan támogatta a felekezetek egymáshoz közeledését. 
Közéleti emberként alapítója volt a Katolikus Néppártnak, az első világháború után a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának.

Feladatának tekintette a társadalmi igazságosság és a nemzeti felemelkedés ügyének szolgálatát, 1919-ben élesen szembeszállt a kommunista diktatúrával.

A kommün és Trianon után – amikor szándéka ellenére még miniszterelnöki kinevezése is felmerült –, közvetlen politikai szerepet vállalt mint nemzetgyűlési képviselő, így látta leginkább a lehetőségét, hogy segítse a nemzet és az egyház anyagi, szellemi, lelki talpra állítását a háború, a kommunista diktatúra és a trianoni békediktátum után. 

Teológus, hitszónok, lelki vezető

Sorra jelentek meg fontos művei: A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat ókeresztény dogmatörténet, a Föld és ég a teológia és a természettudományok összhangját kereste, A diadalmas világnézet pedig a modern katolikus szemlélet programirata. Korszerű gondolatokat fogalmazott meg olyan témákról is, mint az evolúció, a tudományok és a hit viszonya, az egyház és a külvilág párbeszéde. Ellenségei feljelentették Rómában, ezért néhány írása 1911-ben felkerült az Indexre, a Tiltott könyvek jegyzékére. Később ez lett a fő akadálya, hogy személye szóba kerüljön az esztergomi érseki szék betöltésénél.

Alakja köré az 1920-as évektől a nyitott gondolkodású katolikus értelmiségiek mozgalmat szerveztek, nyilvános fellépései tömegeket megmozgató szellemi-lelki eseménynek számítottak.

A Magyar Tudományos Akadémia 1920-ban rendes tagjai sorába hívta. Kiváló spirituális vezetőnek bizonyult, és bábáskodott olyan lelkiségi mozgalmak születésénél is, mint a Regnum Marianum vagy a Szociális Testvérek Társasága. Új, nyitott szemléletet hozott a „magyar ugar” egyházába. Mestere volt a magyar nyelvnek, irodalomkritikusként pedig szembe helyezkedett a libertinus eszmékkel, az urbánus és avantgárd szellemiséggel – mások között Ady Endre haragját is magára vonta ezzel. 
Élete utolsó éveiben a megfeszített munka miatt egészsége megromlott, ám pihenni képtelen volt. 1927. április 1-jén, a budapesti Egyetemi templom szószékén agyvérzés érte, és másnap a papi szeminárium épületében, hatvankilenc évesen meghalt. Temetése nemzeti gyásznap volt, a következő években valóságos kultusza alakult ki. Emlékére püspöki székvárosában templom épült, Pesten köztéri szobrot állítottak neki, összegyűjtött művei díszes kiadásban láttak napvilágot. A második világégés után a kommunista hatalom reakciósnak, az ellenforradalmi keresztény kurzus és az antiszemitizmus képviselőjének bélyegezte. Szellemi, lelki rehabilitációjára így csak 1989 után kerülhetett sor.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Római vakáció (William Wyler, 1953)

Minden nyári film alfája és ómegája. Némi képzavarral élve a nyári városi filmek William Wyler , a Római vakáció rendezőjének köpönyegéből bújtak elő. Ez a film pedig jókor volt jó helyen: néhány évvel a háború és az olasz neorealizmus után sikerült az örök város igazi mesebeli, bolondosan felszabadult arcát megmutatni. Azt, amire a moziba igyekvők általában vágyni szoktak: a kikapcsolódást, a romantikát, a fergeteges vidámságot és a messze utazást. Erre rímel a történet is: egy távoli, soha nem létező ország hercegnője – elvágyódva a protokolláris nyűgökből –  kiszökik Rómába, ahol megismerkedik egy helyi újságíróval, természetesen inkognitóban, bejárják a várost, és könnyes-vidám kalandok sora történik meg velük.

Róma városa főszereplővé válik a filmben, mellette pedig meghatározó a két valódi főszereplő személye. Gregory Peck, az akkor már világsztárnak számító dél-kaliforniai színész túl volt 4 Oscar-jelölésen, amikor beválogattak mellé egy fiatal, még viszonylag ismeretlen tehetséget, aki ezzel az alakításával elnyerte a legjobb női főszereplő díját, és berobbant a sztárok világába. Állítólag a casting után az alkotók csak összenéztek, és egymástól kérdezgették: „Ki mondja meg Gregorynak, hogy nem ő lesz a sztár?” És valóban: az akkor alig több mint 20 éves Audrey Hepburnt az egész világ a szívébe zárta.

Családi vakáció (Harold Ramis, 1983)

Chevy Chase családi filmjéből árad a ‘80-as évek Amerikájának hangulata. Clark W. Griswold, a chicagói kisember egy szép nyári napon elhatározza, hogy családjával együtt egy kaliforniai nyaralásra indul, ahol egy szuper vidámparkba szeretnének eljutni autóval. Közben olyan kihagyhatatlan látványosságokat terveznek be utukba, mint a világ legnagyobb sárháza vagy második legnagyobb szélmalma. Sárházat persze végül nem látunk, de a vidéki rokonoknál tett látogatás után megkapják a hátsó ülésre a nagymamát és a harapós kutyáját is.

Kép

Családi vakáció (1983)

A ‘80-as években oly népszerű családi vígjátékok egyik legkedveltebb darabja volt Griswoldék néhol kacagtatóan börleszkszerű, egész országon átívelő kalandozása, amelyben a kisember kálváriájának, örökös elmaradásának humoros oldalát sikerül megfogni. Az Amerikát keresztül-kasul beutazó család története annyira nagy sikert aratott, hogy néhány éven belül trilógia lett belőle: az Európai vakáció és a Karácsonyi vakáció a műfaj nem kevésbé ikonikus darabjaivá váltak.

A család kicsi kincse (Valerie Faris, Jonathan Dayton, 2006)

Szó sincs nyaralásról, nincsen egyetlen jelenet sem a strandon, és nem is üres, felhőtlen szórakozás, mégis idekívánkozik ez a fanyar humorú családi road movie. A nem túl szép, de rettentő kedves hatéves kislány vigaszágon ugyan, de bekerül a gyermek-szépségverseny döntőjébe, ahová az egész család elkíséri: a munkamániás apa, a rákos és pornófüggő nagypapa, a szuicid hajlamú meleg nagybácsi és a némasági fogadalmát őrző idősebb testvér. A furcsa családot az egyetlen normális szereplő, az anya fogja össze.

Kép

A család kicsi kincse (2006)

A lényeg persze nem a szépségverseny, hanem az odavezető út, mint a road movie műfaj legtöbb filmjében. A remekül megírt eredeti karakterek mögött szép lassan kirajzolódik az amerikai társadalom, a helyzetekre adott családi reakciók pedig külön érdekessé teszik a filmet. Egyik szemünk sír, a másik nevet, de az indok ugyanaz: a remek forgatókönyv.

Szerelemre hangszerelve (John Carney, 2013)

Jöjjenek akkor a musicalek! A néhány évvel ezelőtt megjelent, New Yorkban játszódó zenés film főszereplője az a Keira Knightley, akit ebben az alakításban minden bizonnyal azok is megkedveltek, akik addig nem szerették a játékát. Az énekes barátjában csalódó lány és az öregedőfélben lévő zenei producer (Mark Ruffalo) néhol plátói szerelme, máskor apa-lánya kapcsolata orbitális nagy giccstenger lehetne, az alkotók azonban pontosan érzik az arányokat. Ez és a New York utcáin felvett dallamok együtt jó zenét és szerethető történetet alkotnak.

Kép

Szerelemre hangszerelve (2013)

A rendező, az ír John Carney nem az első és nem az utolsó közhelyektől mentes zenés filmet tette le az asztalra: a Dublin utcáin élő utcazenészeket bemutató Egyszer vagy a nyolcvanas évek szintipop világát megidéző Sing Street egyaránt kötelező darab a musical műfaj kedvelőinek.

Kaliforniai álom (Damien Chazelle, 2016)

Ahogy a tengereken is vannak egyszemélyes vitorlások és óceánjáró luxushajók is, úgy a musicalek területén is elfér egymás mellett az indie pop slágerekkel operáló és a hollywoodi szuperprodukció is. Az addig jórészt ismeretlen Damien Chazelle a jazzkonzervatórium kegyetlen világát bemutató Whiplash-sel már letette a névjegyét, de következő filmje sem tért el a zenék világától.

Kép

Kaliforniai álom (2016)

A Kaliforniai álom az álmaikat megvalósítani vágyókat mutatja be az álomgyár környékén, Ryan Gosling és Emma Stone főszereplésével. Ne tévesszenek meg azonban senkit az A-kategóriás sztárok, a színesen pörgős szoknyák, a fülbemászó dallamok és a közhelyesnek tűnő történet! Ez a film több, mint a klasszikus hollywoodi musicalek megidézése. Előző filmjéhez hasonlóan a rendező itt is ember és művészet viszonyát keresi: sekélyesség és mélység, mainstream és a saját út megtalálása – dalban elbeszélve.

Made in Hungária (Fonyó Gergely, 2009)

Nem sárga, nem savanyú, ráadásul a miénk. Vagyis nem kell Amerikába utazni, hogy jó nyári zenés film készüljön. Fonyó Gergely Fenyő Miklósról szóló mozija nemcsak „ahhoz képest, hogy magyar” jó, hanem minden elemét tartalmazza egy, a hatvanas évek Magyarországát megidéző zenés filmnek.

Kép

Made in Hungária (2009)

Alkotói koncepció volt új arcok bevetése, így itt, ebben a filmben indult a főszereplő Szabó-Kimmel Tamás pályája ugyanúgy, mint Lovas Rozié, Szente Vajké vagy Kovács Lehelé. A kiváló színészek alakításait segítette a jó forgatókönyv, amely az embert és a történelmet egységében mutatta be. Az Amerikából hazatérő Fenyő család rettentően testidegen a Kádár-féle gulyáskommunizmusban, de ezt humorban oldva nem restek megmutatni az alkotók.

A tíz évvel fiatalabb önmagam volt a kérdező, míg aktuális énem a válaszoló. Előbbiként próbáltam belehelyezkedni a régi személyiségembe, és arra koncentrálni, mi érdekelt volna végzős gimnazistaként a jövőbeli énemmel kapcsolatban, utóbbiként pedig arra törekedtem, hogy az egykori lánynak megnyugvást adjak: minden a helyére kerül majd.

Miközben az interjún dolgoztam, különös érzés fogott el. A kezdeti megfelelési kényszer – az, hogy szerettem volna, ha nagyon jól sikerül a feladat – alábbhagyott. Helyébe egy végtelenül izgalmas utazás élménye került, egy kalandos és őszinte beszélgetés önmagammal.

„Milyen furcsa találkozás ez – gondoltam magamban –, sokszor elképzeltem már, mert mindig is kíváncsi voltam arra, hogy milyen vagy. Mindig szerettelek volna kívülről látni, hinni, hogy alakulsz majd valakivé, akire büszke lehetek. Ez most mégis szokatlan, nincsenek elvárások a fejemben. Tíz évvel lehetsz idősebb nálam, és milyen jól nézel ki! Nincs rajtad az a fránya szemüveg, amit én még viselek, és a ruháid is jobban tetszenek, úgy látom, vége a fiús, bő nadrágos korszakodnak.
– Megiszol velem egy kávét?
– Szívesen, ha már így összefutottunk. A kávé amúgy is jól fog esni.
– Hosszú napod volt?
– Igen, tudod, ez a hónap nagyon pörgős a munkában, nincs megállás, és folyton fáradt vagyok. Viszont a karácsonyi készülődés teljesen elvarázsol, ebben ki tudom magam pihenni.”

Teljesen normális az önmegerősítés

Amikor elakadunk az életben, szükségünk van a megerősítésre, amit leginkább kívülről „szerzünk be”, pedig akár magunktól is megkaphatnánk. Egy kis dicséret és némi bíztató szó (akár hangosan kimondva) pozitív energiával tölthet el és motivációt is adhat. Egy 2014-es kutatás szerint ez a módszer akkor működik igazán, ha második vagy harmadik személyben szólítjuk meg magunkat. Így olyan helyzetet teremthetünk, mintha valaki mással beszélgetnénk, ami segíthet érzelmileg eltávolodni a stresszes helyzettől, ezáltal pedig enyhíthet a bennünk lévő szorongáson. Az elismerő mondatok, mint például „erős vagyok”, „képes vagyok szembenézni a félelmeimmel” magabiztosságot adhatnak, de ha úgy fogalmazunk: „erős vagy”, „képes vagy szembenézni a félelmeiddel”, még nagyobb változást érhetünk el.

Beszélgetni nem csak másokkal fontos

Vannak olyan érzelmeink, amiket talán nem szeretnénk megosztani a környezetünkkel, még a hozzánk legközelebb állókkal sem, vagy csak akkor, amikor már egy picit közelebb kerültünk hozzájuk, jobban megbarátkoztunk velük. Erre a pontra viszont csak önállóan juthatunk el.

Rengeteg olyan ember van, aki képtelen egyedül, vagyis ha pontosabban akarunk fogalmazni, önmagával lenni. A rohanó hétköznapokból nem tud kiszakadni, sokszor akkor is a munkába menekül, amikor lehetősége lenne egy kis lazításra, valamilyen feltöltődést szolgáló tevékenységre. Számtalan oka lehet ennek, de az egyik, amit időnként a saját környezetemben is tapasztalok, hogy nem merünk, sőt, nem szeretünk önmagunkkal lenni. Inkább elfoglaljuk magunkat, eltereljük a gondolatainkat, csak ne kelljen magunkkal, magunkról gondolkodni. Egyfajta menekülés ez, pedig ahogyan az ismerőseinkkel, úgy magunkkal is rendszeresen tölthetnénk időt. Ez azért (is) fontos, mert amellett, hogy önismeretet szerezhetünk, közelebb kerülhetünk a belső világunkhoz, tudatos, de akár tudatalatti gondolatainkhoz, cselekedeteink magyarázatához. Jobban megszerethetjük azt, aki vagyunk, és egyszerűen kellemes érzéssel tölthet el, hogy foglalkoztunk magunkkal.

„– Te vissza tudsz emlékezni a gyerekkorra, például hogy mi volt a kedvenc játékod, és egyáltalán mi szerettél volna lenni?
– Ezen sokat gondolkodtam mostanában. Emlékszem, hogy szerettem sógyurmázni, anya mindig készített nekem egy maréknyit, és én ültem és csak gyúrtam, gyúrtam, gyúrtam, és persze titokban mindig lecsíptem és megettem egy darabot belőle. Ha jobban belegondolok, talán ez lehetett az alapja a kézműves és művészeti területek iránti rajongásomnak. Lehet, hogy csak belemagyarázás. Bár később is imádtam a rajzórákat, a művészettörténetet és a különféle szakköröket. Arról viszont nincs emlékem, hogy mi szerettem volna lenni. Nem volt olyan korszakom, mint a többi lánynak, hogy ballett-táncos leszek vagy színésznő. Egyszerűen mindig csak úgy voltam és sodródtam, talán egészen idáig.
– Igen, pedig azt hittem, ez majd véget ér a húszas évek közepén. De lehet, hogy most kezd csak formálódni az a várva várt felnőtt én?”

Kérdezzünk bátran!

Amikor valamiről többet szeretnénk megtudni, kérdezünk, ezzel a módszerrel pedig a magunkkal kapcsolatos információkat is begyűjthetjük. Előfordul persze, hogy nem merünk bizonyos dolgokat megkérdezni magunktól.
„Új munka után kellene néznem, mert kiégtem?”
„El kellene mondanom a páromnak/a szüleimnek/a barátaimnak a velük kapcsolatos sérelmeimet?” „Be kellene vallanom (magamnak), mennyit nassoltam ma?”
Olyan kérdések ezek, amelyek a legtöbbünk fejében ott motoszkálnak, mégis menekülünk előlük, mert ha őszintén válaszolnánk rájuk, cselekednünk kéne. Az önbeszélgetések azonban segíthetnek rájönni arra, mi az, ami nem tesz jót nekünk, amin jó lenne változtatni. Mi az, amiben fejlődnünk kellene, hogy egy jobb és teljesebb életet élhessünk? Tegyünk fel kérdéseket magunknak, méghozzá sokat, akkor is, ha (egyelőre) nem tudunk mindegyikre válaszolni. Pozitív és negatív kérdéseket is fogalmazzunk meg, és figyeljük a feleleteinket! Ha ezek őszinték, segítenek átlátni az adott helyzetet, és meghozni a legjobb döntéseket.

Megszívlelendő üzenet

Néha, amikor figyelmetlen vagyok, vagy valami nem úgy sikerül, ahogyan szerettem volna, azt mondom: „de hülye vagyok!” Sajnos fel sem tűnik, hogy gyakorlatilag bántom magam, de szerencsére időnként a húgom felhívja a figyelmemet arra, hogy nem kéne így beszélnem magammal, magamról. És milyen igaza van! Ha rossz szavakkal illetjük a tetteinket, nem bízunk abban és nem bánunk jól azzal, aki vagyunk, akkor hogyan lehetnénk békében és egyensúlyban belső valónkkal? 

Felhasznált forrás: healthline.com 

A Káli-medence szívében immár 3. alkalommal rendezik meg idén a Kőfesztet, a nyugalom fesztiválját. A rendezvény évről-évre bővül, hiszen idén már tíz helyszínen találkozhatnak az érdeklődők a változatos programokkal: Kővágóörsön, Kékkúton, Balatonhenyén, Köveskálon, Mindszentkállán, Szentbékkállán, Pálkövén, Salföldön, Balatonrendesen és Monoszlón. Az ötnapos fesztivál különböző családi- és gyerekprogramokkal, kiállításokkal, izgalmas koncertekkel várja az érdeklődőket a különböző helyszíneken.

A Kőfeszt kísérőprogramjaként júniusban kezdetét vette az úgynevezett Kőfeszt Folkklub, ahol mindig a fesztivál egyik helyszínén egy kellemes, programokban és élményekben dús délutánt lehet eltölteni. A Kőfeszt Folkklubba minden hónapban olyan vendégek érkeznek, akik nemcsak a folklórt kedvelők számára fontos és értékes emberek, hanem életútjukkal, munkásságukkal példaértékűek lehetnek mindenki számára. Előadásokkal, koncertekkel, dal- és tánctanítással, kézműveskedéssel, jó hangulatú beszélgetésekkel várják a vendégeket, családias környezetben.

Július 18-án a 85. születésnapját ünneplő, örökifjú Hideg Anna néni Ördöngösfüzesről érkezik, hogy énekeljen, táncoljon, Navratil Andreával dalt tanítson és mesét mondjon.

A Veszprém-Balaton 2023 EKF által is támogatott rendezvény házigazda zenekara ismét Pál István Szalonna és bandája lesz. A táncokat Szabó Csaba vezetésével a Tördemic Táncegyüttes táncoslábú fiataljai tanítják, eközben pedig Troják Zsuzsannával és Kropf Milánnal különböző bőrékszereket készíthetnek a kézműveskedni vágyók.

A belépés, ahogyan a Kőfeszt összes rendezvényére, a Folkklubra is díjtalan!

A részletes program elérhető ide kattintva. 

Nincs új a nap alatt

Az elektroszmog elleni védekezés nem új keletű dolog, Németországban már a hetvenes évek óta foglalkoznak ezzel a kérdéssel, és próbálják kivédeni a káros hatást. Az „elektroszmog” több forrásból származhat: a nagyfrekvenciás elektromos változó teret egyaránt okozhatják közeli adótornyok, vagy a mobiltelefonok bázisállomási, míg az alacsony-frekvenciás elektromos teret főleg a lakásban lévő elektromos berendezések, valamint az áramvezetékek gerjeszthetik.

Falra szerelt védelem

A nagyfrekvenciás sugárzást a legkönnyebben falba szerelt fémszálas szövettel védhetjük ki, mivel az visszaveri a sugárzást. Ezt az anyagot az építkezéskor helyezik a falra, általában a szigetelésre, vagy a vakolat alá. A fémszálas szövetes megoldás elég költséges, önmagában alkalmazva pedig nem is nyújt tökéletes védelmet, mivel a házon belül keletkező elektroszmog a falakon belül marad, azaz ezzel a módszerrel csak a kívülről érkező ártalmak védhetők ki. A leárnyékolás miatt ráadásul a házon belül használt mobiltelefon nagyobb teljesítményt ad le, emiatt pedig bennünket is nagyobb terhelés ér. Ha tehát ezt a módszert önmagában alkalmazzuk, tanácsosabb az épületnek csak azt az oldalát levédeni, amely mobiltelefon bázisállomással, vagy hasonló létesítménnyel szemben van. A legfontosabb a hálószoba védelme, mivel a sugárzások alvás közben a legkártékonyabbak. Ha tehát valahol óvni akarjuk a falat, akkor itt éri meg igazán! Ehhez elegendő lehet az is, ha az ágy köré speciális anyagból készült baldachint vonunk.

Falban baj

Többek között a falban futó vezetékek is okozhatnak gondot – ezek védelmét hálózati leválasztó kapcsolók beiktatásával oldhatjuk meg. Ezek a speciális szerkezetek automatikusan elveszik a feszültséget, ha egyetlen fogyasztó sincs bekapcsolva. Mindezt az teszi lehetővé, hogy ezekben a vezetékekben ilyen esetben csakis „tesztfeszültség” van, amely érzékeli, ha valahol bekapcsolnak egy elektromos készüléket. Míg ez utóbbi megoldás a régi épületeknél jöhet szóba, addig, ha éppen építkezünk, vagy felújítjuk lakásunk elektromos rendszerét, már eleve érdemes árnyékolt vezetékeket, kötődobozokat és aljzatokat beszereltetnünk. Léteznek olyan speciális csatlakozó kábelek is, amelyekben a mágneses terek csavart erek segítségével kioltják egymást, így csökkentve a mágneses tér erősségét.

Csőrezonátortól a falfestékig

Az emberi test sejtjeivel nem harmonizáló sugárzásokat át is lehet alakítani, méghozzá egy olyan csőrezonátoros rendszerrel, amely leginkább az orgonasípokhoz hasonlítható. Ehhez kapcsolódik egy olyan kondenzátorrendszer, amely a magas frekvenciákat alacsonyabbakká átalakítja át. Az így átalakított sugárzást földelési pontokon keresztül vezetik vissza a föld mélyébe. A rendszer harmadik eleme az úgynevezett rezgőkör, amelynek segítségével az emberi test sejtjeinek vektori eredőivel harmonizáló, alacsony frekvenciájú rezgéseket szétterjesztjük a lakásban. A csőrezonátorok mellett léteznek már árnyékoló festékek és tapéták is.

Kötelező önvédelem

Vannak módszerek, amelyekkel csökkenthetjük a bennünket érő káros hatásokat. Néhány tipp:

– Mobiltelefonok vásárlásakor érdemes odafigyelni az úgynevezett SAR értékre. Ennek nagysága hivatalosan 2 Watt/kilogramm lehet, ám optimális értéke csupán 0,2 Watt/kilogramm. A lényeg emiatt az, hogy ez az érték a lehető legalacsonyabb legyen. Tudni kell azt is, hogy már léteznek olyan speciális tasakok, amelyek védenek a sugárzás ellen, és olyan speciális fejhallgatók is, amelyek kiszűrik a káros sugárzásokat.

– Ugyancsak hasznos, ha beszerzünk néhány olyan korszerű elosztót, amelyen már kapcsoló is van, és amely lehetővé teszi, hogy ha a rákötött készülékeket épp nem használjuk, akkor egy gombnyomással áramtalanítsuk a vezetéket.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A mindennapokban sokan vallják magukat jó emberismerőnek. Vitathatatlan erősség, ha mások szemében a szálkát is meglátjuk, de legalább ennyire fontos – ha nem fontosabb – az önismeret. Utóbbi egyenesen az előfeltétele mások – helyes – megismerésének. Nem érdemes tehát nagyvonalúan átsiklani az olyan lehetőségek felett, amelyek segítséget nyújtanak önmagunk megismerésében, vagy ahogy a szakértők mondják: „önképünk koherenciájának erősítésében”.

Az önmagát megismerni kívánó embert sok kérdés foglalkoztathatja. „Hogyan viselkedem konfliktushelyzetekben, egy csoportban milyen szerepekben érzem jól magam, mennyire tűröm a stresszt?” Mivel életünk jelentős része a munkahelyen zajlik, nem közömbös az a kérdés sem, hogy vajon milyenek vagyunk, amikor dolgozunk.

Most egy kivételes, kutatók által összeállított személyiségteszt nyújt segítséget „munkahelyi énünk” megismerésében. Az alábbi linken elérhető kérdésekre adott válaszok alapján bárki felmérheti, hogy a nyolc alap szakmai személyiségtípus közül melyik jellemző rá leginkább. Aki önmagát megismeri, az más szemmel néz majd munkájára, jobban megtalálja helyét kollégái között, lényegében megértheti, hogy mi miért történik vele.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az önismeret kétarcú kategória. Fontos, hogy milyennek látjuk önmagunkat, de legalább ennyire kell törődni azzal is, hogy a rólunk alkotott kép mennyire áll közel ehhez. A teljes kép kialakítása érdekében – a teszt eredményének tudatában – érdemes lehet a közeli munkatársakkal is beszélgetni, hogy megtudjuk, vajon milyennek látnak minket a munkahelyi mindennapokban.

Kattints most a kérdőívért és ismerd meg a munkahelyi személyiségedet! Így már akár holnaptól más szemmel nézhetsz magadra vagy a kollégákra is. Sőt, az is lehet, hogy még jobban megtalálod majd a (munka)helyed.

Irány a teszt

A MÁV járműjavító üzemének ezt a több mint 22 000 m²-es javítócsarnokát és a hozzátartozó központi irodaépületet 1962-ben adták át. A vasúttársaság főépítésze, Kővári György tervei alapján épült, és a kor jellegzetes jegyeit viseli magán. Egy része, nem véletlenül, ipari műemléknek is számít, építészeti munkákban a jellegzetes külső tartószerkezetet és annak bizonyos belső díszítőelemeken (például a kilincseken) megjelenő másait szokták emlegetni. Ha a csarnok tíz évvel később épült volna a szocializmus dicsőségére, ma valószínűleg nem lenne érdemes foglalkozni vele – 62-ben azonban még a háború előttről származó, alapos és korszerű műszaki tudás alapján tervezték és kivitelezték a különleges méretű és funkciójú épületet. Mivel ipari épületeket inkább a világháborúk előtti korból szoktak újrahasznosítani, az újratervezésre kiírt pályázat unikumnak és izgalmas kihívásnak számított a világ építész társadalmában, a legnevesebb irodák adtak be rá pályázatot, végül egy amerikai munka nyert.

A győztes Diller Scofidio + Renfro nevű építésziroda a híres, használaton kívüli magasvasútból parkká varázsolt High Line tervezője volt New Yorkban. Magyar partnereikkel közösen dolgoznak most azon, hogy egyrészt a lehető legtöbbet megmentsenek a jelenlegi épületből – beleértve a lámpatesteket vagy a csarnokok sorszámait is –, ugyanakkor a gyűjtemény látványos elhelyezésére, látogatók fogadására és kutatómunkára is alkalmassá tegyék az eredetileg dízelmozdonyok szerelésére kialakított teret. Úgynevezett skywalkot is terveznek: a daruszinten elhelyezett hidakról felülről is megtekinthetőek lesznek majd a járművek.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Az épület szomszédságában álló, jóval korábban készült gőzcsarnokban ma az Operaház Eiffel Műhely­háza működik, látványosan felújított belső terében egy díszletként sem utolsó gőzmozdony áll. Vasúti szerelvényekből a leendő Közlekedési Múzeumban természetesen már ma is több van: folyamatosan bővítik a gyűjteményt muzeális értékű darabokkal. A Cseh Tamás-dalból is ismert 424-es előtt kezdjük a beszélgetést, de a csarnokban lakik Árpád sínbusz, a tervezőjéről elnevezett Kandó, több egyszerű Bobó és Szellem is. Utóbbi a gőzüzemű vonatok egyik legutoljára fejlesztett példánya, amely tartja a gőzmozdonyok rekordsebességét, 160 km/órával száguldott, amikor meghajtották.

Ezzel együtt vakvágánynak bizonyult – abban az időben, a 20. század második felében már nem volt érdemes gőzmozdonyokat fejleszteni. Ott volt a dízel – és ott lehetett volna a villany is, ezt bizonyítja a szintén a csarnokban álló Kandó Kálmán által fejlesztett villanymozdony, amelynek a jelentősége mégis csak az elmúlt két évtizedben nőtt meg. Az emberiség belátta, amit előtte évtizedekig nem, hogy ez a technológia a legfenntarthatóbb. Ma már Budapest környékén is csak egyetlen vonalon járnak dízelmozdonyok, meséli Vitézy Dávid, azt is rövidesen villamosítják. Kandó egyike azoknak a magyar tudós mérnököknek, akinek a munkáját saját korában még nem értékelték kellőképpen, utólag látjuk csak, hogy valójában megelőzte a korát.

Kép

Kép: Páczai Tamás

A nagycsarnokhoz tartozó egyéb épületeket is végigjárjuk: a szerelőaknás javítócsarnok talán megőrizheti jelen formáját, és ez lesz a restaurátor-műhely, a kisebb csarnokokba étterem, kávézó kerül. De hogy mi lesz a hidegháborús atombunker sorsa, amely három emelet mélyre épült, és több mint száz ember befogadására lett volna alkalmas, még nem dőlt el. Izgalmasabbnál izgalmasabb terek ezek, látványos tetőszerkezetekkel, a rakodáshoz szükséges darukkal, levegőben haladó darusínekkel, aknákkal és önmagában is muzeális értékű, több emelet magas gépházzal. Az épület helyreállítása, illetve átalakítása csak az egyik feladat – közben el kell készülnie a kiállítás koncepciójának is, zajlik a tartalomfejlesztés és persze a restaurálás is, gazdagodik a gyűjtemény maga.

Az előttük álló menetrendről így számol be Vitézy: „Három éve döntött a kormány arról, hogy a Közlekedési Múzeum új otthonaként megmentjük ezt az épületet. Ekkor írtuk ki a nemzetközi építészeti tervpályázatot, ennek a nyertese magyar partnereivel közösen most az építési engedély megszerzéséhez szükséges terveken dolgozik, ezután következik a kiviteli tervezés, mindez 2022 végére lesz kész. Ekkor már a következő, hivatalban levő kormány fog dönteni arról – remélhetőleg pozitívan –, hogy megkezdhetjük a kivitelezést. Ha minden jól megy, 2026-ra lehet itt az új múzeumot megnyitni.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

A tartalomkoncepcióról szólva Vitézy Dávid a járművek, történeti emlékek bemutatásán messze túlmutató vízióról mesél. „Ez a kiállítás a társadalom és a közlekedés kölcsönhatásairól szól. Szembesít azzal, hogy mit hoztunk létre közlekedés címén az elmúlt ötven évben a világban, hogy milyen ígéretekkel indult el a motorizáció térnyerése, milyen hittel kezdtük el a vasútvonalakat leépíteni. A tehervonat csodás lehetőség volt a 19. században, gyorsan, olcsón, nagy mennyiséget lehetett szállítani rajta. Ugyanez a huszadik században már lejárt lemeznek tűnt, felszámoltuk az iparvágányokat, lassúnak és nehézkesnek éreztük, a kamionos teherszállítás mindent letarolt. Ma pedig ott tartunk, hogy az EU környezetvédelmi céljai szerint az áruszállítás felét vissza kell terelni megint a kamionokról vasúti vágányokra ahhoz, hogy a szén-dioxid-kibocsátáscsökkentési célokat tartani tudjuk. Egy modern múzeum alkalmas arra, hogy az emberiség előtti kihívásokat életszerűen, ebben a távlatban bemutassa. Ugyanakkor erős lesz a lokális kontextus is, a magyar vasút- és járműipar, a magyar műszaki és mérnöki hagyomány és örökség bemutatása, Budapest és a vidéki városok fejlődéstörténete, sőt a hazai közlekedés jövője is bemutatható.

Ha ezt meg tudjuk csinálni, akkor Magyarország új Közlekedési Múzeuma globálisan is példaértékű lesz. A háború utáni építészet értékes darabjait gyakran elfelejtjük, annak lesz, sőt, van hírértéke a világban, hogy Magyarországon erre van érzékenység, hogy meg tudjuk menteni ezt az ikonikus darabját ennek az időszaknak. Az országimázsunknak, az önképünknek fontos része a hazai műszaki, mérnöki tudás, sőt a jövőképünkben is benne van ugyanez, hiszünk abban, hogy a magyar innovációnak van jövője a globális térképeken is. Ez is indokolja egy világszínvonalú turisztikai desztináció létrejöttét itt.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Ugyanakkor szeretnénk a lokális szálat azzal is erősíteni, hogy fizikailag is összekötjük a leendő múzeumot a Népligettel, sétautat alakítva ki odáig. A Népligetnek is van közlekedéssel kapcsolatos múltja egyébként, egyrészt rendeztek itt autóversenyeket, másrészt itt tesztelték próbapályán az első üzembe állított metrószerelvényeket, amíg nem készült el a felszín alatti pálya.”

Nyilvánvaló, hogy a történeti tanulságok különösen is hasznosak egy olyan ember munkájában, aki a jelen közlekedésének a fejlesztésével is foglalkozik. A két feladata közti szinergiákról szólva a vezérigazgatótól megtudom, hogy Budapest jelenlegi legnagyobb vasútfejlesztési projektjének, a déli körvasútnak a kialakításánál már számolnak egy népligeti megálló megépítésével. Az éppen a járműjavító mögött elhaladó elővárosi vasútnak is épül a harmadik vágánya, amire megállót terveztek a leendő múzeumhoz is, nem csak azért, hogy a vidékieknek is kényelmesen elérhető legyen a „vasútipari Disneyland”, hanem hogy a Hatvanról, Pécelről ingázók átszállhassanak itt az 1-es villamosra. Nekik a majdani múzeumkerten keresztül kell haladniuk a villamosmegállók felé.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Jó hír, hogy nem kell 2026-ig várniuk azoknak, akik kíváncsiak a csarnokra. Még ezen a nyáron ideiglenes kiállítás nyílik a gyűjteménynek azokból a darabjaiból, amelyeknek van valamilyen közük a helyhez.

„Olyan helyen állunk – mondja nem kevés lelkesedéssel Vitézy Dávid –, amit azóta közlekedési célokra használnak, amióta itt bármilyen tevékenység létezett. Azt szeretném, hogy ha egyszer elkészül a múzeum, akkor azzal az érzéssel távozhasson mindenki, aki meglátogatta, hogy ennél jobb és autentikusabb helyszín egy közlekedési múzeumnak a világon nincs…” 

A Képmás magazin egy új sorozatot indít Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júliusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

– Kisfiatok, Poldi 24 hónaposan már 24 országban járt. Hogyan tudtatok ennyit utazni egy ilyen pici gyerekkel?
– A férjemmel a kapcsolatunk kezdete óta közös szerelmünk a hátizsákos utazás, én tulajdonképpen általa csöppentem bele ebbe a világba. Megismerkedésünk után pár héttel már egy-egy hátizsákkal repültünk Izraelbe. Amikor várandós lettem, tudtuk, hogy szeretnénk folytatni ezt a fajta utazást. Hiába voltak nagyon sokan, akik azzal ijesztgettek minket, hogy gyerekkel majd nem fogunk tudni utazni, mi ezt másképp láttuk. Várandósságom ideje alatt is utaztunk, akkor Délkelet-Ázsiába mentünk. Amikor Poldi megszületett, akkor vele kicsiben kezdtük. Másfél hetesen a Balatonra mentünk pár órára, majd pár hetesen egy egész napra, másfél hónaposan pedig kimentünk Prágába autóval, vagyis fokozatosan növeltük a távokat és az időket. Négy hónaposan Ausztriába, öt hónaposan már Mexikóba mentünk vele. Vele is annyit utazunk, amennyit korábban kettesben utaztunk, ehhez pedig minden szabadnapot és bevételt erre teszünk félre.

– Mi a gyerekes utazás legnagyobb nehézsége? Hogyan álltok neki a tervezésnek, amikor úticélt választotok?
– Mi nem szoktuk megtervezni az utakat. Általában van pár elképzelésünk az úticélokat illetően, és ahova a legolcsóbb a repülőjegy, oda megyünk.

A baba érkezésével ez annyiban módosult, hogy nem megyünk olyan helyre, ahová plusz oltások kellenek vagy valamilyen egészségügyi kockázata van az utazásnak.

Az európai szintű egészségügyi szolgáltatás fontos nekünk, Mexikónak a Yucatán része azért volt jó, mert ott amerikai színvonalú az egészségügy. Kifejezetten bababarát utakat nem terveztünk soha.
Nem mondanám azt, hogy nehezebb a babás utazás, inkább más, kifejezett nehézséget pedig nem is tudnék mondani. Mindhármunknak a vérében van az utazás, mi élvezzük és feltölt, ha kimozdulunk a komfortzónánkból, ha új helyeket fedezünk fel.

– Mennyire figyeltek Poldi napirendjére, ha utaztok?
– Klasszikus értelemben vett napirendet nem tartunk itthon sem. Van egy családi ritmusunk, ami mindenkinek megfelel, és aminek a fix pontjai az étkezések és az alvás. Utóbbira mindig figyelünk utazás alatt, fontos, hogy Poldi tudjon pihenni. Bárhol elalszik egyébként, megszokta, hogy az elejétől jön velünk és ránk van kötve hordozóban, abban is alszik. A szervezésnél arra figyelünk, hogy az autós utakat igyekszünk az alvásidejére időzíteni, de más tervezés nincs az utazások előtt.

– Sok szülő úgy gondolja, hogy majd akkor utaznak, ha nagyobb lesz a gyerek, mert egyrészt bonyolultnak gondolják a gyerekkel utazást, másrészt úgy vannak vele, hogy a gyerek úgyse emlékszik semmire az utazásból. Számotokra miért fontos, hogy ennyit utazzatok a gyerekkel?
– Mi nem azért utazunk, hogy ő emlékezzen rá, hanem mert az utazás alatt kiszabadulunk a hétköznapokból, új impulzusok érnek minket, felszabadultak vagyunk és jól érezzük magunkat. Ilyenkor sokkal több minőségi időt tölt együtt az egész család, nem viszik el a figyelmünket a hétköznapi dolgok. Számunkra gyereket pelenkázni a tengerparton vagy a dzsungelben sokkal izgalmasabb – szeretjük a hétköznapi dolgokat új környezetben végezni, minket ez tölt fel. De azt is megértem, ha valakinek ez stressz.

Mi viszont úgy gondoljuk, hogy egy gyereknek, pláne egy babának az első hónapokban semmi másra nincs szüksége azon kívül, hogy meg legyen etetve, tisztába legyen téve és a szüleivel legyen, akik jól érzik magukat.

– Említetted, hogy a szabadságotokat az utazásra fordítjátok. Te vállalkozó vagy, de ezek szerint a férjed alkalmazott. Hogyan lehet összeegyeztetni az alkalmazotti létet és a sok utazást?
– A férjem egy multinál dolgozik, neki szabadságot kell kivenni, ha el akarunk utazni valahová. Általában úgy szervezzük, hogy az utazást ünnepnapokra, főleg a többnaposokra időzítjük. Például karácsonykor eddig mindig utaztunk, így a szabadságokkal együtt egy-egy hosszabb utazást is be tudunk iktatni az évbe.

Kép

Kép: Okos Tímea Kitti

– Szerinted mitől működik jól egy házasság?
– Mi egy céges futóversenyen ismerkedtünk meg, egy maratoni váltóba kerültünk. Megismerkedésünk után pár héttel már egy repülőn ültünk Izrael felé. Vagyis elég intenzíven indult a kapcsolatunk, aminek azóta is meghatározó része a sok közös hobbi. Az utazáson kívül ilyen még a futás, illetve az egészséges életmód és a gasztronómia. Egy kapcsolatban szerintem a legfontosabbak a közös élmények és a közös fejlődés ezek által. Az utazás által sokat tanulunk egymásról, magunkról és a világról. Mi együtt fejlődünk, így pedig a kapcsolatunk is fejlődik és mindig megújul.

– A várandósságod alatt végig sportoltál, és a szülés után pár héttel már újra bomba formában voltál. Számodra mit jelent a sport?
– Volt egy olyan időszakom, amikor azért sportoltam, hogy kalóriát égessek vagy jobban nézzek ki, de ma már úgy gondolom, hogy a fitt külső egy járulékos plusz, a legfontosabb pedig a sport egészségre gyakorolt hatása. Várandósan is végig edzettem. Poldi hétfőn született, szombaton még egy jót aeroboztam a konditeremben. A szülés után – ahogy megkaptam a zöld jelzést az orvostól – mentem is vissza edzeni. A sport nekem rengeteget ad. Egyrészt ez a legjobb feszültséglevezetés. Minél fáradtabban vágok bele, annál inkább feltöltődve tudom folytatni a napot egy edzés után. Másrészt a futás szabadságérzést is ad: kimenni a természetbe és futni számomra maga a flow-élmény. A hétköznapokban is látom az eredményét: kitartásra nevel és erőt ad. Ezeken túl nekünk a sport közös családi élményt is jelent: babakocsival is futottunk már félmaratont.

A példamutatás része szintén fontos, hiszen a gyerek valószínűleg akkor fog sportolni, ha látja a szüleit sportolni.

– Multis karriered cserélted saját vállalkozásra, életmódtanácsadó és blogger vagy. Hogy zajlott a karrierváltás?
– Engem mindig sok terület érdekelt, ezért tanultam nemzetközi tanulmányokat, majd mesterszakra vezetés és szervezésre mentem. Mindkettő meglehetősen interdiszciplináris terület, ahol sok mindennel foglalkozol. Dolgoztam gazdasági újságíróként, majd multinál marketingesként. Szerintem a vállalkozásnál is sokat segít egy ilyen munkatapasztalat, ugyanakkor mindig úgy éreztem, hogy ott nincs lehetőségem kibontakoztatni a kreativitásomat, illetve éreztem a korlátokat is: egy multinál nem azt csinálod, amit akarsz, hanem megmondják, hogy mit csinálj. Szerettem volna kreatív dolgot alkotni, és ott volt a szabadság iránti igényem is, harmadrészt az egészséges életmód életem meghatározó területe, amivel 10–12 éve foglalkozom tanfolyamok és szakirodalom szintjén is. Ráadásul a várandósság alatt nemcsak az utazással kapcsolatban kaptunk negatív kommenteket – „úgyse fogtok gyerekkel utazni” –, hanem a sporttal kapcsolatban is – „minek jársz edzeni, úgyis elhízol majd” – amiket nem értettem. Ezek együttesen adták a fő motivációt arra, hogy saját, egészségtudatos életmóddal kapcsolatos vállalkozást indítsak.

A visszajelzések alapján azt látom, hogy amit csinálok, az mások számára megerősítés: lehet másként csinálni, lehet edzeni várandósan, lehet utazni babával és lehet egészségesen élni.

Poldi megszületése után úgy voltam vele, hogy mikor próbáljam meg a saját vállalkozás elindítását, ha nem most. Gyerek és főállás mellett ezt sokkal nehezebb megtenni, mint egy kisbaba mellett.

– Te írtad az első magyar nyelvű BLW (baby lead weaning – baba vezette hozzátáplálás) könyvet, amelynek alapja a falatkás étkezés, amelyet a baba irányít. Ő dönti el, hogy miből és mennyit eszik, nincs kanállal etetés, és a pürék szerepe is minimális. Hogyan találtál rá erre az útra?
– Sok butaságot olvastam a hozzátáplálásról, amikről mindig azt gondoltam, hogy nem létezik, hogy ezt máshogy nem lehet csinálni, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán valahol szembejött a BLW, és azonnal magától értetődőnek tűnt, hogy ez a mi utunk. Amikor közeledett nálunk is a hozzátáplálás ideje, és magyarul kerestem információ a neten a BLW-ről, akkor láttam, hogy alig van olyan anyag, ami összefüggő és friss lett volna. Az elérhető angol cikkek alapján elkezdtük a gyakorlatban, és működött. Ekkor született meg bennem a gondolat, hogy szeretnék egy olyan anyagot magyarul, amiben benne van a BLW filozófiája, módszere, mások tapasztalatai és a gyakorlati tudnivalók is.

– Van egy egyre népszerűbb Instagram-oldalad, vezeted a sablonmentes.hu blogját és könyvet is írsz. Mik a távlati terveid?
– Jelenleg a férjemmel közös szerelemprojektünkön dolgozunk, a @világjárócsalád Instagram oldalon dokumentáljuk az utazásélményeinket, és épp folyamatban van egy közös könyv írása ebben a témában. A címe: 24 ország 24 hónaposan. Emellett tervezem a BLW könyv folytatását, ami a nagyobb gyerekek étkezéséről szól majd. A célom vele az, hogy segítsek átlépni a sablonos berögződéseken, főleg a válogatósság területén.

Igeeen!! Minél előbb. Lehetőleg már a kórházban. Az egy-két napos pici baba még úgysem „fogja föl”, meg hát a sok kórházi procedúra közt el is vész egy ilyen apró kis fülcimpaszúrás, nem is emlékszik rá, csak egy pillanat az egész. Ilyenekkel nyugtatjuk magunkat, miközben önnön hiúságunk okán szerzünk babánknak kellemetlen (másod)perceket. Persze, csak ha nem gyullad be, mert akkor több is lehet. Sok újszülött osztályon a nővérek maguk ajánlják fel, hogy egy kis tűvel átszúrják a fülcimpát. Elég kényelmes megoldásnak tűnik; ha nem bírjuk, hogy a baba sír, akár ki is mehetünk addig a szobából...

Persze, még pici babakorban. Azért mégsem a kórházban, amikor úgyis van szegénynek elég nyűge, de minél hamarabb. Léteznek egészen komfortos szolgáltatások, házhoz jön a füllyukasztó, minimális trauma az egész, a baba saját, ismerős közegében meg lehet oldani, akár egyszerre mindkét fület is. Egy pár hónapos, féléves kicsi még piszkálni sem tudja, így nehezebben fertőződik el, és remélhetőleg gyorsan meggyógyul. Nem piszkálja, ez igaz, és ellenkezni sem fog, milyen egyszerű. Mondjuk, nem is dönthet a saját testéről, de hát félévesen, valljuk be, kevés dologról kérdezik meg a véleményünket.

Inkább majd akkor, ha ő kéri. Megdöbbentő lehet, de ezzel a kéréssel a kislányok legtöbbször nem várják meg az érettségi bankettet, sőt, akad leányka, aki már másfél-kétéves korban(!) ki tudja fejezni abbéli vágyát, hogy márpedig ő fülcsit akar. Élvezettel nézegeti, huzigálja anyáét, rácsodálkozik más nénikére, megfogja, forgatja, egyértelműen tetszik neki. Ha az „igen–nem” kombó megvan (és naggyon-naggyon korán megvan, hajjaj, főleg a „nem”), akkor az a szülő, aki szeretné, ha kisgyermeke fülbevalót hordana, hamar rákérdezhet, hogy vajon már ő is akarja-e. Legkésőbb ovis korban úgyis előkerül a téma, hisz a többségnek ekkorra már van – igen, már a kisfiúk közt is akad fülbevalós. Így a kisasztalnál ücsörögve, levesvárás közben felfedezik és megbeszélik egymás közt, kinek van, kinek nincs.

Arra azért jó felkészülni, hogy egy négy-ötévesnél nagyobb macera a művelet. Merthogy neki akarata van. Szóval ne lepődjünk meg, ha mire odajutunk, esetleg a fülcimparajzolásnál berezel a kis palánta, és akkor futhatunk az egésszel még egy kört. Mondjuk két év múlva. Vagy ha az egyik fül már kész, de a gyermek annyira megrémül a fájdalomtól, hogy a füllyukasztó hölgy tempóját kijátszva, a másik fülbevalót már nem engedi belövetni. Jó esetben csak ott bukik meg a dolog, hogy az üzletben épp nincs szivárványos, pónis, hupilila fülbevaló, és a kék virágos nem tetszik, mert a kék az fiús, tehát mehetünk a város másik végébe próbát tenni az ottani kínálattal.

Majd ha már saját maga tudja tisztogatni a frissen lyukasztott fülét és fülbevalóját. Vagyis legkorábban kamaszkorban, amikor már eléggé önálló ehhez. Kevés szörnyűbb dolog van ugyanis, mint amikor a visító öt-hatéves begyulladt füléből az anyukának kell kiszedni az összepattintós fülbevalót, letisztogatni, a fülcimpát fertőtleníteni, aztán a fülbevalót visszatenni – ez kész rémálom! Csinálja csak magának, az ő fülbevalója!

Nem, minek? Felesleges, elavult, barbár szokás. Fertőzésforrás, kitéphetik neki egy homokozói vita hevében. Úgyis csak elveszítené, és akkor kidobtunk az ablakon hatezret. Nincs szükség ilyen nemi szimbólumokra. Megakasztja a csí áramlását. Nem, és kész. Meg sem kell indokolni, tényleg nem kötelező.

Ezer oka lehet annak, hogy mi, szülők miért döntünk az apró ékszer mellett vagy épp ellene. Kis dolog ez a jóval fontosabb döntések halmazában, amiket az évek során meg kell még hoznunk a gyermekünk helyett. Mégis, elég kifejező abban a tekintetben, mert sokat elárul arról, hogyan vélekedünk a másik ember szabadságáról, önrendelkezési jogáról, vagy a társadalomban betöltött szerepéről. Igen, nagyon sokat, még akkor is, ha az a másik ember történetesen a gyerekünk.

A Live Aid segélykoncertet 1985. július 13-án tartották a londoni Wembley, illetve a philadelphiai JFK Stadionban. Az ötletgazda az ír Bob Geldof volt, aki egy éhezőkről szóló híradás után megírta a Do They Know It's Christmas? című dalt. Majd ismert, legfőképp brit énekesekkel lemezre vette, és a befolyt összegből élelmiszer-szállítmányokat indított útnak Afrikába. Ezt követően határozta el, hogy szervez egy jótékonysági koncertet is, amelynek bevételéből rendszeresen segíthet a rászorulókon. Ezzel párhuzamosan az USA-ban is indult egy hasonló kezdeményezés. Michael Jackson és Lionel Richie megírták a We Are The World című dalt, amit az amerikai sztárokból összeállt USA For Africa nevű formáció adott elő. A kissé naiv, de kétségkívül fülbemászó dal 1985. március 7-én jelent meg kislemezként. Világszerte hatalmas sikert aratott.

A leghíresebb fellépők

A júliusi két koncerten Londonban és Philadelphiában nagyon sokan szerepeltek az akkori sikeres énekesek és együttesek közül. Nem csak azok, illetve nem mind azok, akik a két „himnuszt” felénekelték. Az eseményt Angliában Károly herceg és Diána hercegné részvételével nyitották meg pontban délben. A Status Quo volt az első fellépő. Színpadra lépett többek között: David Bowie, a U2, a Dire Straits, Sting és Paul McCartney. A londoni koncert legemlékezetesebb fellépője a Queen volt. Sokak szerint Freddie Mercury élete legjobb formáját hozta itt.

Az USA-ban, a JFK Stadionban két órával később, ottani idő szerint reggel kilenckor lépett színpadra az első előadó: Joan Baez. Ezzel a mondattal fordult a fiatalokból álló közönséghez: „Ez a ti Woodstockotok, ami már nagyon rég esedékes volt.” Egyébként Baez egy szál maga is elénekelte a hatalmas tömeg előtt a We Are The World-öt. Még gitárját sem vitte magával, igazán hatásos fellépés volt.

Érdekesség, hogy Phil Collins mindkét helyen szerepelt. Akkor még jártak a szuperszonikus Concorde gépek. Az angol énekes a londoni fellépés után átrepült New Yorkba, onnan pedig helikopterrel vitték Philadelphiába. Sűrű napja volt.

Az amerikai koncert megható pillanata volt, amikor Teddy Pendergrass soulénekes kerekesszékben ülve jelent meg a színpadon. Pendergrass 1982-ben bénult le egy autóbalesetben. Évekig depresszióval küzdött. A Live Aid napjáig sehol sem volt hajlandó fellépni. Félbeszakadt pályája ezen a segélykoncerten kapott új lendületet.

Londonban 72 ezren, Philadelphiában 99 ezren váltottak – meglehetősen drága – belépőjegyet az eseményre. A televíziós közvetítésnek köszönhetően több mint másfél milliárd ember követte az eseményeket. A koncert sugárzása mérföldkőnek számított a nemzetközi műholdas televíziós történetében. És több, a pályája elején járó zenésznek, együttesnek is nagyot lendített a karrierjén a hatalmas nyilvánosság. Az ír U2 tulajdonképpen ekkor vált világhírűvé.

Az adományok sorsa

Sok országban élő telefonvonalakkal tették lehetővé az azonnali adományozást. Igaz, nem nyíltak könnyen a pénztárcák. A nézők élvezték a nagy felhajtást és a hatalmas show-t, amit olyan konferansziék tettek még szórakoztatóbbá, mint például Jack Nicholson. Már javában váltották egymást a zenészek, de az adománytelefonok csak nem akartak megcsörrenni. A csalódott és ideges Geldof egyenesadásban pirított rá a tévénézőkre. Onnantól kezdve ömleni kezdett a pénz.

Becslések szerint több mint százmillió font gyűlt össze. Ugyanakkor leírni is fájdalmas, de egyes források szerint, a hatalmas adomány nagy része egyáltalán nem ott kötött ki, ahová szánták. Sőt, a BBC egyik, tíz évvel ezelőtti riportja arról számolt be, hogy az afrikai országban harcoló lázadókhoz került, akik a pénzen fegyvereket vásároltak a Szovjetuniótól.

Geldof kapott ezért hideget és meleget, de nem ő volt a vétkes. Bár az kétségtelen, hogy jó szándéka és szervezőtehetsége elképesztő naivitással párosult, vagyis nem számolt a korrupcióval. A közvetítés egyik műsorvezetője Andy Kershaw a meghívott fellépőket, magát a sztárparádét is kritizálta. Geldof szemére vetette, hogy egy etióp vagy legalább egy afrikai előadót is meghívhatott volna. Ebben egyébként teljesen igaza volt. Ugyanakkor Kershaw olyan súlyos szavakkal is jellemezte a rendezvényt, mint „sekélyes, önelégült és álszent”. Ezek azonban túl kemény jelzők voltak egy alapvetően segítőszándékkal életre hívott eseményre. Geldof egyébként a mai napig vegyes érzelmekkel tekint vissza a koncertre. Túlnőtt rajta a feladat, saját bevallása szerint a házassága is erre ment rá, az adományok „eltévedése” miatt pedig még ma is sokan hibáztatják. Igaz, egyes elemzők szerint a Live Aid, noha nem számolta föl a szegénységet a térségben, politikai hatása azonban évekig érezhető volt. Vagyis semmiképp nem nevezhető értelmetlennek.

Van-e tanulság ma, közel négy évtizeddel később?

Etiópiát a polgárháborús helyzet és az aszály miatt ma újra éhínség sújtja. A segélyszállítmányok ugyanúgy elakadnak, mint 1985-ben. A világ nagy részén azt sem tudják, hogy mi folyik ott, kiváltképp Tigre tartományban. A hírek kegyetlen etnikai tisztogatásokról szólnak. És már az is beszédes, hogy az egyik legszegényebb és nem kevésbé kaotikus afrikai ország, Szomália jelenti a menekülőknek a menedéket. Európai vagy amerikai magánembereknek még annyi ráhatásunk sincs az eseményekre ma, mint 1985-ben. S a fentiek tanúsága szerint, egyes társadalmi katasztrófákra nem a (pénzügyileg alig ellenőrzött) szuperkoncertek jelentik a megoldást. Mégis – újranézve a naiv lelkesedéssel átitatott régi felvételeket –, nem lehet nem észrevenni, hogy összefogni egy (bármilyen) jó ügyért, mégiscsak jobb és értelmesebb, mint semmit sem tenni vagy elfordítani a fejünket. Bob Geldof és zenésztársai legalább megpróbálták.