Hogyan hatnak ránk az építészeti formák, a színek, a hőmérséklet, vagy akár a fények szöge? Diákkoromban egyszer felvételi vizsgára indultam Budapestről a messzi Debreceni Egyetemre, de már a kapuban megtört az igyekezetem. Olyan magasan volt a kilincse, és akkora volt maga az ajtó, hogy minden önbizalmam tovaszállt, és szégyenszemre visszafordultam a kapuból. Olyan érzésem volt, hogy ezt az épületet örökkön élő isteneknek tervezték, de legalább is testi vagy szellemi óriásoknak… A jókora belmagasság engem azóta is suttogásra és tiszteletre késztet, a fényesre suvickolt halszálkapadló pedig mamuszviselésért és padlón csúszkálásért kiállt.

Az építészeti bűnmegelőzés tudományának az az alapgondolata, hogy az épített környezet tervezése során már eleve csökkenteni lehet a bűnalkalmakat. A rendezett, kivilágított, gondozott, területhatárokat markánsan jelölő tér elriasztja a lehetséges bűnelkövetőket, a kihalt, üres, gondozatlan tér pedig alkalmat szülhet. A börtönök, fegyintézetek gépészeti tervezői tisztában vannak azzal, hogy a magas hőmérséklet növeli az erőszakra való késztetést. Az agresszív viselkedés elkerülésében és a kívánatos magatartás előhívásában nagy szerepe lehet a gondos tértervezésnek. Egy kórházi folyosón olyan élményünk lehet, mintha egy földönkívüli pályára készülő űrhajóba lépnénk be. A hangulat megfélemlítő és ismeretlen, azt sugalmazza: „Add át az irányítást!”. A kórházi társalgó megnyugtatóbb és ismerősebb helyszín, ezért szunyókál inkább ebben a védett közegben néhány beteg, mint a kórteremben. Minél zsúfoltabb egy kórterem, a betegek annál kevésbé vesznek részt a társas érintkezésben, és annál több a konfliktus.

Plázáktól a bíróságokig

A nagy bevásárlóközpontok építészeti jellegzetességei is észrevétlenül hatnak a viselkedésünkre. Ha nincsenek benn ablakok, és órák sincsenek felszerelve, akkor a vásárló elveszíti az időérzékét, a vásárlás időtlenné válik, számolatlanul telnek benne az órák, a külvilág megszűnik a vevő számára. A csöndes zene megnyugtat, elzsongít, kivesz a mindennapi rohanásból, boldog időtlenség köszönt ránk. Ha szűk térbe kényszerülünk, azzal próbálunk túlélni, hogy társadalmi távolságot teremtünk, vagyis kerüljük a szemkontaktust és a beszélgetést is. Ilyen hatással vannak ránk a szűk kabinok, a közös próbafülkék, a liftek. Itt versengve kerülik egymást a pillantások, igyekszünk zárójelbe tenni az együtt töltött időt, megjátszott érdeklődéssel bámuljuk az emelet kijelzőt. Ezt a viselkedést maga a tér váltja ki, alig befolyásolja az utazó személyisége. A zsúfoltság hatására stresszhormon lövell be a véráramunkba, pulzusunk felgyorsul, szaporább lesz a lélegzetünk, menekülési vágyat érzünk, vagy zsigeri támadó ösztön horgad fel bennünk, amit igyekszünk elfojtani.

Ha az épületen belül túl sok a kényszert kiváltó téri elrendezés (kordonok, lezárások), vagy rengeteg a táblákkal jelzett tilalom, az viselkedési devianciához vezethet, míg az olyan épület, amely sokféle viselkedést tud támogatni, lehetőségként jelenik meg a viselkedésünkben. Ezért vonz annyi embert a Nemzeti Múzeum lépcsőjén való ücsörgés – a széles lépcsőfokok szinte kínálják magukat egy kis sütkérezéshez. Viszont a tágas II. János Pál pápa téren nehezen tudjuk elengedni magunkat, hiszen itt minden intézmény – az Erkel Színház és a metrókijárat is – barátságtalanul a hátát mutatja felénk. A bíróságok épülete komoly és fennkölt. Az emberek többsége érdekes módon egy új építésű bírósági épületben a várható bírói döntést sokkal szigorúbbnak előlegezi meg, mint egy régi épületben, tehát egy képzelt bűncselekmény megítélése megváltozik a szemükben attól függően, hogy melyik épületben lesz a tárgyalás.

Iroda, iskola, templom

Az irodai környezetben meghatározza viselkedésünket a helyiség nyitottsága vagy zártsága. Ha egy nagy területű, nyitott terű irodát embermagasságú, mozdítható paravánokkal elválasztanak, a privát szféra megélése nő a dolgozókban, és a munkavégzésük kiegyensúlyozottabb lesz. A kis zugok jobban meg is tartják a munkaerőt, mint a rengeteg ingert sűrítő tágas munkaterek. A nyitott irodákra jellemzően suttogással reagál a legtöbb ember, akusztikusan teremtve meg a szükséges magánszférát.

Kép

Kép: Unsplash / John Cameron

Az iskola olyan térélményt nyújt, amely mindenki életében megjelenik élete bizonyos időszakában. Az iskola épülete szavak nélkül is befolyásolja a viselkedést, korai élményeket alakít ki, amelyek egész életünkben velünk maradnak. A tanári katedra a távolságot hangsúlyozza tanár és diákjai között, szintúgy a széles tanári asztal is. A nagy üvegfelületek a szabadság, átláthatóság érzetét nyújthatják, az ebben mozgó diákok nem érzik magukat bezárva, és a belső terek üveggel való szétválasztásával a közösség érzetét is jobban megélhetik. Ha a szintek nem szakadnak el egymástól, a vizuális kapcsolat szintén az összetartozást erősítheti. Ha a tanulók a szokásos módon szemben ülnek a tanárral, és egymáshoz közel vannak, de csak hátulról látják az osztálytársaikat, az a feladatra irányuló viselkedésnek kedvez. Ha a diákok szembefordulhatnak egymással, vagy körben ülnek, az segíti a kapcsolódást, könnyebben alakul ki beszélgetés, az együttműködés válik alapvető értékké.

Az iskolákba járó gyermekek személyisége, szükséglete és igényei az elmúlt évtizedekben óriásit változtak. Az iskolai oktatás átalakításának része, hogy az iskolai tér is átalakuljon a jövőben, az építészet is „megtanuljon gyerekül”. Új terek jöjjenek létre a diákok számára, ahol a belső környezet lehetőségek tárházát nyújtja a sokféle szükségletű és eltérő befogadói képességű tanulók számára. 

Dániában új típusú iskola épül, amelyben sem padok, sem hagyományos osztálytermek nem lesznek, inkább amolyan kísérleti laboratóriumokban folyik majd a tanítás. Mivel az épületet a kíváncsiság és a kreativitás szellemében tervezték, nyoma sincs benne a frontális tanítási módszer lehetőségének, hanem ez az együttes munka és a projektben gondolkodás számára hoz létre új építészeti hátteret. A Frello School iskola Vardéban, az ország nyugati részén épült, és Otto Frello helyi dán művészről kapta a nevét. Egy Tokió melletti Fuji óvodában (Takaharu Tezuka) az épület tetejére ellipszis alakú, végtelennek tűnő szaladgálópályát terveztek, ami a gyerekeket állandó mozgásra készteti.

A templomok vastag falai és szűk ablakai az elmélyülés, az elcsendesedés hívóelemei. A templomba vezető lépcső a felemelkedés tárgyi szimbóluma, és a világ dolgaitól való eltávolodásé. A hosszú út az ajtótól az oltárig a zarándoklat érzetét hordozza, fizikai megjelenítéssel leképezi, tárgyiasítja a bibliai képet: „Én vagyok az Út”. Az úton levés érzete a teljes testre kihat, tényleges és szimbolikus találkozások lehetőségét is hordozza.  

Az épületek üzennek

Azok az épített helyek, ahol sok időt töltünk, fontossá válnak számunkra, hosszú távon hatnak ránk, formálják a lelkünket, személyiségünket. Bizonyos épületekhez köthető élményeink, amelyek életünk visszatérő elemei, sokszor modellként kezdenek el működni a viselkedésünkben, szinte olyanná válunk, mint a minket körülvevő tér. Az arányok, távolságok, elrendezések, kreatív megoldások a kapcsolatainkhoz, kommunikációnkhoz nyújthatnak mintát. Ha olyan épületben növünk fel, amely kívülről körüljárható, meghatározó tapasztalattá válhat, hogy a problémák is körüljárhatók. Ha a kerítésünk csak térdig ér, azt élhetjük meg, hogy bizalmunk van az emberekben. Ha a ház úgy épül, hogy helyet hagy egy régóta ott élő fának, alázatot hozunk magunkkal a természettel szemben.

Milyen fizikai jellemző milyen pszichológiai reakciót válthat ki a használókból? Milyen viselkedést indít be egy ablakmélyedés sok puha párnával? Milyen viselkedést vált ki a tömött, zsúfolt vonat, vagy az új, emeletes FLIRT kocsi? Mit irányítanak a terek, mit suttognak nekünk a falak? Vastagabbak legyenek, vagy átlátszóbbak? Elválasszanak minket, vagy egyben tartsanak? Lehetőségek legyenek, vagy súlyos döntések?

Az állhatatosság 

A kibírás vagy állhatatosság a fényes, vad szerelem egyik halkabb, de annál fontosabb társa, amely a kapcsolat későbbi szakaszában megtartó oszloppá válik. 
A szerelem háromszögelmélete szerint a szerelem érzésének három komponense az intimitás, a szenvedély és az elkötelezettség. A közgondolkodás a romantika óta nagyra értékeli az első két alkotóelemet, azaz az intimitást és a szenvedélyt, de az elkötelezettségnek már kevesebb jut a színpadi fényekből.

Amikor a másik tökéletlen, fárasztó, kellemetlen, dühítő vagy éppen ellenszenves módon viselkedik, akkor nem elég az érzelmeinkre hagyatkoznunk, szükség van a tudatos döntésünkre, hogy a kapcsolat érdekében cselekedjünk.

Az elkötelezettség a tartós kapcsolat lényeges összetevője, amikor időt és energiát fektetünk a köztünk lévő kötelék ápolásába, hűségesek vagyunk egymáshoz, és kölcsönösen odafigyelünk egymás szükségleteire, akkor is, amikor ez nem könnyű. Sternberg, az elmélet megalkotója szerint a beteljesült szerelemben egyszerre jelenik meg a tartós párkapcsolatra törekvés, az érzelmi közelség és a testi vonzalom. 
Az elköteleződés a kapcsolat egymást követő időszakaiban különböző formában mutatkozhat meg. A kezdeti, boldog, szimbiotikus időszakban szinte magától (értetődően) van jelen. A kapcsolat második-harmadik évében bekövetkező differenciáció időszakában már gyakoribbak a konfliktusok, hiszen ekkor vitatjuk meg közös életünk legfőbb szabályait. Az ezt követő gyakorlás fázisában pedig újra elkezdünk kifelé nyitni, a feladatainkra, a barátainkra és hobbinkra koncentrálni, ami szintén sok feszültséggel járhat. A nagy érzelmi feszültségek közepette az elköteleződés gyakorlati megvalósulását gyakran a kibírás fogalmával írhatjuk körül. A párterápiában szerzett tapasztalataink azt mutatják, hogy a társak a veszekedések idején a kommunikációt gyakran meg-megszakítják, látszólag „semmit sem tesznek”, csak elfordulva-elhúzódva elviselik az érzelmi felfordulást, de ezzel egyúttal megállítják a feszültség további fokozódását, hogy pillanatnyilag létrejöhessen valamilyen ingatag biztonság. Ilyenkor még nem tudnak mit kezdeni egymással és a heves vitákkal, de maradnak egymásért egymásnak. Egy kis idő elteltével lesik a másik jelzését, hogy alacsony kockázat mellett megpróbálkozhatnak-e a közeledéssel, illetve fogadhatják-e azt. Ekkor is éppen csak kibírják egymást, ez az, amire akkor és ott képesek.

Elviselni egymást akkor is, amikor az érzések szinte elviselhetetlenek. Fontos meglátnunk ebben az erőt: ez a helyzetben maradás, ez az idegtépő, de mégis állhatatos várakozás rendkívül fontos tényező a kapcsolat fennmaradásában. 

Az elkötelezettség természetesen nem csak a szerelmi kapcsolatoknak fontos építőköve. Intenzív feszültségekkel járó, terápiás vagy csoportterápiás kapcsolatokban is kimondatlan alap az, hogy tudjuk, nehéz lesz, akár frusztrálódunk is egymástól, de számíthatunk arra, hogy kibírjuk egymást. Gyógyító élmény annak megtapasztalása, hogy kibírnak engem, akkor is, amikor én is alig bírom ki magamat. 
Családterápiás folyamatban a családtagok sokszor üzenik a viselkedésükkel az éppen legnehezebb élethelyzetben lévő személynek, hogy „nem tudjuk, mit és hogyan tegyünk, hogy jobban legyél, de kibírunk és itt maradunk veled!” Lehet, hogy ez a támogatás csak abban nyilvánul meg, hogy ülésről ülésre eljövünk, akár csak némán ülve végighallgatjuk a nehéz mondatokat, a szemrehányásokat, a megindító monológokat – de ott vagyunk. És ez is hat, mert ez is a gyógyulás előfeltétele az érintett személy számára. 
Egy családterápiás folyamat végén a család pont ezt az állhatatosságot emelte ki mint a gyógyulás kulcsát. Az a családtag, akinek jelzései miatt a család segítséget kért, megköszönte a többieknek, hogy kitartóan vele voltak a nehéz és érzelmileg megterhelő folyamatban, a többiek pedig visszajelezték, hogy ez a hűséges jelenlét és egymás érzelmeinek és mondanivalójának elbírása családi és egyéni szinten is hozzájárult a fejlődésükhöz. 

Hogyan csináljam? 

A kibírással kapcsolatos első tapasztalatokat a személyiségfejlődés ködös hajnalán szerezzük. Winnicott modellje az elég jó anyáról bemutatja, ahogyan az anya a csecsemő gondozási folyamatában lassanként bevezeti a késleltetést, és ezáltal a gyermek számára megjeleníti az első frusztrációkat a kapcsolatban. Mindig egy picikét később teljesül a baba szükséglete, pár másodperccel később érkezik a táplálék vagy a tisztába tétel. Ezáltal a baba idővel rájön, hogy a rossz érzések kibírásának jutalma az, hogy biztosan számíthat rá: előbb-utóbb teljesül a vágya, csillapul az éhség, előkerül a tiszta pelus, szűnik a szomjúság. Így sajátítja el, hogy a frusztráció bizonyos szintje éppenséggel kibírható. Megérti, hogy a hiány és a kapcsolat, bár eleinte tényleg mindent elborítóan egynek tűnik, de valójában nem az. Kialakul benne a tudás, hogyha a frusztráció ellenére a kapcsolatban marad, a jutalma nem marad el. 
A fontos személyekhez fűződő, átmenetiséggel jellemezhető helyzetek gyengítik azt a képességünket, hogy elviseljük a nehéz helyzeteket. Szükségünk van arra a biztonságérzésre, amit egy kölcsönös kötelezettségvállalásokkal megerősített viszony ad, amelyben megvan a bizonyosságunk, hogy számíthatunk egymásra. 

Az elköteleződés a kapcsolatban nem érzelem, hanem komoly döntés, amelyhez szükséges az önazonosság, az önismeret, a céljaink és az értékeink ismerete és elfogadása, valamint a felelősség következetes felvállalása önmagunkért és a kapcsolatért.

Ebben a folyamatban születik meg az én fókusz helyett a mi fókusz, ezáltal pedig a közös célok és a közös jövőkép. Ezek felsorolásszerűen állnak itt, de tudjuk, hogy megszületésüket sok-sok hónapnyi belső munka és egyezkedés előzi meg, aztán pedig éveken és évtizedeken át egyezkedések útján erősítjük és alakítjuk a megállapodásainkat a különböző életciklusok viharaiban. Ennek fontos része az is, hogy átgondoljuk, mit fogunk tenni, amikor nehéz a kapcsolatot fenntartani. 
Kellenek olyan pontok is, amikor újra ránézünk a kapcsolatra, és felelevenítjük, miért és hogyan döntöttünk a másik mellett, majd újra meghozzuk az elköteleződés melletti döntést (ebben segítenek az olyan rítusok, mint a házasságkötési évfordulók). 
Az elkötelezettség és állhatatosság akkor működik hosszú távon, ha a kapcsolatainkban kiegyensúlyozottságot élünk meg. Böszörményi-Nagy Iván fogalma a lelki főkönyv, amelybe a számunkra fontos kapcsolatok történéseit vezetjük, azt, hogy mennyit adunk és kapunk az adott kapcsolatban, vagyis igazságosan bánnak-e velünk. Egyedül a szülő-gyerek kapcsolat az, ahol a gyermeknek minden cserealap nélkül jár a szeretet, a törődés és a gondoskodás, amit a gyermek nagy részben a jövő generációjának tud viszonozni. Minden más kapcsolat akkor harmonikus, amikor a főkönyv két oldala egyensúlyban van. Ez sok közös megbeszélést, kölcsönös erőfeszítést, odafordulást, figyelmet, elfogadást és kibírást feltételez. Az egyensúly hiányában vagy túlzó mértékű arányeltolódás esetén mind a kapcsolati, mind a test-lelki egyensúly felborul. Senki nem cipelheti egyedül a hátán a kapcsolat jóllétének terhét, a másik számára való adás, és a kölcsönös viszonzás, a kapás egyaránt alapvető fontosságú.

Kép

Kép: Pexels

Nincs tökéletes kapcsolat 

A megelégedett és boldog együttlét elengedhetetlen feltétele, hogy elfogadjuk, egy kapcsolat sohasem lesz tökéletes, a jól működő kapcsolat fenntartásán kitartóan és tudatosan kell dolgoznunk. Az állhatatosság és kibírás azonban nem jelenti az érzelmek eltagadását. Azokban a családokban, ahol úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, de közben számos problémát a szőnyeg alá sepernek, a mélyben meghúzódó konfliktusok testi és lelki tünetekben ölthetnek alakot. 
Bár a társadalom felől gyakran érkezik olyan elvárás, hogy tökéletes életet, párkapcsolatot és családot illik felmutatni, jó, ha tudjuk, hogy mindnyájan küzdünk nehézségekkel a kapcsolatainkban. Természetes, hogy vannak vitáink, nézeteltéréseink, sőt, az is előfordulhat, hogy a másik lehetetlenül viselkedik.

A tökéletesség hajszolása gátolja a kapcsolat formálódását, hiszen nem tudunk hitelesen jelen lenni, ha folyton magunkra kell erőltetnünk az elfogadó mosolyunkat. 

Winnicott szerint egy kapcsolatnak nem tökéletesnek, hanem valóságosnak kell lennie. A valóságos kapcsolatok pedig nem mentesek a csalódástól, a haragtól és a frusztrációtól. Nemcsak a párkapcsolatban, hanem a szülő-gyermek kapcsolatban is felszabadító, amikor megengedjük magunknak és a másiknak a nehéz érzések kifejezését, illetve elviseljük a másik szomorúságát, csalódottságát, haragját. 

Gondoljunk egy kapcsolatunkra, amelyben sok a „kibírás”. Mi segít kibírnom a másikat (társamat, kollégámat, barátomat)? A tehetetlenség? A szép emlékek? Egy ígéret? A másik személyiségének ismerete? Vagy egy ismerős működés, mert valakivel régen ezt már többször „begyakoroltam”? A harmadik fél védelme? Mi motivál? Hogyan csinálom? 

Mit kezdjek a nehéz érzésekkel? 

Amikor egy kapcsolatban elköteleződünk, azt ígérjük, hogy szeretni fogjuk egymást, és a másik mellett leszünk jóban, rosszban, egészségben, betegségben, szegénységben és gazdagságban, amíg a halál el nem választ. Pál apostol az Efézusbeliekhez írt levelében azt írja: „Szenvedjétek el egymást szeretetben!” A Biblia érzékenyen mutat rá, hogy a szeretet nem mindig könnyű, sőt, gyakran összekapcsolódik az alázattal, a türelemmel, a hosszútűréssel, sőt, olykor a szenvedéssel is. Gyökössy Endre szerint: „A Szeretet és a Szenvedés ebben az igében összekerült. Minél jobban szeretek valakit, annál jobban megszenvedem. Nincs szeretet szenvedés nélkül, és csak az tud igazán szenvedni, aki szeret. Jézusról beszéljek? A keresztjéről? Olyan nagyon szenvedett – mert olyan nagyon szeretett! Életét adta érettünk a kereszten.”

Az ember nem Isten, van, amikor nem érezzük a szeretet érzését, de mindig dönthetünk úgy, hogy a pillanatnyi érzelmeink ellenére a kapcsolatban maradunk és szeretetteljesen reagálunk. 

De mit kezdjünk a haraggal, a szomorúsággal, a csalódottsággal, amit mindeközben átélünk? A megoldás semmikképpen sem az, hogy a kapcsolatért, és „a békesség kedvéért” elnyomjuk az érzéseinket, vagy ezt várjuk a másiktól. Őseredeti igényünk, hogy az érzeteinket legitimálják. Azokban a családokban, ahol az érzelmek nem megélhetők, a családtagok gyakran azt élik meg, hogy valójában nem fogadják el őket. Érdemes tudatosítani, hogy a harag vagy a feszültség csak egy érzés, nem valami rossz dolog, amitől mindenáron szabadulnunk kell. 
A kontextuális viselkedéstudomány szerint a pszichológiai rugalmasság azt jelenti, hogy az aktuális érzelmeinket, gondolatainkat megfigyeljük és elfogadjuk, de nem azok irányítanak bennünket, hanem az érzelmeink tudatosítását követően képesek vagyunk azokkal összhangban, vagy pont azok ellenére az értékeink mentén dönteni („Most haragszom, de ennek ellenére nyitott maradok a kapcsolat folytatására.”) Amikor a vágyaink hajszolása helyett érték­alapú döntést hozunk, az pillanatnyilag nehéz lehet, de egy mélyebb és tartósabb boldogságérzést alapozunk meg vele. Dr. Márky Ádám kontextuális viselkedéstudományi szakember szerint: „Egy döntés vagy fontos, vagy könnyű.” Rajtunk áll, hogy eldöntsünk, kivel és milyen értékek alapján szeretnénk élni az életünket, majd valóban kitartsunk az elhatározásunk mellett. 
Ha az egymásért folyó csatában átmenetileg ledől a szerelem bástyája, elvész az intimitás, majd követi azt a szenvedély, és aztán már minden zászló a földre hull, egy katona még biztosan állva marad: az állhatatosság, a megmaradás, a kibírás lobogójával. És amíg akár egyetlen zászló is áll, még nem vesztettünk, a küzdelem egymásért és a kapcsolatért tovább folyik! 

Az állhatatosság és elkötelezettség nem jelenti azt, hogy mindent ki kellene bírnunk, hogy hagynunk kellene, hogy fát hasogassanak a hátunkon, meg­alázzanak vagy bántsanak. Amennyiben párkapcsolati erőszak vagy bántalmazás merül fel (akár szóbeli, lelki, fizikai, szexuális vagy gazdasági), ott nincs helye a kibírásnak. Senki nem lehet felelős vagy hibáztatható az ellene elkövetett erőszakért. Ilyenkor már nem a kapcsolatért, hanem saját magunkért kell harcolnunk. Ebben gyakran külső segítségre is szükség lehet. Az áldozatsegítés egyik legfontosabb eszköze az éjjel-nappal hívható Áldozatsegítő Vonal (06‑80‑225‑225), amin keresztül az áldozatokat tájékoztatják a lehetőségekről és a szolgáltatásokról (vansegitseg.hu, bantalmazas.hu).

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Még jó, hogy nem házasodtatok össze! – nézett rá csöndesen az apja, aki az együttélésük első napjaitól kezdve egyre másra kérdezgette, na, és esküvő mikor lesz. Az anyja akkor rálegyintett.

– Ma már másképpen élnek a fiatalok!

Hát ez az, gondolta akkor, már nem vagyunk olyan fiatalok… De nem mondott semmit. Anyja most egyre csak hajtogatja:

– Milyen szerencse, hogy nem lett gyereketek! Most itt hagyott volna egy gyerekkel, nézhetnéd magad! Az nem leányálom, fölnevelni egy gyereket egyedül!

És csak mondta, mondta, biztosan vigasztalni akarta, vagy magát nyugtatni, de épp az ellenkezőjét érte el. A lánya legszívesebben kirohant volna, de most is fékezte magát, mint mindig. Gyerekkora óta ilyen volt, sosem engedelmeskedett az első indulatának. Megvárta, míg elül benne a fájdalommal kevert düh és harag, és csak annyit mondott:

– Lehet, hogy jobb lenne most egy gyerekkel lenni… Más is felnevelt már egyedül gyereket…

– Lenne unokánk – próbált egyensúlyozni kettejük között az apja, de makacs csöndbe fulladt a próbálkozása.

A konyhában álltak. A szülei konyhájában. Két napja hazaköltözött. A ház, amiben három évig együtt élt a férfival, a gazdaságé volt, a mindenkori agronómus szolgálati lakása. Most, hogy a férfi egy másik munkahelyet talált, ő is elmegy onnan. Nem csak az elválásuk, a csalódás fájt, azt a házat is annyira szerette. A fából épített teraszt, amit téliesítettek, télen, nyáron ki tudtak ülni, ott kávéztak, zenét hallgattak, az egy-két baráttal ott ültek le beszélgetni. Szerette a kertet, amit maguk műveltek, főleg ő, de a férfi tanácsai szerint. Nem, bármennyit gondolkodott, nem értett semmit. Hol törött el minden? A férfi nem akart házasságot, ő már le is mondott róla. De a gyerekekről nem. De gyereket kezdetben mindketten akartak… Esténként az arcába temette a kezét, csak ült, aztán amikor apja ablaka már sötét volt, kiment az udvarra.

Nem szívesen költözött vissza a szüleihez, de hová ment volna. A tanári fizetéséből meg az ő félretett pénzükből annyira telt, hogy a házukhoz toldottak egy szoba-konyha-fürdőszobát, külön bejárattal az udvarról. Másnak még ennyije sincs, mondta az anyja, amikor látta, majdnem sír, amikor kicsomagolja a holmiját.

– Anyuka, hagyj most egyedül egy kicsit… 

– Jól van, jól van, én csak jót akarok, hogy könnyebb legyen, ne legyél itthon mindjárt egyedül…

Megölelte az anyját, és becsukta utána az ajtót. Arra gondolt, hogy elszokott mindentől. A kisvárostól, ahol mindenki mindent tud vagy tudni akar, a szülei közelségétől, a buszozástól, mert most majd busszal fog kijárni abba az összevont falusi iskolába, ahol tanított. A kollégái nem igazán érdekelték, akiket szeret, azok tapintatosak, a többieknek megvan a maguk gondja. De mit mondjon az osztályának, akik közé nemegyszer elhívta a férfit is, olyan szépen mesélt a természetről, földről, állatokról, erdő-mező életközösségéről. Kirándulni is együtt vitték az osztályt, nem kellett más kísérő tanár. Mennyit játszott velük a férfi, mennyi jó feladatot talált ki, hányszor elképzelte, majd ha a saját gyerekeikkel kirándulnak... Mit mondjon a hatodikosainak, hogy ne csalódjanak társban, ígéretben, jövőben… Hogy ne csalódjanak, mint ő…

Eltelt lassan egy hónap, a hétköznapok csak este engedték elmerülni a saját történetébe. Csak most hallott róla, hogy a nyáron, egy külföldi nyaraláson életveszélyesen megsérült egy tanítványa. Megmentették, de még hosszú hónapokig ágyhoz kötött lesz. Elhatározta, eljár hozzájuk, tanul vele. Ez a gondolat sok erőt adott, örült a maga találta feladatnak, melengető, jó érzése támadt tőle. A férfitől két napja kapott egy levelet, még nem merte kibontani. Megvárja a péntek estét, határozta el, egyedül lesz, bezárkózik, majd akkor. 

Éjszaka nem aludt jól. Napok óta hallja a hangot. Erre ébred. Még sötét van. Cííít, cííít, egy kis trilla és megint cííít, cíííít. Föntről, a diófa legtetejéről jön a hang, próbált kilesni az ablakon, látja-e a kismadarat, mert kismadár lehet, egy apró testű énekes madár, pintyféle vagy cinkeféle. Nem hallotta még a kertben.

Hűvös volt a nyitott ablakban, a vállára vett valamit. Nem akaródzott visszabújni az ágyba. Állt az ablakban, a szeme egyre jobban szokta a sötétet. A háznak ezen a falán már a tetőig felfutott a vadszőlő, akkor ültette, amikor a kis oldalszárny építkezése befejeződött. Ahogy állt, észrevette, az ablak bal oldalán, a fal és a vadszőlő indája között hatalmas háló feszül. Az utcai lámpa fénye idáig ért, a pókháló fonatát még éppen hogy súrolta egy fénynyaláb. A háló közepén a végtelen idő biztos tudatában ült egy óriás. Nem tudta levenni a szemét róla. Hol a háló hibátlan szerkezetét vizsgálta, milliméterről milliméterre követve a finom fonál útját, hol az építőt nézte, az óriáspók gondosan megalkotott testét, ami semmi másért, csak azért, hogy táplálékhoz jusson, hogy éljen, s fiakat hagyjon hátra, ilyen mérnöki pontosságú munkára képes. Munka? A szavak olykor nevetségesek, semmit nem érnek…

Csak nézte a mindenségnek ezt a remekét, hallgatta az alkalmi koncertet – a diófán egészen tűzbe jött a kismadár, cííít, cííít, cííít ismételte. Még egyetlen sárga levél sem volt a kertben, mégis borzongva megdörzsölte a karját, és arra gondolt, most már igazán vége a nyárnak.

Tegnap két fiút látott. A keskeny kertvárosi utcán görkorcsolyán suhant a két suhanc, már hosszú nadrág volt rajtuk, fölül még könnyű trikó. Ahogy eltűntek a szeme elől, befordulva a sarkon már csak a lendülő lábakat látta. A mozdulat ott maradt a néma járda fölött, csöndes volt, hangtalan, mint az elmúlás.

Pénteken az iskolából hazajövet, órákig gyalogolt a kisváros peremén. Újra felfedezte a régi utcákat. Séta közben benézett a kerítéseken. Szellőrózsa, cínea, bozontos őszirózsák, a csicsóka sárga tányérja, mind-mind egynyári virág, még nyíltak a kertekben. Szirmaik lángolók, most a legszebbek, mintha összeszednék utolsó erejüket: lássatok csodát, örüljetek, mindjárt meghalunk… Illatuk alig van az őszi virágoknak, a meleg nyáresték emlékeiből élnek, s hogy ne fázzanak, a hűvös reggelekre ökörnyálból szőtt takarót borítanak rájuk a párás hajnalok.

Hazaérve már szinte este volt. A szülei elmentek valahová. Tudta, hogy egyedül lesz, várta már.

Kiment a konyhába, föltett egy teát. Aztán csak tett-vett az asztalán. Ott volt a felbontatlan levél, mellette egy kis doboz. Benne apró kristály, a férfinek szánta, de már nem volt ereje odaadni. Most papírt vett elő, rövid szöveget írt rá: Még mindig hiszek abban, amiről egyszer meséltél: „Ne félj, sebezd meg magad a másik emberrel. Szeresd…” Aztán gondosan becsomagolta a dobozkát, és ráírta a címzést.

Csak ezután dőlt hátra a széken, és vette elő a levelet…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A Dr. Szenkovics Dezsővel készült videó itt tekinthető meg:

A lányomat 35 éves koromban szültem, a legnagyobb boldogságban. Amikor a kisfiamat vártuk, már 41 voltam, évek óta tanítóként dolgoztam, volt egy komoly elhivatottságom, karrierem. Talán annak is része volt a történtekben, hogy bár rendkívül örültünk a hírnek, és nagyon vártuk a babát, nem készültem erre tudatosan.

Édesanyáink huszonévesen szültek, a mai asszonyok sok esetben tíz évvel vagy még annál is később. Szerintem a szervezetünk nem követte ezt a gondolati váltást, én úgy éltem meg, hogy nem ott tartok az életemben, ahol biológiai értelemben tartanom kéne. Akit ez érzékenyebben érint, annál megborulhat az érzékeny egyensúly. Bennem megborult.

A terhesség alatt komoly vérnyomás-problémával küzdöttem, amire nem szedhettem gyógyszert, hiszen óvnom kellett a kisfiamat. A szülés alatt emiatt vészhelyzetbe kerültünk. A kisfiam már benn volt a szülőcsatornában, amikor a vérnyomásom életveszélyes szintre emelkedett, és a szülést segítő csapat borzasztóan feszült lett.

Nekem nem mondtak semmit, de minden mozdulatukból látszott, hogy gyorsan be akarják fejezni a szülést, mert valami baj van.

Rosszul érintett a titkolózás, a hallgatás. A szülést követően sem maradhattunk egy békés, csöndes harmóniában a kisfiammal, hanem óránként jöttek vérnyomást mérni, feszült arccal írták fel az értékeket, és végül megmondták: nem mehetek haza, amíg ilyen az állapotom. Csalódott voltam, karácsony körül történt mindez, és rettenetesen megijesztettek. Minden a könyörgésemre, hogy hazamehessünk, csak azt válaszolták: otthon akar agyvérzést kapni a gyerekkel?

Annyira megrémisztettek, hogy a félelem ott járt minden gondolatomban. Szinte traumatizált állapotban értem haza, és azt számolgattam, mennyi időm maradt még a gyerekekkel, hány évünk lehet még együtt. Amikor kijött a gyerekorvos, csak sírtam. És utána mindennap.

A bizonytalanság volt a legrombolóbb, és az, hogy elvesztettem a testembe vetett bizalmam. Az egész szorongást a fizikai testemre vetítettem, és rengeteg orvost kerestem fel abban az időben, azonban sem ők, sem a háziorvos nem gondolt gyermekágyas depresszióra, mert mindenki csak a saját szakterületére koncentrált. Nem láttak mást, csak röntgenleletet, laboreredményt, azt, hogy milyen a vérnyomásom, vagy hogy mitől fájhat a hátam. Én is rendkívül beszűkültem ebbe az irányba, már ott tartottam, hogy hipochonder leszek, sőt, az is eszembe jutott, hogy meg fogok őrülni.

Kép

Kép: Winkler Marietta

Édesanyám mindennap átjött, elhúzta a függönyt, magától értetődővé tette, hogy muszáj felöltöznöm, asztalhoz ültetett – talán, ha ő nincs, napokig nem is eszem. Ő és a férjem is támogatott és mellettem állt, de nem értették, hogy mi történik, miért nem vagyok boldog, miért akarok állandóan aludni. Számomra az alvás volt a menekülés.

A világot félelmetesnek, rettenetesnek láttam, minden csak fekete-fehér volt benne, valahogy kimentek belőle a színek. Így láttam akkor, és így is fényképeztem, szinte minden akkori fotóm fekete-fehér.

A legelső kép akkor készült, amikor először voltam képes átmenni a tőlem tíz percre lakó anyukámhoz. Nagyon megkapott útközben egy göcsörtös fa látványa, amelyik apró zöld hajtásokat hozott, rossz állapota ellenére. Több volt ez, mint hasonlatosság: én voltam az a fa! Reményt láttam a hajtásokban, bár akkor ezt így nem fogalmaztam meg.

Egy anyajegy-eltávolítás után újabb ijedség ért, nem kaptam válaszokat a kérdéseimre, sok volt a halasztás, és mire megérkezett a negatív leletet, már semmi nem tudott megnyugtatni. Küzdöttem alvásproblémával, stresszel, bizonytalansággal, fáradtsággal. Ezen a ponton átbillentem egy veszélyes határon. A fiammal kellett volna lenni, figyelni, segíteni őt, én pedig egy homályos világban rettegtem, behúzott függönyök mögött. A férjem reggel ment, este jött, és igyekezett tanácsokat adni. De akkor azok már alig jutottak el hozzám, a rettegésből szinte falat építettem magam köré. A negatív gondolatok spiráljába kerültem, és a szorongás átvette felettem az uralmat.

Olyan ez, mint a személyiség „másállapota”, éreztem, hogy a korábbi vidám énem elillant. Az ebben az időszakban a kisfiamról készített képeimet most is alig bírom megnézni, mert nem csak őt látom ezeken, hanem az én akkori állapotomat is. A beállítások, a távolság, a színek is beszédesek. Most kívülről látom, hogy milyen mély gödörben voltam akkor. Befelé fordultam, de nem lelki értelemben, hanem azt kutattam magamban, milyen tüneteim vannak, milyen betegség készül, és átcsapott az egész egy őrületbe: volt olyan nap, hogy egymás után három orvosnál is jártam, és nem tudtam megnyugodni. Talán ez a szomatizálás nehezítette a felismerést, de az biztos, hogy egyszer sem vetődött fel a gyermekágyas depresszió kérdése. Anyukám érezte, hogy kell most nekem az irányítás, de háttérbe húzódott, ha az kellett, vagy támogatást, vigaszt nyújtott. Az ő generációja nem gondol pszichológusra.

A háziorvosom vetette fel először a diagnózist, amikor Andor már három hónapos volt. Akkor éltem meg a mélypontot, közel voltam az összeomláshoz, és végre segítségül hívtam egy ismerős pszichológust. A vele való első beszélgetésemtől kezdve elindult valamiféle enyhülés. Egy éven keresztül jártam hozzá, és megerősödtem abban, hogy nincs olyan múltban gyökerező problémám, amelyet terápiával kéne megoldani, nekem inkább gyakorlati segítség kellett. Nem feldolgozatlan trauma rejtőzött a háttérben, teljesen más oka volt a történteknek.

Pár hét alatt magától is lecsendesedett volna a probléma, ha hamarabb kapok visszajelzést a valódi állapotomról. Így viszont szorongás, pánik, szívritmuszavar lett belőle.

Amikor ez történt, sokszor eszembe jutott, hogy a családom csak hagyományos értelemben keresztény: keresztelő, esküvő…  Amolyan külsődleges formák, igazi megélés nélkül. Hiányzott a vallási vonal, hogy nincs kapaszkodóm. Én egy »csendes hívő« vagyok. Ha erős hitem lett volna, szerintem nem is tudott volna ennyire elmélyülni a depresszióm. Egy endogén depressziótól persze a hit sem véd meg teljesen, de más lehetett volna a lefutása.

Kép

Kép: Winkler Marietta

Egyszer egy gesztenyefacsoportot fényképeztem alulról, ahogy az ágaik között kivillant valami tiszta fény az ég felé. Kiút volt, de fölfelé. A családom meglátta ezekben a képekben a szépséget, számomra többet adott ennél: jelentése volt.

21 hónapig szoptattam a fiam, és amikor kezdtem leválasztani őt, éreztem, ahogy tisztul a tudatom. Ez is azt igazolta számomra, hogy nem lezáratlan gyermekkori trauma vagy kapcsolati zavar okozta az állapotomat. Megfelelő támogatással visszaállítható az eredeti személyiség, de egyedül el is lehet veszni benne. A bűntudat, lelkiismeretfurdalás is nehezen legyőzhető, és fontos tudni, hogy az is az állapot része, nem pedig valós mulasztásra való válasz.

Nekem az volt a kegyelem, hogy kreativitásba tudtam átvinni azt, amit megéltem. Olyan ez, mint amikor a szilárd test légneművé, súlytalanabbá válik. Pontosan tudom, hogy melyik képem milyen pillanatban született. Például élesen tudom fotóhoz kötni azt a pillanatot is, amelyiktől kezdve én magam is szívesen tudtam nézni a gyerekeimről készült fotókra.

Színesebbek, vidámabbak lettek innentől a képeim, a beállítások közelibbek, játékosabbak. Érzelmi töltetet kaptak a mindennapi tárgyak, túlmutattak önmagukon. És ez több, mint egy jó beállítás.

A kiállításom híre nagy meglepetést jelentett. Egy helytörténeti csoport lelkes tagja voltam, ott figyeltek fel a képeimre. Szőllősi Tamás vetette fel, hogy érdemes lenne belőlük kiállítást rendezni. Egyszer csak ott álltam a pokolból egyenesen a mennybe jutva, amilyen mélyen voltam, olyan magaslatra kerülve, viszonylag rövid idő alatt. „Mobilon keresztül a világ” – ez lett a kiállítás címe, s ez azért megkapó téma, mert mobilja ma már mindenkinek van, de kevesen gondolják, hogy hihetetlen minőségű képeket lehet előhívni egy telefonból is. Ezekben nem a technika van fókuszban. Nem a szerkezettől függ, hanem a fotós agyától. A valódi objektív a fényképező ember látásmódja, perspektívája. A depresszió ezért számomra a dimenzió tágulásának fájdalmas, de értékes időszaka volt.”

A maláriának hosszú története van, a betegséget már időszámításunk előtt is említették a Védákban, India legrégibb irodalmi emlékeiben. Az európai írásokban csak később találni utalást a lázas kórra, használják rá a mocsárláz, a korzikai láz, a negyednapos láz és római láz megnevezést is. Utóbbi arra vezethető vissza, hogy a trópusi maláriát a rómaiak hozták a kontinensre abban az időszakban, amikor a gabonát elkezdték Karthágóból és egyéb déli területekről beszerezni. Akkor még nem tudták, hogy a fertőzést a szúnyog terjeszti, kórokozóját pedig végképp nem ismerték. Egyedül a betegségről tudtak, aminek számos nyoma van a képzőművészetben és az irodalomban is. A lázas kór még Shakespeare drámáiban is gyakran feltűnik, azok harmadában utal rá a szerző. „Ugyan Európában a trópusi malária járványokat nem okozott, de térségünk hosszú ideig szenvedett a betegség egyéb formáitól. A maláriának ugyanis négyféle típusa van, nem mind ugyanolyan veszélyes” – mondja dr. Kiss Árpád gyógyszerész, aki a malária gyógyszerének, a kininnek a történetét kutatta, nemrég könyve is megjelent a témáról. A grófné csodálatos fái című kötet a kinin útját mutatja be, a gyógyszerészt a téma személyesen is érinti: évekig dolgozott Kelet-Afrikában, ahol két családtagját a malária miatt majdnem elvesztette. A téma ekkor kezdte el érdekelni. 

Karöltve az ezüsttel 

A kinin története Dél-Amerika felfedezésével kezdődött, pedig maga a malária nem is volt jelen az Újvilágban, azt csak az európai ember hurcolta be oda a gyarmatosítás során. Furcsa, de a betegség ellenszerét ennek ellenére ezen a földrészen találták meg. Ez volt a kínafa kérge, ami a spanyol hódítók révén került Európába. „Porát eleinte a jezsuiták terjesztették, vittek belőle a Vatikánba is. Mivel a pápai állam – különösképp de Lugo bíboros – komoly erőfeszítéseket tett a kínakéreg elterjesztéséért, sok helyen gyanakodva fogadták a bíborosporként is emlegetett gyógyszert. Az orvosok is nehezen adták fel a több mint másfél évezredes világképüket, amely szerint a maláriát érvágással és piócázással kell kezelni” – emeli ki Kiss Árpád.

Mert bár a gyógyszer több uralkodó életét is megmentette, a konzervatív orvosi szemlélet és az Újvilágból hozott kinin nem igazán fért meg egymás mellett.

Azt nem tudni pontosan, hogy a kínakéreg maláriaellenes hatását hogy fedezték fel, erről több feltételezés is van. Az egyik szerint az ősi indiánok használták másra, és annak kapcsán – amikor a maláriát behurcolták hozzájuk – fedezték fel az új lehetőséget. Az elmélet szerint a kínafa kérgéből a magas hegyekben főztek teát a hideg ellen, és annak hatására szűnt meg a vacogás. Mivel a malária is hasonló tünetekkel – hidegrázással – indul, kipróbálhatták annak jelentkezésekor is, és ugyan más miatt, mint a hidegnél, de sikereket érhettek el vele. A spanyol jezsuita szerzetesek is juthattak ugyanerre a következtetésre. Magát a kinint először két francia gyógyszerész vonta ki a kínafa kérgéből, nagyjából 200 évvel ezelőtt, 1820-ban. A hatóanyag nélkülözhetetlen kelléke lett a trópusi gyarmatosításoknak is. Később a gyarmatokon hoztak létre kínafaültetvényeket, a 19. század végén, 20. század elején pedig kiningyárakat is létesítettek. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Mindent és semmit 

A kinin történetének legérdekesebb része az, hogy segítségével úgy tudtak kezelni egy világjárványt okozó betegséget – mert a malária is ilyen volt –, hogy közben azt sem tudták, mi okozza a kórt. A 19. század közepén már azt is felismerték, hogy a malária nemcsak kezelhető, hanem meg is előzhető a kininnel. Ekkor kezdték a britek Indiában ginnel keverni a kínakéreg porát, míg azok a haditengerészek, akik Afrika partjainál hajóztak, borral elegyítették. Ezzel sikerült megelőzni már magát a megbetegedést is. Arra, hogy magát a maláriát mi okozza, csak később derült fény. „A betegség kórokozóját egy francia kutató 1880-ban fedezte fel egy maláriás katona vérében, Algériában. Ez egy plazmódium, ami egy, a sejtfal nélküli, amőbaszerű egysejtű. Viszont hiába volt meg a kórokozó, azt ekkor még nem tudták, hogy a fertőzés szúnyogcsípéssel terjed” – mondja Kiss Árpád.

Később egy angol orvos fedezte föl – szúnyogok boncolása közben –, hogy a malária vektora a szúnyog. Eredményét 1902-ben Nobel-díjjal ismerték el, bár ő nem az ember, hanem a madár maláriáját mutatta ki a vérszívókban.

Ez viszont elég volt ahhoz, hogy meg tudja határozni a terjedés útját, rájöjjön, hogy a plazmódium gazdaállata a szúnyog, és köztes gazdája az ember. Az emberi malária kórokozóját később azonosította egy olasz orvos, Rossi. A lázas kór járványtanának megismerése után a betegség kezelése és megelőzése sokkal egyszerűbb lett, de az út nem volt egyszerű, a megoldás pedig ma sem tökéletes. 

Ma sincs párja a kininnek 

A helyzetet nehezítette, hogy a világháborúk idején kininhiány lépett föl, a hadiállapotok ellehetetlenítették a beszerzést, emiatt felgyorsult a mesterséges vagy szintetikus kininpótlók (úgynevezett kinin analógok) kutatása. Fontos cél lett emellett a maláriát terjesztő szúnyogok irtása, aminek eszköze a DDT volt. „Ezt először katonáknál használták a tetű ellen, majd elkezdte alkalmazni a mezőgazdaság, később segítségével – a szúnyogok kiirtásával – akarták felszámolni a maláriát is. Emiatt is permetezték vele végig Afrikát és Ázsiát is” – meséli Kiss Árpád. Ez a próbálkozás nagyon sikeres volt, azonban az egyre nagyobb dózisokban alkalmazott DDT súlyos károkat okozott a környezetben. Miután a szúnyogokkal leszámolni nem lehet, a malária ellen a fertőzés megelőzésével, majd ha az sem sikerül, kezelésével lehet védekezni. Ennek legjobb eszköze még mindig a kinin, amelyet igyekeznek egyfajta aranytartalékként kezelni, a rezisztencia kialakulását megelőzendő, csak a legsúlyosabb eseteknél bevetni.

Ezt a hatóanyagot ma is a kínafa kérgéből nyerik ki, lévén szintézise bonyolult és drága.

Persze jók a szintetikus kininpótlók is, de azok csak átmenetileg jelentenek megoldást, idővel rezisztencia alakul ki velük szemben. A malária elleni harc emiatt ma is tart, a betegséggel állandó a versenyfutás. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az érzékenység megszüntetése szemmozgásokkal és újrafeldolgozás – Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) – egy olyan pszichoterápiás eljárás, amelyet traumatikus élmények következtében kialakult maradandó problémák kezelésére fejlesztettek ki. Egy amerikai pszichológusnő, Francine Shapiro dolgozta ki a '80-as években. Rosszindulatú betegsége volt, ami nagyon nyomasztotta őt. Ezen tépelődve sétált egy parkban, ahol a párhuzamos fasor leveleit pásztázva létrejött egy szakkádikus, tehát egy gyors jobbra-balra szemmozgás. Azt vette észre, hogy azok a nyomasztó gondolatok és érzések, amiken rágódott éppen a betegségére vonatkozóan, gyorsan enyhültek, és egyfajta megkönnyebbülést él át. Vizsgálni kezdte, hogy lehetséges-e, hogy mindez a gyors szemmozgásokkal áll összefüggésben. Kutatni kezdte a jelenséget, először kollégákon, barátokon, majd pácienseken próbálgatva. Elsőként Vietnámot megjárt amerikai veteránok poszttraumás stresszzavar-tüneteit kezelte nagy sikerrel, már kifejezetten ezzel a technikával.

Az EMDR tehát traumatikus események feldolgozására született meg, de azóta sok más pszichés nehézséget is kezelnek vele sikeresen. Mindenféle olyan kórképet vagy problémát, amelynek valamilyen traumatikus esemény áll a hátterében.

A terapeuta segít felidézni a rossz emlékeket, vagy spontán módon is megjelenhetnek ezek, mert annyira felszínen vannak?

A páciens jelenlegi nehézségeit próbáljuk feltérképezni és adott esetben összekötni olyan múltbéli eseménnyel, amelynek kapcsán azok kialakultak. Ami a jelenben neked nehézséget okoz, az valószínűleg valamikor a múltban hasznos és értelmes válasz lehetett. Például, meg se tudsz szólalni egy tekintélyszemély, mondjuk a főnököd előtt. Ezt jó lenne megváltoztatni, de akkor, amikor megtanultad, hogy így válaszolj valamire, ez a viselkedés a túlélét segítette. Ezzel a jelenlegi, mára már inkább akadályozó, mint hasznos viselkedéses vagy érzelmi válasszal tudunk visszamenni a múltba, megkeresni és elkezdeni feldolgozni azt a traumatikus emléket, ami a jelenlegi nehézség kialakulásához vezetett. Például amikor a tornatanár leüvöltötte a fejedet az egész osztály előtt, vagy a túl szigorú apádnak vagy anyádnak járt el a keze. Ezekben az esetekben nagyon is helyénvaló volt, hogy ne szólalj meg, hiszen valószínűleg még nagyobb bajba kerültél volna, ha visszabeszélsz.

Az, amit te említesz, amikor spontán módon betör a tudatba egy traumatikus esemény, a poszttraumás stresszzavarhoz kapcsolódik. A traumatikusan tárolt emlékek egyik sajátossága, hogy nem úgy működnek, mint a normál emlékek, hanem töredezetten tárolódnak. Általában, amikor normál módon dolgozod föl az eseményeket, amik veled történnek, akkor az agyad ezeket az emlékeket rendszerezi. Olyan, mintha egy könyvespolcon tematikusan rendezné el a szépirodalmi, a szórakoztató irodalmi könyveket, a krimiket, a tudományos-fantasztikusokat. Leszűri a lényeget, rátesz egy címkét, fölrakja egy polcra, ahonnan azt veszed le, amit éppen szeretnél. Lefordítva ezt az emlékezeti folyamatokra: arra emlékszel vissza, amire akarsz, és ha éppen nem akarsz emlékezni, akkor képes vagy félretenni az emléket, és a jelenre koncentrálsz. A traumatikus emlékek nem így működnek. Olyan, mintha egy könyv lapjai hevernének szanaszét, és nem is áll össze, hogy a könyv miről szól.

A traumatikus emlékek akaratlanul is be tudnak törni a tudatba akkor is, amikor te nem akarod. Nem is lehet könnyen visszaszuszakolni őket, hogy most nem szeretnék vele foglalkozni.

A másik furcsa sajátosságuk pedig pont az ellenkezője ennek: vannak olyan részletei, amelyre ha akarsz sem tudsz visszaemlékezni akaratlagosan.

Ez egy tudattalan túlélési technika?

Igen, az is, és az emlékezeti tárolásból fakadó szükségszerűség. Mondjuk volt egy autóbaleseted. Megtörténhet, hogy valamilyen, a traumatikus eseményre emlékeztető, ahhoz hasonló, váratlanul felbukkanó inger hatására aktivizálódik a trauma, úgy is, hogy te nem akarod. Mondjuk meghallasz egy szirénát, és attól elkezdesz izzadni és remegni. Vagy ha valamikor egy piros autóval ütköztél, és egy piros autó megy el melletted, az is beugraszthatja a traumatikus élményeket. Ezeket hívják úgy, hogy flashback vagy emlékbetörés, újraátélés. Ott van a memóriában, csak nem konszolidálódik, nem ülepszik le rendszerezetten.

Kép

Kép: Unsplash / Vince Fleming

Ha valaki mondjuk bántalmazást szenvedett el gyerekkorában, vagy szexuális erőszak áldozata lett, ezek olyan súlyos esetek, amelyek felidéződve akár ledermesztik az embert, nem?

A traumatikus emlékek betörhetnek a tudatba akár képek, emlékfoszlányok, akár álmok, érzelmek, testérzetek vagy gondolatok formájában is. Ezzel szemben áll az amnézia: nem emlékszel arra, hogy mi történt veled, vagy bizonyos részeire nem emlékszel, vagy a rémületre nem emlékszel. Előfordulhat valóban, hogy a tudat így védekezik a traumát követően, megpróbálja elkerülni az emlékezésnek a lehetőségeit. A traumatikus tünettannak, a PTSD-nek (poszttraumás szindrómának) egyébként pont az újraátélés az egyik tünetcsoportja, az elkerülés pedig a másik csoportja. Ezek szorosan összefüggenek. Ha állandó emlékbetöréseid vannak, aminek ki vagy szolgáltatva, persze, hogy megpróbálsz úrrá lenni valahogy ezen, és elkerülni a rossz emlékek állandó, kínzó megjelenését.

Kerülni kezdesz mindenféle olyan helyzetet, ami téged erre a nagyon rossz eseményre emlékeztethet. Először csak az autóvezetést kerülöd el, aztán súlyosbodó esetben végül már ki sem mész az utcára.

Egy terápia során a terapeutának fel kell mérnie, hogy egy közelmúltbeli egyszeri eseményről van szó – mondjuk egy rablásról, egy autóbalesetről, egy háborús élményről –, vagy pedig korai történetről, elhúzódó, többször ismétlődő esetről, kapcsolati vagy gyerekkori traumatizációról... Ugyanis, ha előbukkan egy olyan trauma, amire nem számított az illető, de a terapeuta sem, az újratraumatizáló hatású lehet. Fontos, hogy felmérjük a páciens érzelemszabályozó képességét, azt, hogy a vele történt dolgok hatására ebben a pillanatban hol van, mennyire tudja megnyugtatni saját magát, milyen a jelenlegi élethelyzete, vannak-e támogató kapcsolatai.

Sokan azt hiszik, hogy a terápia során emléktörlés történik (ami egyébként lehetetlen), pedig valójában az emlék érzelmi semlegesítése következik be, ha jól fogalmazom meg...

Valóban, nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat. Arra vágyunk, hogy bárcsak az a borzalom soha ne történt volna meg velem, de ez nem lesz így. Nem maga az esemény, hanem az ahhoz való viszonyunk az, ami traumatikus, ahogyan elkezdünk ennek hatására gondolkozni önmagunkról és a világról. Vannak hiedelmeink saját magunkról és a világról, hogy a világ jó és igazságos, a szükséges dolgokat megteremthetem saját magamnak, a családomnak. Ha történik egy traumatikus esemény, ezek az alapvető hiedelmek megrendülnek. Nehéz már utána azt gondolni, hogy az élet és a világ alapvetően jó. Tulajdonképpen ezt a korábbi pozitív viszonyrendszert állítjuk vissza a terápiában. Abban segítünk az illetőnek, hogy a traumatikus eseményeket integrálva képes legyen azt gondolni, hogy bár mindez megtörtént, de ezzel együtt mégis érdemes élni.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy megnézzük, milyen múltbeli emlékek azok, ahol azt a diszfunkcionális viselkedést, érzelmet, gondolatot, viszonyulást tanulta, ami őt hátráltatja most. Ezeket az emlékeket kezdjük feldolgozni a szemmozgásos újrafeldolgozással.

A terapeuta és a páciens röviden felidézi, újra intenzívvé teszi az emléket, minél részletesebben, hogy mit gondolt akkor önmagáról, milyen érzelmei voltak, hogy mi az a kép, ami megjeleníti számára az emléket. Utána kérjük a pácienst, hogy kezdjen el erre az emlékre gondolni, majd ezzel egyidőben szemmozgásokat kiváltó, elterelő ingereket kap. Ezek lehetnek kétoldali vizuális ingerek, vagy felváltva mindkét fülbe adott auditív ingerek, illetve kézre, lábra vagy más restrészre adott érintéses stimulációk. A hatásukra végzett jobbra-balra gyors szemmozgások az EMDR terápia specifikus hatótényezői, segíteni tudnak az agynak abban, hogy az emlék konszolidálódjon. Egy ilyen emlékfeldolgozás során a jelen egyre inkább elválik a múlttól, azaz világossá válik, hogy annak a múltbeli történésnek vége van. A jelen idejű fenyegetettség, az, hogy mintha ez most is állandóan jelen lenne, lebomlik, így elveszíti kényszerítő erejét. Például, ha a főnököm csúnyán néz rám a munkahelyemen, mert ő éppen ideges, akkor nem kezd el bennem nőni egy iszonyú feszültség, hogy őt kiengeszteljem, vagy túlórázzak, hogy őt megenyhítsem. Szabadon tudok dönteni arról, hogy erre hogyan reagáljak. A folyamat végén belülről születik meg a felismerés: velem tényleg megtörtént valami borzalom, de felnőttem, és már vége van. Megértem, hogy mindezek dacára vagy ezzel együtt értékes, szerethető ember vagyok.

A hulladék voltaképpen az értelmetlen és indokolatlan üvegházgáz-termelés szinonimája – hiszen minden, ami idővel hulladékká válik, energiafelhasználás és szén-dioxid-kibocsátás árán jött létre*. Ráadásul az általunk megtermelt hulladékmennyiség, illetve annak kezelése önmagában is hatalmas üvegházgáz-kibocsátással jár, ebből a szektorból származik a teljes üvegházgáz-mennyiség 3 százaléka. Mindez azt is jelenti, hogy a hulladékmennyiség csökkentése a klímavédelem egyik legkézenfekvőbb és legfájdalommentesebb módja, hiszen semmiről nem kell lemondanunk érte, ami igazán fontos a számunkra.

A hulladékcsökkentés az üzletben, a bevásárlásnál kezdődik, a kevesebb és könnyebben lebomló csomagolóanyagba csomagolt termékek választásánál. Ha van olyan opció, akkor célszerű a visszaválthatót, a többször felhasználhatót választani. Jó megoldás a szelektív gyűjtés is, de szükséges hozzá a gyűjtőrendszer ismerete. (Melyik nap és milyen formában szállítják el a papírt, a műanyagot, esetleg a fémet, az üveget, a zöldhulladékot; mit milyen formában kell kitenni, hogy valóban elvigyék; mit kell gyűjtőszigetre vagy hulladékudvarba vinni.) Az egyszer használatos műanyagok forgalmát ma már uniós irányelv is korlátozza – szerencsére az üzletekben is egyre ritkábban találkozunk velük, és mindnek van bevált helyettesítő terméke (például az egyszer használatos plasztikszatyor helyett a vászon bevásárlószatyor). A háztartási veszélyes hulladékot például csak a hulladékudvarok, illetve egyes speciális hulladékfajták esetén a gyógyszertárak és a benzinkutak veszik át.

Minden élelmiszercsomagolást meg kell tisztítani az élelmiszermaradéktól – ez elsősorban nem is technológiai, hanem higiéniai okokból fontos. Bonyolultnak tűnik, de erre is igaz, ami az egész klímavédelem alapgondolata: sokkal egyszerűbb megőrizni élhetőnek a Földet, mint valahol egy másik bolygót megpróbálni lakhatóvá tenni.

*Az energiahasználat elsősorban az évmilliókkal korábban élt állati és növényi szervezetek maradványiból képződött fosszilis tüzelőanyagok elégetésével járul hozzá a földi életfeltételek rontásához. A füst szén-dioxid-tartalma a légkörben üvegházhatású gázként viselkedve fokozza a felmelegedést. Nem ártalmatlan ugyanakkor a füstgáz többi összetevője sem: az égéstermékek számos légúti és daganatos megbetegedés okozójaként ismertek. Hasonló a helyzet az égéssel és füsttel járó hagyományos dohánytermékek esetében is. A cigarettafüst szintén tartalmaz szén-dioxidot, de emellett közel száz olyan egyéb égésterméket is, amelyek bizonyítottan ártalmasak a dohányzóra és a környezetére is. Az égés és füst nélkül működő alternatívák használatakor lényegesen kevesebb káros- és potenciálisan káros anyag szabadul fel, mint a hagyományos dohánytermékek esetében. Hiteles, megbízható forrásból történő tájékozódással és a megfelelő alacsonyabb károsanyag-kibocsátással járó alternatívák kiválasztásával nagy lépéseket tehetünk az ártalomcsökkentés útján.

A cikk társadalmi célú reklám, megrendelője a Philip Morris Magyarország Kft.

„Nem tudtam, hogy meg tudom-e csinálni. Féltem. Antoniótól is féltem – abszolút úriember volt, és nagyon kedves, közeli barátok vagyunk azóta is, de akkor is: ő nagyon szabad volt, és megijesztett, hogy neki ez semmiség. Sírni kezdtem, mire ő azt mondta, nagyon rosszul érzi magát. Szégyelltem, hogy sírok. (…) Nem bírtam elengedni a törölközőt. Próbáltak megnevettetni. Aztán levettem a törölközőt, de nagyjából két másodperccel később újra sírva fakadtam. De valahogy túljutottunk a dolgon. Kihoztuk abból a kis időből, amit tudtunk” – így nyilatkozott Salma Hayek nemrég Dax Shepard podcastjában, ahol arról beszélt, hogyan traumatizálta az 1995-ös Desperado forgatása. A színésznő folyton az apjára és a bátyjaira gondolt, hogy vajon látják-e majd, és hogy piszkálni fogják-e ezért.

Hayek 2017-ben arról is őszintén beszélt, hogy Harvey Weinstein több szexjelenetet követelt a Fridába, és gyakorlatilag belezsarolta őt a snittek eljátszásába annak ellenére, hogy a felvételek előtt hányingere volt, és sírógörcsöket kapott. 

Sharon Stone egyáltalán nem akarta, hogy az Elemi ösztön nézői lássák a nemi szervét, a forgatáson azt mondták neki, hogy direktbe semmit nem mutatnak majd. Amikor a vetítésen végül mégiscsak meglátta a legintimebb testrészét, teljesen kiborult, még a rendezőt is pofon vágta. Nicole Kidman arra panaszkodott, hogy nehezen viselte a Hatalmas kis hazugságok erőszakos jeleneteit, a forgatás után dühösnek és megalázottnak érezte magát. Natalie Portman karrierje során kerülte a vetkőzést, a Hotel Chevalier című rövidfilmben mégis láthatjuk a színésznőt meztelenül. Portman később az MTV News-nak elárulta, hogy megbánta a jelenetek leforgatását, de nem azért, mert a forgatás traumatizálta volna, hanem mert a bemutatót követően a képkockák pornóoldalakra is felkerültek, és ez már „túl sok volt neki.” „Nem szeretem, amikor visszaélnek valamivel. Ez egy drámai jelenet, egy történet része, nagyon dühít, hogy pornóoldalakra került” – fakadt ki a színésznő. 
A férfiaknak is lehet gondja a meztelenséggel a filmvásznon. Nők milliói rajonganak az Alkonyatban játszó Taylor Lautnerért, aki sokszor tűnik fel póló nélkül a trilógiában. „A motivációmat a film és a rajongók jelentették, de nem akarom, hogy csak a testem miatt ismerjenek. Ha lenne választásom, többé nem venném le a pólómat egyik filmben sem, de gondolom erről senki nem fog megkérdezni” – fűzte hozzá Lautner egy interjúban. 

Bár Hollywoodban intimitáskoordinátorok alkalmazásával igyekeznek kényelmesebbé tenni a meztelen jelenetek forgatását, sokan továbbra is arról számolnak be, hogy csak azért veszik le a ruhájukat, mert nyomás alatt tartják őket. 

Az én testem, az én döntésem! 

Dienes Angéla pszichológus szerint nem meglepő, hogy sok színész nehéz érzésekkel éli meg az erotikus jelenetek forgatását. Mindenkinek van intim tere, ahová nem enged be akárkit. Azt, hogy mikor, illetve ki előtt vetkőzünk le, szeretjük mi szabályozni, és amikor mások ki akarják venni a kezünkből az irányítást, az kiszolgáltatottságérzéssel, kontrollvesztettséggel, szorongással járhat. 

Kép

Kép: Pexels/Anete Lusina

A Be Balanced Pszichológiai Pont pszichológusa szerint a színészet egyike azoknak a szakmáknak, amelyben folyton erős a versengés és nagy a bizonytalanság. Még a sikeres, foglalkoztatott színészek karrieríve is pillanatok alatt megváltozhat, ami felerősítheti a megfelelni vágyást. „Ebben a hivatásban könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy mélyebb önismeret híján akkor érezzük magunkat igazán értékesnek, ha külső visszaigazolásokat kapunk, mondjuk kiválasztanak egy szerepre. Nagyon nagy lehet a nyomás, az attól való félelem, hogy mi történik, ha kiesem a pixisből, ha visszautasítanak engem vagy ha nem vállalok egy valamit” – magyarázza Dienes Angéla. 
A szakember szerint Salma Hayek és Sharon Stone esete jól példázza, hogy az is előfordul, hogy a forgatás közben változnak a feltételek, például bekerül a filmbe egy olyan erotikus jelenet, amiről korábban nem volt szó, és ez újabb nehéz döntési helyzetet teremt. „Hogyha valaki aláír egy szerződést, azzal igent mond egy produkcióra, és ha nem vállalja a rendező kéréseit, akkor úgy érezheti, hogy cserben hagy másokat. Még akkor is, ha olyan jelenetekről van szó, amelyekbe korábban nem egyezett bele. Ez pszichológiai szempontból úgy néz ki, hogyha képletesen betesszük a lábunkat az ajtóba, tehát elindultunk valami felé, akkor sokkal kevésbé vagyunk hajlamosak arra, hogy visszalépjünk, mint a folyamat elején. Inkább besétálunk a szobába” – teszi hozzá a pszichológus. 

A meztelenség közönségcsalogató eszköz 

Tóth-Bertók Eszter filmszakértő úgy véli, hogy a meztelenség filmbéli megjelenése lehet polgárpukkasztó, hangulatkeltő, illetve -fokozó eszköz, és szolgálhatja a néző szexuális vágyainak felébresztését – kiváltképpen az erotikus film és a szexfilm műfajában –, ugyanakkor ennél fontosabb funkciója is lehet, méghozzá az, hogy egyértelművé és átélhetőbbé tegye a film mondanivalóját, üzenetét, kérdésfelvetését. „Ez utóbbi mondható el George Foster Platt Inspiration című 1915-ös alkotásáról, amely a film­történet első olyan filmje, amelyben megjelenik egy meztelen női test. Ez a fajta alkotói törekvés a film története során igen jellemző, de természetesen számos olyan – elsősorban – közönségfilmmel találkozhatunk, ahol inkább az a tét, hogy egy ismert és rajongott színész vagy színésznő megmutatja a testét, ezzel pedig a szigorúbb korhatárbesorolás ellenére is biztosítja a hatalmas érdeklődést és a nézettségi rekordokat” – fűzi hozzá a filmszakértő. 
Dienes Angéla szerint nem véletlenül tartják úgy ma is sokan, hogy szexszel, kisbabával és kiskutyával mindent el lehet adni. „Manapság sokkal több szexuális tartalom érhető el, ennek ellenére még mindig van egyfajta izgalma annak, ha egy másik embert meztelenül vagy szexuális helyzetben látnak a nézők a filmvásznon. Olyan, mintha beleshetnének a kulcslyukon és megtudhatnák, hogy milyen a színészek teste, vagy hogyan néznek ki szexuális helyzetekben. Emellett kutatások kimutatták, hogy a nőknél és a férfiaknál egyaránt észrevehető, hogy az erotikus jelenetek aktivizálják a szexuális vágyhoz kapcsolódó agyterületeket” – teszi hozzá a pszichológus. 

Kép

Kép: Hadis Safari/Unsplash

A művészet szolgálatában 

Az Eszter és a filmek blog szerzője szerint van különbség az alkotói szemléletmód, a hozzáállás és a törekvések tekintetében szerzői film és műfajfilm között, de a műfajfilmekben is lehet a meztelenség megjelenítése rámutatás valami mélyebb, összetettebb dologra, mint például az Amerikai szépség vagy a Diploma előtt című filmek esetében. 
„A szerzői filmeket a legtöbb esetben markáns személyes hang jellemzi, ami azt jelenti, hogy bennük könnyedén felfedezhető az alkotó személyes kézjegye, világlátása, beszédmódja és mondandója, ily módon az is, hogyan viszonyul és mit akar mondani, üzenni a meztelenséggel. A szerzői filmekben a meztelenség és a szexualitás ábrázolása sokszor túlmutat önmagán – gondoljunk csak Jancsó Miklós filmjeire, ahol a meztelenség allegorikus jelentéssel bír, vagy Roy Andersson mérhetetlenül távolságtartó alkotásaira, amelyekben az ember testileg és lelkileg a végletekig lecsupaszítva áll a néző előtt, mintegy rámutatva: ezek vagyunk mindannyian. A meztelenség, a szexualitás tehát nem csak önmagáért lehet; bemutathatja az emberi kapcsolatok gazdagságát vagy éppen kiüresedettségét, magába foglalhatja a társadalmi rendszer kritikáját, az ember törékenységét és még számos dolgot, és ha ilyen törekvéssel jelenik meg egy filmben, akkor nemcsak elfogadható, de bátran mondhatjuk: szükséges is lehet” – fejti ki szakember, aki szerint arra is van példa, amikor a rendező meztelenkedés nélkül ábrázolja a szexualitást. Ez a visszafogott – és önmagán messze túlmutató – érzékiség érhető tetten többek között a Szerelemre hangolva című Wong Kar-Wai-műben, valamint a Kizárólag öttől hétig, a Fény az óceán felett és a Hidegháború című filmekben is. 
Bár az internet korában könnyen hozzáférhetővé váltak az erotikus tartalmak, szexuális töltetű jeleneteket tenni a filmekbe még ma is kockázatos lehet. Tóth-Bertók szerint ennek kereskedelmi okai vannak, hiszen egy fedetlen mell vagy egy pőre test látványa már önmagában indokolja a szigorúbb korhatárbesorolást, ami pedig együtt jár az alacsonyabb bevételszerzés lehetőségével. „Ha megnézzük például az álomgyár múltját és visszatekintünk Hollywood első önkorlátozó szabálygyűjteményére, a Will H. Hays 1927-ben tett javaslatára megszületett Hays-kódexre, akkor láthatjuk, hogy az 1934-es évtől 1968-ig szigorúan betartatott kikötések között megjelent többek között az is: kéjvágyó vagy erkölcstelen szexuális tartalmú megjegyzés a filmben nem hangozhat el, és a meztelenség ilyen formában még árnyképként sem jelenhet meg. Emellett javaslatok szerepeltek a szabályzatban arra vonatkozóan is, hogy különös gonddal kell eljárni a házas­élet gyakorlása, a szenvedélyes szerelmes csókolózás, a nők elcsábítása, illetve a férfi és nő egy ágyban mutatása esetén” – magyarázza a szakértő. 
A filmes hangsúlyozza, hogy bár e szigorúságnak ma már mondhatjuk, hogy nyoma sincs, ám a meztelenséget, a nemi aktust bemutató filmekre jelenleg is vonatkozik korlátozás, mégpedig a tekintetben, hogy kik és milyen idősávban nézhetik meg azt a moziban vagy a televízióban. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Alig múltam harminc, amikor anyukám egy betegség következtében nem tudott többé lábra állni. Jó egy évig az ágyból sem tudott felkelni, nemhogy visszamenni dolgozni, pedig akkor még hatvanéves sem volt. Hosszú ideig fűztem, hogy menjünk orvoshoz. Amikor végre rászánta magát, már késő volt. Apukám, aki akkor már nyugdíjas volt, sosem örvendett túl jó egészségi állapotnak, mindig voltak problémái, hol ez, hol az fájt neki, több kisebb stroke-on is átesett. Akkoriban Pesten laktam és dolgoztam, csak hétvégéken jártam haza. Főztem, mostam, takarítottam, mindent elintéztem nekik. Egyáltalán nem éreztem tehernek, szívesen mentem és segítettem, amiben csak tudtam, nem csak azért, mert egy szem lányuk vagyok. Aztán férjhez mentem, és vidékre költöztünk. Szüleim akkor már nem nagyon hagyták el a lakást, ezért úgy döntöttünk, hogy a közelben veszünk nekik egyet, hogy gyakrabban tudjak hozzájuk menni. Örültek neki, még ha a költözködéssel járó hercehurca nem is volt ínyükre. Mindenkinek könnyebb lett az új helyzet, bármikor szükségük volt rám, rövid időn belül ott tudtam lenni.

Négy-öt éve azonban anyukám állapota rohamosan rosszabbra fordult, újra ágyba kényszerült. Segítséggel át tud ülni tolókocsiba, de talpra állni már nem bír. Több orvosnál jártunk, de betegsége pontos okát senki sem tudja.

Lelkileg akkor érintett meg nagyon az állapota, és hogy már nem valószínű, hogy valaha is jobban lesz, amikor először pelenkáztam és fürdettem. Nem is maga a cselekvés hatott rám, hanem az, hogy ilyen kiszolgáltatott, »fordított« helyzetben látom a saját anyám.

Attól kezdve apukám állapota is hanyatlani kezdett. Éreztem már néhány éve, hogy szerepet cseréltünk, én lettem a szülő és ők a gyerekeim, de igazából akkor tudatosult bennem. Míg a velem egyidősek a gyermekeikről gondoskodnak, én már évek óta a szüleimről, mind fizikailag, mind anyagilag. Nem erre készültem, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha – pláne nem ennyire fiatalon – ilyen helyzetbe kerülök.

Állapotuk romlásával egyidőben megjelentek a demencia tünetei is, főleg anyukámnál. Már nem lehet velük beszélgetni, anyukám hússzor megkérdezi ugyanazt egy nap, majd következő nap megint, semmire sem emlékszik. Apukám még úgy, ahogy, de ő nem kérdez. Bármit mondok, azt válaszolja: »jól van, kislányom«. Már nem is nagyon mesélek, csak általánosságokat, vagy azt próbálom a »fejükbe vésni«, ami számukra fontos információ: melyik nap megyünk orvoshoz, mit hova tettem stb. Anyukám néha őrmesternek hív, amiért mindent megmondok és elmagyarázok nekik, de szükségük van rá, mert semmit sem tudnak elintézni, megcsinálni maguknak, mindent elfelejtenek. Néha ellenségként tekintenek rám, mondván, mit parancsolgatok nekik, olykor még azzal is megvádolnak, hogy ellopom a nyugdíjukat, vagy eldugom a cigarettájukat. Hiába mondom az igazamat, nem értik.

Sokszor türelmetlenné válok, felmegy bennem a pumpa, hogy ugyanazokat a dolgokat kell nap mint nap, hétről hétre elmagyaráznom. Lehet, hogy sok vitába belemegyek, amelyekbe nem kellene, de ha rájuk hagynám, úgy érezném, becsapom őket. Fájdalmas látni gyerekként, hogy így hanyatlik az állapotuk, és milyen személyiségváltozásokat okoz náluk a demencia.

Olykor az az érzésem, mintha már nem is ugyanazok az emberek lennének, mint akik felneveltek. Néha elgondolkodom azon is, melyik a valódi énjük: ez, amit most tapasztalok, csak korábban elnyomták magukban, vagy az, amit gyerekként ismertem.

Mit tegyek, hogy ne kérdőjelezzem meg a közös életünket, a kapcsolatunkat, a hozzám fűzött érzelmeiket? Hogyan ne írják felül a mostani rossz tapasztalatok az elmúlt negyven évet?

Az utóbbi években azon kaptam magam, hogy állandóan értük aggódom, és azon pörög az agyam, mi van velük, vagy mit tehetnék még, hogy nekik jobb legyen. Megijedek, ha napközben nem tudom felvenni a telefont, és több nem fogadott hívásom van tőlük: sejtem, hogy baj van. Míg másnak szüntelenül a gyerekei, nekem a szüleim körül járnak a gondolataim. Talán ez is az oka annak, hogy még nem született gyermekünk. El sem tudom képzelni, hogyan tudnék akkor gondoskodni róluk.

Egy ponton éreztem, ez nem mehet így tovább. Bármennyire szeretem őket, és szeretek róluk gondoskodni, megálljt kell parancsolnom magamnak.

Egészséges szinten kell tartanom az irántuk érzett felelősséget, különben én magam is belebetegszem ebbe a helyzetbe.

Férjem éveken keresztül ajánlkozott, hogy segít, de mindig visszautasítottam. Úgy éreztem, az én szüleim, az én feladatom, erős vagyok, megoldom. Aztán beláttam, hogy egyedül nem megy: ma már ő is vásárol nekik, és elviszi őket orvoshoz, ha szükséges. A legnagyobb lépés mégis az volt, hogy nővéreket fogadtunk, akik felváltva minden reggel és este felmennek hozzájuk. Én tovább a is látogatom őket a hétvégéken, és főzök, takarítok, de a hétköznapok terhe alól felszabadítottam magam. Inkább vállaltuk ezt az anyagi terhet, mintsem én rokkanjak bele.

A segítségkérésen és az elfogadáson kívül talán az a legnehezebb az egészben, hogy elengedjem azt, amiért nem én vagyok a felelős. Éveken keresztül marcangoltam magam, miért nem tettem többet értük, miért nem vittem el több orvoshoz anyukámat, miért nem keresek jobban, hogy még többet tudjak nekik adni, mi mindent tehetnék azért, hogy nekik boldogabb életük legyen. Rá kellett jönnöm, és nap mint nap tudatosítanom is kell magamban, hogy az életük alakulásáért ők a felelősök, ők hoztak olyan döntéseket, amelyek következtében ilyen helyzetbe kerültek, még akkor is, ha anyukám szerint mindenki hibás, csak ő nem. Azért felelős vagyok, hogy legyen fedél a fejük felett, és legyen mit enniük, de a boldogságukért nem. Azt gondolom, szülőként örülni kell annak, ha olyan a kapcsolat a gyermekünkkel, hogy szívesen jön és segít, de semmit sem szabad elvárni, végképp nem szabad a feladatokat és a felelősséget őrá hárítani. Nem azért vállalunk gyereket, hogy majd legyen, aki ápol és gondoskodik rólunk.

Nyáron derült égből villámcsapásként ért anyukám azon mondata, hogy ők idősek otthonába szeretnének menni. Ezt azután mondta, hogy apukám újra stroke-ot kapott. Egymás között megbeszélték, de engem kihagytak belőle. Az igazi okát nem árulták el, hiába kérdeztem. Lehet, hogy azt gondolják, anyagilag jobb lesz nekik, vagy csak az én vállamról akarnak terhet levenni, nem tudom. Kitöltöttük a papírokat, és beadtuk a jelentkezésüket a város egyik otthonába. Várólistára kerültek, akár 6-8 hónap is lehet, mire bejutnak.

Tudom, hosszú távon ez az egyedüli jó megoldás, mert a jelenlegi helyzet csak addig tartható fenn, amíg nem rosszabbodik tovább valamelyikük állapota, mégis kétségek gyötörnek.

Jobb lesz-e nekik? Hogyan viselik majd, hogy nem a megszokott környezetükben vannak? Nem akarnak-e inkább hazamenni? Ha nem érzik jól magukat, biztos, hogy lelkiismeret-furdalást érzek majd. Hogy nekem jobb lesz-e? Könnyebb? Nem tudom. Lehet, hogy napi szinten igen, de amíg élnek, aggódom értük, gondoskodom róluk, mert ők a szüleim, és szeretem őket.”