A Batthyány család levéltárát a család a 18. századtól Körmenden őrizte, mely 1945-ben a szovjet csapatok bevonulásakor súlyos károkat szenvedett. A megmentett anyagot 1949-ben állami tulajdonba vették, az Országos Levéltár egyik legfontosabb családi gyűjteménye lett. Nem került azonban állami tulajdonba a Levéltár legértékesebb része, amit a család még 1945-ben, Ausztriába történő menekülésükkor Bécsbe magával vitt. 1965-ben, az akkori családfő, ifj. Batthyány-Strattmann László herceg felajánlotta, hogy az Országos Levéltár lefényképezheti az anyagot, de ezzel a lehetőséggel az akkori magyar állam nem kívánt élni. Az 520, tartalmában egyedülálló dokumentum jelentős történelmi eseményekhez kapcsolódik.

A Batthyány-levéltár három sorozatából valók a dokumentumok. A Memorabilia (297 oklevél) a legértékesebb történelmi anyag: elsősorban királyi leveleket, politikai témájú iratokat tartalmaz. Legkorábbi darabja Nagy Lajos király 1352. évi oklevele, a Fejér megyei besenyők megnemesítéséről. Az egykori sorozat így csaknem hiánytalanul megvan. Másik kiemelkedő forrásértékű együttese az ún. Heimiana vagy „Himfiana” sorozat, mely a Döbrentei Himfiek, az Anjou-kor egyik legbefolyásosabb bárói famíliájának egykori levéltára volt, s amely a Batthyányakhoz került. Eredetileg 747 iratot tartalmazott, melyből 362 került az Országos Levéltárba az 1950-es években. A most megvásárolt anyagban ebből 141 található, köztük 11 oklevél Árpád-kori, 125 Anjou-kori. Legkorábbi darabja IV. Béla 1256-ban kiadott oklevele. A harmadik sorozatba – az Acta Antiqua (48 oklevéllel) – sorolták a család ősi birtokállományának legrégebbi birtokjogi okleveleit. Legkorábbi darabja Nagy Lajos 1355. évi oklevele.

Valamennyi oklevél szervesen illeszkedik az Országos Levéltár irataihoz: az ott lévő hiányokat pótolja. Számbavételük, feldolgozásuk, digitalizálásuk után a tudományos kutatás rendelkezésére állnak majd. A levéltárak minden nemzet esetében a kultúra és a történelmiség letéteményesei, a gyökerek őrzésére, ápolására pedig figyelmet és erőforrást fordítani elengedhetetlen.

„Fidelitate et Fortitudine – Hűséggel és Bátorsággal”: a Batthyány család legfőbb küldetése hagyományaik ápolása, szellemi örökségük gondozása, a fennmaradt történelmi relikviák összegyűjtése és katalogizálása, melyek a következő generációk számára is lehetővé teszik a Batthyányak nemzetépítő tetteinek tükrében a történelem árnyalását. A forrásanyag „hazatérte” túlmutat önmagán: összecseng a Hit, Család, Nemzet, Anyaföld, Közösség sarokkövekkel, melyek mentén a Batthyány család tevékenységét végzi. 

Támogatott tartalom.

Mikor „diagnosztizáltad” magad imposztorszindrómásként, és hogyan született ebből egy kötet?

Régóta tudtam a szorongásomról, terápiára is jártam vele. Az első gyermekem születése után faltam a pszichológiai témájú könyveket, akkor bukkantam rá Dr. Pauline Rose Clance imposztorszindrómára vonatkozó tesztjére is. Az eredmény nem vágott földhöz, de sok mindent megmagyarázott. A második gyermekem születése után pedig vállalkozónak álltam, akkor kezdtem el más vállalkozókkal is dolgozni, akiknek honlapot, bemutatkozó szövegeket készítettem. Kirajzolódott egy kép, hogy ezek a – főleg – hölgyek nem is látják, milyen értékeik vannak. Ennél fogva túlgondolják, túltervezik a munkájukat, és volt ennek egy szintje, amellyel egyfajta mintázatként találkoztam. A témáról viszont csak angol nyelvű cikkeket találtam, s amikor a formálódó közösségünkben feldobtam egy magyar könyv ötletét, azt elsöprő támogatás övezte.

Azt mondod, főleg nőkről van szó. Férfi imposztorossal is találkoztál már?

Igen, és a kutatások is megerősítik, hogy a probléma nem csak a nőket érinti. Noha a férfiak látszólag kevesebbet lelkiznek, nekik is van múltjuk, gyerekkoruk, ahol nem biztos, hogy pont olyan támogatást kaptak, amilyenre szükségük lett volna. Mert az alapja az egésznek az is lehet, ha valakit sosem dicsértek meg, de az is, ha alaptalanul túldicsértek. Egy sokmilliós nézettségű videóban például egy sikeres ausztrál techcég férfi tulajdonosa beszél az imposztorszindrómájáról. Magyarországon ezt még nehezebb lehet felvállalni, mert a miénk egy „macsó társadalom”. A férfiak kevésbé fordulnak orvoshoz, jóval rövidebb a várható élettartamuk, a médiából is az árad, hogy a férfi legyen erős, ne érzékeny.

Olyan létezik, hogy valakinek csak az élete egyik szegmensében – a magánéletében vagy a karrierjében – „ül ott a vállán” a fülébe duruzsuló imposztor?

Ezt nehezen tudom elképzelni, mert az érzés minden olyan helyzethez kapcsolódik, ahol az ember teljesítményt vár el magától.

Áll a pénztárnál, mögötte még tízen, és ideges, hogy elég gyorsan el tud-e pakolni. Az „imprók” ilyenkor kapkodnak, szabadkoznak, amiért nem tudnak elég gyorsan elhúzni a többiek útjából, ezzel feltartják a sort, azaz nem felelnek meg az elvárásnak.

De nekünk a zebránál is zavarba ejtő, ha direkt megáll a kedvünkért és átenged egy autó. Egy impró biztos, hogy futva megy át ilyenkor. Versenyezni sem szeretünk, kivéve, ha valaki más rávesz minket, és megfelelési kényszerből végül belevágunk.

Milyen munkahelyi környezet lehet ideális egy imprónak (hogy ennél a rövidítésnél maradjunk)?

Ahol őt is meghallgatják, azaz érzi, hogy számít a véleménye. Ahol jogos megbecsülést kap, tehát elmondják a hibáit is, de egyértelműen kiemelik a teljesítményéből a jót. Mert a valóságon alapuló folyamatos visszajelzéssel megkapja azt a tükrözést, ami a gyerekkorában vagy a múltjában hiányzott. Ettől erősödhet benne az is, hogy egyáltalán nem baj, ha a teljesítménye nem tökéletes, mert a tökéletlenségével együtt is értékes. Sok főnök nem fordít időt a valós visszajelzésre, ha pedig nem megalapozott dicséretet vagy csak kritikát kapnak, azt az imprók magukban fel is nagyítják.

Van olyan embertípus, akivel szinte biztosan jól kijönnek? 

Mivel a megküzdési stratégiájuk pont az, hogy elképesztően jól idomulnak, látszólag szinte bárkivel jól kijönnek. Hiszen erőn felül igyekeznek minden szituációban megfelelni. Elrejtik, ha nem érzik jól magukat, mert ha kiderülne, azt is a saját hibájukként élnék meg. Ők tehát megértők, mindenben benne vannak, terhelhetők, küzdenek a piros pontokért, s közben spirálszerűen belesodródnak helyzetekbe. Későn kapnak észbe, hogy nem ezt akarták, most hogyan vergődjenek ki az adott szituációból, kapcsolatból. Ilyenkor ideiglenesen el kell dobni a maszkjukat, és akkor jön a döbbenet, hogy ki merték nyitni a szájukat. A másik meg nem érti, hogy eddig jó volt így, most hirtelen mi történt.

Honnan ismerhetjük fel, hogy imprós személyiséggel van dolgunk?

A legkönnyebben talán úgy, hogy megdicsérjük.

Ha úgy reagál, hogy jaj, ez nem is nagy dolog, nem rajtam múlt, különben is tele van hibával (a munkája), az már gyanús, pláne, ha nem is tud a másik szemébe nézni közben.

Ha látjuk, hogy a teendőivel szöszmötöl, halogat, a végletekig tökéletesítget, az egy másik fontos jel. Aggódik, pánikba esik, hogy nem így kellene – vagy kellett volna – egy adott dolgot megoldania. A dicséretet is elvárásként fogja fel, aminek onnantól valahogy meg kell felelnie.

Tudom a könyvből, hogy ők a munkahelyi meetingeken kevésbé mernek felszólalni, mint a többiek, így értékes gondolataik maradhatnak talonban…

Egy meetingen az működhet, ha mindenki kötelezően szót kap, nem csak az, aki jelentkezik. Akkor az impró is meg fog nyilvánulni, sőt valószínűleg villant majd valamit, mert mindig van gondolata, sokszor hasznos is, csak nem mondja, mert attól fél, hogy ordas hülyeség lenne. Így jó információk, megoldási javaslatok vagy épp kérdések ragadnak benne.

Kép

MKM Szél Felícia

Alapvetően kedvelik az imprók a többi embert, vagy a gátlásaik miatt akadályt látnak bennük?

Abszolút nem látnak bennük akadályt, hiszen azt magukban látják. Mindenért magukat hibáztatják. Az persze blokkolhatja őket, ha valaki a közelükben kevesebb tudással sikeresebb. De barátkoznak, nyitottak, hallgatóságként kiválók. Az okozhat nehézséget, hogy a fura viselkedésük miatt sokszor önelégültnek, álszerénynek gondolják őket, hiszen a belső monológjuk nem kerül a külvilág elé, csak a hallgatásuk. Pedig hihetetlen mennyiségű párbeszéd pörög bennük, alig győzik lehalkítani, kikapcsolni.

Ennek a lelki alkatnak azért előnyei is vannak. Különben nem lenne az ismert emberek, művészek között is sok az imposztoros személyiség…

A művészek, vállalkozók, startupperek, tehát azok között, akik valamely dolgot elsőként hoznak létre, különösen sok van. Ez tehát nem önbizalomhiány, mert ők annyira mégis bíznak magukban, hogy a belső vívódásaik ellenére folyamatosan megvalósítják, amire rendeltettek. Értéket teremtenek, erre olyan erős a belső késztetésük, hogy nem is bírják visszafogni. Csak közben rettegnek, hogy amit csinálnak, azt mások nem fogják eléggé szeretni. Egy Oscar-díjas Tom Hanksnél ez megdöbbentő, persze erőt is ad, hogy ja, még ő is?

A helyzetüket, gondolom, a közösségi média sem segíti. Ti extrán számoljátok a lájkokat?

Á, azok nem számítanak! A valódi, megalapozott vélemény számít, de abból egy is elég. Csak annyival, hogy „klassz”, nem tudunk mit kezdeni. Pontosan meg kell nekünk mondani, hogy mi a klassz a teljesítményünkben. Mert én hiszem, hogy amit leadok, az jó – azt nem tudom, a másik is látja-e benne ugyanezt. A reális tükör hiányzik, nem tudok mihez viszonyítani.

Érzem, hogy helytállok, de nem tanultam meg ebben biztosnak lenni. Két-három értékelő mondat elég, túlragozni sem kell, mert a hozsannázást nem hisszük el.

Összességében neked átok vagy áldás ez a személyiségvonás?

Nekem sokat segített, amikor tudatosult, hogy azért zajlik az egész folyamat a fejünkben, hogy az agyunk megvédjen minket, csak egy kicsit túlzásba esik. Aki a könyvből magára ismer, az végre megértheti, mi történik vele: nem dilis vagy beteg, csak van mögötte egy gyerekkor vagy egy élettapasztalat, és az agya nem tudott jobb megoldást, mint kialakítani egy imposztort a fejében, aki gyakran átveszi az irányítást. Nem tudom, mi lenne velem nélküle, de talán könnyebb volna. Például konkrét állásajánlatokat nem fogadtam el, amelyek révén sokkal jobb helyzetbe kerülhettem volna. Bizonyos helyzetekben nem érvényesítettem az érdekeimet. A társadalom számára viszont inkább hasznosak vagyunk, mint sem, mert extrém módon igyekszünk a legjobbat nyújtani: akár szülőként, vagy csak a konyhában is. Ritkán generálunk konfliktust, olyan meg, hogy azt mondjuk, nem – na, azt külön tanulnunk kell…

Nehéz volt kiadnod magad ebben a könyvben?

Tudatos vállalás volt, hiszen kellett valaki, akinek a dolgain keresztül pontosan végig lehet vezetni a folyamatot. Így lettem az arca a témának. Kellett némi személyesség, hogy lássák, ez nem egy légből kapott női hiszti, de nem is fürdőzöm benne, hanem több évtizedes küzdelem van mögötte.

Meggyőződésem, hogy a jelenség felett szemet hunyni gazdasági károkat is okoz, hiszen rátermett emberek nem kerülnek megfelelő pozícióba, nem indulnak el pályázatokon, esetleg nem tudják úgy megírni őket, hogy nyerhessenek.

Nincsenek tisztában az adottságaikkal, így azokat az önéletrajzukból is kihagyják. Nekem is úgy kellett előásnom vállalkozókból, hogy miben jók.

Nem beszélve arról, hogy mindenkinek lehetnek imprós vonásai, azaz nem árt, ha a kevésbé érintettek is megtanulják ezeket kezelni másokban vagy magukban…

Egy új emberrel való megismerkedéskor, egy új munkahelyen vagy élethelyzetben természetesek ezek a félelmek, az a nem szerencsés, ha ezek eluralják az agyat. Ez esetben érdemes szakemberhez fordulni, a könyvben a megoldási lehetőségekre is kitérek. Az is érdekes, hogy aki szülő lesz, mit ad ebből tovább. Észreveszi-e, hogy a saját gyermeke meddig oké, és hol kezd átfordulni, mikor kell megértéssel segíteni. Az biztos, hogy minden imprós kapcsolaton javít, ha a másik fél empatikus. Aki nem tudja ezt kezelni, arra pedig nem is szabad ráerőltetni, inkább humorral kell feloldani. Az sem jó, ha tabuként tekintünk rá, de az sem, ha a nap 24 órájában magunkat elemezzük. Nem alkalmazkodhat hozzánk a világ, egy jó főnöknek talán dolga „kezelni” minket, de egy kollégától nem várható el. Nagy előrelépés, ha magunkat megértjük, és megfelelő segítséget keresünk, mert ha a saját életünk jobb lesz, akkor a környezetünké is.

És létezik? Igen. Többnyire könyvekben, anyák napi versekben és megszépült gyerekkori emlékekben, de időnként azért tényleg lejön a földre és emberi alakot ölt, csak ezt igen ritkán teszi. Mégis rendületlenül hiszünk benne. Hisszük azt, hogy létezik, csupán pont minket hagytak ki belőle, nekünk nem jutott. Kétségbeesett anyukák írnak nap mint nap fórumokra, hogy az én anyám, anyósom nem ilyen nagymama. „Nem tudok igazi nagymamát adni a gyerekeimnek!” – jön a kétségbeesett panasz. Mert milyenek is a hús-vér nagymamák?

Először is emberek, saját elképzelésekkel, időbeosztással, igényekkel és sokszor fájdalmakkal.

A valódi nagymamák pont annyira különbözőek, mint mi, édesanyák.

És nem mindenkiből lesz jó nagymama, vagy azért, mert nem tud, vagy azért, mert nem is akar azon a módon részt venni az ifjú család életében, ahogy arra a családtagoknak igénye lenne.

És a szeretet sem feltétlenül öröklődik két generáción keresztül, de még ha öröklődik, sem biztos, hogy minden unokának egyenlő mértékben jut belőle. „Bezzeg régen ez nem így volt!” – sóhajtanak fel sokan. Biztos, hogy nem?

Én az a generáció vagyok, akinek a nagyszülei még faluban éltek, de a szüleim már beköltöztek a városba. Édesanyám szülei meghaltak még pici gyerekkoromban, de az apai nagymamám egészen egyetemista koromig élt egy tőlünk csupán 15 percre levő faluban. Az osztálytársaim nagy része hasonló cipőben járt: mi városban, a nagyszülők környékbeli falvakban.

Minden adott volt a vidéki nagymamaideához: kis fehér ház, tyúkok, nagy udvar, unokatesók. Minden szombaton ott voltunk. Gyűlöltem.

Nem az unokatesóimat, ők pont javítottak a helyzeten, de az összes többit igen.

A szüleim és az unokatesóim szülei minden szombatot (ha kellett, a vasárnapot is) végigrobotolták a nagymama szőlőjében, földjén, kiskertjében. Ők is főztek ilyenkor közösen. A nagymamám nem szeretett minket, mert az anyánk szerinte túlságosan értelmiségi volt (tanár hétfőtől péntekig), és nem értett kellőképpen a falusi dolgokhoz. Az nem számított, hogy ő is ugyanúgy falun nőtt fel, mint az apám. Én már dacból is olyan városi voltam, ahogy csak bírtam: utáltam a tyúkszart, a sertésól szagát, a hagymás vért és mindent, ami a nagymamám faluját jelentette. A nagymamám soha nem tette be a lábát hozzánk. Bejárt a városunkba a piacra, de hozzánk nem jött. Nem játszott velünk, nem olvasott mesét. Búcsúkor kaptunk tőle pénzt a vásárra. Ennyi.

Aztán megbetegedett és gondozásra szorult, akkor hozzánk költözött, és a szüleim gondoskodtak róla addig, amíg a nagynéném át nem vette tőlük ezt a szerepet. Utána hozzájuk jártunk szombatonként. Extrán szerencsétlen lettem volna? Nem hiszem. Az osztálytársaim nagymama-beszámolói annyiban különböztek az enyémektől, hogy volt, akit tényleg szeretett a nagymamája, és sütit is sütött neki, de a ház körüli munkákba ott is be kellett segíteni. Soha nem a nagyszülő jött segíteni hozzájuk, hanem a szülők és az unokák mentek délután-hétvégén rendezni a nagyobb munkákat a nagyszülők háza körül.

A férjem szerető nagymamát kapott, aki a nyári szünetekben vigyázott is rájuk pár hetet, de a felállás ott sem nagyon különbözött: hétvégenként ők is mentek segíteni, majd, amikor megöregedett a nagymama, előbb náluk, majd a nagynénjénél lakott és ők ápolták élete végéig.

Nem tagadom, vannak csodanagymamák, akik tényleg lehozzák a csillagokat is az égről, de nem hiszem, hogy ez az általános, ahogy azt sem, hogy ez bárkitől elvárható lenne.

Magunkat őrölni azon, hogy ezt nem tudjuk megadni a gyermekünknek, pedig teljesen hiábavaló. A nagyszülő egy másik ember, az ő szeretetét, gondoskodását, figyelmét és idejét nem mi adjuk szalaggal átkötve ajándékképpen a gyermekeinknek, hanem vagy ők adnak belőle annyit, amennyit tudnak, vagy nem.

Ettől még lehet a gyerekeknek csodás gyerekkoruk, fantasztikus élményekkel. Merjük elhinni, hogy teljesen mindegy, kitől kapták azokat: apától, anyától, a testvéreiktől, a nagynénjüktől, vagy a kedves szomszéd nénitől. Szuper dolog egy „igazi” nagymama, ha nektek van, feltétlenül becsüld meg, de ha nincs, akkor engedd el ezt a képet. A gyerekeidnek így is elég jó gyerekkora van, hidd el!

Hiszek a sorsban, a gondviselésben, a sorsdöntő találkozásokban. Amilyen nekem volt 1985 szeptemberében. Ekkor ismertem meg életem legmeghatározóbb személyét: a férfit, akibe tizenhét évesen végérvényesen beleszerettem, akinek később a felesége lettem. Akivel harminc év után is „emelni” tudjuk egymást. Aki nélkül ma nem lenne Flancos. Általa kerültem közel a kereskedelem világához, ő ugyanis kereskedőcsaládból származik, a szüleinek a kilencvenes években üzletei voltak a Balatonon. 
Sanyi már a szülei butikjában dolgozott, amikor elment tőlük egy eladó, ezért a szülei rákérdeztek, hogy nem lenne-e kedvem beállni helyette. „Dehogynem!” – vágtam rá egyből. Így kerültem bele a Kalász család mindennapjaiba, akiknél életemben először láttam azt a fajta feltétel nélküli bizalmat, amely egy fiatalnak megalapozza az önmagába vetett hitét. A húszas éveiben a férjem szabad kezet kapott a szüleitől, hogy bátran találja ki, mibe akar fogni, hogy hogyan fejlesztené tovább az üzletet. Világmárkákat kezdtünk forgalmazni, s nagy sikerünk lett, mert akkoriban nem voltak még plázák, és addig senki nem árult még ilyen minőséget a Balatonon. A férjem szülei bíztak bennünk, az ízlésünkben, a döntéseinkben.  

Olyan szülők voltak, akik kiskoruktól kezdve mindenbe belevonták a gyerekeiket. Adtak a véleményükre, és ezzel a bizalommal önbecsülést adtak a gyerekeik kezébe, felelősséget, döntéskészséget.  

Kalász Mariann

„Gyökerek nélkül nem lehet repülni”*. Az én gyökereim Somló vidékéhez kötnek. Ezen a vidéken voltak birtokaik a szüleimnek és a nagyszüleimnek is. A Somló hegy oldalába magasan felfutó szőlősorokhoz nagyapám fáradságot nem kímélve biciklizett fel a falujából minden áldott nap. Egészen idős koráig szenvedéllyel végezte a munkáját, a gazdálkodás volt az élete. Náluk otthon mindig meghitt nyugalom uralkodott: míg papa a birtokon, addig a nagymamám otthon tartotta a frontot. Különféle zöldségeket, gyümölcsöket termesztettek a birtokaikon – és akinek van akár csak egy kicsi kertje is, az tudja, hogy ott mindig van mit csinálni. Az embernek szinte sosincs olyan érzése, hogy na, igen, mindennel végzett, nyugodtan hátradőlhet. Kislányként is éreztem, hogy micsoda odaadással gondozzák a földjüket. Hétvégente felpakoltuk a termést, vittük a különböző fürdők elé eladni a gyümölcsöket. A mai termelői vásárokhoz hasonlóan árultuk a portékáinkat, s gyerekként nagy élmény volt látni, hogy mennyien veszik a terményeket. Ez egyértelmű visszacsatolás és fontos élmény volt számomra: a kimerítő, kemény munkának megvan az eredménye. Érdemes dolgozni – ez a tapasztalat mélyen belém ivódott. Azóta is, bennem is megvan az a szenvedély a munkám iránt, amit a nagyapámon láttam. 

Apai ágon is gazdálkodók voltak a nagyszüleim, de ők másképp éltek. Felélték vagy elajándékozták a termést, nem kereskedtek vele. Nekik nem kellett besegíteni dolgozni, ők „lazábban” éltek. Máig szeretettel emlékszem vissza Irma nagymamámra, ő volt a legszerényebb, legsimulékonyabb, legtörékenyebb asszony, akit valaha ismertem, de mindez a lágyság olyan energiával párosult benne, amellyel az egész családját gondoskodó, stabil háttérországként tudta összetartani. Ennek a kettősségnek, ennek a fékezhetetlen teherbírásnak, és a mindent odaadó női gyengédség jelenlétének a határmezsgyéjén „kötéltáncolok”, s nehezen találom az egyensúlyt, az arany középutat. 

Kép

Kalász Mariann

A gyerekek érkezése újabb kihívás elé állított minket a férjemmel. Nem tudtuk fenntartani a kétlaki életet, hiszen év közben Ajkán éltünk és dolgoztunk, de amikor eljött a nyár, leköltöztünk albérletbe a Balatonra, egészen a szezon végéig. Az ajkai üzleteinkben nem volt nagy a kereslet, hát ki kellett találnunk, hogyan tovább, s nem is sejtettük, végül honnan jön majd a „segítség”. A gyerekek iskolája minden évben kitelepült egy standdal Kapolcsra, a Művészetek Völgyébe, hogy a gyerekek és a szülők által készített kézműves tárgyakat árulják. Jelentkeztünk a férjemmel, végül is kereskedők vagyunk, majd mi áruljuk az iskola portékáját. 

A Művészetek Völgyében az általunk árult ruhában sürögtem-forogtam a stand mögött, jöttek az anyukák, és kérdezgették, honnan van a ruhám. „Saját szerzemény, Ajkán áruljuk.” Majd többen is kérték, nem tudnék-e nekik is hozni a ruhákból.

Így terjedt szájról szájra az anyukák között, hogy tőlünk lehet rendelni, és tulajdonképpen innen datálható a Flancos. A vásár első hetének végére már thonet kalapos állványokon sorakoztak a szettjeink, ekkor döbbentünk rá, hogy igenis van egy olyan réteg, akiknek tetszenek ezek a típusú ruhák, akik szívesen veszik őket, és nem kell elkezdenünk más, tőlünk idegen stílusú darabokat árulni. Megtaláltuk azt a közeget, akik nyitottak voltak a stílusunkra.  

Kép

"Flancos"

Ezután több éven keresztül jártunk a ruháinkkal Kapolcsra, majd Káptalantótiba, később már saját standunk is lett. Kialakult egy törzsvásárlói kör, akik évről évre visszajártak hozzánk. Amikor télen kint álltam a pult mögött mínusz öt fokban, sokszor eszembe jutott nagyapám, amikor a szürke, deres időben útnak indult újságpapírral kibugyolált csizmában, hogy ne fázzon annyira a lába… Amikor már én is úgy éreztem, hogy egy fagyott csonton álldogálok, követtem az ő példáját. Felül csinosan, alul kitömött csizmában.  

Az anyai szívem sokszor facsarodott össze, ha arra gondoltam, mi lesz a gyerekekkel – mert a kereskedői lét miatt nem a szokványos mederben folyt az életünk, gyakran éreztem úgy, hogy nem vagyok velük eleget. Anyaként gyötört a lelkiismeret-furdalás, amikor láttam, hogy más a hétvégéjét a szeretteivel tölti, mi pedig a piacon árulunk, hogy a családunknak biztosítani tudjuk a megélhetést. Ekkor még magunk jártunk külföldre az áruért is. Féltem, hogy a gyerekekben hogyan csapódik majd le ez az életvitel, de egy kedves ismerősünk, aki hasonló cipőben járt, megnyugtatott, azt mondta: amikor leszületik a földre egy lélek, ő választja meg a szüleit. Annak pedig nagyon örülök, hogy a gyerekeim látták rajtam, hogy szeretem, amit csinálok. Mert hiszem, hogy az ember csak akkor tud adni önmagából, ha van miből, ha a lelke nem egy kifacsart, meggyötört, elveszett lakatlan sziget. Ahhoz viszont, hogy adni tudj, töltődnöd kell. De azt csak te tudod, hogy a te lelkedet mi táplálja.  

Kép

Kalász Mariann szüleivel

Kislányként sokszor néztem, ahogy édesanyám készülődik a tükör előtt, a haját nagyon szerette, különböző frizurákat csinált, tupírozta, kontyba tűzte. A ruháit varratta. És ahogy cseperedtem, engem is egyre inkább belevont az öltözködés örömébe. Amikor előkerült a mérőszalag, és méretet vettek rólam, már akkor elképzeltem, milyen csinos leszek az új darabban. A turkálókat is imádtam, annyi egyedi darabot lehetett ott találni, amikre izgatottan vadásztunk a barátnőimmel, akikkel később cserélgettük a beszerzett kincseket. Illetve anyu és én rendszeres vevői voltunk az Ez a divat és a Burda magazinoknak, amelyekben szabásminták is voltak. Később ezeket vittem a varrónőhöz, hogy kiválasszuk a következő ruhám fazonját.

Bárcsak olvashatná édesanyám ezeket a sorokat! Nem is tudja, hogy ő vezetett be a divat, az öltözködés világába, abba, hogy ez egy örömforrás, önkifejezés.

Az ő betegsége és halála volt életem legmegrázóbb időszaka – kegyetlen fájdalom fojtogatott, amikor kiderült, hogy utolérte őt a rettegett Alzheimer-kór és a demencia. Édesapám halála után édesanyám stramm, önellátó, belevaló nőként élt egyedül is, de ez szinte egyik napról a másikra megváltozott. A megszokott élete semmivé foszlott. Sebesen romlott az állapota, egy idő után már csak a múlt emlékeiben élt, sokszor kislánynak látott, elfelejtette, hogy nekem is vannak már gyerekeim, hazavárta aput, pedig apukám akkor már évek óta nem volt köztünk. Évekig nem tudtam feldolgozni, elfogadni ezt a kegyetlen elmúlást. A családom megtartó ereje tartott a felszínen, olyan szükségem volt rájuk, mint a levegőre. És ha van kiért élnünk, túlélünk. 

Kép

Kalász Mariann és férje, Sándor

Azt gondolom, hogy az ember azt kapja vissza, amit ad. Ez egyfajta körforgás. És én nagyon szeretek adni. A családomnak, a férjemnek, a fiamnak, a lányomnak, a Flancos közösségének, egy idegennek, minden nőnek. Miközben törekszem az egyensúly megteremtésére, arra, hogy ne csak adni, elfogadni is tudjak. Az, ahogyan ma látom a világot, a körülöttem élő embereknek is köszönhető. Az ő jóságukon keresztül könnyű szépnek látni az életet. Szeretek mellettük, velük élni, hiszem, hogy nagyon nem mindegy, milyen emberekkel vesszük magunkat körül. Szeretnék megosztani veled még egy utolsó gondolatot George Eliottól: „Egy nő vagyona a szeretet, amelyet elfogad”. 

*Bertold Ulsamer könyvének címe 

A történetet Kalász Mariann, a Flancos divatmárka egyik alapítójának emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba. 

A főigazgató asszony figyelmeztet az eredményeinkre: nagy dolog, hogy alig tíz évvel a Kádár-rendszer, a kommunizmus megdöntése után képesek voltunk arra, hogy szembenézzünk ezzel az örökséggel: meg tudtuk mutatni a magyar társadalomnak meg az egész világnak is, hogy mit tettek velünk – mert a Terror Háza Múzeum kialakítása erről szólt. Sokan a mai napig sem képesek erre. A nácizmus esetében is sokkal több időt vett igénybe, míg elkezdték feldolgozni mindazt, ami történt. Ebben tehát valójában élen járunk, véli Schmidt Mária.

„A kommunista örökség feldolgozásának az első lépése az, hogy megértjük, mi történt – mit akartak tenni velünk, és ebből mi sikerült, mi nem. És bizony, harminc év elmúltával más megvilágításba kerülnek a dolgok. Volt egy kérdés, ami mindig foglalkoztatott engem és amerikai barátaimat is, például Norman Podhoretzet, aki beszélt is erről itt, Budapesten a konferenciánkon, éspedig az, hogy miért nem ünnepelték meg a nyugati társadalmak azt, hogy legyőzték a kommunizmust. Mára megértettük, hogy miért: azért, mert nem győzték le. A kommunizmus valójában egy nyugati ideológia, ami elterjedt Keleten, és minket ez a keleti szél csapott meg, de mire a keletit legyőztük, átvette az uralmat Nyugaton. A magát progresszívnek gondoló nyugati értelmiség marxista lett, a nyelvük, az értékrendjük, a legfontosabb törekvéseik ide gyökereznek. Magukévá tették az ateizmust, a családellenességet, a házasságellenességet. Két fontos tényezőn alapul ez a gondolkodás a hetvenes évek óta: az egyik az internacionalizmus, ma ezt divatosan globalizmusnak hívják; a másik a gazdasági neoliberalizmus, a hasznosságnak mint szempontnak a mindenek fölé helyezése. Amikor a szovjet uralmat ledobtuk magunkról, nálunk is egyeduralkodóvá vált ez a pénzközpontú világ. A nyugati világban nincs már olyan, hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, csak az a kérdés, hogy valami hasznos-e vagy sem, kifizetődik-e vagy sem. Ez most új feladat elé állít bennünket, most ezt kell legyőznünk. De ha tudatosítjuk magunkban, hogy ez ugyanaz az ideológia, amit egyszer már legyőztünk, akkor nagyobb reménnyel szállunk harcba.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Mi a kilencvenes években egyszer már megéltük egy birodalom összeomlását. Tudjuk, hogy ezt túl lehet élni. Tudjuk, hogy a kommunizmus legyőzhető.

A mi térségünk valójában nem lett szovjetizálva, mindig volt bennünk ellenálló erő. Miközben a nyugati világ nagymértékben amerikanizálva lett, mi ellenállást mutattunk ugyanennek az ideológiának a keleti változatával szemben. Most ott áll a nyugati értelmiség, hogy se gondolat, se ötlet, semmi. Ez a legnagyobb ellentét, ami köztünk és köztük fennáll. Mondok egy példát: egy ismerősöm, aki tagja volt a Központi Bizottságnak, mesélte egyszer, hogy Kádár János valamikor a hetvenes években beszédet mondott, szemmel láthatóan fejből, folyamatosan. De közben újra meg újra letekintett a nála levő papírra. Ezt az ismerősömet furdalta a kíváncsiság, mi lehet a papíron, ezért az ülés után elhozta a pulpitusról. Hát a kommunista szlogenek voltak rajta, ilyenek, hogy „éljen a szovjet–magyar barátság” meg „előttünk a szovjet példa” – ezekre figyelmeztetnie kellett magát még Kádárnak is. Már ekkor mindenki csak a reálpolitika alapján volt marxista vagy szovjetbarát. Tudtuk, hogy ezeket oda kell mondani, de a gondolkodásunk nem ezen alapult. Eközben a nyugati értelmiség marxistává vált, ők ülnek most Brüsszelben. Még a jobboldali pártok képviselői is a maoistáknál meg a trockistáknál kezdtek, és ezt nem lehet kinőni, a világmagyarázat, a nyelv, a struktúra ott marad. Szóval tudatosítanunk kell magunkban, hogy ezeket egyszer már legyőztük. Most megint képesek leszünk rá.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Körbejárunk a Terror Háza Múzeumban – mindkét nagyapám járt itt, ebben az épületben, az egyiket a nyilasok hozták be, a másikat a kommunisták –, és a gyászmunkáról beszélgetünk, mert a feldolgozás következő lépése, a megértést követően, a gyászmunka elvégzése. A rendszerváltás után a baloldali elit gyakorlatilag megakadályozta, hogy a történelmi igazságtételnek érvényt szerezzünk. „Még azt sem ismerték el, hogy van mit és van kiket meggyászolni” – mondja Schmidt Mária.

„Nem tudtuk bíróság elé állítani a kommunista tetteseket, még megszégyenítésben sem igen volt részük. Ezért tartottuk fontosnak itt, a Terror Háza Múzeumban a tettesek falának a kialakítását. Legalább ennyivel mutassuk meg, hogy a megérdemelt büntetést senki nem kerülheti el.”

A múzeum munkatársai ma kutatással és publikálással foglalkoznak, a feladat az, hogy a totalitárius rendszerek rémcselekményeit megismerje a szélesebb közönség. A főigazgató asszony hiányolja azokat a műalkotásokat, könyveket, filmeket, színdarabokat, amik a maguk sokkal hatékonyabb eszközeivel ugyanezt megtennék. A nyugati filmipartól hiába várjuk ezeket az alkotásokat, nekünk kell elkészítenünk, és legalább itt, Közép-Európában ismertté kell tenni ezeket. „Miért nem készült még egy 10-12 részes sorozat a kommunizmusról?” – teszi fel a kérdést a történész.

Kép

Kép: Páczai Tamás

A Terror Háza Múzeum fennhatósága alatt ez a „gyászmunka” zajlik, ennek jegyében rendezték meg az 1956-os emlékévet a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján. Schmidt Mária sikeresnek érzi törekvésüket, hogy új narratívát tegyenek hozzáférhetővé ’56-tal kapcsolatban. „Még a Trónok harcában is azt mondják, mindent le lehet győzni, csak egy jó történetet nem. A narratíva meghatározza a gondolkodást. Az ’56-ról szóló gondolkodást sokáig egy zárt társaság határozta meg, ők ápolták ennek a hagyományait, nem engedtek oda mást. Így terjedhetett el az, hogy a kommunizmusból kiábrándult reformerek, baloldali értelmiségiek forradalma lett volna 1956. Pedig ez egy teljesen életszerűtlen történet: képzeljük csak el, amint a Ganz-MÁVAG dolgozói azzal biztatják egymást, gyertek, gyerekek, menjünk tüntetni, mert a Petőfi-körben volt egy nagyon érdekes vita az értéktöbbletről… Ugyan, hagyjuk már! Hogy a baloldali értelmiségiek maguk között miről vitatkozgattak, az 500 embernél nem érdekelt többet. Ezért nem mennek ki az emberek az utcára, nem kockáztatják az életüket!

’56 arról szól, hogy a magyar nép azt mondta, elég volt, nem csinálja tovább, mert a magyar nemzet megmaradása van veszélyben. Nem az értelmiség lázadt fel, hanem az embereknek abból volt elegük, amit az egyszerű emberekkel, a parasztokkal, a munkásokkal, a nemzettel csináltak. Végső soron a nemzet méltóságáról volt szó.

A kivégzettek között is 90%-ban egyszerű emberek voltak. Ezért tettük mi országszerte az ő képeiket, a pesti srácokét a plakátokra. A motivációjukról is mindig a legegyszerűbb emberek beszélnek a legszebben. Nem bonyolítják túl a dolgot. Néven merik nevezni az érzéseiket, hogy mi volt a fejükben, miért fogtak fegyvert. És a többségük arról beszélt, hogy azért ment ki az utcára, mert megalázták. Megalázták őt és a nemzetét. És ezt nem kell tovább magyarázni. Egy értelmiségi ezt sosem tudná ilyen egyszerűen és kifejezően megfogalmazni.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

A gyászmunka következő lépése az lenne, hogy túllépjünk a folytonos önsajnálaton – folytatjuk a beszélgetést a Terror Háza Múzeum termeiben. „Ezt nehezíti, hogy olyan korszakban élünk, amikor azért folyik a verseny, hogy ki a nagyobb áldozat, mert erre hivatkozva lehet aztán különjogokat elérni. Ráadásul az igazságtalanság, ami velünk történt Trianont vagy a második világháborút követően, megemészthetetlen. És mégis, van mire büszkének lennünk: megmaradtunk, szabadok és függetlenek vagyunk, elkezdtünk felépíteni egy demokratikus országot. Lehet, hogy Trianonról is el kell kezdenünk máshogy gondolkodni. Lehet, hogy még előnyünk is fog származni abból, hogy erőszakosan ugyan, de viszonylag homogén nemzetállammá tettek minket. A lényeg, hogy elvégezzük a gyászmunkát azért, hogy tovább tudjunk lépni. Nem érünk rá az önsajnálatra, szükségünk van minden erőnkre, hogy továbblépjünk. Ehhez az is segítség lenne, ha nem hinnénk azt, hogy Magyarország sziget.

Ha felmászunk a templomtoronyba, és onnan nézünk rá a tájra, rögtön látjuk, hogy hol állunk a szomszédos országokhoz, más népekhez képest, észrevesszük az összefüggéseket, meglátjuk, hogy van minek örülnünk.

Ma a teljes nyugati világ a második világháború győzteseinek a történelmi narratíváján alapszik. De itt az új világ, a 21. századé, és ez a régi narratíva már senkit nem fog érdekelni. Ahhoz, hogy a továbblépéshez szükséges nemzeti öntudatunk meglegyen, meg kell találnunk azt a nyelvet és a csatornákat, amelyeken keresztül elmondhatjuk mindezt az új nemzedékeknek. Fel kell keltenünk az érdeklődésüket, el kell mondanunk nekik a szüleik meg a nagyszüleik történetét és igazságát. Ezért tartottam fontosnak, hogy a Terror Háza Múzeum a szó eredeti és nemes értelmében a lehető legpopulárisabban, azaz közérthetően szóljon az emberekhez, mert csak színes-szagos történetekkel tudunk elérni bármit is. Az érzékekre kell hatni. Odafigyelni a látványra, kevés, de nagyon jó szöveggel dolgozni. Emlékezetes, egyszerű gesztusokra van szükség, amit mindenki megért” – fejti ki gondolatait a kommunikációról Schmidt Mária.

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Nagyon erős birodalomépítő szándék ellenében kell felvennünk a harcot, olyan ellen, mint a Szovjetunióé volt. Akkor azt nem lehetett mondani, hogy Brezsnyev elvtárs hülye, most meg azt nem lehet mondani, hogy két nem van, férfi és nő… Megvannak a régihez hasonló tabuk. Ezt a rettenetes indoktrinációt már ismerjük, és egyszer már megszabadultunk tőle, de most megint itt van a nyakunkon, csak nem keletről, hanem nyugatról érkezik. Eszmélnünk kell, hogy mivel állunk szemben. Hosszú ideig azt hittük, a Nyugat szemben áll a kommunizmussal – az emberekben még nem tudatosult, hogy éppen ők az örökösök.

Hogy honnan kapunk mindehhez muníciót? A Jóistentől. Nekünk ez az egy van, mi más is lenne? Az ő távlatából kell ránézni a történelemre is, mert ha máshogy nézünk rá, elveszítjük azt a perspektívát, ami reményt tud adni.”

A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Egy korábbi interjúban mesélted, hogy nem jutottál be elsőre az egyetemre, és olyan is volt, hogy kirúgtak egy munkahelyről, mert nem tartottak elég jó programozónak. Hogyan élted meg ezeket a kezdeti kudarcokat?

A középiskolában informatikai osztályba jártam, az egyetemen pedig gazdasági informatikát tanultam, Bukarestben végeztem. Jelenleg elsősorban nagy IT-projektek értékesítésével foglalkozom. Ezekről azt kell tudni, hogy tíz üzleti lehetőségből kilenc megbukik, én viszont el tudtam fogadni ezt az elrettentő statisztikát, s úgy gondolom, egy sales-es beállítottságú embernek ezt fel is kell tudnia dolgozni. Muszáj felvállalni a kudarcokat is ahhoz, hogy haladjunk a céljaink felé, én éppen ezért ezeket is teljes mellszélességgel vállalom.

Honnan jött az ötlet, hogy vállalkozz?

Az egyik volt osztálytársammal leültünk egyszer meginni valamit, s miközben beszélgettünk, kitaláltuk, hogy létrehozunk egy informatikai vállalkozást. Nem bonyolítottuk túl a dolgot, számítottunk a jó szerencsére, ami meg is jött 2003 tavaszán. Egy hónappal a vállalkozás elindítása után felkeresett egy cég, amelynek olyan partnerre volt szüksége, ahol tudnak magyarul, Budapesten és Bukarestben is jelen vannak, s ismernek egy akkor még kevésbé népszerű technológiát. Mi pont erre a technológiára alapozva hoztuk létre a két városban a Magic Solutions-t. Ez volt az első multinacionális cég, amely elkezdett velünk dolgozni, óriási mázlink volt vele. De úgy gondolom, ha van egy célod, ha tudod, hogy mit szeretnél elérni – hangozzon az bármilyen őrülten is –, elegendő kitartással és tudatossággal meg lehet valósítani. Ez a mentalitás nálam mindig bevált, segített a megfelelő munkahely megtalálásában és a vállalkozás elindításában is. Ma már több mint 40 főt foglalkoztatunk a szoftvercégnél, több alkalmazást és startupot is létrehoztunk, kézben tartunk.

Közel húsz éve alapítottad az informatikai vállalkozást, azóta sikeresen működik. Mi jelentette eddig a legnagyobb kihívást?

Nem tudnék egyet kiemelni, mert itt folyamatosak a kihívások.

Egy szoftvercégnél nagyon gyorsan kell adaptálódni a változásokhoz, napi szinten kell követni, mi zajlik a piacon. Ebben az iparágban nem lehet egy jól működő konzervatív modellt alkalmazni.

2003 óta elég sok mindent megéltünk, de most nagy fordulóponthoz érkeztünk. Jelenleg például egy kisebb erőforráskrízisben vagyunk, ezt próbáljuk orvosolni. Emellett különböző technológiai és modernizációs folyamatokat viszünk véghez, új termékeket hozunk létre, közben a saját startupjainkkal is foglalkozunk. Ez lesz az eddigi legnagyobb változás a cég történetében, viszont várhatók még ennél még nagyobbak is.

A cégvezetés mellett egy komoly turisztikai projektben is részt veszel. Mi motivált abban, hogy a feleségeddel egy kastélyszálló tulajdonosai legyetek?

Szerettük volna itthon nemes célba fektetni a szoftvercégből generált pénzügyi forrásainkat, ezért tizenhárom évvel ezelőtt megvásároltuk az olaszteleki Daniel-kastélyt. Ez egy 17. századi épület, amely nagyon rossz állapotban volt korábban. Felújítottuk, öt év után meg is nyitottuk a kastély egyik szárnyát. Ezt követően vásároltunk egy újabb történelmi ingatlant, amely a kastély közvetlen szomszédságában van. Ezzel növeltük a szálláskapacitást, és létrehoztunk egy különleges wellness-részleget is egy 500 négyzetméteres, boltíves pincetérben. A Magyar Turisztikai Ügynökség támogatásával folyik a kastélypark felújítása, emellett létrehoztunk egy egyedi kiállítóteret is. A legnagyobb öröm számunkra, hogy a kastélyban sok történelmi falképet és faragott kőelemet találtunk a felújítások során, így a műemlékvédelemből is jócskán kivesszük a részünket.

Megfér egymás mellett egy történelmi ingatlan fejlesztése és egy IT-vállalkozás?

Az épített örökség körüli tevékenység szöges ellentéte a szoftverbiznisznek. Utóbbinak csupán néhány éves múltja van, és eléggé megfoghatatlan, a kastélyszálló viszont négy évszázados múltra tekint vissza.

Négyszáz éve áll az épület, és az a cél, hogy minél jobban megőrizzük. Ez ugye megfogható is, mert oda lehet menni, meg lehet tapintani a tárgyakat, neki lehet dőlni a falnak.

A turisztikai vállalkozásunk időközben jövedelmezőbb, szebb és izgalmasabb üzletté alakult, mint a szoftverbiznisz. Legújabb projektünkben, a holmi.jó nevű alkalmazás keretein belül össze is tudtuk hozni ezt a kettőt.

Kép

Rácz Attila

Mi ez az alkalmazás pontosan?

Egy olyan applikáció, amellyel egyszerűen be lehet szerezni helyi, hagyományos módszerrel termelt és előállított élelmiszereket, kézműves tárgyakat. Azt vettük észre a kastélyszálló üzemeltetése során, hogy van egy vendégkör, amely nagyon nyitott ezekre a termékekre, és hajlandó akár többet fizetni is értük. Tulajdonképpen innen jött az ötlet, hogy fogjuk össze a helyi termelőket, tegyük elérhetővé mindenki számára ezeket a minőségi árukat. A holmi.jó alkalmazást a Pro Economica Alapítvány támogatásával készítettük – tőlük nemcsak anyagi segítséget kaptunk, de általuk egy óriási termelői közösségbe is bekerültünk. Decemberre elérjük azt, hogy több mint ezer termelő és több mint ötezer termék lesz megtalálható az appon. Most még tesztelés alatt áll, de már le lehet tölteni.

A Székelyföldi IT Plus Klaszter egyik fő mozgatórugója is vagy. Mi ezzel a célotok?

Informatikai cégeket fogunk össze annak érdekében, hogy Székelyföldön élénkítsük és felgyorsítsuk a digitalizációt, tudatosítsuk a jelentőségét. A klaszter keretén belül van egy fontos eseményünk, a Digitális Székelyföld Konferencia, amely az évek során az egyik legnagyobb romániai magyar eseménnyé nőtte ki magát. Legutóbb körülbelül hatszáz résztvevőnk volt. Ezzel elsősorban azt szeretnénk elérni, hogy az informatikusok találkozzanak egymással, ugyanakkor az is cél, hogy a vállalkozások és az önkormányzatok közelebb kerüljenek a digitalizációhoz.

Örülünk, hogy sok magyarországi partnerünk is van, akik nagyon megszerették Székelyföldet, évente jönnek ide eseményekre.

Tavaly elmaradt a rendezvény, nem volt online változata, és úgy néz ki, hogy idén sem fogjuk tudni megtartani a járványhelyzet miatt.

A munkádból kifolyólag sokat utazol, mikor tudsz így időt szakítani a családra?

Valóban mindennap megyek valahova, nem vagyok irodai ember. Általában heti egy napot ülök otthon, akkor e-maileket olvasok, intézem a teendőimet. Sepsiszentgyörgy a bázis, itt élünk a családommal, és legtöbbször Csíkszeredába, Bukarestbe, Olasztelekre járok, néha Marosvásárhelyre, Udvarhelyre, Budapestre is megyek. Szeretem ezt a dinamikus életmódot, de nagyon törekszem arra, hogy meglegyen az egyensúly a munka és a család között. Figyelek arra, hogy esténként néhány órát a gyerekekkel töltsek, de az esetek többségében a reggeli előkészület és a hétvége is a családé. Többször szoktam kivenni szabadságot is, ezek közül egyet-kettőt nagyobb utazásra fordítunk, például elmegyünk valamelyik távoli országba. Legutóbb Afrikában jártunk, ott töltődtünk fel.

Székelyföldön élsz és dolgozol. Mit jelent számodra a magyarságod?

Tisztességes székely neveltetést kaptam otthon. Megtanultam azt, hogy vigyáznunk kell a magyarságunkra, a székelységünkre, és hogy meg kell maradnunk. De az én büszkeségem inkább abban nyilvánul meg, hogy vállalkozásokat fejlesztek, közösséget és üzletet építek a szülőföldemen. A csapatok, amelyekkel dolgozunk, Székelyföldön vannak, a profitot is itt fordítjuk vissza.

A kisebbségi léthez az is hozzátartozik, hogy én Bukarestben az Attila névvel nem igazán tudtam elrejteni, hogy magyar vagyok, de rengeteg előnyt faragtam belőle.

Az emberek egyből megjegyeztek, odafigyeltek rám, én pedig ebből egy nagyon jó brandet építettem ki magamnak, barátságokat és munkakapcsolatokat kötöttem általa.

Patakparti társaság 

1917-ben a kilencéves Frances Griffiths és édesanyja a dél-afrikai brit domíniumból Angliába költözött. A nyarat a kislány nagynénjénél töltötték a yorkshire-i Cottingley-ben. Frances egész nap együtt lehetett idősebb unokatestvérével, a tizenhat éves Elsie Wrighttal. Elsie hatalmas képzelőerővel rendelkező kamasz lány volt, személyisége teljesen magával ragadta a fiatalabb gyereket. 
Wrighték házához óriási kert is tartozott, aminek a végében ráadásul egy festői patak csörgedezett. A két kislány az egész nyarat itt töltötte: mindennap a patakparton játszottak, ahol semmi nem állt a képzeletük útjába. A házban beszélgető hölgyek rendszeresen mérgelődtek, amikor a két gyerek vizesen és sárosan tért vissza ezekből az önfeledt kalandokból. Próbálták rábeszélni őket, hogy találjanak maguknak valami más szórakozást, de a lányok hajthatatlanok voltak.

Az egyik ilyen vita után közölték, hogy kizárólag azért tartózkodnak olyan sokat a pataknál, mert ott lehet tündérekkel találkozni.

Nem örültek neki, hogy a felnőttek egy ingerült kézlegyintéssel elintézik az ilyen állításokat, ezért megfogadták, hogy bizonyítékot fognak szolgáltatni. 

Rejtélyes fotók 

Elsie apja, Arthur Wright lelkes amatőr fotós volt, és meglehetősen drága felszereléssel rendelkezett. A gyerekek kölcsönkérték a családfő fényképezőgépét, és elvonultak vele a kert hátsó részébe. Amikor Arthur előhívta a képeket a saját, házi sötétkamrájában, a lemezen előtűnt a növények között üldögélő Frances, aki körül négy apró termetű tündér táncolt. 
Mivel a figurák jól láthatóan kartonpapírból voltak kivágva, az apa megsimogatta a gyerekek fejét, és elküldte őket játszani. Két hónap múlva egyszer csak újabb fotók kerültek elő. A főszereplő ezúttal Elsie volt, amint a füvön ülve, kedvesen mosolyogva egy szárnyas törpike felé nyújtja a kezét. A figura láthatóan kétdimenziós, rajzolt alak volt, Arthur most már dühös lett, és elvette a lányoktól a fényképezőgépet. 

Elsie anyja, Polly viszont romantikus alkat volt, így elhitte a tündérekről szóló történetet. A kor divatja szerint ő is imádta a titokzatos történeteket: okkultista társaságokba járt, és őszintén borzongott az asztaltáncoltatások, szellemidézések hírére.

A férje földhözragadtabb gondolkodásmódjával szembeszállva rendszeresen eljárt a közeli Bradfordba a Teozófiai Társaság gyűléseire. 1919-ben a fényképeket is magával vitte az egyik ilyen összejövetelre. 

A Teozófiai Társaság termékeny táptalaja 

A Teozófiai Társaságot 1875-ben alapították New Yorkban, de hamar létrejöttek a fiókszervezetei az egész világon. A filozófiájuk misztikus alapelvei szerint a mindenséget ismeretlen okkult alapelvek irányítják, amelyek beleszövődnek a Világegyetem szövetébe. Feladatuknak tekintették, hogy a világ vallásainak vizsgálatával minél több ismeretet szerezzenek erről a titokzatos erőről, és ennek a tudásnak a felhasználásával az emberiség javát szolgálják. Álmaik szerint az emberiségnek a jövőben el kell érnie egyfajta ideális, édeni állapotot, amelyben nem játszik szerepet a faj, a nem, a világnézet vagy a bőrszín, mindenki egy univerzális testvériségben egyesül.

Mindezt rejtett ezoterikus jelenségek és vallásfilozófiai alapelvek kutatásával akarták megvalósítani: eszméikben könnyedén keveredett egymással az ókori görög és neoplatonikus hitvilág, a buddhizmus, a zsidó kabbala, a hindu védikus filozófia és a muszlim szúfizmus.

A társaság tagjai voltak olyan hírességek is, mint T. S. Eliot, James Joyce, Thomas Alva Edison, Jack London, Paul Gauguin, Kurt Vonnegut vagy éppen Elvis Presley. 
A társaságnak persze Magyarországon is létezett tagozata, Teozófiai Társulat néven. A története már önmagában is kalandos, egykori székháza a mai napig látható Budapesten, a Kazinczy utca 55. alatt. A régi, kétszintes ház a huszadik század elején egy fogorvos tulajdonába került, aki az épület egy részét a Teozófiai Társulatnak adta bérbe. 
Polly Wright azért vitte el a képeket a bradfordi gyűlésre, mert az egyik előadás a tündérek létezéséről szólt. A beszéd végén be is mutatta őket, és nagy sikert aratott velük. A társaság egyik prominens tagja, Edward Gardner különösen tűzbe jött a hírtől, mert az kiválóan beleillett az emberiség csodálatos fejlődéséről alkotott elképzeléseibe. Ezzel bemutathatták a darwini evolúció valamiféle kifacsart változatát, amely szerint a segítőkész tündérvilág emelheti egy magasabb szintre az emberi fajt. Gardner el is küldte a fotókat egy fényképszakértőnek, aki kijelentette, hogy eredetiek, és minden, amit ábrázolnak, valóságos. 
Az áttörés akkor következett be, amikor Gardner felvette a kapcsolatot Sir Arthur Conan Doyle-lal. 

Kép

Az első fényképek egyike Frances Griffith-ről a tündérekkel. Cottingley Glen West, Yorkshire, Egyesült Királyság, 1917 július 

Kép: Profimedia - Red Dot

A tündérsztori nagykövete 

Az író azonnal ráharapott a témára, mivel éppen a tündérek létezéséről szóló cikken dolgozott a Sherlock Holmes-történeteket is megjelentető Strand Magazin megrendelésére. Engedélyt kért a lányok apjától a fényképek felhasználására, Wright pedig el volt ragadtatva. A kezdeti szkepticizmusa megszűnt; mint mondta, Conan Doyle személye garancia az elfogulatlan, objektív ítélet­alkotásra.

Elvégre – szólt az érvelés – Sherlock Holmes megteremtője nyilvánvalóan figyelembe veszi a logika szabályait, így ha ő állítja, biztosan léteznek tündérek. 

Conan Doyle mindent elhitt, ami misztikus, ezoterikus vagy természetfölötti romantikát rejtett magában. Rendszeresen vett részt például szellemidézéseken, mert mint mondta, „halál nem létezik”. Ez talán menekülés lehetett az életét beárnyékoló tragédiák sorozata elől. Első felesége tuberkulózisban halt meg, és két gyereket hagyott maga után, az első világháborúban pedig tizenegy családtagját vesztette el. Volt közöttük, aki a harcokban esett el, mások a pusztító spanyolnátha áldozatai lettek. A halottak között volt Conan Doyle imádott bátyja, Innes, valamint legidősebb fia, Kingsley is. 
De ugyanebbe az irányba befolyásolta őt a szülei példája is. Apja, Charles Altamont Doyle az edinburghi munkaügyi hivatal tisztviselője volt, de soha nem érezte magát boldognak ebben a pozícióban. Tehetséges amatőr festő és rajzoló volt: köztisztviselői fizetését azzal egészítette ki, hogy újságcikkekhez és könyvekhez készített illusztrációkat. Sokat festett, a lakásuk falát az ő fantázia­dús, mesebeli képei borították. Kedvenc témái a tündérek voltak. 
Művészi ambíciói sajnos fontosabbnak bizonyultak a családfenntartó szerepénél. Minden energiáját arra fordította, hogy kizárólag az alkotásaiból élhessen. A tehetsége és a szerencséje azonban ehhez már nem volt elég. Egyre frusztráltabb lett, majd hamarosan eluralkodott rajta a depresszió és az alkoholizmus. Az állásából elbocsátották, és hamarosan teljesen munkaképtelenné vált. A felesége ezekben a zord időkben is példás szeretettel nevelte mind a hét gyereküket. Annak érdekében, hogy fenntartsa a lelki egyensúlyukat, hősi történeteket mesélt nekik az ősei misztikus, lovagi kalandjairól, így ültette el Conan lelkében is a mesék iránti elpusztíthatatlan rajongást. 
Az apa állapota hamarosan olyan súlyossá vált, hogy egy „zabolátlan urak” részére fenntartott zárt intézetbe kellett vonulnia elvonókúrára. Később epilepsziás rohamai is lettek, és ettől kezdve elmegyógyintézetekben töltötte az életét. A festést és rajzolást ezeken a helyeken sem hagyta abba: képei nemcsak tündérekről és más mesebeli lényekről szóltak, hanem felkavaró és ijesztő alkotásokat készített a halálról és a feltámadásról is. 1893-ban egy heves epilepsziás rohamba halt bele. 

A tündérkutató 

1920 nyarán a lelkes Gardner két profi fényképezőgéppel és rengeteg fotólemezzel felszerelkezve érkezett a ­cottingley-i házhoz. Örömmel közölte a lányokkal, hogy itt a nagy lehetőség újabb, megdönthetetlen bizonyítékok beszerzésére.

Ő úgy képzelte, hogy közösen fognak fényképezni a patakparton, de Elsie és Frances pánikszerűen megtagadta ezt. Arra hivatkoztak, hogy ők már kialakították a tündérekkel a bizalmi kapcsolatot, de idegenek jelenlétében ezek a félénk élőlények nem fognak mutatkozni.

A két unokatestvér ezekben a pillanatokban döbbent rá, hogy a három évvel korábbi ártatlan csínnyel veszélyes helyzetbe kerültek. Rémülten vették észre, milyen hatalmas nyomás nehezedik rájuk. Vagy most azonnal bevallják, hogy csalás volt az egész, és csúnyán rászedték a köztiszteletben álló Sir Arthur Conan Doyle-t, vagy tovább játsszák a szerepüket, és ezzel egyre jobban belegabalyodnak a hazugságba. Nem merték bevallani az igazat. 
Jobb híján a felnőttek is beismerték, hogy nemkívánatos személyek a légies lények környezetében, így a lányok kettesben vonultak el a kert végébe. Nemsokára újabb fotókkal jelentek meg. Az egyiken Frances volt látható, amint egy tündér lebeg az arca előtt, a következőn egy másik tündér Elsie-nek ad át egy virágot, a harmadikon pedig napozó tündérek szerepelnek. A Strand decemberi számában jó minőségű fotókkal megjelent Conan Doyle extatikus írása, és a lapot napokon belül el is kapkodták. Az író így fejezte be a cikket: „A létezésük elismerése ki fogja zökkenteni a materialista huszadik századot a maga mély, sáros kerékvágásából, és rávezeti annak belátására, hogy az életben jelen van a csillogás és a misztérium.” 

Kétkedők és rajongók 

Néhány lelkes és naiv kommentár kivételével a reakciók lesújtóak voltak. A legtöbben Conan Doyle hiszékenységét tették nevetségessé, mások gúnyosan mutattak rá, hogy különböző okkult jelenségek helyett inkább a gyermeki lélek mélységeit kellene vizsgálni. A fotók vizsgálatára felkért Kodak vállalat nem volt hajlandó igazolni a képek eredetiségét, az Ilford pedig kifejezetten hamisítványnak nevezte őket. Egy Sir Oliver Lodge nevű fizikus arra mutatott rá, hogy ezek a tündérek gyanúsan a legújabb párizsi divat szerint öltözködnek. Conan Doyle egy logikai csavarral érvelt: azt mondta, hogy az ilyen vélemények egytől egyig előítéletesek, hiszen eleve arra a tévhitre építenek, amely szerint tündérek nem léteznek. 
1921-ben Gardner már egy Geoffrey Hodson nevű okkultista „szakértő” társaságában érkezett a lányokhoz, akiknek viszont már nagyon elegük volt a tündérekből. Kijelentették, hogy egyet sem láttak az elmúlt időszakban, és fotókat sem voltak hajlandók készíteni. Csakhogy a lelkes rajongókat nem lehetett ilyen könnyen megállítani. Hodson elragadtatva tette közzé, hogy Cottingley-ben lépten-nyomon tündérekbe botlott, követői pedig lelkesen terjesztették a hírt. 
A cottingley-i tündérek titokzatos története egy ideig még lázban tartotta a közvéleményt, aztán persze lassacskán megszűnt a varázsa. A relativitáselmélet és a kvantumfizika szenzációs sajtóhírei lassan, de biztosan a perifériára szorították a csodalényeket. Teljesen persze soha nem múlt el ez a vágyódás: az újságírók az elkövetkezendő évtizedekben rendre elővették a két lány fényképeit. Ők maguk kétértelmű nyilatkozatokat tettek, amelyeknek az volt a lényege, hogy valószínűleg a saját gyermeki gondolataikat fényképezték le. 

Egy 1984-es interjúban aztán végre elárulták, hogy milyen technikával készültek a hamisítványok. A képeket a Mária hercegnő ajándékkönyve című 1914-es mesekiadványból másolták, kartonpapírra kasírozták, majd kalaptűkkel rögzítették a fényképek kedvéért.

Igaz, az addigra megöregedett hölgyek még ekkor is azt állították, hogy tényleg láttak tündéreket, csak nem tudták őket lefényképezni. Frances 1986-ig élt, Elsie pedig 1988-ig. 
A Magyar Teozófiai Társulat ma is létezik. Honlapot tart fenn, könyveket ad ki, előadásokat szervez, ha kell, a Zoom segítségével. Ha pedig valaki valóban tündérlesre akar menni, az interneten könnyedén talál társakat, akikkel Szent Iván éjjelén boszorkánykört rajzolhat, és végigülhet egy romantikus éjszakát. Csak csendben kell maradniuk, nehogy elriasszák a tündéreket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Gyermeki álmok, felnőtt küzdelmek

Lugosi Béla 1882-ben született Blaskó Bélaként. Drakula gróf szerepére már csak a származását tekintve is tökéletes választás volt, ugyanis Erdély nyugati részén, Lugos városában látta meg a napvilágot. Később ez alapján választotta ki az egész világ számára ismertté vált nevét is. Egy jómódú bankárcsalád legfiatalabb, negyedik gyermekeként már igen korán, az elemi iskolában elkezdte érdekelni a színjátszás, amit a szigorú üzletember apa, Blaskó István nem feltétlenül nézett jó szemmel. Pedig a fiút mindez annyira vonzotta, hogy a 12. életévében a színészi karrier vágya a rokoni és iskolai kötelékeknél is erősebbnek bizonyult.

Ekkor elhagyta a családját, alkalmi munkákból élt, többek között bányász volt, majd belevetette magát a színház világába.

Első jelentős sikerét Szabadkán aratta, megfordult Temesváron, Debrecenben, majd 1910-ben a Szegedi Nemzeti Színház szerződtette. Pályája innentől egyértelműen felfelé ívelt: egy évvel később már a fővárosban játszhatott, 1913-ben pedig a budapesti Nemzeti Színház színésze lett.  És bár hollywoodi karrierje miatt főként a horrorfilmek királyaként emlékezünk rá, ekkor olyan szerepekben is feltűnt, mint Jézus Krisztusé. A kritika és a közönség pedig egyaránt a sokoldalúságát, változatos színészi játékát dicsérte – olvasható fia, ifj. Lugosi Béla visszaemlékezéseiben is. 

Viharos történelem, hullámzó karrier

1914-ben kitört az első világháború. Blaskó Béla életében pedig ezúttal a hazafiasság kerekedett felül a színészi karrierrel szemben: önkéntesnek jelentkezett az orosz frontra, noha színészként felmentést kapott a katonai szolgálat alól. A Magyar Honvédség Síjárőr Hadosztályának tagjaként több sebesülést szerzett, majd hazaérkezése után a frontvonalbeli szolgálatáért kitüntetésben is részesült.

A harctéren szerzett fizikai és mentális traumák viszont nagyban hozzájárultak a karrierjét később derékba törő szenvedélybetegségéhez: a morfiumfüggőséghez.

Leszerelése után folytatta a színészi pályát. Ekkor a színházi szerepei mellett már a filmvásznon is feltűnt Olt Arisztidként, a Tanácsköztársaság idején pedig aktívan részt vett a színész szakszervezet tevékenységében. A karrierje mellett a magánélete is rendeződni látszott, 1917-ben ugyanis házasságot kötött egy budapesti jogász lányával, Szmik Ilonával. Nyílt állásfoglalása miatt azonban a hazánkban dúló, 1918-1919-es politikai viharok derékba törték az életét, és emigrációba kényszerült.

Kép

Lugosi Béla és Szmik Ilona - Kép: Fortepan, Adományozó: Saly Noémi

Felesége csak Bécsig követte, nem akarta ugyanis magára hagyni idős szüleit, akiknek kései és egyben egyetlen gyermekük volt. A válást Blaskó Béla távollétében mondták ki, aki ekkor már az európai filmipar fellegvárában, Berlinben kamatoztatta a tehetségét: többek között Winnetou-t alakította a Karl May-adaptációban. A jelentősebb karrier kecsegtető ígérete azonban nem hagyta nyugodni, így 1920-ban fűtőnek állt egy Hamburgból induló hajóra, alig néhány márkával a zsebében.

Illegális bevándorlóként érkezett New Orleansba, de itt nem állt meg, hiszen az amerikai színház központja, New York volt a célja.

A vámpír születése

Az angollal nehezen boldogult, ezért a kezdeti időkben hozzá hasonló, hazájukból menekült színészekkel hozta létre a Magyar Nemzetiségi Színházat, és az USA-ban elsőként ő állította színpadra Az ember tragédiáját. Első angol nyelvű szerepét az 1922-ben bemutatott Pipacs című darabban kapta, de ekkor még az egész szöveget úgy tanulta meg, hogy fonetikusan lediktálták neki. Ez már önmagában gigászi teljesítménynek számított, de a kritika főként a színészi sokoldalúságát dicsérte, hiszen ezt követően is változatos szerepekben tűnt fel a shakespeare-i tragikus alakoktól kezdve a hősszerelmesekig. Ebben az időszakban vette fel a szülőhazájára utaló Lugosi nevet, amit néhány éven belül az egész világ megismert.

Lugosi Béla haláláig hű maradt a gyökereihez. Los Angeles-i otthonukat rendszeresen magyar szó és cigánymuzsika zengte be, mert a színészóriás baráti körének jelentős részét magyar emigránsok tették ki. Rendszeresen hallgatta az otthoni zenéket, iskolázottsági hiányosságait pedig egész életében úgy pótolta, hogy az általános műveltség minden területéről óriási tudásszomjjal olvasott – főleg magyarul. Emellett szeretettel fogyasztotta az itthoni finomságokat, kedvence a töltött káposzta volt, kedvelt borát, a debrői hárslevelűt és a parádi gyógyvizet pedig Magyarországról hozatta.

Tehetsége denevérszárnyakon repítette a Broadwayre, 1927-ben ugyanis szerepet kapott Bram Stoker ikonikus Drakula-regényének színpadi adaptációjában. A darabot 33 hétig játszották, majd két évig turnéztak vele.

A vámpír szerepére nemcsak robusztus alkata, karcos, mély hangja és szuggesztív játéka tette alkalmassá, hanem a beszédén érezhető jellegzetes magyar akcentus is.

A Drakula diadalmenetére természetesen Hollywood is felfigyelt, és az ügyeletes horrorsztár, Lon Chaney (pl. Az operaház fantomja, A Notre Dame-i toronyőr) halála miatt Lugosit kerték fel a szerepre. Az 1931-ben bemutatott filmes változat pedig nemcsak a Universal-horrorok sikerszériáját indította el, hanem a magyar származású színész mozgóképes karrierjét is.

Drakula éjfekete köpenye így végérvényesen összenőtt Lugosival. A szájából elhangzott szövegrészletek – mint az „Én sosem iszom… bort.” – szállóigévé váltak szerte a világon, lehengerlő játéka pedig az őt követő színészgenerációk számára etalonként szolgált a vámpír alakjának megformálásában. Talán kevesen tudják, de a vérszívó gróf jellegzetes sminkjét is magának készítette el, amivel igencsak magára haragította a Universal stúdió legendás sminkmesterét, Jack Pierce-t. Számláit rendszeresen írta alá „Bela Dracula Lugosiként”, vagy egyszerűen csak Drakulaként. Fia visszaemlékezései szerint az egyetlen, ugyanakkor tökéletesen hatásos fegyelmezési módja is az a bizonyos vámpírnézés volt, amivel azonnal együttműködésre tudta bírni az engedetlenkedő gyermeket.

Horrorba hajló életút

Annak ellenére, hogy Drakula alakja valóban a hőn áhított világhírt hozta el Lugosi Béla számára, sajnos a színészi pályájának beszűkülését is jelentette.

Kép

Lugosi Béla filmplakátokon

Az ikonikus szerep a horrorsztár skatulyájába kényszerítette a korábban a sokoldalúságáért ünnepelt előadóművészt.

Összesen 18 db Universal-filmben szerepelt, és bár a Morgue utcai gyilkosságok (1932), A fehér zombi (1932) vagy Az elveszett lelkek szigete (1932) tovább növelték a népszerűségét, más műfajokban sikertelennek bizonyult. Pedig még Greta Garbo mellett is feltűnt az 1939-es Ninocska című vígjátékban.

1949-ben megpróbálkozott a televíziós szerepléssel is, de ekkor már eluralkodott rajta a morfiumfüggőség. A szert orvosai írták fel a világháborús sebesüléseiből, illetve az isiászából eredő fájdalmai enyhítésére, de megrögzött szivarozásához hasonlóan ez is a szenvedélyévé vált. Erről a hollywoodi sztárok között úttörőként, őszintén vallott a nagyközönségnek. Pályája lefelé ívelt, B-kategóriás, bukott filmekben kapott csak szerepet, ami az anyagi gondok szaporodásával is kéz a kézben járt. Kénytelen volt eladni Los Angeles-i kastélyszerű villáját, amelyben jelenleg Johnny Depp lakik.

A nyomortól végül a minden idők legrosszabb rendezőjének kikiáltott Ed Wood mentette meg: ő a Drakula-filmek nagy rajongójaként néhány szerepet ajánlott neki az ötvenes években. A Glen vagy Glenda (1953), A szörny menyasszonya (1955) és a 9-es terv a világűrből (1957) egyaránt bukás lett, de ez utóbbit Lugosi Béla már nem élhette meg, 1956-ban, 73 éves korában ugyanis szívrohamban elhunyt. Legendás szerepének halhatatlanságát jelzi az is, hogy Drakula egyik köpenyében helyezték végső nyugalomra Culver City temetőjében.

Vannak tudósok, akik a termékenységi ráta csökkentésével szeretnék megakadályozni a klímakatasztrófát, és egyre többen hallgatnak is rájuk. Néhány éve Harry herceg és felesége arról beszéltek a sajtónak, hogy klímavédelmi okokból nem vállalnak kettőnél több gyereket. Önnek három gyermeke van, nem gondolja, hogy a családja ökológiai lábnyoma túl nagy terhet ró a környezetre? 

Nem gondolom ezt. Szerintem fontos, hogy legyen, akinek örökül hagyhatjuk ezt a világot, és benne Magyarországot. A szemléletformálás és a tudatosítás a legfontosabb. A saját gyerekeimen is azt látom, hogy megvan bennük a természetes kíváncsiság és a szép védelmére való igény.  

Ha így megy tovább, lesz élhető bolygó, amit örökül hagyhatunk? Valójában mekkora a baj, mennyire radikális döntésekre van szükség? 

A sürgősséget jelzi, hogy mindannyiunkhoz kezd közeledni ez a probléma. Gondoljunk a görög erdőtüzekre, vagy azokra a nagy áradásokra Németországban és Belgiumban, amilyeneket korábban el sem tudtunk volna képzelni. Az extrém időjárási helyzetek Magyarországon is megjelentek. A klímaváltozás kihívást jelent, de a probléma beazonosításában Magyarország és egész Európa nagyot lépett előre, és bizonyos programok is elkezdődtek. 

Mik a célok? 

Azt szeretnénk, hogy 2050-re legyünk klímasemleges ország. Az a cél, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátása olyan szintre csökkenjen, amennyire az a mi részünkről szükséges és elvárható.  

Mi ebben a feladatban a legnagyobb kihívás? 

Úgy kell elmozdulnunk a fenntarthatóság irányába, hogy közben az árak nem emelkednek, és az ipar versenyképessége is megmarad. Lennének olyan megoldások, amelyek hirtelen lecsökkentik a szén-dioxid-kibocsátást, ám azok olyan következményekkel járnának, mint például, hogy nincs áram a konnektorban. Szerintem ezt senki sem szeretné. Ezért fontos, hogy jól átgondoltan lépjünk előre, legyünk tudatában az intézkedések lehetséges következményeinek, és készüljünk fel azok kezelésére.  

Ennek érdekében indítottunk el egy online társadalmi párbeszédet, amely a mindezekkel kapcsolatos kérdésekben kéri ki a magyar emberek véleményét.  

Ebbe a stratégiába hogyan illeszkedik bele a körforgásos gazdasági modell? 

A lineáris gazdasági modell lényege, hogy a terméket megtermeljük, használjuk és utána eldobjuk. Ez a folyamat az egyszer használatos műanyagok esetében a legszélsőségesebb, hiszen ezeknek a termékeknek az esetében a használati idő sokszor csak pár másodperc, utána a hulladéklerakókban végzik. A körforgásos gazdasági modell célja az, hogy ezt a vonalat megtörjük, és minél több hulladékban fellelhető értékes anyagot megpróbáljunk visszacsatornázni a gazdaságba.  

Kép

Steiner Attila - Kép: Jónás Jácint

Tehát a hulladék erőforrás is lehet? 

A hulladékra mára már másodnyersanyagként is tekintünk. Ez szerintem nemzetgazdasági és nemzetstratégiai szempontból is fontos, mert ez az alapanyag már itt van Magyarországon, így nem kell drágán importálni. Jó példák erre a ritka földfémek. A járvány időszaka alatt is megmutatkozott, hogy a globális ellátási láncokban könnyen zavar keletkezhet, de ha az alapanyag a hulladékban már nálunk van, az az önellátásunkon is segíthet.  

Mely országokra érdemes jó példaként tekinteni? 

Ebben Nyugat-Európa egy kicsit előrébb jár nálunk, de régiós szinten Magyarország sincsen elmaradva. Nálunk a kommunális hulladék ötven százaléka végzi hulladéklerakóban, ugyanez például Romániában nyolcvan százalék.  

Jelenleg is azon dolgozunk, hogy ezt az ötven százalékot 2035-re tíz százalékra csökkentsük. Ehhez a törvényi alapokat már megteremtettük, 2023-tól pedig felállítunk egy új hulladékgazdálkodási rendszert.   

Mi az új rendszer alapja? 

Az egész országban egységes sztenderdek lesznek, amelyek alapján gyűjtjük és szelektáljuk a hulladékot. Most ez az önkormányzatok feladata, amelyek társulásokká összeállva, a különböző régiókban különbözőképpen oldják meg ezt a kérdéskört. Emiatt sok újrahasznosító kapacitás kihasználatlan marad, és jelenleg nincs elég megfelelő minőségű másodnyersanyag, holott ez az országban megtermelődik. Ezt szeretnénk megoldani.  

Kapnak támogatást a piaci szereplők a helyettesítő termékek innovációjához? Ez is sarkalatos pontja lehet a modellváltásnak. 

A helyettesítő termékek definiálása a piac feladata, mi annyit tehetünk, hogy támogatási kereteket nyitunk meg a cégek számára. Elindítottunk egy tízmilliárd forintos támogatási programot, amely ezt a technológiaváltást segít finanszírozni például azoknak az érintetteknek, akiknek a portfóliója nagy részét az egyszer használatos műanyag gyártása teszi ki.  

Kép

Steiner Attila - Kép: Jónás Jácint

Magyarország azt is vállalta, hogy 2030-ra a villamosenergia termelése kilencven százalékban szén-dioxid-mentesen történik majd. Ennek jegyében a megújuló kapacitást megháromszoroznák. Magyarországnak milyen adottságai vannak? 

A cél megvalósítása két pilléren nyugszik. Az egyik az atomenergia, amely szén-dioxid-kibocsátás-mentes, és a Paks II. projekt is arról szól, hogy szeretnénk fenntartani a mostani kapacitásokat. A másik a megújuló energia. Magyarországon a vízenergiához hasonlóan a szélenergia is limitált, és ahol van potenciál, ott már most is vannak szélturbinák. Viszont sokat süt a nap, így elsősorban a napelemekben, napenergiában hiszünk.  

Ma már több energiát termelnek a napelemek Magyarországon, mint amekkora a Paksi Atomerőmű kapacitása.  

Emellett a biomassza is jó lehetőség, de azzal nem lehet olyan nagyságrendben energiát termelni, mint a napelemekkel. Van potenciál a geotermikus energiában is, amely a távhőszolgáltatásban kaphat szerepet. 

Szép dolog a zöldítés, de a lakosság szempontjából fontos tényező a megfizethetőség. Ha mindenkinek lenne annyi pénze Putnokon, Kazincbarcikán és Sajószentpéteren, hogy környezetbarát megoldásokkal éljen, nem fűtene senki szeméttel. Hogyan lehet az innovatív megoldásokat széles körben elérhetővé tenni? 

Ennek a megoldása átfogó megközelítést igényel. A lakossági napelempályázat éppen azt célozza, hogy a legkiszolgáltatottabb rétegek számára is elérhetővé tegyük a megújuló energiaforrásokat. A fűtéskorszerűsítéssel egybekötött napelem-telepítéssel a családok meg tudják termelni maguknak – és az akkumulátor segítségével tárolni is képesek – az energiát, ami nagyban csökkenti a költségeiket.  

Mekkora szerepe van a változásban a társadalomnak, és mekkora a piaci szereplőknek? 

A brüsszeli tervek kapcsán pont az az egyik legfontosabb vita, hogy ki finanszírozza az átállást. Mi azt mondjuk, hogy vannak azok a cégek, amelyek szennyező technológiát alkalmaznak, ezért nekik kell a költséget vállalniuk, nem a családoknak, ugyanis ez számukra nagy terhet jelentene. Emellett természetesen a lakossági szemléletváltás is fontos, amivel kapcsolatban bizakodó vagyok. Azt tapasztalom, hogy az új generáció már tudatos, a szülőket sokszor a gyerekek győzik meg vagy tájékoztatják a környezetbarát életmódról. 

Kép

Steiner Attila - Kép: Jónás Jácint

Önök hogyan adják át ezt a szemléletmódot a gyerekeiknek? 

Sokat járunk a természetbe, és sajnos már többször is találtunk illegális hulladékot, ez nagyon zavarta a gyerekeket is. Letöltöttük a HulladékRadar telefonos applikációt – amit mindenki figyelmébe ajánlok –, lefotóztuk a halmot, és bejelentettük. Nagyon örültek, amikor a következő alkalommal már nem volt ott a szemétkupac.  

Sokan alulértékelik, de az olyan kis dolgok is fontosak, mint például a villany lekapcsolása vagy a víz elzárása. Ők már ebben nőttek fel, ezért nekik már oda sem kell figyelniük rá.  

A komposztálás is hasznos és egyszerű. A kertünkben éppen elfér egy kis komposztáló, amelybe bele tudjuk tenni a konyhai hulladékot, és örömmel látják, hogy abból idővel termőföld, humusz lesz.  

Hogyan óvhatjuk a környezetünket a vásárlási szokásainkkal? 

Érdemes tudni, hogy az adott termék honnan származik. Híve vagyok a helyben megtermelt zöldség, gyümölcs fogyasztásának, és mivel a családomban is van gazdálkodás, sok mindent házilag állítunk elő. Nyilván a fővárosban kicsit nehezebb megoldani a helyben megtermelt élelmiszer vásárlását, de szerencsére erre is egyre több lehetőség van.  

„A gyermek fejlődése szempontjából döntő fontosságú, hogy érezze, nemcsak szeretik, hanem olyannak szeretik, amilyen.” (Hermann Alice)

Érdekes az iskola?

Gyakran hibáztatjuk a tanítás módszertanát, a gyermek teljesítményének értékelését, esetleg a pedagógus személyét, amikor azt tapasztaljuk, hogy az addig kíváncsi gyermekünknek megcsappan az érdeklődése, s jóval kedvetlenebbül teljesíti az iskolai feladatait, mint ahogy azt még szeptemberben reméltük.

Ugyanakkor érdemes tudatosítani, hogy ez bizonyos mértékig természetes folyamat, ugyanis az eddigi spontán, szabad játékon alapuló, a gyakorlati életben azonnal és jól hasznosítható ismeretszerzéssel ellentétben, az iskolában jóval szárazabb tananyagot kell elsajátítani, ami nem is mindig kapcsolódik érdeklődéséhez,

a hasznosságára pedig csak hosszútávon derül fény (gondoljunk csak az írás-olvasás elsajátítására), ráadásul a gyermek teljesítményét folyamatosan értékelik is.

Vajda Zsuzsanna és Kósa Éva, a „Neveléslélektan” című könyv szerzői szerint ennek áthidalásában segíthet, ha a tanár igyekszik a tananyagot a gyermek érdeklődéséhez kapcsolódó ismeretekkel összekötni, valamint az is, ha a gyermek azt tapasztalja, hogy a számára kedves embereket is érdekli, amit neki el kell sajátítania. Fontos, hogy az iskolai szubkultúra a tudásra mint értékre tekintsen, figyelembe vegye a gyermekek életkori sajátosságait és szükségleteit. 

Karácsony Sándor, akinek a 20. század első felében írt pedagógiai írásai ma is értékesek, „Nevelés és demokrácia” című írásában az egyetlen lehetséges útnak tartja, hogy valamiképp érdekessé kell tenni az iskolát. Különböző életkorokban eltérő módszerekre van szükség. Karácsony szerint „játékba feledkezett gyermeket nem kell külön fegyelmezni. Ez igaz, mondhatná valaki, de az iskola nem játék. Vagy jobbik esetben is: nem csak játék. Ez igaz, mondom erre most már én is, de elég baj az. Az iskola, igenis, legyen játék. Azaz mégsem egészen így van. Legyen játék a gyerekkorban, munka a növő gyerekkorban, cserkészéletféle a serdülőkorban és a közelgő élet szertartástana az adolescentia korában.(…) Nos, vegyük tudomásul, a különböző korú gyerekeknek és ifjaknak nem ugyanaz az érdekes, de valami mindig az.” A fenti elképzelések szerint a célunk, hogy valamiképp mozgósítsuk a gyermek belső motivációját, és iskolai pályafutása során ne a minél magasabb érdemjegy megszerzése, hanem a tudásért való tanulás és az ebből fakadó öröm kerüljön fókuszba.

Kell osztályozni?

Bár fontos lenne elérni, hogy a gyermekek tudásvágya belső motivációból táplálkozzon, a pedagógia gyakran alkalmazza a minősítést, hogy tanulásra késztesse a diákokat. Ennek létjogosultsága indokolt, ahogy azt a „Neveléslélektan” című könyv szerzői is megfogalmazzák, hiszen külső megerősítés hiányában a legerősebb belső motiváció is könnyen elvérzik, a helyesen alkalmazott ösztönzés pedig megerősíti a belső igényt. Ha a pozitív cselekedeteinket nem követi visszajelzés, egy idő után a lelkesedésünk csökkeni fog, és kiégünk, hiába tudjuk, hogy hasznos, jó dolgot tettünk. Ugyanakkor nem mindegy, hogy milyen típusú értékelést használunk. Különösen kisiskolás korban, az énkép formálódásának érzékeny szakaszában ajánlatos az osztályozás, a kategóriákba sorolás kerülése, hiszen ilyenkor a gyermek a sikereket és a kudarcokat még nem tudja éretten kezelni, egy az egyben tükörként használja, amely hosszútávon igen káros és torz kép formálódását okozhatja. Az érdemjegyekkel való minősítés nem segít hozzá ahhoz sem, hogy a gyermek meglássa a változás vagy továbblépés útját. Hasznosabb a szöveges értékelés, amely árnyaltabb, és amelynek alkalmazásával több tényező is kifejezhető. Tartalmazhat egy összegzést a megszerzett ismeretekről, kijelölheti a fejlesztés irányát, és ebben segítséget adhat diáknak és szülőnek egyaránt.

A későbbi években az osztályozásnak is lehet helye, és minősítő visszajelzésként támogathatja a gyermekek belső kíváncsiságát, tudásvágyát.

Egészen addig működhet jól, amíg nem válik kontrolláló fegyverré a pedagógus kezében, aki ezzel szeretné sakkban tartani a diákjait, ugyanis ebben a felállásban a diákok egy része inkább kihátrál a helyzetből, míg a másik része elkezd a jutalomra (minél jobb érdemjegyre) hajtani, s ebben a csalás, a puskázás, a súgás is megengedett eszköznek számít. A tanár–diák közti hatalmi harc tehát nem a tudásért, hanem az osztályzatért való tanulást támogatja, ahol a diák a jobb jegyért küzd, a tanár pedig igyekszik tetten érni, rajtakapni a nebulót. Ehelyett célravezetőbb kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatot megteremteni, ahogy Karácsony Sándor keresztfia, Heltai Miklós, aki maga is pedagógus, egy vele készült interjúban megfogalmazta: „A lényeg az ember és ember közötti kapcsolat, ma úgy mondják, interakció, Karácsony Sándor úgy mondja: reláció. De mindegy, mert ha a tanár és diák is ember és ember, akkor kapcsolat közöttük a szokásos emberi formák szerint lehetséges. Tehát nem lehet abnormális a kapcsolat, lásd a Karácsony-idézetet („Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy ott az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja.”), márpedig, ha az iskolában mindig az kérdez, aki tud, és annak kéne válaszolni, aki nem tud, akkor a kapcsolat nem normális. Normális kapcsolat az, hogy ott van két autonóm lény, akik tisztelik egymás autonómiáját.” Ennek a kölcsönös interakciónak részét képezheti a fejlesztő értékelés és a helyesen alkalmazott osztályzatokkal való motiválás, amely jól kiegészítheti a tudás iránti vágyat.

A szülő is értékel

Az érdemjegyek osztogatása szülői igény is, hiszen könnyebben értelmezhető, mint a szöveges értékelés, amelyet a megszokások miatt igyekszünk egy az egyben érdemjegyre fordítani. Rossz eredmény esetén otthon gyakran megszidják és megbüntetik a gyermeket, hogy ezáltal jobb belátásra bírják. A módszer sikere igencsak megkérdőjelezhető, talán a szülő lepődne meg leginkább, ha csupán ennek eredményeképpen a gyermek magába szállna, és eldöntené, hogy ezután tanulni fog. Előfordulhat persze, hogy a büntetéstől való félelem valamicskét lendít a gyermek iskolai karrierjén, de hosszútávon nem fog belső igénnyé válni a tanulásért való tudás. Hasznosabb, ha átbeszéljük a gyermekkel a kudarc okait, meghallgatjuk az indokait, az esetleges panaszait, együttérzünk vele, nem kérdőjelezzük meg az ezekhez kapcsolódó érzelmeit és indulatait, végül arra helyezzük a hangsúlyt, hogy ő maga mivel tudná a teljesítményét javítani.

Hatalmas öngól, ha csak akkor figyelünk fel a gyermek teljesítményére, ha az nem egyezik az elvárásainkkal.

Hasznosabb, ha már akkor kifejezzük az elismerésünket, amikor nincs gond az iskolában, ez azonban nem puszta dicséretet jelent. Érdemesebb észrevenni, visszajelezni és számba venni a jól végzett munkát, kiemelni bizonyos jól sikerül részleteket, és értékelni a kitartást, amelyet a gyermek a véghezvitelbe fektetett. Hasznos lehet arról is beszélgetni, hogy mi állhat a pozitív eredmények hátterében, kiemelve a gyermek erőfeszítéseit is, hiszen ez fogja hozzásegíteni ahhoz, hogy lássa, hozzáállása és igyekezete szerepet játszott a sikerben. Máskor elegendő, ha őszinte figyelemmel, érdeklődéssel és kérdésekkel fordulunk a gyermekünk tevékenysége felé, ha felajánljuk, hogy amennyiben igényli, mi magunk is szívesen részt veszünk benne. Motiválhatja, ha megmutatjuk számára tevékenysége gyakorlati hasznát. Olykor pedig csak egy mosolyra, simogatásra vagy ölelésre van szükség, amellyel a figyelmünket és a szeretetünket közvetítjük.

Az iskolarendszer csupán az intelligencia néhány részterületét értékeli és kéri számon, s nem biztos, hogy éppen azokat, amelyekben a mi gyermekünk tehetséges. Támogassuk őt abban, hogy megtalálja azokat a területeket, amelyeket szívesen és jól csinál, s az itt elért eredmények hozzájárulnak majd egy egészségesebb, pozitívabb énkép formálódásához, az alkotó felnőtté váláshoz! Ugyanakkor a „nemszeretem” területeken is érdemes motiválni, hiszen csak így tanulhatja meg, hogy a frusztráció ne rettentse vissza a nehézségektől.

Visszatérő probléma, hogy a gyermek eredményeire a szülő még gyenge teljesítmény esetén is dicsérettel reagál, hiszen biztatni és bátorítani szeretné csemetéjét.

Ezzel az a gond, hogy maga a gyermek is érzi, ha teljesítménye nem ütötte meg a mércét – olyan ez, mintha leértékelnék képességeit. A sztárolás helyett előrébbvivő, ha elismerjük a sikereket és kudarcokat, de nem ezeket helyezzük fókuszba, hanem az ezekhez vezető utat értékeljük a gyermekkel közösen. Ezzel a szemléletmóddal a gyermek elsajátíthatja, hogy miként tűzhet ki elérhető célokat, miként tehet erőfeszítéseket, amikor kihívásokkal találkozik, és hogyan gyűrheti le az előtte tornyosuló akadályokat. Nem kell feltétlenül tökéletesen teljesíteni, hiszen a hibázás is egy újabb lehetőség a fejlődésre, főként, ha a felnőtt környezet sem csupán minősíti, hanem a fejlődés lépcsőfokaként értékeli ezeket.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>