Biztos jobb volt?

A szomszéd nénik és nagyszülők szeretnek elmerengeni a múlton. A jelennel többnyire elégedetlenek, a jövőről pedig végképp lesújtó véleményük van. Az idősebbek pesszimista mondókáját azzal magyarázzuk, hogy az életkor előrehaladtával az ember visszavágyik abba az időbe, amikor még fiatal és egészséges emberként előtte állt az élet. Hiszen mi volt olyan jó az 1950-1960-as években, amikor például a mai idős nyugdíjasok felnőttek? Talán a jegyrendszer, a kitelepítések, az éjjeli „csengőfrász”? Az egyetemi tanulmányok ellehetetlenítése egy X miatt, az elhallgatások, a félelem? A jövő sötétre festése pedig talán azt a célt szolgálja, hogy az ember „lebeszélje magát” arról, ami esetleg már elérhetetlen számára.

A nosztalgia erejét már a reklámipar, sőt a pártpropaganda is felismerte.

Bizonyára fülünkbe cseng a politikai célzatú kisfilm, amely a „régen minden jobb volt” szlogenre apellálva igyekezett szavazókat szerezni. És ismerős a nagypapa a reklámból, aki ábrándozva emeli a csipszet a szájához: igen, ez olyan, mint régen. (Nálunk a rendszerváltás előtt nem árultak ilyesmit, de úgy látszik, ez senkit nem zavar.) Mostanában megfigyelhető, hogy a bevásárlóközpontokban mindenütt a nyolcvanas-kilencvenes évek popzenéje szól. De kinek is? A célközönség a potenciális vásárló, a negyvenes-ötvenes korosztály, akik számára a dallamok iskolai bulikat és az első szerelmet idézik. Lehet, hogy nemcsak az idős nénikék nosztalgiáznak szívesen? Hiszen mi is jobban szeretjük a túró rudit, mint az újabb nyugati csokicsodákat, csodáljuk a nálunk idősebb nagy színésznőket, miközben a fiatalabbaknak még a nevét sem tudjuk megjegyezni, és nagy örömmel kotorjuk elő a szekrényből azt a ruhadarabot, amely, lám, most – tizenöt év után! – végre ismét divatos.

Amikor én még kissrác voltam

Dirk Smeesters, a Rotterdami Egyetem munkatársa szerint az ember ízlése tizenéves korában alakul ki, ezért ragaszkodik későbbi élete során is azokhoz a termékekhez, amelyek erre az életszakaszára emlékeztetik.

A mostanában divatos „retro termékek” a valahová tartozás, a hazaérkezés érzésével ajándékozzák meg a vásárlót.

Az utóbbi években nemcsak az idősek, hanem a fiatalabb korosztályok is egyre jobban szeretnek nosztalgiázni. Walter Leimgruber, svájci kutató szerint az emberek a háború utáni időszakban bíztak egy jobb jövőben, a technikai fejlődés nyújtotta lehetőségekben, de mára, főként az idősebb generációk inkább szkeptikusan viszonyulnak az egyre gyorsabb és gyorsabb változásokhoz. „Minél gyorsabban változik a körülöttünk lévő világ, annál inkább vágyunk valami biztos pontra”– mondja a kultúrakutató Leimgruber.

Csak a szépre emlékezem

Clay Routledge szociálpszichológus és csapata érdekes vizsgálatot végzett a témában. A résztvevőket két csoportra osztották. Az első csoportba tartozóknak egy szép emlékükről kellett fogalmazást írniuk, a másikban lévőknek egy hétköznapi helyzetről. Azután összekeverték a két csoport tagjait, és két újabb csoportot hoztak belőlük létre. Egyik részüknek a saját halálukról kellett összegyűjteni a gondolataikat, a másiknak egy rosszul sikerült vizsgára kellett visszaemlékezniük. A harmadik feladatnál azt szerették volna megtudni, hogyan viszonyulnak a résztvevők a halálhoz, hogyan hat rájuk ez a téma. Ehhez a résztvevőknek szavakat kellett kiegészíteniük. A „hal”-ból például lehet halál, de lehet hallás vagy halas is. Minél deprimáltabb egy ember, annál többször asszociál a halál témakörébe tartozó szavakra. A kutatók azt várták, hogy azoknak a tesztalanyoknak, akiknek a vizsgálat első felében a saját halálukról kellett fogalmazást írniuk, a harmadik részben is többször jut majd eszébe olyan szó, amely ezzel a témakörrel kapcsolatos, ellentétben a rosszul sikerült vizsgáról írókkal, akiket nem „hangoltak rá” erre a témára. Az eredmény azonban nem várt meglepetést tartogatott: a teszt első részében szép emlékekről írók „immunisnak” bizonyultak a halállal szemben! Az utolsó feladatnál éppen olyan széles körből merítettek asszociációikhoz, mint azok, akiket nem kértek arra korábban, hogy a saját halálukról írjanak.

Nosztalgiázni tehát jó.

Nemcsak azért, mert merengéseink közben kellemesen érezhetjük magunkat, hanem azért is, mert utólag is profitálhatunk ebből a tevékenységből. Sonja Lyubomirsky amerikai pszichológus tanácsa: Ne arra koncentráljuk, hogy mindez a szép dolog már elmúlt, hanem arra, hogy milyen jól éreztük magunkat akkoriban. Segíthet az is, ha arra gondolunk, hogy ezek a szép emlékek mindig velünk maradnak.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A Marketing Summit Hungary új, szakmai tartalmakat kínáló felületén, a Lounge Group támogatásával létrehozott Summit Play-en a gazdaság különböző szektorainak legfontosabb szakértői tekintik át az elmúlt időszak tanulságait és a jövő lehetőségeit. A csak ezen a platformon szeptember 29-től látható, hét, több, mint 20 perces, exkluzív, zártkörű kerekasztal-beszélgetéseken terítékre kerülnek az FMCG-, a kereskedelmi szektor, a gyógyszer- és egészségipar, a pénzügyi, a közlekedési szektor kihívásai és lehetőségei, de az innováció és a marketing szerepének felértékelődéséről is elsőkézből informálódhatnak az érdeklődők. A hét beszélgetésen összesen 39 szakmai véleményvezér vett részt, közülük többen szerepelnek a frissen közzétett Marketing&Média TOP 50 legsikeresebb hazai marketingkommunikációs döntéshozó listáján. Az eszmecseréket Simon Krisztián vezette, aki évek óta a Marketing&Média szaklap főszerkesztőjeként tevékenykedik.

A gyorsan mozgó óriások

Szektortól függetlenül a legnagyobb vállalatokat hosszúra nyúló döntéshozási folyamataik miatt sokan egy lassan mozgó óriásnak képzelik el, azonban mostanra kijelenthetjük, hogy ez az analógia tévesnek bizonyult. A marketingszakemberek rámutattak, hogy a járványhelyzetből eredő kihívásokra rendkívül gyorsan és rugalmasan kellett reagálniuk. A lendületes döntéshozás eleinte a túlélést szolgálta, de később a szakemberek ezt a képességet bizonyos értelemben már versenyelőnnyé is tudták kovácsolni.

Környezettudatosabbak lettünk

Arra a kérdésre, miszerint a pandémia alakította-e az emberek energiafogyasztási szokásait Jákó Eszter, az MVM csoportszintű kommunikációs igazgatója meglepő választ adott: szerinte a járványhelyzet az emberekben összekapcsolódott a bolygó és az emberiség jövőjével, ami egy komoly attitűdváltást eredményezett. A kommunikációs igazgató szerint ennek köszönhetően erősödött a környezettudatosság és a fenntarthatóság az emberek fejében, ami kiemelten pozitív hozadéka a COVID-válságnak. Nem csak az energia, de a bankszektor képviselője számára is a klímavédelem növekvő szerepe volt az egyik fő tanulság, amely az iparágban az eddig még kevésbé láttatott zöld bankolás jelenségében képeződött le, sőt időközben a logisztikai üzletág alappillére és fő mozgatórugója is a fenntarthatóság lett.

A személyes kapcsolatos felértékelődtek

A kerekasztal beszélgetés szereplői az előzetes interjúk során kiemelten fontosra értékelték azokat az alapvető emberi értékeket, amelyek kritikusnak bizonyultak az elmúlt időszakban: nagyfokú bizalomra, empátiára és odafigyelésre volt szükség a dolgozói közösség minden szintjén. A munkatársak az otthoni munkavégzés ellenére is magas szintű szakmaiságot képviseltek a munkájuk során, azonban emberileg a legtöbb kolléga kifejezetten nehezen élte meg, hogy szinte egyik napról a másikra drasztikusan csökkentek a személyes interakciók és mindez nagyban kihatott a csapatkohézióra.

A hét tematikus kerekasztal egy-egy megszólalójával az interjúk már megtekinthetőek a Marketing Summit Play Magazin rovatában. Valamint a Marketing Summit Hungary-n, a Lounge Group exkluzív különtermében forgatott hét kerekasztalbeszélgetés teljes terjedelmében elérhető lesz a felületen szeptember 29-től.

Másfél éves kislányom egyelőre türelmesen játszik a mackójával az ölemben. Mellettem egy fiatal lány ül, előttem érkezett, és tippelni sem tudok, melyik gyerek tartozik hozzá. A lányomat nézi, majd felé biccent.

– Milyen szép gyerek – mondja kedvesen.

Bájos mosolya van, de ami igazán tetszik benne, az a kissé mandulavágású, barna szeme. Hosszú, sötét szempillái fekete keretbe foglalják a szemét, nincs szüksége sminkre. Persze, azért a vérvörös rúzs nem hiányozhat, mint ahogy a nagy aranyfülbevaló sem.

– Köszönöm – felelem zavartan. A romák errefelé nem szoktak szóba elegyedni a magyarokkal. Kizárólag egymással beszélnek, főleg cigányul, és mindig hangosan.

– Mindig ilyen szép gyerekre vágytam – mondja a lány, hihetetlen sóvárgással a hangjában. Mintha már legalább negyvenéves lenne, és életének utóbbi harminc évét ennek a gondolatnak szentelte volna, pedig nem lehet több huszonegy-két évesnél. – Az unokája? – érdeklődik, az én mosolyom pedig az arcomra fagy az izzasztó hőség ellenére. Az ember szeretné azt hinni, hogy másfél év gyes nem öregíti meg annyira, hogy a saját anyjának nézzék.

– Nem – mondom. – Ő a lányom.

– Hányadik gyerek?

– Első – felelem. Nem várom meg, hogy rákérdezzen, mondom magamtól a koromat. – Harmincegy vagyok. Huszonkilenc voltam, amikor férjhez mentem – teszem hozzá magyarázatképp.

Nehezen értelmezem a tekintetét: a döbbenet, a hitetlenkedés, az értetlenség és az ámulat zavaró egyvelegét látom az arcán.

– És mi' csinált addig?

– Tanultam. Egyetemre jártam.

Szinte szégyellem kimondani. Nem akarom, hogy felvágósnak nézzen.

– Az jó lehet – bólint. – Jó lehet tanulni, és nem egyből férjhez menni.

Látom rajta, hogy elgondolkodik.

– Te is megteheted – mondom, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Ő is látja, én is látom a sok kis Dzsenárót és Dzsenifert, akik a váró kövére leesett nápolyidarabokat majszolják koszos, gyűrött ruhában, sáros kézzel. Látjuk a jövőjét, és neki nem kell az én álmom. Legyint, és kinevet engem.

– Ugyan, én már most is vénlánynak számítok. Gyorsan férjhez kell mennem, különben így maradok.

– Hány éves vagy? – kérdem, újra elfeledve, hogy ő magáz engem, és eszébe sem jut majd visszategezni.

– Tizennyolc leszek – von vállat. – Nemsokára férjhez megyek én is, és gyerekeket szülök – mondja magától értetődően. Nem lelkesen, de nem is bánatosan. Talán várakozóan. Mert gyereket tényleg szeretne, látom rajta, ahogy az enyémet nézi. – Ilyet szeretnék, mint amilyen a lánya, egy ilyen szőke hajú, kék szemű babát.

Erre nehéz mit mondani. A lány igazi roma szépség: a bőre sötét, a haja szinte fekete, a szeme akár egy őzikéé. És nyilván így néz ki minden rokona. Meg az is, akihez hozzá fog menni. Ebből nehezen lesz kék szem és szőke haj, gondolom.

– Azt mondják, amikor terhes vagy, rá kell csodálkozni nagyon egy kék szemű gyerekre, és akkor a te gyereked is kék szemű lesz – súgja bizalmasan, belőlem pedig kibukik a nevetés. Mondjam, ne mondjam? Végül is, gondolom, hol tartsunk felvilágosítást az örökléstanról, ha nem épp egy rendelőintézet várótermében?

– Tudod, kék szemű gyerek csak ott születik, ahol mindkét oldalról örökölheti a gyerek a kék szemet.

Rám néz az óriási, barna szemével. Úgy mér végig, mint valami csodabogarat, de azért hisz nekem, mert én egyetemet végeztem.

– Tényleg? – kérdezi végül.

– Tényleg – bólintok. – Látod, nekem nem kék a szemem. A férjemnek sem. De az én egyik nagymamám kék szemű volt, és a férjem egyik nagyapja is. Ez nem jelenti azt, hogy a következő gyerekem is kék szemű lesz, de van rá esély.

– Akko' ahol nincs kék szem a családban, ott nem lesz később sem – állapítja meg. Én meg arra gondolok, hogy tanulhatna, tanulnia kellene.

– Így van – felelem, és az arcát fürkészem, de nem látok rajta csalódottságot. Sőt, a szája mosolyra húzódik.

– Ez jó – mondja elégedetten. – Nekem van kék szemű rokonom. Akko' csak olyan férjet kell keresnem, akinek van a családjában kék szem. Úgy nekem is lehet kék szemű gyerekem – mondja magabiztosan.

– Igen, úgy tűnik. Persze ez sosem biztos – figyel­meztetem.

– De lehet – vágja rá, én pedig annyiban hagyom. Csen­get­nek, felkapom a fejem, mi következünk. Mármint nem a rendelőben, hanem az ajtó elé állásban. Aki épp következik, az a vizsgáló ajtaja elé áll, nehogy bemenjen előtte valaki más.

– Nemsokára én is sorra kerülök – mondja nekem a lány. Ekkor jövök rá, hogy ő senkihez sem tartozik itt a váróban: ő maga jött a gyerekrendelésre. A következő csengetésnél bemegyek a vizsgálóba, és otthagyom őt a váróban.

Széles mosollyal néz utánunk. Tudja, hogy nem lesz olyan élete, mint az enyém. De boldog, mert most már biztosan tudja, hogy neki is lehet valamije, ami nekem van: kék szemű gyereke. Csak ki kell várnia.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ha az ember felszáll a Szeged felé induló vonatra a Nyugati-pályaudvaron, Ceglédtől délre változatos tanyák sokaságát figyelheti meg az ablakból. Egyes becslések szerint ma közel kétszázezren élnek tanyán Magyarországon, de volt idő, hogy ennek négyszeresére rúgott a tanyasiak lélekszáma. „Nehéz pontosat mondani, mert a népszámlálási adatok csak a külterületi lakóingatlanokban élőket tartják számon. Ide tartozik a tanya mellett a szőlőhegy, a major, a bányászlakások, elhagyott őrbódék és a cigánytelepek is. Közel 300 ezer ember él ma ilyen helyeken Magyarországon” – magyarázza Pintér János tanyakutató, a Szegedi Tudományegyetem doktorandusza, aki szűkebb pátriája, a ballószögi tanyavilág átalakulásából írta a szakdolgozatát, és jelenleg is a Kárpát-medence rurális településformáit kutatja.

Az alföldi tanyák története sok száz éves múltra tekint vissza. A török hódoltság alatt az alföldi aprófalvas településhálózat elpusztult. A népesség a mezővárosokba menekült, az állataikat viszont a kihalt település helyén maradt pusztákon legeltették, ahol téli átmeneti szállásokat alakítottak ki – ennek emlékét őrzik a -szállás végű településnevek. A törökök kiűzése után a gazdák visszavették a termőföldeket a természettől, és földművelő tevékenységükhöz ideiglenes ingatlanokat, tanyákat építettek, ahová rendszeresen kijártak a környező városokból. Aztán lassacskán a tanya vált tulajdonosaik állandó lakhelyévé, de nem szakadt meg a szoros kapcsolatuk a külvilággal: a család életerős fiataljai általában a tanyán tevékenykedtek, az idősebbek pedig a városokba vonultak vissza. Erős, összetartó közösség, szilárd identitás jellemezte az egyes tanyarendszereket.

„Ez az évszázados történet különbözteti meg a tanyát a világ más tájainak szórványtelepüléseitől, egyben ez teszi hungarikummá az alföldi tanyát.”

A szocializmus sem a magántulajdont, se az erős identitást nem tűrte, és igyekezett mindent megtenni a tanyák ellehetetlenítésére. Külterületi építési tilalmat vezettek be, nem fejlesztették sem az út-, sem a közműhálózatot, és a sajtóban is folyton negatív színben, felszámolandó társadalmi problémaként ábrázolták a tanyát. „Utóbbinak annyi alapja van, hogy a 20. század derekáig, egészen az 1945-ös földosztásig sok olyan ember került ki a szórványba, akinek sem a tudása, sem a kultúrája nem volt meg a tanyasi élethez, és semmilyen, vagy csak nagyon kevés szállal kötődtek az anyatelepüléshez. Ők valóban elszegényedtek, perifériára kerültek” – jegyzi meg Pintér János.

A tanyai életben alapvető fontosságúak a szociális kapcsolatok. Bár több száz méter távolság is lehet az egyes lakóépületek között, a szomszédok odafigyelnek egymásra, számontartják egymást. „Én is minden hétvégén hazamegyek a szüleim tanyájára, de másokhoz is jár a rokonság, tartják a kapcsolatot a világgal, nem szigetelődnek el. Az újonnan beköltözőknek azonban nehéz dolguk van: ha nincsenek a tanyához kötődő rokoni kapcsolataik, akkor nem nagyon fog senki rájuk nézni, így könnyebben érezhetik úgy, hogy a világ végére kerültek” – teszi hozzá.

Kép

Kép: Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, Bagdán Zsuzsanna

Mint mondja, alapvető fontosságú a helyi civil szervezetek szerepe, akik igyekeznek megőrizni a tanyai identitást, a település múltját. Meglepő módon sok esetben a városból kiköltöző értelmiségiek karolják fel a települési identitás ügyét. A ballószögi tanyavilág például a szőlőnek köszönheti a létét, ezért is kiemelt esemény a helyi szüreti fesztivál. „Ezeket nem szabad abbahagyni. Igyekezni kell a külterületi lakosságot bevonni a programokba, folyamatosan gondolkodni kell azon, hogyan tudnánk még inkább mozgósítani az embereket. Szükség van közösségre, közös identitásra, mert ez tartja egyben a tanyavilágot, megóvva attól az embereket, hogy elmagányosodjanak. Fontos, hogy ne legyenek közömbösek a múltjuk, jelenük és jövőjük iránt, tudatosuljon bennük, hogyan kapcsolódnak ők mindehhez, mi értékes számukra a tanyavilágban, hogyan tudják azt a jövő számára átmenteni” – mondja Pintér János.

A tanyán néha igenis nehéz az élet, de akik ott laknak, nem cserélnék el azt semmi másra. Büszkék az önállóságukra, a teherbírásukra és a szabadságukra.

„Sok városi ember ódzkodik a tanyai élet gondolatától is, mert nem tudja elképzelni, mit is csinálhatna ott. Kevés, rossz minőségű út, nincs internet, közmű, csatorna… Pedig nem feltétlenül rosszabb a tanyavilág, de ott mások az értékek, másban kell meglelni a szépséget. Én nem tudom elképzelni, hogy a fővárosban éljek, nekem hétről hétre kell, hogy visszamenjek a pörgésből a tanyavilágba. Kell az a tér, az a közeg, hogy ki tudjak kapcsolódni, kimenjek megetetni a libákat, összeszedjem a tojást. Ezek az apró dolgok teljesen feltöltenek” – vallja meg Pintér János.

Ballószög és a települést körülvevő tanyavilág sok szempontból kivételes. Az öt ballószögi tanyakörzetből egy-két olyan van csak, amely megőrizte régi, szórt tanyás arculatát. A Kecskeméthez közelebb eső részeken azonban sorra bújnak ki a földből a tájjal nem harmonizáló, amerikai stílusú családi házak. „A tanya mindig alkalmazkodott a környezethez. Olyan térszerkezettel hozták létre, ahogy a természetföldrajzi tényezők engedték: például a tanyasorok a folyómedrekkel párhuzamosan, folyásirányban jöttek létre, a Homokhátságon pedig – a homokfúvás elleni védekezés miatt – az uralkodó széliránynak megfelelően, északkelet-délnyugat irányú fekvéssel alakították ki a tanyákat a homokdűnék magasabb térszínein. A modernkori külterületi lakóingatlanok teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a természetföldrajzi tényezőket, oda húzzák fel őket, ahová a megrendelő kéri. Az ilyen »tanyák« nem tekinthetők hungarikumnak.

Kiköltöznek a városiak, akik látják a médiában, milyen a vidéki idill, elhatározzák, hogy tanyasiak lesznek, de ők mást gondolnak a tanyáról, mint ami az valójában.

Ennek ellenére próbálják megvalósítani azt a tanyaképet, ami az ő fejükben él, és ha van pénzük, sikerül is nekik, ám az el fog ütni a valódi tanyai értékektől, és hosszú távon megváltoztatja a tanyakörzet jellegét” – hívja fel a figyelmet a kutató.

Kép

Kattintson a képgalériáért! - Ballószögi tanya, kép: Pintér János

Azonban tanya nem csak az a nádfödeles, vályogfalú épület lehet, amelynek a vesszőseprűvel felsöpört udvarán aprójószág kapirgál, és amelynek lakói kizárólag gazdálkodásból élnek. Már csak azért sem, mert a tanyai tevékenységek tartalma mindig is változott az évszázadok folyamán. Mára például elmondható, hogy vannak mezőgazdasággal foglalkozó tanyák, és agrárinnovációkat is termett a magyar tanyavilág – gondoljunk csak az első bejegyzett, magyar nemesítésű batátára, az Ásotthalmi-12-re. Mégis egyre kevesebb tanyasi ember él mezőgazdasági tevékenységből, és ennek közvetve a klímaváltozás is oka.

Jelentések szerint a Duna–Tisza köze lesz az éghajlatváltozás első áldozata Magyarországon, és hamarosan félsivataggá alakul majd át a táj.

A szárazság egyre drágábbá teszi a növénytermesztést (hiszen nőnek az öntözés és a növényvédelem költségei), a terményeket azonban csak nagyon nyomott áron lehet eladni. Pintér János szerint a tanyasiaknak nyitniuk kellene az olyan progresszív tevékenységek felé, mint a falusi turizmus vagy a biogazdálkodás, az utóbbival szemben azonban sokaknak vannak fenntartásaik: múló hóbortnak látják.

„A tanya folyamatosan keresi önmagát, de úgy látom, ebben a tanyán végzett tevékenység másodlagos. Lehet, hogy a tanyai népesség a szolgáltatásokban fogja az önazonosságát megtalálni. A legfontosabb, hogy a lakosság is tekintse értéknek a tanyát, a tanyai identitást, és tegyen a települési környezetért” – foglalja össze Pintér János.

A cikk a Képmás magazin Hat hungarikum sorozata részeként jelent meg. A magyar tanyavilágról szóló, kapcsolódó novellát a Képmás magazin 2021. októberi lapszámában találja.
A sorozat többi darabját itt olvashatja el: Hungarikum sorozat.

A cikk megjelenését támogatta:

– A kislányotok érkezését várjátok. Hogy vagytok? 
Nóri: Izgatottan várjuk Abigélt, ez most bearanyozza a napjainkat. Mindketten online dolgozunk, így a pandémia szerencsére nincs komoly hatással a munkánkra, de őszintén együttérzünk azokkal, akik nehéz helyzetbe kerültek miatta. A mentális betegségekkel küzdők száma is gyarapodott, így klinikai szakpszichológusként igyekszem minél több ember számára segítő kezet nyújtani. 
Ricsi: Egy turisztikai vállalkozásom van, ami egyelőre pihen, viszont 2010 óta profi pókeres vagyok és a vírushelyzet idején elkezdtem újra foglalkozni vele. Jelenleg ez a főállásom, mellette pedig van egy növényházam, ugyanis hobbiszinten nagyon szeretek kertészkedni és mezőgazdasági munkákkal foglalkozni. 

– Hol és hogyan keresztezték egymást az útjaitok? 

Ricsi: 2015-ben sajnos széthullott a családom, ezt követően találkoztam Jézussal és megtértem. Ekkor egy új, bibliai alapokon nyugvó életet kellett felépítenem, amelynek része volt az is, hogy 2017 novemberében részt vettem egy keresztény társkereső konferencián, Vajtán, amely 30-50 keresztény ember találkozását tette lehetővé.

Különböző játékos feladatokkal, éjszakai kirándulásokkal, csoportos foglalkozásokkal és könnyed beszélgetésekkel telt ez a két nap. Itt ismertem meg életem párját, Nórit. 
Nóri: Jómagam is nagyon vágytam már arra, hogy találkozhassak azzal a férfival, akit Isten nekem szánt, korábban is szerettem volna jelentkezni erre a társkereső eseményre, viszont mindig közbejött valami. Ezen alkalomra aznap volt a jelentkezési határidő, amikor én épp egy dugóban várakoztam két település között – megszökött egy rab, akit üldöztek a rendőrök. Átnézték az ott várakozó autókat – köztük az enyémet is –, nekem pedig a várakozás perceiben lett annyi időm, hogy jelentkezzek. Sikeresen beregisztráltam, közben a rablót elfogták. Az unokatestvérem találta meg, aki nyomozó (nevet). Isteni közreműködésnek éltem meg, hogy végül nem szalasztottam el ezt a lehetőséget. 

– Azonnal elkezdtetek érdeklődni egymás iránt? 
Nóri: Igen. Láttam Ricsin Krisztus szeretetét, és ez volt az első, ami megfogott benne. Van két gyermeke, akikre nagy áldásként tekintek, és rögtön a szívembe zártam őket. Ami eleinte egy kis aggodalomra adott okot, az a távolság volt, ugyanis én szegedi vagyok, ő pedig jászberényi, viszont hamar kiderült, hogy ez nem fogja akadályozni a találkozásokat. 
Ricsi: A konferencia után Nóri kezdeményezte a beszélgetést. Nagyon szerettem volna őt megismerni, viszont nem akartam erőszakos lenni, ezért megvártam, amíg ő jelentkezik. A beszélgetéseink során egyre inkább megkedveltem. 
Nóri: Megbeszéltük, hogy januárban találkozunk, viszont nekem még volt egy vizsgám előtte Pécsett. Estére értem a városba, már nagyon készültem az egész éjszakán át tartó tanulásra, ugyanis az egyik legnehezebb vizsgámról volt szó. Megálltam kávét venni, de az autó abban a pillanatban megadta magát és lerobbant. Nagyon rosszul érintett, aggódtam, hogy hogyan intézem majd a szervizelést, miközben vizsgázom. Akkor írt rám Ricsi, hogy épségben megérkeztem-e Pécsre, majd fel is hívott, ahol kelletlenül ugyan, de elmeséltem neki, hogy mi történt. Nem szerettem volna panaszkodni, de nem is kellett: érezte a hangomon az aggodalmat. 
Ricsi: Felajánlottam neki, hogy másnap majd az egyik Pécsett élő ismerősöm segítségét kérem, ám valójában már érlelődött bennem a terv, hogy miként mentem majd ki őt ebből a szorult helyzetből. 
Nóri: Másnap reggel fél 8-kor Ricsi megjelent a szállásom előtt, 4 és fél óra volt az út. Nagy boldogságomban a nyakába ugrottam, megöleltem, és lovagias tettéért meghívtam őt egy jó szegedi halászlére. 

– Akkor innentől már nem volt megállás? 
Ricsi: Bevallom, nem lassítottunk a tempón (nevet). Már január végén úgy éreztem, hogy megtaláltam Nóriban a társamat, de még nagyon fiatal volt a kapcsolat, így kissé bizonytalan voltam, nehogy túl rámenős legyek. Viszont éreztem rajta, hogy ő is hasonlóképpen érez, így február végén Jászberényben elvittem vacsorázni és a folyóparti sétányon, egy csodálatos, hangulatos estén feltettem neki a nagy kérdést. 
Nóri: Életem legcsodálatosabb pillanata volt, végigzokogtam a lánykérést örömömben.

Elmondta nekem, hogy vigyázni szeretne rám, Isten szeretetét szándékozik képviselni és kitart majd mellettem egy életen át. Mindig is nagy vágyam volt, hogy egy olyan férjem legyen, akiben Isten szeretete ténylegesen munkálkodik, Ricsi pedig pont egy ilyen ember.

Érte annak idején sokat imádkoztam, és ezek az imák meghallgatásra találtak. Körülbelül tíz évvel ezelőtt épp Vajtán üldögéltem a lépcsőn és az alábbi ige érkezett meg hozzám: „Ott vert sátrat a napnak: mint a vőlegény, lakából úgy kel fel, s ujjong, akár a hős, aki megfutja pályáját” (Zsolt 19.6). Tényleg így történt. Ricsi hajnalban szeretett futni, és azon a társkereső konferencián Vajtán, a szobájából kilépve is éppen futni indult. Így szó szerint az történt, ami az Istentől kapott ígéretben volt. 

Kép

Kép: Benák Tünde fotográfus / Lily Gardrobe

– Elvesztettétek az első kisbabátokat. Hogyan éltétek meg ezt a fájdalmat? 
Nóri: Amikor visszatekintek az eddigi életemre, látom, hogy az egészségi állapotomat sok próbatétel érte, amelyekből Isten végül mindig meggyógyított. Érintetlenül léptem a házasságba Ricsivel, ezt egyáltalán nem érzem szégyennek, sőt, áldásnak élem meg, hogy nem mértem őt másokhoz a múltamból. A szexuális életem kezdetén felkerestem a szülész-nőgyógyászomat, aki úgy látta, hogy több egészségügyi akadálya is van a teherbeesésemnek.

Gyakorlatilag meddőnek nyilvánítottak, mégsem szűnt meg bennünk a remény és a hit, hogy egy nap szerelmünk gyümölcse megfoganhat. Tavaly év elején tudtam meg, hogy várandós vagyok, emlékszem, sírtam a boldogságtól.

Ricsi: Azért imádkoztunk, hogy Isten küldjön nekünk a mennyből egy babát, akit felnevelhetünk, szerethetünk és támogathatunk életünk végéig. Amikor megtudtuk, hogy imáink meghallgattattak, mindennap beszéltünk hozzá és hálát adtunk érte. 

– Sajnos mégsem érkezett meg hozzátok a kisfiatok… 
Nóri: Húsvét után, egyik éjszaka elkezdtem vérezni. Bementünk a kórházba, ahol megállapították, hogy már nincs szívhang. 12 hetes terhes voltam akkor, és nem vetéltem el, ezért egy műtét következett, amely során eltávolították a magzatot. Kellett némi idő, hogy feldolgozzuk, hogy ez egy tisztító műtét, hiszen a baba sajnos már nem él. Amikor arra gondoltam, hogy a méhem egy babaház, amelyet ki kell takarítani ahhoz, hogy a következő gyermekünk majd beköltözhessen oda, az segített a gyász feldolgozásában. 
Ricsi: Hiszem, hogy azt a pici időt, amit a kisbabánk velünk töltött, szeretet ölelte körül. Mi nem látjuk, ahogy felnő, viszont tudjuk azt, hogy Jézus gondoskodik róla. Ez a bizonyosság megnyugtatja a szívünket. 

– Gondolkodtatok a miérteken? 
Nóri: A lelkem mélyén úgy érzem, hogy vannak olyan élet­események, amelyekre nincs magyarázat, viszont Isten elkérte a bizalmunkat és a hitünket, mi pedig őszinte szívvel átadjuk ezeket neki. Találgathatnánk, hogy ő így mentette meg a babánkat valami rossztól itt a földi létben vagy beteg volt és ekképp akarta megóvni őt, viszont arra jutottam, a hitben járás lényege a feltétel nélküli bizalom felé. Nem kell értenünk, hogy mi miért történik és nem baj, ha nincs meg mindenre a válasz. A kisfiunk a mennyben boldog, a kislányunk pedig a Földön lesz az. 
Ricsi: Jelenleg Abigélt várjuk. Alakítgatjuk a kis kuckóját, és nagyon élvezzük ezt a fészekrakó időszakot. Úgy vágyjuk szeretni őt, ahogy Isten szeret minket: önzetlenül. Nem számít majd, hogy mit tesz, mindig is a mi kincsünk marad, és a legjobbat akarjuk majd neki. Ahogy a tékozló fiút várta az apja, úgy van mellettünk Isten is, aki arra vár, hogy válaszoljunk a hangjára, keressük őt és hazamenjünk hozzá. Számomra ez az igazi apai szeretet, és minden vágyam, hogy ilyen apává váljak! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Kim Wall neve nem mindenki számára ismerős, de amikor szóba kerül, hogy őt gyilkolta meg a dán szörnyeteg a tengeralattjárón, többeknek összeszorul a szíve. Pedig valójában nem áldozatként kellene emlékeznünk rá, hanem kiváló újságíróként, aki lebilincselő riportokat írt. Emberi történeteken keresztül tette életszagúvá a külpolitikát, cikkeit áthatotta a jóakarat és az empátia. Zseniális tehetség volt, aki minden lehetőséget megragadott, sok újságíró számára példaképként szolgált.

A gyilkosság, amely sokkolta a világot

Amikor megtudtam, hogy Peter Madsen brutálisan meggyilkolta a harmincéves Kim Wallt, miközben az újságírónő riportot akart vele készíteni, felnőtt létemre napokig csak világosban tudtam elaludni. Egyre csak arra gondoltam, milyen sokszor mentem el az interjúalanyaim házába, beszélgettem velük kettesben, mit sem sejtve arról, hogy pár ezer kilométerrel arrébb egy tehetséges kollégát riportkészítés közben kínoztak halálra. Akkoriban sokat gondoltam arra, hogy az élet milyen igazságtalan, hiszen Kim bejárta a fél világot – volt Haitin, Észak-Koreában, háború és válság sújtotta övezetekben –, mégis egy veszélytelennek tűnő sztori, amolyan „kis színes” megírása közben, egy fejlett skandináv országban ölte meg egy helyi híresség. Egy elmebeteg feltaláló, aki saját kezűleg rakta össze a tengeralattjáróját, ahol megkínozta, megölte, majd feldarabolta az újságírót, hogy kiélhesse beteges szexuális fantáziáit. Peter Madsen azt hitte, elég okosan megtervezte a gyilkosságot ahhoz, hogy megússza a büntetést: a maradványokat a vízbe dobta, a tengeralattjárót elsüllyesztette, a rendőrségnek pedig először azt hazudta, hogy Wallt már a „baleset” előtt kitette a tengeralattjáróból. Kim megcsonkított teste azonban a felszínre került, és hiába adott elő Madsen több történetet is, a nyomozók rájöttek az igazságra, és letartóztatták a szörnyeteget.

A koppenhágai bíróság bűnösnek találta a feltalálót, ezért 2018 áprilisában életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

A börtön mint társkereső

Az eset évekkel ezelőtt történt, Madsen most mégis újra bekerült a világsajtóba, mert a rácsok mögött űzött aktív szerelmi élete még a dán politikusokat is kiakasztotta. A BBC szeptemberben arról írt, hogy a húszéves Cammilla Kürstein elismerte, hogy beleszeretett Madsenbe. Több évig leveleztek és telefonálgattak egymással. A skandináv híroldalak információi szerint Kürstein egyszerre hátborzongatónak, lenyűgözőnek, veszélyesnek és vadnak érezte a gondolatot, hogy akár ő is írhat a gyilkosnak a Herstedvester börtönbe. Cammilla számára állítólag valódi adrenalinsokkot jelentett, amikor feladta a levelet, és az még a korábbinál is nagyobbat, amikor választ kapott rá. A szülei tiltása ellenére egyre gyakrabban léptek kapcsolatba, Cammilla megszállottá vált.

A hírekből egy kétségbeesett, figyelemhiányos, unatkozó lány képe rajzolódik ki, aki dacol a szüleivel, és aki attól érzi magát különlegesnek, hogy azt hiszi, sokat jelent egy szörnyetegnek.

Persze nem ő az egyetlen beteges rajongója Madsennek, hiszen az elítélt tavaly meg is nősült, feleségül vette a harminckilenc éves orosz Jenny Curpent. 
A BBC cikkében Nick Haekkerup dán igazságügyi miniszter ősszel úgy nyilatkozott, hogy meg kell akadályozni az ilyen jellegű kapcsolatok létrejöttét. Majd hozzátette, hogy az elítélt bűnözők „nem használhatják a börtöneinket randevúközpontként vagy médiaplatformként, hogy dicsekedjenek a bűneikkel. Utálatos példákat láttunk az elmúlt években, amikor utálatos bűncselekményeket elkövető foglyok kapcsolatba léptek a fiatalokkal, hogy elnyerjék együttérzésüket és figyelmüket" – mondta.
Maria Ventegodt, a Dán Emberi Jogi Intézet munkatársa a BBC -nek azt nyilatkozta, hogy a szervezet a következő hetekben megvizsgálja az elítéltek kapcsolattartásának korlátozására irányuló intézkedéseket. Dánia jobboldali ellenzéke a parlamentben már jelezte, hogy támogatja a törvényjavaslatot, amely várhatóan 2022 elején léphet hatályba.

Akik szörnyekért rajonganak: a hübrisztofilek

A The Sun néhány hónappal ezelőtt cikkezett Madsen és Jenny Curpen „kapcsolatáról”, ebből kiderül, hogy a nő a Facebook-oldalán írt arról, hogy 2018-ban kezdtek ismerkedni a neten, miután Madsent elítélték, később pedig személyesen is találkoztak a börtönben. Curpen 2020. január 12-i bejegyzésében arról ömlengett, hogy a férje szörnyű bűnt követett el, amiért meg is bűnhődik. Ugyanakkor a nő szerencsésnek érzi magát, hogy egy ilyen „szép, okos, tehetséges, empatikus” ember lehet a párja. Szerinte Madsen szintén áldozata a saját tettének, és az, hogy életben maradt, számára is büntetés.
Számunkra viszont az a büntetés, hogy ilyen gondolatokat is olvashatunk a Kim Wall-ügy kapcsán. Ilyenkor dühösen, elkeseredve teszi fel magának a kérdést az ember: hogyan érezhet így bárki egy szörnyeteg iránt, aki embertelen tettével az egész világot sokkolta?

A diagnózis megnevezése a hübrisztofília, amit a pszichológiában parafíliaként, azaz nem szokványos, rendellenes szexuális viselkedésként tartanak számon. A parafíliának ez a típusa többnyire nőkre jellemző, akik valamely okból kifolyólag a kegyetlen bűnözők iránt éreznek vonzalmat.

A Psychology Today cikke szerint kétféle hübrisztofil létezik. Az aktívak közös bűnelkövetésről is fantáziálnak, a Cammillához hasonló passzív hübrisztofilek viszont nem kívánnak bűncselekményekben részt venni, de szexuálisan vonzódnak a bűnözőkhöz.  Vannak olyan szakértők, akik úgy vélik, hogy ezek a nők téveszmések, és megpróbálnak kifogásokat találni arra, amit a bűnöző tett. A kapcsolattól különlegesnek érzik magukat, és úgy gondolják, hogy bár szerelmük sok embert megölhetett, nekik biztosan soha nem ártana. Gyakran vallják, hogy megváltoztathatják a szeretőjüket, és a megmentő szerepéről fantáziálnak. A cikkben arról is írnak, hogy vannak olyan lányok – sok köztük a tizenéves –, akik olyan társat akarnak találni, aki megfelel a „rosszfiúképnek”, mert izgalmasnak, vadnak látják ezt a típust. A szakértők szerint azok a nők, akik nem jönnek ki a „rosszfiú-berögződésből”, könnyen hübrisztofilekké válhatnak, ami odáig fajulhat, hogy a szexuális kielégüléshez hírhedt, elítélt bűnözők figyelmére lesz szükségük.

Az emberek kényszerből, kalandvágyból, sokfajta okból vándorolnak határokon, sőt egész kontinenseken keresztül, ezért mára jól ismert a kulturális sokk jelensége is. Amikor bekerülünk egy vadonatúj közegbe, és elveszítjük tájékozódási képességünket, nem tudunk kommunikálni, elbizonytalanodunk, nem értjük az ottani élet játékszabályait… akkor ránk törhet az idegenség érzete: „én nem tartozom ide! Nem ide tartozom! Haza akarok menni!” Az azonban, hogy egy nemzeten, városon, vagy akár utcán belül létrejött párkapcsolat, házasság feszültségeinek is hasonló lehet az oka, nem jut eszünkbe. A konfliktust, a rossz érzést ráterheljük a másikra, „…az a baj, hogy őneki már csak ilyen a természete, meg kéne változnia!” Pedig mindkét félnek lehet honvágya az otthon után, amelyben addig élt.

Nézd meg az anyját…

…aztán apját, testvéreit, nénikéjét, keresztanyját, házukat, udvarukat, fiókjaikat, tányérjukat, ünnepeiket, mindent! Egy párkapcsolatnál hosszú ideig a szerelem kezdeti, mindent beburkoló áldott ideje gyakran kifejezetten vonzónak láttathatja az ismeretlen szokásokat. Gyakran csak később – amikor megtapasztaljuk, ez nem egy turistaút, ez az állandó otthonunk – esünk kétségbe a társunk tulajdonságaitól, mindattól, amit ő otthonélményként családjából hozott. Nem kell ahhoz egy zulu törzsfőnökhöz nőül menni, hogy különbözzünk, például fizikális szükségleteinkben.

Ízek, szagok, ételmennyiségek, alvási feltételek, lakáshőmérséklet, korán/későn kelés, családi zajszint, testi érintkezés, piszok és rendetlenségküszöb – megannyi terület, ahol nagyon is különbözhetnek az igényeink.

Egy férfi egyszer így fakadt ki: „Akkor váltam először lelkileg otthontalanná, amikor láttam, hogy a feleségem beleeszik a lábosba. Nálunk ez otthon szigorúan tilos volt.” Ilyenkor családi „bevándorlóként” azt érezzük, hogy „nem egy nyelvet beszélünk”.

Felemás megoldások

Identitásunk nagy részét azok az értékek adják, melyek velünk együtt nőnek fel. Egy családi kultúrsokk folyamatában megszokott értékrendünk akár teljesen megkérdőjeleződhet: „Korán kelek, egész nap dolgozom. Erre jönnek nekem azzal, hogy kinek akarok ezzel megfelelni. Hát nem is értettem a kérdést! De azt mondják, ne legyek munkamániás. Engem viszont arra neveltek, hogy állandóan csináljak valamit. Most akkor hogyan kell élni?” Mit tehetünk, ha kínzóan felszaporodnak az idegenségélmények? Megoldási kísérleteink is hasonlíthatnak a nemzetek közötti kultúrsokk megoldásaihoz.

A legegyszerűbb, a „hazamegyek a mamához”. Ez hasonlíthat egy turistaútról való hazameneküléshez. Kész, vége, visszatértünk a jól ismert rendbe. Az ÉN visszatért külsőleg vagy lelkileg az eredeti MI-hez. Választhatjuk, hogy az asszimiláció útjára lépünk. Mint egyfajta „kisebbség,” nyom nélkül beolvadunk. Párkapcsolatban ilyenkor erőfölényről van szó: asszimilálódás esetén valamelyik fél egyértelműen veszít. Lehet, hogy a szerelmi köd idején minden jó, amit a másik mond, de egy idő után ebből komoly alárendelődés születik. És mindig egy irányba. Ilyenkor a „MI” voltaképpen azt jelentheti: „TE.” Szegregáció esetén nagyon is megtartjuk egyéni vonásainkat, de peremre kerülünk: elkülönülünk, falakat építünk. A magányos farkas nem érzi magát otthon a családban, és a családtagok sem körülötte. Ilyenkor nincs is „MI”, csak „ÉN” és „TI”, rosszabb esetben. Nagyon vonzó megoldásnak tűnik manapság a „multikulti”. Élni és élni hagyni. Templom, mecset, vegaétel, sertéspörkölt...

Én színház, te fitnesz, én barátok, te családod, én Balaton, te Thaiföld. Én itt, te ott. Nem egymással, hanem egymás mellett élünk, igazából nem tartozunk össze. ÉN és TE.

Kék+sárga=zöld

Egy sikeres házasságban el kell bizonyos mértékben hagynunk az eredeti „otthonélményt,” annak ízeit, értékeit, szokásait, törvényeit. Nem azért, hogy asszimilálódjunk, és a párunkét vegyük át, vagy önmagunkét tegyük etalonná, hanem, hogy integrálódni tudjunk. Bele kell adnunk a közösbe azt, ami jó, ami érték, ami hasznos, anélkül hogy egyedül érvényesnek kiáltanánk ki. Így aztán el is veszítünk belőle.

Ez hosszú, keserves munka: dialógus, egyeztetés, tervezés, küzdelem, megbeszélés, őszinteség, elviselés, kipróbálás, gyakorlás. Veszekedés, sírás, nevetés, veszteség, nyereség. Idő és türelem.

„Először keményen huzakodtunk, veszekedtünk, aztán elkezdtünk engedni. Aztán cseréltünk egy ideig. Most legyen úgy, ahogyan te szereted, most úgy, ahogyan én. Ez már nagyon nagy lépés volt. Odaadóan jött velem túrázni, én meg rettenetes erőfeszítéssel tanultam a sakkot. Egyszer könyvre költöttünk, egyszer digitális kütyüre. Hősi idők voltak! Amikor megszületett a kisfiunk, akkor viszont rájöttünk, ez nem megy tovább, hiszen egy gyerekkel nem lehet azt csinálni, hogy most apa akarata, most anya akarata legyen. Rákényszerültünk, hogy valami újat, közöset hozzunk létre. A karácsonyunk, a nyaralásunk, az életstílusunk, az most már se nem a páromé, se nem az enyém. Valami más jött létre az évek alatt. Mint amikor a kék meg a sárga színt összefolyatod, és zöld lesz. Benne vagyunk mindketten. Ja, és Balázska is.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az élettörténete nagyon leegyszerűsítve így foglalható össze: 1897-ben egy középosztálybeli, New York-i családból indult, kamaszlányként sokat olvasott, és nagy együttérzéssel fordult a nehéz sorsú emberek felé. Ez az érzékenység elvezette őt a női egyenjogúság mozgalmához, majd egyetemistaként a szocializmushoz, a kommunizmushoz, végül 30 évesen a római katolikus egyházba, ahol egyik alapítója lett a katolikus munkásmozgalomnak. Ami pedig töretlenül jellemezte egész felnőtt életén át: a pacifizmus, a háború minden fajtájának elutasítása.

Egy lány, akit érdekeltek a szegények

Szülei felszínes vallásossága az episzkopális egyházban nem adott neki elég muníciót az erős istenhithez, nagyobb hatást gyakoroltak rá azok a mozgalmak, amelyek a hátrányos helyzetű emberek felemelését tűzték ki célul. Zsigeri fájdalmat és ellenállást váltott ki belőle a szegénység, a munkanélküliség, a sztrájkokra kényszerítő rossz munkakörülmények, az emberi együttélést ellehetetlenítő gyűlölet. Békepártisága és szimpátiája a munkások iránt a szocialisták, anarchisták körébe sodorta: egyetemistaként belépett a szocialista pártba, húszévesen már baloldali lapoknak írt. Ekkoriban a baloldali fiatal értelmiségiek bohém, szabados életét élte, amelynek az eredménye néhány romboló szerelmi kapcsolat és egy abortusz lett („élete legnagyobb tragédiája”, ahogy később visszaemlékezett rá). Innen, a legmélyebbről azonban már lassan felfelé vezetett az útja. Kommunista baráti körének egy ideig tagja volt a később híressé vált drámaíró, Eugene O’Neill is, akihez hasonló lelki keresés jellemezte. Érezték, hogy valahogy kevés mindaz, amit a marxizmus nyújtani tud világmagyarázatként, és mindkettőjüket foglalkoztatta Isten léte. Egyik társuk öngyilkossága aztán végképp eltávolította Dorothyt a csoporttól. Életének ezt a korszakát írta meg „A tizenegyedik szűz” (Eleventh Virgin) című regényében (1924), így összegezve addigi élete, egyben a kortárs „emancipált” nők egyik fő tanulságát: „Azt hittem, hogy szabad és emancipált fiatal nő vagyok, és rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok az. A szabadság csak egy modern ruha, egy új csapda, hogy mi, nők eljátsszuk, hogy megkaphatjuk azt a férfit, akit csak akarunk.” Első önéletrajzi regényét később nagyon rossz könyvnek nevezte, mégis sok pénzt kapott a megfilmesítési jogaiért, amin vett egy tengerparti házat Staten Islanden, New Yorkban.

Dorothy Dayt olyan hatások közelítették a kereszténység felé, amelyek másokat az ellenkező irányba löknek: emancipáció, szabadságkeresés és szabadosság, marxizmus…

Dorothy Day (középen) háborúellenes tiltakozáson, 1917-ben - Kép: United Press International, forrás

Választás ember és Isten között

A tengerparti házba beköltözött vele harcos ateista élettársa, Forster Batterham, ám Dorothy egyre nagyobb érdeklődése a katolicizmus iránt lassan falakat emelt közéjük. S hogy miért éppen a katolikus egyház vonzotta? Mert Amerikában a katolikusok többségét a szegény bevándorlók tették ki.
1925-ben várandós lett, holott azt hitte, abortusza miatt nem lehet már gyermeke. Nem volt kétséges, hogy megtartja, noha az apa először hallani sem akart róla. Dorothy katolikusnak akarta kereszteltetni gyermekét, amit Batterham hevesen ellenzett. Egyre nehezebb volt közös nevezőt találni az életükben, és Dorothynak választania kellett szerelme vagy bontakozó istenhite között. „A kérdés egyszerűen az volt, hogy az embert vagy Istent választom-e” – írta később. Tamar Teresa nevű lányuk 1926-ban született, ők 1927 végén szakítottak, és másnap, december 29-én Dorothy belépett a katolikus egyházba. Ám levelei tanúsága szerint Dorothy megszenvedte a szakítást, évekig vágyakozott utána, próbálta rávenni Forstert a házasságra, a családi életre – sikertelenül.

Korábbi elvbarátai szemében szörnyű árulást követett el, ám ő néhány év alatt megtalálta az utat, hogy katolikusként is a szegényekért, a kevesebb lehetőséggel rendelkező emberekért dolgozhasson.

Egy barátság, amely egyháztörténelmet írt

Barátságot kötött a húsz évvel idősebb, francia paraszti származású Peter Maurinnal, aki furcsa figura volt: egy elhanyagolt külsejű filozófus, aki önkéntes szegénységben élt, és fizikai munkából tartotta fenn magát. Jól látta a marxizmus hibáit, ugyanakkor nagyra becsülte a katolikus egyház társadalmi tanításait, és sajnálta, hogy a gyakorlatban nem törekszenek azok megvalósítására, vagyis egy igazságosabb társadalom építésére. Dorothy mesterének tekintette Petert, aki utat mutatott neki. Ketten együtt alapítottak és szerkesztettek egy újságot, A Katolikus Munkást (The Catholic Worker) a katolikus társadalmi eszmék terjesztésére, felmutatva a marxizmus alternatíváját.  „A vallásnak az a lényege, hogy Krisztus által testvérei vagyunk egymásnak – a vallás tehát nem a nép ópiuma. Hanem harc, »Isten által erős az erősségek lerombolására«. Ne hagyjátok, hogy akár a kapitalisták, akár a kommunisták kiöljék belőletek ezt a nemes ösztönt” – írta később egy munkanélküliekhez intézett cikkében. 1933. május 1-jén kezdték árusítani az újságot mindössze egyetlen centért, néhány év múlva pedig már 150 ezer példányban nyomtatták.

Dorothy Day és Peter Maurin elindították a katolikus munkásmozgalmat azok megsegítésére, akiket a gazdasági világválság a leginkább sújtott, akik reménytelennek látták a jövőt. A melléjük álló papok plébániáin befogadóhelyeket létesítettek munkanélkülieknek és hajléktalanoknak – ezekből nőtt ki a „vendégszeretet házai” (houses of hospitality) hálózata, ahol a lelki és anyagi jólétükhöz egyaránt segítséget kaptak. Majd katolikus gazdasági közösségeket, farmokat létesítettek szerte az országban, hogy a munkanélküliek, válságba kerülők támogató közösséghez, munkához, megélhetéshez jussanak. 1941-ig több mint harminc katolikus munkaközösség alakult, ahol életük mottója Dorothy Day útmutatása volt (és még ma is az): „Mi vagyunk testvéreink őrzői, ezért személyes felelősségérzettel kell vigyáznunk felebarátunkra, meghozva érte személyes áldozatunkat.” A katolikus munkásmozgalom pedig terjedt az Egyesült Államokban, Kanadában és az Egyesült Királyságban is.

Eszmei alapja Jézus hegyi beszéde és az irgalmasság cselekedeteiről szóló tanítása, feladata pedig annak gyakorlati megvalósítása volt.

Kép

Dorothy Day látogatása a subiacói apátságban, 1952-ben - Kép: Wikimedia

A háborúk elfogadhatatlanok

Dorothy legalább 1500 újságcikket írt. 1935-től A Katolikus Munkásban szigorú és megalkuvást nem ismerő pacifista álláspontú cikkeket kezdett publikálni, szakítva a hagyományos katolikus „igazságos háború”-elmélettel. A spanyol polgárháború, majd a II. világháború és a vietnámi háború éveiben is következetesen képviselték azt az evangéliumi megalapozottságú véleményt, hogy teljesen le kell mondanunk a háborúról mint politikai eszközről, a rossz erőkkel és hatalmakkal szemben csak az erőszakmentes ellenállás a járható út. Ez persze nem váltott ki osztatlan lelkesedést katolikus körökben, no meg a hazafias amerikaiak körében sem, ezekben az időszakokban drasztikusan csökkent az újság eladási száma.

Munkáját egyre nagyobb elismerés és persze sok ellenérzés is övezte. Dorothy Day katolikus munkásmozgalma ugyanis megpróbálta gyakorlattá tenni a pápai enciklikák társadalmi vonatkozásait – ám ezt a hívők és a klérus egy része értetlenül, ellenérzéssel fogadta. A kormányzati szervek gyanúsnak találták, hogy a szocialistákkal mindvégig megmaradt kölcsönös szimpátiája, erős különbségeik ellenére is – így írt róluk: „Én látom bennük Krisztust, még akkor is, ha tagadják őt; mert arra adják magukat, hogy dolgozzanak a Föld nyomorultjainak jobb társadalmi rendjéért.” 1960-ban járt Kubában, és elutasította a Fidel Castro-rendszer vallásellenességét, ugyanakkor elismerte az emberek életének javítására tett erőfeszítéseket.
Bár Dorothy mindig engedelmes volt egyházi feljebbvalói iránt („hiszek, ezért engedelmeskedem” – vallotta), kritikát azonban megfogalmazott róluk, amikor például a New York-i érsek Vietnamba utazva lelkére kötötte az amerikai katonáknak: nem érhetik be kevesebbel a teljes győzelemnél – miközben a pápa a tárgyalásos béke megkötésére buzdított. A kormányzati törekvéseket mindig támogatta, ha a lakosság életszínvonalát emelték, ám Amerika szégyeneként élte meg a világháború végén az atombombák felrobbantását, rengeteg japán civil elpusztítását. Pacifizmusa és a munkások jogainak támogatása miatt többször csatlakozott polgári engedetlenségi mozgalmakhoz, tüntetésekhez és sztrájkokhoz, emiatt többször börtönbe is került napokra, hetekre.
Amikor összecsaptak felette a hullámok, amikor mozgalmán kívül és belül is sokan ellenezték a törekvéseit, visszavonult hosszabb lelkigyakorlatokra, hogy tisztázza az útját. Később ezeket az elvonulásokat, lelkigyakorlatokat mozgalma vezetői számára is rendszeressé tette.

A hit hegyeket mozgathat

Az imádságot olyan erőforrásnak tekintette, amellyel jó folyamatokat lehet indítani saját lelkünkben és a világban.

1955-ben egy bencés közösség oblátája lett (a szerzetesi közösséghez tartozó világi hívő). Személyesen találkozott XXIII. János és VI. Pál pápákkal. A II. Vatikáni Zsinat finisében, 1965-ben a 68 éves Dorothy Day Rómában találkozott tizenkilenc ismert katolikus nővel, hogy tíz napon át együtt böjtöljenek és imádkozzanak. Azt remélték, hogy a zsinat jóváhagyja az erőszakmentességet mint a katolikus élet alapvető tételét, és elítéli az atomfegyvereket (ennek érdekében Dorothy lobbizott is korábban néhány püspöknél). Tíz napon át kizárólag vizet vettek magukhoz. Nagyon örültek, amikor kiderült, hogy a záródokumentum határozottan kifejezi a háborúk, az atomcsapás és a fegyverkezés elítélését, illetve elfogadja a fegyveres harcban való részvétel megtagadását.

Sokat utazott, látogatta a katolikus munkaközösségeket, előadásokat tartott, újságcikkeket és könyveket írt. Egész életében a tönkrement vagy válságba jutott életű embereknek szolgált, akikről így írt: „Csak szeretni tudlak benneteket, szegény útitársaim. Mindennap azért imádkozom, hogy Isten tágítsa ki a szívemet, hogy mindnyájatokat az ő szeretetével láthassalak és az ő szeretetével szerethesselek.” Nagy boldogságot jelentett számára a mozgalomban felnőtt lánya és sok unokája: Tamar nagycsaládot alapított David Henessyvel, kilenc gyermeket neveltek nyugat-virginiai gazdaságukban. (Később egyik unokája írta meg életrajzát.)

Kép

Dorothy Day unokáival - Kép: Marquette University Libraries, forrás

Az 1970-es évekre Dorothy szívbetegséggel küzdött, mégis vállalt külföldi utazásokat, Indiában például találkozott Teréz anyával és társaival. 1971-ben ellátogatott egy békeküldöttséggel Lengyelországba, Szovjetunióba, Magyarországra és Romániába is. Kiállt Szolzsenyicin, a híres író mellett, akit ellehetetlenítettek és zaklattak a szovjet hatóságok. 76 évesen még csatlakozott egy farmertüntetéshez, ezért tíz napra bebörtönözték.

Apostol vagy balek?

Egy katolikus magazin szerkesztői így összegezték életművét:

„Ha most egyetlen személyt kellene választani, aki az amerikai katolikus közösség legjobb törekvéseit és tetteit jelképezi az elmúlt negyven évben, az határozottan Dorothy Day lenne.”

Mások viszont „a jámbor túlegyszerűsítés apostolának” nevezték, mert például vallotta – vagy inkább remélte –, hogy létezhet a kapitalizmus és a kommunizmus között egy igazságosabb keresztény társadalmi berendezkedés.

Day utolsó nyilvános beszédét 1976. augusztus 6-án Philadelphiában, az Eucharisztikus Kongresszuson tartotta, az Amerikai Egyesült Államok megalapításának bicentenáriumán. Eltért megírt szövegétől, és Isten szeretetéről beszélt. Szokásos kritikus szellemével emlékeztette a szervezőket, hogy ez a nap a hirosimai atomtámadás évfordulója, és hogy a pusztító cselekmények szemben állnak „Istennel, aki életet adott nekünk és az Eucharisztiával, aki életünket fenntartja”. Élete utolsó évtizedében egy katolikus munkástelepen élt Staten Islanden. Szívroham következtében halt meg 1980. november 29-én. Gyászmiséjére lánya apja, Forster Batterham is eljött. A szertartást vezető Terence Cooke bíboros megjegyezte, hogy bár több kérdésben nem értett egyet Dorothy Day-jel, mégis úgy érzi, egy szentet búcsúztat.

Dorothy Day és Teréz anya utolsó találkozása 1979-ben
Kép: Bill Barrett, forrás

„Érzem saját értéktelenségemet, és soha nem tudok elég hálás lenni Istennek a küzdelem ajándékáért” – írta önmagáról, és valóban úgy tűnik, ez volt a Lélek adományai közül számára a leggyümölcsözőbb. 1983-as körlevelükben az amerikai püspökök elismerték, hogy az erőszakmentesség keresztény elvének kimagasló képviselőjeként nagy hatást gyakorolt az amerikai egyházra. Ugyanebben az évben hozták nyilvánosságra szentté avatásának indítványát, 2000-ben pedig II. János Pál pápa engedélyezte, hogy megnyissák ügyét, és ettől kezdve megilleti őt az „Isten szolgája” titulus. XVI. Benedek 2013. február 13-án, pápasága utolsó napjaiban példaként idézte Day megtérését: a hithez vezető útja ilyen szekularizált környezetben különösen nehéz lehetett, és szép bizonyítéka annak, hogy Isten kegyelme működik. Ferenc pápa a Kongresszus előtt tartott beszédében a négy leginkább példaadó amerikai egyikeként említette Isten szolgáját, Dorothy Dayt.

Felhasznált irodalom:
https://www.catholicworker.org/dorothyday/life-and-spirituality.html
Görföl Tibor: Meddig terjednek az Evangélium követelményei? – Dorothy Day és az amerikai katolicizmus. In: Vigilia 2021/1.
https://en.wikipedia.org/wiki/Dorothy_Day#cite_note-BAXTER-152
Philip Yancey: Mire megyünk Istennel? Harmat, 2012. 267.o.
http://dorothydayguild.org/about-her-life/timeline/

Hogy milyen ember vagyok? Erős akaratú, emberszerető. Aki bárkiben és bármiben tud valami szeretnivalót találni. Akit az édesanyja a saját képére próbált formálni. Olyanok voltunk mi ketten, mint két erős amazon, akik épp azért, mert annyira hasonlítottak egymásra, nem fértek meg egymás mellett. Nekem ő volt a példa és az ellenpélda is. A példa, mert megtanította, hogy milyen erő lakozik egy nőben, és az ellenpélda, mert az ereje képes volt rombolni is. 

Anyaként azt mondtam a lányaimnak – miután kiskorukban igyekeztem stabil értékrendet adni nekik –, hogy: „Úgy éltek, és azt csináltok, amit csak szeretnétek. Amitől és amiben jól érzitek magatokat. Ha kérdeztek, elmondom a véleményem, de kérdés nélkül nem fogom befolyásolni a döntéseiteket.” Így, utólag látom, hogy ezzel az összes létező bizalmam a kezükbe adtam, és ők nem éltek vissza vele.

Én túl sokáig éltem úgy, hogy azt éreztem, „be akarnak törni”.

Anyukám persze ezt nem rossz szándékból tette, sőt nem is tudta, hogy nekem ez rossz. Egyszerűen számára csak egy igazság létezett. Az ő igazsága.

Nagyapám karmester volt, akinek rendkívül tetszettek a teátrális mozdulatai – sokszor utánoztam is őt. Emiatt anyukám, aki zongorista szeretett volna lenni, meglátta bennem a saját álmai megvalósulását. De nekem sajnos nem volt jó zenei érzékem: hét évig tanultam zongorázni, de nem volt bennem semmi kiemelkedő. Rajzolni szerettem, rajztanár is lettem.

Molnár Ágnes

Majd politikai meggyőződésből – és egy jobb élet reményében – 1968-ban, mint akkoriban sokan, apám, a húgom és én disszidáltunk. Turista útlevéllel indultunk neki Olaszországnak. Ekkor szétszakadt a családunk: apukám Londonban kapott munkát, én a németországi Kastlban folytattam a gimnáziumot, a húgom pedig Olaszországban tanult tovább. Mindössze tizenhat éves, göndör fürtös, eleven kamaszlány voltam. Mégsem féltem, sőt örültem az önállóságnak. Anyuval öt éven keresztül levélben tartottuk a kapcsolatot. A húgom rengeteget sírt utána, én, az öntelt, önálló, öntörvényű személyiségemmel, pedig megkeményedtem. Többször próbáltunk újra összekapcsolódni… Olaszországban sikerült is, a húgom azóta is ott él Dél- Olaszország egyik napsütötte kis falujában.

Én pedig vándor lettem, vagyis világpolgár. Egy évet éltem Velencében egy lakóközösségben, három évet Zürichben, további éveket Kölnben, Olaszországban, Münchenben és Bécsben. És bár tény, gyökértelenebbé váltam, de bárhol képes vagyok otthon érezni magam. Könnyen beilleszkedem – nagyon széles, elfogadó, nyitott látásmódot kaptam utazásaim során. 

Tudom, azt mondják, szokásunk idealizálni a múltat, hogy visszatekintve minden megszépül. Mégis, én ténylegesen egy boldog gyermekkora emlékszem vissza, ott, Veszprém védett, otthonos kis lakóparki közegében.

Annak ellenére, hogy volt egy meghatározó hiányérzetem, „nem éreztem magam biztonságban”. Csak és kizárólag egyetlen helyen: nyaranta egy kedves, falusi házaspárnál töltöttem néhány hetet a Balatonhoz közeli vályogházukban.

Ennek a házaspárnak az ágya végében volt egy kiságy, ott aludtam én. Itt ismertem meg a biztonság meleg, nyugtató érzését, amit egész életemben kerestem, ami nekem azt jelenti, hogy nyári hőség van. Dülöngélnek, sugdolóznak a zöld levelek a napfényben. A puha, zöld fűben mezítláb szaladgálhatok. Majd a forróságból befutok a hűvös, spalettával árnyékolt vályogházba, ahol egy légy döngicsél, és ahol érzem a frissen sült csirkecomb illatát. Ez a meghittség szorosan keveredik bennem a boldogság érzésével, amely végigkísért az utamon. Ez egy olyan emlék, amelyhez mindig visszatértem önmagamban, most pedig végleg…

Kép

Molnár Ágnes - Kép: Vavrik Dóra

A férjem, akivel húsz évig éltünk együtt, negyvennyolc évesen pokoli gyorsasággal és váratlanul hagyott itt, két kamaszlánnyal. A nem időben és nem jól kezelt betegsége hat hét alatt elvette tőlünk. Ekkor teljes lélekszakadást éltem át. A fél szívem otthagytam, vagy ő magával vitte. Bécsben éltünk, ahol grafikusként dolgoztam, de az ő elvesztése után összepakoltam, fogtam a két kétségbeesett lányomat és mindent otthagyva Budapestre költöztünk. Az addigi spórolt pénzünkből és az özvegyi juttatásból vettem magunknak egy lakást. A lányok haragudtak rám akkoriban, amiért még a biztonságos, megszokott környezetükből is elhoztam őket, de ott minden a veszteségre emlékeztetett.  És én azt tapasztaltam, hogy a változás, egy új hely varázsa nem árthat nekünk. Azt sajnálom, hogy nem mentünk el közösen vagy külön-külön terápiára, ahol segítettek volna feldolgozni a velünk történteket, de akkor még nem indultam el az önismeret útján. Ötvenévesen vettem részt először egy önismereti táborban, amely gyökeresen megváltoztatta az élethez, az önmagamhoz való hozzáállásomat. Ott nem volt mellébeszélés.

Kiderült, hogy nem merek felnőni, hogy még mindig gyerek vagyok. Hárítom a felelősséget, másokat hibáztatok, mert nem akarok mindent látni. Mert magunknak hazudjuk a legnagyobbakat. A tábor után hat hétig folyamatosan bőgtem.

Megtanultam, hogy nincsen fejlődés fájdalom nélkül. „Mert minden, ami ma fáj, később legyőzhetetlen erővé alakul benned.”

Megtisztultam és új úton indultam el. Tanulni kezdtem, elvégeztem a természetgyógyászatot, a masszázs- és mozgásterápiát is, majd a Lónyay utcán sétálva megláttam egy földszinti lakás ablakán: eladó. Felhívtam a kiírt számot. Akkor még nem voltak olyan brutális ingatlanárak, mint ma. Megvettem a lakást és egy spirituális központot nyitottam benne, mert hiszem, hogy Isten csak akkora terhet ad nekünk, amellyel meg tudunk birkózni – de a feldolgozáshoz sokszor kell egy külső segítő kéz is. 

Kép

Molnár Ágnes és Kosztin Emese - Kép: Vavrik Dóra

Dr. Marshall B. Rosenberg Erőszakmentes kommunikáció című könyvét mindenkinek ajánlom. Ahogyan olvastam benne a sakál és a zsiráf kommunikációján keresztül bemutatott példákat, felismertem sok téves berögződést, folyamatosan ismétlődő kommunikációs hibát édesanyám és köztem. Egyik veszekedésünk után eldöntöttem, hogy alkalmazom a könyvben olvasott egyik tanácsot: „Mama, nekem ez fáj. Nagyon bánt, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól. Szeretném, ha meg tudnád érteni, én mit érzek.” Anyukám lesápadt a döbbenettől. Mert ő egyáltalán nem gondolta, hogy nekem az fáj, ahogyan ő viselkedik. A mi korunkban a nőt még elnézőnek, alárendeltnek nevelték, sokáig nem volt módunk kifejezni azt, akik vagyunk. Meg kellett tanulnunk önmagunknak és másoknak is megfogalmazni az igényeinket, az érzéseinket. Zsiráfnyelven. (mosolyog) Mindig szeretetből és megértésből kiindulva.

Tíz évvel ezelőtt végleg felszámoltam a fővárosi életem. Kivonultam a társadalomból, magányra vágytam és békére. Emlékszem, negyvenéves koromban ott álltam a születésnapi tortám előtt, és amíg mások körülöttem engem ünnepeltek, én, bár mosolyogtam, belül pánikszerű félelmet éreztem.

Mert akkor szembesültem először azzal, hogy az időm véges. És a fele már el is múlt? Ennyi volt? Ez minden? Elégedetlen voltam. És rettenetesen féltem, hogy lemaradok valamiről: az életről.

Mára lenyugodtam, boldogan robogtam lehúzott ablakokkal Vas megye egyik csendes kis községébe, Zsennyére. Ahol távol vagyok minden zajtól, a nyüzsgő városoktól. Sajnos mindkét lányomtól és az unokámtól is. De közelebb vagyok önmagamhoz, mint eddig bármikor.

Itt, hatvanévesen végre megvalósíthattam azt, amit egész életemben kerestem és akartam: egy vályogházban élek egy számomra tökéletes, a kertemre néző terasszal, a saját döngicsélő legyeimmel, tyúkokkal, kutyákkal és megannyi terméssel, amelyeket mindig nagy gonddal ápolgatok. Hazatértem. ”…Ez a magány célja is. Ez a hajszolt mai nő gyógymódja, amely lehetővé teszi számára, egy régi mondás szerint, hogy »felpattanjon a lovára, és minden irányba elvágtasson.« A magány, bizonyos véleményekkel ellentétben, nem az energia vagy a tettek hiánya, hanem a lélekből felénk áramló ősi táplálék felvétele­.”* Azt hiszem, az embernek önmagával szemben a legnehezebb őszintének lennie, és abban a zajban, amelyben élünk, ez csak még nehezebbé válik. Ha tükörbe nézek, egy elégedett, tapasztalt nőt látok, aki ott van és azt csinálja, amit szeret. Közel vagyok a természethez, tekintettel vagyok rá, együtt élek vele. Végre szabadon és biztonságban.

* idézet Clarissa Pinkola Estés a Farkasokkal futó asszonyok című könyvéből.

A történetet Molnár Ágnes rajztanár, természetgyógyász és nagymama emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba. 

Megfigyeltem, hogy a középiskolások zöme nem a középkori irodalomért, sokkal inkább a 19–20. századi irodalomért lelkesedik. Talán mert időben közelebb áll hozzájuk. Te hogy voltál ezzel?

Én mindig is rajongtam az olasz kultúráért, lenyűgözött a középkori olasz irodalom, különösen Dante munkássága. Olaszul tanultam már a gimnáziumban, majd olasz nyelv, irodalom és kultúra szakon, valamint vallástudomány szakon bölcsész mesterfokozatot szereztem a Szegedi Tudományegyetemen. Szakdolgozatomat a Női misztika a középkori Európában címmel írtam, ezt követően a Budapesti Corvinus Egyetem doktori iskolájában tanultam, és kutatásaimhoz a szegedi Vallástudomány Tanszék biztosított hátteret témavezetőmnek, Dr. Máté-Tóth Andrásnak köszönhetően.

A középkori női misztika nem sűrűn kutatott terület, főleg nem magyar nyelven.

Ez így van, csakhogy én mindenképpen a középkorban szerettem volna elmélyülni, de nem akartam a sokadik Dante-kutatóvá válni. Ekkor ajánlotta nekem témául Pál József professzor a középkori női misztikát, ami felkeltette az érdeklődésem, és örömmel vetettem bele magam a kutatásba.

Hogyan határozható meg a misztika fogalma?

Nem könnyű megragadni egyetlen definícióval a misztika lényegét. Sík Sándor 20. századi pap-költő írta, hogy „a misztika nem más, mint megtapasztalni az Istent”. Én azért szeretem ezt a meghatározást, mert kifejezi, hogy közvetlen kapcsolatról, személyes szeretetközösségről van szó egyén és Isten között. A misztikusok tevékenysége lényegében az anyagi létezők és a mennyei világ találkozását, kibékítését és majdani egyesülését célozza. A középkori nőknek gyakran voltak misztikus tapasztalataik, és ezeket számos esetben le is jegyezték. A keresztény misztikában nem az ember szánja rá magát Isten keresésére, hanem az Isten indul el váratlanul az ember keresésére. Folignói Szent Angéla és Bingeni Szent Hildegárd esetében ezt láthatjuk, de a 20. századi Kalkuttai Szent Teréz anya is részesült misztikus élményben, igaz, csak egyetlen egyben. Férfiaknak is voltak transzcendens tapasztalataik: a tehetős posztókereskedő családból származó Assisi Szent Ferencet például egyszer csak megszólította a feszületről az élő Jézus a San Damiano-templomban: „Ferenc, menj, és javítsd meg omladozó házamat!” Ettől kezdve Ferenc fokozatosan felhagyott a nagyvilági élettel, nyitottá vált Isten felé.

Bingeni Szent Hildegárd, Árpád-házi Szent Erzsébet, Folignói Szent Angéla, Sziénai Szent Katalin, Svéd Szent Brigitta, Szent Johanna, Ávilai Szent Teréz egytől egyig kanonizált középkori női szentek, akik a szeretet és a szolgálat misztikájában megtapasztalták a szeretetteljes egyesülést Istennel. Hogyan viszonyult az akkori társadalom hozzájuk?

A középkori társadalmat átszőtte az egyház. Gyakorlatilag mindenre, ami a hétköznapokban történt, vallási magyarázatot próbáltak találni. Svéd Szent Brigittát nem nyilvánították eretneknek misztikus terhességélménye és látomásai miatt, sőt, hittek abban, hogy valóban azon kiváltságosok közül való, akik ilyen rendkívüli, fizikailag is érzékelhető módon kerülhettek közvetlen kapcsolatba Istennel.

Kép

Bingeni Szent Hildegárd

Folignói Szent Angéla korábban egyébként megvetette a vezeklő embereket és azokat is, akik Jézust követve lemondanak vagyonukról, böjtölnek és imádkoznak. Amikor átélte a misztikus élményt, a templom feszülete előtt meztelenre vetkőzött. Az ő esetében ez a gesztus a Megváltó iránt érzett felfokozott szeretet eksztatikus megnyilvánulása volt, ma viszont egy efféle misztikus élményre nagy eséllyel azt mondanánk, hogy egy ilyen nőnek a pszichiátrián a helye, s ki kell őt gyógyítani a téveszméiből. Pedig milyen jó lenne, ha a pszichiáterek és a pszichológusok felismernék a valláslélektan gyakorlati fontosságát, alkalmazásának lehetőségeit, és megpróbálnának együttműködni a kutatókkal! Szerencsére erre is vannak pozitív példák. Folignói Angéla misztikus látomásait, zarándoklatait, megtérésének állomásait gyóntatóatyja, a ferences Arnold testvér jegyezte le, fordította latinra és terjesztette elő kivizsgálásra az egyházi feljebbvalóihoz. Angéla misztikus tanúságtételét aztán nyolc minorita teológus hagyta jóvá.

Vagyis, akinek az egyház már életében elfogadta misztikus élményeit és tanításait, annak gyakorlatilag nem volt félnivalója?

Így van! A már életükben is elismert, később pedig kanonizált (boldoggá, majd szentté avatott) nők és férfiak élettörténetei, művei fennmaradtak, mi a posztmodern korban kutathatjuk ezeket és hivatkozhatunk is rájuk, a feministáknak pedig könnyű ezekben a nőkben előképeket látni.

Akinek viszont nem hittek, vagyis nem fogadták el hitelesnek, Istentől származónak a sugallatait, akár máglyán is végezhette, mint Jeanne d’Arc?

Előfordulhatott, bár ő inkább politikai cselszövések áldozata lett.

Említetted Bingeni Szent Hildegárdot. Róla mit érdemes tudni?

Hildegárd a 12. századi szokásoknak megfelelően nagyon fiatalon, nyolcéves korában került a bencés apácák közé. A természettel és a gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudósnőnek és orvosnőnek is szokták nevezni. Folyamatosan hallgatta lelkében az isteni bölcsességet, ennek tulajdonította a teológiában, a medicinában és a zenében szerzett ismereteit. Erőteljes képei voltak az angyali rendekről és a Sátánról. Negyvenéves korától kezdte lediktálni látomásait, sugallatait Volmar testvérnek, III. Jenő pápa pedig kijelentette, hogy nem talál a szövegekben kivetnivalót. Hildegárd befolyásos személyiség volt, akihez papok és püspökök küldöttei és „egyszerű” világi emberek is fordultak tanácsért; isteni sugallatra írt leveleit pápák és hercegek is olvasták, akiket gyakran elmarasztalt rossz cselekedeteikért.

Kép

Turai Gabriella

Szerinted lehetséges az, hogy a belépés az apácarendekbe, kolostorokba egyfajta menekülés is volt a társadalmi alárendeltségtől a középkori nők számára?

Mivel a nők a középkorban a férfiak uralta egyház és társadalom peremére szorultak – nem tölthettek be tisztséget a papi hierarchiában, és általában kolostorba vonulásukról sem ők maguk döntöttek –, valószínűleg különleges transzcendens tapasztalataik birtokában próbáltak „valakivé válni”, érvényt szerezni létezésüknek. Feltételezhető, hogy a misztikus tapasztalatok az ő külön világuk kialakítását tették lehetővé, ugyanakkor a társadalmi kiemelkedés lehetőségét is jelentették a nők számára – de nem szabad azért ezt általánosítani.

Nagyon érdekel: másféle lelki élmények útján kerülhetett közel Istenhez a középkorban egy nő, mint egy férfi?

Nincs külön női és külön férfi misztika – ezt Alessandra Bartolomei Romagnoli professzorasszony mondta nekem Rómában, a pápai Gregoriana Egyetemen, egy konzultációnk alkalmával. Maga az élmény, az intenzív találkozás a transzcendenssel mindkét nem számára egyforma, „csupán” az elbeszélés módja különbözik az élmény átélése után.

S hogy mi lehet mindezeknek a tanulsága a mi korunkra nézve? A 20. század végére bizonyos társadalmi területeken nagyon megerősödtek a nők, néha extrém mértékben. Egyfajta felturbózott „női energiának” vagyunk olykor tanúi és közvetítői, és nagy kérdés, hogy mihez kezdünk ezzel az erővel. Létrehozunk egy agresszív, militáns női politikát, vagy megpróbálunk harmonikusan élni a női minőségünkkel és szerepünkkel? Netán új utakat fedezünk fel? Úgy vélem, hogy mind a férfiaknak, mind a nőknek el kell gondolkodniuk önmagukon, tisztázniuk kell, merre tartanak, reflektálniuk kell az esetleges versengésekre és változásokra.

Van olyan szívednek kedves, misztikával kapcsolatos mondat, amely akár a mottódnak is tekinthető?

„Nem viccből szerettelek meg. A szeretetem irántad élő, buzgó, s ez neked elegendő lesz” – mondja egyik misztikus élményében Folignói Szent Angélának Jézus. Ez a gondolat nagyon velem maradt. Ha még egy mondatot választhatnék, ami igazán kedves a szívemnek, mindenképpen a 20. századi domonkos rendi misztika, Madeleine Delbrêl sorát választanám: „A szeretet az egyetlen hivatásunk.”