„Én úgy veszem észre, hogy egyre elegánsabb a násznép az esküvőkön, szerencsére egyre többen áldoznak sminkre és frizurára is. Örömmel nyugtázom, ha a fotós szintén megadja öltözködésével a tiszteletet a párnak. Manapság már nincsenek kőbe vésett szabályok az esküvőre nézve: bátran viselhetünk színes, világos ruhákat, a szoknya nem kell, hogy öt centivel térd alá érjen, sőt maga a szoknya sem kötelező már, és a magassarkútól is el lehet tekinteni. Fiatal párok előszeretettel adnak meg a meghívóban dress code-ot és színkódot, ez esetben könnyű dolgunk van” – kezdi a stylist, majd hozzáteszi: „a csipkeruhák anyagukból fakadóan bármilyen dress code-hoz megfelelnek. Egy nyári esküvőre, a meleg időjárásra tekintettel, válasszunk pántos vagy csónaknyakú ruhát, míg ősszel vagy télen egy hosszú ujjú fazon lesz a megfelelő.”

Milyen színeket és anyagokat kerüljünk?

„Fehér, törtfehér és krémszínű ruhákban tilos megjelenni, ugyanis ezeket a színeket kizárólag a menyasszony viselheti. Legyen tiltólistán a piros és a fekete is: előbbi a menyecskeruha színe.

A fekete – bármilyen vonzó választásnak tűnik is – nem esküvői szín, inkább válasszunk helyette sötétkéket. Ha nagyon nem tudunk elszakadni a feketétől, kombináljuk azt más színekkel, így megtörjük a tiltott szín dominanciáját.

Ha valaki kosztümben szeretne menni az esküvőre, válasszon világos, vidám színeket. Ami a párokat illeti: érdemes színben összeöltözniük. Ha például a partnerünk sötétkék öltönyt visel barna cipővel és övvel, válasszunk mi is ezen színek árnyalataiból ruhát.

Ha a lagzi helyszíne egy kert vagy tengerpart, akkor viselhetnek a férfiak sötét farmert, de amennyiben az esküvői ceremóniára is farmerben érkeznek, az finoman szólva sem vet jó fényt rájuk. Ilyen anyagból – és pamutból – készült darabokat sose viseljünk, és tartózkodjunk a háromnegyedes és a lenvászon nadrágtól is. Hölgyek és férfiak egyaránt kerüljék a túl rikító, csillogó és mintás darabokat – ezekben a darabokban csak magukra hívnák fel a figyelmet, ami tiszteletlen a menyasszonnyal szemben” – mondja a szakember, s elárulja, hogy lányának is jövőre lesz az esküvője, ahol a bézs, az arany és a barna színek fognak dominálni. „Örömanyaként arra gondoltam, szép lenne, ha a ruhám színben harmonizálna a dekoráció színével vagy a menyasszonyi csokor színvilágával.”

A férfiak inkább a kiegészítőkkel tűnjenek ki

„Manapság a férfiak sokkal többet adnak az öltözködésükre, mint húsz évvel ezelőtt. Előszeretettel választanak rózsaszín és pasztellszínű ingeket, ami a hétköznapokon ugyan jó választás, de esküvőn bizony kerülendő.  A fényes szatén és a jól szabott szövet öltönyök megfelelő alkalmi ruhának számítanak férfiak számára. Divatos mandzsettagombokkal, díszzsebkendővel, elegáns karórával és nyakkendőtűvel stílusosan hívhatják fel a figyelmet magukra.”

Milyen fazonú ruhák ajánlottak esküvőre a hölgyeknek?

Kökényesi Gabriella szerint a fazon ebben az esetben alkati adottságoktól, kortól és egyéni igénytől függ. Leggyakoribb a térdnél végződő midiruha, de arra is van példa, hogy földig érő ruhát keresnek. Azzal sincs probléma, ha egy 30-40 év feletti hölgy térd fölé érő ruhát választ magának, arra azonban ügyeljünk, hogy ne menjen át a dolog minibe, közönségesbe.

Az esküvőn tehát a hangsúly a visszafogott elegancián van, és persze azon, hogy a kiválasztott szett tükrözze a stílusunkat, s ne feszengjünk benne.

Kétszer teljesítettél szolgálatot Afganisztánban, fotóidból egy ma már kordokumentumnak számító könyv is megjelent. Katonaként, nőként hogyan élted meg azt a világot?

A missziós szolgálatot mindig hosszú felkészülés előzi meg, amely során nemcsak fizikális, hanem kulturális „kiképzésben” is részesülünk. Nagyon fontos, hogy tisztában legyünk az alapvető szokásokkal és szabályokkal, amelyek azon a területen érvényesek, ahol dolgozni fogunk, hiszen egy katonának az élete múlhat ezen. Baglan tartomány újjáépítési csoportjának harmadik váltásában dolgoztam először Afganisztánban. Bosznia, Koszovó és a Sínai-félsziget után azt hittem, elég jól megismertem az iszlám világot, de Afganisztán minden korábbitól különbözött. A nyomor, amit láttam, sokkoló volt, különösen a gyerekek sorsa rázott meg. Az első misszióm téli időszakra esett, mínusz 22 fok volt, de volt olyan kisgyerek, aki mezítláb, gumipapucsban járt a hóban. Iskolába is jobbára csak nyáron tudtak járni, és sátrakban tanultak, de a falvakban a lányokat nem is igazán engedték tanulni. A nők helyzete is szívbe markoló volt, főleg azt látni, hogy tárgynak tekintik őket. Ez Egyiptomban nem volt ennyire jellemző.

Hogyan lehet alkalmazkodni a miénktől ennyire eltérő kultúrához?

Minden gesztusra, mozdulatra ügyelni kellett. Például bal kézzel nem integettünk, senkit és semmit nem érintettünk meg, mert azt tisztálkodásra használják. A férfi katonák kerülték a szemkontaktust a helyi nőkkel, akikkel csak mi, katonanők vehettük fel a kapcsolatot. Cipővel nem szabad belépni a házba, ezért mi mindig elmondtuk, hogy a helyi szokások ellenére mi biztonsági okok miatt nem vehetjük le a bakancsunkat, ezt ne vegyék sértésnek. Tárgyalástechnikát is tanultunk, amiben az egyik alapszabály az, hogy a beszélgetés elején nem térünk a tárgyra, hanem felvezetjük azt egy bemelegítő társalgással, amelyben főleg az időjárásról, az útról vagy egyéb aktualitásról esik szó. Egy terv megvalósításához csak a falu imámjának meggyőzésével lehetett hozzá kezdeni. Amire a vallási vezető rábólintott, azt az emberek elfogadták. Volt, amikor az áram bevezetése érdekében kellett hosszasan érvelnünk.

Meg kellett értenünk, hogy a vallásosság olyan mélyen gyökerezik bennük, hogy észérvekkel nem lehet felülírni. Ugyanez vonatkozott a nőkkel való bánásmódra is.

A nőknek, ha kérték, tudtunk segíteni, de a férfi-nő viszonyrendszert el kellett fogadnunk. Ezt egyébként az határozta meg, hogy a családon kívül a férfiak és a nők szinte nem is találkoztak. Ezek olyan tények, amelyek az Európába érkezők integrációját is nagyon megnehezítik. Afganisztánban a sisak alatt én is betakartam a hajamat egy sállal, így, ha bementünk valahová, és ott levettük a sisakot, látták, hogy tisztelem a szokásaikat. Ez a hozzáállás az egész magyar kontingensre jellemző volt, s a helyiek körében nagy elismerést aratott.

Milyen volt az afgánokkal együtt dolgozni?

A helyiek bizalmát nehéz elnyerni. A helyi újságban heti rendszerességgel jelentettünk meg anyagokat Magyarországról, magyar feltalálókról, művészekről, hogy el tudjanak minket helyezni és különíteni más nemzetek katonai alakulataitól. Versfordításokat is leközöltünk, hiszen az afgán más keleti népekhez hasonlóan szóbeli kultúra, és nagyon szeretik a verseket, az érzelmes képi világ megszólítja őket. Heti egy órában a rádióban a „Magyar percek” című műsorban is beszámoltunk arról, hogy milyen tevékenységeket végzünk, és melyek az ezzel kapcsolatos legfontosabb hírek, tudnivalók.

Kép

Álmok a fátylak mögött

Mi volt a te feladatod?

Az első afgán missziómban szóvivő voltam, és már a kiutazás előtt tudtam, hogy a mi munkánk mellett, amennyire lehet, az afgánokat is be kell mutatnom Magyarországnak, ami csak úgy sikerülhet, ha minél több közvetlen tapasztalatot szerzek, minél jobban megismerem őket.

Ebben volt nagy segítségemre az, hogy a nőkkel való kapcsolattartás a katonanők feladata volt, hiszen így egy rejtett világ tárult fel előttem.

A táborunkban volt egy CIMIK ház (ez a civil-katonai együttműködés rövidítése), ahová a helyiek bejöhettek elmondani a tapasztalataikat, kéréseiket. Sok nő is fordult hozzánk különféle problémákkal. Az átvizsgálás után a házba lépve már nem vették vissza a burkát, pedig afgán férfitolmácsokkal dolgoztunk. Vállalták az arcukat, s ez azt mutatta, hogy biztonságban érzik magukat. A második misszióm során az én feladatom volt a helyi nők egyesületével való kapcsolattartás is.

Milyen tevékenységeket emelnél ki?

A nevünkben volt a küldetésünk: Tartományi Újjáépítési Csoport. Baglan tartománynak volt egy ötéves fejlesztési terve, amit a helyi vezetők dolgoztak ki, ebben kiemelt helyen volt az egészségügy, az oktatás és az infrastruktúra fejlesztése. Mi arra törekedtünk, hogy a tevékenységünk összhangban legyen a helyiek terveivel, azokat segítsük. Helyi vállalkozókkal dolgoztunk, számítottunk a helyismeretükre, a szakértelmükre, hangsúlyozni akartuk, hogy a saját jövőjüket építik, és mindez persze munkalehetőséget is jelentett. Óvodák, iskolák, utak épültek így. Mi inkább tanácsadóként voltunk jelen, és természetesen a finanszírozáshoz is hozzájárultunk. A falvakban nem voltak megfelelő kőépületek a közintézményeknek, sem vízellátás. Ezen próbáltunk segíteni az úgynevezett „pipeline” projekttel. Ezt a németekkel együtt csináltuk: kutakat fúrtunk, olyan falvakig építettünk ki vízvezetéket, ahonnan az emberek – sokszor gyerekek – 5-6 kilométert tettek meg gyalog a vizestömlőkkel felmálházott szamarakat vezetve, hogy a család vízkészletét biztosítsák. 

Mit éreztél, milyen irányba mozdult az ország, amíg kint szolgáltál?

Egy hatalmas országból csupán egy mikrokörnyezetet láttam, és még a tartományon belül is voltak olyan, úgynevezett „fehér foltok”, magasan fekvő hegyvidéki területek, ahová nem lehetett autóval sem eljutni. Baglan tartomány központjában, Pol-e Homriban volt a táborunk, de természetesen helyiek vettek körül minket, akik különböző vidékekről származtak. Egyáltalán nem volt „borítékolható”, hogy ennek az időszaknak visszarendeződés lesz a vége. Vidéken nehéz volt a helyzet, de Pol-e Homriban a mezőgazdasági főiskolán tanultak diáklányok is. A városokban nem volt gond.

Kép

Csomagosztás nőnapon

Sok lánnyal készítettem interjút, mind arról álmodott, hogy tanult ember lesz, például állatorvossá vagy tanárrá szerettek volna válni. Fájó érzés tudni, hogy ezek az álmok a nyári hatalomátvétel következtében talán örökre széttörtek számukra.

A csillogó szemüket és a lelkesedésüket nem lehet elfelejteni.

A tapasztalataid szerint tehát az iszlám világban vannak hasonlóságok, de markáns eltérések is – országtól, sőt térségtől függően. A te viselkedésedet mi határozza meg, a helyi kultúra vagy az aktuális beosztásod?

Az alap a kultúra, és ebben kell kialakítani azt a magatartásformát, amely tiszteletet ébreszt, de a kapcsolatépítést is támogatja. Mi azért megyünk, hogy segítsünk, és nem azért, hogy a helyieket megváltoztassuk. Jó összehasonlítási alap lehet a ramadán, amit több helyen is megéltem. Egyiptomban is mély vallásosság volt jellemző, a böjti hónapban szabadnapokon még a táboron belül is nagyon vigyáztunk az öltözködésünkre. A helyiek minden kontaktust kerültek abban az időszakban, úgy jellemezném őket, hogy magukba fordultak. Afganisztánban viszont a készültségi állapotot is emelni kellett, hiszen a történelmükben a böjtölés, az iszlámért és a függetlenségért folytatott harc összefonódott, és ilyenkor az idegenek elleni támadások is gyakoribbá váltak.

Volt olyan helyzet bármely missziód során, amikor féltél?

Félelmet soha nem éreztem. Csak a tudatot, hogy ébernek kell lenni, illetve, hogy óriási a felelősség, ám ha nem szeretném, nem csinálnám. Vannak olyan helyzetek, képek, amelyek az emlékezetembe égtek. Ilyen volt például az, amikor 1996-ban Boszniában egy hídavatás szomszédságában tömegsírt tártak fel.

Láttam az emberi maradványokat, és a levegőben is fojtogató bűz terjengett. Talán akkor, nagyon fiatalon értettem meg, miről szól a hivatásunk, de soha nem akartam mást csinálni.

Nincs két egyforma misszió, még ugyanazon a helyen sem, hiszen mindig mások a feltételek, a körülmények és a kollégák is. Az a legfontosabb, hogy mi Magyarországot képviseljük, magyar katonák vagyunk, egységben kell dolgoznunk.

Kép

Gyereknap

Hogyan dolgozod fel a feszültséget és az időszakos, de hosszú távolléteket?

Az élmények feldolgozása életszakaszonként is változik. Amikor terepen vagyunk, nagyon fontos a csapatszellem, egy-egy vezető, akit tisztelek és akiben bízom. Az esti beszélgetések a kollégákkal, egy jó szobatárs, akivel figyelünk egymásra. A fotózás is nagyon fontos, ami egyszerre hobbi és a munkám része. Egyszerre távolít és közelít, hiszen az objektíven keresztül mindent másképp látunk. A tekintetet is fürkésszük, ugyanakkor a képre nézve megértjük magát a helyzetet, segít reflektálni és feldolgozni a látottakat. Megvan a mélység és az élesség. A spontán képeket szeretem, elkapni a mozdulatokat, gesztusokat, amikor szinte még a gondolatok is látszanak. Jelen lenni a pillanatban, előítéletektől, kritikától mentesen... Sok minden elárul az, hogyan néznek egy katonára.

Mennyire visel meg egy ilyen misszió?

Nagyon fontos, hogy érezzük, itthon hazavárnak bennünket. Szerencsésnek érzem magam, mert a szüleim kezdettől fogva támogattak mindenben, a férjem pedig szintén katona, aki pontosan tudja, hogy mivel jár ez a hivatás.

Amikor reggel elolvasom az üzenetét, tudom, hogy lélekben velem van minden pillanatban. Ugyanakkor azt is tudom, hiszen ő is több katonai misszióban szolgált, hogy mindig annak a nehezebb, aki itthon marad.

Beszélgetésünk idején is bepakolva vár az utazóládád, Koszovóba készülsz, immár harmadszor. A felszerelésen kívül mit viszel magaddal?

Civil ruhát nem viszek, heti hat napot fogok dolgozni. Fényképeket viszek, amiket az ágyam melletti falra szoktam kitenni, egy bögrét, amit épp most kaptam egy kedves barátnőmtől, és még néhány személyes apróságot, amelyek az otthonommá teszik a szállást. Nagy lelkesedés van bennem! Az elmúlt évtizedekben olyan élményeket és tapasztalatokat szereztem, olyan világok tárultak fel előttem, amelyek mind-mind a katonai hivatáshoz kötnek. Szeretem a kihívásokat, szeretek célokat kitűzni magam elé, próbára tenni magam, hogy képes vagyok-e szakmaileg és emberileg megoldani új helyzeteket. A lécet folyamatosan emelem, eddig mindig sikerült átugranom, bízom benne, hogy most is így lesz.

A fényképeket Szabóné Varga Erika főhadnagy bocsátotta rendelkezésünkre.

Többen is megkerestek azzal, hogy Zsolt életéről filmet szeretnének forgatni, de szerencsére egyik sem valósult meg. A korábbi koncepciók nem voltak szimpatikusak, viszont Csoma Sándor rendezővel együtt rezgünk, hasonlóképp gondolkodunk. Sorsszerű találkozásnak érezzük, ahogy Isten összehozott minket. A filmben nincs meglepetés, mindent egyeztetett velem. Mindkettőnknek fontos, hogy a történet mások számára is érték legyen.

Milyen érzés látni a színészeket a saját ruháitokban, személyes felszereléseitekkel?

Nyolc és fél év telt el Zsolt halála óta, feldolgoztam az elveszítését. Leginkább az az érdekes, hogy Trill Zsolt, aki a férjemet alakítja, nagyon hasonlít hozzá, és egy másik nő van mellette az én ruhámban (nevet). Ez furcsa olyan helyzetben, amelyben mi voltunk, de még inkább a film hitelességét erősíti.

Csodálom az önzetlenségedet, amivel a hegymászóknak szurkolsz. Legutóbb Varga Csaba a Kancsendzöngáról tért vissza. Nem igazságtalan az élet, hogy másnak megadja a hazaérkezés örömét, amelyből nektek nem jutott? 

Ez összetett dolog. A hegymászók alapvetően nem versenyeznek. Teljesen mindegy, hogy ki hányadikként ért fel a csúcsra. Ugyanúgy elérte, és egyedül ez számít. Másrészt minden változik, és tök jó, ha mások is meg tudják tenni, át tudják élni. Varga Csabával Zsolt mászótáborában találkoztam, ahol csak két napot töltött. Később tudtuk meg, hogy azért lett hegymászó, mert akkora hatást tettünk rá. Ezek olyan élmények, impulzusok, amelyek még inkább erősítik a szimpátiát. Pláne jó, ha olyan ember ér el csúcsokat, akinek Zsolt a példaképe. Mintha a folytatás lenne.

Az élet ilyen, hogy minden pillanatban elmúlik és újjászületik valami. Nekünk, akik itt vagyunk, az a célunk, hogy a folytatáson munkálkodjunk.

Háromszor pásztázhattad nyolcezer méterről a világot. Milyen megtapasztalni a magasságot és a mélységet hegymászóként, valamint az életben?

A hegymászás ahhoz hasonlít, mint amikor az ember megkapja a rákos diagnózisát. Van esélyed, hogy túléld, és van esélyed, hogy meghalj. Ez elgondolkodtat arról, hogy mit is ér az élet. Normál esetben az gondolkodik ilyesmin, aki diagnózist kap. A hegymászó úgymond önként fut bele ebbe. Egy hegyen, főleg egy nyolcezresen érezzük az élet törékenységét, az ember értékét. A világ legmagasabb hegyei között hatalmas természeti erők vesznek körül. Megtapasztaljuk, hogy mekkora lehet a Teremtő, ha a teremtett világ ilyen hatalmas. Egyszerre van jelen a mélység és a magasság a hegymászó életében is. Ki vagyok szolgáltatva, és hívőként érzem, hogy Istenre kell támaszkodnom, mert nincsen más. Ahogy egy hegyek közötti völgyben beszűkül a látóhatár, úgy az életben is adódnak ilyen helyzetek. Nekem Zsolt elvesztését akkor sikerült feldolgoznom, amikor eltemettem. Általában a temetés a gyász kezdete, de nálam az elengedés vége volt. Mintha a víz alól jönnék ki. Azt éltem meg, hogy kitárul minden, és újra van perspektíva.

Kép

Erőss Zsolt a csúcson

Miben láttad a távlatot, amikor minden összeomlott?

Amikor jött a hír, hogy eltűnt, kérdezték a riporterek, hogy hogyan drukkolok a férjemnek. Nekem kellett feleségként kimondanom, hogy meghalt. Volt egy meg nem értés felém, és pluszban tartani kellett magam.

Amikor Zsolt elveszítette a lábát, megtapasztaltam, hogy milyen a média. Két dolgot szeret nagyon: a vért meg a könnyeket. Zsolt nem adta meg nekik azt az örömet, hogy vért lássanak, én pedig a könnyeket nem adtam meg.

Egy falat húztam magam köré, és nem engedtem be az érzéseket. Ezen egy évig dolgoztunk a pszichológusommal, és még egy év kellett, hogy megengedhessem magamnak a fájdalmat. Sajnos ezt nem lehet megúszni; addig nincs felépülés, amíg nincs szembenézés a fájdalommal. Utána kezdődhet el a gyógyulás. A perspektívát az alapítvány jelentette, amit elkezdtünk. Össze kellett gyúrni önmagamat és Zsoltot, és jó volt látni, hogy egyesült a közös értékrend.

Emberfeletti erőd van a nehéz pillanatokhoz. Örökölted, vagy ezen is tudatosan dolgoztál?

Azt gondolom, hogy talán hozhattam. Már korábban is megtapasztaltam az életben, hogy vannak nehéz pillanatok. Pontosan tudtam, hogy a jelenben teszem, amit kell, és majd visszanézve látni fogom, hogy milyen nehéz volt. Valahogy nem tudom megengedni magamnak azt, hogy összeomoljak, hanem kitartok. Valószínűleg ezért lettem hegymászó. A hegymászó sem omolhat össze, ha kritikus helyzet adódik. Ha megérkeztünk a biztonságos alaptáborba, majd ott lehet stresszelni meg kibeszélni, de most csinálni kell, és kész. Valahogy ez egy belső dolog. Gyanítom, hogy a sváb őseim, akik elindultak a sváb hazából, ilyen mentalitással vágtak bele.

Ezek szerint nem is hagytál magadnak időt a miértekre és az öngyötrő „mi lett volna, ha…” kérdésre?

Ó, dehogynem, ez a klasszikus filmpörgetés nagyon tipikus egy gyászfolyamatnál. Nyolcszázszor végigpörgettem, de nem tudtam olyan változatot találni, amelyben Zsolt megmenekülhetett volna. Fontos, hogy ezen is végigmenjen az ember, viszont kell egy pszichológus, aki egyszer csak azt mondja, hogy „jó, most már hetek óta foglalkozik ezzel, kedves Hilda, ezt abba kellene hagyni. Az a baj, hogy ennek a filmnek mindig ugyanaz a vége”. És ez elég volt.

Ha nincs egy ember, aki leállít, egy életen keresztül lehet a miérteket pörgetni. Nálam nem volt több miért. Van, amire nem kapunk választ, de ezt el kell tudni fogadni.

Anyaként nemcsak saját magadat kellett helyrehozni, hanem a gyermekeidet is. Hogy tudtál nekik segíteni?

A lányom akkor négyéves volt, ő is járt pszichológushoz. Igyekeztem nem változtatni az életünkön; ugyanúgy játszottam vele, mint addig. Fontos volt, hogy az oviban se kezeljék szegény árvaként. Benne máig ott van a hiány, a másfél éves fiamnak viszont fel sem tűnt az egész, őbenne máig nincs semmi nyoma. Neki az anya ott volt előtte is, meg utána is. Mivel beszéltünk róla, és sikerült feldolgozni, ezért nincs tabu a családban. Éveken keresztül kérdezgette a lányom, hogy ha apa itt lenne, mit csinálna.

Kép

Sterczer Hilda gyermekivel, Katalinpuszta, 2019

Őket is vonzza a hegy, vagy félelemmel gondolnak rá?

Szegények „hátrányos helyzetű” gyerekek, mert én mindig szerettem hegyek között lenni, Zsolt halála után is. 2013 nyarán is megfogadtam, hogy elmegyek az Alpokba sátrazni. Megfogtam a négyéves és a másfél éves gyereket, és elvittem őket sátrazni, túrázni. Nekem mindig ez volt a kikapcsolódás. Mindmáig Ausztriába meg a Tátrába járunk nyaralni, és a fiam úgy megy fölfelé, hogy már nem érem utol. Ma is viszem falmászó edzésre, mert szeret falat mászni.

Elégedett, boldog embernek érzed magad?

Nagyon. Az a baj, hogy egész addig nem tudjuk értékelni, amink van, amíg el nem veszítjük. Ez valamiért így működik. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy kihozott a mélységből, és megtanított másképp látni a világot. A vőlegényemmel négy éve vagyunk együtt, és sokkal jobban látom az ő pozitív tulajdonságait. Jobban tudom becsülni a gyerekeimet és az életet is.

A mélységet kellett megtapasztalnod ahhoz, hogy értékeld, ami igazán fontos. Úgy tűnik, mindig lentről közelítve érjük el a magasságot.

Amikor felérek a csúcsra, körbenézek, és arra gondolok, hogy még azt is meg akarom mászni, meg azt is. Amikor elérek valamit az alapítvánnyal, már új terveken töröm a fejem. Újra meg újra begyorsulok, és akkor minden rám zúdul.

Rájöttem, hogy szükségem van a békességre, és a mélységeket csak akkor láthatom meg, ha béke van. A hegymászásban is ezt a békét kerestem.

A hegyen béke van és önmagunkra figyelés. Ez nagyon hiányzik a világból. Mindenki magasra vágyik, de az igazság az, hogy a csúcson nincs élet. Az élet valójában nem ott van, hanem az alaptáborokban.

A haja sem volt (elég) fekete

Az együttérzés a nehéz helyzetben lévőkkel Elvis Araon Presley-nél nem csak marketingfogás volt. 1935-ben 35 perccel az ikertestvére, Jesse Garon után született, aki sajnos élettelenül jött a világra. Elvis később sokat beszélt róla, mintha mindig egy kicsit hiányolta volna a bátyját maga mellől. Szegények voltak, ő pedig magányos gyerek, csak édesanyja halála után – felnőttként –, édesapja új házassága révén lett három mostohatestvére. Gimnáziumban még megbukott ének-zenéből, hiába hordta be a gitárját is az iskolába, a többiek gúnyolták érte. Volt, hogy rohadt gyümölccsel dobálták meg, máskor elvágták a gitárhúrját. Érdemes volna utánanézni, mire vitték később ezek az iskolatársai...

Elvis a családjában elsőként tett le érettségit, majd egy ideig kamionsofőrként tartotta el magát. Első lemeze 18 évesen ajándék volt az édesanyjának, négy dollárt fizetett a felvételért. Kezdetben a médiától sem kapott sok jót, a hangját és a mozgását is kritizálták. Számos amerikai, akik csak a rádióban hallották, nem hitte el róla, hogy fehér, mert olyan „feketésen” énekelt. Pedig fekete valójában csak a haja volt – sőt még az sem, mert eredetileg sötétbarna, a színezéséhez cipőfényesítőt használt. A külsejére állítólag Tony Curtis magyar származású amerikai filmsztár is hatott, az ő gondosan tupírozott frizuráját Presley még tinédzserként leste el, amikor egy darabig egy moziban dolgozott.

A békés völgytől a dzsungelszobáig

„Nem tud énekelni, az előadásmódja pedig gusztustalan” – írták róla a lapok, amelyek 1956-ban azt is megjósolták, hogy a személyisége „viszonylag rövid időn belül feledésbe merül”. Éppen a kifogásolt csípőmozgása miatt döntött úgy Ed Sullivan showman is a műsorában – amelyben Elvis harmadszor és utoljára 1957. január 6-án lépett fel –, hogy csak csípőtől felfelé mutassa a kamera a művészt.

Az adásban elhangzott hetedik Elvis-dalt a műsorvezető úgy konferálta fel, hogy azzal Presley az 1956-os magyarországi forradalom előtt tiszteleg, mert együttérez a magyar néppel, sőt mindenkit felhív, hogy segítse a magyarokat adományokkal.

Azt mondják, mintegy 25 millió svájci frank gyűlt össze a kezdeményezése nyomán. A Peace in the Valley, azaz Béke a völgyben című gospel-dalt énekelte, hogy azt az ideálisnak elképzelt hangulatot érzékeltesse, amelyet a magyaroknak kívánt. A refrénben a Jóistenhez imádkozott, hogy mindez valósággá váljék. Ez a fellépése és megnyilvánulása azóta is forog – nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon – a köztudatban, a rock ’n’ roll betörése Amerikába így sokak emlékeiben összekapcsolódik a magyarok szabadságért folytatott küzdelmével.

1957 különösen fontos év lett Elvis Presley életében. Egyedül ekkor lépett fel az Amerikai Egyesült Államokon kívül – néhány koncert erejéig Kanadában –, banális módon mindez a menedzsere, Tom Parker miatt alakult így. Az ikonikus énekes azért nem koncertezett később az USA határain túl, mert Parker – aki valós rang nélkül is Ezredesnek hívatta magát – illegális holland bevándorló volt, így valószínűleg nem engedték volna vissza az országba, ha kiteszi a lábát. Dörzsölt figura volt, még „Utálom Elvist” kitűzőket is gyártatott, hogy ne csak a legenda rajongóiból, hanem az ellentábor pénzéből is ők gazdagodjanak. Ki is használta Elvist, akit persze anyagilag ekkor már nem kellett félteni. 1957-ben vásárolta meg 102 500 dollárért Gracelandet, amely mára az emlékhelyévé vált. Húsz éven át élt a „Király” a kastélyában, még dzsungelszobát is kialakított benne fedett vízeséssel.

Dalt nem szerzett, feketeövet igen

1957 végén minden sztársága ellenére az amerikai hadseregbe is behívták. ’58 augusztusában temette el az édesanyját, majd Nyugat-Németországban szolgált dzsipsofőrként, de még ott is rengeteg rajongói levelet kapott. Akkoriban találkozott élete szerelmével, későbbi feleségével, a nála tíz évvel fiatalabb, akkor még csak 14 éves Priscilla Beaulieu-vel, az amerikai légierő kapitányának lányával. 1967-ben házasodtak össze, hat évvel később váltak el. ’68-ban született a lányuk, Lisa Marie, aki később Michael Jackson és a megszállott Elvis-rajongó Nicolas Cage felesége is volt. Presley 1960 márciusában szerelt le, és még ugyanabban az évben feketeövet szerzett karatéban, ám ezt a tudását csak egy-két mozdulat erejéig villantotta meg a színpadon, illetve a mozifilmjeiben. Az 1956-os Love Me Tender után összesen még 30 filmet forgatott, a másodikat, a Loving You-t, amelynek egyik jelenetében a szülei is feltűnnek, édesanyja halála után soha többé nem volt képes megnézni.

Kép

Elvis Presley 1970-ben - Kép: Wikipedia

Elvist természetesen nem elsősorban a filmjei, inkább a több mint 600 dala avatta ikonná, noha – és ezt ritkán emlegetik vele kapcsolatban – egyiket sem ő írta.

Úgy lett minden idők egyik legnagyobb hatású sztárja, hogy nem szerzett dalokat, de az egyedi előadásmódjával szinte bárki szerzeményét a saját képére formálta.

Számtalan nótát köt a világ a nevéhez, amelyeket nem ő prezentált először – csak talán a legemlékezetesebben. Sajnos nem elég sokáig tehette mindezt, hiszen miután Priscilla már nem volt mellette, az egészségi állapota is rohamosan romlott. Sokféle bajjal küzdött, amikor 1977-ben azon a bizonyos augusztusi reggelen a fürdőszobájába indult, ahol a barátnője később eszméletlenül talált rá. Reméljük, békére lelt a völgyben, vagy ott, ahol most van.
Az ’56-os események kapcsán tett gesztusára késői, de méltó válaszként Budapest tíz évvel ezelőtt posztumusz díszpolgárává avatta.

10 érdekesség Elvis Presley-ről
Óriási képregényrajongó és -gyűjtő volt, egykori villájában még mindig találhatók ilyen könyvek.
A gracelandi birtokon állatokat is tartott, a szamaraktól a majmokon át egy beszélő mynah madárig.
A hal szagát annyira utálta, hogy az otthonában tilos volt halételt készíteni.
Kedvenc fogása egy saját specialitás, a mogyoróvajas, szalonnás, banános szendvics volt.
Két amerikai elnök, Abraham Lincoln és Jimmy Carter is távoli rokona volt.
Gracelandet Lisa Marie örökölte tőle, 25 éves kora óta működteti, évente 600 ezren keresik fel.
Elvis Presley 1969 és 1977 között nagyjából 1100 koncertet adott.
Összesen 15 olyan dalt énekelt, amelyek címében a Blue (kék vagy bús) szó szerepelt.
Halála után a testét az édesanyja melletti sírból megpróbálták ellopni, ma Gracelandben nyugszik.
Boncolási jelentését 2027 -ig senki nem láthatja, mert az édesapja 50 évre titkosíttatta.

A Szenkovics Enikővel készült videó itt tekinthető meg:

A Varsói Gyermekvédő Konferencia megrendezésére azért volt szükség, mert az utóbbi években egyre több olyan esetre derül fény, ahol egyházi személyek a tekintélyükkel és lehetőségeikkel visszaélve kiskorúakat bántalmaztak. A tanácskozást a Kiskorúak Védelmének Pápai Bizottsága, valamint a lengyel püspöki konferencia közösen szervezte, a meghívottak között Magyarország is szerepelt. Hazánkat több egyházi és világi személy is képviselte, például Marton Zsolt váci megyéspüspök és Rudan Mária gyermekvédelmi tanácsadó.
Elmondásuk szerint fontos tudatosítani, hogy a probléma nem a „nyugaté”, hanem a miénk, helyi szinten is szükséges kezelni.

A fókuszba az áldozatokat kell helyezni, az ő gyógyulásuknak kell prioritást élveznie.

Nem lehetséges mindenki problémáit megoldani, illetve kezelni minden traumát, a mi feladatunk meghallgatni őket és hinni nekik.

Felmerültek ugyanakkor komoly dilemmák is: hogyan tud érvényesülni az ártatlanság vélelme, amely mindenkit egyformán megillet? Hogyan lehet egy ilyen bűncselekményt bizonyítani? Az esetek nyilvánosságra hozatala és az, hogy az egyes incidensek tematizálják a közbeszédet, vajon meddig szolgálják a megelőzést és a figyelemfelkeltést, s mettől tekinthetők károsnak, lejárató kampányszerűnek? Ki és hogyan döntheti el, hogy a szenzáció vagy a prevenció a cél?

A kérdések húsbavágók, megválaszolásuk nélkül aligha képzelhető el előrelépés. A konferencia egyik fontos megállapítása volt, hogy a hozzáállást, a probléma kezelésének mindenféle recepcióját alapjaiban kell megváltoztatni, és az áldozatokat a középpontba helyezni, hogy az egyház ne önmagával, hanem a bántalmazottak védelmével és segítésével foglalkozhasson. Felvetődött a sokszor hangoztatott ellenvélemény is, miszerint a világban történő szexuális bűncselekményeknek és visszaéléseknek mindössze a töredéke történik az egyházakban.

Nem lehet azonban elégszer hangsúlyozni, hogy egyetlen eset is túl sok, illetve hogy az egyháznak olyan jó gyakorlatokat kell kialakítania, amiket aztán felkínálhat a világi szereplőknek is, mint egyfajta megoldási lehetőség.

„Legyünk a világ világossága!” – hangzott el a konferenciáról és annak tanulságairól szóló sajtóbeszélgetésen.
Egy ilyen kétségbeejtő téma kapcsán előszeretettel hangoztatjuk, hogy „ez nálunk nem jellemző”, „úgysem történik ilyesmi”, „máshol előfordulhat, de nálunk biztosan nem”. Az esetek azonban egyáltalán nem elszigeteltek vagy egyediek. Idén tavasszal jelent meg a hír, hogy Franciaországban az elmúlt hetven évben tízezren voltak áldozatai az egyházon belül szexuális visszaéléseknek, és magyar történetek is napvilágra kerültek. Ferenc pápa teljesen új irányt mutatott, és a téma tabusítása helyett eltörölte a kánonjogból azt a részt, amely szerint a kiskorúakkal szemben papok által elkövetett szexuális bűncselekményeket a legmagasabb szintű titkosítás védi.

A pápa érzékeltette a kérdés súlyosságát, hogy hajlandó beszélni róla és megoldásokat keresni. Ez azért is mérföldkő, mert a legrangosabb egyházi elöljáróként felismerte, hogy a szőnyeg alá söprés nem fogja enyhíteni az egyház bizalmi válságát.

Fontos, hogy a probléma komolysága és rendszerszintű volta tudatosuljon mind a világi, mind az egyházi szereplőkben. Mindamellett, hogy az elkövetőknek kánonjogi és büntetőjogi értelemben is felelniük kell a tetteikért, az áldozatok segítését és gyógyulását kell a középpontba helyezni. Az intézmény reputációja akkor állhat helyre, ha ezt a kérdést megfelelően kezeli – hisz hogyan is lehetne hiteles az egyház, amíg egy ilyen súlyos témában nem tölti be a zászlóshajó szerepét?

A gyermek Karol Wojtiła a lengyel Wadowicében olyan korban született, amikor világháború dúlt, zsidókat és keresztényeket üldöztek, a diktatúra és a szegénység megnyirbálta a családokat. Kilencéves volt, amikor édesanyját elveszítette, három évvel később pedig orvos bátyját, akinek sztetoszkópját vatikáni dolgozószobájába is magával vitte. 21 éves korában édesapja is az égi hazába távozott, így egyedül maradt a káoszban. Dolgozott gyárban, kőfejtőben, megszakítva egyetemi tanulmányait. Írt, színészkedett, végül mégis a papi hivatást választotta. Ha nem élte volna át mindazt a fájdalmat, ami családtagjain, barátain, ismerősein keresztül elérte, talán nem járult volna hozzá a közép-kelet-európai társadalmi változásokhoz, a kommunista rendszer összeomlásához. Papként úgy nyilatkozott a politikai helyzetről, úgy tartotta erkölcsteológiai előadásait, és úgy gyóntatott, hogy a lehallgató-készülékek a környezetében egy ártó szót sem tudtak rögzíteni és ellene felhasználni.

Ellenfeleinek többsége eltérő véleménye ellenére is tisztelte, mert olyan nyitottsággal és elfogadással közelített politikai vezetők és más vallások képviselői felé, amit nem lehetett visszautasítani.

„Jobbá szeretett” másokat. A merénylőjének is megbocsátott, aki a bolgár titkosszolgálat megbízásából éppen 40 éve lőtt rá, pedig akárhányszor meglátogatta cellájában a Szentatya, sosem kérte a bocsánatát. Ali Agca talán fel sem fogta tette súlyát, II. János Pál pápa viszont tudta, hogy életét a Szűzanyának köszönheti, ezért a merénylet első évfordulóján Fatimába, a híres Mária-kegyhelyre zarándokolt, hogy a Szűz Mária-szobor koronájában helyezze el a hasfalába fúródott lövedéket. A szent pápa bocsánatot kért a katolikus egyház múltbeli bűneiért. Ezzel a gesztussal megmutatta, hogy egy sokszor vétkező közösség életében is lehet bűnbánattal, bocsánatkéréssel új fejezetet kezdeni.

A jó fizikumú fiatal pap püspök korában is sportolt, és szerette a természetet. Síelt, túrázott, kajakozott, úszott, focizott. A „tiltott időkben” maga köré gyűjtötte a fiatalokat, akikkel együtt táboroztak, kirándultak, miközben erkölcsi kérdéseket vitattak meg. Atya helyett azonban bácsinak szólították Wojtyłát, nehogy szemet szúrjon valamelyik besúgónak a szervezkedés. Később, pápaként is ellátogatott inkognitóban a hegyekbe, többek között a Tátrába. Kocogott a Vatikánban, és eljárt úszni. Volt, hogy a svájci gárda rémületére elhagyta a Vatikán falait, és Róma utcáin sétált.

A II. Vatikáni Zsinaton a tekintélyelv helyébe a szolgálatot helyezte. Az emberek kioktatása helyett az igehirdetést tartotta szem előtt, és ebben az apostoli munkában élen járt, hiszen a legtöbbet utazó pápaként háromszor tette meg a Föld–Hold távolságot, 129 országba vitte el személyesen az örömhírt. Szülőföldje után 1991-ben, éppen 30 évvel ezelőtt hazánk volt az első olyan kelet-európai ország, ahol többnapos látogatást tehetett.

Több műtéten és betegségen is átesett, köztük csípőprotézis-beültetésen és daganatos megbetegedésen. A merénylet után ugyanis fokozatosan rosszabbodott a fizikai állapota, és a ’90-es évektől kezdve az ízületi gyulladás és a Parkinson-kór is mindennapjai része lett. A szemünk láttára gyengült évről évre, hétről hétre a sziklaszilárd egyházfő fizikai ereje, amit nem titkolt, és nem szégyellt. „A szenvedés által az ember növekedhet az önátadásban, és eljuthat a szeretet legmagasabb fokára” – tanította, és más gondolataihoz hasonlóan ez sem üres beszéd maradt, hanem átélt tapasztalás.

Megmutatta, hogy az emberi élet mindaddig értékes, amíg a Teremtő el nem szólít minket, és a szenvedést méltósággal kell viselni.

Az emberi élet védelméért elejétől a végéig kiállt az erkölcsteológus pápa, és már a 20. század végén a halál kultúrájának pusztító önzéséről és a szeretet civilizációjának fontosságáról beszélt. Ránk hagyott gondolatai napjainkban, a liberális eszmék kavalkádjában még időszerűbbek.

„Állj ki az öregek és a hátrányos helyzetűek életéért; állj ki azok ellen a próbálkozások ellen, amelyek támogatnák a segített öngyilkosságot és eutanáziát. Állj ki a házasság és a családi élet mellett. Állj ki a tisztaság mellett. Állj ellen a világ nyomásának és kísértéseinek. A világ túl gyakran venné semmibe az alapvető igazságot: minden élet Teremtő Istenünk ajándéka, és Istennek tartozunk számadással arról, hogy mire használjuk, jóra vagy rosszra.”

Kép

Kép: pxfuel.com

Szintén aktuális az abortusz és a nők szabadságának kérdése, amely számos vitát és megmozdulást generál jelenünkben. II. János Pál pápa szemében az anyaság egyértelműen a kiteljesedés lehetősége, nem pedig a nő elnyomása.

„Nemcsak a gyermekeknek, de a nőknek, sőt magának a társadalomnak is kárára válik, ha egy nőnek bűntudatot kell éreznie, amiért otthon szeretne maradni, hogy táplálhassa és nevelhesse gyermekeit. Azzal a téveszmével is fel kell venni a harcot, amely az anyaságban a nő elnyomását látja, s úgy véli, a család s különösen a gyermekek iránti elkötelezettség meggátolja, hogy egy nő személyében kiteljesedjen, avagy hatást gyakoroljon a társadalomra. A nők helyzetének értékelése nem nélkülözheti a családban játszott szerepük megfontolását, illetve azt a tényt, hogy az anyaméh titka által minden új élet védelme a nő gondoskodására van bízva.”

A család a 21. században támadási felületté vált, a liberális és újmarxista törekvések szét akarják roncsolni a hagyományos családi közösséget. Talán nem véletlen, hogy az a biztonság és fészekmeleg, amelyet Karol Wojtyła megtapasztalhatott a legviharosabb történelmi időkben is, szerettei korai elvesztése ellenére is, a mai gyerekek többségének akkor sem adatik meg, ha látszólag mindenük megvan. Ha beengedjük a család atmoszférájába a kinti világ békétlenségét, nem csoda, ha a gyerekek lélekben talajtalanná válnak, és egyre több pszichés rendellenesség üti fel a fejét.

„A gyerekek nagyon hamar beletanulnak az életbe. Megfigyelik és utánozzák a felnőttek viselkedését. Fürgén elsajátítják a mások iránti szeretetet és tiszteletet, de ugyanilyen gyorsan magukba szívják az erőszak és a gyűlölet mérgét. A családi élmények határozzák meg azt a hozzáállást, amelyet a felnőtté vált gyermek magáévá tesz. Ha tehát a család az a hely, ahol a gyermek először kerül kapcsolatba a világgal, akkor legyen a család a béke első iskolája!” – vallotta a szent életű pápa.

2005. április 2-án ez a mondat hagyta el utoljára a lengyel egyházfő ajkát: „Engedjetek az Úr házába menni”.

Az Isteni irgalmasság vasárnapján távozott el közülünk. Halála évében kezdetét vette a boldoggá avatási eljárása, és nem telt el tíz év, amikor Ferenc pápa szentté avatta, hiszen akik láttuk és ismertük őt, már életében felismertük benne a szentet. Utolsó napjainak megtörtségében és lelki nagyságában is rámutathattunk volna, mint kétezer évvel ezelőtt Pilátus Jézusra: Íme, az EMBER.

(Az idézetek a „Gondolatok az életről” című gyűjteményes könyvből valók.)

A Kertész Imre Intézet Pilinszky János születésének 100. és halálának 40. évfordulója alkalmából, május 27-én indította el féléves programsorozatát, amely nemcsak a költő műveinek minél szélesebb körben való megismertetését, hanem szellemi örökségének továbbvitelét is célozza. A 2017 januárjától működő Kertész Imre Intézet Nobel-díjas írónk munkái mellett Arthur Koestler, Giorgio Pressburger, Petri György és Pilinszky János hagyatékrészeit, valamint Sziveri János teljes hagyatékát is kezeli.  Az Intézet célja a tulajdonába került szerzői hagyatékok és kiadatlan művek, a szerzőkről szóló irodalmi anyagok összegyűjtése, feldolgozása, sajtó alá rendezése és az alkotók emlékének méltó ápolása. 

A Pilinszky 100 elnevezésű, 2021. november 27-én záruló programsorozat egyebek között versmegzenésítési pályázattal, tematikus sétákkal, kiállításokkal, rendhagyó irodalomórákkal és a KultúrArc című beszélgetéssorozattal idézi meg a huszadik század egyik legjelentősebb költőjének életművét, személyiségének karizmatikus kisugárzását, költészetének mindmáig tetten érhető hatását. A programsorozat egyik kiemelkedő eseménye a Műcsarnok Kamaratermében október 12-én nyíló, Az esetlegesség rétegei című fotókiállítás, amely Pilinszky János saját fotóit mutatja be. 

A Kossuth-díjas költő 1965-ben kezdett el fényképezni. Ekkora már megjelent a Harmadnapon (1959) című kötete, amely nemcsak addigi pályájának csúcsát jelentette, de az elhallgattatás veszélyét is magában hordozta. A fenyegetettség réme alól szabadulva publicisztikáiban egyre inkább a figyelem koncentrálásával kezdett el foglalkozni. Úgy vélte, a fényképezőgép kiválóan alkalmas arra, hogy rákényszerítse használóját a folyamatos nyitottságra, a „jelenlétre”, de megnyíló utazási lehetőségei miatt is döntött a fényképezés mellett. 

A kiállítás 66 képe is Pilinszky főként külföldi útjain készült fotókból válogat: gyakran fényképezett szakrális épületeket, tárgyakat, műemlékeket, de 1967-es londoni útján – amikor a Beatles Bors őrmester című albuma újdonság volt – utcai pillanatképein több alkalommal megörökítette a fiatalokat is, akinek újszerű gondolkodásmódját Pilinszky őszintének és reménytelinek találta. Mindezeken felül készített fotósorozatot életének egyik legmeghatározóbb szerelméről, Jutta Scherrerről is. Pilinszky képi érzékenységének, állóképekhez való vonzódásának – oratóriumát, színdarabjait és verseinek jórészét állóképeknek nevezte – hű lenyomatai a Műcsarnokban most kiállított, ritkán látható képek. 

A kiállítás megtekinthető: 2021. október 13. – 2021. november 28. 
Helyszín: Műcsarnok, Kamaraterem 

– Azt olvastam, hogy gyerekként rossz evő voltál, de gondolom, ez már a múlté. Mikor kezdted élvezni az étellel való foglalatoskodást? 
– Az már régi történet. Ha valaki nem szeret enni, nem nagyon téved erre a pályára. De valójában 2003-ban Dél-Afrikában jöttem rá, hogy a gasztronómia olyan terület, amely életünk végéig tud újat nyújtani és inspirálni. Ott olyan alapanyagokkal találkoztam, amelyek tiszteletet ébresztettek bennem, és olyan emberekkel, akik hihetetlen büszkeséggel beszéltek a bárányról, amelyet neveltek, vagy a zöldségről, amely a saját kertjükben termett. Ott értettem meg a terroir fogalmát, a regionalitásnak, a helyi konyhának a fontosságát. Ma már nehezen fogadom el, hogy például egy olasz turista Budapesten olasz ételt akar enni. 

– Szóval arra nem emlékszel, hogy lettél a rossz evőből ínyenc? Akkor nincs is tipped, hogy lehet a két-háromféle ételt preferáló ismerősöket beterelgetni az ízek birodalmába? 
– Tökéletesen emlékszem a finnyásságomra, a gyerek az gyerek. Velünk született tulajdonság, hogy jó vagy rossz evők vagyunk, és ha nem megfelelő a környezet, a nevelés, akkor a rossz evő gyerek rossz evő is marad. 

– Nálatok milyen volt ez a megfelelő környezet? 

– Nálunk minden nő főzött, és az összes férfi elutasította azokat az ételeket, amelyekben nem volt hús. Nagy, közös családi házban laktunk, együtt ettünk, a nagyszülők, a szülők.

A nagypapának volt konyhakertje, a telken volt gyümölcsös, természetes volt a házi kompót, a házi savanyúság. Mindezt 30 éves koromban kezdtem értékelni. Rájöttem, hogy van mihez visszanyúlnom, hogy ezek az ízemlékek működnek nálam és a vendégeknél is. 

– Megmutatkozott az asztalnál a családi szereposztás, hierarchia? Hogy milyen volt a családban a gyerek-felnőtt, a férfi-nő kapcsolat? (Például ki tálalt, ki szedett először, mikor lehetett fölállni, elkezdeni enni, ilyesmik.) 
– A nőket maximálisan tisztelték, pláne, ha ők főztek. Persze minden férfi szerette, ha kiszolgálták és szedtek neki. Nem azért, mert apunak, nagypapának kellett elsőként enni, hanem mert ügyetlenek voltak, és ezt a hozzáértőkre bízták. 

– Fontosnak érzed az étkezéshez tartozó etikettet, például egy étteremben? 
– Mindenképpen, de csak egy szintig, ma már lazábbak a szabályok, és inkább barátinak kell lennie a viszonynak vendég és személyzet közt. De ha étterembe megyünk, foglaljunk, pontosan érkezzünk és lehetőleg ne többen vagy kevesebben, mint ahány főre foglaltunk. Azt válasszuk, ami van az étlapon, mert arra van felkészülve a konyha. Az ad hoc igényekből legtöbbször banális kapkodás születik, mert megakad a rendszer. Az, hogy kézzel-lábbal, jóízűen eszik a vendég és a párok tányért cserélnek, vagy körbeadja a társaság az ételt, még a világ legjobb, legdrágább, három Michelin-csillagos éttermeiben is dicséretnek számít, és örül neki a személyzet. 

– Egy sztárséf hogy áll az egészséges étkezéshez? 
– Nem szeretem ezt a kifejezést, hogy sztárséf. A sajtó találta ki. Sztárséf, molekuláris konyha, kézműves termék… Ezek ilyen felfújt marhaságok, ráadásul minden sarkon szembejönnek.
Mit értesz egészséges étkezés alatt? Szerintem ez ma mindenkinek mást jelent. Mondjuk, 150 különböző diéta és divat van. Ha a vendég azt várja, hogy ezt mi lereagáljuk, csalódni fog. Annyit tudok elmondani, hogy a konyhánkban a zöldségekre fektetjük a hangsúlyt, nem használunk túl sok tejterméket, kovászos és gluténtartalmú ételeket készítünk. És persze mindenről el tudjuk mondani, hogy mi van benne, a vendég ez alapján is választhat. 

Kép

Kép: Emmer László

– A Főmenü egyik adásában például „megszenesítetted” kicsit a hagymát a kocsonyához. Erre biztosan felszisszennének páran… 
– És amikor széntablettát szedünk? Amellett, hogy ez egy évszázados nagymama- és profi szakácstrükk, csupán növényi szén keletkezik. E-száma is van, 153. Profi séfellátó üzletekben külön porként, színezékként is kapható. Engem arra képeztek ki, hogy jó alapanyagból jóízű étel szülessen, nem arra, hogy dietetikusként működjek. A vendéglátóipar a szórakoztatóipar része. Megtesszük, ami tőlünk telik, de attól még a csirkepörkölt csirkepörkölt marad. 

– A főzés a legtöbbünknek egyféle elfoglaltság. Neked ide tartozik az étterem, a főzősműsor, a versenyeken való részvétel, a zsűrizés és az otthoni főzés, mind különböző. Mi bennük a hasonlóság és miben térnek el? 
– A főzés számomra sosem egy recept megvalósításáról szól, és nyilván egész más két főre főzni, hatra vagy százra.

Az otthon főzésnél a praktikum a fontos, és az, hogy ne kelljen órákat a konyhában tölteni. Ahogy mindenki, én is az egyszerű megoldásokat és a jó ízeket keresem, persze attól még a húsleves főhet otthon is órákat, hisz nem kell mellette állni.

Az étteremben az otthon nehezen reprodukálható ételeket készítem, amiért érdemes étterembe menni, de ez nagyon jól tudja segíteni a home cookingot. Ez az, amit szerintem jól eltaláltam az elmúlt években. A verseny pedig verseny, ahol mindenki igyekszik összerakni a világ legharmonikusabb ételét, minél több munkaórát igyekszik beletenni egyetlen tányérba. A probléma ott kezdődik a szakmában, amikor valaki versenytányérnak gondol minden ételt akár otthon, akár az étteremben. 

– A főzősműsorok, mondjuk a Főmenü, amelyben Anger Zsolttal ketten álltok a konyhában, melyikre hasonlít inkább? 
– Magyarországon nincs túl sok főzőműsor. A Főmenü nem reality, tényleg megmutat egy folyamatot az elejétől a végéig, még ha szórakoztató módon is, de edukál. 

– És hogy készül mondjuk az említett 8 órás kocsonya? Van egy kocsonyadublőr a színfalak mögött? 
– Van egy háttérkonyhánk, ahol a mi receptjeinket készítik a felügyeletünk alatt. A műsor elején felrakjuk a kocsonyát, aztán amikor felvétel van, a megfelelő időben kicseréljük. A csereételt pontosan ugyanúgy készítjük. Fontos, hogy mi nem úgy főzünk húslevest, hogy rakunk bele 4 kanál szójaszószt, és akkor olyan lesz, mintha… Egy ilyen műsor is kőkemény logisztika és alapanyag-beszerzés, mint az éttermi munka, sőt! Minden napnak van egy konyhai forgatókönyve, amit mi magunk állítunk össze Zsolttal és a háromfős konyhai stábbal. Nem állhat le a kamera fél napra, mert dermed a málnazselé. Illetve ha kész egy felvétel, már jön is a következőhöz a kimért, összekészített pontos alapanyag. Minden „csak” időzítés. 

– Mennyiben más a zsűrizés? 2020 őszén, a Bocuse d’Or kóstoló zsűrijében mi volt a feladatod? 
– Ilyenkor egy sorrendet kell fölállítanunk. Ez a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem szubjektív értékelés. Ilyenkor minden séf a harmóniát akarja megtalálni, nem az új ízek, hanem a tökéletesség a lényeg. Szigorú kritériumok alapján a hibát kell keresni. Egy étteremben például sosem a hibát keresem, hiszen akkor nemcsak egy zsémbes, kekeckedő vendég lennék, hanem elveszíteném az élményt is. Sokan már a bejáratnál eldöntik, hogy rosszul akarják érezni magukat. Nincs olyan, sehol a világon, hogy tökéletes valami. Csupán csak törekedni lehet rá. 

– A párod, Szulló Szabina is séf, együtt dolgoztok, együtt versenyezetek. Otthon is főztök együtt? 
– Főzünk otthon, de civilben leginkább azért főzünk közösen, hogy hamarabb végezzünk a konyhában. 

– A családodban a nők főztek, de a fiú lett sikeres séf. Még ma is kevesebb a sikeres női séf, mi ennek az oka? 
– Valóban, abszolút hímsoviniszta szakma, ennek ellenére nagyon olyan sok női képviselője van, akire fölnézek. Az, hogy a férfiak vannak többségben, annak az egyszerű ténynek is köszönhető, hogy hosszú a munkaidő, estébe nyúlik a munka, a nők pedig szülnek és a gyereknevelés nagyja is rájuk hárul. De mindenki örömmel üdvözli a női séfeket, és az a tapasztalat, hogy sokkal agilisabbak és keményebbek a konyhában, mint a férfiak. 

– Szabina miben a legjobb? 
– Minden tulajdonsága megvan, ami kell a szakmában, agilis, rendszerető, kreatív, kitartó… 

– Tudnád jellemezni a stílusát? 
– Az enyémet sem könnyű meghatározni, az övét sem, azonkívül, hogy szeretjük és hiszünk a magyar konyhában. De ezenfelül mindenre nyitottak vagyunk, mindenfélét megeszünk és mindenből a legjobbat keressük. 

– Nincs is olyan, hogy egy ételbe te ezt tennéd, ő meg inkább azt? 
– Ez összesimult az évek alatt. Mindketten tudjuk, hogy nem attól lesz valami jó, hogy köményt rakunk-e bele vagy több petrezselymet vagy kevesebbet. 

– Ugyanazt is szeretitek? 
– Általában igen. Annyi, hogy Szabina az édesvízi halakat kevésbé, mert gyerekkorában keveset találkozott vele, ezért például nem tud egy keszeget élvezettel, jól enni. Talán ebben válik el az ízlésünk. 

– Mi az, ami fontos számotokra, hogy meglegyen az otthoni konyhátokban? 

– Azt szoktam mondani, hogy amit nem lehet elkészíteni egy serpenyőben, egy sütőben meg egy fazékban, annak nincs is értelme.

Semmi különösebb dologra nem kell gondolni, a miénk egy jól felszerelt átlagos konyha. De ha költöznénk, akkor 2 sütőt építtetnénk be. 

– És miből áll az állandó alapanyagkészlet? 
– Jó minőségű olasz száraztészta, paradicsomkonzervvel és parmezánnal, ugyanis nagyon szeretjük az olasz tésztákat, tojás és zöldségek. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Mindannyian alig várjuk, hogy visszatérhessenek a társasági alkalmak, nagyobb létszámú közös étkezések. Te milyet képzelsz el? 
– Bármilyen családi vagy baráti környezetben vagyunk, mindig én kötök ki a tűzhely mellett, még ha nem is én kezdtem el. Nagyon-nagyon szeretem, ha a szabadban vagyunk, imádok bográcsban ételt készíteni, az előtte vagy utána lévő parázson grillezni. 

– Mi a bográcsban főzés titka? 
– A szabadtűzön a tűz-edény távolság helyettesíti a gáz gombját, ezt legtöbben nem tudják annyira rutinosan kezelni. Ami nálam kötelező, az a halászlé, sokan követelik tőlem. Lecsó… Nem fogok szokatlant javasolni, pörkölt például… de bevallom, nagyon sok rossz bográcsételt ettem már… 

– Mitől lehet rossz? 
– Ha nyers marad benne a hagyma. 

– Én bevallom, emiatt kicsit csalni szoktam, a benti tűzön megdinsztelem a hagymát… 
– Nincs azzal baj, nyugodtan lehet trükközgetni.

Sokan azt hiszik, hogy a bogrács íze a füst miatt más, de nem így van, hiszen az fölfelé száll. Az az oka, hogy a bogrács vékony falú edény, amelyet direkt közvetlen hő ér minden irányból, a tűzhelyen csak az edénynek az alját éri a hő.

A bográcsba belekerül a zsiradék és valamilyen folyadék, húsok, amelyeknek nagy a kollagén- és a fehérjetartalma. Ettől egy olyan emulzió jön létre, amelynek más az íze. 

– Szerinted a pandémia megváltoztatja a vendéglátást? 
– Azt hiszem, a vendégek változnak meg. 

– Bizalmatlanabbak lesznek? 
– Nem, sőt, az első pár hónapban örülni fognak, hogy végre beülhetnek valahova. Azonban a korábbi éttermi valóság összemosódott az elviteles, házhoz szállítós rendszerrel, és az első örömködés után félek, mindenkinek kényelmesebb lesz felvenni a telefont, mint keresni egy jó éttermet. 

– Hogy látod, mi történik egy étkezőasztalnál az evésen és beszélgetésen kívül? 
– Én többnek gondolom a közös étkezést, mint szociális esemény. Társadalmi és kulturális befolyásoló tényező. Ha odafigyelsz arra, hogy igényesen étkezz – ezalatt érthetünk diétát, presztízs étkezést vagy egyszerűen jóízű ételt –, akkor az élet összes többi területén is megtanulsz igényesen gondolkodni. 

– Késztetést érzel, hogy az ismerőseiddel megismertesd ezt a világot? Például ha találkozol egy gyerekkel, aki csak halrudacskát akar enni… 
– Igyekszem befolyásolni. Nemcsak gyerekekkel, tizen- és huszonévesekkel is találkozom, akik nem szeretnek valamit, de azért a „tiédből megkóstolom” – mondják.

Az anyukám óvónő volt, jól főzött mindig is, és a saját szememmel láttam, ahogy a rábízott rokon- vagy szomszédgyerek teli szájjal ette azt, amit otthon nem volt hajlandó megenni. 

– Emlékszel, mit főztél először anyukádnak? 
– Az első évtizedben annyi volt a munkám, hogy nem is főztem otthon. Csak később, amikor már külön laktam és eljött hozzánk. De nem volt ennek semmi romantikus jellege. Ő mindent szívesen eszik, amit főzök. 

– Azt mondtad, minden séf a harmóniára törekszik. Az élet melyik területén érzed még, hogy ez a harmónia fontos számodra? És mit tudsz érte tenni? 
– Szerintem nem jó, ha valaki szakbarbár. Azok a valódi híres séfek, egészen a 2000-es évekig, akik az elvárt életritmus szerint éltek néhány évtizedig, vagyis hajnalban mentek piacra bevásárolni, majd éjjel egykor az utolsó vendéget is ők kísérték ki záráskor, ma már nem léteznek. Kiégtek, és nagyrészük alkohol- és drogfüggőségéről is bejárta a hír a világsajtót… 
A life-work balance híve vagyok. Kell és lehet is sokat dolgozni, de kell stoppot is mondani. Szükség van egy – lehetőleg fizikai igénybevételt is követelő – hobbira, amiben el lehet mélyülni, mert más agytekervényeket és izmokat mozgat meg. Sokszor ilyenkor beugrik egy ötlet, vagy szembejön egy inspiráció más területről, anélkül, hogy kényszeresen erőlködni kéne. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Jómagam különösen érzékeny vagyok arra, ha valaki olyasmit tesz közszemlére, amit magánügyként illene kezelni. Már attól is sikítófrászt kapok, ha valaki nyilvánossá teszi a közösségi oldalakon a magzata ultrahangképét, vagy ha gyászjelentést posztol, de tudom, mindenki azt csinál lassan, amit akar.

Biztos vagyok abban, hogy az említett celebfeleség intim testrészeit nem premierplánban veszi majd a kamera, s azzal is tisztában vagyok, hogy volt már olyan időszak a történelemben, amikor a szülés korántsem számított olyan intim, privát dolognak, mint manapság. Csakhogy ez a középkorban és az újkorban volt, amikor az arisztokrácia nőtagjai nagy nézőközönség előtt hozták világra az újszülöttet, nehogy kétség férhessen az utód törvényességéhez. De miért is kellene visszafejlődnünk, és ezt a visszafejlődést megfejelni a közösségi média adta lehetőségekkel?

A celebházaspár azt is nyilatkozta, hogy fontosnak tartják megmutatni a világnak, mit él át pontosan a vajúdás során egy leendő apa és anya, s hogyan örülnek gyermekük születésének. Vagyis már-már azt kívánják sugallni, hogy amit ők tesznek, az nem botrányos, sokkal inkább hősies tett, egyben kiállás az őszinteség mellett. Ez a törekvés talán csak akkor nem lenne gyanús, ha ők ketten dokumentumfilmet forgatnának a szülésről. Csakhogy nem arra készülnek.

Mindezt úgy hívják: a magánélet szentségének ellehetetlenítése, két ember közti intim kapcsolat megbolygatása, a születendő gyermek érdekeinek ignorálása.

A házaspárhoz hasonló celebek a technikai fejlődésre hivatkozva „árulják” a magánéletüket. Fényevők, akik beszippantják a reflektorfényt, mely hosszabb-rövidebb ideig rájuk vetül. Módszeresen rombolják le valódi, az online téren kívüli személyiségüket és hitelességüket. Nyilvánosan vállalnak fel egy olyan szerepet, amely megbotránkoztatóan giccses és velejéig hazug. Önigazoló ideológiákat gyártanak arra, hogy a magamutogatás helyénvaló, s közben azt hirdetik, jómódban élnek, semmi gondjuk nincs, végtelenül szeretik egymást (és sosem zörrennek össze). Ráadásul elvárják, hogy a kommentelők mindehhez gratuláljanak, vagy legalábbis tartózkodjanak a rosszalló hozzászólásoktól.

Negatív hősnek lenni talán még soha nem volt ilyen könnyű.

Egyszerűen nem értem, miért nincs meg egyes emberekben a felelősségérzet önmaguk és a saját magánéletük iránt, amikor közösségi felületekre posztolnak.

„Sajnos azok, akik a gyerekeiket fotózzák, videózzák, majd közzéteszik a közösségi oldalakon, nem gondolnak bele abba, hogy a gyermeknek már a születés pillanatától lesz digitális lenyomata. Ez a nyom bármikor visszakereshető. Amikor a gyermek idősebb lesz, lehetséges, hogy a társai csúfolni fogják a szülők által feltett képek miatt, ami egyenes út az önbizalom csökkenéséhez, a szorongáshoz és a depresszióhoz” – mondta nemrég Klausz Melinda közösségi média-szakértő egy rádióműsorban, ahol azt is elárulta, hogy ma már létezik a fogalom: közösségi média stressz-szindróma.

„Közösségi média stressz-szindróma alatt a technológiai eszközök és közösségi online felületek (Facebook, YouTube, Twitter, Pinterest, Instagram) okozta mindennapi stresszt értjük. A feszültség jellemzően abból fakad, hogy a közösségi média mindennapi szereplői úgy élik az életüket, mintha figyelné őket a »nagy testvér«, és mintegy kötelező elemként be kellene számolniuk a mindennapjaikról. Úgy érzik, muszáj szórakoztatónak és érdekesnek lenniük, és minél több információt közölniük.

Egy vizsgálat kimutatta, hogy ha 24 órán keresztül nem juthat valaki internethez vagy okostelefonhoz, pont olyan megvonási tüneteket produkál a szervezete, mint például az alkoholtól, dohánytól vagy éppen a kábítószertől elvonás.

Ekkor az illetők nyugtalanságot, elszigeteltséget, félelmet élnek át” – állítja a szakember. 

Igaz, hogy sokat köszönhetünk a közösségi médiának, de nem volna okosabb dolog arra használni, amire való? Nem volna észszerűbb nem megosztani olyan tartalmakat, amik később kellemetlenül érinthetik a gyermekeket? A szakértő mindenesetre azt javasolja, távolodjunk el időnként a technológiától, tegyük el egy félórára a telefont, és próbáljunk más alternatívákat találni. Így esélyünk nyílik elgondolkozni azon, miért is akarunk nyilvánosan megmutatkozni, vagy megmutatni olyasmit, ami a magánélethez tartozik.

A gyerekszülés szerintem pont olyasmi, amit kincsként kell(ene) őriznünk a saját kis boldogságbuborékunkban, szeretteinkkel együtt, kameramentes övezetben.