A történet 

Képzeljünk el egy fantasztikus országot, Kumandrát, ami valamilyen különös okból sárkányalakú a térképen. Az emberek békében és harmóniában élnek, nemcsak egymással, hanem a köztük járó igazi sárkányokkal is. Egy napon azonban valamiféle gonosz erő támadja meg a vidéket, és tartja rettegésben a lakókat. A sűrű, fekete, füstszerű drúnok alaktalanul és fenyegetőn suhannak, bárhol képesek felbukkanni és egy szempillantás alatt kővé dermesztenek minden élőlényt. A sárkányoknak nem marad más választásuk, minden csepp varázserejüket egy különleges ékkőbe sűrítik és feláldozzák magukat, hogy megmentsék az emberiséget. Az ékkőbe zárt sárkánymágia elzavarja a drúnokat és feléleszti a kővé vált embereket. Bár a sárkányok eltűnnek, legalább az emberek békében, elégedettségben élhetnek tovább. Ugyanakkor semmit sem tanulnak a leckéből, összefogás helyett viszálykodás alakul ki köztük, amely végül háborúba torkollik. Kumandra darabjaira hullik, az egyes tartományok pedig körülbástyázzák magukat, és ádáz ellenségként tekintetenek egymásra. Féltékenységük és irigységük oka pedig a már említett, sárkánymágiával átitatott, felbecsülhetetlen értékű ékkő, amelyet az egyik tartomány őriz. Innen származik főhősnőnk, Raya is. 

Raya édesapja ügyes harcossá képezte ki a kislányt, és az ékkő őrzőjévé avatta. Az apa álma az, hogy egyesítse az egymástól elszakadt területeket, mert hiszi, hogy a barátságosság, a kedvesség, a tisztelet és a bizalom még nem ment ki a divatból, és bár lehet, hogy szokásainkban és kultúránkban különbözünk, de éppen ezektől a különbségektől lehetünk mégis egyek, mert mindenki hozzátesz valamit a nagy egészhez. Raya bár szkeptikus, mégis megpróbál apja nézetei szerint cselekedni, ám sajnos rossz embert tüntet ki a bizalmával, amelynek következtében a drúnok ismét pusztításba kezdenek, a világuk pedig talán örökre és visszavonhatatlanul megváltozik.

Rayának szembe kell néznie a tettei következményeivel, és meg kell próbálnia helyreállítani a felborult egyensúlyt. Barátjával útnak indul, hogy megtalálja az utolsó sárkányt, és egyesítse a széttöredezett világot. 

Rayának útja során szembesülnie kell a ténnyel, hogy bármilyen éles eszű, bátor és tehetséges is valaki, attól még akadnak olyan problémás helyzetek, amelyekben elkél a segítség. Meg kell tanulnia segítséget kérni és elfogadni, bátorságot kell gyűjtenie az ismerkedéshez és a bizalomhoz, mert a másikkal való kapcsolódás az egyetlen esély arra, hogy a kifelé prezentált maszk mögött megláthassuk az emberek valódi arcát. 

A gyanakvás pszichológiája 

Társas lények vagyunk, ami egyben azt is jelenti, hogy boldogságunk és boldogulásunk sem csupán az egyéni indíttatásainktól függ, hanem a minket körülvevő környezet is szerepet játszik benne. Ahhoz, hogy ebben az útvesztőben eligazodjunk, meg kell találnunk a kételkedés és a bizalom kényes egyensúlyát. 
Egy kis gyanakvás hasznos és természetes reakció, hiszen a kételkedés szemüvegén keresztül könnyebben észrevesszük a fenyegetettséget, ami a védelmünket és a túlélésünket szolgálja.

Fontos, hogy mielőtt bizalmat szavazunk valakinek, meggyőződjünk a becsületességéről, átláthatóságáról, elszámoltathatóságáról és tisztességéről.

De mi van akkor, amikor valaki mindent fenyegetésnek érzékel, csak a rosszat látja meg, és elképzelhetetlennek tartja, hogy valakit a puszta jó szándék vezessen? Ilyenkor érdemes a történésekre és az azokhoz kapcsolódó ítéletekre kívülről és bizonyos távolságból rátekinteni. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Mások is reálisnak látják a gyanúmat? Valóban megalapozott a félelmem? Hogyan magyarázhatnám a történteket, ha alapvetően jóindulatot feltételeznék?” Más szemszögből vizsgálva az eseményeket talán kiderül, hogy a másikat nem a rosszindulat vezérelte, esetleg valamilyen félreértés húzódik meg a háttérben. Érdemes arra is vigyázni, hogy megőrizzük a nyitottságunkat, és egy-egy rossz tapasztalat alapján ne vonjunk le általános következtetéseket. 

Együttműködés vagy versengés? 

A rajzfilm gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt emészthető módon tálalja az együttműködés kontra versengés dilemmáját. Vajon hol húzódik meg a határ az egyéni és a közös érdekek között? Felülírhatja-e egyik a másikat, és egyáltalán lehetséges-e a kéz a kézben haladás? 
A versengés és kooperáció közti választással kapcsolatos legismertebb helyzet a fogolydilemma, amelynek során a foglyoknak arról kell dönteniük, hogy bevallják-e a bankrablást, amit a társukkal együtt követtek el. A játékelmélet klasszikus története szerint a két gyanúsítottat elkülönítve őrzik, majd az ügyész mindkettőjükkel külön-külön ismerteti a helyzetet. Ha egyikük sem vall, 1-1 évet kapnak; ha mindketten beismerő vallomást tesznek, 6-6 év lesz a büntetés; ha pedig csak az egyikük vall, akkor az, aki beismerte a rablást, szabadon elmehet, aki pedig hallgatott, 10 év börtönt kap. A közös érdeket tekintve a helyes stratégia, hogy egyikük sem tesz vallomást, de a legvalószínűbb az, hogy mindkét érintett beismeri a rablást, hogy ezzel elkerülhesse a legrosszabb végkimenetelt. Hasonló szituációt ír le a pánikhelyzet csapdamodellje, amelyben a résztvevőknek egy zsinóron lógó kúpot kell egy olyan palack száján kihúzni, aminek a száján egyszerre csak egy kúp fér ki, miközben a veszélyt jelképezve a palackban a vízszint folyamatosan emelkedik. Ha mindenki együttműködik, és kivárja a sorát, akkor valószínűleg mindenki megmenekül, ha viszont feladják a kooperációt, akkor forgalmi dugó alakul ki, és sokan bennragadnak. 
Általában a másikkal való előzetes tapasztalatainkat használjuk fel annak megítélésére, hogy mennyire várhatunk együttműködést tőle. N. Kollár Katalin és Szabó Éva tanulmányából kiderül, hogy egymást követő interakciók során a versengő magatartásra a másik fél is versengéssel válaszol, míg a kooperáció együttműködést vált ki.

Axelrod szerint a versengés és együttműködés útvesztőjében az optimális stratégia elemei a következők: Soha ne kezdjünk elsőként versengeni! A másik fél versengő magatartására mi is válaszoljunk versengéssel!

Ne tartsunk haragot, ha a másik együttműködővé válik, mi is kooperáljunk! Felejtsük el az irigységet, és ne bánkódjunk azon, ha a másik többet nyer, mint mi! Tartsuk szem előtt, hogy a döntésünkkel a következő interakciót is megalapozzuk! 
A fentiek alapján úgy tűnik, sem az erőltetett együttműködés, sem a versengés életre-halálra nem kifizetődő stratégia. Az előbbi esetében könnyen balekké válhatunk, míg az utóbbi esetében a kapzsiság és önzőség pillanatnyi sikerekhez és örömmámorhoz vezethet, esetleg egy szűk réteg bizonyos ideig még élvezheti is a megszerzett kiváltságokat, ám előbb-utóbb az élet mindenkinek benyújtja a számlát. Megoldást a párbeszéd, a megbeszélés jelent, amikor képesek vagyunk félretenni az előzetes elvárásainkat, és valóban meghallani, amit a másik mondani szeretne. 

Kép

Párbeszédre hangolva 

Talán nincs is általános igazság, hiszen a mesét elnézve minden tartománynak igaza volt valamiben, érzéseik, gondolataik és szenvedésük valós és tapintható, de a saját nehézségeik annyira elhomályosították a tisztánlátásukat, hogy képtelenek voltak a többi tartomány fejével is gondolkodni. Szinte teljesen elvesztették az együttérzésüket a nem szorosan hozzájuk tartozó emberek iránt. Önző érdekből küzdöttek a túlélésért, ez a csata ebben a formában pedig az elejétől kezdve kudarcra volt ítélve. Vajon miért ragaszkodunk körömszakadtáig az álláspontunkhoz, és miért olyan nehéz kitörni az általunk kreált kényelmes és zárt véleménybuborékból? 
A tudomány szerint az előzetes beállítódásunk hatással van arra, hogy miként dolgozzuk fel az eseményeket. Ennek hátterében a kognitív disszonancia húzódik meg, ugyanis amikor egy új információ ellentmond a gondosan felépített világképünknek és identitásunknak, akkor mély belső feszültséget élünk át.

Neurológiai vizsgálatok szerint az agyunk kétségbeesetten torzítja a tényeket, átszínez és radírozgat, hogy azok illeszkedjenek a saját nézeteinkhez.

A disszonáns információk hatására a logikus gondolkodásért felelős agyterület kikapcsolódik, majd amikor a konszonancia helyreáll, akkor az agy érzelmi területe boldogan aktiválódik. A megerősítő torzulás fogalma szerint nem a véleményünket igazítjuk a tényekhez, hanem a tényeket szűrjük és értékeljük aszerint, hogy azok alátámasztják-e a véleményünket. Ráadásul nemcsak a tényeket, hanem a vitapartnert is torzítva érzékeljük: miközben magunkat hibátlannak látjuk, addig a másikat csupa negatív tulajdonsággal ruházzuk fel. 
Ennek feloldása csak úgy történhet meg, ha tudatosan kilépünk elménk börtönéből és a kényelmes véleménybuborékunkból azért, hogy érdemi párbeszédet folytathassunk.

A sikeres kommunikáció feltétele, hogy bármennyire is meg vagyunk győződve az igazunkról, elfogadjuk, hogy a másik nézőpontja is érvényes olvasat.

Nem kell egyetértenünk, de érdemes a megértés igényével fordulnunk az eltérő vélemény felé. Amikor ugyanis előítélettel fordulunk a másik felé, vagy ellenségnek látjuk őt, akkor az megakadályozza, hogy jól értsük a mondanivalóját. Szükség van értelmes vitákra, mert a különböző nézőpontok megismerése és ütköztetése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szélesítsük a látásmódunkat és új, kreatív gondolatok születhessenek. A vita alatt tartsuk szem előtt azokat az egyetemes emberi értékeket, amelyeket nem lehet pénzért megvenni, sem pénzre váltani: megbecsülés, tisztelet, barátságosság, bátorság, bizalom, összefogás, szeretet. Emberiességünknek az a belső magja, ékköve, amelyet csak az élet kalandos útjain, másokkal való találkozásaink nyomán fedezhetünk fel igazán. Ki tudja, talán még az utolsó sárkányt is megtalálhatjuk, ha jó helyen keressük! 

Források: Dúll Andrea és Varga Katalin: Általános pszichológiai gyakorlatok 2. 
N. Kollár Katalin és Szabó Éva: Pszichológia pedagógusoknak 
Elliot Aronson és Carol Tavris: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk)

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Covid-generációnak hívják – saját maguk is – azokat a fiatalokat, akik testközelből élték át a kényszerű otthonlétet, a munkahelyvesztést, a szülőkhöz hazaköltözést, a kisszobából elvégzett egyetemi szemesztereket. A szépnek induló életkezdés után a hirtelen bekövetkező visszalépés sokaknál okozott depressziót. „A bezártság során az alkoholizmus, családi erőszak, öngyilkosság egyaránt megnövekedett, a hosszú távú hatásokat pedig nem is tudjuk. Egy szülőnek egy reménye maradt, hogy talán az ő gyerekét ez nem értini” – mondta Rusvai Miklós a podcastban. A munkakörülményeikre is jelentős, hosszú távú hatást gyakorolt az elmúlt másfél év. A biztos munkahelyek megbecsülésével kevesebb lett a jobhopperek aránya, viszont nagyobb lett a korosztály elvárása a home office és a rekreációs juttatások iránt. A szakemberek véleményét a Lounge Group jelenleg folyó, a járvány munkaerőpiaci hatásait vizsgáló Munkadinamika kutatás is alátámasztja. „Nehezített terepre, de más igényekkel érkezik a Covid-generáció a piacra” – foglalta össze a Századvég Alapítvány kutatója a tapasztalatokat.

A Lounge Group podcastjának különkiadása, már elérhető a Summit Play felületén. A különleges 20. részben Bereczki Enikő, generációs szakértő, Torzsa Gabriella, a Századvég Alapítvány kutatója, Dr. Rusvai Miklós virológus és Lobenwein Norbert, a Sziget és a Volt Produkció fesztiváligazgatója elemezte a járványhelyzet hatását az élet legkülönbözőbb területeire.

Még a szórakozás is új formát kapott: virtuális valóság bulival, otthonról adott koncertekkel és ketrece zárt bulizással egyaránt próbálkoztak a szervezők, de a személyes élményt nem sikerült pótolni. „A másfél évig munka nélkül maradó alvállalkozók közül sokan nem tudnak megmaradni a piacon” – osztotta meg tapasztalatait a fesztiválszervezés kulisszái mögül Lobenwein Norbert.

Az eggyel idősebb, Y-generáció szintén megsínylette a járványt: szendvicsgenerációként a gyerekeikről és szüleikről is egyszerre kellett gondoskodniuk. Ugyanakkor a pandémia pozitív hozadékaként itthon is többmillióan végeztek el egy autodidakta, ingyenes számítógépes tanfolyamot, ami a böngészés, információszerzés, online meeting, bevásárlás, szórakoztató tartalmak (lásd: podcast!) elérését egyaránt magában foglalta. „Megjelent a fordított szocializáció: a fiatal családtagok hatására és tanítására az idősebbek is elkezdtek online szolgáltatásokat használni” – mondta Bereczki Enikő generációs szakértő.

Emellett pedig egy világ tanult meg végre kezet mosni – mondta a válság előtt talán nem is ismert, de mostanában napi legalább két interjút adó virológus –, ami a legnagyobb hozadéka lehet a járványnak. Emellett olyan műveltségre is szert tett az emberiség, aminek egy hasonló helyzetben még nagy hasznát veheti. Ki tudta például két éve, mi az a mRNS, a PCR teszt, vagy a tüskefehérje? Ezek és hasonló érdekességek derülnek ki a Lounge Group jubileumi podcastjából, az L20-ból.

Giuseppe Scelsa két évtizede költözött Magyarországra és építette fel a tóparti házat felesége, Zsuzsa, és ikergyermekeik, Elisa és Orazio számára. Giuseppe nemcsak vegyítette a két nemzet gasztronómiáját, hanem a francia és az angol után magyarul is megtanult, és Zsuzsával ebben a multikulturális közegben nevelték gyermekeiket, akik aztán szabadon választhattak a továbbtanulást illetően: Elisa Budapesten, Orazio pedig Milánóban jár egyetemre.

A járványhelyzetből adódó korlátozások miatt és a digitális oktatásnak köszönhetően azonban tavaly mindketten visszamentek a szülői házba, amelynek alagsorába apjuk munka után minden nap elvonul alkotni.

Az összezártság összefogásra és közös alkotásra indította őket, ennek eredménye lett az ORAZIO's márka első kollekciója. „A körülmények ellenére jó volt együtt lenni a családdal, és tulajdonképpen ez adta az ötletet, hogy itt az ideje alkotni valamit” – meséli Orazio, akiben már érlelődött a gondolat, hogy az öltözködéssel kapcsolatos szemléletét egy saját kollekcióban keltse életre. Nagy hatással volt rá olasz nagyapjának a stílusa, akit szintén Oraziónak hívtak. „Gyakran viselek olyan darabokat, amelyek a nagypapámtól maradtak rám. Ezt a stílust szerettem volna továbbvinni egy márkában úgy, hogy a múlt értékeit a jelen élményeivel kombináljam a jövő generációi számára.”
Apja, Giuseppe 2017-ben kezdett el kidobott, kiselejtezett tárgyakból, fém alkatrészekből, kődarabokból és egyéb hulladékokból művészeti alkotásokat létrehozni. „Mindig is szerettem saját kezűleg készíteni dolgokat. Fiatalkoromban egy időben Angliában antik bútorok felújításával foglalkoztam. Amikor Torinóban éltünk másfél évig, mindenféle régiségekből kezdtem lakberendezési tárgyakat újragondolni. Első lámpáimat a gyönyörű Piemont tartományban tett kirándulásaink során talált uszadékfák, kövek, borostyánágak és régi csillárok elemeiből állítottam össze” – meséli Giuseppe. Minden forma és anyag megmozgatja a fantáziáját: csapágygolyó, pillangó tipli, bádogkancsó, Pannónia-lámpa, falemez – Giuseppe újat alkot mindből. „Az anyagok újrahasznosításának élménye gyerekkoromig nyúlik vissza. Volt egy nagybácsim, aki az ötvenes években már szelektív hulladékgyűjtéssel foglalkozott, virágzó vállalkozást alapított. Amikor édesapámmal több évig külföldön éltünk, Afrikában drótokból összeeszkábált autókkal versenyeztünk.

Irakban pedig, amikor a ruháimat odaajándékoztam egy helyi családnak, a ruhafoszlányaikból összekeményített labdát készítettek másnapra, és azzal fociztunk.

Mindig is elvarázsoltak a régi eszközök, főleg azok, amelyeket kézzel készítettek” – teszi hozzá Guiseppe. 

Kép

Orazio első kollekciójának alapjául apja újrahasznosított fapanelre festett egyik képét választotta. 
„Nagyon örültem, amikor Orazio előállt az ötlettel, hogy az egyik festményemet használja fel a kollekciójához. Nagy büszkeséggel tölt el az a gondosság, amivel a folyamatot végig vitte és minden részletre figyelt. Az ORAZIO's márka elindításával párhuzamosan a »Találkozások« című festmény felhasználásával zárt végű sorozatot indítottam (ez azt jelenti, hogy limitált a darabszám), a másolatok sorszámozottak és a saját kézjegyemmel hitelesítettek. Az 1-es és a 2-es sorszámú kép természetesen Elisa és Orazio tulajdona. Úgy gondoltam, szép emlék lesz mindannyiunknak” – meséli Guiseppe. 
A Találkozások című festményből printelt anyagok készültek, amiket olyan alapdarabokhoz használtak, mint a kifordítható bucket hat, a bandana, a pólók és a sort. Az Orazio x Arte di Pino kapszulakollekció az apa-fiú kapcsolat új megéléseiből született friss és vidám öltözéksor.

A kampányanyagot szintén együtt készítették horvátországi nyaralásuk során egy analóg géppel, filmre fotózva, ahogy ifjúkorában az apa és a nagyapa is fényképezett. 

„A színek erején keresztül a »Végtelen nyár« kollekció a szeretetről, az egyenlőségről, a múlt tiszteletéről és a jövő elfogadásáról szól” – meséli Orazio. „A fazonokat úgy találtam ki, hogy évszakoktól és trendektől független egyedi darabok jöjjenek létre, amelyek egy fenntartható, hosszú életű, családi kapszulagardrób alapjai lehetnek. Minden egy méret, amit az XS-től az L-ig bárki tud viselni, és mindenkin másképp fog állni. Unisex minden darab, így egy család tagjai egymás között váltogatva is viselhetik, ahogy én is viselem a nagypapám ruháit, az édesapámét, vagy éppen ő az enyémet” – teszi hozzá. 
Mivel az egész család életvitelét meghatározza a fenntarthatóság, a ruhák készítésénél is a lehető legkisebb ökológiai lábnyomra törekedtek. A kollekció minden darabja hazai gyártás: egy budapesti, szintén családi varroda műhelyében készülnek. Az anyagok beszerzését és printelését is ők intézik. 

Kép

A család férfi tagjainak alkotó energiái mögött nagy szerepe van a nők munkájának. Elisa Orazio marketingjének legfőbb ihletője: egyszerre fotósa és modellje, aki nemcsak szépségével, hanem ötleteivel és tudásával is hozzátesz a kommunikációs anyagok sikerességéhez. „Nagyon örültem, hogy én lehettem a modellje az első kollekciónak. Különlegesnek éreztem magam; jólesett, hogy én kerültem a képekre a női szerepbe, nem pedig Orazio valamelyik modell lány ismerőse.

Az is sokat jelentett, hogy hagyta, hogy beleszóljak a dolgokba, megfogadta a tanácsaimat, pedig ez nem volt korábban jellemző. Izgalmas és kihívással teli volt egyszerre a kamera két végén is helytállni.

Az instruálás és fotózás már jól megy, általában könnyen megtalálom a jó szögeket, és tudom, hogy mi tetszik Orinak, amikor őt fotózzák. Az inkább kihívás volt, amikor nekem kellett modellt állnom. Éreztem a nyomást, hogy nincs sok időnk, és kellenek a jó anyagok. Mindent összevetve, önbizalomnövelő élmény volt, és nem mellesleg menő dolog, hogy azt mondhatom, kis részben, de én is hozzájárultam az ORAZIO's márka létrejöttéhez” – meséli Elisa. 
Az egész családot és a kreatív vállalkozást főállása mellett az édesanya, Zsuzsa fogja össze. Giuseppe munkásságának elhivatott menedzsereként ő szervezi a kiállításokat, intézi a kommunikációt, figyeli a pályázatokat. A korlátozás alatt született apa-fia együttműködésre anyaként is büszke. „Mi, lányok a hátország vagyunk az alkotó fiúk mögött, de azt hiszem, ez is legalább olyan fontos.

Büszke vagyok a kreativitásukra, az összefogásra és hogy ilyen jól működik csapatként a családunk. Együtt dolgozni, szinte egyenrangú félként tekinteni a gyerekedre és elfogadni, megbízni a képességeiben, megérzéseiben – szerintem ez nem mindig egyszerű.

A gyerek oldaláról pedig az, hogy ne a szülőtől várja, hogy megtegyen dolgokat, hanem önállóan menjen a saját feladatai után. Mi most a vállalkozás révén ezeket nap mint nap gyakorolhatjuk” – meséli Zsuzsa. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus vitathatatlanul fontos esemény volt a magyarok életében, és úgy vélem, még sokáig fogunk arról az egy hétről beszélni, élményeket megosztani egymás között. Sokszor fogjuk felidézni Ferenc pápa szavait: „Veletek és értetek mondom: Isten, áldd meg a magyart!” – és ezek a szavak több ezer cigány/roma hívő szívéhez is utat találtak. A kongresszusi zárómise után két nappal, szeptember 14-én a pápa már Kassa külvárosában köszöntötte az ott szinte nyomorban élő romákat: „Köszönöm, hogy fogadtok, köszönöm a szeretetteljes szavaitokat!”

Nem először fordult elő, hogy a tisztségét töltő pápa külön figyelmet szentelt a cigány közösségnek.

A II. Vatikáni Zsinat után az akkori egyházfő is személyesen fordult a cigánysághoz. (A zsinat előtt, bár voltak kezdeményezések, a területi elvre épülő Egyház pasztorációjának hatóköréből a vándorló kompániák kicsúsztak.) VI. Pál pápa gyakran vont párhuzamot a vándorló cigányság és Isten zarándokló népének biblikus képe között. 1965. szept. 26-án VI. Pál a zsinati atyák kíséretében nagyszabású cigány zarándoklaton vett részt Pomeziában. Itt hangzott el máig híres mondata:

„Ti nem az Egyház peremét képviselitek most, hanem éppen a központját alkotjátok, az Egyház szívében vagytok.”

VI. Pál szavai eljutottak Magyarországra, s ha nem is mindenki, de voltak, akik meghallották, befogadták, s hogy megvalósulhasson a Szentatya hitvallása, elkezdték felelősséggel, szeretettel, türelemmel a munkálkodást cigány testvéreink körében.

Csak érdekességként említem meg, hogy Magyarországon az első cigánypasztorációs „kezdeményezés” megelőzte a VI. Pál pápa szentbeszédében elhangzott, fentebb idézett mondatot. Ugyanis Sója Miklós hodászi görögkatolikus lelkész már 1946-ban állandó látogatója volt a helyi cigánytelepnek, és ebben a szellemben közelítette meg a közösséget. Azt a területet, ahol a hodászi cigányok laktak, Kolerásnak nevezték, mert ott volt a falu dögkútja. 1000–1500 cigány élt a telepen, nagy részük oláh cigány, a kisebbség romungró. Sója Miklós a következőképpen vallott hodászi tevékenységéről:

„1941-ben Dudás püspök Hodászra helyezett. Nem tudta azt a püspököm, hogy ottan cigányok is vannak, én se tudtam. Csak egyszer elvetődtem a cigánytelepre megérkezésem után nem sokára. Majdnem gyökeret vert a lábam a bámulattól, amikor megláttam a rettenetes szennytengerben a földbe ásott kunyhók össze-vissza sokaságát. Mint afféle Kolumbusz-féle felfedező felkiáltottam magamban: de hiszen ez a sziget nincsen rajta a püspöki térképen! ... Egy tágasabb falusi portánál is alig elégséges területen tömérdek tákolt, düledező kalyiba, földbe ásott kunyhó éktelenkedik, belül egymás hegyén-hátán emberek, ruha jóformán csak némelyiken. Az egész telepen nincs egyetlen kút, egyetlen WC sem. ...

Kép

Sója Miklós

Első látogatásomkor megállapítottam, hogy ha ezeket is embereknek veszem, akkor engem nem 1500, hanem 3000 emberhez küldtek.

Megengedték, hogy néhány kunyhóba benézzek. Fejemet mélyen meg kellett hajtani, hogy beléphessek, óvatosan lefelé lépve jutottam a pince mélyére, ahol ömlesztve éltek, s csak némelyiken volt egy-egy darab ruha. A szegénység, éhínség, tisztátalanság, a meztelenség, a bűn látszott rajtuk.” Sója Miklós esperes negyven évet szolgált Hodászon. Jelszava ez volt: „A szegényeknek hirdettetik az evangélium!” Máté 11,5 „Le csarengé gálszoszájvel o évángéliumo”.

Igen, de milyen nyelven? – vetődik fel a kérdés, és itt érkezik a történetbe a professzor.

Erre a kérdésre adott választ Tarjányi Béla, a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat elnöke, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Újszövetségi Tanszékének vezető professzora 2008-ban, amikor megjelentette a világon először a romani nyelvre fordított teljes Bibliát. Ezen alkalomból készítettem interjút vele a fordítás megjelenésének előzményeiről, hátteréről. (Szomorú aktualitását az is adja, hogy 2021. szeptember elején vettünk búcsút a professzortól.)

„Fiatal káplán-koromban kezdtem tanulni a cigány nyelvet az utcán játszó cigánygyerekektől. És az volt számomra az első meglepetés, amikor számolni tanítottak, és meghallottam a számok nevét: duj, trin, panzh, efta, okto, desh. Ezek a szavak nagyon hasonlítottak a számok görög neveihez. Ezzel kezdődött a barátságom a cigány nemzetséggel. Egyébként pedig egész életemben a Bibliával foglalkozom.

Kétezer éve törekszik arra a keresztény egyház, hogy a Biblia üzenetét, a Teremtő üzenetét, Jézus tanítását minden nép saját nyelvén hallhassa és olvashassa. De ez egy 15 milliós nép számára, a cigányság számára sajnos csak most valósulhatott meg.

Természetes volt számomra, hogy ha van valaki, aki vállalkozik erre a munkára, ha jön végre egy ember, és azt mondja: lefordítom a Bibliát, akkor mi mást tehettem volna, mint a Bibliatársulat vezetője, minthogy igent mondjak rá. Ez persze azt is jelentette, hogy ehhez az anyagi feltételeket is meg kellett teremteni az első betű lefordításától egészen a kiadás befejezéséig – és mi meg is tettünk mindent. A magyarság is ott van, ahol van, és a cigányság is ott van, ahol van… Mi, keresztények, katolikusok, a Bibliatársulat munkatársai a magyarság számára is a krisztusi értékeket mutatjuk fel, és valljuk, hogy a társadalmon csak ez segíthet, nem más. Annak örülnék, ha ez a fordítás és kiadás nem csak diadalmas siker lenne, hanem sokak kezükbe vennék ezt a cigány bibliát, lelkipásztorok, cigány pedagógusok, értelmiségiek... és a cigányság is felfedezné a Bibliában rejlő értékeket. … A Szentírás örök érték. Hadd kapják meg ezt a saját nyelvükön cigány testvéreink is. Hátha jobban megvalósul ezáltal a békesség, a szeretet, az erkölcs, egymás elviselése és elfogadása – sőt, nemcsak egymás elfogadása, hanem egymás kölcsönös megbecsülése, szeretete is.

Ezt hirdetjük mi magyarnak, cigánynak egyaránt, és most ehhez a cigányságnak is a kezébe adtuk a legfőbb eszközt, a Bibliát.

Kép

Tarjányi Béla - Kép: Merényi Zita/Magyar Kurír

A cigányság körében nagyon sokan vannak vallásos, Isten-szerető, Mária-tisztelő emberek. Manapság azt szorgalmazzuk a magyarok között, hogy rendszeresen forgassák, olvassák a Bibliát, most cigány testvéreinket is arra hívjuk meg, hogy olvassák ők is – immár a saját nyelvükön –, csak jót tanulhatnak belőle. Bízom benne, hogy szükség lesz rá, és sokan fogják olvasni, hallani, hallgatni. És természetesen szeretnénk ezt a fordítást ismertté tenni, felajánlani Róma felé is, és Rómán keresztül az egész világ számára.”

A pápáról és a tudósról már esett szó, emlékezzünk hát az első ismert cigány/roma plébánosra, Pozsár Endrére (1856. február 24. – 1930. március 30.)

„Papszentelés. Váczon a mult vasárnap tartotta első miséjét Pozsár Endre. Az egyházi ünnepély nagy feltűnést idézett elő, mert a fiatal pap egy váczi czigány családból való. Érdekes részlete volt az ebédnek az uj pap rokonai, kik a hires Rácz Pali vezetése alatt játszottak. Rácz maga is hivatalos volt az asztalhoz, és egész lelkesedéssel játszott.” Ekképp adott hírt a Vasárnapi Újság Pozsár Endre egyházi szolgálatának első miséjéről, amelyre 1879. július 27-én került sor. A tudósítás pedig egy héttel később, augusztus 3-án jelent meg. Persze hosszú út vezetett addig, míg az ifjú Pozsár Endre pappá szenteléséről beszámolhatott az ország akkori talán legnépszerűbb képes lapja, és az azt követő időszak is sok meglepetést és kihívást tartogatott.

Hát így fért meg egy cikkben a pápa, a professzor és a cigány pap.

A nyitójelenetben egy már szebb napokat is látott orvosi rendelőt, annak sarkában pedig egy széken kuporgó alakot látunk, akinek egész teste sötét pokróccal van letakarva, csupán a szeme látszik ki. Ő Antonio Ligabue, aki olyan, akár egy megrémült, menhelyi kisállat. Kétségbeesetten pislog az orvosra, s miközben annak monológját hallgatja, bevillannak gyermek- és fiatal felnőttkorának emlékképei. Például, amikor nevelőapja az arcába vágja, hogy az ő létezése tévedés, vagy amikor kortársai bántalmazzák, illetve amikor nevelőszülei lemondanak róla, és Svájcból Itáliába küldik.

Antonio, vagy ahogy mindenki nevezi, Toni autisztikus jegyeket mutat: nem tűri, hogy megérintsék, és gyakran vannak dührohamai. Mindez épp elég ok arra, hogy tágabb környezete is megvesse, kikerülje, s fizikailag bántalmazza.

Toninak olasz földön sem lesz jobb a sorsa: a fasizmus évei alatt intézetbe, majd tébolydába kerül, felnőttként nincstelenség vár rá. Sehol nem találja a helyét. Quasimodóként él saját kis világában, egyetlen menedéke a természet. És persze az állatok, akikért kicsi kora óta rajong. A pulykáktól, a nyusziktól és a lovaktól mindig őszinte szeretetet kap, velük osztja meg szomorúságát is. „Mindannyian állatok vagyunk” – mondja. És Ligabue a szó szoros értelmében is olyan, mint egy állat: nappal az utcán, a templomok közt kóborol, fel-felnéz a keresztre, az erdőben éjszakázik, azt eszi, amit a fűben talál. Beletörődik, hogy neki csupán ennyi jár, közben pedig jól tudja, hogy bezzeg a „fontos emberek sok tésztaszószt kapnak” a tésztára. Ha valaki nagy ritkán megszánja, annak odadörgölőzik a lábához, pont, mint egy kutya.

Egyetlen dologhoz ért, ez pedig a rajzolás, és ezt soha semmilyen körülmények közt nem adja fel. Teljes mértékben önállóan, ösztönszerűen alakítja ki saját festői stílusát, egyedülálló képeket fest. Lényegében egy véletlennek köszönheti, hogy egy művészethez értő ember felfedezi a benne rejlő tehetséget. Később támogatóinak és egy olasz filmesnek köszönhetően széles körben megismerik munkáit, és a mindvégig mentális és beszédzavarokkal küzdő Antonio a XX. század egyik legjelentősebb naiv festőjévé válik.

A film második fele Ligabue felnőttkorára, alkotói korszakára fókuszál.

A művész rendkívüli tehetségét élete utolsó szakaszában fedezték fel, és még megérhette, hogy kiállításokat rendeztek a műveiből, amelyek a gyűjtők körében is keresetté váltak.

Toni álmainak céltudatos követése példaértékű motívum: egy ponton túl már ő maga is elhiszi, hogy ér valamit. Elkezdi szeretni az életet, kiáll magáért, és terveket kezd szövögetni. Arra törekszik, hogy bármilyen körülmények közé jut is, ki legyen békülve önmagával és az életével.  Idővel az olasz társadalom is elkezdi teljes értékű emberként kezelni.

Kép

Részlet az „El akartam rejtőzni” című filmből

Szerencsés, ha egy film rendezője olyan történethez nyúl, amelynek dramaturgiája önmagában is megáll a lábán. Antonio Ligabue története ilyen. Diritti az ő hétköznapi küzdelmére, drámájára és meghurcoltatására fókuszál, a természeti képek pedig segítenek a nézőknek feldolgozni egy-egy fajsúlyosabb jelenetet, például amikor Tonit megverik, vagy amikor kényszergyógykezelés alá vetik. A csodálatos vidéki tájak, az időjárási elemek szerves részévé válnak a film dramaturgiájának, emellett klasszikus zenei betétek erősítik Toni dühét, szomorúságát és örömteli pillanatait. Egyes jeleneteket kézi kamerával rögzítettek – a remegő képek tökéletesen segítik átélni Toni sete-suta mozgását, bizonytalan kóborlását az emberek világában. Matteo Cocco operatőr az észak-olasz régiók (Emilia–Romagna és Alto Adige) természetes szépségét ötvözi a festői szépségű ültetvények és az impozáns épületek képeivel.

Akárcsak a fények és árnyékok, a jelmezek és a smink is maximálisan segítik a főszerepet játszó Elio Garmanót az Antonio Ligabuevá lényegülésben.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy aki az amerikaiaknak Joaquin Phoenix a Jokerben, az az olaszoknak Elio Germano ebben az alkotásban.

Meg sem lepődünk, hogy a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon neki ítélték a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a filmben nyújtott alakításáért. (Amikor Germano átvette az Ezüst Medvét, bevallotta, hogy nagyon megviselte a karakter megformálása).

A Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója, Gabriele La Posta szomorú filmnek nevezte az alkotást. Kétségkívül az, mégis sok erőt meríthetnek belőle a nézők, és nem kizárt, hogy a szívükben derűvel távoznak a teremből. Egyrészt, mert a film az élni akarás mellett érvel, s mind mondanivalóját, mind pedig képeit tekintve rendkívül szerethető, másrészt rámutat arra, hogy minden egyes teremténynek helye van a világban, s hogy mindenben és mindenkiben, így a fogyatékossággal élőkben is van csodálatra méltó.

 Antonio Ligabue el akart rejtőzni. A világ nagy szerencséje, hogy nem sikerült neki.

A post partum szülés utáni mentális zavarok gyakrabban jelentkeznek olyanoknál, akiknek korábban már pánikbetegségre utaló, depressziós vagy szorongásos tünetei voltak, ha az első gyermek későn (a 35. év után) érkezik, vagy a szülést megelőzően érzelmi veszteség, trauma éri a kismamát, például elveszti valamely szeretett hozzátartozóját, elhagyja a gyermek apja - mondja Dr. Sineger Eleonóra, pszichiáter, pszichoterapeuta, addiktológus.

- Hogyan lehet felismerni, hogy a kismama segítségre szorul és nem csupán a kezdeti nehézségekről van szó?

- Általában a szülést követő 3-4. napon különböző súlyossági fokú mentális zavarok jelentkeznek. Ha komolynak tűnnek, például fél a kismama egyedül maradni a gyerekkel, életidegen gondolatai vannak, azonnal orvoshoz kell fordulni. Ha „csak” sírdogál, bizonytalan, szorong, hogy meg tud-e felelni az anyaság feladatának, aggódik, hogy nem lesz teje, akkor egy-két hetet lehet várni, támogatással, nem egyedül hagyva segíteni őt. Ám ha a tünetek nem enyhülnek, ugyanúgy fel kell venni szakorvossal a kapcsolatot.  A szülés utáni mentális zavar három különböző betegséget jelöl, más a terápiájuk, más a gyógyításuk menete, és ha szükséges, a gyógyszeres kezelés is eltérő, annak ellenére, hogy mindhárom a gyermekágyi időszakra jellemző.

„Baby blues”

A „baby blues” a leggyakoribb, és a legenyhébb. Annak a felismerésnek a következménye és túlreagálása, hogy az addig csak önmagáért felelős fiatal nő idejét egy mozgó, síró, magatehetetlen apró emberke osztja be. A kismama ettől bizonytalanná válik, úgy érzi, ő mindent megtett, a baba mégis állandóan sír. Sikertelenségélménye van, szorong. Az édesanyának meg kell tanulnia az anyaságot. Van, akinek ez kicsit nehezebben megy, az ilyen kismamával legyünk nagyon türelmesek, általában ez az állapot nem tart tovább két hétnél, de mindenképpen elmúlik 6-10 hét, körülbelül a gyermekágyi idő alatt.

Szülés utáni depresszió

A szülés utáni depresszióval azonban, már fontos orvoshoz fordulni. Szorongás, örömtelenség, érdektelenség, döntésképtelenség, önbizalomhiány, önvád, ingerlékenység, fáradékonyság, koncentrációs zavar jelentkezhet, amelyek már jelentősen gátolhatják a kismamát akár a mindennapi rutin elvégzésében is. Segít a pszichotherápia, a kismama megnyugtatása, türelmes segítése. Ritkán tart tovább két-három hónapnál ez az állapot.

Post partum pszichózis

A post partum pszichózist, régebbi nevén laktációs pszichózist viszont nagyon komolyan kell venni. Ha nem fordulunk vele szakemberhez, maradandó súlyos állapotot eredményezhet. A kismama a hazamenetel után zavarttá válik, énidegen gondolatai vannak, nem képes ellátni a legegyszerűbb feladatokat sem. Nem mer egyedül maradni a babával, fél, hogy kárt tesz benne. Szorongása olyan szintig fokozódhat, amit elviselni sem képes. Viselkedése bizarrá válik, sokszor érzékcsalódásai is vannak. A beszűkült tudatállapot és a páni félelem tragédiát is okozhat, sok esetben a pszichiátriai osztályos kezelés sem elkerülhető. Ennek az állapotnak nincs köze a tejelválasztáshoz, a szoptatást mégis azonnal abba kell hagyni, hogy a hormonháztartás hamarabb rendbe jöjjön, és mert a gyógyszerszedés elkerülhetetlen, a tejjel pedig átkerülne az újszülött szervezetébe az antipszichotikum.

Dr. Sineger Eleonóra szerint a szülés utáni pszichés zavarok általában jóindulatúak, jól kezelhetőek, még a post partum pszichózis is jobb prognózisú az összes többi pszichózisnál. A legfontosabb a probléma felismerése és differenciáldiagnózisa, hiszen a különböző kórképeknél más-más a gyógymód. A problémát az édesanya általában néhány hónap alatt, de legkésőbb egy év múlva már el is felejtheti, mint egy rémálmot, és a gyermekáldást valóban áldásnak érezheti.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Miért választja az ember hivatásul a cigánypasztorációt?
– A karácsonyi élelmiszer-segélycsomagokat hordtuk ki a Karitász csoport tagjaival. Volt két család, amelyikhez senki nem akarta kivinni. Mit tehet ilyenkor az ember? Megfogja a csomagot, és kiviszi. Megdöbbentett, amit ott tapasztaltam. Nemcsak az, hogy a mi korunkban léteznek még ilyen higiéniás viszonyok, hanem inkább az, hogy állami építési támogatást kaptak.

Úgy képzeljük el, hogy a régi vályogház tűzfalára húzták föl az új épület hátsó falát. A gyerekek nagyon élvezték, mert a régi vályogház szobaablakán át az új téglaépület nappalijába lehetett „közlekedni”.

Örömmel másztak ki-be. Engem viszont megrendített a látvány. Arról győzött meg, hogy nem elég a pénzzel segíteni. Megértettem, hogy a pénzbeli segítség emberi melléállás nélkül nem elég. Hiába kapnak pénzsegítséget, ha nem állunk melléjük, nem tudnak változtatni a helyzetükön. Úgy éltem meg ezt a látogatást, mint meghívást.

– Amikor elvállalta a Ceferino Ház vezetését, közel állt Önhöz a feladat?
– Évekkel ezelőtt egy kis falu plébániáján voltam, ahol a lakosság harminc százaléka volt cigány. Az egyházközségben voltak olyanok, akik készek voltak odafordulni a helybeli cigánysághoz, a részükről érkezett egy megkeresés, hogy szeretnének zarándoklatra menni. Kijelöltünk egy időpontot és Mátraverebély-Szentkutat helyszínként, azonban kellő előkészület híján nem vághattunk bele. Így tehát kéthetente összegyűltünk, felkészültünk az eseményre. A találkozókon megismerhették Boldog Ceferinót, majd alakult egy felnőtt hittan, többen elsőáldozók lettek, rendezték az egyházi házasságukat. A zarándoklat az ünnephez méltóan sikerült. Ezek után vetődött fel a Ceferino Ház ötlete.

– Konkrétan hogyan történt az intézmény létrejötte, a feladatok kijelölése?
– Annak idején Beer Miklós püspök úr bízott meg az egyházmegye cigánypasztorációjának irányításával. A munka első lépése az volt, hogy felmértük, hány cigány származású ember él az egyházmegye különböző falvaiban. Tudni kell, hogy az összcigányság kilencven százaléka hátrányos helyzetű, a mi környékünkön szintén ez az arány figyelhető meg. Kerestem olyan embereket, lehetőleg romákat, akik az Evangélium emberképe alapján tenni akartak a romák és nem romák közötti, emberhez nem méltó kapcsolat javításáért, hogy velük közösen kezeljem a problémát. Tulajdonképpen mi is ez a probléma? A cigányok és nem cigányok között emelkedő fal, amely fal az elmúlt tíz-húsz évben tovább magasodott, jobban szétválasztva a két oldalt, pedig létezett olyan időszak, amikor a két népcsoport harmóniában élt együtt. Hiszem, hogy a többség jelenleg is képes lenne erre, azonban mindkét oldalon találhatók az ellentétet folyamatosan gerjesztő elemek. Ebben kívánunk, a magunk szerény módján, egyelőre ennek a hat-hét falunak a bevonásával, az Evangélium gyógyszerével gyógyulást elérni. A cigánypasztoráció nem a cigányságról, hanem az egész társadalomról szól. 
A Ceferino Ház képviselte csapat az Evangélium szellemének megfelelő hozzáállást szeretné átadni.

Nem hiszek a hatalmas intézkedésekben, mert úgy látom, a problémamegoldás apró lépéseket igényel, semmi nem oldható meg azonnal.

Mintát akarunk hordozni, amely a jóakaratú emberek szívében meghozza a gyümölcsét.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Mit tekint sikernek ebben a sziszüphoszi munkában?
– Már az nagy eredmény, hogy sikerült a feladatok elvégzésére alkalmas embereket megtalálnunk. Készítettünk egy felmérést, hogy a megalakulásunk óta hányszor szerepelt a mi cigány gyerekcsoportunk a falvak ünnepein, és a grafikon évről évre látványosan emelkedik. Ezekben a falvakban kezd tényezővé válni a cigányság, a cigány kultúra. Ezt komoly sikernek tekintem. Van olyan fiú, aki nyolcévesen egy bölcsődés gyerek színvonalához közelítő rajzot készített, mára viszont élénk, színes képeket készít. Tudom, ezek aprócska eredmények, viszont a nagyobb változások eléréséhez elengedhetetlenek.
Egy fiatal, nyolcadikos lányka rövid mondata is megmaradt bennem. Tehetséges, szép, hosszú fekete hajú kislány volt, jól szavalt. Egy évig, a nyolcadikban járt hozzánk. Sokat szerepeltünk, nagy sikerük volt a cigánytánc-­bemutatókkal. Megkérdeztem tőle, hogy miben változott az élete ebben az évben? Azt mondta: „Fölvettek a középiskolába. Ott nem fogom letagadni, hogy cigány vagyok.” Nem is tagadhatta volna le, de megrázó volt számomra ez a mondat.

Megéreztem, hogy vannak emberek, akik úgy érzik, szégyellni kell azt, amik, aminek születtek. Hogy lehet így élni?! Micsoda mély benső meghasonlást jelenthet!

Ekkor értettem meg a cigánylét nehézségeinek igazi forrását, azt, hogy honnan jön a sok agresszivitás. Világossá vált, hogy egyesek közülük miért élnek társadalmon kívüli, társadalomellenes életet. 

– A cigányságot erős hit jellemzi. Ez a hit nem csúszik el a babonaság felé? 
– A cigány népi hagyományban mély istenkapcsolat van. Számukra Isten egy szerető Atya, aki minden helyzetben mellettük áll, a bajban mindig van kihez fordulni. Ez egy nagyon jó kiindulópont. Idővel, ha az élő istenkép erősödik az emberben, a babona magától értelmét veszíti.

– Előfordult, hogy elbizonytalanodott, meggyengült a hite, hogy nem értette, miért nem avatkozik be Isten? Látva, hogy a mélyszegénységben élőkön bizony nem mindig tudnak segíteni…
– A hitem nem gyöngült meg. Hiszen azt világosan látom, hogy az a szegénység, amivel találkozom, az emberek műve. Éppen azért áll fönn, mert az emberek nem hallgatnak eléggé az Isten szavára. Ha az Isten szava szerint igazságosan osztanánk el a javakat, mindenkit az őt megillető módon tisztelnénk, a társadalom feladatait, a munkát a képességekhez mérten osztanánk el, nem lenne szegénység.

– Ha a helyzet úgy kívánja, a Ceferino Ház utánamegy valakinek, megmenti az elkallódástól?
– Mindenkivel próbálunk foglalkozni, aki felveszi velünk a kapcsolatot. A pár éve megalakult baba-mama klub a krízisben nyújt támaszt. Az életszükségletekre vonatkozó segítségen keresztül mélyül a programhoz csatlakozó emberek Istenkapcsolata. Ha az ember Istennel való kapcsolata rendeződik, némi segítséggel, de rendeződik az élete is.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– „Csak a sajátos jegyek figyelembevételével vihetjük az Evangéliumot a körükbe” – írta korábban. Mit ért „sajátos jegyek” alatt?
– Sajátos jegynek tekinthető az erős és színes érzelemvilág vagy például a szentképek tisztelete. Amikor az ember belép egy cigány otthonba, szentképekkel találja magát szembe. A vándorlás során, az ortodox egyházzal találkozás közben szívták magukba a kereszténységet. A cigányság életében kiemelt szerepet kap a család, a gyermekközpontú szemlélet, és ez szintén kiváló alap, amire építhetünk. 

– Milyen célok állnak Önök előtt?
– Munkatársat kellene találnunk arra, hogy a nem cigány társadalommal is kapcsolatot építsünk. Jó lenne, ha a fiatalok jobban megismerhetnék a cigányságot, akár önkéntes munkákon keresztül. Fontos, hogy a cigányok és nem cigányok közti párbeszéd megteremtéséért dolgozzunk.

– Mi az, amit tanult a cigányoktól és amit a magyar társadalom is tanulhatna tőlük?
– A szeretetnek az a formája, amit náluk felfedeztem, bámulatos. Az egymásért történő kiállás, a testvériség fontossága külön tiszteletet érdemel.

Valamikor azzal keresett fel egy cigányasszony, hogy hónap vége van, és nincs mit adnia a gyerekének. Adtam neki élelmiszert. Három nap múlva ismét megjelent, a kapott élelmet megosztotta a szintén nehéz körülmények között élő szomszédjával.

A cigányságot jellemzi a gondviselésbe vetett hit, az erős bizakodás. Ha az Evangéliummal valóban találkoznak, az számukra nem egy halott szöveg, hanem életszerű valóság. Áthatja a mindennapok légkörét.

– A gondviselésbe vetett hit nem inkább felelőtlenség? Vagy Isten méltányolja ezt a fajta vak bizakodást, a „csak lesz valahogy”-hitet?
– Igen, ez istenkapcsolat nélkül valóban felelőtlenség. A gondviselés nem egy objektív törvény. Inkább erősen szubjektív feltételekhez, a személyes hithez kötődik. Tágabb értelemben véve észreveszem az Isten szeretetének jeleit, hogy „vigyáz rám” egy katasztrófahelyzetben, balesetben. Éspedig azért, mert van kapcsolatom vele, egyébként azt mondanám, véletlen. Van azonban egy szűkebb értelemben, az Isten országa építésében megtapasztalható gondviselés-tapasztalás. Ennek van egy nulladik lépése. Ebben nem arról van szó, hogy Isten segít nekem, megadja, amit én szeretnék. Hanem fordítva, én szeretném megvalósítani az Isten tervét. Keresem, hogy ő mit tervezett velem.

A megtérés azt jelenti, hogy nem a magam javát, a magam akaratát akarom megtenni, hanem az Isten céljainak, „törekvéseinek” szentelem magam, az Isten országát építem.

Ezután következik a gondviselés megtapasztalása, hogy például ezeknek a céloknak a megvalósítására egyszer csak váratlanul 43 millió forint érkezik, ami korábban más alkalmakkor soha nem fordult elő, vagy csak megfelelő időjárást kapok egy Isten országát szolgáló program megvalósítására. Szükséges hozzá az elindulás bátorsága, a vállalkozókedv. Ha valóban az Istennel való kapcsolatból született az akció, akkor megtapasztalom, hogy Ő egy külső jellel megerősít engem: „…elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek s ezeket mind megkapjátok hozzá…” (Mt6,33) 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Hogyan fertőződtél meg?  

Évekkel ezelőtt volt egy nagy szerelmem, aki csapodár volt. El akartam hinni neki, hogy hűséges, de végül kiderült az igazság. Rég szétmentünk, amikor engem a vírussal diagnosztizáltak, sőt akkor már volt egy egészséges (HIV-negatív) kisfiam is, akit egyedül neveltem. Eleinte csak annyit vettem észre, hogy egyre rosszabbul vagyok. A vírus alattomosan, éveken át vette el az erőm. Nem tudtam annyit futni, mint korábban, folyton fáradt voltam, végül már egy ásványvizes üveget is képtelen voltam kinyitni. Övsömöröm lett, számos helyen alakult ki gombás fertőzésem, ekcémám, a számon herpesz. Kétségbeesetten járkáltam orvostól orvosig, hogy kiderítsék, mi okozza mindezt, de HIV-szűrést egyik sem végzett. Talán, mert azt gondolták, kizárt, hogy megfertőződtem, hiszen nem élek kicsapongó életet, és heteroszexuális vagyok. Aztán 2016-ban agyvelőgyulladást kaptam, összeestem és kórházba kerültem. Ekkor teszteltek HIV-vírusra, és kiderült, hogy már AIDS-stádiumban vagyok.  

Hogyan fogadtad a hírt?  

Amikor az ember szembesül egy pozitív teszttel, úgy gondolja, hogy az számára egyenlő a halálos ítélettel. Én is ezt gondoltam. Csakhogy az orvosom azt mondta, hogy ma már másképp mennek a dolgok, mint 30 évvel ezelőtt. 

Nincs gyógymód, de vannak gyógyszerek, amelyeket, ha szedek, akkor tünetmentessé válok, nem fertőzök másokat, és még gyermekem is lehet. 

AIDS-demencia vizsgálatot is elvégeztek, de az szerencsére negatív lett, mint ahogyan a kisfiam tesztje is.  

Emlékszem, egyetemista koromban a barátnőimmel csak úgy viccből elmentünk AIDS-szűrésre. Egészen addig volt mókás a dolog, amíg be nem hívtak bennünket, hogy megvan az eredményünk. Akkor döbbentem csak rá, hogy az asszisztens egyetlen szavától függ az életem. Borzalmasan elkezdtem félni, noha nem volt okom rá. Szerencsére negatív lett az eredmény.  

Sokan gondolják, hogy nincs okuk félni, csak mert nem drogoznak, vagy mert nem váltogatják a partnereiket, de a helyzet az, hogy a HIV nem jó vagy rossz embereket, még csak nem is hetero- vagy homoszexuálisokat keres. Gazdatestet keres, amit aztán felfalhat. És ez mindenkit érint, aki él, vagy valaha élt szexuális életet. Ismerek olyan nyugdíjas nénit, akinek a férje volt az egyetlen férfi az életében, mégis megfertőződött idős korára. Tavaly tízen haltak meg AIDS-stádiumban, és egyre több a heteroszexuális nő. Azt csak kevesen tudják, hogy van remény, s hogy az orvostudomány sokat fejlődött: a HIV, az AIDS nem egyenlő a halállal, ha időben elkezdik a gyógyszeres kezelést, és rendszeresen járnak szűrésekre. Ha ma már egy egész életet is le lehet élni tünetmentesen, akkor hogyhogy nincs ez benne a köztudatban? Miért nem hallani erről a médiában? Mert valószínűleg érdekesebb az, hogy melyik celeb épp mit csinál, vagy hogy milyen vérengzés volt valahol a világban. Azért is hoztuk létre többedmagammal a Retropajzs Egyesületet, és dolgozom benne önkéntesként, mert tudom, hogy hazánkban a HIV-vírushoz való viszonyulás megállt a 30 évvel ezelőtti szinten. Fontos, hogy az emberek hiteles információkkal bírjanak a HIV-ről, tudjanak a szűrés fontosságáról és arról, hogy a HIV nem egyenlő a halálos ítélettel. Az emberek még mindig rettegnek, ódzkodnak és stigmatizálják azt, aki HIV-vel él. Apropó, ha azt mondjuk valakiről, hogy HIV-vel él, akkor szedi a gyógyszereit, tünetmentes és nem fertőz.  

Ha időben azonosítják a vírust, vagyis, ha 200 feletti az immunrendszer T4-helper (segítő) sejtként is ismert CD4 sejtjeinek száma, akkor rendszeres gyógyszerszedéssel blokkolható a vírus terjedése. Az ilyen ember onnantól kezdve nem fertőz tovább, nem veszélyes sem a párjára, sem a gyermekére, sem a környezetére. A CD4 sejtek a szervezet nélkülözhetetlen védekező elemei. A HIV, amikor bejut a vérbe, ezeket kezdi el felfalni. Így tud szaporodni. 

Az én véremben már nincs HIV-vírus – a nyirokcsomóimban „alszik”. Mindennap beveszem a gyógyszerem, a vírus nem szaporodik tovább a vérben, vagyis pont ugyanolyan vagyok, mint te vagy más egészséges emberek.  

Mondhatjuk, hogy a gyógyszernek köszönhetően vagy életben? 

Így van. Gyógyszer nélkül már nem élnék.  

Kép

Kép: Scott Warman/Unsplash

Eleinte hogyan tolerálta a szervezeted?  

Kezdetben tele volt a vérem a vírussal, ezért reggel és este is 4-4 gyógyszert kellett bevennem. Két-három hónapig, vagyis amíg a gyógyszer ki nem irtotta a vírust, borzasztó volt az állapotom. Nem voltam még kemoterápián, de szerintem olyasmit érez az ember tőle, mint én. Aztán három hónap múlva mintha fellélegeztek volna a sejtjeim. A látásom is jobb lett.  

Nyilván könnyebb úgy cipelni a terhet, ha másnak is adhatunk belőle. Volt valaki a családodban vagy a baráti körödben, akinek beszéltél róla? 

Csak apukámnak mondtam el, a nővérem és az anyukám véletlenül tudták meg, amikor bejöttek hozzám a kórházba, és meglátták az ágyamon a papírokat a diagnózissal. Engem akkor épp MR-re vittek. Senkinek nem mertem beszélni a betegségemről, mert rettegtem, hogy megbélyegeznek. A rettegés, illetve az, hogy ez a vírus még mindig tabu, rengeteg erőmet elvette, szinte megbénított. Az orvosom azt mondta, hogy ha kiderül, hogy AIDS-es vagyok, többé nem mehetek dolgozni, és a fiam sem járhat közösségbe. Két évbe telt, mire a nagyon közeli barátaim közül egy-kettőnek el mertem mondani az igazságot. A sorstársaim közül ismerek olyanokat, akik rejtőzködnek pont azért, hogy elkerüljék a kiközösítést. Magukban tartják a dolgot, inkább nem járnak orvoshoz, nem barátkoznak senkivel, anonimitásba burkolóznak és idővel teljesen elszigetelődnek.  

A mostani párod – aki egyben a férjed is – nyilván kezdettől fogva tudott a betegségedről.  

Nem mondtam el neki rögtön, csak a megismerkedésünk után egy hónappal.  

Hogyhogy? Féltél, hogy elhagy, ha megtudja?  

A legtöbben, amikor szerelmesek, nem kockáztatják meg elmagyarázni, mit jelent nem fertőző HIV-esnek lenni. Nem akarják látni az undort a partnerük arcán. Sokan nem is próbálnak ismerkedni. 

Én biztos voltam benne, hogy elhagy a párom, éppen ezért lepődtem meg oly nagyon, amikor azt mondta, ez neki nem probléma. 

Mivel szedem a gyógyszert és nem fertőzöm meg, védekezés nélkül szexelhetünk. Ő HIV-negatív, akárcsak a gyermekeim. Egyébként egy ideje a nagyobbik fiam is tudja, mi a helyzet. 

Ő hogyan reagált a dologra?  

Eleinte csak annyit vett észre az egészből, hogy minden este 8-kor beveszem a gyógyszerem. Egyszer megkérdezte, miért szedem, és én azt válaszoltam, hogy azért, mert immunbeteg vagyok. Körülbelül három hete kérdezett újra: „Anya, te HIV-vel élsz?”. Akkor elmondtam neki, hogy igen, és azt is elmagyaráztam, hogy nem vagyok fertőző, és ő sem az. Kértem, hogy ne mondja el senkinek, mert az emberek többsége még mindig fél a fertőződéstől.  Így is tett. Bátrabban kezeli a helyzetet, mint én valaha. Nagyon büszke vagyok rá! 

Ha majd a fiaid mélyrehatóbban érdeklődni kezdenek afelől, hogyan kapható el a vírus, elmondasz nekik mindent őszintén?  

Természetesen. A Retropajzs Egyesülettel is az a célunk, hogy elsődlegesen a fiatalokkal beszélgessünk a szexuális úton terjedő betegségekről, a megelőzés módjairól és a HIV-vel élő emberekről nyíltabban. A fiamnak is elmondom majd, hogy a vírus nem terjed kézfogással, öleléssel, csókkal, köhögéssel, tüsszentéssel, uszodában, fürdőkben, szúnyog által, közös evőeszköz, WC, fürdőszoba vagy konyha használatával. Szabad levegőn a vírus elpusztul, vagyis mondhatjuk azt is, hogy nem is olyan könnyű elkapni. Felhívom a figyelmét a megelőzésre és a rendszeres szűrés fontosságára.  

Azt mondtad, itthon a HIV-vírushoz való viszonyulás megállt a 30 évvel ezelőtti szinten. Vagyis orvosok is praktizálnak úgy, hogy nincs megfelelő, naprakész tudásuk a HIV-ről és arról, hogy sikeresen kezelhető?  

Így van. És a legtöbbjük még mindig ragaszkodik a régi sztereotípiákhoz. Még mindig ott tartunk, hogy ez a melegek „betegsége”. Volt olyan orvosom, aki, amikor megtudta, hogy mi a helyzet velem, nem merte betömni a fogam, vajúdás közben pedig azt mondták, nem szülhetek hüvelyi úton, mert az megfertőzheti a kicsit. Pedig direkt ott volt a papír arról, hogy ez nem így van, és szülhetek hagyományos módon. 

Vidéken szinte lehetetlen kiváltanom a gyógyszerem, mert ha megtudják, hogy HIV-vel élek, a személyzet nem biztos, hogy kiszolgál. Ha egy faluban ilyesmi kiderül, az botrány. 

Az említetteken kívül még milyen egyéb céljai vannak a Retropajzs Egyesületnek? 

Bár elsősorban a HIV-vel élők problémáinak megoldásában segítenénk, ehhez szorosan hozzátartozik, hogy ugyanolyan emberként fogadjanak el minket, mint bárki mást. Talán csak annyi a különbség köztünk és mások között, hogy kicsit több gyógyszert szedünk, és gyakrabban járunk orvoshoz. Mivel egyáltalán nem fertőzünk, nem szeretnénk, ha egy mozaikszó határozná meg az életünk valamennyi szegmensét. Az Egyesülettel felvilágosítani, érzékenyíteni is szeretnénk, és tudás közvetítésével kívánjuk elősegíteni, hogy megváltozzon a társadalom viszonyulása a HIV-hez, a HIV-vel élőkhöz. Sajnos a szűrési kedvet nem segíti elő, hogy az emberek félnek elmenni és megtudni az eredményt, pedig nagyon fontos lenne. Remélem, hogy eljön az az idő is, amikor bizonyos esetekben, például a terhesgondozáson felajánlják a HIV-teszt lehetőségét a kismamáknak. 

Amikor az embert csapás éri, talán akaratlanul is elgondolkodik azon, miért érdemli meg, amit az élettől kap. Neked milyen következtetést sikerült levonnod? Egyáltalán változtatott valamit az élethez való hozzáállásodon a vírus?  

Két évembe telt, amíg fel mertem tenni a kérdést a kezelőorvosomnak: „Doktor úr, ugyanakkor halok meg, mint az egészségesek?”. A válasz az volt, hogy igen, sőt, az a tapasztalat, hogy akik megfertőződnek HIV-vel, sokkal jobban vigyáznak magukra. Ettől megnyugodtam. A HIV óta a világhoz és az élethez való viszonyom teljesen megváltozott. Értékelek minden egyes napot, mert tudom, hogy minden egy szempillantás alatt véget érhet. Régebben elképesztően előítéletes és merev voltam. Ma sokkal nyitottabban állok az emberekhez, kevésbé címkézem a környezetem. Nem kívánom senkinek, amin én átmentem, pláne nem azt, hogy ilyen áron kezdje el értékelni az életet, ezért inkább csak azt javaslom, hogy mindenki menjen el szűrésre.  

A mély víz 

„Budapesten születtem, harmincöt éves koromig ott is éltem. Nagyvállalatoknál, többnyire multiknál dolgoztam, tulajdonosok, vezetők asszisztense voltam. Tizenvalahány órát a rendelkezésükre álltam naponta, sokszor hétvégén is. Élveztem, terhelhető voltam, jól kijöttünk a főnökeimmel, de az ember ebben egy idő után kiég… Már kislányként is kitűnő tanuló voltam, versenyeket nyertem, szeretek elöl járni dolgokban, ezért felnőttként is feltűnt, hogy többre volnék képes, ha hagynák. Ezért váltottam” – magyarázza Anita. „Kezdésnek kiköltöztem Biatorbágyra, a szüleim korábbi telkére, ott aztán jöttek a gondolatok, hogy de jó volna valamit otthonról dolgozni, a városba ingázás nélkül. Szerettem főzni, befőzni, télire eltenni dolgokat, és a sajt is nagy kedvencem volt. Csak éppen nem kaptam belőle elég jó minőségűt a boltban, innen jött az ötlet. Lementem a piacra egy ötliteres kannával tejért, és abból otthon internetes tanácsok alapján elkezdtem sajtot gyártani. Már az első jobban sikerült annál, mint amit valaha boltban vettem, így hamar a hobbimmá vált a dolog. Ha valahová mentem, nem muffint vittem ajándékba, hanem sajtot, a barátok, kollégák, szomszédok elkezdtek vásárolni is tőlem. Akkor jöttem rá, hogy de hát, én ezt kerestem! Kezdtem számolgatni, hogyan jönne ki belőle egy fizetés…” 

Hamarosan az utolsó csepp is megvolt abban a bizonyos pohárban: Anitához egyszer kulturálatlan hangnemben szólt a főnöke, mire ő közölte – egy pénteki napon –, hogy hétfőtől átadná a feladatait. A mély vízbe ugrott, miközben egyik gyermekét épp cukorbetegséggel diagnosztizálták, azaz új életét egy háromhetes közös kórházban tartózkodással kezdték. A zsebében pontosan egyhavi tartalékkal. 
Így indult az út körülbelül tíz éve, aztán kijárta, hogyan válhatna hivatalosan is sajtkészítővé.  

„Először is kellett hozzá egy tehén. A körömcipő, a miniszoknya, a lófarok és a műkörmök után…” 

„Otthonra nyilván nem vehettem, hát elkezdtem kilincselni a környéken, mire találtam egy farmot, ahol a már amúgy is ott tartott tehenek közül megvásárolhattam egyet. Onnantól annak a lefejt tejét hoztam el mindennap, majd további háromét is, mert egy tehén egy nap húsz liternyit ad, ami csak két, két és fél kiló sajthoz elég. Nemsoká már hét-nyolc tehenem volt, elvált anyaként segítség nélkül, egyedül hordtam haza a tejüket hétfőtől vasárnapig. Közben folyamatosan fejlesztettem magam, szakkönyveket rendeltem, külföldi sajtkészítőkkel leveleztem, ennek hála hétről hétre radikálisan javult a termékeim minősége. Igen ám, de augusztusban, amikor mindenki elment nyaralni, hirtelen eltűntek a vevők a piacról.” 

A mélypont és tanulságai 

A kofák azonban szerencsére nem. Kevéssel ezután megjelent valaki Anita életében, akit a budakeszi piacon ismert meg, az illető méhészként szintén a saját (méhei) termékeit árulta. Réthy Györggyel emberileg és életformában is egymásra találtak, onnantól egy férfitárs – ma már férj – is segítette a vállalkozást. Egyikük sem adta volna fel könnyen, egymásba kapaszkodva pedig különösen erősnek bizonyultak a nehézségek leküzdésében. Anitának – visszakanyarodva arra a bizonyos augusztusi mélypontra – bizony volt is honnan újra elrugaszkodnia. „Sosem felejtem el, ahogy kihajtogattam a konyhaasztalra az utolsó ötszázasomat. Annyi maradt összesen.  

Kép

Kun Anita férjével

Ülsz egy házban, van egy autód meg két gyereked, és sírva kihajtogatsz ötszáz forintot, hogy ide jutottam…  

Okos nőként, szép ruhákban jártam, jó állásom volt, most meg nézem az ötszázast. El sem tudom mondani, milyen motiváló volt!” – lep meg a kijelentéssel. „Ultraciki módon a szüleimtől kellett kölcsönkérnem, akiket korábban én támogattam, de kellett ez a megalázkodás a továbblépéshez. Hogy soha többé ne akarjak erre a pontra eljutni, pláne úgy, hogy mások előre megmondták. Tudtam, hogy tehetséges vagyok és alázatos, onnantól még jobban meg akartam mutatni a környezetemnek és a gyerekeimnek! Azóta felnőttek, azt mondják, semmit nem érzékeltek a válságból. Én viszont sokkal óvatosabb lettem, a vállalkozás stabil lábakon áll, de sosem dőlök hátra. A férjem is ajándék volt, kellett a kilábaláshoz.”

Anita több tanulságot is levont a krízisből. Egyrészt azt, hogy a jó termék korántsem elég, plusztudás is kell a sikeres vállalkozáshoz, ezért üzleti iskolába kezdett járni, hogy a pénzzel is megtanuljon még jobban bánni. Másrészt azt, hogy az ember nem is hiszi, milyen kevés pénzből meg lehet élni, amíg rá nem kényszerül. Ő sok holmiját, amelyek az előző életéhez tartoztak és feleslegessé váltak, eladta végül, ez is segítette a fellélegzést. Lassan kialakult az üzletük szellemisége, az egyéni fogyasztókra támaszkodva épült tovább a (már nem is olyan) kis manufaktúra. A szülei telkéről a férjével új közös műhelybe költöztek, Baracskán megteremtették annak feltételeit, hogy vásárolhassák a tejet. Akkor és annyit, amikor és amennyi szükséges, így már nem kellett heti hét napon – még karácsonykor is – elhozniuk, amit a teheneik leadtak. Átalakultak üzemmé, ami ugyan rengeteg adminisztrációval és pluszmunkálattal járt, de a függetlenség érdekében megérte. Azóta is szinte mindent be-, illetve visszaforgatnak a vállalkozásba, de a havonta előállított másfél tonna sajtjuk az utolsó falatig elfogy. 

Kép

Kun Anita franciaországi továbbképzésen

A magas polc 

2016-tól elkezdtek versenyekre is járni, mert Anita tudni szerette volna, hogy szakmailag hol tart az új hivatásában. A legnagyobb megtiszteltetést a piacon a standja előtt reggeltől délig kígyózó sor jelentette, de vágyott arra, hogy a szakma is kimondja róla: jó abban, amit csinál. „Rögtön az első versenyünkön bronzérmet kaptunk az egyik sajtunkra, el sem tudom mondani azt az eufóriát! Majd 2019-ben jött felkérés egy nemzetközi válogatóra, egy franciaországi versenyre kerestek színvonalas magyar indulót. Beneveztem a hazai jelentkezők közé, hátha jó lesz kapcsolatépítésre. Megnyertük…  

Még csak fel sem öltöztem szépen az eredményhirdetésre, azóta is restellem, hogy farmerben és blúzban vettem át a díjat a Hiltonban! Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy nemzetközi sajtversenyen dobogó közelébe juthatunk.  

Kép

Kun Anita a Mondial du Fromage nemzetközi verseny bronz minősítésének átvételekor

Hihetetlen érzés, amikor a szakma elkezd számontartani. Az pedig tényleg mindennek a teteje volt, hogy a franciaországi Mondial du Fromage sajtversenyen is bronz minősítést szereztünk. Onnantól bekerültünk a magyarországi sajtos keménymagba, úgy húsz-harminc cég közé. Már nem sokadik alkalmazott vagyok az univerzumban, és az örömöm itt nem a pénznek szól. Amikor felhív egy tanár, hogy elküldené egy tehetséges diákját a műhelyünkbe tanulni… Ezért érdemes csinálni!” 

Meg még valamiért, amit sokan talán érzünk, de nem biztos, hogy olyan pontosan megfogalmazunk magunknak, ahogy most a Csíz Sajtműhely tulajdonosa teszi. „A kezünkkel dolgozni terápia. Én előtte az agyammal dolgoztam, de amikor elkezdtem a kezemmel, meggyógyult a lelkem. A mai világ már elszokott ettől. Az én generációm, pláne az utánunk jövő már nemigen csinál semmit maga, egy polc felfúrásához is hívnunk kell valakit. Pedig a nagymamánk még tudott vajat készíteni, megsütötte a kenyeret, a rétest. Mi meg keressük, hogy hol lehet a legjobb rétest kapni. A tej is drága, pedig jön a tehénből. A mama nevetne, ha látna minket, hiszen ő ezeket nap mint nap maga megoldotta. De az is valami, hogy már kezdünk rájönni, hogy sok mindent magunk is meg tudunk vagy tudnánk csinálni. És ez sokkal nagyobb sikerélmény, mint bármit megvásárolni!”  

„Elmeépítő, lélektisztító és motiváló a kezünkkel dolgozni. Életirányt mutat.” 

Kun Anitát és történetét a Scruton Közösségi Tér „Életváltók” című estjén ismerhettük meg. Köszönet az inspirációért! 

Már magzati korban

A magzati élet során történő zenehallgatás, az anya tánca, ritmikus mozgásai hatással vannak a kisbabára: ilyenkor megnyugszik, vagy mozgással válaszol az élményre, így egyfajta elsődleges kommunikációs kapcsolat alakul ki a gyermek és édesanyja között. Születésük után ezek a kisbabák kiegyensúlyozottabbak, hallásuk érzékenyebb és beszédfejlődésük gyorsabb ütemben fejlődhet.

A magzat méhen belül az anya szívhangját is érzékeli, ez születés után is hatással van az újszülöttre: nyugtatja őt, abbahagyja a sírást, mélyebben, hosszabban alszik, légzése egyenletessé válik, a tapasztalatok szerint súlygyarapodása is egyenletesebb lesz.

A zenei nevelés hatékonyan képes hozzájárulni az egyén általános tanulási teljesítményének eredményességéhez, és kedvezően befolyásolja a szocializációt.

Tanulási készségek és a zene

A gyermek a mozgás mellett a hangokon keresztül ismeri meg az őt körülvevő világot. A mondókák, gyermekdalok és a zenére való mozgások az élet első éveiben fontos szerepet töltenek be az olvasáshoz szükséges képességek fejlesztésében. A zene segítségével jobban fejlődik a memória, a ritmusérzék, a figyelem, a kreativitás, a koncentrálókészség, a szókincs.

Szocializáció és a zene

„A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul.” (V. Hugo)

Az éneken, ritmuson, dallamon keresztül a legkönnyebb a gyermekekkel kapcsolatot teremteni. A kisbabák, kisgyermekek a legnyitottabbak és a legfogékonyabbak a zene befogadására, így érdemes kihasználni az első éveket, és időt szakítani minden nap a közös éneklésre.

Megfigyelhetjük, hogy a babák mosollyal, karjaik és lábaik ritmusos mozgásával, tipegő gyermekünk rugózással, nagyobb csemetéink tánccal reagálnak a zenére. A hangok mozgásokat váltanak ki belőlük, amely nemcsak élmény számukra, de a legősibb önkifejező eszköz is.

A zenének és az ezzel kapcsolatos mozgásnak feszültségcsökkentő hatása is van. (Nem véletlen, hogy néha mi magunk is dudorászni kezdünk, ha lemegyünk a sötét pincébe.) A közös éneklés oxitocint szabadít fel és az összetartozás érzését erősíti, valamint lehetőséget ad arra is, hogy a gyermek érezze, figyelmünk csak rá irányul, megtapasztalhatja a mindennapok rohanásában a megállás és kicsit mást tevékenykedés élményét.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>