Mi az a Cuccagna?

A washingtoni székhelyű Népesedésügyi Iroda szerint a földön mindezidáig körülbelül százhétmilliárd ember élt a Homo sapiens története során. Nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy mindezeknek az embereknek a túlnyomó többsége az éhezéssel, a hideggel és a közösségi normákkal küszködve töltötte az életét. Nem csoda hát, hogy mindannyiunk nagy közös álma a szenvedésektől, nélkülözéstől mentes élet. A legendákban és mesékben szereplő tejjel-mézzel folyó Kánaántól a „terülj, terülj, asztalkám”-ig, vagy a kolbászból készült kerítésig és az édességekből épült házig minden nép vágyálmaiban jelen van a korlátlan, gondtalan bőség ideálja.

A mai hétköznapokba leginkább a középkori európai gondolatvilágból érkezik ez a vágyakozás. A parasztok véget nem érő fizikai munkája mellett magától értetődő volt az az elvágyódás, amely egyre újabb és élénkebb részletekkel gazdagította ezeket a meséket. Az emberek képzeletében megjelent egy tökéletes világ, egy olyan hely, ahol soha nem kell szükséget szenvedni semmiben. Ahol korlátlan mennyiségű étel és ital áll rendelkezésre, ahol nem kell dolgozni, nem érvényesek a társadalmi és erkölcsi szabályok.

Ebben a kánaánban az emberek naphosszat csak heverésznek, esznek, isznak, mindenki lusta és kövér, a paraszt uralkodik a nemesen, a szerzetes megvesszőzi a püspököt, az apáca buja, és természetesen semmi nem szabályozza a vad és korlátlan szex tobzódását.

Ez a fantáziavilág olyannyira közhelyszerűvé vált, hogy saját nevet is kapott. Itáliában Cuccagnának, Angliában Cockaigne-nek, a Németalföldön Kockengennek, a skandináv országokban Lubberlandnak hívták. Ezen a varázslatos helyen a sült malacok késsel a hátukban járkálnak, hogy könnyedén lehessen szelni a húsukból, a sült libák az emberek szájába repülnek, a halak pedig megfőzve ugranak ki a folyókból, egyenesen a tétlenül tébláboló emberek lába elé. Az idő mindig kellemes, a kutakból folyik a bor, mindenki szabadon szerelmeskedik, és örökké fiatalon, boldogan él.

János pap birodalmának legendája

Ez persze csak az ember igényeinek az egyik oldala. A szellemi és spirituális vágyálmok ugyanúgy utat törtek maguknak a középkori Európában, mint a fizikai biztonság igénye és a test örömei. A 12. században kezdett elterjedni a köztudatban, hogy él valahol messze egy bizonyos János pap, a bibliai három napkeleti bölcs egyenes ági leszármazottja, aki távoli, pogány földek szorításában is hatalmas keresztény királyságot vezet. A keresztes hadjáratok keserű végjátéka felé közeledve ez a legenda adott reményt arra, hogy az európai országok győzedelmeskedhetnek a muszlim világ fölött, és újra beilleszthetik a Szentföldet a keresztény világ középpontjába. Pápák és királyok keresték, kutatták János pap országát; egyesek szerint Indiában uralkodott, mások Örményországot, Grúziát vagy éppen Etiópiát nevezték meg mint a papkirály távoli birodalmát.

A legjelentősebb esemény az volt, amikor 1165-ben I. Mánuel bizánci császár levelet kapott János paptól Indiából. Ebben csodálatos részletek szerepeltek arról, milyen idillikus körülmények között élnek a misztikus keresztény birodalom alattvalói, micsoda pompa és gazdagság uralkodik a világ túloldalán, ahol Krisztus vallása már győzedelmeskedett a pogányság fölött.

A levelet – bár természetesen hamisítvány volt – minden európai nyelvre, sőt még héberre is lefordították, szerzetesek tucatjai másolták és küldték szét az egész kontinensen.

Minden másolás során újabb fantasztikus részletekkel gazdagodott, majd szájról szájra terjedve valószínűtlen intenzitást ért el. Hamar beleivódott a hétköznapi emberek hitvilágába, olyannyira, hogy egész tömegek kezdtek fanatikusan hinni a világméretű keresztény birodalom küszöbön álló győzelmében. III. Sándor pápa a következő évben ünnepélyes hangvételű válaszlevelet is írt János papnak, majd útnak indította a saját, nagy tiszteletben álló orvosát, Fülöpöt, hogy juttassa el neki. A küldetésről sajnos nem esik több szó a korabeli dokumentumokban.

A titokzatos uralkodó sikerét persze a politika is kihasználta. 1217-ben megkezdődött az ötödik keresztes hadjárat, amely sikertelenül végződött. Az egyik vezetője II. András magyar király volt, aki az asszaszinok elleni küzdelemben ötszáz lovast veszített el, majd sietve haza kellett jönnie Magyarországra, mivel megbetegedett – bár az is lehet, hogy megmérgezték. 1221-re sikertelenségbe fulladt az egész hadjárat, és egy katasztrofális vereséggel ért véget Kairónál. A hazatérő seregekkel érkezett vissza Európába Jacques de Vitry, a mai Izraelben található Akkó város püspöke, aki a keresztesek tekintélyén esett károk enyhítésére igyekezett jó híreket terjeszteni. Azt hangoztatta, hogy János pap fia, Dávid győzedelmesen tör előre a szaracénok ellen folytatott küzdelemben, Perzsiát már elfoglalta, most pedig Bagdad ellen vonul, aztán rövidesen visszafoglalja és újjáépíti a romokban heverő Jeruzsálemet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Perzsiát addigra valóban elfoglalta egy karizmatikus uralkodó, akit viszont nem Dávidnak, hanem Dzsingisz kánnak hívtak.

János pap csodás birodalmának legendája egészen a 16. századig fennmaradt, majd ahogy az európaiak fokozatosan megismerték és elfoglalták a föld távolabbi vidékeit, lassan feledésbe merült. A gazdagság és a gondtalan élet utáni vágyakozás persze nem szűnt meg.

Cuccagna álomképe továbbra is fennmaradt, és nemhogy elsorvadt volna, hanem éppen az ellenkező irányba indult el. Az új trend a 17. század közepén Nápolyban kezdődött.

A híres karnevál egyik attrakciója az volt, amikor felcicomázott kocsik hajtottak végig a város főutcáján, a Via Toledón. A járműveken a helyi előkelők utaztak: a király képviselői, a céhek vezetői és más megbecsült polgárok. Az összecsődült népnek ők osztogattak élelmiszert és apró ajándékokat, de azt is elnézték, ha a bátrabbak fel-felugráltak melléjük, és elvettek maguknak ezt-azt.

A klasszikus nápolyi Cuccagna

Aztán a következő évszázadra ez a módszer is alapvető változásokon ment keresztül. A klasszikus nápolyi Cuccagna idején már nem voltak mozgó karneváli kocsik, hanem helyhez kötött építmények vették át a szerepüket. Jól képzett, gyakran neves építészek által tervezett fakereteket, több embernyi magas állványzatokat szerkesztettek a királyi palota előtti térre, amelyeket aztán roskadásig megraktak ételekkel. Rafináltan elrendezett hegyekben-völgyekben álltak a húsok, sajtok, kenyerek, gyakran folyómedrek voltak rajtuk kiképezve, amelyekben ömlött a bor, majd az egész alkotmányt körülölelő mesterséges árokba folyt. Az installációkat gyakran ókori istenségek, legendás hősök, bibliai figurák vagy éppen az aktuális uralkodó képmásai díszítették.

Kép

A Cuccagna

A palota és a környező házak ablakaiból, valamint külön erre a célra emelt lelátókról az úri közönség kedvtelve tekinthette meg a valódi látványosságot.

A térre ugyanis beengedték az éhesen és türelmetlenül várakozó szegényeket: az utca lakóit, a koldusokat és hajléktalanokat, illetve azokat, akik egyszerűen potyázni akartak. Ők aztán megrohamozták a felhalmozott földi jókat, és kitört a káosz.

Az összecsődült tömeg az ételhegyekre vetette magát, és megkezdődött a harc. Tülekedés, taposás, könyöklés, verekedés következett, amit a jóllakott nézőközönség érdeklődve figyelt. Legalább annyi húst és sajtot a kövezetbe tapostak, mint amennyit sikerült elragadniuk, és a gondosan összeállított építmények hamarosan romokban hevertek. Az emberek húst, sajtot és félig még élő halakat tapostak bele a sárba. Gyakran vér is folyt, sőt halálesetek is előfordultak, mivel nem lehetett megtiltani, hogy az ételre vadászó városiak késeket, bárdokat hozzanak magukkal a hatékonyabb vadászat érdekében.

A Cuccagnát évente többször is megtartották, és egyre újabb attrakciókkal bővítették. Az egyik legkedveltebb „sportág” például az oszlopmászás volt. Egy magas, sudár fa törzsét lecsupaszították, fényesre csiszolták, és alaposan bekenték zsírral. A tetejére húst, sajtot függesztettek, majd az oszlopot egy tágas téren felállították, és kezdődhetett a verseny. A vállalkozó kedvű városlakók megpróbáltak felmászni a csúszós fatörzsön, hogy megkaparinthassák a drága ételeket, és learathassák a dicsőséget. A pórul járt, kimerült, megszégyenült veszteseken jókat lehetett nevetni, a sikeres próbálkozók pünkösdi királyságát pedig nagy hangon ünnepelni. Egyes esetekben, amikor fokozni akarták az esemény izgalmait, a pózna tetejére élő állatokat, csirkét, libát, esetleg malacot szögeztek.

Hogy ezek a beteges látványosságok mennyire felkavarók lehettek, azt az egyik leginkább szakavatott szemlélő írta le a saját tapasztalatai alapján. 1772-ben a hírhedt de Sade márki Itáliába menekült, mivel különböző perverziókért, szodómiáért és mérgezésért halálra ítélték. Mialatt a francia Aix város főterén a guillotine jelképesen egy bábut fejezett le helyette, ő Nápolyba látogatott, és megtekintette az egyik Cuccagnát.

Akármennyire kedvelte is az erotika minden szokatlan és kegyetlen formáját, ez a perverz népünnepély még de Sade-nak is sok volt.

Elborzadva és felháborodva írt arról, hogy a macchinának nevezett építményt szándékosan omlasztották össze, és hogy a romhalmazban deszkákhoz szegezett élő állatok is vergődtek.

A kegyetlen karneválok utóélete

A felvilágosodás gondolatai végül elsorvasztották a Cuccagnát. A század végére megszűnnek ezek a kegyetlen karneválok, és a korlátlan bőségben tobzódó országok legendája leginkább a költészetben élt tovább. A 19. századi Itáliában például sok olyan versike született, amelyekben makaróni hullott az égből, sajtból voltak a hegyek, a Vezúv sült húsból készült, a tengerekbe pedig bor ömlött a folyókból. Az interneten ma is könnyen megtalálható a Big Rock Candy Mountains című amerikai népballada, a 20. század eleji hobók dala. Ebben olyan földre invitálják a hallgatót, ahol pénz nő a bokrokon, cigaretta a fákon, ahol nem kell zoknit váltani, és tiszta alkohol csörgedezik a patakokban.

Bár a bezsírozott oszlopok megmászása ma is divat, Indonéziától Kanadán át az Egyesült Királyságig számos helyen rendeznek ilyen versenyeket, a régi cinizmus már eltűnt belőle. A gondolkodásmód persze azóta sem sorvadt el, és manapság is újra testet ölt egy-egy Black Friday-en a leértékelt árukért egymást szinte agyontaposó tömegekben. A hétköznapokban pedig továbbra is él az a meggyőződés, amely szerint bármit érdemes megtenni a megehető, megiható, elkölthető, felhalmozható, mutogatható javakért. Sokan ma is szívesen vállalják a látványos konfrontációkat, a nyilvános megaláztatásokat azért, hogy gazdagságot és jólétet kapjanak értük cserébe. És éppen úgy, mint háromszáz évvel ezelőtt, ma is kerülnek olyanok, akik mindezt megszervezik, finanszírozzák és népszerűsítik. A Cuccagna talán legközelebbi rokonai a mai világban a valóságshow-k. Pszichológusok által gondosan összeválogatott társaságok költöznek össze, ideiglenes szövetségeket kötnek, majd drámai jelenetek során összevesznek, és levetkőzik minden szégyenérzetüket a kilátásba helyezett jutalmakért cserébe. Gyanítható, hogy ma is könnyedén lehetne 18. századi Cuccagnát szervezni.

Hogyan kapcsolódtál a zenéhez és lettél a Zeneakadémia hallgatója?

Nem készültem tudatosan erre a pályára. Kisgyerekként szívesen énekeltem, fogékony voltam a zene különféle lehetőségeire. Hatéves korom körül kezdtem klasszikus zongorára járni. Húszéves zenetanulásom alatt olyan pedagógus-példaképekkel találkoztam, akik nemcsak szakmailag, hanem emberileg és szemléletileg is meghatározták a zenéhez és az önmagamhoz való viszonyomat.

Miért orientálódtál éppen a zeneterápia felé?

Húsz-huszonkét éves koromban figyeltem fel tudatosan arra, hogy a zene milyen más funkciókkal tud jelen lenni az életünkben azon kívül, hogy gyönyörködtet, szórakoztat és kikapcsol.

Volt az egyetemen egy tanárom, aki felhívta a figyelmemet egy olyan zenei szempontrendszerre, amelyet zeneterápiának, zenepszichológiának hívunk. A mesterképzés végén lett számomra teljesen egyértelmű, hogy én nem pedagógiai keretek között szeretnék emberekkel foglalkozni, hanem egy másik utat választok. Így kerültem az ELTE gyógypedagógiai karára, ahol posztgraduális képzés keretein belül okleveles zeneterapeutává minősültem.

Tehát én egy énekesnő vagyok, aki zeneterapeuta is, és zeneterapeuta, aki egyébként énekesnő. Ebben a kettős szakmai működésben pedig van egy harmadik alappillér: az, hogy édesanya vagyok. Fontos, hogy ezt is beletegyem a „ki vagyok én tégelybe”, az öndefiniálásomba, mert azt gondolom, hogy a magánéleti dinamikánk nagyon erősen hat a színpadi jelenlétünkre, az alkotói és terapeutai minőségünkre is.

Mit jelent pontosan az, hogy zeneterápia?

Olyan terápiás lehetőség, amelyben a zene mint eszköz van jelen. Ennél szűkebb definíciót minden zeneterapeuta külön határoz meg magának. A zene a közös eszközünk, viszont a miként és a hogyan nagyon egyénre, kliensre és terápiás helyzetre szabott.

Mit csinál egy terapeuta?

Mi terapeutaként nem gyógyítunk, hanem eszközöket adunk a kliensünk kezébe, megoldási struktúrákhoz segítjük hozzá, amelyeken keresztül önmaga találja meg a lehetőséget a saját helyzeteinek, akár traumáinak a feloldására.

Én olyan médiumként szeretek részt venni egy terápiás folyamatban, ahol az embert összekötöm a zenével, illetve segítek önmagában megtalálni azt a zenei minőséget és azokat a lehetőségeket, amelyeknek esetleg még nincs tudatában.

Kép

Kép: Paár Julianna

Az átlagembernek, ha meghallja a neved, elsősorban egy szó jut eszébe: Hangoló.

Igen, a Hangoló az én zenés és zeneterápiás tevékenységeim olvasztótégelye, ezen keresztül kapcsolódom a közönségemhez, illetve a klienseimhez. Úgy állítom össze a zenei anyagaimat, és olyan zenei programokat valósítok meg, amelyeken keresztül érzékenyítem a közönségemet arra, hogy ne csak passzív élvezői legyenek a zenének, hanem aktív alkotói.

Lehet egy koncertnek terápiás hatása?

Igen, ugyanúgy, ahogy egy jó beszélgetésnek vagy családi, baráti együttlétnek is van. Viszont a szó szakmai értelmében terápiás hatásról akkor tudunk beszélni, ha az egy folyamatba rendeződik, és egy képzett szakember vezet minket ezen az úton.

A zene mozgósít bennünk különféle érzelmeket, olyan tudatalatti tartalmakat, amelyekkel vagy kezdünk valamit, vagy nem. Egy terápiás helyzetben az ember elkezdi „megdolgozni” ezeket a zene által megmozdított tartalmakat.

Próbálok az emberekben minél több erőforrást mozgósítani, hogy ne csak hallgatók legyenek, hanem interakciós közeg tudjon kialakulni köztük és az előadók között. Én ennek a törekvésnek a képviselője vagyok, és érzem is a felelősségét: egyrészt a zeneterápiás szakmát jól és hitelesen művelni, másrészt erre a lehető legtöbb felületet megtalálni.

Mennyire könnyű megszólítani az embereket, és elültetni bennük ezt a kis üzenetet?

Talán egyre nagyobb réteget tudunk elérni, bár a fogyasztói társadalom hozza magával, hogy az emberek az instant dolgokat szeretik. Minél könnyebben, minél hatékonyabban akarnak megoldani egy helyzetet. A zeneterápia – de ez bármely másik alternatív művészetterápiás formára is igaz – nem egy aszpirin, amit beveszünk, és fél óra múlva nem fáj a fejünk. Ez egy kőkemény önismereti munka. Egy traumát feldolgozni minimum sokszorosan annyi idő, mint amennyi időn keresztül fennállt az a bizonyos megterhelő helyzet. Nem várhatjuk el magunktól, a saját belső működésünktől, hogy varázsütésre vagy csettintésre megoldódjanak a problémáink. Az emberi psziché a nehéz, kihívást jelentő feladatokat jó mélyre, a tudatalattiban raktározza el. A felhozási folyamat nem egyszerű. Zeneterápia során nem tud egyetlen koncert vagy foglalkozás alatt végbemenni a megoldási, tisztulási folyamat, mert nincs elég idő rá, nincs elég fókusz, és nem feltétlenül van ott melletted egy szakember. 

Kép

Paár Julianna

Mi különbözteti meg ezt a fajta terápiát a többi művészetterápiától?

A zene az egyetlen olyan művészet, amely az idő síkjában, a mostban tud létrejönni. Egy festmény, egy szobor, egy műalkotás időtlen időkig örökérvényű. A zenét pedig pont a pillanat, az „itt és most” jelentősége emeli ki és teszi egyedivé a többi terápiához vagy művészeti ághoz képest.

Mikortól érdemes a gyermekeket megismertetni a zenével?

Kodály Zoltán sokat emlegetett idézete, hogy egy gyermek zenei nevelése kilenc hónappal a születése előtt, sőt az édesanya születése előtt kilenc hónappal kezdődik. Fontos, hogy ezt ne csak szlogenszerűen hangoztassuk, hanem a gyakorlati megvalósulását is képviseljük. Szülőként, anyaként, pedagógusként, terapeutaként, hétköznapi emberként. Az éneklés zsigerileg járja át az embert, és ha várandós az anyuka, akkor a magzatot is. Terápiás munka lehet az is, amikor egy édesanya a saját hangjával, énekhangjával kapcsolódni vágyik a gyermekéhez. A Dúdolj! Ringass! Táncolj! családi foglalkozásokon a zenei anyanyelv eszközeit alkalmazom mint módszert. A családi és gyerekkoncertjeim, a Kerekerdő és a frissen létrejött Kerekutca szintén azt a célt szolgálják, hogy a mindennapi életünk legelemibb tevékenységei közé visszacsempésszék a zenét.

A Kerekerdő 2019-ben, a Kerekutca 2021-ben megjelent lemezen is, mind a kettő meselemez, amelyeket a gyermekeimnek készítettem népzenei, világzenei, klasszikus zenei inspirációkkal. Egy gyereket is a lehető legmagasabb zenei minőséggel kell megkínálnunk, ő abból a saját korosztályának, adottságainak, készségeinek, képességeinek, hangulatának megfelelő tartalmakat fogja kiszedegetni. A meséim fiktív, de sok népmesei elemet tartalmazó szabad történetek. Nem én írtam őket, egyszerűen hagytam, hogy a számomra kedves dalok, zenei tételek, amiket magam is hangszereltem, vezessék ezeket a történeteket és benne a főhősöket. Repítsék őket különféle élethelyzetekbe, állítsák őket megmérettetések elé, amelyek aztán a zene, a játék és a mozgás segítségével oldódjanak fel. Nyerje el végső jutalmát a jó, és kerüljön újra minden a helyére. Azért jobb, ha a gyerekeket élő szavas, olvasott mesével kínáljuk meg, mint mozgóképpel, mert ilyenkor beindul egy belső képalkotási folyamat, amely elvezeti őket a kreativitás, az önmegvalósítás, a saját gondolatok, az önkifejezés irányába.

Van valamilyen üzenetük a meséknek?

A Kerekerdő üzenete az, hogy merj elindulni, és utána merj hazakanyarodni, még akkor is, ha látszólag nem érted el a célod. A Kerekutcáé pedig az, hogy helyed van a világban.

Megvásárolhatók, illetve a jól ismert zenemegosztó felületeken is megtalálhatók. A Kerekutca lemezbemutató koncertjét decemberre tervezzük Szentendrén, a Hamvas Béla Művelődési Központban és a Hagyományok Házában. A színpadra állításban alkotótársam is vannak: Kocsis Enikő, Fitos Dezső rendező-koreográfusokkal közösen születik majd meg a Kerekutca mesejáték.

Már születésekor megpecsételődött a sorsa 

Kristóf István egy vándorcirkusz kocsijában látta meg a napvilágot, híres cirkusznemzedék sarjaként: nagyapja Richter János, apja pedig a francia Herkulesként ismertté vált idősebb Kristóf István erőművész volt. Édesapja őt is cirkuszosnak, állatidomárnak szánta, ami meghatározta a gyerekkorát. Tizenegy évesen már a család elefántjával, Aidával állt színpadra egy rövid szám erejéig, ez volt a „Kisfiú nagy elefánttal”, amivel hónapokig szórakoztatták a közönséget. A szokatlan életforma sok mindenre megtanította: alkalmazkodni, kiállni az érdekeiért, és egyedül boldogulni. 

„Tizenévesen láttam a Trapéz című filmet, amely teljesen lenyűgözött, ennek hatására döntöttem el, hogy légtornász leszek” – meséli. Mivel apja nem támogatta elképzelésében, saját lábára kellett állnia. Húgával, Pannival, aki szintén légtornásznak készült, gyakorolni kezdtek, 1958-ban pedig megkapták első munkájukat nagybátyjuk cirkuszában, a Sport cirkuszban. A következő évben Bulgáriába szerződtek, ahol rengeteget tanult az orosz Nyikolaj Panovtól. Úgy véli, neki köszönheti, hogy később a világ egyik legjobb fogójává vált.  

A kitartó munka hamar meghozta gyümölcsét és teljesült gyerekkori vágya: hazatérve testvérével felléphettek a Fővárosi Nagycirkuszban.  

Szárnyalás a magasban 

Nem sokkal később húgával csatlakoztak a barátaik által alapított Hunor légtornász csoporthoz: ő lett a fogó. István mindig is a legjobb akart lenni, és nem a pénzkeresés vezérelte, hanem hogy értéket teremtsen. Folyamatosan tréningezte magát, az artistaképzőben még esténként, titokban is edzett társaival.  

Merészségükkel, formabontó ötleteikkel a Hunor csoport tagjai nemzetközi hírnevet szereztek: egyik produkciójukhoz például a magasban rögzítettek egy hintát, amit előttük senki sem csinált. 

Máskor a bécsi Stadthalléban a megszokott nyolc helyett 16 méter magasból ugrottak a hálóba. Félő volt, hogy nem sikerül a trükk, de büszkeségből egy centivel sem ereszkedtek lejjebb.  

Az artista a csoporttal számos országban turnézott: Ausztria mellett Olaszországban, Dániában és Oroszországban is fellépett. Nagy élmény volt számára, amikor a Trapéz című film színhelyére, a franciaországi Cirque d’Hiver kőcirkuszba is eljutott. „Amikor beléptem az épületbe, úgy éreztem, mintha hazatértem volna, olyan sokszor láttam már a filmben” – idézi fel. 

Életre szóló szerelmet hozott a cirkusz 

A cirkusz zárt világában szinte törvényszerű, hogy a művészek egymás közül választanak párt. István még gyerekként ismerte meg a szintén cirkuszos Sallai család lányát, Ilit, akinek megígérte, hogy elveszi feleségül. Tartotta is a szavát, 1963-ban egybekeltek – a szertartás után stílusosan a Fővárosi Nagycirkuszban ünnepelt a násznép. 

Artista feleségével az esküvő után két közös akrobataprodukciót – egy rúd- és egy duódeszkaszámot – állítottak össze, amelyekkel bejárták a világot: Bulgáriától kezdve Görögországon és Ausztrálián át a Fülöp-szigetekig számos országban szerepeltek. Bár gyakran összevesztek, a próba vagy az előadás végére mindig elmúlt köztük a harag. Ahogy a róla szóló könyvben fogalmaz, olyan volt számára Ili, mint a keze és a lába. Ez fordítva is igaz: Ili István kezébe tette az életét, amikor egy-egy fellépés során a férje tenyerén egyensúlyozva állt fejen. 

Kép

Feleségével, Ilivel bejárták a világot deszka- és rúdszámukkal

Kristófék a munkát és a magánéletet nem igazán választották ketté: jellemzően otthon is a cirkusz volt köztük a téma, és még akkor is a lakókocsijukban aludtak, amikor egy-egy turné után hazatértek Magyarországra.  

„Mi mindig együtt keltünk, együtt próbáltunk, együtt dolgoztunk, majd együtt zártuk a napot, és ez a világ legszebb dolga. Közel ötven évet töltöttünk együtt, de inkább száznak mondanám” – vallja az artista.  

István legnagyobb szakmai sikerét is Ilivel együtt élte meg: 1977-ben elnyerték az Ezüst Bohóc-díjat a IV. Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon. „Mi voltunk ott a kis kelet-európai artisták, ezért különösen büszke vagyok arra, hogy elismertek minket” – meséli. 

Le is bénulhatott volna 

A légtornászat erősen igénybe vette a testét: sokszor rándult ki a dereka, egy alkalommal pedig gerincrepedéssel került kórházba. Orvosa mindig figyelmeztette, tartson szünetet, mert le is bénulhat, ő azonban próbált tovább, az előadásokat pedig úgy csinálta végig, hogy előtte két injekciót kapott a gerincébe. Problémája a munkáját is befolyásolta, így kénytelen volt kiszállni a Hunor csoportból, és abbahagyni a légtornászatot. Mivel mindig is a levegőben volt elemében, nagyon nehezen hozta meg ezt a döntést, Ilivel viszont folytatta a két duószámot, mivel azok kevésbé vették igénybe a derekát.  

Paradox módon a privát életében nagyon ügyelt a fizikumára, mert egy esetleges sérülés miatt hosszú időre kiesett volna a munkából. Számára tiltólistás volt például a síelés, emellett Ilivel egy nap csak egyszer étkeztek, nehogy magukra szedjenek pár kilót. 

Közös cirkuszos karrierjüknek egy újabb baleset vetett véget: egy németországi fellépésre gyakorolva Ili a magasból a porond szélére zuhant.  

Nyolc hónap rehabilitáció után már újra gyakoroltak, de mivel nem tudták hozni azt a minőséget, amit elvártak maguktól, feladták a pályájukat. 

Megküzdött a Fővárosi Nagycirkuszért 

A szerencsétlenség után Istvánnak felajánlották, hogy legyen a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója. A vezetői pozíció sok kihívással járt, mivel a cirkusz csupán a jegybevételből tudott gazdálkodni.  István emiatt nem szerződtethetett le olyan tehetséges cirkuszosokat, akiket szívesen látott volna a színpadon, és az is előfordult, hogy Ili varrta a táncos lányok elszakadt harisnyáját, mivel nem volt miből újat venniük.  
„A rendszerváltás után többször is el akarták adni és be akarták zárni az intézményt. Ha nem küzdünk érte, ma nem létezne a Fővárosi Nagycirkusz” – mondja.  

Kép

Kristóf István - Kép: Székely Lilla Flóra

A nehézségek ellenére a cirkusz sokat fejlődött a vezetése alatt: lecseréltette a székeket, a kilencvenes évek elején jégshow-t hozott el a magyaroknak, 1996-ban pedig megszervezte az első Nemzetközi Budapesti Cirkuszfesztivált, amelyre a legnevesebb nemzetközi művészek kaptak meghívást, és amelyet további nyolc fesztivál követett.  

Kristóf István közel negyedszáz évig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt. Csak pár hónap hiányzott a 25 évhez, amikor – a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva) elnökének távozását követően – váratlanul leváltották, és unokatestvérét nevezték ki utódjának. 

Félti az új generációt 

Az Ezüst Bohóc-díjas artista nincs megelégedve az utánpótlással. Mivel az iskola fejkvóta alapján kapja a támogatást, szerinte rengeteg gyereket felvesznek, akik közül nem mindenki való erre a pályára. Másrészt úgy véli, az oktatás nem elég produkcióközpontú, és a diákok nem kapnak elég lehetőséget, hogy tapasztalatot szerezzenek. „Egyszer rám köszönt egy fiatal lány. Kiderült, hogy volt artistanövendék, de nem szerződtették, így elment fagyiárusnak. Szomorú, amikor nyolc-kilenc, artistaképzőben eltöltött év után nem kapnak munkát, ezért beállnak pizzafutárnak vagy a McDonald’s-be” – osztja meg aggályait.  

Kristóf István azt tanácsolja a fiataloknak, őrizzék meg az elhivatottságukat.  

„Gyönyörű szakma a miénk, de minden egyes lépésért meg kell szenvedni, mindent a munka alá kell rendelni, akár az élsportolóknak. Viszont amikor egy produkció sikerül, az örömöt ad és büszkeséget.” 

A művész nemcsak a következő generáció, hanem a cirkusz mint műfaj jövőjéért is aggódik. Ma a digitális technológia térhódítása jelenti az egyik legnagyobb kihívást, ő azonban nem ebben látja a szakma jövőjét. „A cirkuszt a közönség élteti, egy online előadás pedig nem tudja megadni azt a pillanatot, amikor az artista és a nézők összemosolyognak.”  

Kristóf István életéről nemrég könyv jelent meg Életem a cirkusz címmel, amelyben részletesen mesél gyermekkoráról, fellépéseiről, feleségével való kapcsolatáról és a Fővárosi Nagycirkusz vezetőjeként eltöltött évekről.

Sosem hittem abban, hogy az ember képes tudatosan befolyásolni az álmait, vagy hogy az álmoknak jelentése is lehet, mígnem rábukkantam a Florida államban élő Lauri Loewenberg alvásszakértő egyik, HuffPostban megjelent cikkére és életrajzára. Megtudtam, hogy Loewenberg népszerű író, televíziós személyiség, tagja az International Association for the Study of Dreams-nek (Álmok Tanulmányozásának Nemzetközi Szervezete), szakértő cikkei folyamatosan jelennek meg a Harper’s Bazaar és a The New Yorker lapokban. Akkor határozta el, hogy pszichológiát, azon belül is álompszichológiát fog tanulni az egyetemen, amikor egy, az egész életét gyökeresen megváltoztató üzenetet kapott álmában az elhunyt nagypapájától. Azóta több mint 50 ezer ember álmát elemezte szerte a világban, s kutatta azok kódrendszerét.

Írásos dokumentumokkal tudja igazolni, hogy a történelemre nagy hatást gyakorló személyek (például Elvis, Diana hercegnő, Abraham Lincoln és Martin Luther King) mind álmodtak saját halálukról a valódi haláluk bekövetkezte előtt néhány héttel.

Álomtechnikái új távlatokat nyitottak az alvásszakértők előtt, rendszeresen hívják szakértőnek a Today show-ba, a Good Morning Amerika című beszélgetős műsorba és a CNN-hez.

„A rémálom általában segíteni próbál abban, hogy megoldást találjunk egy kellemetlen élethelyzetre. A visszatérő rémálom egy elhúzódó probléma miatt is lehet, amit még nem sikerült megoldanunk, vagy rávilágít egy olyan viselkedésformára, amellyel előidézzük a nehéz helyzeteket újra meg újra az életünkben. Emellett a rendszeres rémálmok mentális vagy testi betegség kísérőjeként is megjelenhetnek, de okozhatnak rémálmokat az önmagunkkal kapcsolatos negatív megerősítéseink is (nem vagyok szerethető, értéktelen vagyok, nem vagyok elég jó). Minél jobban ragaszkodunk ezekhez a negatív berögződésekhez, annál ijesztőbb álmokkal fogunk szembesülni” – írja Loewenberg az említett cikkében, hozzátéve, hogy a legtöbb álom nem logikus történet, hanem témák és szimbólumok egyvelege. Így folytatja: „Az álom titkos történet, amelyet agyunk mesél el nekünk, miközben alszunk. Ha a benne sorakozó szimbólumokat meg tudjuk fejteni, akkor közelebb kerülhetünk a rémálmok megszüntetéséhez, mert megérthetjük, mit akarnak üzenni.”

Kép

Kép: Unsplash / Glen Hodson

Például, ha mérgező kapcsolatokban élünk, jó eséllyel kígyókról álmodunk. Ha konfliktuskerülők vagyunk, és nem nézünk szembe a problémáinkkal, akkor valószínűleg olyan rémálmunk lesz, amelyben üldöznek bennünket. A nyomasztó álmok egy másik gyakori oka, ha valamilyen trauma ért minket. Ilyenkor nem szimbólumokkal, hanem visszajátszással találkozhatunk álmunkban, vagyis agyunk újra és újra megnyomja a Replay gombot, és szembesít a traumatikus eseménnyel.

Hogyan vessünk véget a rémálmoknak?

A szakértő a 2011-ben megjelent Álmodd ki magadból – Szabadítsd fel az álmaid, és változtass az életeden! című könyvéből konkrét gyakorlati tanácsokat segítő kérdéseket idéz. Loewenberg szerint a megoldás ott kezdődik, hogy
1. nem nézünk tévét és nem olvasunk internetet közvetlenül alvás előtt, ugyanis a filmek és a cikkek beszivároghatnak az álmainkba,
2. elkezdünk foglalkozni a rémálommal, és megpróbáljuk megfejteni, hogy milyen üzenetet hordoz, milyen érzéseket hív elő belőlünk, és ezek az érzések hogyan jelennek meg a mindennapjainkban.
Az én álmomban a költözés a leválást, édesanyám a visszatartó erőt szimbolizálja.

Milyen érzéseket hív elő belőlem az álmom? Szorongást, félelmet, pánikrohamot.
Hogyan jelennek meg ezek az érzések a mindennapjaimban? Minden egyes nap gondolok anyámra, bűntudatot érzek, amiért elköltöztem tőle, és a saját életemet élem. Ha meglátogatom őt, rendszerint pánikrohammal végződik a látogatás, a viszonyunk továbbra is semmilyennek mondható.
Mi az üzenete az álmomnak? Ideje túllépni a félelmeimen, megküzdeni anyámmal, és hátrahagyni az addigi életem. El kellene fogadnom, hogy önálló entitás vagyok saját vágyakkal, nem pedig édesanyám eszköze, akit kénye-kedvére a szoknyája mellé ültethet.

Alakítsd át az álmot!

Ha az álmok az előbbiek után sem tűnnek el, Loewenberg a következőt javasolja.
Írjuk le a rémálmunkat közvetlenül ébredés után. Fontos, hogy a legapróbb részletességgel írjuk le a cselekményt, a látottakat, a hallottakat, és az érzést, amit megéltünk álmunkban. Ha ezzel megvagyunk, lapozzunk egyet a füzetben, és az ijesztő, nyomasztó részeket helyettesítsük pozitív szavakkal, s az álom végére írjunk boldog befejezést.

A „pozitív” álmot memorizáljuk, napközben legalább háromszor ismételjük el magunkban.

Ez a technika rendkívül hatásos Loewenberg tapasztalatai szerint abban az esetben, ha valamilyen múltbeli trauma okozza a rémálmokat. Ezt én is tanúsíthatom: pár nap után az álmaim az anyámmal kapcsolatos pozitív forgatókönyvet kezdték követni. Két héten át mindennap elmondtam magamban az álmom pozitív verzióját, és édesanyámat egyre kedvesebbnek, szebbnek, mosolygósabbnak láttam álmomban, testét fehéres, ezüstös fény vette körül, én pedig szabadnak és dominánsnak éreztem magam. Elmondhatatlan érzés végre átaludni hét-nyolc órát úgy, hogy kipihenten ébredek!

Ha elolvasnád Lauri Loewenberg könyvét és a hozzá tartozó részletes álomszótárat, 30 napig ingyenesen letöltheted INNEN.

A Magyar Batthyány Alapítvány tavaly ítélte oda első alkalommal, ám hagyományteremtő jelleggel, a 2019-ben alapított gróf Batthyány Lajos és gróf Zichy Antónia-díjakat, melyeket olyan személyek kaphatják, akik kiemelkedő és példamutató tevékenységük révén korunk társadalmi, gazdasági, politikai kihívásaira praktikus és pragmatikus, a lehetőségekkel és szükségszerűségekkel arányos választ adnak.

A Magyar Batthyány Alapítvány felkérésére a 7 fős Bíráló Bizottság áttekintette a beérkezett jelöléseket, és megtette javaslatát a Kuratórium felé. Idén a Bizottság Kónya Imrét és Bogyay Katalint javasolta díjazásra, melyet az Alapítvány Kuratóriuma elfogadott. Az idei díjazás fővédnöke Balog Zoltán, református püspök, a 2020. év gróf Batthyány Lajos-díjazottja.

Kónya Imre az Ellenzéki Kerekasztal létrehozásának kezdeményezője, a szabadon választott országgyűlés első ciklusában parlamenti frakcióvezető, majd belügyminiszter a díjjal kapcsolatban így fogalmazott: „Eszmélésem óta arra gondoltam, hogy valami többet kellene tennem, mint ami családomnak, szűkebb környezetemnek jó. Már nagyon korán a nemzetben találtam meg azt a közösséget, amiért tenni lehet, amiért tenni érdemes.” Bogyay Katalin, nagykövet, a Magyar ENSZ Társaság elnöke, Magyarország korábbi ENSZ és UNESCO állandó képviselője, az UNESCO 36. Közgyűlésének elnöke, a londoni Magyar Kulturális Központ alapító-főigazgatója, író, diplomata édesapja nagyon erős útravalóját idézte, melynek nyomán könnyű volt megfogalmaznia, mit jelent a köz szolgálata: „Én esküt tettem arra, hogy az embereket szolgálom és segítem.”

Kép

Kép: Magyar Batthyány Alapítvány

A Díjakat Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Batthyány-Schmidt Margit, a Magyar Batthyány Alapítvány elnöke és Batthyány Boldizsár adta át. A díjátadón Potápi Árpád kiemelte: „Mindkét díjazott - Kónya Imre és Bogyay Katalin - munkássága, tevékenysége, szellemisége idehaza és a határon túl is értékteremtő, megismételhetetlen és örökérvényű.”

2021-ben a Magyar Batthyány Alapítvány posztumuszdíjakat is odaítélt. A gróf Zichy Antónia-posztumuszdíjat Prof. Dr. Zimányi Vera (1930-2021), a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsésztudományi Karának alapító tagja, egyetemi tanára, majd Professor Emeritája kapta, akinek neve összeforrt a Batthyány család történetének hiteles kutatásával is. Gróf Batthyány Lajos-posztumusz díjban Balázs Ferenc (1951-2020), Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar énekes, zenész és zeneszerző részesült.

Kép

Kép: Magyar Batthyány Alapítvány

„Zimányi Vera meghatározó szerepet vállalt a Batthyány-ak több évszázadra visszanyúló történetének kutatásában és hiteles feldolgozásában, így örökké emlékezni fogunk rá és megőrizzük munkásságát. Balázs Fecó énekes, zenész és zeneszerző dallamai, hangja és karaktere mindvégig velünk marad.” – emelte ki Batthyány-Schmidt Margit, a Magyar Batthyány Alapítvány elnöke.

A Magyar Batthyány Alapítvány a gróf Batthyány Lajos- és gróf Zichy Antóni-díjakat a Batthyány Tematikus Hét keretében adta át Budapesten, október 6-án a Batthyány-örökmécsesnél.

További információ: www.batthyany.hu

Zajlik az életünk elég rendesen, de milyen is legyen négy gyermekkel! Miklós már óvodába jár, középső csoportos. A legközelebbi, körzetes óvoda befogadta, így ép gyerekekkel járhat együtt, ami nagyon pozitív hatással van rá, próbálja elcsenni a többi gyerek tudását. Az elmúlt hónapokban kiválóan megtanult biciklizni, Nagypapi minden áldott nap következetesen gyakorolt vele.

Hogyan fogadták az óvodában?

Kicsit előkészítettük a terepet, elmentünk és bemutatkoztunk a szülőknek. Nagy szeretettel fogadtak bennünket, nem éreztük, hogy bárki ellenezné, hogy Miklós odajárjon. Az óvó nénik is nagyon ügyesen felkészítették a gyerekeket az érkezésére. Elmagyarázták nekik, hogy Miklós másképp fejlődik, és még nem nagyon beszél, bár metakommunikációval kiválóan megérteti magát. Úgy látjuk, jó helyen van.

Az integráció hívei vagytok?

Több intézményt megnéztünk, mielőtt e mellett döntöttünk. Tartottam attól, hogy olyan helyen, ahol sokféle sérült gyermeket fogadnak, Miklós nem érezné jól magát, túl sok lenne neki: esetleg nem mindenki tolerálná az ő lassúságát, és ebből konfliktusai adódnának, vagy ő nem tudná kezelni más viselkedészavarát. Olyan helyet kerestünk, ahol elfogadják, és ő boldog.

Amikor megszületett, azt gondoltam, ha törik, ha szakad, akkor is integrálni fogom. Ma már máshogy látom, és az vált a legfontosabb szemponttá, hogy ő jól érezze magát, kerek legyen neki a világ.

Tulajdonképpen már most is az, elég kiegyensúlyozott kisfiú. Most inkább arra hajlunk, hogy olyan iskolába menjen majd, ahol vannak más Down-szindrómás gyerekek is, ahol igaz barátokra lelhet. Mert lássuk be, elég kicsi az esély arra, hogy 10–12 évesen ép barátja legyen, és egyenragú kapcsolat alakuljon ki köztük. De ráérünk még ezt eldönteni. Korábban mindent előre megterveztem, Miklós mellett kénytelen voltam lazulni. El kellett fogadnom, hogy nem tudok mindent irányítani, annak kell örülni, ami ma van, ma működik, nem szabad azon aggódni, mit nem tud még, mi lesz később. Már nem is próbálom erőszakosan csökkenteni Miklós és az épek közti távolságot.

Kép

Miklós - Kép: Olajos Tamás

Miklós után negyedik gyermeket is vállaltatok. Volt bennetek félelem a terhesség alatt?

Amikor Miklóst újszülöttként tartottam a karomban, valaki azt mondta nekem: „Vállaljatok negyedik gyermeket!”. „Tényleg, vállaljunk még egyet!”, mondtuk mi is Bálinttal, a férjemmel, majd félretettük a kérdést. Az új gyermek nem megoldás a Miklóssal kapcsolatos nehézségekre, ő akkor is itt van, és fel kell nevelnünk. Abban viszont megegyeztünk, hogy ha megérik bennünk a vágy egy negyedikre, akkor nyitottak leszünk rá. Kétségtelen, hogy ez a vágy később jött, mint a második vagy a harmadik gyermeknél, annyi nehézség és feladat volt, de jött, és nem nagyon gondolkoztunk. Down-szindrómára ugyanúgy nem szűrettünk külön, mint a nagyoknál. Amikor az orvos a 12 hetes ultrahangnál azt mondta, minden rendben, én boldogan hazamentem.

Nem tartom fontosnak a várandósság alatt a különféle vizsgálatokat és egyéb teszteket, hiszen nem mi vagyunk élet és halál urai.

A megbízhatóságuk is megkérdőjelezhető, hiszen több olyan családról is tudok, akiknél annak ellenére, hogy külön szűrővizsgálatot végeztek Downra, nem derült ki a babáról, hogy az, csak a születése után. Miklósnak nagyon jó, hogy van egy kisebb testvére, élvezi, hogy bizonyos dolgokban ő ügyesebb, és van, akinek ő fogja meg a kezét, ő segít. Egyelőre még vezet a másfél éves Inezzel szemben, és ez sokat ad neki.

Időközben elvégezted a Down Dada képzést, és bekapcsolódtál a Down Alapítvány önkéntes Sorstárs Segítő Szolgálatába. Miért tartod fontosnak, hogy segíts a hasonló helyzetben lévőknek?

Miklós születése után sokan vigasztaltak, jólesett minden felém fordulás, a legnagyobb segítséget mégis az jelentette, amikor sorstárs nézett a szemembe, és azt mondta: „Hidd el, hogy jó lesz!”. Ettől függetlenül kiakadtam, és végigmentem az egész gyászfolyamaton, de ebbe a mondatba nagyon tudtam kapaszkodni. Miért mondaná ezt, ha nem lenne igaz, miért hazudna nekem, amikor ő is átélte mindezt? Nagy segítség volt az is, amikor hotelben vagy játszótéren összefutottunk olyan szülőkkel, akik Down-szindrómás gyereket vittek a karjukban. Láttam, hogy nem állt a feje tetejére az életük, ugyanúgy eljárnak nyaralni, kikapcsolódni, közben derűsek és mosolyognak. Ezek a találkozások elhitették velem, hogy nekünk is menni fog, nem leszünk feltétlenül boldogtalanok attól, hogy Down-szindrómás gyermekünk van. A saját példám segítség lehet a hasonló cipőben járóknak, mert szó sincs arról, hogy másokkal ellentétben én könnyen vettem volna az akadályokat. Ugyanúgy megküzdöttem én is a saját démonjaimmal, félelmeimmel, kishitűségemmel.

Ma már boldog életet élünk egy Down-szindrómás gyerekkel, akit el nem cserélnék senki másra, akiért ugyanúgy rajongok, mint a másik három gyermekemért! Elvégeztem a külkert, a közgázt, nyelveket beszélek, a legnagyobb tudásomnak mégis azt tartom, amit az elmúlt évek során a családommal tanultam és tapasztaltam.

Mik voltak a legnagyobb félelmeid?

Attól tartottam a legjobban, hogy nem fogok tudni Miklóssal szót érteni. Féltem attól is, hogy takaréklángon égő család leszünk. A lányok esetleg megsínylik, hogy sérült testvérük van. Belerokkanunk ebbe az egész helyzetbe, nem leszünk többé boldogok, nekünk már minden nehéz és rossz lesz, nem utazunk többé sehova, elmaradnak a barátaink, már csak sérült gyerekek szülei fognak velünk barátkozni. Ebből végül semmi sem jött be. Ma már teljesen más miatt aggódom, mint korábban, más nehézségek jöttek az életünkbe. Olyanok, amelyek bárkinél előfordulhatnak.

Kép

Miklós - Kép: Folly Judit

Viszontlátod önmagadat azokban az édesanyákban, akikhez sorstársként mész segíteni?

Én még nagyon az út elején vagyok, nyáron végeztem el a Down Dada képzést, még csak egy családnál voltam sorstárs segítőként. Más az ő történetük, sok mindenben különbözünk, talán nekem könnyebb is volt elfogadnom ezt az egész helyzetet, viszont az édesanya félelmei, aggodalmai ugyanazok, mint az enyéim voltak. A legtöbb embernek nincs semmifajta kapcsolata Down-szindrómással, ezért minden érintett egyből az internetet kezdi bújni, ahol ugyanazokat az oldalakat találjuk meg. Olvasgatjuk, mikor kezd szétnyílni az olló a sérültek és az épek között, mikor kezdenek lemaradni, milyen nehézségeik lesznek – és ugyanazok lesznek az aggodalmaink, ugyanazok a kérdések vetődnek fel bennünk. Olvassuk a sikersztorikat is, hogy létezik például olyan Down-szindrómás, aki főiskolát végzett, aki polgármester lett, aki fotómodellkedik, vagy aki színésznek áll, és ezekbe próbálunk kapaszkodni. Aztán ahogy telik az idő, megszereted és elfogadod a saját gyermekedet, és már nem az lesz a legfontosabb, hogyan tedd minél hasonlóbbá a többihez. Néhány év alatt majdhogynem az ember összes aggodalma megcáfolódik, még az egészségügyiek is, ugyanis ma már majdnem mindent tudnak kezelni, gyógyítani. Miklós esetében is így volt. 

Férjed, Bálint is részt vett a képzésben. Nektek házaspárként mit adott ez az egész?

Azt hittem, hogy egyedül megyek a kétnapos képzésre, és teljesen ennek szentelhetem magam. Aztán kiderült, hogy ez valójában családos program, meg is ijedtem, mi lesz ebből, de végül az egész családnak jót tett. Miklós több régi cimborájával találkozott, a lányok is olyan barátokra leltek, akiknek hasonló életük van. Nekünk is sokat adott házaspárként, hogy egymás előtt mondtuk el újra az érzéseinket, tapasztalatainkat, emlékeinket, ami minket is megerősített.

Mit gondolsz, miért kaptátok Miklóst – és ezt az életfeladatot a Jóistentől?

Amikor az első gyermekünket vártuk, mondtam a férjemnek, hogy nem kell külön szűrnünk Down-szindrómára, a Jóisten úgysem ad nekem értelmi sérült gyermeket, mert nem tudnám felnevelni. Azt gondoltam, sok mindenre képes vagyok, de erre nem.

Két év korkülönbséggel megszületett a két nagylányunk, semmi nehézségünk nem volt velük, még betegek is nagyon ritkán voltak. Amikor bérelt lakásból egy szép saját, kertkapcsolatos lakásba költöztünk, meg is jegyeztük a férjemmel, hogy nem lehet, hogy minden ennyire könnyen menjen az életünkben, most már jönnie kell valami nehézségnek. Amikor Miklóst vártuk, kértem is a Jóistentől, hogy adjon nekem valami jó kis klassz feladatot, ami csak az enyém. Mindezek után született egy Down-szindrómás gyermekünk, szerintem egyértelmű, hogy miért.

Nemrégiben pedig egy kedves barátnőm mesélte, hogy észrevett egy hibát a vállalat éves költségvetésében. Amikor szólt a gazdasági igazgatónak, az elismerőleg így szólt: „Hiába, a női intuíció!…” Erre barátnőm szerényen jegyezte meg: „Arra pont nem volt szükségem, elég volt számolni…”

Van-e a pénzügyeknek „neme”? A válasz korántsem egyszerűen megadható. Hiszen tudjuk, hogy a közvélekedés a számolást, a matematikát inkább férfias képességnek tekinti. Még akkor is, ha ennek semmiféle – tényleg, bizonyítottan semmilyen! – biológiai alapja nincs. És azt is tudjuk, hogy ennek ellenére, az otthoni pénzügyek legtöbbször asszonyok kezében futnak össze. A nem is látszólagos ellentmondás kevéssé borzolt vizét az utóbbi időben két reklám zavarta fel. Az egyik egy nagy bank friss szolgáltatása, amely a pénzügyek intézésének új generációját, egy applikációt ígér.

Az applikáció neve pedig angolul az, hogy György. Tudják, ahogyan a GPS-ek hangja legtöbbször női, úgy, legalábbis e bank szerint, a pénzügyek digitális tanácsadója pedig férfi: a mi „Gyurink”, aki jól bánik a pénzükkel (és feltehetően a bankéval is).

A másik kampány is egy pénzügyi programot kínál. A plakáton két fotó látszik: az egyiken egy széles-zakós, lenéző mosolyú, sokat tapasztalt, őszes halántékú férfi. Felette az írás így szól: pénzügyek intézése a 80-as években. A másikon pedig egy vadóc, magabiztosan grimaszoló, sportos fiatal nő. Hozzá ez a felirat kapcsolódik: pénzügyeink intézése 2021-ben. Itt tehát éppenséggel a fiatal, energikus női figura testesíti meg a pénzügy-virtuozitást, a mesterségesintelligencia-alapú programot. 
Bár sok egyéb nagy kérdés mellett ez jelentéktelennek tűnhet, de azt hiszem, mégsem mindegy: akkor most nőies vagy férfias a pénzügyek intézése? Józan ésszel (nem csak intuícióval) tudjuk rá a választ. Tudjuk, amikor lányainknak nem engedjük, hogy úgy fogalmazzanak magukról, „rossz vagyok matekból”, és nem hisszük, hogy a pénzügyi tudatosság csak számolás kérdése. És akkor is tudjuk, amikor fiainkat ugyanúgy tanítjuk a családi kasszáért való felelősségvállalásra, mint arra, hogy szeressék, ha a nők a közéletet is benépesítik. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– 2005 óta gyakorlatilag minden világvallást bemutatott egy-egy regényben, holott korábban – bár költőként, rendezőként és producerként is alkotott – elsősorban üzletember és médiaszemélyiség volt. Mi történt önnel akkoriban, hogy a világi dolgok helyett a vallásokra irányította a figyelmét? 
– Erdélyben nőttem föl, ahol – mint köztudott – Ceaușescu diktatúrája alatt korlátozott volt a vallásgyakorlás. Tizenhét évesen disszidáltam Németországba, és a Kastlben, a Németországi Magyar Gimnáziumban fejeztem be a középiskolát. Ez az időszak mély nyomot hagyott bennem. Hiányos lelkiségi neveléssel bekerülni egy román kori kolostor vastag falai közé, és ott vallásos tárgyú előadásokat hallgatni óriási élmény volt. Ekkor kezdtek el érdekelni a világvallások. Amikor felvettek a Müncheni Filmfőiskolára, rendszeresen átjártam a szemközti épületbe, a jezsuiták filozófia tanszékére, hogy még inkább elmélyítsem a tudásomat. Aztán más úton indultam el, de a vallások és Isten iránti vonzalmam megmaradt, és folyamatosan vágytam a mélyebb, kiteljesedettebb életre.

2002-ben azért adtam el a TV2-s üzletrészemet, hogy csak azzal foglalkozhassak, ami igazán érdekelt. 

– Az alkotás vagy az inspiráció a fontosabb? 
– Nem azért élek, hogy írjak róla, mint Márquez. Én azért élek, hogy megtapasztaljam a csodákat, amelyekkel Isten nap mint nap megajándékoz minket. A gazdagság számomra többek között azokat a pillanatokat jelenti, amelyekben embertársaink megnyílnak előttünk, és érezzük egy idő után a szeretetüket. Ezt az ajándékot pedig szeretném megosztani másokkal, ezért írok, vagy forgatok filmet róla. Így született az El Camino húsz év múlva – Szent Ignác útja című regényem is, aminek alapján a film forgatókönyvét készítettük. 

– Minden egyes munkájában hangsúlyos az utazás és az út motívuma, amely az önismeret metaforája is. Ha körbenézünk, manapság nagyon sok tanfolyam és képzés propagálja az önismeret fontosságát. Úgy tűnik, mintha a vallás helyét a terápia vette volna át. Mi lehet ennek az oka? 
– A történelem során nem először fordul elő, hogy az anyagi világ felé fordulunk. Egy idő után érezzük, hogy hiányzik valami, ami kiteljesítheti az életünket, és elkezdünk keresni. Érdemes egy kicsit a múltba tekintenünk. Nézzük meg a 16. századot, ahol tulajdonképp a filmünk játszódik! Egyre inkább azt hiszem, hogy az 1500-as évek első fele nagyon is hasonlít a mostani időszakra. Akkoriban olyan intenzív globális kereskedelem alakult ki, mint addig soha.

A gyarmatoknak köszönhetően Európa számos országa mérhetetlen gazdagságra tett szert. A világ elanyagiasodott, a belső értékek háttérbe szorultak. Olyan járványok pusztítottak, mint az izzadásos betegség és a táncoló pestis.

A könyvnyomtatás feltalálásnak köszönhetően pedig kommunikációs forradalom zajlott, amely nagyjából akkora ugrás volt a korábbi információterjesztéshez képest, mint napjainkban az internet nyújtotta végtelen lehetőségek. Ebben a maihoz hasonló korban élt filmünk főhőse, egy igazi világfi, Iñigo López de Loyola, aki zsoldos parancsnokként védte Pamplona várát, amikor megsebesítette a lábát egy ágyúgolyó. Gyógyulása után a Loyolából Manresáig tartó 640 kilométeres úton rádöbbent, addigi kiüresedett élete nem folytatható tovább. Isten katonájaként akarta folytatni az életét. 

– A pszichológia szerint krízis kell a változáshoz. Ön szerint min múlik a változás? 
– Elsősorban bátorságon. Hátat fordítani a langyos, délibábos életnek csak elhatározás kérdése. Az életváltoztatást nem lehet elnapolni, mert mindenki életében elérkezik legalább egyszer a lehetőség, hogy belátható időn belül megváltoztassa az életét. Az elodázás zálogként működhet egy ideig, de amikor feszítően jelen van a beteljesedett élet hiánya, akkor nem szabad tovább halogatni a váltást. Nem szabad kifogásokat keresni, hogy „majd akkor, ha…” Én magam Ignáchoz hasonlóan nagy, világi álmokat szőttem, de neveltetésemnek köszönhetően ott volt bennem a belső út vágya is. A TV2-s időkben elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz tisztességesen lezárni egy nemzetközi karriert, útra kelek. De említhetném példaként barátomat, Kiss Ulrich atyát is, aki a L'Oréal párizsi marketingigazgatójaként 48 éves korában otthagyta a felszínes, csillogó világot, szétosztotta vagyonát, és belépett a jezsuita rendbe. Ehhez nagyon nagy merészség és elkötelezettség kellett. Én nem voltam ennyire bátor. 

Kép

– Őszintén szólva nem tudtam erről az útról, csak Szent Jakab-útjáról hallottam ez idáig. Min múlik egy zarándokút hírneve? 
– Szent Jakabba nagyon sok mindent belevetíthetünk, mert keveset tudunk róla. Az El Camino inkább a legendák útja, amelyre komoly infrastruktúra épült, és idővel sokaknak kényelmesen járhatóvá vált. Ellenben a Camino Ignaciano szervezett formában alig tíz éve látogatható. 
A filmben bemutatott négy zarándokot egy lelki vezető, Iriberri atya is kíséri. A nap elején az atya egy-egy bibliai idézettel indítja útjukra a fiatalokat, az aznapi zarándoklat végén pedig lehetőségük van megosztani vele és a „kamerával” a lelki rezdüléseiket, felismeréseiket. Ez az út abban is különbözik az El Caminótól, hogy ismerjük a névadót, Szent Ignácot. Készültek róla korabeli festmények, és útjára személyesen emlékezik vissza A zarándok című könyvében. Mi több, a Lelkigyakorlatok című műve évszázadok óta szolgál iránytűként több millió embernek a befelé vezető útjukon. 

– Hogy zajlott a zarándokok kiválasztása? 
– A zarándokok kiválasztásával Balázs Zsuzsa, a forgatókönyv társszerzője foglalkozott. Közel száz jelentkező közül hívtunk meg végül harmincat a castingra. Négy különböző nemzetiségű közreműködőt választottunk ki, de jött a pandémia, és a korlátozások miatt ők végül nem tudtak a helyszínre utazni. Így azok közül, akiket meghívtunk személyes beszélgetésre, négy eltérő élethelyzetben lévő magyar fiatal mellett döntöttünk. Egy pizzaséf a Gozsdu-udvarból, egy bölcsész és egy pszichológus lány, valamint egy szociális munkás. Fontos volt, hogy ne színészeket vigyünk magunkkal, hanem egyet a hétköznapi emberek közül, akik nem megjátszva, hanem őszintén vissza tudják adni az egyes útszakaszon szerzett lelki élményeiket. 

– Milyen volt instruálni egy ilyen nagyon különleges, bensőséges életesemény közepette a zarándokokat? 
– Megmutatni a lélek fejlődését, a láthatatlant nagyon nehéz. Az esti élménybeszámolókon nem akartam beavatkozni, kerültem, hogy megzavarjam az őszinte, mély vallomásokat. Azonban a filmen mégis jól lehet látni, ahogy a világítás, a két kamera meg hangtechnika ellenére megnyílnak a zarándokok. A forgatókönyv csak keretet adott, amin belül járták a zarándokok a lélekútjukat. Nagy hangsúlyt fektettünk a helyszínek kiválasztására is. A zarándokokat megpróbáltuk olyan teremtett és épített környezetben megmutatni, ami úgy néz ki ma is, mint Szent Ignác korában.

Se a történelmi városmagokat övező panelrengeteget, se ipari parkokat, se antennát, se autót, se reklámtáblákat, de még maszkos embereket sem látunk a filmben. Tulajdonképp végig egy 16-17. századi festményben járják az útjukat. A film így hoz létre egy vizuális hidat Szent Ignác kora és a 21. század között. 

– A pandémia mennyiben nehezítette meg a film létrejöttét? 
– A vírus első hulláma miatt el kellett halasztani a múlt évben a májusi forgatást. Amikor útnak indultunk július végén, már közeledett a második hullám, de nem sejtettük, hogy pont a spanyolországi tartózkodásunk alatt fog felerősödni annyira, hogy újabb lezárásokat kelljen bevezetni. Ennek következtében a huszonkét nap alatt sokszor nem, vagy csak nehezen tudtuk megközelíteni a helyszíneket, még a szállásokkal is nehézségeink voltak, de a film producerének, Csáky Attilának, valamint kreatív igazgatónknak, Kovács Lajos atyának köszönhetően le tudtuk küzdeni a nehézségeket, és úgy gondolom, a stábból egy kicsit mindenki részt vett ezen a lelki úton – a megpróbáltatások következtében. 

A filmet megnézheti október 9-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Évente nyolcmillió tonna műanyag hulladék kerül a világ tengereibe. Ennek többségét egyszerhasználatos termékek teszik ki, amelyek évente több millió vízi madár és tengeri állat közvetlen halálát okozzák.

Műanyag zacskók mindenütt

A világ tudósai évtizedek óta figyelmeztetnek a Föld vízkészletének megóvása fontosságára. A Mariana-árokban, közel 11 ezer méter mélyen úszkáló, 2019-ben lefényképezett műanyag zacskó viszont még a legtapasztaltabb környezetvédőket is meglepte.

Nem ipari hulladék volt, hanem hétköznapi tárgy, amit milliók használnak. Egy műanyag szatyor több emberöltő alatt bomlik le, a mikroműanyagok pedig bejutnak az élőlények szervezetébe, súlyos betegségeket vagy akár halált okozva. Habár az egyszerhasználatos műanyagok alkalmazását világszerte szabályozzák, mi, fogyasztók is sokat tehetünk a változásért.

Vásárláskor például használjunk szövetszatyrokat, amik nemcsak tartósabbak a műanyagból készült társaiknál, de moshatók is. Arra is érdemes figyelnünk, hogy ha környezetszennyező  anyagból készült terméket tudunk csak venni, akkor az legalább újrahasznosítható legyen.

Az étkezésünk is számít

A vizek védelme persze nem csupán a saját környezetszennyezésünk visszafogását jelenti. A táplálkozásunk is befolyásolja az óceánok, ezzel együtt bolygónk élővilágát. Az olyan alapanyagok, mint az egészséges és finom vadlazac, fontos részét képezik a modern étrendnek. Ez a hal sokáig kevesek kiváltsága volt, a nyíltvízi lazactelepek megjelenése viszont tömegek számára tette elérhetővé.

Kép

A telepek működtetéséhez viszont sokféle gyógyszer és tápszer szükséges, amik rombolják a telepeken túli vizek minőségét. A megoldás a szárazföldön kialakított haltenyésztő telepek elterjedése lehet: itt a halak a természetes víztől elzárt tartályokban nevelkednek, így sem káros vegyszerek nem kerülnek a környezetbe, sem az esetleg el-elszökő, tenyésztett lazacok nem hígítják a természetes populáció génállományát.

Sokat tehetünk egészségünkért, ha változatosan étkezünk, de nem árt tudatosítanunk, hogy a tenger gyümölcseinek többsége nem fenntartható forrásból származik. Érdemes olyan termékeket keresnünk, melynek csomagolásán feltűntetik a származási helyet és az előállítás mikéntjét.

Ha érdekel, mi mindent tehetsz még a Föld óceánjainak megóvásárért, látogass el december elején a Planet Budapest 2021 Fenntarthatósági Expó és Világtalálkozóra. Találkozzunk a Hungexpón!

További részletek: www.planetbudapest.hu

Támogatott tartalom.

A kutatás tanulsága nem csupán számadatokban mérhető. Ennél sokkal fontosabb, hogy felhívja a figyelmet a jelen pillanatra, amikor idősödő nagyszüleink még közöttünk élnek. Arra a vissza nem térő lehetőségre, hogy még leülhetünk velük beszélgetni egy csésze kávé vagy tea mellett. Még megkérdezhetjük, milyen volt a gyermekkoruk, hogyan élték meg a második világháborút vagy 1956-ot, mi lendítette át őket a családi tragédiákon, nehézségeken, fordulópontokon. Ez olyan lelki örökség, útravaló, amelyből magunk is meríthetünk egy-egy válsághelyzetben.  

Ma már tudjuk, hogy a transzgenerációs hatások sem mellékesek; azok a minták, amelyek generációról generációra örökítődnek át. Csák Anna beszélgetésünk során kiemelte az Örökölt sors című könyvet, amely sokak érdeklődését felkeltette a transzgenerációs úttal kapcsolatban. „A kifejtős kérdéseknél többen említették Orvos-Tóth Noémi könyvét, amely tömegekhez jutott el, és ennek hatására kezdtek el kérdezősködni régi családi eseményekről. Az eredmények alapján az látszik, hogy sok válaszadó akkor kezd el foglalkozni felmenői történetével, amikor valamilyen nagy fordulóponthoz érkezik az életében.  

Egy betegség, haláleset alkalmával, de akár a családtervezés, gyerekszületés vagy külföldre költözés időszakában is intenzívebben előkerül a »honnan jövök« múltidézése.   

Ez alapján határozzuk meg a célunkat, hogy merre menjünk tovább.” 

A közös családi emlékezet feltárása meghitt beszélgetésekhez, akár az esti meséléshez is kapcsolódhat. „Megindító volt, amikor egyik nagynénémtől a kisfia azt kérte, hogy este abból a könyvből olvasson fel, ami a nagyapámról szólt. Pedig nagyrészt felnőtt témák szerepeltek benne a világháborúról, az oroszokról, a menekülésről” – mesélte a Memoár Műhely alapítója. „A gyerekek abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy közelebb áll hozzájuk a mesék világa. A felnőttek már kiszakadtak ebből a valóságból. A gyerekek képesek elmerülni a hallottakban, és ebbe beletartozik a szüleik, nagyszüleik története is: a találkozásuk, ahogyan egymásba szerettek, vagy ahogy konfliktusokat oldottak meg. Nem minden családi történet vidám. Vannak tragédiák, traumák, titkok. Olyan döntések, amelyek miatt felnézünk rájuk, vagy amelyeket helytelenítünk. Ezek a történetek is az életünk részei, és a megismerésük elmélyítheti a családon belüli kapcsolatokat. Ezzel együtt is fontos, hogy mi nem terapeuták vagyunk; vannak olyan helyzetek, amelyek feldolgozásához szakértői segítségre van szükség” – értékelte a szociológus. 

Az is fontos kérdés, hogy mit adhat egy nagyszülő az unokájának ma, a 21. században, amikor az ügyfélkapu használatára vagy egy banki átutalásra éppen a fiatalabbak tanítják az idősebbeket. „Aki a 20. századot végigélte, keresztülment olyan tapasztalatokon, amelyekből tanulhatunk” – vélte Csák Anna. „Épp a megküzdés a nehézségekkel az, ami nem évül el. Az életútinterjúknál látszik, hogy az idős emberek sokszor bizonytalanok, kit érdekel a mondanivalójuk, mi értelme elmesélni.”  

„De amikor elkezdünk kicsit beszélgetni, hogy milyen volt az apácákhoz járni iskolába, vagy amikor az édesapja hazajött a frontról, akkor belelendülnek a mesélésbe.” 

A kérdőívek azt is felmérték, milyen témákról beszélgetünk leggyakrabban nagyszüleinkkel. „A kitöltők nagy része a családot jelölte meg, ezután következett fontossági sorrendben az egészség, a munka, a szabadidő, a politika, a közélet, a gyerekek nevelése. Természetesen a koronavírus-járvánnyal az egészségre vonatkozó témák, hírek is felértékelődtek. Egyesek ebben az időszakban gyakrabban és rövidebben beszélgettek, mások ritkábban. Nincs egyértelmű irány ezen a téren, de az biztos, hogy a család központi helyet foglal el. A válaszadók több mint fele kevesebbet beszél a kedvenc nagyszülőjével is – aki általában az anyai nagymama –, mint szeretne. Bár a történelem, azon belül az ősök története a kérdezettek közel háromnegyedét érdekli, mégis csak 29 százalékuk mondta, hogy jól ismeri azt” – tudtam meg a felmérés vezetőjétől.  

Kép

Kép: Freepik

A memóriakutatásnak köszönhetően arról is van információnk, hogy a legtöbb emlékünk körülbelül a 16 és 30 éves korunk közötti időszakból származik. Ekkor zajlanak a döntő változások és identitásformáló történések. Könnyebb visszaemlékeznünk arra az időszakra, amikor erősek és egészségesek, tevékenyek és fiatalok voltunk. Ezek az emlékek maradnak a legélénkebbek időskorban, a napi események pedig elhomályosulnak. Kevésbé lesz fontos, hogy tegnap elmentem-e a postára, mint ami akkor történt, amikor például katona voltam.  

„A kérdőívek alapján az unokák közel fele keresi hetente a nagyszüleit, a harmada havonta. 50 százalék fél óránál kevesebbet tölt beszélgetéssel. Ez az arány magasabb, mint amit egy a Pew Research Center által végzett 2014-es amerikai kutatás mutatott. Ami feltűnő a külföldi eredményekkel összehasonlítva, hogy míg Amerikában a telefon a fő kommunikációs csatorna, nálunk fontosabb a személyes beszélgetés. Telefonon és modernebb eszközökön keresztül a válaszadók harmada tartja a kapcsolatot, ami a pandémia idején erősödött. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kitöltők döntő többsége Magyarországon tartózkodik, és csak hat százalékuk lakik több mint 300 kilométerre. Bár a kapcsolat intenzitása nemcsak a távolságon múlik, hanem az ember erőfeszítésén is. Az egyik nagymamám Erdélyben él, de ettől függetlenül hetente beszélgetünk hosszan” – tette hozzá a Memoár Műhely alapítója. Azt is elárulta, hogy hazánkban a beszélők leginkább a nők, ők őrzik az emlékezetet. Az interjúzási tapasztalatok alapján úgy tűnik, a férfiak sokkal zárkózottabban beszélnek a családjukról, kevesebb bensőséges történetet osztanak meg.  

Az sem mellékes, hogy milyen típusú történetet mesélnek felmenőink. A szociológus Csák Anna Marshall Duke és Robyn Fivush kutatók megfigyelését osztotta meg. „Háromféleképp mesélhetünk családi történeteket. Az emelkedő elbeszélésekben minden egyre jobb lesz, megoldódik, és eljutunk a Kánaánba. Az ereszkedő megosztások eseményei fokozatosan rosszabbodnak a teljes katasztrófáig.

A váltakozó mód szerint először jobb lesz a helyzet, utána nagy nehézség következik, azután megint felülkerekedünk. Az utóbbi alkalmazói lesznek a legellenállóbbak az élet viszontagságaival kapcsolatban. 

Óhatatlanul adódnak tragédiák, nehézségek, de nem mindegy, hogy milyen módon meséltek nekünk, vagy mi hogyan adjuk tovább, mert ez nagyban befolyásolja a világlátásunkat.” 

A kutatás körülményeiről érdemes tudni, hogy a válaszadók döntő többsége 20 és 34 év közötti fiatal felnőtt, háromnegyedük nő, több mint kétharmaduk gyermektelen, és többségük felsőfokú végzettséggel bír. Demográfiailag szűkebb csoport töltötte ki a kérdőívet, 217 főt engedtek meg a keretek, tehát ez nem egy reprezentatív kutatás, amit a nemzetközi eredmények mellé lehet tenni. Az viszont biztos, hogy mentális és fizikai egészségünkhöz is nélkülözhetetlen másokhoz kapcsolódni, kötődni. Ilyen szempontból még érdekesebb lehet ennek a kérdőívnek a tükörképe, vagyis azt felmérni, hogy az időskorúak mit tapasztalnak unokáikkal kapcsolatban. Ez a Memoár Műhely kitűzött célja a közeljövőre.