Hogyan bírjuk ki egymást? – Elköteleződés a gyakorlatban

Az állhatatosság 

A kibírás vagy állhatatosság a fényes, vad szerelem egyik halkabb, de annál fontosabb társa, amely a kapcsolat későbbi szakaszában megtartó oszloppá válik. 
A szerelem háromszögelmélete szerint a szerelem érzésének három komponense az intimitás, a szenvedély és az elkötelezettség. A közgondolkodás a romantika óta nagyra értékeli az első két alkotóelemet, azaz az intimitást és a szenvedélyt, de az elkötelezettségnek már kevesebb jut a színpadi fényekből.

Amikor a másik tökéletlen, fárasztó, kellemetlen, dühítő vagy éppen ellenszenves módon viselkedik, akkor nem elég az érzelmeinkre hagyatkoznunk, szükség van a tudatos döntésünkre, hogy a kapcsolat érdekében cselekedjünk.

Az elkötelezettség a tartós kapcsolat lényeges összetevője, amikor időt és energiát fektetünk a köztünk lévő kötelék ápolásába, hűségesek vagyunk egymáshoz, és kölcsönösen odafigyelünk egymás szükségleteire, akkor is, amikor ez nem könnyű. Sternberg, az elmélet megalkotója szerint a beteljesült szerelemben egyszerre jelenik meg a tartós párkapcsolatra törekvés, az érzelmi közelség és a testi vonzalom. 
Az elköteleződés a kapcsolat egymást követő időszakaiban különböző formában mutatkozhat meg. A kezdeti, boldog, szimbiotikus időszakban szinte magától (értetődően) van jelen. A kapcsolat második-harmadik évében bekövetkező differenciáció időszakában már gyakoribbak a konfliktusok, hiszen ekkor vitatjuk meg közös életünk legfőbb szabályait. Az ezt követő gyakorlás fázisában pedig újra elkezdünk kifelé nyitni, a feladatainkra, a barátainkra és hobbinkra koncentrálni, ami szintén sok feszültséggel járhat. A nagy érzelmi feszültségek közepette az elköteleződés gyakorlati megvalósulását gyakran a kibírás fogalmával írhatjuk körül. A párterápiában szerzett tapasztalataink azt mutatják, hogy a társak a veszekedések idején a kommunikációt gyakran meg-megszakítják, látszólag „semmit sem tesznek”, csak elfordulva-elhúzódva elviselik az érzelmi felfordulást, de ezzel egyúttal megállítják a feszültség további fokozódását, hogy pillanatnyilag létrejöhessen valamilyen ingatag biztonság. Ilyenkor még nem tudnak mit kezdeni egymással és a heves vitákkal, de maradnak egymásért egymásnak. Egy kis idő elteltével lesik a másik jelzését, hogy alacsony kockázat mellett megpróbálkozhatnak-e a közeledéssel, illetve fogadhatják-e azt. Ekkor is éppen csak kibírják egymást, ez az, amire akkor és ott képesek.

Elviselni egymást akkor is, amikor az érzések szinte elviselhetetlenek. Fontos meglátnunk ebben az erőt: ez a helyzetben maradás, ez az idegtépő, de mégis állhatatos várakozás rendkívül fontos tényező a kapcsolat fennmaradásában. 

Az elkötelezettség természetesen nem csak a szerelmi kapcsolatoknak fontos építőköve. Intenzív feszültségekkel járó, terápiás vagy csoportterápiás kapcsolatokban is kimondatlan alap az, hogy tudjuk, nehéz lesz, akár frusztrálódunk is egymástól, de számíthatunk arra, hogy kibírjuk egymást. Gyógyító élmény annak megtapasztalása, hogy kibírnak engem, akkor is, amikor én is alig bírom ki magamat. 
Családterápiás folyamatban a családtagok sokszor üzenik a viselkedésükkel az éppen legnehezebb élethelyzetben lévő személynek, hogy „nem tudjuk, mit és hogyan tegyünk, hogy jobban legyél, de kibírunk és itt maradunk veled!” Lehet, hogy ez a támogatás csak abban nyilvánul meg, hogy ülésről ülésre eljövünk, akár csak némán ülve végighallgatjuk a nehéz mondatokat, a szemrehányásokat, a megindító monológokat – de ott vagyunk. És ez is hat, mert ez is a gyógyulás előfeltétele az érintett személy számára. 
Egy családterápiás folyamat végén a család pont ezt az állhatatosságot emelte ki mint a gyógyulás kulcsát. Az a családtag, akinek jelzései miatt a család segítséget kért, megköszönte a többieknek, hogy kitartóan vele voltak a nehéz és érzelmileg megterhelő folyamatban, a többiek pedig visszajelezték, hogy ez a hűséges jelenlét és egymás érzelmeinek és mondanivalójának elbírása családi és egyéni szinten is hozzájárult a fejlődésükhöz. 

Hogyan csináljam? 

A kibírással kapcsolatos első tapasztalatokat a személyiségfejlődés ködös hajnalán szerezzük. Winnicott modellje az elég jó anyáról bemutatja, ahogyan az anya a csecsemő gondozási folyamatában lassanként bevezeti a késleltetést, és ezáltal a gyermek számára megjeleníti az első frusztrációkat a kapcsolatban. Mindig egy picikét később teljesül a baba szükséglete, pár másodperccel később érkezik a táplálék vagy a tisztába tétel. Ezáltal a baba idővel rájön, hogy a rossz érzések kibírásának jutalma az, hogy biztosan számíthat rá: előbb-utóbb teljesül a vágya, csillapul az éhség, előkerül a tiszta pelus, szűnik a szomjúság. Így sajátítja el, hogy a frusztráció bizonyos szintje éppenséggel kibírható. Megérti, hogy a hiány és a kapcsolat, bár eleinte tényleg mindent elborítóan egynek tűnik, de valójában nem az. Kialakul benne a tudás, hogyha a frusztráció ellenére a kapcsolatban marad, a jutalma nem marad el. 
A fontos személyekhez fűződő, átmenetiséggel jellemezhető helyzetek gyengítik azt a képességünket, hogy elviseljük a nehéz helyzeteket. Szükségünk van arra a biztonságérzésre, amit egy kölcsönös kötelezettségvállalásokkal megerősített viszony ad, amelyben megvan a bizonyosságunk, hogy számíthatunk egymásra. 

Az elköteleződés a kapcsolatban nem érzelem, hanem komoly döntés, amelyhez szükséges az önazonosság, az önismeret, a céljaink és az értékeink ismerete és elfogadása, valamint a felelősség következetes felvállalása önmagunkért és a kapcsolatért.

Ebben a folyamatban születik meg az én fókusz helyett a mi fókusz, ezáltal pedig a közös célok és a közös jövőkép. Ezek felsorolásszerűen állnak itt, de tudjuk, hogy megszületésüket sok-sok hónapnyi belső munka és egyezkedés előzi meg, aztán pedig éveken és évtizedeken át egyezkedések útján erősítjük és alakítjuk a megállapodásainkat a különböző életciklusok viharaiban. Ennek fontos része az is, hogy átgondoljuk, mit fogunk tenni, amikor nehéz a kapcsolatot fenntartani. 
Kellenek olyan pontok is, amikor újra ránézünk a kapcsolatra, és felelevenítjük, miért és hogyan döntöttünk a másik mellett, majd újra meghozzuk az elköteleződés melletti döntést (ebben segítenek az olyan rítusok, mint a házasságkötési évfordulók). 
Az elkötelezettség és állhatatosság akkor működik hosszú távon, ha a kapcsolatainkban kiegyensúlyozottságot élünk meg. Böszörményi-Nagy Iván fogalma a lelki főkönyv, amelybe a számunkra fontos kapcsolatok történéseit vezetjük, azt, hogy mennyit adunk és kapunk az adott kapcsolatban, vagyis igazságosan bánnak-e velünk. Egyedül a szülő-gyerek kapcsolat az, ahol a gyermeknek minden cserealap nélkül jár a szeretet, a törődés és a gondoskodás, amit a gyermek nagy részben a jövő generációjának tud viszonozni. Minden más kapcsolat akkor harmonikus, amikor a főkönyv két oldala egyensúlyban van. Ez sok közös megbeszélést, kölcsönös erőfeszítést, odafordulást, figyelmet, elfogadást és kibírást feltételez. Az egyensúly hiányában vagy túlzó mértékű arányeltolódás esetén mind a kapcsolati, mind a test-lelki egyensúly felborul. Senki nem cipelheti egyedül a hátán a kapcsolat jóllétének terhét, a másik számára való adás, és a kölcsönös viszonzás, a kapás egyaránt alapvető fontosságú.

Kép

Kép: Pexels

Nincs tökéletes kapcsolat 

A megelégedett és boldog együttlét elengedhetetlen feltétele, hogy elfogadjuk, egy kapcsolat sohasem lesz tökéletes, a jól működő kapcsolat fenntartásán kitartóan és tudatosan kell dolgoznunk. Az állhatatosság és kibírás azonban nem jelenti az érzelmek eltagadását. Azokban a családokban, ahol úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, de közben számos problémát a szőnyeg alá sepernek, a mélyben meghúzódó konfliktusok testi és lelki tünetekben ölthetnek alakot. 
Bár a társadalom felől gyakran érkezik olyan elvárás, hogy tökéletes életet, párkapcsolatot és családot illik felmutatni, jó, ha tudjuk, hogy mindnyájan küzdünk nehézségekkel a kapcsolatainkban. Természetes, hogy vannak vitáink, nézeteltéréseink, sőt, az is előfordulhat, hogy a másik lehetetlenül viselkedik.

A tökéletesség hajszolása gátolja a kapcsolat formálódását, hiszen nem tudunk hitelesen jelen lenni, ha folyton magunkra kell erőltetnünk az elfogadó mosolyunkat. 

Winnicott szerint egy kapcsolatnak nem tökéletesnek, hanem valóságosnak kell lennie. A valóságos kapcsolatok pedig nem mentesek a csalódástól, a haragtól és a frusztrációtól. Nemcsak a párkapcsolatban, hanem a szülő-gyermek kapcsolatban is felszabadító, amikor megengedjük magunknak és a másiknak a nehéz érzések kifejezését, illetve elviseljük a másik szomorúságát, csalódottságát, haragját. 

Gondoljunk egy kapcsolatunkra, amelyben sok a „kibírás”. Mi segít kibírnom a másikat (társamat, kollégámat, barátomat)? A tehetetlenség? A szép emlékek? Egy ígéret? A másik személyiségének ismerete? Vagy egy ismerős működés, mert valakivel régen ezt már többször „begyakoroltam”? A harmadik fél védelme? Mi motivál? Hogyan csinálom? 

Mit kezdjek a nehéz érzésekkel? 

Amikor egy kapcsolatban elköteleződünk, azt ígérjük, hogy szeretni fogjuk egymást, és a másik mellett leszünk jóban, rosszban, egészségben, betegségben, szegénységben és gazdagságban, amíg a halál el nem választ. Pál apostol az Efézusbeliekhez írt levelében azt írja: „Szenvedjétek el egymást szeretetben!” A Biblia érzékenyen mutat rá, hogy a szeretet nem mindig könnyű, sőt, gyakran összekapcsolódik az alázattal, a türelemmel, a hosszútűréssel, sőt, olykor a szenvedéssel is. Gyökössy Endre szerint: „A Szeretet és a Szenvedés ebben az igében összekerült. Minél jobban szeretek valakit, annál jobban megszenvedem. Nincs szeretet szenvedés nélkül, és csak az tud igazán szenvedni, aki szeret. Jézusról beszéljek? A keresztjéről? Olyan nagyon szenvedett – mert olyan nagyon szeretett! Életét adta érettünk a kereszten.”

Az ember nem Isten, van, amikor nem érezzük a szeretet érzését, de mindig dönthetünk úgy, hogy a pillanatnyi érzelmeink ellenére a kapcsolatban maradunk és szeretetteljesen reagálunk. 

De mit kezdjünk a haraggal, a szomorúsággal, a csalódottsággal, amit mindeközben átélünk? A megoldás semmikképpen sem az, hogy a kapcsolatért, és „a békesség kedvéért” elnyomjuk az érzéseinket, vagy ezt várjuk a másiktól. Őseredeti igényünk, hogy az érzeteinket legitimálják. Azokban a családokban, ahol az érzelmek nem megélhetők, a családtagok gyakran azt élik meg, hogy valójában nem fogadják el őket. Érdemes tudatosítani, hogy a harag vagy a feszültség csak egy érzés, nem valami rossz dolog, amitől mindenáron szabadulnunk kell. 
A kontextuális viselkedéstudomány szerint a pszichológiai rugalmasság azt jelenti, hogy az aktuális érzelmeinket, gondolatainkat megfigyeljük és elfogadjuk, de nem azok irányítanak bennünket, hanem az érzelmeink tudatosítását követően képesek vagyunk azokkal összhangban, vagy pont azok ellenére az értékeink mentén dönteni („Most haragszom, de ennek ellenére nyitott maradok a kapcsolat folytatására.”) Amikor a vágyaink hajszolása helyett érték­alapú döntést hozunk, az pillanatnyilag nehéz lehet, de egy mélyebb és tartósabb boldogságérzést alapozunk meg vele. Dr. Márky Ádám kontextuális viselkedéstudományi szakember szerint: „Egy döntés vagy fontos, vagy könnyű.” Rajtunk áll, hogy eldöntsünk, kivel és milyen értékek alapján szeretnénk élni az életünket, majd valóban kitartsunk az elhatározásunk mellett. 
Ha az egymásért folyó csatában átmenetileg ledől a szerelem bástyája, elvész az intimitás, majd követi azt a szenvedély, és aztán már minden zászló a földre hull, egy katona még biztosan állva marad: az állhatatosság, a megmaradás, a kibírás lobogójával. És amíg akár egyetlen zászló is áll, még nem vesztettünk, a küzdelem egymásért és a kapcsolatért tovább folyik! 

Az állhatatosság és elkötelezettség nem jelenti azt, hogy mindent ki kellene bírnunk, hogy hagynunk kellene, hogy fát hasogassanak a hátunkon, meg­alázzanak vagy bántsanak. Amennyiben párkapcsolati erőszak vagy bántalmazás merül fel (akár szóbeli, lelki, fizikai, szexuális vagy gazdasági), ott nincs helye a kibírásnak. Senki nem lehet felelős vagy hibáztatható az ellene elkövetett erőszakért. Ilyenkor már nem a kapcsolatért, hanem saját magunkért kell harcolnunk. Ebben gyakran külső segítségre is szükség lehet. Az áldozatsegítés egyik legfontosabb eszköze az éjjel-nappal hívható Áldozatsegítő Vonal (06‑80‑225‑225), amin keresztül az áldozatokat tájékoztatják a lehetőségekről és a szolgáltatásokról (vansegitseg.hu, bantalmazas.hu).

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>