A szüleim lettek a gyerekeim

„Alig múltam harminc, amikor anyukám egy betegség következtében nem tudott többé lábra állni. Jó egy évig az ágyból sem tudott felkelni, nemhogy visszamenni dolgozni, pedig akkor még hatvanéves sem volt. Hosszú ideig fűztem, hogy menjünk orvoshoz. Amikor végre rászánta magát, már késő volt. Apukám, aki akkor már nyugdíjas volt, sosem örvendett túl jó egészségi állapotnak, mindig voltak problémái, hol ez, hol az fájt neki, több kisebb stroke-on is átesett. Akkoriban Pesten laktam és dolgoztam, csak hétvégéken jártam haza. Főztem, mostam, takarítottam, mindent elintéztem nekik. Egyáltalán nem éreztem tehernek, szívesen mentem és segítettem, amiben csak tudtam, nem csak azért, mert egy szem lányuk vagyok. Aztán férjhez mentem, és vidékre költöztünk. Szüleim akkor már nem nagyon hagyták el a lakást, ezért úgy döntöttünk, hogy a közelben veszünk nekik egyet, hogy gyakrabban tudjak hozzájuk menni. Örültek neki, még ha a költözködéssel járó hercehurca nem is volt ínyükre. Mindenkinek könnyebb lett az új helyzet, bármikor szükségük volt rám, rövid időn belül ott tudtam lenni.

Négy-öt éve azonban anyukám állapota rohamosan rosszabbra fordult, újra ágyba kényszerült. Segítséggel át tud ülni tolókocsiba, de talpra állni már nem bír. Több orvosnál jártunk, de betegsége pontos okát senki sem tudja.

Lelkileg akkor érintett meg nagyon az állapota, és hogy már nem valószínű, hogy valaha is jobban lesz, amikor először pelenkáztam és fürdettem. Nem is maga a cselekvés hatott rám, hanem az, hogy ilyen kiszolgáltatott, »fordított« helyzetben látom a saját anyám.

Attól kezdve apukám állapota is hanyatlani kezdett. Éreztem már néhány éve, hogy szerepet cseréltünk, én lettem a szülő és ők a gyerekeim, de igazából akkor tudatosult bennem. Míg a velem egyidősek a gyermekeikről gondoskodnak, én már évek óta a szüleimről, mind fizikailag, mind anyagilag. Nem erre készültem, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha – pláne nem ennyire fiatalon – ilyen helyzetbe kerülök.

Állapotuk romlásával egyidőben megjelentek a demencia tünetei is, főleg anyukámnál. Már nem lehet velük beszélgetni, anyukám hússzor megkérdezi ugyanazt egy nap, majd következő nap megint, semmire sem emlékszik. Apukám még úgy, ahogy, de ő nem kérdez. Bármit mondok, azt válaszolja: »jól van, kislányom«. Már nem is nagyon mesélek, csak általánosságokat, vagy azt próbálom a »fejükbe vésni«, ami számukra fontos információ: melyik nap megyünk orvoshoz, mit hova tettem stb. Anyukám néha őrmesternek hív, amiért mindent megmondok és elmagyarázok nekik, de szükségük van rá, mert semmit sem tudnak elintézni, megcsinálni maguknak, mindent elfelejtenek. Néha ellenségként tekintenek rám, mondván, mit parancsolgatok nekik, olykor még azzal is megvádolnak, hogy ellopom a nyugdíjukat, vagy eldugom a cigarettájukat. Hiába mondom az igazamat, nem értik.

Sokszor türelmetlenné válok, felmegy bennem a pumpa, hogy ugyanazokat a dolgokat kell nap mint nap, hétről hétre elmagyaráznom. Lehet, hogy sok vitába belemegyek, amelyekbe nem kellene, de ha rájuk hagynám, úgy érezném, becsapom őket. Fájdalmas látni gyerekként, hogy így hanyatlik az állapotuk, és milyen személyiségváltozásokat okoz náluk a demencia.

Olykor az az érzésem, mintha már nem is ugyanazok az emberek lennének, mint akik felneveltek. Néha elgondolkodom azon is, melyik a valódi énjük: ez, amit most tapasztalok, csak korábban elnyomták magukban, vagy az, amit gyerekként ismertem.

Mit tegyek, hogy ne kérdőjelezzem meg a közös életünket, a kapcsolatunkat, a hozzám fűzött érzelmeiket? Hogyan ne írják felül a mostani rossz tapasztalatok az elmúlt negyven évet?

Az utóbbi években azon kaptam magam, hogy állandóan értük aggódom, és azon pörög az agyam, mi van velük, vagy mit tehetnék még, hogy nekik jobb legyen. Megijedek, ha napközben nem tudom felvenni a telefont, és több nem fogadott hívásom van tőlük: sejtem, hogy baj van. Míg másnak szüntelenül a gyerekei, nekem a szüleim körül járnak a gondolataim. Talán ez is az oka annak, hogy még nem született gyermekünk. El sem tudom képzelni, hogyan tudnék akkor gondoskodni róluk.

Egy ponton éreztem, ez nem mehet így tovább. Bármennyire szeretem őket, és szeretek róluk gondoskodni, megálljt kell parancsolnom magamnak.

Egészséges szinten kell tartanom az irántuk érzett felelősséget, különben én magam is belebetegszem ebbe a helyzetbe.

Férjem éveken keresztül ajánlkozott, hogy segít, de mindig visszautasítottam. Úgy éreztem, az én szüleim, az én feladatom, erős vagyok, megoldom. Aztán beláttam, hogy egyedül nem megy: ma már ő is vásárol nekik, és elviszi őket orvoshoz, ha szükséges. A legnagyobb lépés mégis az volt, hogy nővéreket fogadtunk, akik felváltva minden reggel és este felmennek hozzájuk. Én tovább a is látogatom őket a hétvégéken, és főzök, takarítok, de a hétköznapok terhe alól felszabadítottam magam. Inkább vállaltuk ezt az anyagi terhet, mintsem én rokkanjak bele.

A segítségkérésen és az elfogadáson kívül talán az a legnehezebb az egészben, hogy elengedjem azt, amiért nem én vagyok a felelős. Éveken keresztül marcangoltam magam, miért nem tettem többet értük, miért nem vittem el több orvoshoz anyukámat, miért nem keresek jobban, hogy még többet tudjak nekik adni, mi mindent tehetnék azért, hogy nekik boldogabb életük legyen. Rá kellett jönnöm, és nap mint nap tudatosítanom is kell magamban, hogy az életük alakulásáért ők a felelősök, ők hoztak olyan döntéseket, amelyek következtében ilyen helyzetbe kerültek, még akkor is, ha anyukám szerint mindenki hibás, csak ő nem. Azért felelős vagyok, hogy legyen fedél a fejük felett, és legyen mit enniük, de a boldogságukért nem. Azt gondolom, szülőként örülni kell annak, ha olyan a kapcsolat a gyermekünkkel, hogy szívesen jön és segít, de semmit sem szabad elvárni, végképp nem szabad a feladatokat és a felelősséget őrá hárítani. Nem azért vállalunk gyereket, hogy majd legyen, aki ápol és gondoskodik rólunk.

Nyáron derült égből villámcsapásként ért anyukám azon mondata, hogy ők idősek otthonába szeretnének menni. Ezt azután mondta, hogy apukám újra stroke-ot kapott. Egymás között megbeszélték, de engem kihagytak belőle. Az igazi okát nem árulták el, hiába kérdeztem. Lehet, hogy azt gondolják, anyagilag jobb lesz nekik, vagy csak az én vállamról akarnak terhet levenni, nem tudom. Kitöltöttük a papírokat, és beadtuk a jelentkezésüket a város egyik otthonába. Várólistára kerültek, akár 6-8 hónap is lehet, mire bejutnak.

Tudom, hosszú távon ez az egyedüli jó megoldás, mert a jelenlegi helyzet csak addig tartható fenn, amíg nem rosszabbodik tovább valamelyikük állapota, mégis kétségek gyötörnek.

Jobb lesz-e nekik? Hogyan viselik majd, hogy nem a megszokott környezetükben vannak? Nem akarnak-e inkább hazamenni? Ha nem érzik jól magukat, biztos, hogy lelkiismeret-furdalást érzek majd. Hogy nekem jobb lesz-e? Könnyebb? Nem tudom. Lehet, hogy napi szinten igen, de amíg élnek, aggódom értük, gondoskodom róluk, mert ők a szüleim, és szeretem őket.”