Mit gondolsz a halálról? – A „Coco” című filmről pszichológusszemmel

A történet

Miguel egy átlagos mexikói kisfiú, aki népes családja körében cseperedik, és annyira szerencsés, hogy még a dédnagymamája is az élete része. Sokat beszélgetnek, mindenféle dolgot csinálnak együtt, annak ellenére, hogy Coco mama jobbára már csak a négy fal között élvezi a beszűrődő napfényt, elméjéből fokozatosan röppennek el életének és identitásának meghatározó emlékképei. Miguelito azonban lop egy kis életet Coco mama öreges, lassan vánszorgó napjaiba. 
Miguel családja összetartó, szeretetteljes. Itt mindenki egyformán fontos, és az individualista önmegvalósító szemlélettel szemben inkább a közös „mi” identitás jellemzi őket: együtt, egymást segítve lépdelnek előre az úton. A közös családi vállalkozás is összetartja őket: a Rivera család generációk óta cipőkészítéssel foglalkozik. Olyannyira meghatározó elem ez egy Rivera életében, mint egy továbböröklődő, elálló fül vagy különleges hajszín. Szinte lehetetlen nem ebbe belenőni.

Egyetlen szigorú szabály van, amit Miguel nem igazán tud betartani: Imelda üknagymama óta a zene tiltott dolog egy Rivera számára,

száműzték annak minden formáját, és legalább annyira tartanak tőle, mint az ördögtől. Imelda mamát és a kislányát, Cocót ugyanis elhagyta a férje, hogy zenei karriert futhasson be, és többé a színét sem látták. Azóta a családi narratíva szerint a zene ártalmas, romboló.
Miguel egyáltalán nem érti, hogy miért változna valaki önző naplopóvá csak azért, mert szereti a muzsikát. Ráadásul a fiú az üknagypapára ütött, jó érzékkel gitározik. Titokban rengeteget gyakorol, és nagy álma, hogy olyan híres és elismert zenész legyen, mint legnagyobb példaképe, Ernesto de la Cruz. 

Halottak napján ahelyett, hogy a családja körében megemlékezne eltávozott szeretteiről, mindenkivel konfliktusba keveredik, mert nem tudják elfogadni, hogy más utat szeretne járni. Kétségbeesett próbálkozásai közepette valahogy a túlvilágon köt ki, ahol nemcsak elhunyt szeretteivel találkozik, de tisztába kerül önmagával, és leszámol néhány múltbeli démonnal is, amik egészen eddig a családja életét mérgezték. 
A mexikói kultúrkör felfogása a halálról kicsit hasonlít a miénkre, hiszen náluk is van halottak napja, ugyanakkor sokkal lazább és felszabadultabb a hozzáállásuk. Úgy gondolják, hogy a halottak ezen az éjszakán meglátogathatják hátrahagyott szeretteiket, éppen ezért gyönyörű virágos oltárt készítenek, kiteszik rá az eltávozott családtagok képét, és a kedvenc ételeiket, italaikat is odakészítik. Miguel is népes kompániával találkozik odaát.
A Pixar animációs filmje tabutémát feszeget abból a szempontból, hogy egy gyerekeknek készült mesében a halállal és a halálképpel foglalkozik. Nemcsak a halottak napja és a túlvilág, hanem az idős dédmama halála is helyet kap a filmben, így a halálról való beszélgetés és együtt gondolkodás mellett a gyászfeldolgozásban is segíthet ez a gyönyörű történet.

Kép

A gyerekek és a halálfélelem

A pszichológusi munkánk során gyakran találkozunk azzal, hogy a felnőttek szeretnék megóvni a gyermekeket a halál gondolatától, holott az óvodás korosztályt gyakran nagyon is foglalkoztatja ez a kérdés.

Simkó Csaba szerint a sötétségtől és az elalvástól való félelem is részben halálfélelem (ebben az életkorban a halál kritériuma a mozdulatlanság és a lecsukott szem), de az óvodás számára a halál még nem visszafordíthatatlan.

Talán Ranschburg Jenő fogalmazta meg ezt legtalálóbban Gyász című versében, amely egy kisgyerekről szól, akinek meghalt a nagyapja, de nem mondják el neki: „Becsapnak mind, meghalt a nagyapám! Hisz sír mindenki, mint a vízözön, és rám szólnak, hogy újra nagy a szám, mert ehhez aztán végképp nincs közöm! Becsapnak mind, meghalt a nagyapám…. Elmondom neki, majd ha visszajön!” A halálfélelem ebben az életkorban még hasonló a szeparációs szorongáshoz („Félek nagyon: mindenki meghal egyszer… s én itt maradok egyedül!” – részlet Ranschburg Jenő Halálfélelem című verséből), és a halállal való találkozás elindít egy személyes vonatkozású gondolatsort, a saját vagy közeli hozzátartozó halálának lehetőségét. 
Bár az iskolások halálképe már reálisabb, ők is ugyanúgy igénylik a beszélgetést a témáról. Ezeknek a beszélgetéseknek a célja a gyerek megnyugtatása mellett az, hogy a saját életkori szintjének megfelelően megértse, hogy a halál az élet megkerülhetetlen része, és mintát adjunk neki ennek a feldolgozásához. Ehhez szükséges, hogy szembenézzünk a saját szorongásunkkal és a félelmeinkkel a halál témájával kapcsolatban, így adhatunk csak hiteles válaszokat. 

Az elhunyt felmenőkkel kapcsolatos beszélgetések, a róluk készült képek nézegetése, a fennmaradt történetek elmesélése abban segít, hogy a gyermek megtapasztalja, hogy a halott a szívünkben él tovább, és a szeretet képes betölteni a hiány okozta űrt. 

A film által elindított beszélgetést jól kiegészíthetik az alábbi könyvek/mesék a témával kapcsolatban:
Kő és bambusz (brazil mese)
Patrice Karst: A láthatatlan fonal
Benji Davies: Nagypapa szigete
Shona Innes: Az élet olyan, mint a szél
Singer Magdolna: Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és azután? (gyászfeldolgozáshoz)

Fekete bárányok és más generációs örökségek

A film nemcsak a halál témájának feldolgozása miatt értékes, hanem mert arra is rámutat, hogy a transzgenerációs elvárások, elakadások, hiedelmek, megoldatlan konfliktusok és erőforrások miként hatnak a személyes életünkre. A filmben egyértelműen megjelenik a rendszerszemléletű családterápia alapelve: minden család egy nagy rendszer, és mint minden rendszer, egyensúlyra törekszik.

Amikor egy régi történet miatt ennyire letiltanak egy viselkedést, akkor elkerülhetetlen, hogy jöjjön valaki, aki megpróbál új és egészségesebb egyensúlyt találni.

A történet arra is rámutat, hogy a magunkkal cipelt harag és meg nem bocsátás mennyire megkeserítik az életet, és mennyi fájdalmat okoznak nemcsak a mi, hanem akár az utánunk következő generáció életében is.

Kép

Pál Feri mondta az egyik előadásában, hogy nem lehetséges a családi örökségektől szabadon élni, viszont a családi örökségekkel együtt, azokat elfogadva, lehet szabadon élni. Nem tudjuk a múltat megváltoztatni, sem kitörölni, hiszen a családi örökségek hatással vannak a személyes történetünkre, de szembenézhetünk velük, a nehéz történeteket feldolgozhatjuk, a veszteségeket elgyászolhatjuk, a sérelmeket elengedhetjük, és megszabadulhatunk a belőlük származó szorongástól és félelemtől.
Ha a feldolgozatlan traumák és azok hatásai generációról generációra szállnak, akkor miért ne lehetne a szeretetnek is folytonossága? Miért kellene, hogy megszakadjon ez a lelki folytonosság pusztán azért, mert valaki a nemlétbe távozik tőlünk? Miguel családjának története rávilágít arra, hogy bár néha generációkon keresztül vonszoljuk magunkkal a ki nem mondott fájdalmakat, ha egyszer valaki nagyon szeretett bennünket, ez a védőpajzs a szeretett személy halálával sem tűnik el, inkább elmélyül, és békességet hozhat a szívünkbe. És lendületet adhat az élet nagy kihívásaihoz, amelyekkel szembe kell néznünk. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>