Schäffer Erzsébet: Kisvárosi délelőtt

A férfi fekete bársonyzekét viselt, olyat, amilyet romantikus festők hordtak a századelőn. Kilógott a kisvárosi könyvtár különös miliőjéből, de kilógott volna akárhonnan. Verseskötet volt a kezében. Odapillantottam, majd fölnyitottam egy novelláskötetet, egy másikat, már készültem továbbmenni, be a házba, amikor a könyvéből föl se nézve a férfi megszólalt:

– Üljön le.

Fölemelve a fejét hozzátette: 

– Kérem.

Leültem. Nem szóltam semmit. Jó néhány másodperc elmúlt, míg végre fölnézett.

– Most vagyok itt először.
– Én is.
– Egy sort kerestem. Egyetlen mondatot.
– Megtalálta?

Nem válaszolt. Megdörzsölte a homlokát, rám nézett és becsukta a könyvet.

– Nem zavarom néhány kérdéssel? Maga nő. Egy nőhöz szeretném intézni a kérdéseimet.
– Kíváncsivá tesz – mondtam, és tényleg kíváncsi lettem.

A férfi csavargatta a bajszát, hallgatott. Jó ötvenesnek néztem, barázdált arca többnek mutatta, de a szeme… Nagy, olajos barna szeme volt, ha szembenézett, aranyló meleg fények sugároztak a tekintetéből. Mindez érthetetlen ellentétben volt azzal a mozdíthatatlan szomorúsággal, ami ott ült körülötte. A könyvet becsukta, felállni készült.

– Elkísérhetem?
– Most mondta, hogy üljek le.
– Inkább elkísérném.

Kimentünk a kerti úton, a férfi ment elöl, követtem. Egy platánsor alatt sétáltunk, amikor beszélni kezdett.

– Azt akarom megtudni, hogy lehet-e bűn a hűség. Véthet-e valakinek az ember azzal, hogy hűséges?

Egymás mellett mentünk. Kihalt volt a sétány.

– Egyetlen asszony mellett élek. Már sok éve. De nem volt ez mindig így. Valaha a munkám utazáshoz kötött. Vonatoztam hétfőtől hétfőig. Tudja mi az, restikben vacsorázni? Olcsó szobákban éjszakázni?  Volt nekem feleségem, két apró lányom is volt. De hozzájuk nem voltam hűséges. Elmentem tőlük hétfőn, visszamentem hozzájuk szombaton. S közben azokon a vándorlós éjszakákon annyi minden történt. Annyi volt már a történet körülöttem, hogy nem is mertem belegondolni…
– Miért nem keresett más munkát?
– Kényelmes volt. Nem kellett gondolkodni. Úton lenni… Örökkön úton lenni, az annyi, kicsit felmenti az ember magát. Mindig van valami haladék…
– De ha ennyire érezte…?
– Lusta voltam. Tudatlan. Talán gyáva is ahhoz, hogy az egész életünket átgondoljam. Mire a változtatás vágyáig eljutottam, elhagyott a feleségem. Vitte a két kislányt. Nem is voltak már olyan kicsik.
– Hány évesek voltak?
– Tizenkettő és kilenc.

Megálltunk. Lehajolt egy zöld szárú platánlevélért. Sodorgatta az ujjai közt.

– Úgy fájt, majd belehaltam. Azt éreztem, bármi történt, ezt nem érdemlem.
– Szoktak találkozni?
– Nem.
– Miért nem?
– Hova utazzak utánuk… Ausztráliába ment.

Sokáig hallgatott. Mintha megbánta volna már, hogy itt sétál velem.

– Most egyedül él?
– Nem tudok én egyedül élni. Az nem embernek való. Egyedül kelni, magadban lefeküdni… Három hosszú évig így ment. Aztán… Lehetetlen történet… Rám talált valaki.

Megint elhallgatott. Egy kavicsot rugdalt. Felém fordult.

– Egyáltalán érdekli ez az egész magát…?
– Nem sétálnék itt…
– Mellettünk lakott évekig. Lány volt még akkor. Szaladni láttam, elmenni, megjönni. Szabad volt és szép… A szelek lehetnek ilyen szabadok a tenger fölött…
– A szabadsága vonzotta magát…
– Talán az is… Vitorlát bontottunk… és a mi szabad, közös hajónk röpült a vizeken… Sokáig.
– Milyen költői…
– Igen, szárnyaltunk. Együtt. Aztán velem valami történt. Rátelepedtem. A szerelmemmel, a hűségemmel. Ott akartam lenni mellette minden pillanatban. Ébren és álmában.
– Még mindig utazott?
– Már rég nem utaztam. Nem mentem semerre, mint egy kutya, csak a nyomában jártam. Azt mondta egyszer, nehéz az én hűségem, mint a föld. Azt mondta, agyonnyomja…

Eldobta a platánlevelet.

– Mondja, bánthat a hűség? Fojtogathat valakit a ragaszkodás?

Nem válaszoltam. Aztán valami ilyesmit mondtam, hogy bizalom… Bizalom nélkül fojtogathat…

Nekidőlt egy fatörzsnek. A bajuszát tekergette, mint a kert mélyén abban az elvarázsolt könyvtárban és merőn nézett rám. Aztán legyintett és kesernyésen elmosolyodott.

– Nem baj, ha most elköszönök…? Szép kis alak, gondolhatja…
– Ott, abban a könyvben… Megtalálta, amit keresett?
– Meg. De ne kérje, hogy most verset mondjak…

Megfordult, elindult visszafelé. Néztem utána sokáig. A bizalom, gondoltam, és sajnáltam, hogy vége lett a délelőttnek. Láttam a verset, ott volt előtte nyitva a könyv… Igen, József Attila. Alig vártam, hogy hazaérjek. Az agyonolvasott kis zöld kötetben nem volt nehéz kikeresnem…

Ha nem szorítsz úgy kebeledre,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
ha gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem – meghalok.