„A küzdelmek többségét az ember nem elveszíti, hanem feladja” – Az emberfeletti kihívásokról mesél Benkovics Péter

– Az ókori Agogé a spártai városállamokra jellemző kihívás volt, amelyen minden fiúnak át kellett esnie ahhoz, hogy a társadalom teljes jogú polgárává váljon. Egy olyan koncentrált testi és lelki próbatétel volt, amelynek szellemiségéhez nyúltak vissza a modern spártai versenyek szervezői. Ma ez egy 60 órán keresztül tartó kihívássorozatot jelent, amely időtartam alatt egyáltalán nem lehet aludni. 72 óra ébrenlét után már szignifikáns a maradandó károsodás lehetősége, hiszen az emberi agynak szüksége van a pihenésre. Egy megadott helyszínen, megadott felszerelési listával, 60 óra alatt végre kell hajtani mindent, amit a kiképzők utasításba adnak.

A Spartan Agogé olyan értelemben nem verseny, hogy nincsen első, második, harmadik helyezett. Itt tulajdonképpen két kimenetele lehet a dolgoknak: valaki vagy végigcsinálja, vagy feladja, esetleg kiesik, de tulajdonképpen így válik szét győztesekre és vesztesekre a megmérettetés. A fizikai és a mentális terhelés elemeit úgy illesztik össze, hogy minél előbb eljusson az ember egy olyan pontra, amikor fel akarja adni.

Az egész küzdelem voltaképpen itt veszi kezdetét: mit csinálok akkor, amikor olyan nehézségbe ütközök, amiről úgy látom, hogy nem fogom tudni megoldani. Innen kezdődik az egész kihívás önismereti része, ahol az ember kincset találhat.

Az egész az életet mintázza a résztvevők számára. Az emberi élet is hasonló, ahol előbb vagy utóbb mindannyian nehézségekkel vagyunk kénytelenek szembenézni.

– Szükséges-e egy ilyen típusú próbán, hogy valaki fizikailag nagyon jó állapotban legyen, vagy tulajdonképpen egy átlagos fizikumú, de mentálisan nagyon felkészült ember is jól tud teljesíteni?
– Ez egy fontos kérdés. Az Agogé megmutatta számomra, hogy az ember tűrőképessége és teljesítőképessége sokkal nagyobb annál, mint azt mi sokan gondoljuk. Sokkal nagyobb erőforrások állnak rendelkezésünkre, mint azt mi el tudjuk képzelni. Emiatt gondolom úgy, hogy ha valaki szellemileg acélozott, egy átlagos fizikummal is végig tud csinálni egy Agogét. A megmérettetésen való részvételhez azért végre kell hajtani egy tesztet egy kvalifikált edzőnél, de ennek az az oka, hogy vannak egyéni és csapatkihívások is, és nagyon fontos, hogy ne húzzon vissza egy csapatot egy-egy olyan tag, akinek a fizikai felkészültsége jóval elmarad a többiekétől.

Kép

Kép: Spartan Agoge

– A Spartan Agogé teljesítéséhez mi a legfontosabb képesség ön szerint?
– A mentális erő és az elszántság. A 60 óra vége felé körülbelül 56 óránál jártunk, amikorra nem aludtunk semmit, és minden versenyben lévő a tűrőképességén túl járt. Aznap már megmásztunk több hegyet, tikkasztó meleg volt, éppen jöttünk le a Zeusz-hegyről, és láttuk a távolban Naxosz városát, körülbelül 20–25 kilométerre tőlünk. Tudtuk, hogy nagyjából pár óra van hátra a kihívásból, és azt gondoltuk, egy busz elvisz minket a városhoz, ott biztosan lesz még valami feladat, de teljesen kizártnak tartottuk, hogy nekünk lábon kell eljutnunk addig. Ha ott elmondták volna nekünk, hogy most teljes menetfelszerelésben még le kell futnunk egy félmaratont, akkor szerintem nagyon sokan feladták volna a cél előtt. De nem mondták el. Annyit mondtak, valameddig mennünk kell. Elképesztő, de azon a huszonegynéhány kilométeren már senki nem esett ki. Senki nem adta fel, mert hihetetlen tartalékok állnak az ember rendelkezésére, sokkal több erő áll rendelkezésünkre, ha nem adjuk fel.

Nagy igazság van abban, amikor azt mondjuk, a küzdelmeink döntő többségét, akár fizikai, akár mentális küzdelmekről beszélünk, az ember nem elveszíti, hanem egyszerűen feladja.

Száz esetből kilencvenkilencszer nem legyőz minket egy megpróbáltatás, hanem kellemetlenné válik, elveszítjük a hitünket abban, hogy meg tudjuk oldani, és egyszerűen feladjuk. Ha azonban az ember nem adja fel, akkor egészen elképesztő erőforrások nyílnak meg. Ez volt az egyik legfontosabb dolog, amire megtanított engem az Agogé, és az egész küzdelem koronája az utolsó néhány órás tapasztalat.

– Tervezi egyébként, hogy visszatér még hasonló megmérettetésekre?
– Nem tervezem. Azt láttam, hogy alapvetően kétféle ember jött az Agogére. Az egyik típusú, aki rendszeresen űz ilyen kihívásokat, a másik típusú úgy érzi, hogy ez olyan tapasztalat lesz, ami az élete aktuális fázisában fontos. Én az utóbbi csoporthoz tartozom, és tényleg nagyon sokat adott nekem az Agogé, de az életem halad tovább más irányokba. A könyvemben írok arról, hogy nagyon sok olyan trauma és nehézség ért gyermekkoromban, amikkel akkor meg kellett küzdenem. Az élet egyik legáltalánosabb tapasztalata, hogy nehézséggel és megpróbáltatással mindannyiunknak meg kell küzdeni, ezt elkerülni nem lehet.

Kép

Kép: Benkovics Péter

– Vannak, akik fölállnak a gyermekkorban elszenvedett traumákból, és elhatározzák, hogy egész más életet kezdenek. Vannak, akiknek ez nem sikerül, és egész életüket ez a trauma határozza meg. Az ön életében ez milyen nyomokat hagyott, és miért tartotta fontosnak, hogy újból és újból „kidolgozza” a traumát fizikai szempontból?
– A gyermekkorom legnagyobb szenvedéseit alkoholbeteg édesapám és az abból következő események okozták. Ezzel nem vagyok egyedül, a WHO adatai szerint Magyarországon legalább egymillió alkoholbeteg ember él, nekik legtöbb esetben van családjuk, gyermekeik, tehát potenciálisan több százezer vagy akár több millió sorstársam is van ebben az országban. Ennek ellenére ez egy agyonhallgatott téma. Tudományosan igazolt tény, hogy a gyermekkorban elszenvedett trauma jelentős módon kihat a későbbi életre, determinálhatja az ember életét, meghatározhatja, hogy milyen felnőtt lesz. Az én tapasztalatom is az, hogy ezek a sorsélmények valóban feltehetnek egy kötött pályára.

Ugyanakkor az emberi élet hatalmas igazsága, hogy nem vagyunk kötelesek ezen a kötött pályán haladni, ettől el is lehet térni, persze sok küzdelemmel és megpróbáltatással.

A könyvemben idézek Viktor Frankl pszichológustól, egy holokauszt-túlélőtől, aki elmondja, hogy egy embertől mindent el lehet venni, egy dolgot azonban nem: azt, hogy az őt érő eseményekre vagy így vagy úgy reagáljon. Egyszerűnek hangzik, mégis mély igazságot hordoz. Egy haláltábort megjárt ember, akit mindentől megfosztottak, a nevétől és emberi méltóságától is, ebben a kisemmizett állapotban ébredt rá arra, hogy van egy dolog, amit senki nem tud tőle elvenni: azt, hogy ő hogyan reagál az őt érő helyzetekre. Ez a szabadsága megvan mindenkinek, és hatalmas kincs annak is, aki gyermekkorban traumákat szenvedett el. Nagyon fontos, hogy emlékeztessük magunkat: mindig dönthetünk másképp. Egyfajta nehézségi erőként hat az emberre az, amit otthonról hoz, vagy amit az élete megelőző szakaszában magatartásmintaként felvett. Ez az erő kényszerít bennünket, hogy a kitaposott ösvényen járjunk tovább, hogy az áldozati mentalitásba helyezzük magunkat. „Én szegény, mi történt velem, hát énnekem most már így kell élni az életemet!”

A Spartan Agogé azt igazolta, hogy az embernek mindig, minden helyzetben van lehetősége döntést hozni, és mindig van lehetőség elhatározni, hogy akármennyire is kényszerítenek a körülmények egy irányba, más irányban is folytathatom az életemet. Mindegy, mit diktálnak a körülmények, végső soron az én személyes és szabad döntésem, hogy megadom-e magam ennek a késztetésnek, vagy nem adom meg magam és küzdök. Ez a döntési lehetőség – nagyon fontos, hogy ezzel tisztában legyünk – minden élethelyzetben, mindig ott van. És amint ezt felismerjük, minden ember életében hatalmas távlatokat nyit meg.