A púderszínű ruha ideje

Amikor egy évvel ezelőtt az alábbi sorokat írtam, az a bizonyos púderszínű ruha még az üzletben várakozott (egy igen erőszakos eladónővel együtt), hogy végső kétségbeesésemben az utolsó pillanatban megvegyem.

„A lányom esküvőjére készülünk, és én vállalhatatlanul sok időt töltök azzal, hogy ruhát keresek magamnak. Az alkalomhoz méltó legyen, hiszen vélhetően ennél ünnepélyesebb esemény nem lesz az életemben, de ne feszengjek benne, és ne is legyek beszéd tárgya. Fontos, de nem előtolakodó résztvevőként szeretnék jelen lenni. Úgy érzem, nem enyém még a tiszteletreméltó koros hölgyszerep, de a dögös örömanya-archetípushoz sem fűlik a fogam. Ahogy fogynak az esküvő előtti napok, egyre mérgesebb vagyok magamra, leginkább azért, hogy napjaimnak lassan állandó összetevője a ruha körüli felhajtás, amelyek között, bevallom, már ruhavisszavitel is szerepelt.

Talán nem csak ruhát keresek?  Inkább a formát, amelyben el lehet mondani, ki is voltam, vagyok és leszek a lányom életében? A szerepemet keresem egy új darabban, ahol el kell fogadnom, hogy nem én vagyok a rendező, a súgó, a kellékes, a néző (lányom kedvéért ideírom: a kritikus) egy személyben.

Idegesítő, hogy állandóan ellenőriznünk kell a próbatáblát, mert amikor úgy érezzük végre, mintha ránk öntötték volna a szerepet, akár egy jól eltalált ruhát, szétfeslik, „kinőjük”, vagy alattomosan kimegy a divatból.”

De térjünk vissza a púderszínű ruhához, amelyet végül hazavittem. Nem sikerült vele szoros barátságot kötnöm (talán épp amiatt, hogy ő viszont olyan szorosan ragaszkodott hozzám, hogy azt csak behúzott hassal lehetett fölvállalni), de arra megfelelő volt, hogy egyben tartson kételyeimmel együtt a nagy napon. Még egy bókot is bezsebeltem a női mosdóban a násznép egyik fiatal tagjától, hogy ilyen csinos örömanyát még nem látott. Bár az örömanya szó nagyobb érzelmi vihart okozott bennem, mint a jelző, azért jólesett, hogy a pszichés nyomás alatt lévő családomon és az üzletileg érdekelt eladón kívül egy független vélemény is legitimizálta a ruhaválasztást.

Ennek egy éve, a ruha azóta sem került elő a szekrényből.

A múlt héten rokoni esküvőre készülődtünk, egyik este a szekrény előtt tanácstalanul tettem fel ismét a költői kérdést gyanútlanul olvasó férjemnek: „Mit vegyek fel?” Miközben kidobáltam az ágyra a szóba jövő kínálatot, kezdetét vette a szokásos jelenet: ő válaszként végigsorolta mindegyiket, mire elmagyaráztam neki, melyik miért nem felel meg.

Leggyorsabban a púderszínű ruha került vissza a szekrénybe. Már épp végeztem a seregszemlével, amikor megérkezett a nagylányom, aki az üdvözlés után szinte azonnal megkérdezte: „Szerinted mit vegyek föl?” Ezen a ponton férjem kimenekült a szobából, én pedig azonnal második helyre soroltam a saját dilemmámat, lányom ügye nagyobb kihívásnak tűnt, ugyanis a pocakja jelentősen kigömbölyödött az utóbbi hetekben.

És akkor mintha hallottam volna egy nagy sóhajtását a szekrényből. A púderszínű is úgy érezte, ismét eljött az ő napja.  És ezúttal már egy büszkén vállalt pocak körvonalait rajzolhatta körbe.

Én pedig közben megint egy új szerepet ízlelgethetek, mert immár nyilvánosan is láthatóvá vált (amit egyébként már mindenkinek szétkürtöltem): nagymama lettem.