– A postaládánk már csak szórólapok és számlák gyűjtőhelye. Levelek helyett e‑­mail­eket küldünk, chatelünk, videobeszélgetünk. Mit tud adni egy hagyományos levél egy elítéltnek?

Vagner Mihály: Az életben a legértékesebb kincseink az emberi kapcsolataink. A börtönben élő, világtól elzárt elítéltekben mindennél erősebb a vágy a személyes figyelemre, törődésre. Ezt az emberi, személyes odafordulást szeretnénk a levelezésben megadni a sokszor teljesen magukra maradt, kapcsolat nélküli fogvatartottaknak. Több mint tíz börtönnel vagyunk kapcsolatban. Van, ahová személyesen is bejárunk, van, ahová csak leveleinkkel jutunk el, illetve, ahol igénylik, oda karácsonykor csomagot is küldünk. Jelenleg közel ötven levelezés folyik a rabok és önkénteseink között.

A szívnek kezekre van szüksége… – olvasható a honlapunkon. Folyamatosan várjuk a jelentkezőket, mert a börtönökben egyre több elítélt jelentkezik levelezőtársért.

Kati: A mi feladatunk a levelezésben az emberi odafordulás, a „lábmosás” alázatos szolgálata. Vallási hovatartozástól függetlenül próbáljuk segíteni és támogatni az erre rászoruló rabokat. Bármennyire is hisszük, hogy igaz szabadságot Istennél lelhetünk, tilos erőszakos hittérítőnek lennünk. Azonban azt tapasztaljuk, hogy előbb-utóbb úgyis ráterelődik a szó arra, hogy miért is kezdtünk a levelezésbe, mi indított minket erre, és akkor tanúságot tehetünk a hitünk mellett.

– Mennyire fogadnak benneteket nyitott szívvel a börtönlakók?

Kati: Sokszor nekik is nehéz rászánni magukat a levelezésre jelentkezésre. A legtöbb bemutatkozó levelet hosszúítéletes raboktól kapjuk, akiknek már senkijük sincs, minden kapcsolatuk megszakadt a külvilággal. Még nekik is nehéz egy vadidegen segítségét kérni, olyan sok ítélet, megvetés érte már őket. Nem értik, miért állna velük bárki is szóba. A levelezéseinkben ezt fel kell oldanunk, időre van szükség, hogy kialakulhasson a bizalom, és egyre őszintébbé válhasson a kapcsolat. 

Kép

Kati és Vagner Mihály megbeszélés közben, kép: Páczai Tamás

– Milyen fizikai veszélyt, elkötelezettséget vállal egy levelező?

V.M.: A levelezés anonim, jeligével történik. A levelező biztonsága érdekében a személyes adatait csak a Mécses tartja nyilván, a fogvatartottaknak nem adjuk ki. A levelezőknek is be kell tartaniuk a Mécses anonimitásra vonatkozó szabályait, így nem kerülhetnek veszélybe. Több mint negyedszázada működik így a szolgálatunk. Van, akinek a keresztneve is jelige, mint például Katinak is.

Kati: Minden levelezőkapcsolat különböző, a levélváltás sűrűségét és mennyiségét az igényektől és lehetőségektől függően a levelezők alakítják ki. A jelentkezőktől megkérdezzük, mennyi időre tudnak elköteleződni a szolgálatban, és ezt figyelembe vesszük a levelezőtárs kiválasztásánál. A levelezések kezdetekor azonban nem lehet előre megjósolni, milyen kapcsolat fog kialakulni, és meddig fog tartani. Van, amelyik szabadulás után is folytatódik – ugyanolyan anonim formában –, és van, hogy még a börtönbüntetés alatt megszakad. A levelezőszolgálat időben kötetlen, fizikailag könnyű önkéntes munka, lelkileg azonban felelős, elkötelezett szolgálat.

– Mekkora lelki terhet jelent ez az önkéntesek számára?

Kati: Ezt sem lehet előre felmérni.

Nem mindenki vágyik mély lelki kitárulkozásra, van, akinek pár havonta néhány érdeklődő sor is elég, ő ennyiből is érzi a törődést és az emberi kapcsolatot a külvilággal. Van azonban, aki oldalak tucatjain osztja meg szenvedésekkel teli életének fájdalmait, bűntényének terheit, kilátástalan jövőképét, amit azontúl mi is lelkünkben hordozunk.

Szívünkbe fogadjuk őket, megérint a sorsuk, vágyunk segíteni rajtuk. Az elmagányosodott emberek különböző formában jelentkező óriási szeretetigénye, kötődési vágya is lelki teherré tud válni. Igyekszünk közösségileg és a Mécses tapasztalatát felhasználva segíteni egymást, megosztva szolgálatunk nehézségeit és persze örömeit is.

Kép

Egy elítélt által készített ajándéktárgy, kép: Páczai Tamás

– Milyen örömei, eredményei vannak a szolgálatotoknak?

Kati: Az én levelezőtársam egy tényleges életfogytiglanra ítélt rab. Ilyen ítélet körülbelül húsz éve létezik hazánkban, még nincsenek hosszútávú tapasztalatok a pszichológiai hatásairól. Ha belegondolunk, milyen kilátástalan lehet egy ilyen ember élete, talán még azon sem csodálkozunk, hogy sokuk fontolgatja, hogy inkább önkezével vet véget az életének.

A levelezésünk nyomán levelezőtársam, aki a barátommá is vált, megismerkedett Istennel, gyónásban tette le lelkét megnyomorító terheit, és elfogadta élethosszig tartó büntetését. Isten segítségével megtalálta lelki békéjét, keresi céljait.

Lassan három éve levelezünk, hol óriási magasságok, hol nagyon sötét mélypontok váltják egymást, de ezt a fajta érzelmi hullámvasutat sok levelező megtapasztalja. Kapcsolatunk nem csak a rabokra, hanem ránk is hatással van, megváltoztat, jobb emberré tesz minket. Levélírás közben, a mi életünk megosztása során sokszor saját kérdéseinkre is válaszokat találunk, együtt fejlődünk és gyógyulunk, együtt kerülünk egyre közelebb Istenhez. Az én személyes kapcsolatom valódi, kölcsönös, őszinte és egyenrangú barátság, amit családommal együtt ápolok. Többet mesélek el az életemből a levelezőtársamnak, mint bármelyik más barátomnak, egyszerűen azért, mert van ideje meghallgatni, és igazán érdekli.

– Mennyiben változtatott meg benneteket ez a szolgálat?

V. M.: A levelezők közül eleinte talán sokan gondolják magukról, hogy nekik nincsenek előítéleteik, mégis a kapcsolat elmélyülése közben értik meg igazán, hogy mit is jelent elfogadni és megszeretni a másikat minden elkövetett bűne ellenére. Érzékenyebbé és elfogadóbbá válunk, és fontos célunknak tekintjük, hogy ezt a tapasztalatot továbbadjuk a társadalomnak, segítve ezzel a szabadulók visszailleszkedését is. Nem véletlenül szoktam a börtönt kórházhoz hasonlítani. Mindkét intézménybe beutaló kell, mindkét helyre – súlyos esetben – viszik az embert, a bent lévők nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak, de rengeteg szabadidejük van, ráérnek komolyan elgondolkodni az életükről. Lelki kísérésük közben mi is elgondolkozunk saját életünkről. Vajon, ha mi születünk hozzájuk hasonló körülmények közé, hova jutunk? Vajon, ha mi ennyivel többet kaptunk, mi Isten terve a mi életünkkel?

Kép

Elítéltek által készített ajándéktárgyak, kép: Páczai Tamás

– Az önbecsülésük visszaszerzésében hogyan lehet őket segíteni?

V. M.: Sokan feleseléssel vagy épp agresszióval próbálják az önbecsülésüket megerősíteni. Mi az emberséget és az értékeket keressük bennük. Van, aki mélyen meg van alázva, azonban én mindig arra emlékeztetek mindenkit, hogy az ember méltósága nem abból fakad, hogy mit csinált, milyen hatalma, híre van, hanem abból, hogy ő Isten képmása, és ezt nem tudja elvenni senki sem.

Kati: Többükben felébred a vágy, hogy adjanak valamit a világnak, és tudnak is mit adni. Gyönyörű dolgokat tudnak alkotni, így például ezeket a májkrémes dobozokból készült domborműveket vagy épp ezt a cérnaképet. Kincsekként becsüljük ezeket. A fizikai ajándékok mellett lelkileg is van mit adniuk.

Felvállalt rossz példáikon, szenvedéseikből származó bölcsességeiken, megtéréseiken keresztül sok mindent tud Isten mindannyiunknak üzenni.

Hiszem, hogy nemcsak helyük, de feladataik is vannak a világban.

– Hogyan lehet csatlakozni a szolgálatotokhoz?

V. M.: A honlapunkon keresztül lehet megismerni minket és tájékozódni. Minden támogatást örömmel fogadunk, a levelezőszolgálaton kívül a karácsonyi csomagküldő akciónkhoz is lehet minden elköteleződés nélkül, akár egy‑egy jó szóval is csatlakozni. Ezenkívül pedig minden imát, fohászt hálásan veszünk, erre van legnagyobb szükségünk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Honnan is tudnánk akkor, hogyan kell jó gyereknek lenni? 
Kiskorunkban még egyszerűbb: elég a szeretettel megszabott, gondoskodással kipárnázott világ részévé válni. Nem elrontani azt, amiért mások dolgoznak. Megteríteni, leszedni, köszönni, beszélgetni, puszit adni minden rokonnak – annak is, akinek szőrös az arca – és örülni az életnek.

Kamaszkorban kicsivel bonyolultabb, mert nehezen érthető szabályokat kell betartani: például ne legyen mindig tiéd az utolsó szó, időben haza kellene érni, komoly célokat kellene kitűzni, és teljesíteni őket.

Meg közben figyelmesnek, udvariasnak és megbízhatónak maradni. Amíg otthon vagyunk, a szüleink hatalmas hajók, akik átvisznek minket mindenen. Gyorsan haladunk, de valójában még nem mi evezünk. Ritka, hogy ilyenkor arra gondolnánk, ők is emberek. Csínyekkel a múltjukban, kedvenc dalokkal és titkos történetekkel, hogy jól táncolnak, szépen szavalnak, hogy ők is vágynak – mondjuk épp tűpettyes – ruhákra a kirakatokból, hogy rajonganak a száguldásért az országúton. Hogy okosak, ragyogóak, tehetségesek – pedig már alig mondja ezt el nekik valaki. Mi, gyerekek, biztosan nem. 
Épp ennek az emberismeretnek a viszonylagos hiánya teszi akkora kihívássá, hogy jó gyerekek legyünk a fiatal felnőttkortól. Hogy először elszakadjunk, de úgy, hogy az „egész” ne törjön szét, csak átalakuljon, nagyobb átmérőjűvé váljon. Hogy elfogadjuk szüleink véleményét párunkról, nevelési elveinkről. Hogy megértsük, a napi telefonokban, heti-havi látogatásokban annak a szemrehányó felhangnak nem mi vagyunk igazán az okai, hanem valamiféle hiányérzet, amit tapintatlan lenne feszegetni. És mindezt aközben, hogy magunk is társakká-szülőkké válunk, ők pedig nagyszülőkké. Persze, nagyon szeretjük most is őket. Ahogyan azt a gyönyörű, kimunkált, pompás hajómakettet, amely már kikerült a vízből és a vitrines szekrényben áll. 
Aztán pedig jön az igazi, a nagy feladat. Amikor Isten kegyelméből velünk megöregszenek. Amikor eltökélt „jó gyerekségünk” hajlamos inkább atyáskodássá, féltéssé, szerető értetlenséggé válni.

Már nem akarjuk őket aggasztani a nehézségeinkkel, ezért alig beszélgetünk velük számunkra fontos dolgokról. Minden este az egészségükért imádkozunk, és nem vagyunk benne biztosak, hogy boldogok.

Amikor – a hajó-metaforát megtartva – nem mindig találjuk a helyüket sem a vízen, sem a vitrinben. Amikor már fölénk magasodnak, miközben felnéznek ránk. 
Nemrég újra ráébredtem, hogy „jó gyereknek lenni” is életfeladat. Ahogy jó párnak, szülőnek, kollégának, vezetőnek, ahogy jó embernek lenni is az. Önök láttak mostanában a témában továbbképzést? Én mennék… 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A toszkán Loppiano a Fokoláre mozgalom legelső és legismertebb modelltelepülése. Egy modern város és az evangéliumi törvények ötvözete. Története 1964-ben, egy földbirtok adományozásával kezdődött. Ezt követte a közművesítés, az építkezések sorozata, a családok beköltözése. Loppianónak saját egyeteme is van, teológiai, filozófiai és gazdasági szakokkal. Területén ipari és mezőgazdasági üzemek működnek, de a művészek is aktív életet élhetnek. 800 lakosa időnként cserélődik, és évente több tízezer látogatót fogad.

A magyarok is állandó vendégei Loppianónak. Közülük három résztvevőt faggattam a modelltelepülés titkáról, működéséről, személyes tapasztalataikról. Horváth Varga Zsuzsanna gyógypedagógus egy ideje boldog nyugdíjas, és Isten önkénteseként él a világban. Bohán Zoltán Márió repülőgép-műszerész, jelenleg rendszergazda a Szegedi Tudományegyetemen, emellett fokolarino (a mozgalom elkötelezett tagja). Veres András a BME gépészmérnök hallgatója, ízig-vérig lelkes és fiatal.

– Az álomszerű városkában a lelki élményeken túl a megélhetést is biztosítani kell a lakók számára. Milyen fő pillérek tartják ezt a különleges társadalmat?

Andris: A legfontosabb aranyszabály: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük”. Ez a parancs az összes világvallás tanításában benne van. Nem keresztény privilégium, hogy szeretettel legyünk egymás iránt. Felemelő érzés látni, ahogy nyolcszáz ember különböző kultúrákból, vallásokból, rengeteg történettel megérkezik, és az egyetlen közös pont a kölcsönös szeretetet megélése. Ez az egy közös pont elegendő ahhoz, hogy egy működő település, közösség létrejöjjön.

Zsuzsi: Loppiano egy gyönyörű földterület, mint a budai hegyek: tóval, erdővel, állatokkal, házakkal. De sokat változik, ahogy a világ is változik. Nem könnyű a fenntarthatósága. Komoly cégek zártak be a globalizáció miatt, és új lehetőségeket kellett keresni. 1985 óta többször jártam a városban Isten önkénteseként. Nagyon megérintett, hogy a világ különböző részeiről – Afrikából, Pakisztánból, Indiából, Venezuelából – ugyanazzal a céllal érkeznek az emberek, hogy megéljék a kölcsönös szeretetet. Ez egy családban sem mindig egyszerű.

Kép

Horváth Varga Zsuzsi egy kedves loppianói baráttal

Márió: A város fenntartásának egyik fontos része a munka. A stabilak, akik hosszabb időre telepednek le, biztosítják a folytonosságot. Ők tartják a kapcsolatot a cégekkel, hogy legyen munkahely az újonnan érkezők számára is. Emellett mindenki részt vesz egy lelki formálódási iskolában, hogy elmélyítse a lelkiséget. A ‘90-es évek elején, amikor Loppianóban jártam, villanyórákat újítottam fel. A mérőpadokat az egyik társam, Endre tervezte, villamosmérnökként. Olyan komoly projektet, kalibráló és hitelesítő rendszert hozott létre, amit egész Olaszországban megvettek a cégek.

Munka közben is kiderülhet, kinek mi az erőssége, amit a közösség javára tud fordítani. Itt mindenki a közösbe teszi a talentumait.  

Zsuzsi: Mindent el kell végezni, ami egy város életéhez szükséges: takarítani, mosni, főzni a konyhán, fertőtleníteni az uszodát, ruhát varrni. A Covid-időszakban is leleményesnek kellett lenni, akkor ruhák helyett maszkok készültek. Minket kérdőív segítségével mértek fel, ki mihez ért, vagy mit végezne legszívesebben korának és egészségi állapotának megfelelően. Ott-tartózkodásom alatt olívaszüreten és az idősek házában is dolgoztam.

Andris: Nálunk a munka sorsolásszerűen ment. Egyszerűen kihúztuk egy kalapból, ki hová menjen. Számos kétkezi, betanított munkát lehetett vállalni, például szappanok csomagolását, bababútorok vagy övcsatok készítését. Én egy kerámia-manufaktúrában dolgoztam, ahol kis agyagszobrocskákat és kegytárgyakat készítettünk megrendelésre és a Vatikáni Múzeumnak. De magánórákat is tartottam olasz nyelven matekból.

Márió: Hó végén egy kvótát kapunk, amit nem lehet piaci fizetésekhez hasonlítani. Van, aki orvosként dolgozik, van, aki karbantartó, de mindenkinek ugyanannyi jár.

Andris: A kvótát a lakóegységek közösbe is tehetik. Mi a fiatalokkal abból vettünk élelmiszert. Ha félretettünk belőle néhány hónapig, akkor elutaztunk Pisába, tehát nincs kizárva a magánéletből a pénzmozgás. Sokat jártunk a közeli Firenzében, a toszkán dombok között pedig futottunk, kirándultunk, sportoltunk.

Márió: Leginkább a Gondviselésnek köszönhető, hogy él a város: van munkalehetőség, ekkora emberforgással is működnek a cégek, rengeteg ételszállítmány érkezik ajándékba.

– A múltbeli rendszerek és társadalmak előbb-utóbb megbuktak, mert önzővé és anyagiassá váltak. Loppiano miért nem veszít vonzerejéből, mi teszi majdnem tökéletessé?

Andris: Emberileg nem igazán lehetséges, Isten jelenléte elég vastagon benne van a dologban. Azért tudjuk megélni a szeretetet, mert jelen van a Szeretet, aki maga Isten. Akik rövid időre, egy-két hétre érkeznek, nagyon megdöbbennek, hogy ilyen módon is lehet élni. Olyan példa számukra, amibe szeretnének bekapcsolódni. Talán nem is tudtak semmit a mozgalomról, mégis megtapasztalják, hogy mindenki nyit feléjük, és az ő szívük is megnyílik.

Márió: Jézus megmutatta a szeretet mértékét, az életét adta értünk. Mindig ezzel a gondolattal indítjuk a reggelt. Ha rosszul aludtam, vagy bármilyen nehézség adódik, akkor is újrakezdhetem, és ezt egymásban is erősítjük.

Ez egy edzőterem, ahol megalapozzuk azt, amit a világba visszatérve folytatnunk kell.

Zsuzsi: Nem az idő számít, hanem a minősége. Nem könnyű mindig szeretni, sem engem, sem mást. De ha ott van az elszántság, hogy Jézust szeretném látni a másikban, akkor boldogan fogok hazamenni, minden nehézségem ellenére. Amikor észrevettem, hogy az afrikai önkéntes társam beáztatja a lavórba a konyharuhákat, mint nagymamám ötven évvel ezelőtt, akkor a hajam az égnek állt. Mégsem rohantam le, hanem megkérdeztem, nem akarja-e esetleg a mosógépben megoldani. Utána hagytam szabadon, hogy úgy csinálja, ahogy megszokta. Minden évben kétszer szerveznek sporthetet, ahol a hatévestől a hetvenévesig bárki részt vehet. Minden napra más sportok jutnak, és a csoportok vegyesek, minden korosztályból. Hol látsz ilyet? Öröm megtapasztalni, hogy nem a másik legyőzése a fontos, hanem a szeretet egymás iránt. Hozzátenném, hogy Loppiano nem mindig mennyország; meg kell küzdeni azért, hogy mennyország legyen. De nem csak álom, hanem megvalósítható a hétköznapi gyakorlati életben.

– Vajon a világ nyüzsgése hazatérve felfalja a bennetek élő Loppianót? Meg lehet-e őrizni az ott kapott ajándékokat?

Márió: Azóta is próbálkozom, hogy folyamatosan ez legyen az életem. A fényt, amit ott megtapasztaltam, tovább vinni, reményt adni a hétköznapi életben. Minden ember, aki mellettem van, végtelen nagy ajándék, és így kell rá tekinteni. Van egy álmom, hogy Magyarországon is megszülethessen egyszer egy ilyen település.  

Kép

Bohán Zoltán Márió és loppianói társai

Zsuzsi: Loppianóban megértettem, hogy hagyni kell Istent dolgozni magamban és másokban is. Ne sürgessek senkit és semmit. A kapkodásnál fontosabb a jelen pillanat. Csak akkor mondjam el a véleményem, ha a másikét már teljesen befogadtam. Számomra ez fontos változás, mert elég impulzív, aktív ember vagyok.

Leginkább az egyetemesség érintett meg: Isten nemcsak engem hívott meg, hanem őt is, aki fekete vagy sárga.

A mai napig sokakkal tartok élő kapcsolatot, akiket ott ismertem meg. A testvéri szeretet még inkább kitágította a szívemet.

Andris: Mielőtt Loppianóba mentem, volt egy képem a libanoniakról. Ott megismerhettem közelebbről egy libanoni fiút, Salimot, és azóta számomra Libanon őt jelenti. A nemzetköziség eltörölte az előítéleteimet, így más külföldiek és kultúrák felé is nagyobb nyitottsággal tudok fordulni. Nőtt a Gondviselésbe vetett bizalmam. Ha valami rossz történik, például elveszítem egy szerettemet, vagy nem sikerül egy vizsga az egyetemen, akkor az elkeseredés helyett hinni próbálok abban, hogy ami történt, azt Isten sokkal nagyobb jóvá tudja változtatni.

Viktória királynő 1837-ben, tizennyolc évesen került trónra, és 1901-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. Bár az uralkodónak – mint a brit alkotmányos monarchia fejének – nem sok beleszólása van a kormányzásba, ez a hatvannégy év róla kapta a nevét a világtörténelemben. Ekkor zajlott az a megdöbbentő ütemű ipari és technológiai forradalom is, amivel maguk az állampolgárok sem tudtak lépést tartani.

Viktória trónra kerülésével erkölcsi szempontból is új korszak kezdődött

A 18. századból eredő, felvilágosult eszmékben gyökerező szabadosság az új század első harmadában még áthatotta a társadalmi elit életét. Az új királynő nagybátyjai – IV. György és IV. Vilmos brit uralkodók – egyáltalán nem csináltak titkot szeretőik és tucatnyi törvénytelen gyermekük létezéséből. IV. György gyakorlatilag semmi mást nem csinált egész uralkodása alatt, mint evett, ivott és házasságon kívüli utódokat nemzett. Élvhajhász életet élt, olyannyira, hogy már fiatal korában egészen szélsőséges ingerekre volt szüksége az érzékei felkorbácsolására. Tagja lett egy hírhedt szexklubhálózatnak, és egy eldugott helyen, a Beggar’s Benison, azaz Koldusáldás nevű villában rendszeresen részt vett az orgiáikon. Mint hitvallásukban kifejezték, a klubtagok a férfiak felszabadult szexualitását ünnepelték. Mindazokról a jól dokumentált rituálékról és tömegjelenetekről, amik ott zajlottak, még ma sem lenne könnyű illendő társalgást folytatni.

Kép

Viktória királynő - forrás: Wikipedia

Viktória uralkodásának kezdete – szinte jelképes módon – egybeesik a klub megszűnésével. A fiatal királynő szinte azonnal férjhez ment, és a várakozások ellenére tökéletes szerelmi házasságban élt. Enyhén szólva nem vetette meg a test örömeit, és sikerült a mindenki számára követendő, bőséges gyermekáldással kísért mintaházasságot nap mint nap látványosan demonstrálnia. Igaz ugyan, hogy időről időre ő is kipróbálta a kokaint, és nyolcadik-kilencedik szülése alatt bőségesen szippantott a fájdalomcsillapító-bódító kloroformból. Uralkodása a tisztességtudó visszafogottság és az erkölcsi tisztaság szimbólumává vált. Ez a hozzáállás nemsokára szinte áthághatatlan normává vált az egész társadalomban.

A tisztaság azonban nemcsak elvont értelemben, hanem a szó szoros fizikai értelmében is prioritássá vált a 19. század közepére. Különösen az emberi test működésével elkerülhetetlenül együttjáró váladékok és salakanyagok jelenléte irritálta ezt az újdonsült érzékenységet.  

Azoknál, akik megengedhették maguknak, szokássá vált napi többszöri átöltözés és a tisztálkodás. Létrejött a lakás legújabb helyisége: a privát szférát és a tisztálkodást megtestesítő fürdőszoba. A század végére a jómódú családoknál már elérhető volt a vezetékes gáz, így hamar megszülettek azok a módszerek, amikkel a korábbinál nagyságrendekkel egyszerűbben lehetett vizet melegíteni.  

Ártatlannak tűnő, de halálos veszélyeket hordozó találmányok

Az egyik első ilyen eszköz a vízmelegítős fürdőkád volt, ami mai szemmel nézve maga az életveszély. A kád aljába egy komplett gázbojler volt beépítve, így használói az esti fürdést gyakorlatilag egy hatalmas kondérban főve hajtották végre. Sokan szenvedtek borzalmas égési sérüléseket, és voltak olyanok is, akik valami miatt nem tudtak kimászni a kádból, és elevenen megfőttek.

Kép

Így fürödtek a viktoriánus korban

Halálos veszélyt hordozott a modern vízöblítéses vécé is. Az első változatot még a 16. század végén I. Erzsébet angol királynő bizalmi embere, Sir John Harrington találta fel, és a királynő örömmel használta is a harminc literes tartállyal, ellensúlyokkal és bőr szeleppel ellátott szerkezetet. Az angolvécé mégsem tudott elterjedni a 19. századig, és akkor is csak azért, mert addigra kiépültek a nagyvárosok alatt a kiterjedt csatornarendszerek, és egyre több háztartásban vált elérhető a vízszolgáltatás. A vécé struktúráját erre az időre már továbbfejlesztették, de még így is maradt egy életveszélyes hiányossága. A korai S-alakú bűzelzárók nem működtek kifogástalanul. A kénhidrogén gyakran visszaáramlott a lakásokba, ami nem csak kellemetlen szagokkal járt. Elég volt egy szerencsétlen pillanatban olaj- vagy petróleumlámpával belépni a mellékhelyiségbe, és könnyedén történhetett akár halált is okozó gázrobbanás. Ez az egyszerű szerkezeti hiányosság és a gyakran elduguló csatornák néha olyan komoly gázbuborékokat is létrehoztak, hogy a gyanútlanul lemászó tisztítómunkás nyílt lánggal működő lámpása pusztító robbanást okozott. A megoldást a ma is alkalmazott U-alakú bűzelzáró hozta el, amelyet a beszédes nevű Thomas Crapper talált fel 1880-ban. Ez nem záródott el, nem folyt ki, és nem is száradt ki. Nem véletlen, hogy a BBC azon ötven találmány közé sorolta, amelyek megalapozták a modern gazdaságot.

A mikroszkópok fejlődésével egyszerre az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy addig ismeretlen világ húzódik meg a szabad szemmel nem látható mérettartományban.  

Louis Pasteur pedig bebizonyította, hogy a betegségeket valójában mikroszkopikus élőlények terjesztik.  

Kórokozók tengerében élünk

A jól szituált városi polgárság rádöbbent, hogy a kórokozók az egész világot áthatják, és akárhová megy, ezt nem tudja elkerülni. Hirtelen más szemmel kezdték nézni a saját életüket, és mindazt a szennyet, ami nap mint nap körülvette őket. A legfélelmetesebb bizonyítéka mindezeknek a londoni lótrágyahelyzet volt. A fővárosban legalább háromszázezer ló élt és dolgozott, a nap mint nap keletkező ürülék mennyisége pedig kezelhetetlen volt. A The Times 1894-ben arra a következtetésre jutott, hogy Londont ötven éven belül három méter vastagon beborítja majd az ürülék. Ezt a közelgő katasztrófát főleg annak tulajdonították, hogy a lótrágyát feltakarító munkások szintén lovak segítségével végezték a munkájukat, ezek pedig szintén termelték az ürüléket.  

Beköszöntött a nagy lótrágyapánik, és a probléma megoldása érdekében még konferenciát is összehívtak, ami azonban záróhatározat nélkül feloszlott.  

Az utcákon járkáló emberek nem tudták elkerülni, hogy a cipőjük beszennyeződjön, a hölgyek hosszú szoknyája pedig folyamatosan a fekáliát seperte. Ehhez kapcsolódott az egyre erősödő légyfóbia is. Az új tudományos eredmények tükrében az emberek lelki szemei előtt megjelent a rengeteg kis rovar, amint a lótrágyáról egyenesen a lakásokba repülnek, és mindenre rákenik a fertőzést. Minden élelmiszerrel érintkező edényre csipkefedőt tettek, megjelent az ablakokon a csipkefüggöny, és valóságos forradalom történt a mosás területén.

Méregdömping a kosz elleni harcban

A mosás már addig is a háztartások legkomolyabb kihívását jelentette. Legalább három napba telt egy komolyabb hadművelet, hiszen egy napig mostak, a második napon szárítottak, a harmadikon pedig vasaltak, mángoroltak. Különösen a női ruházat sok vaskos rétege igényelt alapos fertőtlenítést és fehérítést: a szoknya alatt hordott habfehér pantallók, a csipkés ingek, fűzők és mellények tisztogatása soha véget nem érő rabság volt. Az új higiéniai követelmények tovább bonyolították ezt a folyamatot, és minden korábbinál veszélyesebbé tették. A tudomány és az ipar hamar alkalmazkodott az új körülményekhez: hatékony és néha mérgező tisztítószerek lepték el a piacot. Az egyszerű tisztításhoz hamulúgot, a foltok ellen gyakran terpentint és a kerozint alkalmaztak, amelyek könnyen okozhattak mérgezést. Főleg azért, mert a csomagolásuk nem jelezte egyértelműen, mit tartalmaz.

Különösen veszélyes volt ez a jelenség azért, mert a baktériumok, legyek, patkányok és más kártevők elleni harcban komoly mérgeket is bevetettek. Könnyedén és olcsón lehetett például arzént és sztrichnint vásárolni a patikákban. Még indokolni sem kellett, mivel mindenki tudta, hogy a veszélyforrásokat kíméletlenül pusztítani kell.  

Csakhogy életveszélyesen könnyű volt összekeverni hasonló állagú és csomagolású termékeket.  

A szódabikarbóna például éppen úgy barna papírzacskóban állt a polcokon, mint a marónátron, az elsőn baking soda, a másodikon caustic soda felirattal. A konyhaszekrényből kivéve pedig akár a liszttel, akár a cukorral össze lehetett téveszteni.

Kép

Christian Krohg: Albertine a rendőrorvosi váróban - festmény, 1885-87

Cukor helyett gipszpor és arzén?

A leghíresebb ilyen eset 1858-ban történt Bradfordban. Egy William Hardaker nevű édességárus népszerű borsmentacukorkáját készítette, de elfogyott egy fontos alapanyaga, a gipszpor. Ezzel helyettesítette ugyanis a kifejezetten drága cukrot, hogy nagyobb haszonnal dolgozhasson. Elküldte egy emberét a közeli drogériába, de a patikus betegség miatt nem volt ott. A segédje felment a padlásra gipszért, de mellényúlt, és véletlenül a nagyon hasonló csomagolású arzént markolta meg. Az édességárus embere öt és fél kilónyit vásárolt, amit aztán Hardaker bele is kevert a cukorkáiba. Tizennyolc kiló édességet készíttetett egy dolgozójával, aki már a munka közben megbetegedett, de nem gondolta, hogy az összekevert anyagok miatt van rosszul. Hardaker majdnem két és fél kiló cukorkát adott el már az első este. A vevői közül huszonegyen meghaltak, több mint kétszázan pedig súlyos arzénmérgezést kaptak, köztük maga az árus is.

A bírósági vizsgálat során megállapították, hogy minden egyes cukorka halálos adagot tartalmazott, és hogy az egész szállítmánnyal akár kétezer embert is meg lehetett volna ölni.

Bűncselekmény híján a vádlottakat végül felmentették, de később törvényben szabályozták ilyen esetekre a patikus felelősségét. Arra pedig 1902-ig kellett várni, hogy a csomagolás módját is részletesen szabályozzák.

Fekete özvegyek

De a viktoriánus méregdömping nem csak ehhez hasonló, véletlen esetekben nyilvánult meg. 1883-ban Liverpoolban holtan találtak egy Thomas Higgins nevű építőmunkást. Mivel egészséges, erős férfi létére néhány nap alatt elvitte valamilyen titokzatos betegség, felboncolták. A vizsgálat arzénmérgezést állapított meg. A gyanú Higgins szobaadóira, Catherine és Margaret Flannaganra terelődött. Mindkettőjüket letartóztatták, és tovább kutakodtak. Kiderült, hogy korábban hasonló körülmények között halt meg egy másik bérlő, Thomas Higgins nyolcéves kislánya, sőt, a szobaadók egyikének, Catherine-nek a saját huszonkét éves fia is. A holttesteket exhumálták, és minden áldozatnál arzénmérgezést állapítottak meg. Arra is fény derült, hogy a Flannagan nővérek minden áldozat nevére nagy értékű életbiztosítást kötöttek – Higginsére öt cégnél is –, majd a haláluk után felvették a biztosítási összegeket. A testvérpárt letartóztatták, halálra ítélték, majd felakasztották.

A nyomozás közben kiderült, hogy ezzel a módszerrel nem csak ők dolgoztak.  

Legalább hét másik nővel álltak kapcsolatban, akik között volt az egyik biztosítótársaság két alkalmazottja is.

A Fekete Özvegyek esete ráirányította a társadalom figyelmét két fontos jelenségre is. Egyrészt arra, hogy az alsó munkásosztálybeli, írástudatlan nők – bár szinte láthatatlanok a világ számára – képesek önállóan gondolkodni és cselekedni. Másrészt arra is, hogy a nagy lelkesedéssel üdvözölt, izgalmas, nagy horderejű változásoknak mindig megvan a maguk árnyoldala.

A visszérbetegség kialakulásában nagy szerepet játszik a hajlam: fiatalkori visszeresség szinte mindig olyasvalakit érint, akinek szüleit vagy nagyszüleit is gyötörte a betegség. A genetika persze nem minden, hiszen a fogamzásgátló tabletták szedése, a mozgásszegény életmód, az álló és ülő munka, a túlsúly egyaránt hajlamosít a betegségre.

A visszerességnek legjobb elejét venni. Ehhez a táplálkozásra, és a mozgásra egyaránt oda kell figyelni. Az étrendnek fehérje- és vitamindúsnak kell lennie.

Ha a családban előfordult már visszeresség, állómunkához tanácsos elasztikus harisnyát viselni.

Ez a „ruhadarab” elősegíti a vénás vér visszaáramlást. A lábakat is tanácsos fölpolcolni, amilyen gyakran csak lehet. A legjobb, ha kissé megemelt lábakkal alszunk: tegyünk egy összehajtogatott plédet a matrac alsó vége alá.

A patikában és gyógynövényboltokban kapható készítmények is hatásosak lehetnek. Ezek a készítmények természetes hatóanyagokat, legtöbbször vadgesztenye-kivonatot tartalmaznak, így hosszútávon is használhatóak. A kenőcsök csökkentik az ödémát, erősítik a vénák falát, javítják az erek rugalmasságát. Feketelistán vannak a kényelmetlen, magas sarkú cipők, és a túl szoros ruhák.

Ha már kialakult a visszérbetegség, mindenképpen meg kell akadályozni annak súlyosbodását. Az értágulatok egyik kezelési lehetősége az ér mesterséges, kémiai úton történő elzárása. Egy másik, radikálisabb eljárás során sebészetileg távolítják el a tágult vénákat. A véna hiány nem okoz panaszt, hiszen a felszínes erek hálózatosak, és egy-egy ág kiiktatása nem gátolja a keringést. Annak viszont megvan az esélye, hogy a tágulat másik helyen kiújul. A kitágult hajszálereket villanófénnyel, rádiófrekvenciás készülékkel is el lehet tüntetni.

A villanófény a kisebb, 1 milliméternél kisebb átmérőjű hajszálerek esetén, rosaceás bőrnél lehet hatásos. Az elváltozások kezelésére lézert is alkalmazhatnak.

A vérkeringést javítja az úszás, a biciklizés, a séta, a lépcsőzés, valamint a hideg-meleg váltózuhany. Ez utóbbinál figyelni kell arra, hogy a vízsugár a lábszártól a lágyék irányába haladjon. A vénákat a víztaposás, a nedves füvön járás, valamint a lábfejkörzés, a lábujjhelyen lépkedés, a lábemelgetés és a lábujjak hajlítgatása is edzi. Jót tesz a keringésnek az is, ha naponta egyszer, szigorúan alulról felfelé haladva finoman masszírozzuk a lábat.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Hogyan vált személyes ügyeddé a hitvédelem? 
– A Kálvinista Apologetika protestáns, református, kálvinista hitvédelmi misszió a Reformáció 500-emlékévhez kapcsolódóan indult el: akkor egy katolikus teológus ismerősömmel közösen találtuk ki, hogy felelevenítjük a 16-17. század nagy vitáit, hogy a reformáció eredeti nagy kérdései újra előtérbe kerülhessenek. Rendeztünk egy katolikus-protestáns vitasorozatot az úrvacsoráról, a pápaságról, a purgatóriumról. Később elindult egy honlap, egy Facebook-oldal, folyamatosan szervezünk nyilvános disputákat, készítünk videókat. A teológiák közti különbségek után az érdeklődésem a filozófia és az ateizmus felé fordult. 

– Sokak hitének alapja egyfajta megtérésélmény, személyes, belső lelki történés. Van helye ezeknek a nem hívőkkel való vitában? 
– Keresztényként valljuk, hogy a megtérésünk a Szentlélek munkája: nem azért hiszünk, mert az eszünket meggyőzték az istenérvek, hanem mert Istenben újjászülettünk. Viszont, bár a megtérésünk számunkra egy meghatározó tapasztalata lehet annak, hogy Isten létezik, a mi személyes élményünk nem biztos, hogy mást is meggyőz majd erről. Ezért van szükség arra, hogy felelni tudjunk mások kérdéseire, felvetéseire. Nem feltétlenül csak azért, mert a válaszaink hitre juttatják őket – az érvek önmagukban nem elegek, Isten munkája kell a megtéréshez. Ám az apologetika eszköze lehet a Szentléleknek. A Biblia alapján kötelességünk is, hogy megfeleljünk azoknak, akik számonkérnek bennünket a hitünkről: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel” – írja Péter apostol. Ha így teszünk, akkor intellektuálisan nagykorú keresztényekké válhatunk, akik ha érzelmileg mélypontra kerülnek is, tudják az eszükkel, hogy miben hisznek – így a hitük nem élmény lesz csupán. 

– Hogy folytathat hitvédelmet, aki nem képes magas szinten vitázni? 
– Nem csak az apologetika, de a bizonyságtétel vagy az evangélium hirdetése is eszköz.

Ráadásul – Kálvin nyomán – az életünk maga is lehet istentisztelet: az, ahogy a munkánkat végezzük, ahogy másokhoz viszonyulunk, azt szolgálhatja, hogy mások meglássák Krisztust rajtunk keresztül. 

Van, akinek nincsenek meg azok a kognitív képességei, amelyek alkalmassá tennék egy formális isten­érv megtanulására, megértésére, de az életével, a saját szavaival mégis számot tud adni. Ez is hitvédelem, hiszen próbára teszik a hitét, és ő nem bukik el. Az egész életünk lehet egy istenérv. 

– Volt-e olyan ateista érv vagy vitapartner, amely vagy aki nagy hatással volt rád? 
– A dr. Szalai Miklós ateista filozófussal folytatott disputánk ilyen volt. Ő az ELTE-n tanít, könyvet is írt az ateista istenérvek témájában. A vitaesten és az azt megelőző felkészülés alatt – amely során kölcsönösen megosztottuk az anyagainkat – olyan intellektuális kihívások elé állított, amikkel korábban nem gondoltam volna, hogy szembesülök.

Tőle láttam, hogy lehetséges az ateista filozófiát és érvelést máshogy is művelni, mint ahogyan sok ateista teszi a hétköznapi helyzetekben, akár az interneten. És azt is, hogy – noha a látszat ellenére kevés van belőlük – vannak nagyon erős és jó érvek az ateizmus mellett, amelyek kihívást jelenthetnek a keresztényeknek. 

– Melyek ezek? 
– Kettőt emelnék ki. A rosszból vett érv szerint valószínűtlen az, hogy létezne egy tökéletesen jó és mindenható Isten akkor, hogyha a világban levő rossz létezik. Ezeket összeegyeztethetetlennek tartja, azt állítja, hogy nagyon sok – látszólag – értelmetlen gyötrelmet látunk, amelyek nem történhetnének meg egy tökéletesen jó és mindenható Isten létezésének esetében. Ha Isten létezne, szeretne, és megszüntethetné az értelmetlen szenvedést. Erre épül a másik erős érv, az Isten rejtettségéből vett érv, ami abból indul ki, hogy léteznek emberek a világban, akik önhibájukon kívül, helyzetükből fakadóan nem hisznek – ám ha valóban lenne egy olyan Isten, aki kapcsolatot szeretne kialakítani minden emberrel, akiket egyformán szeret, akkor ilyen vétlen hitetlenség nem létezhetne. Ha önmagában áll ez a két érv, akkor jó okunk lenne azt gondolni, hogy a keresztények Istene nem létezik. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ezekkel a valóban súlyos felvetésekkel szinte minden keresztény szembesül. Mit tehet, aki fél, hogy rosszul felel, de kitérni sem akar? 
– Akkor van baj, ha azt hisszük, hogy nagyon határozott és biztos választ tudunk adni ezekre a kérdésekre. Nem szabad elintézni annyival, hogy „a szabad akarat miatt van a rossz” vagy hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Lehet, hogy nekünk ezek meggyőző mondatok, de egy kívülálló számára nem olyan erősek, mint amilyennek mi gondoljuk. Nem annyira egyértelmű, hogy a szabad akaratból hogyan következik a rossz léte, sőt, azzal sem ért mindenki egyet, hogy a szabad akarat egyáltalán létezik. A keresztény teodíceák – így hívjuk a teológiában a rossz létezésére adott magyarázatokat – komoly ateista kritikákat kapnak, nagy horderejű viták folynak ezekről. Biztosan rosszul akkor tudunk válaszolni, ha azt hisszük, hogy nálunk van a százszázalékos válasz. Inkább legyünk nyitottak, és ismerjük el, ha valamit nem tudunk. 

– Melyek a leggyakoribb ateista tévhitek a kereszténységről? 
– Az új ateisták, akikkel gyakran találkozni a közösségi médiában, jellemzően két dolgot hisznek tévesen a keresztényekről. Az egyik, hogy nincsenek racionális keresztények, mert aki hisz, az nem „tud”. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a kereszténység nem észszerű.

Eközben a világ vezető gondolkodói, filozófusai, természettudósai közt sokan vannak keresztények, akik nem azért azok, mert bennük maradt egy gyermeteg vágy valamiféle túlvilág iránt, és nem is azért, mert félnek és nem tudnak megbirkózni azzal, hogy a halál után nincs semmi – hanem azért, mert meg vannak győződve hitük igazságairól.

A keresztény hit sosem mellőzi a tudást, nem ellentéte annak, nem vele szemben áll. A hívők többsége nem infantilis, és a kereszténység történetéből is látszik, hogy már a kezdetekkor sem gondolták, hogy csak egyféleképpen lehetne értelmezni minden bibliai szakaszt. Talán mondhatjuk, hogy azt a kereszténységet a legnehezebb cáfolni, ami nem karikatúra. 

– Mi alapján mondhatjuk, hogy a kereszténység észszerű? 
– A felvilágosodást követően terjedt el a nézet, hogy csak az észszerű, amit – természettudományos, racionális – bizonyítékokkal alá tudunk támasztani. És mivel a kereszténység főbb állításai, például a feltámadás, nem igazolhatók természettudományos módon, a kereszténység nem lehet észszerű. A keresztény filozófusok egyik útja, hogy bizonyítékokat keresnek, és történelmi, filozófiai érvekkel igazolják, hogy Krisztus feltámadt, tehát a kereszténység észszerű. A másik út – amit én jobbnak tartok –, hogy azt mondjuk: az észszerűségnek nem az a kritériuma, hogy be lehet-e bizonyítani valamit tudományos tényekkel vagy filozófiai érvekkel. Hiszen az életünkben számos olyan dolog van, amit észszerűnek fogadunk el, mégsem tudjuk és sokszor nem is akarjuk igazolni – ilyen például a más emberek tudatos elméjébe vetett hitünk. Soha nem bizonyította nekem senki azt, hogy a mellettem ülő embernek ugyanolyan személyes tudata van, mint nekem. Ezek az úgynevezett bázishitek, amik nem igényelnek további bizonyításokat. A református episztemológia, ami Alvin Plantinga nevéhez fűződik, itt teszi fel a kérdést, hogy miért ne lehetne az istenhitünk is egy ugyanilyen bázishit? Lehet, hiszen nem bizonyítékokon alapszik, hanem a Szentlélek munkásságán.

Kálvin nyomán azt valljuk, hogy Isten egy bizonyos istenérzékkel, a sensus divinitatisszal teremtett meg minket, amivel felismerjük őt a világban.

A bűn hatására ez az érzék eltorzul – ám amikor megtérünk, Isten helyreállítja bennünk, és nem feltétlenül észérvek alapján jutunk ugyan hitre, de megkapjuk a hit ajándékát. Tehát ha azt mondjuk, hogy észszerű azt gondolni, hogy a másik embernek ugyanolyan személyes tudata van, mint nekem, és márpedig ezt nem tudjuk bizonyítani, akkor ugyanígy lehet észszerű az én Istenbe vetett hitem is. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Általános iskolai tanár is vagy. Van olyan istenérv, amit akadémikusok és gyerekek egyaránt be tudnak fogadni? 
– Például a kalám kozmológiai istenérv, ami egy közérthető, mégis nagyon mély érv, filozófiai körökben a legtöbb publikáció ezzel kapcsolatban születik pró és kontra. Tavasszal jelent meg az érvet ismertté tevő gondolkodó, William Lane Craig „Észszerű kereszténység” című könyve magyarul, abban ezzel, de többek között a feltámadással kapcsolatos vagy a csodákból vett érvekkel is megismerkedhetnek az érdeklődők. A kalám kozmológiai istenérv abból indul ki, hogy mindennek, aminek a létezésének van kezdete, annak a létezésének oka is van. Az univerzum létezésének van kezdete, tehát az univerzum létezésének oka van. Ehhez kapcsolódóan már a gyerekeknek is vannak háttérismereteik a világról, az univerzumról, fizikáról. Végig tudunk menni együtt a felmerülő kérdéseken. Létrejöhet-e valami a semmiből? Keletkezik-e bármi csak úgy? Nem. Az univerzum kezdetével kapcsolatban már megértik az a priori filozófiai érveket, például hogy miért nem lehet végtelen a múltunk. Tudnak kapcsolódni a tudományos állításokhoz is, az ősrobbanáshoz, ahhoz, hogy az univerzum energiája fogy – így el tudunk jutni a konklúzióra, hogy az univerzum létezésének oka van. És akkor már lehet beszélgetni arról, hogy milyen lehet ez az ok. Lehet-e anyagi? Nem, hiszen az univerzum az anyag. Lehet-e időbeni? Nem, hiszen az univerzum időben létezik, és nem hozhatja létre saját magát. Végül lépésről lépésre megérkezünk oda, hogy egy anyagtalan, időtől független létező az univerzum alkotója, hiszen nem jöhetett létre csak úgy a semmiből, és nem létezhet végtelen ideje. Nem gondolom azt, hogy a gyerekek ezt teljes mértékben megértik, megjegyzik, de legalább azt látják, hogy vannak észszerű válaszok a kérdéseikre. Ez sokszor fontosabb, mint maga az érv.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az emberről naponta másfél-öt grammnyi hám válik le, ami egymillió poratkának biztosítja a napi táplálékot. A 0,3-0,5 milliméteres háziporatkák csupán másfél-két hétig élnek, ez idő alatt viszont félszáz utódot is hozhatnak. Ezek az állatok annál szaporábbak, minél kedvezőbbek számukra a feltételek: magas, hetven-nyolcvan százalékos páratartalomnál, 23-25 fokos hőmérsékleten például prímán érzik magukat. Az apró atkák ágyakon, matracokon, kárpitokon és szőnyegeken egyaránt otthonosan mozognak. Az emberek többségére nem jelentenek veszélyt. Akár még hasznosnak is tekinthetnénk őket, hiszen az emberek és a háziállatok elhullajtott szőr- és hajszálaival, hámsejtjeivel táplálkoznak, egyszóval takarítanak. A túlérzékenység kialakulásának veszélye miatt mégis jobb, ha megszabadulunk ezektől a lakótársaktól.

Fontos tehát alaposan szellőztetni, az ágyneműt pedig hetente cserélni, és legalább hatvan fokon mosni. Az apróbb tárgyakat, természetes anyagból készült játékokat a fagyasztóban is atkamentésíthetjük.

Ehhez elegendő két napra „jégre tenni” őket, ugyanis az atkák mínusz tizennyolc fok alatt elpusztulnak.

A háziporatkától nem könnyű megszabadulni, ehhez messze nem elég egy kiadós porszívózás és egy alapos portörlés: még a legalaposabb takarítás után is számíthatunk az atkák háromnegyedének további társaságára. (Bár a mikrofilteres porszívók nagyon hatékonyak!) A legjobb eredményt speciális atkaölő tisztítószerekkel és készülékekkel érhetjük el: ezek több hónapos atkamentes időszakos biztosítanak.

Ma már kaphatóak olyan matrac- ás ágyneműhuzatok, is, melyek szintetikus anyagból készülnek, az atkák számára átjárhatatlanok, mégis jól szellőznek.

Az erre érzékenyeknél a háziporatkák a pollenallergiához hasonló tüneteket (könnyezés, szemvörösség, szemviszketés, orrfolyás, tüsszögés) idézhetnek elő. Az ágyneművel érintkező bőrfelületeken csalánkiütés, ekcéma is megjelenhet. A súlyosabb allergiás reakciókat tüneti szerekkel (antihisztamin, lokális szteroid, immunmodulátorok) lehet kezelni, de megoldást jelenthet az úgynevezett specifikus immunterápia is, mely során a szervezetet hozzászoktatják az allergénhez.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ádám vagyok, szeretetben élek a párommal a közös otthonunkban, de a barkácsolás és a ház körüli teendők teljesen hidegen hagynak. Férfi létemre inkább hívok szerelőt, ha valami elromlik a lakásban, minthogy szakképzettség nélkül nekiálljak bütykölni, és kárt tegyek valamiben vagy önmagamban. A párom elfogad így, mert pontosan tudja, hogy senki nem tökéletes, és hogy nincs olyan, hogy valaki mindenhez ért. Én ugyanígy állok őhozzá: tiszteletben tartom, hogy nem süt-főz professzionális szinten, és az sem üti meg az ingerküszöbömet, ha néha magam készítem a vacsorám.

Mint azt mondtam is neki a megismerkedésünkkor: nem szakácsot keresek benne, hanem társat.

Gyerekként még nagyon is vonzott a barkácsolás világa, előszeretettel bóklásztam bútorboltokban, kíváncsi voltam, hogyan készül egy szép asztal vagy egy éjjeliszekrény. Otthon volt egy saját kis szerelőpadom, sok-sok szerszámom, amiket büszkén vittem le a játszótérre is. Ahogy teltek az évek, és egyre több elvárásnak kellett megfelelnem az iskolában és a versenysportban, a barkácsolás iránti vonzalmam alábbhagyott. Kiskoromban sosem láttam apukámat a garázsban autót szerelni, nem faragtunk együtt szobrokat. Az én édesapám – közgazdász lévén – az informatika világában mozog otthonosan, én pedig mindent, amit a számítástechnikáról tudok, tőle tanultam. Nem tudok összeszerelni egy bútort, képtelen vagyok kicserélni a redőny gurtniját, viszont bármikor képes vagyok újratelepíteni a Windowst, kijavítani a rendszerhibákat, és új életet lehelni olyan nyomtatókba és telefonokba, amelyekről már mindenki lemondott.

Mivel korán megtanultam, hogy az idő pénz, és hogy nem szégyellendő dolog bevallani azt, ha valamihez nem értünk, ma már a telefonom névjegyzékében éppúgy szerepel a villany- és a vízvezetékszerelő telefonszáma, mint a redőnyösé vagy a festőé.

A lapokból álló bútorok összeszereléséhez mindig olyan ismerőst hívok át, aki érti a dolgát, és aki – velem ellentétben – nem úgy tekint a szerelési útmutatóra, mint bonyolult és misztikus NASA-térképre. A múltkor például elromlott nálunk a vécé, pontosabban napokig folyt a tartályból a víz. Csak álltam a tartály alatt, és fogalmam sem volt, mit kellene csinálni, végül apósomat hívtam fel, aki részletesen elmagyarázta, mit is kell csinálnom ahhoz, hogy a csobogás elálljon.

Természetesen a legalapvetőbb háztartási munkákat el tudom végezni, például be tudok fúrni egy szöget a falba, ki tudok cserélni egy villanykörtét, csakhogy egyáltalán nem érzem azt, hogy nekem be kellene fúrnom egy szöget a falba, vagy ki kellene cserélnem egy villanykörtét. A mai világban már az is magas léc, hogy eltartsa valaki a családját úgy, hogy közben lelkileg-szellemileg is jelen tudjon lenni otthon. Vannak, akik szerint nem vagyok igazi férfi – hát, aláírom, én azonban úgy vélem, a férfiasságot nem abban mérik, elég olajos-e a kezed vagy hogy van-e elég bőrkeményedés a tenyereden. Mint ahogy egy nő sem attól nő, hogy takarít vagy főz. A belső értékek az irányadóak.

Ami a férfiasságot illeti: szerintem az igazi férfi mindenkinek mást jelent. A szóhoz mindenki más-más képet és jelzőket társít.

Számomra az igazi férfi az, akiről sugárzik a biztonság, az életöröm, a stabilitás és az erő. Aki nemcsak fizikálisan és biológiailag néz ki férfinek, hanem maximálisan annak érzi magát, vállalva az emberi lét összes velejáró érzését, jót és rosszat egyaránt, nem félve egyiktől sem. Tudatosan és felelősségteljesen él, célokat tűz ki maga elé, és kellő ambíciói vannak ezek megvalósítására. Nem szégyelli kimutatni az érzéseit, megbízható társ, aki a párjával képes mély témákról is beszélgetni, vagyis érzelmileg is intelligens.

Tudom jól, hogy mára a nő és férfi minőségek átrendeződtek, s hogy a határ is egyre inkább elmosódik „férfias” és „nőies” feladatok között. A nők lassan minden olyat megoldanak, ami korábban férfimunka volt, mellette elvégzik a női munkát is. Próbálnak szupernők, szuperanyuk lenni, mutatván, hogy mindent elbírnak. A férfiak egy része válaszul elkezd kompenzálni: férfimunka helyett inkább elmennek gyesre, vagy vezetik a háztartást, amíg párjuk részlegvezetőként dolgozik egy jól fizető cégnél.

Szerintem ezzel sincs semmi gond, egészen addig, amíg valamelyik fél e felállást nem éli meg teherként.

Állítom ezt azzal együtt, hogy én a klasszikus családi értékekkel és nemi szerepekkel szimpatizálok. Férfi vagyok, és szeretek férfi lenni, mert jó érzés, hogy támasza és védelmezője lehetek a páromnak. S ha a gyermekem egyszer azt mondja majd, hogy autó- vagy villanyszerelő szeretne lenni, én teljes mértékben támogatni fogom őt. Talán egyszer majd megtanít kereket cserélni.

– 2016-ban jelent meg a kamaszkori rákbetegséged terápiája alatt írt naplód a Koinónia Kiadónál, amelyet nagy érdeklődéssel fogadtak az olvasók, és a mai napig kelendő olvasmány. Hogyan hatott rád a kötet sikere?

– Furcsán fog hangzani, de nehezen éltem meg. Egészen a közelmúltig úgy gondoltam, hogy nincs itt semmiféle látnivaló, hiszen a saját kereteimen belül teljesen normális életet élek. Nem gondoltam végig, mi fogja követni azt, ha kiadom a személyes történetemet a kezemből: meg kellett tanulnom kezelni azt az ismertséget és azt a felelősséget, ami a könyvem megjelenésével járt. Akkoriban valahogy csak a logisztikai, szervezési dolgokra koncentráltam – hogy milyen legyen a borító, hol legyen a közönségtalálkozó –, arra viszont nem voltam felkészülve, hogy az emberek jönni fognak, elolvassák a történetemet, aztán elmesélik a magukét, és tanácsot kérnek tőlem például abban, hogyan beszéljenek erről a témáról a gyerekeikkel.

– A könyved legelején leírod, honnan indult minden: ahogy Róza, a középső gyermeketek megsimogatta a sokszor műtött karodat, és azt kérdezte, másnak miért nincs ilyen szép, gömbölyű válla, mint neked. Ez a pillanat indított arra, hogy elővedd a tizenöt évvel azelőtti kórházi naplóidat, és elmeséld a történetedet. Olyan könnyednek, természetesnek tűnik mindez – és, ahogy mondod, mégis nehéz feldolgozni.

– Furcsa sors, hogy tulajdonképpen tálcán kapom a dolgokat. Egyszerűen belekerülök helyzetekbe, és csak tőlem függ, hogy kezdek-e velük valamit, vagy sem.

Sok rákos kamaszt látott már a történelem, akik nem írtak könyvet a betegségükről, én pedig valamiért megtettem.

Olyannak fogtam fel ezt, mint amiről a bibliai talentumok története beszél. Talentum alatt most nem feltétlenül a tehetségre gondolok, hanem azokra a lehetőségekre, amiket kapsz az Istentől az életben. A vele való folyamatos párbeszéd során dől el bennem, hogy mibe állok bele, mibe nem. Ha valami mellett döntést hozok, akkor hiszem, hogy Isten támogat abban, hogy végig is tudjam csinálni, de nekem kell eldönteni, hogy végig akarom-e járni az előttem megnyíló utat.

– Valószínűleg a Monarchia legnagyobb egészség- és kórházügyi szakértője vagy: belülről ismered a román, a magyar és az osztrák betegellátást egyaránt, hiszen annak idején Bécsben műtöttek, és oda tértél vissza 2018-ban is, amikor a begyulladt vállprotézised miatt úgy tűnt, hogy amputálni kell a karodat.

– Igen, sokan keresnek fel ezzel kapcsolatban – nehéz nekem, amikor tanácsért, segítségért fordulnak hozzám, mert csak információt tudok adni, semmi többet, noha azt várnák el, hogy egy nyugatibb rendszer meggyógyítja őket, és én biztosan tudok abban segíteni, hogy valóban meggyógyuljanak. Az embernek szembe kell néznie azzal, hogy nem biztos, hogy meg fog gyógyulni, és saját magának kell megtalálnia azt az erőt, amely átviszi a nehézségeken: amellyel belevág a kemoterápiába vagy bizalmat szavaz egy új módszernek.

Kép

Aczél Dóra – Kép: Vigh László Miklós/Furcsa Tábor

– Ez a „nem biztos” sokszor előjött a könyvedben: számos alkalommal kellett aláírnod angolul vagy németül, hogy tudomásul veszed például az altatás kockázatát, azt, hogy nem biztos, hogy fel is ébredsz majd. Hogyan lehet ezt a nem biztost elviselni?

– Mindenkinek az életében jelen van az, hogy semmi nem biztos. Vagy túllendülsz ezen, vagy megérted, micsoda lehetőség van ebben.

Ugyanis a rossz sem biztos – éppen azért kell cselekedni, hogy elinduljon, formálódni kezdjen valami.

– Mit jelent neked most a betegséged? Sikerült-e a 2018-as legutóbbi beavatkozások óta stabilizálni a helyzetedet?

– Sajnos azóta is többször begyulladt a protézisem, de kisebb csodák folytán mindig megoldódott a helyzetem. Ha filozófiailag akarnám megfogalmazni, akkor ez egy olyan tudás, ami mindig velem van, és mindig átszínezi az életemet. Sürgeti a dolgaimat, hogy nincs idő, most kell csinálni dolgokat, mert minden annyira mulandó és bizonytalan, így nem feltétlenül szabad teketóriázni. Másrészt jelez is, ha túlhajtom magam. Magyarán folyamatos mérlegelést tanít: sürget és lassít. És a kettő közt nekem kell dönteni, hogy most épp melyiket választom.

– Utóbbi – mármint a magad túlhajtása – nem lehet nálad ritka, az ismerőseid szerint nagy fordulatszámon élsz: alapítója voltál például a romániai Yuppi Tábornak, amely krónikus beteg gyerekeknek nyújt gyógyító élményeket a Bátor Tábor mintájára. Hogyan jött annak idején az ötlet?

– Mostanában kezdek rádöbbenni, hogy fiatal felnőtt koromban egyszerűen nem tudtam kicsiben gondolkodni, mert nem tudtam, hogy mi a kicsi és mi a nagy. Számomra ez volt a normális. Ráktúlélőként megismertem a Bátor Tábort, és logikusnak tűnt, hogy kell ilyet csinálni Romániában is. Az a nagyon erős érzés volt a Yuppi mögött, hogy igenis tud győzni az élet a halál fölött.

Itt most nem a konkrét klinikai halálra vagy a fizikai életre gondolok, hanem az életigenlésre: hogy van életkedved, van kedved csinálni dolgokat, csak azért, mert vagány az élet, ami körülötted van.

A rácsodálkozás az életre elindított bennem valamit, és világos volt, hogy azt a valamit meg is fogom valósítani, de nem gondolkoztam azon, hová fog ez nőni, fejlődni. Három éve viszont kiszálltam, mert azt éreztem, hogy már nem kell a Yuppinak az, ami vagyok. Fájdalmas, de szükségszerű döntést hoztam, most már tudok róla elérzékenyülés nélkül beszélni.

– Amikor a Fájdallam című könyved honlapját átalakítottad közösségi bloggá, hangsúlyoztad, mennyire fontos, milyen nagy erejű tett a kimondás. Te tizenöt évvel a betegséged után írtad meg a történetedet. Mit gondolsz, mennyi idő kell ahhoz, hogy felzaklatottság nélkül kimondható legyen az, ami fájt?

– Szerintem nem az idő itt a kulcskérdés, hanem az, hogy én magam mit tudok kezdeni azzal, ami fáj. Előfordul, hogy másodpercek alatt napirendre tudok térni afelett, ha valaki megbántott – ha kívül tudok maradni, ha értem, hogy nem rólam szólt a dolog. A Yuppival való különválásunkat évekig tartott feldolgoznom. Sok idő kellett, hogy megfogalmazzam, mit tanultam általa, milyen más irányba fordította az életemet, és ma már ki tudom mondani, hogy nagyon jó barátságokat is vesztettem a Yuppival, mégis így kellett ennek lennie.

Kép

Aczél Dóra – Kép: Vigh László Miklós/Furcsa Tábor

– Az élet ment tovább: éppen a beszélgetésünk közben zajlik az általad alapított Grund School Furcsa Tábora. A szobába beszűrődik a gyerekek hangja – az ember szinte önkéntelenül letenné a diktafont, és állna is be önkénteskedni a hangos kavalkádba. Mi ez az iskola, mi ez a tábor?

– Amikor a nagyfiunk, Péter ovis volt, elég hamar feltűnt, hogy ő egy kicsit más, mint a többiek. Nincs diagnózisa, mindössze annyit vettünk észre, hogy mindig másképp kezdte el csinálni a dolgokat, mint a társai. Már az óvodában ismerte a betűket, tudott számolni. Tudtam, hogy azok a módszerek, amelyeket a Bátor Táborban vagy a Yuppiban használtunk, nemcsak a beteg gyerekeknél működnek, hanem jól használhatók egészséges gyerekeknél vagy akár felnőtteknél is.

Arra gondoltam, milyen vagány lenne, ha lenne egy olyan iskola, ahol kicsit nyáritábor-hangulat van, és amelyben az élményterápia módszereit használjuk, azaz nagyon figyelünk a gyerekekre, folyamatos közöttünk a kommunikáció, és rendszeresen adunk nekik visszajelzést is.

Pár héttel azután, hogy ez megfogalmazódott bennem, az egyik kollégám elküldte nekem a hírt, hogy létrejött a Budapest School. Rácsodálkoztam arra, hogy mennyire hasonló alapgondolatok vannak mögötte, és nagyon megörültem, hogy ezt valaki már el is kezdte csinálni. Fel is vettem az alapítóval, Halácsy Péterrel a kapcsolatot, mert szerettem volna, ha Romániában is létrejön egy ilyen iskola. Aztán az igen hosszú tanulási és tervezési folyamat végén világossá vált, hogy nagyon mások a lehetőségek és a körülmények Budapesten, mint egy romániai határmenti kisvárosban, így nem tudtuk egy az egyben átvenni a modellt.

– Mivel foglalkoztok pontosan?

– Tematikus táborokat szervezünk, amelyben a gyerekek belső motivációira építve adunk át nekik tudást, tanulunk velük együtt – foglalkoztunk már konfliktuskezeléssel, az online világgal, a digitális detoxszal is. Minden iskolai szünetben próbálunk tanulást támogató táborokat szervezni – ez valójában élményterápiás tábor azoknak, akiknek segítségre van szükségük az integrációban. Hozzánk azok jönnek, akik nem érzik jól magukat a világban, mert például nagyon okosak, és nem tudnak velük az iskolában mit kezdeni. Mi megszeretgetjük őket – ez jó kihívás.

A témáink meghívják a problémákat is: idén például azt reméltük, hogy másképp látó, viselkedő, gondolkodó, mások által furcsának látott gyerekek fognak hozzánk jönni a Furcsa Táborba.

A tevékenységeket is próbáljuk furcsára fogni, csinálunk például kintsugit – ugyan nem arannyal, hanem ragasztóba kevert aranyporral –, hogy a gyerekek is tapasztalják, hogy a sérülés, a furcsaság igenis lehet nagyon értékes. Az a célunk, hogy a gyerekek bízzanak magukban, és tudják: az, hogy ők mások, teljesen rendben van.

– Ezt biztosan nagyon élvezik a táborozóitok.

– Történnek csodák, de nagyon meg kell értük dolgozni. Ilyen csoda lehet például egy-egy mosoly is, mert van, aki kifejezetten nehezen adja magát. Például csak a tábor második napján jöttünk rá, hogy az egyik kislány fogszabályzót hord – ugyanis akkor mosolygott először ránk. A felnőtteknek is nagyon fontos, hogy itt csapatban vagyunk: lehet hibázni, támogatjuk egymást. Nagyon nagy dolog, amikor valaki azt érzi, hogy nincs egyedül, és nem dől össze a világ, ha elvét valamit. Azért tartom nagyon fontosnak, hogy a munkatársaim is megéljék ezt, mert csak azt tudják hitelesen továbbadni a gyerekeknek, amit ők maguk is megtapasztaltak.

Nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára kettesben pihenős, láblógatós nyaraláson a férjemmel, talán még a gyerekek születése előtt. Ha sikerül néhány napra elszöknünk, akkor a férjem mint „önkéntes programfelelős” mindig túrázást szervez. Elmondja, milyen útvonalat talált ki, honnan hova megyünk, hol töltjük az éjszakát, én meg csak bólogatok. Aztán általában mindig többet megyünk, mint a tervezett, de nem azért, mert eltévedünk, hanem azért, mert a férjem mindig kevesebbet mond nekem előre, nehogy sztrájkoljak. Így gyalogoltunk a múltkor is a Bakonyban két nap alatt közel nyolcvan kilométert a tervezett ötven helyett. Ráadásul mindkét nap az utolsó néhány kilométert teljes sötétségben, összekapaszkodva (illetve én kapaszkodtam a férjembe), egyetlen zseblámpával a kezünkben tettük meg rohamléptekben. Másnap alig bírtam lábra állni.

Egyszer-kétszer már felvetettem, hogy inkább csak pihenni menjünk kettesben, de mindig meggyőz: „Olyan jó veled túrázni! Ilyenkor tudunk a legjobban beszélgetni!” Melyik nő mondana nemet, ha a párja beszélgetni akarna vele? Persze hogy egyből belemegyek, mert megörülök a lehetőségnek, hogy van néhány nap, amikor csak rám figyel, és kibeszélhetek magamból mindent, amire már hetek óta nem volt idő. Bár ezek a beszélgetések időnként egyoldalúak, mert nekem általában jóval több mondanivalóm van, mint neki. Utólag már többször jutottam arra, elég lett volna egynapos túra is, mert annyi idő alatt mindent elmondok, vagy annyira elfáradok, hogy már megszólalni sincs kedvem.

Arra a tátrai túrára is gyorsan igent mondtam, amikor három napi cuccunkat kellett a hátunkon cipelni, és menedékházban kellett aludnunk harminc másik lelkes túrázóval. Akkor még nem is sejtettem, milyen próbák elé állít a férjem és a Tátra.

Szokásunkhoz híven kicsit késve indulva, délután érkeztünk meg Tátrafüredre. Kiszálltunk az autóból, és azzal a lendülettel, ahogyan a hátamra vettem a hátizsákot, dobtam is le, túl nehéz volt. Elkezdtem szelektálni: végül is hajvasaló nélkül és ugyanabban a pulóverben is kibírom három napig… de tulajdonképpen egy fogkefe és egy törülköző is elég lesz kettőnknek. Miután könnyítettem a táska súlyán, útra keltünk, hogy meghódítsuk a Magas-Tátrát. Egyetlen célunk volt aznapra: átjutni a Vöröstorony-hágón és elérni a Hosszú-tavi menedékházat még sötétedés előtt. Utunk elején sok túrázóval találkoztunk. „Nemcsak mi kezdjük ilyen későn a túrát, mások is milyen könnyelműek” – gondoltuk magunkban. Hamar rá kellett jönnünk, hogy mégis csak mi vagyunk azok, ugyanis mások visszafordultak a Téry-menedékháztól, vagy ottmaradtak éjszakára. Csupán egy-két elszántabb csapatot láttunk még magunk előtt a távolban.

A Vöröstorony-hágó felé vettük az irányt, én meg csak mondtam és mondtam. Rég voltunk így kettesben, úgyhogy bőven volt mesélnivalóm. Aztán, ahogy egyre meredekebben haladtunk, egyre kevesebbet bírtam beszélni.

Elértünk a Vöröstorony-hágó aljához, amely elsőre nem is tűnt annyira félelmetesnek. A térkép jelölte, hogy láncos szakasz következik. Nem ijedtünk meg tőle, mivel korábban is jártunk olyan helyen, ahol sziklafalba erősített vaspántok, láncok segítették a feljutást. Ahogy haladtunk felfelé, a sziklafal egyre függőlegesebb lett, én meg már szó nélkül haladtam előre. Komoly koncentrációt igényelt, hogy előre kinézzem, hova kapaszkodom, hova lépek. A férjem mögöttem jött kicsit lemaradva, hogy ha törmelék vagy kő megindul, amikor rálépek, ne essen rá. Már túl voltunk a 150 méter magas sziklafal felén, amikor hirtelen megtorpantam, hiányzott a lánc, és nem láttam, merre tudnék továbbhaladni. Kétségbeestem. Férjem utolért, hogy segítsen. Ahogy nyúlt felém, megbillent a táskája, kiesett belőle a kulacsa, és lezuhant a mélybe. Még szerencse, hogy senki sem volt alattunk, akit fejbe vághatott volna. Akkor néztem először le, és gyorsan vissza is fordultam, annyira megijedtem az alattunk lévő mélységtől: „Mi a frászt keresünk itt? Nem vagyunk normálisak, itt mászunk a sziklafalon minden biztosítás nélkül, és otthon két kisgyerek vár bennünket! Elment az eszünk! Miért nem mentünk inkább wellnesselni! Mikre veszel rá?” – akadtam ki hirtelen. Férjem megőrizte higgadtságát, és csak annyit mondott:

„Most már közelebb vagyunk a tetejéhez, mint az aljához. Mássz, mindjárt fent leszünk!” Igazat adtam neki, mivel nem volt más választásom.

Összeszedtem minden bátorságomat, kerestem olyan pontot, amelybe kapaszkodva továbbhaladhatok, és imádkoztam. Utólag árulta el nekem, hogy bizony ő is parázott, de nem szólt, nehogy még jobban megijedjek. Nyugodtsága mindig jó hatással van rám, és én is egyből kisebbnek látom a bajt. Akkor is sikerült megnyugtatnia, amikor egy másik tátrai túránknál a velünk szembejövő, angolul nem beszélő szlovákok kézzel-lábbal magyarázták nekünk, hogy medvét láttak. Férjem akkor is megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, majd valamivel elijesztjük, nagynak, félelmetesnek mutatjuk magunkat. Mindezt olyan magabiztossággal mondta, hogy elhittem neki. Szerencsére a találkozás a medvével végül elmaradt.

Kép

Kép: Freepik

Átmásztunk a hágón, és nem történt semmi bajunk. Hirtelen olyan magabiztosnak, vagánynak éreztem magam, hogy az sem zavart, hogy közben elkezdett sötétedni, és közeledett a vihar, de még jó másfél óra hátra volt a túránkból. Az utolsó szakaszon már egy lélekkel sem találkoztunk. Ketten gyalogoltunk csendben, a hágó elvitte az összes mondanivalómat.

Még a vihar előtt elértük a menedékházat. Kicsit máshogy képzeltem el az ottani körülményeket, így újra inamba szállt a bátorságom.

Még jó, hogy előre foglaltunk fekvőhelyet, így jutott még nekünk matrac az emeleten. Azoknak, akik ezt elmulasztották, csak a folyosón és az ebédlőben jutott matrac nélküli fekvőhely. Kedvesen üdvözöltek bennünket a házban, és megmutatták a helyünket a tetőtérben. A húsz férőhelyes szoba egyelőre üres volt, mindenki az ebédlőben pihent, csupán egyetlen egy magyar fiú feküdt magzatpózban a matracán túrabakancsok és hátizsákok között. Nagyon rosszul volt, mert beleivott a patakvízbe.

Megizzadva, fáradtan érkeztünk, ezért szerettünk volna venni egy frissítő zuhanyt. Amikor a zuhanyzó iránt érdeklődtem, a konyha egyik sarkába mutattak, ahol egy mosogatótálca volt, két oldalán kifeszített lepedő szolgált függönyként. Na, erre nem számítottam, maradt a hidegvizes cicamosdás. A WC-vel kapcsolatban már nem is voltak illúzióink, nem is mertünk rákérdezni, inkább magunk fedeztük fel. Persze, hogy kinti budi volt! De azért ott is értek meglepetések: kiálló sziklára épült, minden zuhant a mélybe. Világítás nem volt bent, és olyan erős szalmiákszesz-szag terjengett, hogy egyből rosszul lett, aki belépett. Este megérkezett az óriási vihar, és kétszer is meggondolta magát az ember, hogy kimegy-e. Én nem is mertem egyedül, férjem kísérgetett és világított a telefonjával.

Vacsora alatt végig feszengtem, diszkomfortosan éreztem magam. Mondjuk, nem sok nő ült piros körmökkel, enyhe sminkben az asztalnál.

Nem találtam a helyem annak ellenére, hogy voltam cserkész, és számtalan túrán vettem már részt az életben, sőt menedékházban is nemegyszer aludtam.

Legutóbb Izlandon, ahol az akkor hároméves lányunk is velünk volt. Ő roppantul élvezte, hogy többen alszunk együtt. Miután az egész szoba elcsendesedett, felváltva nevetgélt a francia gyerekekkel. Rövid időn belül pedig az egész szoba dőlt a nevetéstől az éjszakai sötétségben. Az sem zavarta, hogy másik épületbe kell átmenni pisilni, és ehhez még a túrabakancsot és a kabátot is fel kell venni. Van mit tanulnom tőle! Úgy látszik, megöregedtem vagy túlságosan elkényelmesedtem, mindenesetre elszoktam az ilyen helyzetektől!

Férjem vacsora közben humorral próbálta oldani a feszültségem: „Szereted az izgalmakat, most bőven van benne részünk! Engedd el magad! Igyál valamit! Már úgyis itt kell aludnunk!” Már valamelyest jobban éreztem magam, amikor a szomszédos asztalnál ülő magyar fiúkhoz lejött az egyik barátjuk, és így szólt: „Zsolti nagyon rosszul van, hányt is, de nem ért el az ablakhoz, és belehányt valaki túrabakancsába!” Hirtelen lefagytam, ugyanis pont az ablak alá tettem a bakancsomat! Egészen odáig azt hittem, rosszabb már nem történhet velem azon a napon. Rohantam az emeletre, de szerencsére nem az enyém esett áldozatul. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha másnap azt a bakancsot kell felhúznom, és úgy kell folytatnom a túrát. Éjszaka nem sokat aludtam, a vihar verdeste a zsalugátert, többen horkoltak a szobában, ráadásul még azon is izgultam, ne kelljen WC-re mennem, pedig este még megígértettem a férjemmel, hogy kikísér, ha mennem kell.

Másnap zuhogó esőre ébredtünk, és mivel egész napra esőt, vihart jósoltak, letettünk arról, hogy tovább folytassuk a túrát a Rysyre. Esőkabátban, esőnadrágban elindultunk lefele egy másik útvonalon.

Nagyon kellett figyelnünk, hogy a vizes sziklákon meg ne csússzunk. Csendben szenvedtem és koncentráltam.

Mire leértünk, már az alsóneműnk is vizes volt. Mivel nem haladtunk tovább, új szállás után kellett néznünk. Férjem gyorsan le is foglalt egy szobát egy wellness-szállodában: „Ha wellness kell neked, hát megkapod!” A következő éjszakát akkora szobában töltöttük, mint amekkorában huszadmagunkkal aludtunk, ráadásul ugyanannyit fizettünk érte, mint a menedékházas két matracért! Utóbbira három év után is tisztán emlékszem, a másik viszont a többi szállodával együtt, ahol valaha aludtam, feledésbe merült. Utolsó nap már szikrázó napsütésben túráztunk, amely elfeledtette az előző két nap viszontagságait.

Férjem ezen a nyáron még nem vetette fel, hogy kettesben menjünk valahova, de már bújja az útikönyveket és a netet. Érzem, hogy újabb kalandokban lesz részem, és már valahol várom is, hogy feszegesse a határaimat!