– Amikor rendszerszemléletről beszél egy pszichoterapeuta, az mit jelent pontosan a gyakorlatban?
– A család, egy munkahely, egy közösség egyaránt rendszerként működik. Ha a rendszeren belül történt valakivel valami, arra a rendszer tagjai, például a családtagok különböző módon reagálnak. Ha ezek a reakciók ismétlődnek, tünetté alakulhatnak. Akit a tüneteivel (szenvedélybetegség, szorongás, pánik, pszichózis, viselkedési zavarok stb.) pszichológushoz, pszichiáterhez visznek, azt tünethozónak vagy index-páciensnek nevezzük. Nem elegendő azonban csak vele foglalkozni, meg kell néznünk, hogy a család hogyan működik a tünet körül, illetve ami történt, milyen mechanizmusokat indított be a családi rendszerben. Mint amikor egy térhálón az egyik pontot megmozdítjuk, és az végigrezonál az egész rendszeren.
Ahhoz, hogy megszűnjön az adott személy tünete, az egész családi rendszer együttműködésének, kölcsönhatásának változnia kell, mert ha nem, akkor lehet, hogy az adott tünet megszűnik, de egy másik családtagon ugyanez vagy egy másik tünet fog jelentkezni.
– A szenvedélybeteg családtag szégyenteljes dolog sok család számára. Gyakran lehet látni, hogy a családtagok egyfelől segíteni akarnak, másfelől szégyellik is, és azon rágódnak, vajon mi okozhatta ezt a „botrányt” a családban.
– Igen, és nagyon gyakran segítő szándékkal „támogatják” a beteget a szenvedélybetegsége tagadásában, és emiatt nem lehet őt kezelni. Például hazaviszik a sört, hogy otthon igyon, hiszen az még nem alkoholizmus, csak egy kis jókedv. Így nem gyógyul, hanem éppen a titok alatt fog olyan súlyos állapotba kerülni, amikor már nagyon nehéz vele valamit kezdeni. Ha egy család egyik tagja szenvedélybetegséggel él, nagy valószínűséggel talál a szakember a felmenők között valakit, aki hozzá hasonlóan egy elakadással, egy traumával élt. Gyakran az derül ki, hogy veszteség van az addikciója mögött, azt pótolja vele: például egy elhunyt családtagot vagy egy jelen nem lévőt, például egy olyan apát, aki folyton dolgozott vagy elhagyta, nem törődött vele vagy bántotta. Előfordul, hogy a családi történetben visszafojtott szenvedélyek voltak évtizedeken vagy akár évszázadokon keresztül több felmenőnél, és ez tör a felszínre szenvedélybetegségekként a jelenben.
Az ilyen takargatott titkokkal egyébként óvatosan kell bánnunk, mert ha nagyon hirtelen fel akarjuk nyitni, akkor inkább bezáródik.
Először ki kell építeni a bizalmat, vagy a jelenből indulva megkérdezni, hogy mit feltételez, mi történhetett náluk. Ha már elég erősnek érzi magát, szembe tud nézni a családi szégyennel, titokkal.
– Az elmúlt években nagyon sokat olvashattunk a transzgenerációs mintákról, elsősorban a női felmenőktől a leszármazottak felé lecsorgó traumákról, főleg nőgyógyászati betegségek, meddőség vagy párkapcsolati problémák kapcsán.
– Más volt a társadalmi berendezkedés ötven-száz évvel ezelőtt, nem lehetett a nők problémáiról beszélni, legfeljebb bele lehetett betegedni. Lázadni azonban nem sok esély volt. Időnként nagyon megalázó élettörténetek hatásai öröklődnek át a következő női generációkba, és ezek aztán megjelenhetnek náluk a legkülönbözőbb tünetek formájában, mint egy maior depresszió vagy a női szerepek teljes elutasítása.
Eszembe jut egy fiatal nő kliensem, aki azért jött hozzám, hogy ne feküdjön le fűvel-fával. Ez látszólag egy erkölcstelen dolog, de hamar kiderült, hogy három nemzedékre visszamenőleg a férfiak nagyon méltatlanul és megalázó módon csalták a nőket, és még jogosnak is tartották. A kliensem kvázi helyettük „csalta vissza” a férfiakat, tehát tudattalanul „elégtételt vett” az anyját–nagyanyját–dédanyját ért sérelmekért. Amikor tudatosodott, hogy nem tudja mások helyett megbüntetni a jelenleg élő férfiakat, hatalmas terhet tett le, amely egyébként a saját párkapcsolatait is tönkretette.
Olyan is előfordul, hogy nem tud szülni a nő, mert a családban női ágon traumatikus szülések sorát élték át, vagy meghalt a felmenő a szülés környékén. A félelem tovább csorog lefelé, és akár le is tilthatja lelkileg a foganás képességét a nőben. Volt olyan páciensem is, aki kollégiumban lakott az egyetem alatt, ahol elég lazák voltak az erkölcsök. A nagymamája és az édesanyja megkövetelte, hogy házasság előtt szűz maradjon. A kliensemnél testi elváltozás alakult ki, annyira megvastagodott a szűzhártyája, hogy szüzességét csak sebészi úton tudta elveszíteni.
Kép - Marcus Wallis/Unsplash
– A könyvben megjeleníti az önszabotázst. Sok ember számára kérdéses az, hogy egy családi titok, egy szégyen, egy trauma hogyan kelthet aztán a lemenőkben késztetést az önszabotázsra, önsorsrontásra.
– Egyrészt ott a titok, amiről nem lehet beszélni, hiszen az a szabály, hogy „halottról jót vagy semmit”.
Abban az esetben, amit leírok, egy függő fiatal férfi a saját függőségével állt az apja mellé. Böszörményi Nagy Iván, a híres magyar származású családterapeuta azt mondja erre, hogy ez a rejtett lojalitás. Az édesanyja és az édesapja közötti konfliktusok során ő inkább az édesanyja mellé állt, majd az apja halála után, önmaga előtt is rejtetten, az apja tüneteit folytatva tudott az apja mellett kiállni. „Ha nem állhatok mellé nyíltan, akkor majd hozok olyan tünetet” – így lehetne megfogalmazni a ki nem mondott belső történést.
Gyerekeknél válás után például nagyon gyakori ez a rejtett lojalitás, amikor a tüneteikkel próbálnak a nem kívánt másik szülő mellé állni.
Örökbefogadott gyerekek esetében megfigyelhető, hogy azok, akik tudják, hogy örökbefogadottak, de nem ismerik a származási, a biológiai szüleiket, kamaszkorban gyakran olyan viselkedésformát öltenek, ami a biológiai családjukra jellemző. A gyerek így, ezzel a viselkedéssel tud a vér szerinti szülők mellé állni. Lehet, hogy semmi mást nem kapott attól a biológiai szülőtől, de az életét tőle kapta – Böszörményi Nagy Iván szerint a gyereknek fontos az, hogy „törlesszen” ebből az adósságból. Az örökbefogadó szülőknek tud törleszteni nap mint nap azzal, hogy tanul vagy kedves, segít. De annak a szülőnek, aki az életét adta neki, nem tud törleszteni, csak úgy, ha ezzel a tünettel tudattalanul mellé áll. Ha megengedik neki, vagy előkészítik, hogy meglátogassa a biológiai szüleit, ha lehet róluk beszélgetni, elismerve ezzel a létezésüket, csökkenhet az adóssága, és megoldódhatnak a viselkedési problémái. Persze attól is sok minden függ, hogy milyen sorsú gyereket fogadnak örökbe. Ha már a szülőszobáról hazaviszik, akkor nagyobb az esélye az egymásra hangolódásnak. Nehezebb történet, ha egy traumatizált, nehéz sorsú, abuzált gyermek kerül örökbefogadó szülőkhöz – ilyen esetben hosszabb terápiára van szüksége a gyereknek, és az összehangolódás is tovább tarthat.
– Az átjárhatóság kapcsán ön azt mondja, vannak olyan családok, amelyek nagyon zártak, nem nagyon engednek be külső embereket, még barátokat, családtagokat sem. És vannak olyan családok, ahol viszont egy „átjáróház” a család élete, jönnek-mennek a barátok, a külső személyek. Alapvetően két végletről beszélünk, de melyik végletnek milyen hatása lehet a családtagokra, főként a gyerekekre?
– Az a jó határ, amelyik jól érzékelhető, de rugalmas. Alkalmazkodik mind a belső igényekhez, mind pedig a külső körülményekhez, de mégis biztonságot ad, tudjuk, hogy ki tartozik a mi családunkhoz.
A nagyon merev külső határokkal rendelkező, zárt családokra az jellemző, hogy a családtagok közötti belső határok viszont elmosódottak: érezni vélik, hogy mit érez a másik, sőt tudják is, nincs egyéni titok, kevéssé lehet önálló a személyiség. Ez azért is rossz, mert stressz esetén mindenki egyszerre esik kétségbe, mindenki egyszerre lesz dühös, nincs konkretizálva, hogy kit érintett a sértés, annyira együtt rezonál a család. Nagyon nehéz innen leválni, kiválni, differenciálódni, önállóvá válni. Ilyenkor a fiatal felnőtt családtag bent rekedhet, és létrejöhet valamilyen nagy pszichiátriai kórkép, mondjuk skizofrénia vagy életképtelenség, önállótlanság, és akkor már nem is próbál kimozdulni.
Ha nem tud kifelé menni, akkor befelé megy a pszichózis burkába, mert ott már nem érik el.
Volt egy fiatal nő páciensem, súlyos pszichés zavarokkal, hallucinációval, aki azt mondta a hozzátartozóinak: „Az a bajotok, hogy eddig mindig irányítottatok, de most ezt már nem tudjátok irányítani!” A pszichózisa segítségével talált magának egy világot, amelyet már nem tudott kontrollálni sem a férje, sem a szülei.
Ha valaki összeszedi minden erejét, és kitör a merev határú családból, akkor nem leválik, hanem sérül, és maga a család is sérül. Egy nő kliensem, aki szabadulásvágyában Amerikáig szaladt, azt mondta, hogy „amikor hazajövök, ugyanaz a kis hülye vagyok 70 évesen, aki elment innen”. Nem történik meg a természetes leválás, és még az is lehet, hogy kizárják. A család összezár, még merevebb lesz, mondván, náluk ilyen többé nem fordulhat elő. Aki kitör a rendszerből, család nélkül marad, és nagyon magányos lesz.
– Foglalkozik a rítusokkal is. Jól gondolom, hogy amikor terápiás ülésen kerül sor valamely elmulasztott vagy meg nem élt dolognak a pótlására, akkor beszélhetünk terápiás rítusról?
– Igen, általában az elmaradt gyász miatt szoktunk ilyen rítusokat tartani.
Kimehetünk a pácienssel a temetőbe, ott előre megírt levelet tehet a sírba, vagy fölolvashatja a levelet. Hirtelen megszakadt kapcsolatnál üres széket teszek le, ami a másikat jelképezi. Megkérem, kérdezze meg, amit nem kérdezett meg tőle, mondja el neki, amit nem mondott el neki, de jó lenne elmondani. Aztán ő maga is beülhet az üres székbe, mert úgyis ott van a fantáziájában a válasz, mi az, amit válaszolna rá az elhunyt vagy az eltűnt. Persze válásnál, élettársi kapcsolat megszakadásánál is alkalmazom. A végén elbúcsúzhat, amivel lezárttá teszi azt a kapcsolatot. Olyan esetem is volt, amikor az esküvő a szülők akarata szerint zajlott, nagyon sok konfliktussal, és a párnál pszichés tüneteket okozott. Megrendeztük rituálisan újra az esküvőt, azt, amit ők szeretnének most, ebben az életszakaszukban. Ez segített újragondolni, rendezni a kapcsolatukat egymással és a szüleikkel.
