Ha elhagyunk köztéren egy gyerekjátékot, akkor az már azé, aki megtalálta?

Első alkalommal az óvodás kisfiam babakora óta szeretgetett oroszlánja tűnt el. Éppen oviból jöttünk hazafelé, és kiesett a kezéből az utcán. Sajnos nem vettük észre időben, és még este is azt hittem, hogy az óvodában hagyta. Másnapra végigkutattunk érte mindent, és amikor nem lett meg, teleplakátoltuk a környéket a felhívással, hogy segítség, elveszett, szóljon, aki látta!

Pár idős néni szólt is, hogy egy kisgyerek megtalálta, fogta és elvitte.

Nem tudták, ki volt az. A fiam sok-sok estét végigsírt utána – vele szokott elaludni. Amikor rájöttem, hogy már nem lesz meg, végigkutattam az internetet egy ugyanolyan oroszlán után, de hiába. A születésekor kapta ajándékba, már nem gyártották, illetve nem is emlékeztem a márkájára.

Második alkalommal a legkisebb kapott ajándékba születésnapjára a nagymamától egy playmobil sárkányt, amit sajnos sikeresen kicsempészett még aznap a játszótérre a homokozós játékokkal együtt. Tudta, hogy nem vihetné ki, ezért szépen eljátszott vele a kis mászókás várban, a nagymamáék melletti játszón. Az egyetlen gond az volt, hogy ott is hagyta, és csak otthon mondta el, hogy mi a helyzet. Persze szaladás vissza, de a sárkánynak már hűlt helye volt.

Itt is látták, hogy egy kisfiú hazasétált vele, de azt hitték, hogy az övé.

A harmadik alkalom egy közeli tóparton volt nem is olyan régen. Kedvelt kirándulóhely, sok túraútvonal halad arrafelé, és van egy kis játszótér meg egy büfésor a közelben. Kirándulni mentünk, és a nagyfiam táskájára rá volt akasztva a kis plüssrókája, amely már régóta kísérője a kirándulásainknak. Táskáról táskára vándorolt az évek alatt, hiszen a gazdája közben kiskamasszá cseperedett. A kirándulás végén megálltunk meginni egy meleg teát, a kisebbek meg elszaladtak a játszótérre. Majd kellőképpen kiszellőzve és elfáradva hazamentünk. Otthon derült ki, hogy a róka nélkül. Mivel a tó melletti padon még biztosan megvolt, ezért visszarohantunk és elkezdtük keresni. A fiam a játszótéren kérdezősködött, én a büfénél.

Egyszer csak megjelent sírós arccal: „Anya, nem lesz meg, egy kislány elvitte!”.

Feltettem Facebookra, hogy keressük, sokan meg is osztották, de hiába, a róka sem került elő.

Én csak azt nem értem, hogy azok a gyerekek, aki elvitték az oroszlánt, a sárkányt és a rókát, ugye nem voltak egyedül egyik esetben sem. Nem az lep meg, hogy egy kisgyerek megörül a talált játéknak, és szívesen magával is vinné, de hol van mellőle a felnőtt, aki elmagyarázza neki, hogy az nem az övé, és a gazdája biztosan keresni fogja? Vagy csak én vagyok ilyen ódivatú? Mert az én gyerekeim is találtak már mások által elhagyott játékokat, és ők is komolyan lobbiztak azért, hogy hazavihessék azokat, de még soha nem hagytam nekik. Egyszer azért sikerült az egyiknek hazacsempészni egy kisautót, de azonnal vissza is vittük, és napokig kerestem a gazdáját.

Ha úgy érezném, valaki olyan „fogadta örökbe” a játékokat, akinek nagyobb szüksége van rá, azt hiszem, kevésbé háborogna a lelkem, de szinte kizárt, hogy erről lenne szó.

Nem is az elveszett játékok értéke fáj, hiszen a playmobilon kívül még csak újak sem voltak, inkább az eszmei értékük volt jelentős. Sokkal inkább a tudat bánt, hogy ennyire könnyű figyelmen kívül hagyni egy másik ember tulajdonjogát és kötődését egy adott tárgyhoz. Most tényleg azt tanítsam meg a gyerekeimnek, hogy ilyen a világ?