Amikor felkértem Sándort erre a beszélgetésre, szerettem volna, hogy a feleségét, Franczel Ágnest is magával hozza, hogy ő is megszólalhasson. Ugyanis a gamba mellett ez a zenemű szerelemre és ragaszkodásra is íródott, tehát Ági szerepe megkerülhetetlen. A sajt és a kolbásztöltés pedig a mű később hozzáírt „kísérete”. Hogy finom kísérete, arról még botfülűként is meggyőződhettem.   

 – Szeretnélek egy jelentős, meghatározó, végtelenül komoly embernek bemutatni…

Sándor: Legyen! Bár nem így indult a történet… Édesanyám nagybőgőtanárként dolgozott, én háromévesen egyszer bementem hozzá a főiskolára, és azt mondtam egy csellóra: azon akarok játszani. Más munka, hivatás soha fel sem merült a fejemben, bár egyszer, évekkel később nem voltam távol attól, hogy a kályhaépítés mint szakma elragadjon… A pesti Zeneakadémián tanultam, de az első év után büntetésből Debrecenbe helyeztek át.

Már akkor is a kötöttségeket nehezen viselő ember voltam, nem fértem bele a társadalmi sémákba.

Szegedi vagyok, onnan kerültem fel Pestre. Az otthon töltött éveim alatt édesanyám nagyon erősen fogott minket, gyerekeket, így azután Pesten én hirtelen felszabadulva átlendültem a ló túlsó oldalára, ahogy a figyelem hanyatlani kezdett a távolság miatt. Kerestem mások társaságát, és újdonsült barátaimmal elindultam az élet felfedezésére, aminek következtében nagy beszélgetések követték a még nagyobb beszélgetéseket, és természetesen kevés idő meg energia maradt az órák látogatására. Így hát a Zeneakadémia némi pedagógiai célzattal áthelyezett debreceni tagintézményébe, a főiskolára – mai nevén a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karára.

 – Tehát Debrecennek vetted az irányt, ahol abban az időben – kit ad Isten? – Ági tanult.

Sándor: Év végén még levizsgáztam, az utóvizsga utóvizsgáján épp csak átmentem zenetörténetből (Ági, aki zenetörténetet tanít a Váci Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnáziumban, csöndesen mosolyog a férje oldalán), azután gondolom, felizzottak a telefonvonalak, és engem átvettek a debreceni cselló tanszakra.

– Debrecenben már simán ment minden?

Sándor: Azt nem állítom, ugyanis a cselló mellől azért itt is szabadságoltak egy évre… Elhangzott a kérdés a fegyelmi tárgyalásomon a diákönkormányzat vezetőjétől: „Igazgató úr, most akkor ki akarja rúgni vagy sem?” És nagyon beégett az agyamba, hogy Kedves Tamás, az akkori intézményvezető és egyben csellótanárom azt válaszolta: „Magam sem tudom.” Ez megrendített, hogy ő is bizonytalanná vált. Végül kicsit zűrösen, de Debrecenben végeztem, pesti pecséttel.

 – Ágival hogyan ismerkedtetek meg? Gyanítom, hogy Debrecenben téged megelőzött a híred. A tehetségedről is és az áthelyezés történetéről is.

Sándor: Nos… igen. Azt hiszem.

Ági: Tudni kell, hogy tanév végén nekünk a diplomahangversenyek körül zajlott az egyetemi életünk. A záróhangversenyek után azzal viszonoztuk egymás szívességét, hogy meghívtuk a közreműködő partnereinket egy közös ünneplésre. Sanyi mindenkinek segített, egymást érték a koncertek és így a bulik is, előbb-utóbb meg kellett ismerkednünk egymással. Amikor ez megtörtént, az egész éjszakát végigbeszélgettük, és onnan mentünk villámsújtottan másnap órára. Én eleinte egy boglyas fejű, fura alaknak láttam…

Azután nekiláttam megszelídíteni, ő meg elrabolta a szívemet egy gesztenyés kuglóffal. Így indult közös életünk.

 – Sejtettem, hogy a gasztronómiának része lesz a történetben.

Ági: Igen. (mosolyog) Azért, mielőtt esküvő lett volna, kétszer adtuk vissza a gyűrűt egymásnak.  Végül négy év után mégis elrugaszkodtunk, és isteni gondviselés volt, hogy mindketten Győrben kaptunk állást. Sanyi a Győri Filharmonikusok szólógordonkása lett, én pedig a győri konzervatóriumban tanítottam. Emellett egyházzene szakra jártam a Zeneakadémiára, és év végére már kopogtatott első lányunk, Nonó.

Sándor: Időközben egy budapesti együttesnek, a Sonora Hungarica Kamarazenekarnak lettem tagja, így egy idő után Győrből fizetés nélküli szabadságra mentem, majd később ettől a munkahelytől végleg búcsút vettem. Rendesen szívritmuszavart, gyomorfájást produkáltam ugyanis a nagyzenekarban, így rá kellett jönnöm, hogy én nem az az alkat vagyok, aki egy ilyen hatalmas apparátusban megtalálja a helyét. Szívesen megcsinálok mindent, de nem biztos, hogy abban a ritmusban, akkor és úgy, ahogy más akarja. Egy nagy zenekar nehezen visel el egy különbözően gondolkodó embert, az nem egy demokratikus műfaj. Nekem belső szükségletem, hogy felfedezzem, egyedül kutassam ki, megértsem, amit játszom, a zene mögötti gondolatot, amely létrehozhatja a megszólaló csodát.

Így tudunk vele olyat alkotni, ami eddig még nem volt, és ez talán egy kis részlete lehet a teremtésnek. Számomra ez az élet!

– Ennek a belső igénynek azért van árnyéka is. Összeházasodtatok, gyereket vártatok. Ezt a döntési folyamatot, belső szabadságigényt hogyan élte meg a feleséged?

Sándor: Együtt toljuk a szekeret, egyszer az egyik, máskor meg a másik. Azért mindig volt valami biztos állásom, tanítottam, koncerteztem kamarazenészként. De valóban volt az életünkben némi bizonytalansági faktor.

Kép

Szászvárosi Sándor

 – Ági, Nonó születésekor „ugrottál el” először úgy, hogy nem látszódott a túloldal. Házasok voltatok, de nem volt még közös fedél a fejetek fölött...

Ági: Kezdő tanárként Győr és Budapest között ingázva a Zeneakadémián egyházzenét is hallgattam. Mi ketten a zenén keresztül és együtt jutottunk el Istenhez, a hithez. A nehéz helyzetekben mindig megkaptuk azt az isteni gondviselést, amire szükségünk volt. Előfordult olyan időszak az életünkben, hogy minden csatorna eldugult, akkor például kaptam egy kántori állást lakással, és a saját lakásunkat ki tudtuk adni. Ez már három kislány mellett történt, Sándor pedig akkor Bécsbe járt ki viola da gambát tanulni.

– Akkoriban azt mondtad nekem, nagyon szereted Sándorban azt, hogy nagyot mer álmodni. Ma már megvalósult álomról beszélünk, de akkoriban ebből alig látszott valami.

– Kezdetben albérletben laktunk és a barátainknál is, egyszer még egy pedagógusszálláson is. Hárman voltunk egy barátunk egyetlen szolgálati szobájában, miközben a Dunakanyarban házakat néztünk egyetlen fillér nélkül, de mire kijöttem a szülés után a kórházból, mégis volt hova hazamennünk. A főbérlő mindig mondta: „Majd, ha a Sándor befutott zenész lesz!” Amikor végül felépült a házunk, akkor a kántori munkát és lakhatást kellett feladni, és hinni abban, hogy az új ház fenntartása saját erőből menni fog. Három gyerekkel vettük meg a félkész házat, és négy gyerekkel költöztünk be végül.

Léptünk valamire, ami még nem is látszott, és mire áthelyeztük a testsúlyunkat, már a kő is ott volt a lábunk alatt.

 – A viola da gamba hogyan jött be az életetekbe?

Sándor: Egyszer csak csörgött a telefon egy belvárosi kávéházban, Győrben, ahol engem akkoriban el lehetett érni. Ági telefonált, hogy most van a bemutatója egy új művészfilmnek, azt nézzem meg, nagyon jó. Ez volt a Minden reggel, amely a viola da gambáról szóló gyönyörű film. Mire vége lett a vetítésnek, úgy éreztem, ez az, amivel foglalkoznom kell, mert valami olyan szépet, áldottat adott, amit nem akartam kihagyni az életemből. És elkezdett ez folyamatosan csöpögni a lelkembe. Akkoriban kezdtek el hazajönni azok, akik külföldön már tanultak ilyet.

 – Milyen kérdésedre volt ez a hangszer válasz? Mi az, amit megtaláltál benne?

Sándor: Ami nincs benne a csellóban, egy egészen finom dolgot. Mintha egy olajfestményt egy akvarellképpel hasonlítanék össze. Az egyik erőteljesen tárgyiasult alkotás, a másik egy végtelenül intim, légies, belső történés. Lélekrezdülés.

A 17. századot megelőző időszakban, a gamba fénykorában a zenészek óriási megrendeléseket kaptak az egyháztól olyan művekre, amelyek Istent dicsőítették. Annak a zeneszerzőnek, aki az egyik nap templomi zenéket írt, másnap világi muzsikát komponált, nem volt ideje levetkőzni az Istennel való kapcsolatát akkor sem, amikor profán hangszeres zenét írt: Isten dicsősége áthallatszott.

A gamba dinamikai lehetőségei – mint általában a régi hangszereké – nem olyan szélesek, mint a mai csellóké, de ebben a lekicsinyített világban én megtalálom a mindenséget, a nekem kedves arányokat, az intimitást.

Bécsben, majd Lipcsében tanultam már felnőttfejjel játszani ezen a hangszeren, három kislányom mellől utaztam, hogy megszerezzem a tudást. Később Magyarországon beindítottuk intézményes keretek között az alap, majd a középfokú viola da gamba-képzést. A növendékeim ma már jelen vannak a hazai és nemzetközi zenei életben, köztük a szintén gambán játszó, jelenleg énekművésznek tanuló lányom, Kata is.

 – Van olyan tér, ahol kifejezetten szívesen játszol?

Sándor: A régizenének különösen jót tesz a szakrális tér, a visszhangos épületek, templomok. A legkülönösebb helyszín, ahol koncertezhettem, az a horvátországi Cres szigetén, a Stanzia Castellani-birtokon, egy erdei tisztásra szervezett fesztivál volt. Egyszerűen létrehoztak egy színpadot, és a közönséget lócákra ültették le. 2019-ben, a legutóbbi alkalommal még az áramszolgáltatás is megtréfálta a fesztivál szervezőit. A kottáinkat megvilágító zseblámpák szokatlan, bensőséges atmoszférát kölcsönöztek a zenéinknek. Milyen jó, hogy akusztikusan játszunk, és nincs szükségünk erősítésre! Ez egy tökéletes pillanat volt.

Régi álmom egy koncertsorozat szervezése Magyarország középkori templomaiba.

De zenei térnek tekintem a YouTube-csatornámat is, ahol szintén közel lehet vinni a zenét a közönséghez. Ági az operatőr, én vagyok a vágó-editáló, illetve az előadó is. Ezek a frappáns, néhány perces videók szerintem nagy lépést jelentenek az új zeneszerető közönség megteremtéséhez.

– Azon gondolkodom, hogy a sajtkészítést, lekvárfőzést, kolbásztöltést hogyan hozzam szóba.

Sándor: Ezeket egyszerűen fogyasszuk el minden filozófia nélkül. (nevet)

 – Ági, az udvarotokon rohangáló tyúkok ötletét, akik a legváltozatosabb francia neveket viselik, te hogyan fogadtad?

Ági: Annyi csodát kaptunk az életünkben, amelyekre mindig mondhattunk volna nemet is. Kaptunk hozzájuk elég erőt, elszántságot is. Miért pont a tyúkokon kapnánk mattot?

Hellászban a hagyomány szerint a Leukadé (Lefkada) fokról vetették magukat a tengerbe a reménytelen szerelmesek, ám hasonló, „Lovers' Leap” nevű tenger fölé magasodó hegyszirteket szinte mindenütt találhatunk a világon Jamaicától Wales-en át Ausztráliáig.

Ennek a sajátos elmezavarnak nevet is adtak: a görögök ereosznak, hereonnak, erótosznak, az arabok alasnak, kuturubnak, al-iszknek, a középkori latin szerzők pedig egyebek közt hiereosnak, iliscinek, epilepsia amatoriának vagy furor eroticusnak, nevezték, amelybe állítólag sokan bele is haltak. Elepedtek, megszakadt a szívük, elemésztették, ledöfték vagy halálra éheztették magukat bánatukban.

A kór tüneteit legszebben és legtömörebben a görög költőnő, Szapphó írta le, akit Kölcsey gyönyörű fordításában idézek:

„Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
égi tűz ömlik tetemimre végig,
zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak
éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
reszketek, fúlok, s halavány virágként
hervadó színnel rogyok a halálnak
karjai közzé.”

Az orvosi szakirodalom ezek mellett általában még a kór következő tüneteit sorolta föl: étvágytalanság, szabálytalan érverés, beesett arc, nyugtalan tekintet, pislogó, könnytelen szem, szétszórtság, száraz nyelv, verítékező tenyér, közömbösség, kóros fogyás, zavaros vizelet, önkéntelen magömlés vagy orgazmus.

Az ókori és középkori orvosok a betegség ellenében a következő terápiákat javasolták: erőt adó ételek, italok, különösen bor fogyasztása, forró vagy hideg fürdő, testmozgás, szórakozás, szex, érvágás, verés vagy végső esetben kasztráció... Ám akadtak emberségesebb módszerek is, egyes arab orvosok a szeretett személy szidalmazását vagy meglesését kiábrándító helyzetekben (például ürítkezés közben) ajánlották orvosságul.

A szerelembetegségnek a középkori orvosok szerint oka lehetett a melankolikus alkat, ám a szemmelverés, a szerelmi bájital vagy a ráolvasás, a bűvölés hatása is.

A szerelembetegséget Platón szent betegségnek nevezte, Arisztotelész pedig okaként egy kényszerképzet rögzülését jelölte meg. A nagy humanista, Marsilio Ficino epe-betegségnek tartotta, míg Paracelsus a mérgezések közé sorolta a kórt. A 17. századtól egyre inkább az elmezavar vagy az azóta szintén elfeledett hisztéria egyik változataként emlegették, míg a 20. századi pszichiátria teljesen el nem feledkezett róla.

A klasszikus szerelembeteget véleményem szerint manapság leginkább depressziósként diagnosztizálnák, és azonnal gyógyszerekkel tömnék tele. Már ha egyáltalán betegnek tartanák.

– Mi az első emlékük egymásról?

Ildikó: Én a közös játékokra és a nagy pancsolásokra emlékszem élénken.
Éva: Én arra, hogy gyerekként nagyon féltem a villámlástól. Ilyenkor Ildi mindig átjött az ágyamba és megnyugtatott.

– Ezek szerint teljes volt a harmónia önök között, és nem civakodtak túl sokat.

Ildikó: Gyerekkorunkban folyton összehasonlítgattak bennünket, de emiatt sosem lett bennünk tüske egymás iránt. Az emberek egyszerűen csak nem akarták megérteni, hogy attól, mert ugyanaz a vér csörgedezik bennünk, még két önálló személyiség vagyunk, más-más képességekkel, gondolatokkal és habitussal.
Éva: Apróbb viták a mai napig előfordulnak köztünk, olaszosan, temperamentumosan bizonygatjuk a magunk igazát, de sosem haragszunk egymásra, és nem hordozunk tüskét a szívünkben.

A kis veszekedések Ildinek köszönhetően általában őrületes nevetésbe torkollnak, merthogy remek a humora.

Ildikó: Szerintem kijelenthetjük, hogy rendkívül összetartók vagyunk.
Éva: Apukánk egyébként szobrászművész volt, s a munkájából fakadóan sok érdekes ember – vallási és politikai vezető, színész, író – fordult meg nálunk. Mi mindig bemehettünk közéjük, és elmondhattuk a véleményünket az adott témákban. A szüleink ezt mindig hagyták, sőt, bátorították. Talán ezért megy kettőnk közt is gördülékenyen és őszintén a kommunikáció.

– A gyógyításra is szüleik bátorították önöket?

Ildikó: Apukánk szerette volna, hogy valamelyikünk orvos legyen. Évi állatorvosnak készült, de feladta, amikor szembesült azzal, milyen is egy állatot elaltatni.
Éva: Na, igen. De engem apukám tanított szobrászkodni is, hátha… Nem voltam rossz benne, de mivel tudtam, hogy kiváló művész sosem leszek, inkább másfelé szerettem volna elindulni. Először kipipáltam azokat a szakmákat, amik nem érdekeltek, vagy amikhez nem volt tehetségem. Abban már gimnáziumban biztos voltam, hogy valamit a biológiával szeretnék kezdeni, és mindig a fülembe csengett, amit a szüleink plántáltak belénk: „Ha valami nem működik körülöttünk, azt javítsuk meg!” Innen nyertem a motivációt az orvosi hivatáshoz.

Úgy gondoltam, szép lenne, ha endokrinológusként, diabetológusként és obezitológusként (elhízástudomány) javíthatnék az emberek egészségi állapotán.

Szerintem rendkívül izgalmas dolog hormonokat vizsgálni és megfigyelni, hogyan függ össze a hormonrendszer a lélekkel, az életmóddal, az étkezési szokásokkal, a fizikai környezettel. Közel áll hozzám a holisztikus szemlélet is, így bizonyos esetekben van, hogy továbbküldöm a pácienseket természetgyógyász kollégához.

Kép

Dr. Bajnok Éva és Dr. Bajnok Ildikó - Kép: Jónás Jácint

Ildikó: Nekem sokáig fogalmam sem volt arról, mi szeretnék lenni. Egy ismerősöm tanácsára jelentkeztem a  Pető András Főiskola konduktor-tanító szakára, és nem bántam meg, sőt, a mai napig szerelmes vagyok a hivatásomba! Mindig azt szoktam mondani, hogy én nem dolgozom, hanem játszom a gyerekekkel, úgy, hogy közben szinte észre sem veszik, hogy fejlesztem őket. A cél a lehetőségek szerinti legnagyobb önállóság elérése, s hogy azok a szülők és gyerekek, akik eljönnek hozzám, nyugodtabban és elégedetten távozzanak.

– Diploma után közel két évet töltött a Pető Intézetben a korai fejlesztés területén, aztán több évig Németországban, egy rehabilitációs klinikán dolgozott különböző korosztályokkal, majd tizenhét évig erősítette a Honvéd Kórház csapatát. Jelenleg újra a Pető Intézetben dolgozik, emellett alapítványok, szervezetek munkáját is segíti tanácsadóként, és előszeretettel alkalmazza a Pető-módszert.

Ildikó: A Pető-módszer lényege, hogy még súlyos sérülés esetén is lehetőség van aktivitás révén bizonyos fokú önregenerálódásra. Fontos, hogy a mozgássérült gyerekek vagy babák visszanyerjék elvesztett képességeiket, és képesek legyenek aktív, tartalmas és minél önállóbb életre. Játékos formában, az életkori sajátosságokat figyelembe véve énekkel és mondókával tanítom meg a gyerekeket a saját korlátaik és képességeik ismeretére, használatára, miközben komplexen fejlesztem az egész személyt. Az énekek, mondókák, versek ritmust adnak a mozdulatoknak, meghatározzák a tevékenység ütemét, kiváltják és fenntartják a mozgást. 
Éva:

Ildivel egyébként dolgoztunk együtt a Honvéd Kórházban – ahol folyton összekevertek minket – és Németországban is, ekkor volt szerencsém bepillantani a munkájába. Komolyan mondom, ő egy varázsló!

Amellett, hogy mindig végtelenül türelmes a gyerekekkel, olyan atmoszférát képes teremteni a foglalkozásokon, amelyben mindenki a legjobbat hozza ki magából. Egyszer magamra hagyott a gyerekekkel, és adott egy kis feladatot is. Öt perc után úgy elfáradtam, hogy azt hittem, menten elsírom magam. Ekkor tudatosult bennem, mennyire megterhelő az ő munkája mind fizikálisan, mind pedig lelkileg.

– Megtudtuk, miben rejlik Ildikó szuperereje. Na és Éváé?

Ildikó: Nagyra értékelem Évi kitartását és akaraterejét. Elképesztően keményen képes megdolgozni a kitűzött céljaiért, és azt hiszem, az eddig elért eredményei önmagukért beszélnek, különösen az, hogy a doktoriját summa cum laude minősítéssel végezte, és hogy Chicagóban is dolgozott kutatóként. A sportban is rendkívül elszánt: mire én felkelek, ő már végzett is a futással és a spinninggel. Mindig lenyűgöz továbbá, ahogyan a pácienseivel és hozzátartozóikkal kommunikál.

Néha szoktam is neki mondani, hogy már-már túl kedves és türelmes velük, de persze tudom, hogy ha azt szeretné az ember, hogy a betegek bízzanak benne, akkor mindez elengedhetetlen.

– Van egy bátyjuk is, de ha jól tudom, ő nem orvosi pályán tevékenykedik.

Éva: Ő apukánk első házasságából született, tizenhat évvel idősebb nálunk, és bár nem együtt nevelkedtünk, nagyon szeretjük egymást. Ő egy igazi főnix: bármilyen helyzetben képes feltalálni magát, három végzettséggel rendelkezik, és folyamatosan fejleszti magát.

Kép

Dr. Bajnok Ildikó és Dr. Bajnok Éva - Kép: Jónás Jácint

– Mit tekintenek eddigi legnagyobb szakmai sikerüknek?

Éva: Van, hogy sokszor elmondom ugyanazt egy páciensnek, de van, hogy csak évekkel később derül ki, hogy követve a tanácsaimat jobban lett. Engem ez abban erősít meg, hogy az állhatatos munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.
Ildikó: Számomra az a legnagyobb öröm, amikor tinédzserként odajönnek hozzám azok, akiken akkor segítettem, mikor még egész picik voltak. Volt például egy kislány, aki születése után nem sokkal stroke-ot kapott, epilepsziás epizódja is volt. Sokat dolgoztunk együtt, és az édesanyja is megfogadott mindent, amit tanácsoltam. Most a kislány egy cserfes óvodás, akiről anyukája rendszeresen küld videókat nekem.

És ha már itt tartunk, eszembe jutott egy megható történet Éviről is.

Volt egy betege, egy hajléktalan bácsi, akiről az orvosok már kezdtek lemondani. A nővéremet kivéve. Sokat beszélgetett a bácsival, s kiderült, hogy nagyon szeret olvasni. Csakhogy tönkrement a szemüvege, és nem tudja megcsináltatni, így olvasni sem tud. A nővérem sokat vívódott, és végül úgy döntött, hogy a zárójelentésbe becsempészi a szemüveg összegét. Hiába mondták neki a többiek, hogy ez butaság, mert a bácsi úgyis csak elissza a pénzt. A bácsi egy hétvégén kikéredzkedett a kórházból, de megígérte, hogy visszajön időben a zárójelentésért. Kiderült, hogy dolgozni ment, csak azért, hogy Évinek vehessen ez doboz csokoládét hálája jeléül. Aztán még egyszer visszatért, hogy megmutathassa neki a szép új szemüvegét. Az egész karácsony előtt történt, és mi úgy éltük meg, mint egy csodát.

– Valóban gyönyörű és megható történet. Önök folyton adnak, és feltétel nélkül segítenek, pedig ez nyilván előbb-utóbb megcsapolja az ember energiáit. Hogyan töltődnek fel?

Éva: Sporttal. Nagyon szeretek egyedül futni, számomra a csend és az énidő nagy kincs. Régebben lelkifurdalásom volt amiatt, ha munkán kívül nem válaszoltam minden hívásra és üzenetre, aztán megtudtam, hogy Pál Feri atya, akit nagyra becsülök, rendszeresen tart úgynevezett embermentes szerdát. Kipróbáltam, és nekem is bevált.
Ildikó: Engem leginkább a természet és a kirándulások töltenek fel, na meg a családdal közösen eltöltött minőségi idő. Évek óta együtt járunk nyaralni Éviékkel. Nekem nincs gyermekem, de az övéikkel ilyenkor nagyokat játszom, bolondozom. Büszke vagyok arra, hogy ennyire jó közöttünk a kapcsolat, és hogy egymás testvérei vagyunk.
Éva: Ahogy én is!

A londoni Hatton Gardenben, ebben a viszonylag kicsi városnegyedben legalább háromszáz cég kereskedik drágakövekkel, arannyal, platinával és különféle ékszerekkel. A közösség belterjes, mindenki ismer mindenkit, az üzleti kapcsolatok bizalmi alapon működnek. A kimondott szónak szerződésértéke van, mivel nem minden tranzakcióról készül dokumentum. Nem is minden működik törvényesen: a Hatton Garden-i üzleti folyamatok egy része az árnyékos, láthatatlan zónában zajlik.

Az egyik legfontosabb épület a 88-90-es szám alatt található Hatton Garden Safe Deposit Ltd.

Hét emeletnyi területet hatvan bérlő népesít be, a többségük ékszerész.

Az épület arról híres, hogy az alagsorában található a környék legbiztonságosabbnak tartott páncélterme.

1946-ban, egy sokadik rablás után készült. Fél méter vastag, megerősített beton szarkofágjában majdnem ezer páncélrekesz rejtőzik, ezekben pedig senki nem tudja pontosan, mi minden. Számos jómódú ember hordja ide a javait, sokan olyan pénzt és értéktárgyakat, amiknek az eredetéről nem szeretnének nyilatkozni. És persze a környék szinte minden ékszerésze itt tartja a drágaköveit.
A helyiek bíznak a páncélteremben, pedig a biztonsági intézkedések egyáltalán nem kiemelkedőek. Az épület főbejárata nap közben nyitva van, az alagsor irányába vezető ajtókat pedig néhány biztonsági őrön, négy-ötjegyű pinkódos zárakon és hagyományos riasztókon kívül nem védi semmi. Az ósdi lift ugyan nem áll meg az alagsorban, de a régi ajtó még most is ott van a liftaknában.

Mindezek tudatában hét tapasztalt londoni bűnöző 2015-ben elhatározta, hogy ezen a helyen kísérlik meg Nagy-Britannia valaha végrehajtott legnagyobb szabású rablását. Tapasztalaton az ő esetükben azt kell érteni, hogy a legtöbben a hatvanas-hetvenes évek óta foglalkoznak bűnelkövetéssel.

Nyugdíjas korú bácsikról van szó, akik a maguk idejében komoly rablásokat hajtottak végre, és utoljára még a 21. században is le akartak bonyolítani egy komoly ügyletet.

Az ötletgazda egy bizonyos Brian Reader volt, aki 2015-ban már betöltötte a hetvenhatodik életévét. Előrehaladott prosztatarákja és más komoly betegségei miatt döntött úgy, hogy nincs vesztenivalója. Egyik társa, Terry Perkins tagja volt annak a bandának, amelyik 1983-ban végrehajtotta Nagy-Britannia addigi legkomolyabb rablását harmincmilliárd forint értékben. A Hatton Garden-i rablás idején már súlyos cukorbeteg volt. Danny Jones hatvanévesen is kiváló fizikai formában volt, és évtizedes börtönbüntetései ellenére részt akart venni az évszázad rablásában. Az ötvennyolc éves Carl Woodnak hatalmas tartozása és Crohn-betegsége volt, a hetvenöt éves John „Kenny” Collins szintén súlyos cukorbetegséggel küzdött, majdnem teljesen süket volt, és egyre súlyosbodó demenciában szenvedett. A hatvanéves, inkontinens, csípőprotézises William Lincoln, valamint egy fiatalnak mondható, negyvennyolc éves vízvezetékszerelő, Hugh Doyle szintén beszállt a bandába.

Maga a rablás teljesen valószínűtlen volt már az első pillanattól kezdve. A 2015-ös húsvét és pészah előtti napokban minden környékbeli ékszerész elhelyezte az értékeit az alagsori páncélrekeszekben.

Április 2-án hosszú sorokban, türelmesen álltak, és mire eljött a zárás, a páncélteremben elképesztő vagyon halmozódott föl. Háromnapos hétége következett. Ekkor egy valószínűtlen figura jelent meg az épület előtt: sovány, kék kabátos ember, aki vörös parókát és micisapkát viselt, a vállán pedig egy fekete táskát hordott. Természetes mozdulatokkal elővette az épület kulcsait, majd bement. Ő volt a banda nyolcadik tagja, akit a rendőrség később csak Basil néven emlegetett. Basil volt a belső ember: kikapcsolta a riasztókat és a kamerákat is.

Kép

Kép: Unsplash / Fedro Scarsetto

Nemsokára egy fehér furgon jelent meg, amelyből munkásruhás emberek szálltak ki. Fényvisszaverő mellény és munkavédelmi sisak volt rajtuk. Azonnal elkezdtek mindenfélét kipakolni a kocsiból: táskákat, szerszámokat és két óriási, kerekeken gurítható szemeteskonténert. A rablók alaposan felszerelkezve érkeztek: három napnyi munkára készültek. Terry Perkins előrelátó módon három napra elég inzulint is magával vitt. Kenny Collins egy kulccsal a szemközti irodaépületbe ment, és elhelyezkedett egy jó előre kibérelt helyiségben. Ő volt az őrszem, bár később kiderült, hogy leült egy fotelbe, és azonnal elnyomta az álom.

Basil beengedte az öt rablót a vészkijáraton, majd a hallban beszálltak a liftbe, felmentek a második emeletre, majd áramtalanították. A földszinti liftajtót felfeszítették, és a liftaknában lemásztak az alagsorig. A liftajtót ott is könnyedén kinyitották, és nemsokára szembetalálták magukat a páncélterem fél méter vastag betonfalával. Észre sem vették, de az egyik riasztót nem sikerült rendesen hatástalanítani, ezért hamarosan megjelent az utcán az épület egyik tulajdonosa, később pedig a rendőrség.

Mivel azonban behatolásnak nyomát sem látták, és teljes volt a csend, mindannyian megnyugodva távoztak.

Az alagsorban ezalatt a rablók elővették a magukkal cipelt Hilti DD350-es, negyven kiló súlyú, gyémántfejes fúrót, majd nemsokára nekiláttak a munkának. Egész éjszaka dolgoztak: három, egymással átfedésben lévő lyukat fúrtak a falba, és már másztak volna be a páncélterembe, de váratlanul beleütköztek egy acélfalba. Kiderült, hogy a kamra belső elrendezésével nem voltak tisztában, és véletlenül az acél páncélrekeszek hátoldala felől kezdtek fúrni. Ekkor elővettek egy Clarke-pumpa nevű, tíz tonnás erőt kifejtő hidraulikus szerszámot, és azzal estek neki az acélnak. A pumpának azonban ez sok volt, és tönkrement.

Ezzel látszólag elfogytak a lehetőségeik. Reader, a vállalkozás kiötlője fogta magát, metróra ült, és hazament. A többiek viszont nem adták fel. Felkelt a nap, péntek reggel volt, ők pedig elmentek egy közeli szerszámboltba, és vettek még egy Clark-pumpát. Ez már működött. Hatalmas zajjal, iszonyú felfordulást hagyva maguk mögött bejutottak a pácélterembe, és nekiláttak feltörni a kilencszázkilencvenhat páncélrekeszt.

Kalapáccsal, feszítővassal és sarokcsiszolókkal dolgoztak egészen szombatig, és bár csak hetvenhárom rekeszt sikerült feltörniük, ez is hatalmas vagyont jelentett.

Nyersgyémántokat, csiszolt drágaköveket, ékszereket, valamint készpénzt, arany- és platinarudakat, zsákmányoltak. Elfogyott az idejük, öregek, betegek és kimerültek voltak, így aztán hazamentek. A zsákmányt a két szemeteskonténerben halmozták föl, majd éppen úgy, ahogy jöttek, távoztak. Az utcán járkáló emberek megint végignézték az egész felvonulást, mint ahogy három napig hallgatták az épületből áradó zajokat is.

Amikor a tulajdonosok felfedezték a rettenetes pusztítást, és kihívták a rendőrséget, mindenki elképedt az akció merészségén. A lelki szemeik előtt kommandósruhás, akrobatikus ügyességű hollywoodi macsók jelentek meg, akik vérfagyasztó profizmussal hajtották végre az akciót. Aztán a nyomozás egészen más irányba vitte őket. A Hatton Gardenben és környékén működő százhúsz utcai kamera felvételeit elemezve hamar megtalálták a banda másik autóját, egy Mercedest, amint többször is végigjárja az utcát. Ezzel a kocsival mentek a rablók hidraulikus pumpát venni, így máris megvolt Danny Jones. A rablók ráadásul elkövették azt a hibát is, hogy az akció előtt és után is saját mobiljaikon beszélgettek. Ezek után a rendőrség egész nap követte a nyugdíjasokat, bepoloskázta mindegyikük kocsiját, sőt, bekamerázta a kedvenc kocsmáikat is. Hamarosan jó minőségű felvételeken nézhették, amint az öregurak nevetve dicsekszenek az „évszázad rablásával”. A legnagyobb probléma az volt, hogy nyelvészeket és szájról olvasó szakembereket kellett alkalmazni, mert senki nem értette azt az ízes kelet-londoni szlenget, amit egymás között beszéltek.

A kommandósok akkor csaptak le a banditákra, amikor éppen egy hordozható olvasztókemencében készültek beolvasztani az elrabolt arany- és platinarudakat egyikük lakásán.

A bíróság a legtöbbjüket hat vagy hét év börtönbüntetésre ítélte, ami az életkorukra is tekintettel nem kevés. Halmazati büntetésként újabb éveket kell leülniük, ha nem fizetik vissza az ellopott javakat. Ez utóbbira nincs sok esély, mivel a betyárbecsület ezeknek a régi vágású bűnözőknek alapérték. Terry Perkins 2018-ban meghalt a börtönben, a többiek egyre betegebbek, és valószínűleg egyiküknek sincs már sok hátra. Ahogy a rendőrök mondogatták, az öregurak azért buktak le ilyen hamar, mert régi vágású, analóg bűnözők voltak egy hipermodern, digitális korban.

Basil, az ismeretlen segítő az egyetlen, akit nem fogtak el. A kilétére sem derült fény, hiszen a társai nem árulták be.

Így aztán akár él, akár nem, elmondható róla, hogy tökéletes bűntényt követett el. A saját része a zsákmányból több, mint amit egy átlagember el tud képzelni. Ráadásul a széftulajdonosok részben illegális tevékenységei miatt soha nem fog kiderülni, pontosan mi tűnt el és mekkora értékben. Az elrabolt pénz és tárgyak értéke – becslések szerint – összességében a százmilliárd forintot is elérheti.

– Mindig aktív pihenéssel töltitek a nyarat?  

Bálint: Talán nem csak a nyarat. Amikor csak tehetjük, kimegyünk a természetbe. Az evezés pedig egy közös szerelem, amit külön-külön a szüleinktől kaptunk. Mind a ketten olyan családban nőttünk fel, ahol a dunai evezés a nyár elengedhetetlen része volt. Amikor megismerkedtünk, akkor derült ki, hogy mind a ketten ugyanazt értjük a dunai reggeleken és tábortüzeken. Most pedig együtt fedeztünk fel új táborhelyeket, holtágakat, és kipróbáltuk az éjszakai evezést, ami felejthetetlen emlék a csillagok alatt, a Duna vizén.  
Anna: A kalandozásainkban az úton levés a fontos, lehetőleg minél érintetlenebb természeti környezetben. Kicsit olyanok vagyunk, mint egy vándorkaraván. 

– A közösségi oldalaitokra feltöltött kirándulós, evezős képeken látszik, hogy kutyusaitok sem a bezártságot vagy a tévé előtti heverészést részesítik előnyben.  

Bálint: Ők mindenhova jönnek velünk, az a komfortos számukra, ha úton vagyunk. Szeretnek barangolni a természetben, nagyon élvezik azt is, amikor csónakban és vízben lehetnek. A vizslánk kacsafüggő, erőteljes vadászösztön buzog benne, de persze csak kergeti a kacsákat, nem bántja őket.  
Anna: Egy falkát alkotunk, nekik csak az a fontos, hogy együtt legyünk. Van egy tizennégy éves pulinak hazudott uszkárunk is. Azért mondjuk rá, hogy puli, mert ha kimondom azt a szót, hogy uszkár, rögtön bevillan előttem egy kép egy felnyírt, decens bojtos kutyáról, amitől nagyon messze áll. Ő igazi hippi öreglány.  

– Hogy a természet fontos szerepet játszik az életetekben, mi sem bizonyítja jobban, mint az esküvőtök: egy Balaton-felvidéki faluban házasodtatok össze, rengeteg kutya volt a vendégekkel, és mezítláb, a fűben táncolt a násznép.  

Kép

A nagy nap. Horváth Sisa Anna és Jaskó Bálint - Kép: Petra Pako Photography

Anna: Eleve kötetlen, laza mezítlábas esküvőt szerettünk volna, ahol mindenki otthon érzi magát és együtt lehetünk pár napot. Lehetőséget arra, hogy mindenki megérkezhessen lélekben is, és érdemi időt tölthessünk együtt. Olyan helyet akartunk, ahol kiszakadhatunk kicsit a hétköznapokból.  

Hatalmas ajándék, hogy minden ténylegesen olyan lehetett, amire vágytunk. Igazából csináltunk egy minifesztivált. (nevet) 

– Négy évvel ezelőtt, az Oltári csajok forgatásán ismerkedtetek meg. Mi volt az első benyomásotok egymásról? 

Anna: Már korábban tudtunk egymásról, de nem dolgoztunk még együtt. 
Bálint: Aztán jött az Oltári csajok castingja, én meg azt sem tudtam, ki az a Horváth Anna. Sisaként élt bennem.  
Bálint: Szóval már a castingon is nagyon néztük egymást, de a forgatás idejére szépen félreraktuk az egymás iránti vonzalmat, és szemellenzősen csak a munkára koncentráltunk. A sorozatban a karaktereink egymást kerülgették, ami által rengeteget beszélgettünk a forgatási szünetekben párkapcsolatról, családi mintákról vagy akár a házasságról.  

Jó barátokká váltunk, megismertük egymás érzéseit, gondolkodását, szemléletmódját, még jóval azelőtt, hogy egy párt alkottunk volna.  

Ez hozzásegített bennünket ahhoz, hogy olyan nyíltan kommunikáljunk egymással, amilyen nyíltan csak lehet. Kiderült, hogy szinte mindenben nagyon hasonlóan gondolkodunk, és azonos az értékrendünk. Mindketten Budán nevelkedtünk, ennek köszönhetően sok a közös ismerősünk, az egész kultúrkörünk egy tőről fakad, hasonlóan emlékszünk a fiatalabb éveinkre, például, ha kimondjuk, hogy Moszkva tér, akkor nemcsak egy fizikai teret értünk alatta, hanem azt a megfoghatatlan és sok esetben megfogalmazhatatlan hangulatot, amit számunkra akkor és most jelentett és jelent.  
Anna: Amikor napi 15–16 órákat dolgozol együtt valakivel, akkor megismered őt minden szélsőséges idegállapotban és helyzetben. Nekünk megadatott, hogy vegytisztán lássuk egymást, ki tudott alakulni közöttünk egy nagyon őszinte és tiszta hangvétel, ami szerintem ma is a kapcsolatunk alapja.  
Bálint: Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy amikor szembesültünk azzal, hogy megtörténik velünk a csoda, vagyis hogy megtaláltuk egymást, két teljes hétre sokkot kaptunk. Mint amikor valaki azt mondja: „Ezt kerested annyira? Na, itt van, akkor lehet csinálni! Tessék, itt a nagy Ő!”  

– Aztán rá egy évre megtörtént a lánykérés… 

Anna: Bálint nagyon ráfeszült a gyűrűválasztásra. Fél éven át szorongott. 
Bálint: Aztán végül sikerült kiválasztanom a tökéletes gyűrűt, és egy karácsony előtti egész napos főzés és nagytakarítás után, december 23-án este mondtam Sisának: „Gyere, menjünk!” 
Anna: Én persze nem értettem, hova kellene nekünk menni hulla fáradtan, macinaciban.  
Bálint: De szerencsére jött velem, kimentünk az erdőbe, egy számunkra fontos helyre. És ott szerintem Sisa már sejtette, hogy lesz valami… 

Kép

Horváth Sisa Anna és Jaskó Bálint - Kép: Petra Pako Photography

– Úgy tudom, Bálint mindig is színész szeretett volna lenni, de a te életedet, Anna, sokáig a műugrás határozta meg. Mi volt az oka, hogy az előbbi mellett döntöttél végül? 

Anna: A versenysport komoly elköteleződéssel jár, gyerekként nyolc-kilenc edzésem volt minden héten. Mellette elkezdtem Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiójába járni, ami szintén rengeteget adott. Majdnem tíz éven át műugrottam, ami hihetetlen tapasztalat, számomra ez a sport ötvöz mindent, jelen van benne az adrenalin, szépség, finomság, bátorság, dinamikusság és lágyság.  

Egy ponton viszont választanom kellett, hogy vagy a trambulinon töltöm az életem, vagy teret adok másnak is. Kíváncsi voltam, és ez hajtott a színház felé. 

– Bálint, téged mi vonzott a színjátszásban?  

Bálint: Már gyerekként is imádtam játszani, remekül elszórakoztattam ezzel magamat és a testvéreimet. A legtöbb társammal ellentétben az iskolai ünnepségeket én sosem tragédiaként vagy kötelező rosszként éltem meg – boldogan, önszántamból jelentkeztem szavalni. Pozitív visszajelzéseket kaptam, a színjátszás által megszerettem az irodalmat is. Színészként nagyon nagy ajándék, hogy szerepek által az ember beleláthat több életbe, gondolkodási univerzumba és megoldási lehetőségbe, amelyeket összevethet a sajátjával. Az pedig, hogy ezt lehet munkaként végezni, csak hab a tortán! 

– Miben változtatok, amióta együtt vagytok?  

Anna: Magamhoz képest teljesen lenyugodtam, sokat finomodtam. Bálint megfontoltsága pozitívan hatott rám.  Előtte sokkal szeleburdibb voltam, és ha eszembe jutott egy ötlet, rögtön rápörögtem.  
Bálint: Igen, Sisa valóban olyan volt, mint egy vadló. Csak ment előre, tett-vett, megvalósított, ezer fokon égett, amivel néha nehéz volt lépést tartani. Én döntéshelyzetekben voltam túltöprengő. Amióta együtt vagyunk, ez megváltozott, és már nem kell több nap ahhoz, hogy eldöntsem, hova szervezzünk egy interjút. 

– Milyen tulajdonságokat szerettek leginkább egymásban?  

Bálint: Vannak olyan helyzetek az életben, amikor a legtöbb ember elfárad, nyűgös lesz, elkedvetlenedik, de Sisa máshogy van bekötve. A legnehezebb szituációkban is képes összeszedni magát. Ilyenkor olyan lesz, mint egy szélroham, ami magával ránt mindenkit. A forgatáson is ő buzdította a többieket, hogy gyerünk, álljunk fel, csináljuk még ezt meg! 
Anna: Bálint pedig olyan, mint egy suttogó. Van benne egy nagyon őszinte figyelem, ami kifinomultsággal, érzékenységgel, empátiával párosul. Mivel ezzel a tisztasággal tekint a világra, minden konfliktushelyzetben és stresszes szituációban képes oldani a környezetében lévőket. Bárkinél át tudja törni a gátakat. 

Mi nem összecsiszolódtunk, hanem összeolvadtunk az évek során. 

Beépültünk egymás személyiségébe, úgy, hogy közben külön-külön is erősebbek lettünk. Nagyon hálásak vagyunk, amiért ajándékba kaptuk az élettől egymást.  

Mert akkor úgy vesz el, hogy ad, úgy enged szabadon, hogy velem marad. 
Határtalan öröm tölti el minden reggel, csupán mert felébredtem, és egészséges vagyok.

Számára a legkisebb eredményem is óriási ünnep: berakok egy kockát a dobozba, és táncra perdül örömében. De átérzi azt is, ha valami apróság miatt bömbölve sírni kezdek. 

Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor gyanút fog, ha büdös a pelenkám. Én tudatlanul eljátszanék a kakiban, csak azt érezném, hogy valami viszket. Ő kérés nélkül is felemel, és bolondozva játszik velem, míg megszabadít a rám száradt mocsoktól. 
Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor tehetek bármit, a gyereke maradok. Nincs ebben a kapcsolatban semmi érzelmi zsarolás. 
Mert nem sértődik meg, ha évekig rá se hederítek. Végig figyeli, hogy mit babrálok a játszószőnyegemen, de nem szól bele.

Az is lehet, hogy az erkély széle felé mászom, de engedi, hadd menjek. Az utolsó pillanatban persze felkap. Hogyan is hagyhatná elveszni a saját gyerekét? 

Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor néha leveszi a vállamról az iskolatáskát. Akkor nem mindenért én felelek, nem minden rajtam múlik. Elengedhetem a hibáimat, nem kell szoronganom többé. Lehetek hármas tanuló, kettes is. A bukásnak nem örül, de végig súg az osztályozóvizsgán. Utána még fagyizni is elvisz. És akármennyi gombócot kérhetek. 
Mégsem kényeztet el, mert kijelöli a követendő utat. Ami nekem jó, nem neki. Illetve neki is, mert ő nekem akar jót. 
De elsősorban együtt lenni akar. Hiányzom neki, ha sokáig nem találkozunk. 
Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor érdemes lenne többször visszanéznem. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Amikor megláttam ezt a képet, felkiáltottam. De hiszen itt a jobb szélen, elől, a két hölgy között, fekete fürdőkosztümben, fekete hajával, a csöndes mosolyával, fehér kis kalapjában, ez Tera tánti! Végigbogarásztam a képet, nézegettem a víztől és a játéktól boldog nyakig beöltözött fürdőzőket, kerestem ismerős arcokat, talán találtam is. És közben eszembe jutott a Bivalyosi fürdőzés története, a lángoló nyárban Tera tánti megkísértése, ahogy ő fogalmazott, s a mese velem maradt. Azzal a simogató melegséggel, ami mindig elöntött, ha az emlékek sűrűjéből, valahonnan messziről Tera tánti integetett felém.

A történet, ahogy minden történet, messzire nyúlik. Abban a nagy Monarchiában a birodalom távoli városaiba vitték az újoncokat még békeidőben is. Feldmann Péter temesvári borbélylegény így került bakának Pápára. Míg leszolgálta az idejét, megismerte a kékfestő ruhájában korzózó szorgalmas cselédlányt, Fekete Katalint. Megszerették egymást, s Péter, amikor megkapta a leszerelő levelét, megkérte Katalin kezét. El is vette feleségül, el is vitte magával a messzi Temesvárra. Katalinnak a legkisebb, legkedvesebb húga volt a nevetős, táncoslábú Teréz. Egyszer meg is látogatta a nővérét, s abban a gyönyörű városban csak ámult, bámult. Katalinnak akkor már öt gyermeke volt, s a vékonydongájú, örökké borotváló borbély mellett egyre nehezedő élete. Valami betegség kínozta, az orvos pihenést és hegyi levegőt javasolt, na, de hol volt pihenés a kis borbélyüzlet szomszédságában az öt gyerek mellett. S a fiatal asszonyka várta a hatodikat. A gyerek épen, egészségesen meg is érkezett, de Katalin a gyerekágyból csöndesen elment ebből a világból. Olyan csöndesen, ahogy élt.

A táncoslábú Teréz újra elutazott a messzi Temesvárra. Őszinte szívvel megsiratta Katalint, mert ezt a testvérét szerette a legjobban. És többé nem ment haza, Pápára. Ott maradt a borbély házában a gyerekekkel. Nem feleségnek, édes mostohának.

A vőlegénye, egy derék pápai kékfestőlegény nem jött vissza a Piávé mellől. Tera tánti egyszer csendesen azt mondta.

– Tudod, kislányom, az életem végéig vártam valami hírt felőle. Akkor is, amikor már rég tudtam, soha nem fog onnan érkezni semmi, se hír, se levél.

A borbély családjában sok zsíros kenyér, még több rántott leves fogyott, de minden gyerek kijárta az iskolát, a lányok ropogósra vasalt ruhákban, a fiúk rájuk szabott nadrágokban jártak, az ismerősök csak csodálták, hogy bír Tera tánti ilyen szépen tartani, járatni, emberségre nevelni ennyi gyereket. Mert ő varrt az egész családra, ügyesen főzött, művelt egy kis kertet gyümölcsössel a Gyárvároson túl, onnan kikerült a konyhára sok minden. Minden gyerek, még a lányok is szakmát tanultak, Tera tánti ügyelt a jó modorra, tánciskolába is beíratta őket. Nyáron a Begára jártak fürdeni, meg a Bivalyosba, egy elárasztott hatalmas kavicsgödörbe, a valahai legelő helyén. Később kiépült, mesélte Tera tánti, igazi fürdőhely lett, kabinokkal, fapallós járókkal a víz fölött.

– Hát itt, a Bivalyosban – mesélte Tera tánti – itt kísértett meg az ördög, kislányom.

Egy barnabajuszos vidám suszter volt az a bizonyos ördög, negyven évesen öreglegénynek számított, s feleséget keresett, mondván, hogy meg akar komolyodni. Valaki Tera tántit kommendálta neki, aki illett volna hozzá a harminc évével, karcsú derekával, mindig derűs lényével. A bemutatás megtörtént, a suszter először elámult, aztán felkérte a kerthelység asztalától, aztán meg beleszeretett. Hogy a tánti mit gondolt, azt a hamis mosolya mögött nem lehetett még csak sejteni sem, de a susztert gusztáló gyerekeknek azt mondta, ne féljenek, bármi lesz, őket soha el nem hagyja.

Történt, hogy az augusztusi kánikulában fölpakolta Tera tánti az egész famíliát és a vasárnapi ebéd után kimentek a Bivalyosba.

– Jaj, te el nem tudod gondolni, hogy néztünk ki azokban a fürdőruhákban! Még a vállunk se látszott ki belőlük. A hajunkat kendővel fölkötöttük, vagy kalapot tettünk a fejünkre, úgy mentünk a vízbe. A fakabinokból lépcsőn lehetett beleereszkedni. Hát én ott szépen mártózom nagy óvatosan, amikor észreveszem, a palló végén ott a suszter. Csíkos dresszben, nagy integetésben. Gyorsan bebújtam a vízbe nyakig. Azért valahogy mégis csak jobb volt felöltözve találkozni. A suszter utánam lépegetett, ő is elmerült, úgy köszöntöttük egymást. Nagy meglepetés nagysád, hogy itt találom! – mondta, és lebukott a víz alá. Tetszett nekem a suszter, főleg, mert vidám ember volt, felbukva rögtön a bajuszát törölte szét szépen. A gyerekek akkor már ott visongtak körülöttem. Mikor szanaszét úszkáltak, a suszter közelebb úszott és azt mondta. Kedves Teréz nagysád, szeretném megkérni a kezét! Itt a vízben? – kérdeztem, mire azt mondta, minek ezt halogatni, és a víz alatt megsimogatta a karomat. Na, még, gondoltam, ez egy potyázó, szép kis lánykérés így mezítelenül. Azt válaszoltam hűvösen, talán illene nyakkendőt kötni, ha az ember lánykérőbe megy. És akkora csapkodásba kezdtem a vízben, hogy szegény suszter csak hápogott. El is úszott. Ő is, meg az esküvő is. Azt hiszed bántam? Egy cseppecskét sem…!

És nevetett, ahogy csak ő tudott. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Sok gyermek álmodik arról, hogy nagy sportoló vagy híres ember lesz, de csak kevesen vannak közülük, akik felnőve beteljesítik az álmukat. Székely Éva is álmodozó kislány volt. Még aprócska óvodásként elkezdett úszni, és nyaranként az édesanyja alig tudta kikönyörögni a strandon a medencéből. 1939-ben 12 évesen egy margitszigeti iskolai versenyen fedezte őt fel Sárosi Imre, a Fradi úszóedzője. A szülei csak úgy engedték meg, hogy a lányuk edzésekre járjon, ha nem ront a tanulmányi eredményén. Kemény edzések hatására Éva már tizennégy éves korában felnőtt csúcsokat döntött meg.

1941-ben egy versenyen megállították a rajtkövön, hogy nem számít „fajtisztának”, ezért nem úszhat, de a kislány azért is beugrott a vízbe, és megnyerte a versenyt.

A zsidótörvények miatt a háború végéig nem engedték versenyezni. Éva azonban tovább edzett, és a háború éveiben tanulta meg a pillangózást, amely ekkor még a mellúszás egy verziójának számított. Amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, Éva és barátnője edzésre menet szembetalálkoztak a német csapatokkal a Margit hídon, akik lelkesen integettek a zsidó lánynak. Amikor megérkeztek az uszodába, Sárosi edző azonnal hazaküldte őket. Nehéz hónapok következtek Székely Éva életében, ő azonban makacsul szembeszállt a sorssal: „Eldöntötték, hogy kiirtanak minket, én pedig eldöntöttem, hogy olimpiát nyerek” - írta a Sírni csak a győztesnek szabad című könyvében.

Budapestiként Éva és családja nem került be az Auschwitz felé tartó transzportba, viszont a nyilas hatalomátvétel után eljöttek érte is, hogy a Dunába lőjék. A történetet a Megúsztam című kötetében mesélte el, amely a korábbi beszámolóiból kimaradt epizódokat tartalmazott az életéből. Egy razzia során egy nyilas magával akarta vinni, azonban az édesapjának volt annyi lélekjelenléte, hogy kijelentse: a lánya nagy úszó, ne vigyék el. A tiszt az arcába hajolt, és gúnyosan megjegyezte, hogy akkor biztos szereti a vizet. Éva a feszült pillanat ellenére is látta, hogy a tisztnek az egyik szeme barna, a másik kék. Nem tudni, miért, de a nyilas végül otthagyta. Később, az ötvenes évek közepén egy budapesti versenyen Éva megdöbbenésére viszontlátta a nyilas tisztet, aki akkor már őrnagy elvtársként adta át neki a díjat.

A könyvében leírja, hogy a nyilasok végül elvitték őt egy menettel, és tankcsapdákat ásattak vele. A nőkből álló században elterjedt a hír, hogy Óbudára viszik őket, amiről tudták, egyet jelent a transzporttal és a haláltáborokkal. Budapest felé irányították őket, és menet közben Éva valahol a távolban meghallotta a Himnuszt, amit szinte égi jelnek érzett: ekkor eldöntötte, hogy ő megszökik, túléli, és olimpiai bajnok lesz. Egy barátnőjével sikeresen megszökött a már zilált menetből, amelynek tagjait Bergen-Belsenbe vitték, és többségük soha nem tért vissza. Éva hihetetlen elkötelezettségét az is mutatja, hogy amikor hazatért, még az ostrom alatt is folyamatosan lépcsőzött, hogy ne veszítse el az edzettségét.

Miután véget ért a háború, újrakezdődtek az edzések egy új világban és egy új politikai rendszerben, amelyben Székely Éva nem érezte magát otthon.

Családja üzletét államosították és mindenüket elvették, a szüleit többször is ki akarták telepíteni. Éva a körülmények ellenére is tovább hajszolta az álmát, az olimpiai aranyérmet. Az 1948-as londoni olimpiát 12 év kihagyás után rendezték meg. Azonban Székely Éva az olimpia előtt mellhártyagyulladást kapott, amely akadályozta a felkészülését. 200 méteres mellúszásban csak negyedikként csapott a célba, és egy rövid ideig úgy érezte, a gyermekkori álma soha nem teljesedik be. A londoni olimpia alatt vigasza szerelme, Gyarmati Dezső, a későbbi olimpiai bajnok vízilabdázó volt, akivel két évvel később, 1950-ben házasodtak össze. Közös életük első periódusa a Rákosi-diktatúra legkeményebb időszakában telt. A hatalmas nyomás ellenére sem volt hajlandó meghajolni a diktatúra előtt: amikor arra kérték az úszónőt, hogy lépjen be a pártba, Éva közölte, hogy akkor lép be, ha mindenki, aki nyilas volt, előbb kilép.

Székely Éva az 1948-as kudarc után folytatta az edzéseket és a versenyzést. A szülei bölcs tanácsára hallgatva, hogy ne hanyagolja el a tanulást, közben gyógyszerész szakot végzett, és még dolgozni is elkezdett. Segítséget jelentett a felkészülésében, hogy a 200 méteres mellúszásban volt még egy hozzá hasonló képességekkel rendelkező magyar úszónő, Novák Éva, akivel rendszeresen tudott csatázni. Ekkor már a külföldi sajtó a különlegesnek számító pillangózó mozdulata miatt „pillangókisasszonyként” becézte. A könyvében leírja, hogy a helsinki olimpiára való kiutazás előtt Rákosi Mátyás meglátogatta a csapatot, és Éva okozott a vezetőség számára néhány forró pillanatot. Rákosi ugyanis megjegyzést tett az úszó kis termetére, mire Éva visszakontrázott, hogy Rákosi se valami magas. Végül azonban elérkezett az olimpia, és sikerrel kijutottak a játékokra. Ismeretes, hogy a diktatúra szörnyűségei ellenére a magyar csapat minden idők legsikeresebb olimpiáját teljesítette Helsinkiben, 1952-ben.

Székely Éva túlélte a holokausztot, az új rendszer nyomasztó iszonyatát, és 16 évvel azután, hogy eldöntötte, megnyeri az olimpiát, valóban felállhatott a dobogó legfelső fokára, és neki szólt a himnusz.

Kép

Szívós István vízilabdázó, Székely Éva olimpiai bajnok úszónő, Tumpek György Európa-bajnok úszó 1954-ben, a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában - Kép: Fortepan, Adományozó: Sárosi Imre

Az olimpiai győzelem után két évvel, 1954-ben megszületett Székely Éva és Gyarmati Dezső kislánya, Andrea. Az 1956-os forradalmat követően kiutaztak az Egyesült Államokba, de másfél évvel később hazatértek Magyarországra. A visszatérést súlyos meghurcolás követte, kihallgatások, vádaskodás és az, hogy 1960-ban csak egyiküket engedték ki a római olimpiára. Éva maradt otthon, és ezzel véget ért az úszókarrierje. 1964-ben Gyarmati Dezső elvált Székely Évától.

Mit tehet egy sportoló, ha véget ér a karrierje? Székely Éva is az edzőség mellett döntött, mint megannyi visszavonult sportoló. Legfontosabb tanítványa saját lánya, Gyarmati Andrea lett, akit egészen az olimpiai ezüstig segített. Éva kemény edző és édesanya volt, aki megkövetelte a lányától, hogy mindig rendet tartson maga körül, jól tanuljon és keményen eddzen. A kislánya hozzá hasonlóan gyerekkorától szerette a vizet, és ő is, akárcsak az édesanyja, arra vágyott, hogy olimpiai bajnok legyen. Az anya-lánya duónak nem voltak könnyűek az edzések, a BVSC-ből kiutálták őket. 1972-ben a már Európa-bajnok Gyarmati Andrea esélyesként utazhatott ki az olimpiára, és a szülei a lelátóról figyelték, hogy fő számában, 100 pillangón harmadikként, majd 100 háton másodikként csap a célba. Székely Éva a könyvében leírja, hogy amikor látta a lányát a dobogó második fokán, a fejében lejátszódott Andrea addigi élete, és feltette magában a kérdést, hogy vajon helyes pályára terelte-e a lánya életét azzal, hogy gyerekként levitte az uszodában – hiszen nem volt hatalma rá, hogy odaadja neki az aranyérmet.

Székely Éva hosszú életet élt, és az őt ért nehézségek, csalódások ellenére is pozitív, optimista tudott maradni.

Megúsztam című könyvében azt írta, hogy ha a barátai megkérdezték, hogy van, mindig azt mondta: boldognak érzi magát. Egyszerűen nem engedte meg magának – még akkor sem, amikor oka és alkalma lett volna rá –, hogy a boldogtalanság érzése behatoljon a lelkébe. Még azt is el tudta engedni a füle mellett, amikor a nyolcvanas években az uszodában leszólták egykor nagyszerű időeredményeit. Túlélte az üldöztetést, túltette magát azon, hogy elárulta őt a hazája, hogy a fiatalsága egy diktatúra árnyékában telt és hogy élete szerelme elhagyta őt. Mindig ment tovább, gyerekeket tanított, dolgozott, nevelte a lányát, és elégedetten tudta élni az életét. 2020-ban, 92 éves korában hunyt el.

Források:
Székely Éva: Sírni csak a győztesnek szabad, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981.
Székely Éva: Megúsztam, Sport, Budapest, 1989.

Üveges szemmel eltöltött munkaidő, a fontos döntések elhalasztása, egyik feladatról a másikra ugrálás, unalom és nyugtalanság váltakozása, notórius rosszkedv – milliók élik át a nyári vakáció után visszatérve a munkahelyükre. A nyaralás utáni depresszió egy, a pszichológia által valóban ismert állapot. Angolul post-vacation blues-nak, vagyis a vakációt követő levert hangulatnak nevezik.

A szabadság, a tenger- és tópart, a jókedvű kirándulások és a nagy vacsorák utáni levertség tünetei között szerepel az alvászavar, koncentrációs problémák, feledékenység, ami általában rövidebb idő alatt rendeződik. A másik oldalon ugyanakkor az év közben legalább három hetet szabadságon töltők várható élettartama a statisztikák szerint emelkedik. Tehát a visszatérés negatív érzései ellenére érdemes a pihenésre is koncentrálni.

És hogy mit tehetünk ellene? Érdemes (újra) megtalálni, hogy mi motivál minket a munkában, illetve, hogy mi fontos számunkra, milyenek is vagyunk valójában.

A kialakuló és legyőzendő stressz ugyanis csak részben állhat összefüggésben a hormonokkal, saját gondolkodásunk is befolyásolhatja az érzéseinket. Ilyenkor jellemzően a vakáció napjaihoz, eseményeihez, élményeihez hasonlítjuk a szürke hétköznapokat, ami egy komoly kontraszthatást idéz elő. A „nyaralós énünk” által megélt pillanatokat ezért még a reálisnál is sokkal érdekesebbnek tartjuk. A munkába visszatérve pedig már meg is mutatkoznak rajtunk a vakáció utáni levertség tünetei: a szomorúság, a fáradság, a szorongás, de akár a motiválatlanság is.

Egy új, szakértők által összeállított személyiségteszt kitöltésével hamar megismerkedhetünk munkahelyi énünkkel, ami abban is segítséget nyújt, hogy megtudjuk, újabb kihívások, elismerések vagy éppen a szeretetteljes légkör szükséges-e ahhoz, hogy a hétköznapokban megtaláljuk a munka örömét, vagyis újra a helyünket a nyár utáni időszakban.

A teszt itt érhető el. Töltsd ki most, és vészeld át a posztvakációs időszakot könnyebben!

Göröngyös út a „repülésig”

Van, hogy szinte kifut a világból és rekordot repeszt, meg olyan is, hogy ugrás közben úgy érzi: repül. Pedig nem indult könnyen a története. Ekler Luca sportos nagycsaládba született, a nagyszülei közül hárman is testnevelő tanárok voltak (egy pedig közgazdász), a szülei mérnökök. Három öccse, Bendegúz, Zsombor és Botond vízilabdáznak. Ő maga tízéves koráig versenyszerűen teniszezett, ám akkor egy edzésen váratlanul rosszul lett, és bekövetkezett a baj, amely után másfél hónapot kellett kórházban töltenie. Szerencsére a mozgásfunkciói a rehabilitáció során helyreálltak, a küzdelmes időszakot maga mögött hagyva már csak néhány maradványtünet nehezíti a mindennapjait. – „Van, hogy nem tudok két poharat egyszerre elvinni a kezemben, vagy nehezebben fogom össze a hajam, illetve kötöm be a cipőfűzőm. Ha rossz kedvem van, ez nyilván bosszantó, de ma már nevetni is tudok rajta – mondja. – A rossz emlékek is a részemmé váltak, sok minden szép váltotta fel őket, a cserébe kapott élmények megerősítettek. Egy percig nem volt kérdés számomra, hogy felépülök és újra sportolni fogok, ehhez az optimizmushoz persze kellett a családom és a barátaim támogatása is.”

Egy év után kezdhette újra a sportolást, és több másik sportág kipróbálása után kötött ki – édesapja ötlete alapján – az atlétikapályán. Eleinte az épek mezőnyében versenyezve mindig érzett egy kis hátrányt, ahogy ő fogalmaz, mintha lett volna egy titka, amiről a többiek nem tudnak. 2017-ben aztán látta a parasportoló Biacsi-ikreket a világbajnokságon futni, ezt követően ment el a szükséges vizsgálatokra, amelyek után – tekintettel a központi idegrendszeri sérülésére – ő is parasportoló besorolást kapott (T38-as kategóriában, amely az enyhébb sérüléssel bíró versenyzőket foglalja magában). Közben távolugróként az épek korosztályos, U23-as válogatottjába is bekerült, a hátrányt ott is sikerült leküzdenie. Jelenleg is integráltan edz és versenyez köztük is, mert a parasportolóknak évente csak egy hazai versenye van, és a nemzetközi szintű felkészüléshez több megmérettetés kell.

Kép

Ekler Luca és testvérei

Úgy véli, az épek arra tanítják, hogy számára sincs határ, a parasport-versenyeken pedig már ő húzza magával felfelé a többieket.

Előfordult, hogy a versenytársak edzői megköszönték neki, hogy egy-egy rekordjával felrázta a mezőnyt, hiszen vele rivalizálva a többiek is egyéni csúcsot értek el. Egy külföldi cikkben úgy fogalmaztak róla, hogy letette a névjegyét, mondjuk ki: klasszisnak számít a mezőnyben.

Nem feledi, honnan indult, másoknak is segít

Az edzője is klasszis, Szalma László egykori fedett pályás Európa-bajnok távolugró, akivel remekül kiegészítik egymást a munkában. Az első trénere, aki a válogatottban nemzetközi versenyen kísérte, Szikora Gyula viszont sajnos már nincs köztünk. – „Ő azt mondta, a parasportban sok mindent látok majd, amin egyszerre fogok tudni sírni és nevetni, de ha nagy dolgokat érek el, sose felejtsem el, hogy honnan indultam. Azóta minden hónapban egyszer felvillan egy kis emlékeztető a telefonomon erről, és elgondolkodom, miken mentem keresztül – oszt meg egy fontos és megható információt a TFSE szombathelyi sportolónője. – A versenyzőtársaimmal pedig kölcsönösen felnézünk egymásra, és akikkel angolul vagy németül tudunk kommunikálni, szurkolunk, biztatjuk a másikat, gratulálunk egymásnak a versenyek után. Sajátos hangulata van a fogyatékosággal élők küzdelmeinek, hiszen pontosan tudjuk, hogy a másik is milyen nehéz utat járt be. Éppen ezért óriási jutalom, egy álom megvalósulása, hogy sportolóként élhetek. Semmit nem csinálnék szívesebben! Ráadásul olyan emberekkel találkozhatok így, amely találkozásokról talán nem is álmodtam. Éreztem korábban is, hogy vár még rám valami nagyobb dolog, de idő kellett, hogy kialakuljon. Amikor a pályán ugrani készülök, ma is mindig elmosolyodom, hogy ezt csinálhatom. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak!”

Kép

Ekler Luca - Kép: Bartlomiej Zborowski

Reméljük, az a mosoly Tokióban is látható lesz, noha Luca életének eddigi legnagyobb versenye nyilván sok izgalommal is jár majd (versenyszámai augusztus 28-án, 31-én és szeptember 4-én lesznek). A mentális felkészülésben sportpszichológus is segíti.

„Ott már nem lesz helye izgulásnak! Csak én leszek és a pálya, meg amit a legjobban szeretek. Élvezni fogom mindazt, amiért eddig megdolgoztam. Nem is tűzök ki konkrét eredményt, csak ki akarom hozni magamból a legjobbat”

– jelenti ki, miközben tudjuk, hogy az a legjobb a nyár eleji Európa-bajnokságon a 400 méteres síkfutás világrekordja volt, de távolugrásban is Luca a csúcstartó. Pedig 22 évesen még versenyzőként is csak az útja elején jár, de már most gondol arra, mi lesz az aktív pályafutása után. A Testnevelési Egyetem sport- és rekreációszervezés alapképzése után az atlétikaedzői mesterképzést végzi, és további szakirányokat is tervez. Kisebb csoportokat edzett is már, a jövőben is szívesen tartana integrált tréningeket épeknek és parasportolóknak, akár gyerekeknek. Már most is sok fiatalnak szolgál iránymutatással, érzékenyítő és motivációs előadásokat tart. „Egyre több olyan ember keres meg, akikkel korábban nem beszéltem, de mondják, milyen jó, hogy a történetem által betekintést nyerhettek a parasportba, mert eddig nem ismerték, vagy nem tudták, milyen, mostantól viszont szurkolni fognak nekünk. Ebből is látom, hogy van értelme és célja annak, amit csinálok.”

A hitére mindig támaszkodhatott

Sokan olyan dilemmával is megkeresik, hogy egészségi problémájuk, illetve fogyatékosságuk van, és Lucától várnak tanácsot: lehet-e belőlük parasportoló, ő milyen sportágat ajánlana nekik, tud-e valakit, aki segíthet. „Ez már komolyabb felelősség, hiszen a szavak, amiket egy ilyen embernek mondok, hatással lehetnek az egész életére. Jó érzés, hogy mernek hozzám fordulni, én pedig örömmel segítek, hiszen a parasport óriási lehetőség annak, aki sérülést szerzett vagy azzal született – magyarázza. Egy másik óriási – nem is csak lehetőség, hanem azon túl – segítség lehet bárkinek, aki kihívások előtt áll, a vallás.

Kép

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve - Kép: Ambrus Marcsi

Luca családja amennyire sportos, annyira vallásos is, ahogy ő fogalmaz, már a születése előtti időktől része az életének a hit.

„A Jóistenhez való viszonyomon a sérülésem sem változtatott. Hiszek benne, hogy az is pont azért történt, mert Istennek más célja volt velem, mint amire addig készültem. Fiatalon kellett feldolgoznom, de már akkor is olyan erős támaszt jelentett a hitem, amelyhez mindig fordulhattam. Ez is egy hasonló vonal az életemben, mint a parasport, hihetetlenül jó emberekkel találkozom általa. Természetes volt, hogy az eredetileg 2020-ra tervezett, csak a járvány miatt elhalasztott budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra önkéntesként regisztráltam, még nem tudva, hogy 2021-ben végül összecsúszik a paralimpiával.”

A szervezők azonban így is megkeresték, hogy ha az előkészületekben és a rendezvénysorozat első napjain nem is tud részt venni, önkéntes hírnökként segítsen hírét vinni a kongresszusnak. Ferenc pápa szentmiséjén a Hősök terén és lehetőség szerint az előző esti gyertyás körmeneten már ő is szeretne jelen lenni (a NEK szeptember 5–12. között zajlik, a pápa ünnepi zárómiséje 12-én lesz). „Nagy boldogság, hogy ez a feladat is megtalált, mindig fontos volt számomra a kereszténység ügye. Évente egyszer katolikus családtáborban szoktunk részt venni a Zala megyei Bázakerettyén, ahol reggelente misével kezdünk, és esti imával zárjuk a napot. Az a közösség rendkívül sokat ad nekem! A Halleluja című dal magyar átiratát a családom a közösséghez tartozó Király Péter vezetésével külön felénekelte, ez a felvétel és más gitáros egyházi énekek szoktak megnyugtatni, ha egy verseny előtt esetleg nagyon izgulnék. A NEK kapcsán az ugyancsak önkéntes hírnökként ténykedő Tóth Gabival is megismerkedtem, aki felajánlotta, hogy bármikor hívjam fel, ha lámpalázam lenne. Így kapcsolódnak össze az életem különböző szálai, ahogy a régi cserkészcsapatunkból és most már a sportéletből is vannak jó barátaim. Velük és a párommal együtt teljes az életem” – árulja el a parasport nagykövete, aki mindjárt azt is hozzáteszi, hogy nem csupán ő az, hiszen a sorstársai mindannyian nagykövetek.