Amerikai álomból magyar álom – Hazatérők

Amikor megismertem Pálházy Nándort, dióhéjban elmesélte az életét: hogyan jutott Orosházáról Amerikába, hogyan vetette meg a lábát a szállodaiparban, és volt később felelős több hotel nyitásáért Európától kezdve egészen Szaúd-Arábiáig, ahol magával a herceggel dolgozott együtt. Mindeközben a rákot is legyőzte, pedig csak három hónapot adtak neki. Majd húsz év után visszatért Magyarországra, hogy beteljesítse apja álmát és magyar földön nevelje gyermekeit. Csak néztem döbbenten, és tudtam, hogy nem utoljára beszélgetünk...

Pálházy Nándor
Pálházy Nándor és családja

Hogyan kerültél Amerikába?

Békés megyében, a „Viharsarokban” nőttem fel. Kisgyermekkoromban hosszú gangos házban éltünk a dédszüleimmel, nagyszüleimmel, egymást támogatva, szeretetben, bizalomban. Édesapám Tatáról származott, akkor ismerte meg édesanyámat, amikor Orosházán szolgált katonaként. Ott maradt miatta annak ellenére, hogy erős szálak fűzték a szülővárosához. Miután meghaltak a dédszüleim és a nagyapám, édesapám felvetette, hogy költözzünk vissza Tatára, mert a nyugati országrészben jobbak a továbbtanulási lehetőségek, és bátyámmal könnyebben tudunk majd boldogulni az életben. Kitűztünk magunk elé egy dátumot, hogy mikor költözünk, majd édesapám hirtelen meghalt. Nem tudtam feldolgozni az elvesztését. Hirtelen minden álmunk szertefoszlott. Akkor épp műszerészként töltöttem a gyakorlatomat egy amerikai cégnél, amely megvásárolta az orosházi üveggyárat. Nagyon lelkes voltam, élveztem, hogy részese lehetek az új technológia bevezetésének, a főnökeim is kedveltek, de apám halála után mégsem találtam a helyem.

Egészen a tengerentúlig menekültél?

Egy barátom épp Amerikába készült hat hónapra nyelvet tanulni, és megkérdezte, nem tartok-e vele. Annak ellenére, hogy nem tudtam angolul, vonzónak tűnt a lehetőség, hogy kiszakadhatok ebből a közegből, és enyhülhet a fájdalmam. Bent a cégnél elmondtam a terveimet, egyből támogattak, elintézték a vízumomat is. Az édesapámtól örökölt pénzből fedezni tudtam az utazást és egyéb költségeimet.

1999-ben megérkeztem az észak-karolinai Charlotte-ba, Amerika egyik bankközpontjába, és hirtelen kinyílt előttem a világ. Főleg, amikor két hónap után kiközvetítettek dolgozni egy Hilton hotelbe úgy, hogy előtte még szállodában se nagyon jártam.

Három hónap után, amikor már magabiztosabban beszéltem a nyelvet, éreztem, hogy szívesen maradnék még. A cégem hat hónappal meghosszabbította a vízumomat, ez az idő elég volt arra, hogy rájöjjek, nem szeretnék visszamenni gyárba dolgozni, a szállodaiparban képzeltem el a jövőmet. Amerikai főnököm megértette a döntésem, bár már a vízumhosszabbításkor érezte, hogy nem maradok náluk, mégis segített. Átvett a Hilton, elkezdtem turizmust és szállodamenedzsmentet tanulni, közben lépdeltem felfelé a ranglétrán. Amikor befejeztem tanulmányaimat, menedzser lettem, rendezvények lebonyolításáért feleltem.

Hogyan léptél tovább?

Egyszer megemlítettem a Bush-kormány egyik rendezvényszervezőjének, akivel jóban lettem, hogy szívesen mennék máshova dolgozni az Államokban. Azt mondta, ha szeretnék előrébb jutni, egyben segíteni nekik, akkor menjek le Georgiába és jelentkezzem a Sea Island Companynál, így is tettem. Felvettek kezdő pincérnek, ami elég nagy visszalépés volt a menedzseri szinthez képest, csak fél évvel később jutottam el oda, hogy egyáltalán felszolgálhattam a reggelinél. A hely viszont kárpótolt mindenért: egy szigeten lévő, saját leszállópályával rendelkező üdülőhelyre kerültem, ahova a világ felső 1 százaléka jár pihenni, egy éjszaka 20-25 ezer dollárba kerül.

Ott egy pincér nem egyszerű felszolgáló, hanem házigazda, aki nemcsak kiviszi az ételt, hanem az is a feladata, hogy boldoggá tegye a vendéget. Ami nem is olyan egyszerű, főleg, hogy dúsgazdag emberekről van szó, akiknek mindenük megvan.

Milyen tapasztalatokat szereztél ott?

Bill Gates-szintű emberekkel ismerkedtem össze, akikkel – amint elkezdtem beszélgetni – könnyen megtaláltuk a közös hangot. Társaságomban sikerült kikapcsolódniuk, mert nyugalmat és bizalmat sugároztam, az egyszerű élet értékeit képviseltem, amelyre ők igazából mindig is vágytak. A velem való beszélgetés többeket segített abban, hogy az életük során hozott döntéseiket megerősítsék vagy megváltoztassák. „Hogy is van ez, hogy a Viharsarokból érkezett huszonéves fiút kérdezik meg erről vagy arról?” – tettem fel sokszor a kérdést. Erre mindig ezt a választ kaptam: „Azért, mert te még józan paraszti ésszel gondolkodsz, és megmondod nekem az őszintét. Nem fűz hozzá semmilyen érdek, érződik, hogy a jóság és a tisztesség vezérel.” Ott még inkább megerősödött bennem, hogy nem az számít, amid van, hanem hogy milyen ember vagy, milyenek a gyökereid, milyen neveltetést kaptál.

Megérte a visszalépés?

Fél év után kezdtem kicsit türelmetlen lenni, úgy éreztem, mintha Volkswagenből átültem volna egy Ferrariba, de csak a hátsó ülésre. Aztán kiderült, hogy 2004-ben ott fogják tartani a G8-as csúcstalálkozót, és csak akkor kerülhetek be a rendezvényszervező csapatba, ha már egy ideje ott dolgozom, s kellőképp ismerem az ottani rendszert. Így már az volt a fő kérdés, hogy fel tudok-e nőni a feladathoz, hogy bekerüljek a G8-as csapatba. Sikerült megfelelnem, így az utolsó hónapok már intenzív felkészüléssel teltek. Úgy terveztem, hogy a találkozó után hazatérek Magyarországra, hiszen akkor már hat éve nem voltam otthon. A G8-as csúcs hajrájában megérkezett édesanyám halálhíre.

A főnököm felajánlotta, hogy magángéppel hazarepüljek, de visszautasítottam: „A békési édesanyám úgy felpofozna engem, ha feladnám a célomat, hogy odaálljak a sírja mellé!”.

Maradtam, és úgy csináltam végig a G8-as találkozót, hogy már nemcsak az édesapám, hanem az édesanyám is figyelt fentről. Majd hazatértem, jó volt kicsit megnyugodni a szülői házban.

Mik voltak a további terveid?

Még kint megismerkedtem a Ritz-Carlton szállodalánc első emberével, ráírta a névjegykártyájára, hogy Írország, majd a kezembe nyomta azzal, hogy ha Európában járok és munkát keresek, hívjam fel. Amikor otthon voltam és azon tanakodtam, merre tovább, találkoztam egy gyerekkori barátommal, aki épp Írországba készült, és kérdezte, nem tartok-e vele. Eszembe jutott a névjegykártya, és felhívtam. Közel egy év múlva már a dublini Ritz-Carlton építési projektjében dolgoztam, ahol egyre komolyabb feladatokat bíztak rám. Operatív vezetőként bekerültem abba a csapatba is, amely az új szállodák nyitásáért volt felelős. Bárhol a világban új hotelünk nyílt, azt mi vezényeltük le. Hat-hét éven keresztül napi húsz órát dolgoztam, rövid, húszperces alvásokat iktattam be napközben, hogy bírjam.

Kép
Pálházy Nándor
Pálházy Nándor

Hogyan tudtál kiszállni ebből a mókuskerékből?

Nyirokcsomórákom lett. Azt mondta az orvosom, hogy minél hamarabb kezdjem el a kemoterápiát, mert csak három hónapom van hátra. Nem féltem a haláltól, ha aznap meghaltam volna, akkor sem vesztettem volna semmit, mert teljes életet éltem. Ám nem tudtam csak úgy kiszállni a munkából, a világ különböző pontjain vittem projekteket. Kértem a főnökeimet, hogy engedjenek dolgozni, tudtam, ha folytathatom a munkám, akkor minden rendben lesz. Beköltöztem a hotel egyik lakosztályába, és így, hogy bent voltam, dolgozhattam is.

Meggyógyultam, senki nem tudja, hogyan. Orvosi csodának tartják, én Istennek tulajdonítom.

Miért jöttél vissza Magyarországra?

Akkor már nős voltam, és megszületett a kislányunk. A szaúdi király felkérte a céget, hogy fejezzük be egy konferenciaközpont és szálloda évek óta elhúzódó építését Jeddahban, és vezényeljük le a nyitást. Ezen a projekten múlott cégünk elismerése a régióban: ha sikerül, mi építhetünk meg egy 1500 szobás hotelt Mekkában. Rám és egy német kollégámra bízták a projektet. Élveztem a munkát, és jó volt újra együtt dolgozni a herceggel, akivel már egy korábbi rijádi projektben is együttműködtünk. Rendben megnyílt a hotel Jeddahban, de közben lejárt a vízumom. Úgy döntöttünk a feleségemmel, Zsuzsával, aki akkor már a fiunkat várta, hogy amíg nincs új vízum, hazajövünk Magyarországra. Pár évvel korábban vettünk egy régi házat Tatán, ugyanis nem tettem le arról a tervemről, hogy egyszer odaköltözöm, ahogyan apám is szerette volna. Itthon megszületett a kisfiunk, és elkezdtük felújítani a házunkat. A vízum ügyintézése idején lehetőséget kaptam arra, hogy együtt dolgozzak egy helyi vállalkozóval, ez idő alatt megismerkedtem országunk egyik miniszteri biztosával, aki gyakran járt a városba, mert javában zajlott az Esterházy-kastély felújításának előkészítése. Felajánlotta, hogy csatlakozzak a Nemzeti Kastély- és Várprogramhoz. Olyan operatív emberre volt szükségük, aki a műemlékvédelmet és a hasznosítást úgy összegyúrja, hogy az működőképes legyen, és profitot is hozzon; akinek van tapasztalata nagyobb számú látogatót váró létesítmények megnyitásában.

Egyből elvállaltad?

Nem sokáig gondolkodtam. Az, hogy húsz év után visszatérhetek Magyarországra, állami projektben dolgozhatok, amellyel a hazámat szolgálhatom, az örökségünket ápolhatom, felemelő érzés.

Ennél nemesebb és hazafiasabb feladatot el sem tudok képzelni. Feleségem arcán is a megnyugvást láttam, amikor azt mondtam, maradunk.

Fontos, hogy Magyarországon nőjenek fel a gyermekeid?

Ha korábban kérdezel, azt mondom, nem, de ma már nagyon is. Mint ahogy az is, hogy magyar családom legyen. Még Amerikában volt egy felsőosztálybeli, kolumbiai menyasszonyom. Rajta keresztül olyan világba kerültem be, amelyben az első pillanattól kezdve kívülállónak éreztem magam. Napi 10–12 ezer dollárt költöttünk, rengeteget vásároltunk és szórakoztunk. El lehet képzelni, milyen bulik voltak egy kolumbiai családban! Engem csak az mentett meg a romlott élettől, hogy a hotelben vezető beosztásban dolgoztam, és szúrópróbaszerűen teszteltek, illetve voltak hívő barátaim, akik a tiszta életet képviselték. Amikor elkezdtük tervezgetni a közös jövőt, rádöbbentem, hogy neki teljesen más elképzelései vannak a családról, mint nekem, ő mást hoz otthonról, mint én. Beláttuk, jobb, ha külön folytatjuk az életünket. Akkor értettem meg igazán, hogy magyar férfinak magyar feleség kell. Zsuzsát Dublinban ismertem meg, kollégák voltunk, Gordon Ramsay étteremének volt a menedzsere. A munkakapcsolatból barátság, majd szerelem lett.

Teljesen más szemlélettel jöttél Magyarországra dolgozni. Miként fogadtak itthon?

Űrlényként csöppentem a Nemzeti Kastély- és Várprogramba, más munkakultúrából jöttem. Ma már tudom, hogy épp ezért én kellettem erre a feladatra. Már az elején őszintén elmondtam, hogyan működhet a program operációs része, hogyan kell egy nyitást levezényelni. Útmutatásom segítségével terveztük meg a nyitási programot – szavaimat immáron a tetteimmel is alátámasztottam a tatai kastély megnyitása során. Olyan vezető vagyok, aki mindent a magáénak érez. Sosem azt nézem, nekem mit adhat egy cég, hanem hogy én mit adhatok. Minden döntést morális és szakmai alapon hozok meg, ha ezek közül bármelyik nem teljesül, nincs az a feladat, amelyet tovább engedek korrekció nélkül. Mivel minden területen dolgoztam, és nem csak tanultam az iskolapadban, a sok éves tapasztalatom kézzelfogható.

Mind a mai napig, ha bárki problémával fordul hozzám, nem hagyom magára, együtt keressük a legmegfelelőbb megoldást, hiába tudom azonnal a választ. Nem halat adok, hanem halászni tanítok.

Magyarország csupán egy állomás az életedben – vagy a végállomás?

Édesapám nem tudta megvalósítani az álmát, nem tudott visszatérni a szülővárosába, én megtettem helyette. Szeretném, ha nekem ez lenne a végállomás.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti