„Gyerekként cukkoltak a cigány fiúk, hogy nem lesz belőlem, csak pap, és igazuk lett” – Dr. Lakatos Péter görögkatolikus atyával beszélgettünk

Amikor először találkoztam vele, egy nyolcadik kerületi gimnáziumban gitáron kísérte roma fiatalok énekét. Látszott, hogy a gimnazistákban nyoma sincs feszengésnek, érzik, Péter atya egy közülük, és nem csak azért, mert a származásuk közös. Fiatalos lezserségét már kissé megkarcolták az elmúlt egy-két évtized küzdelmei, de amikor elneveti magát, most is látni benne azt a csibész kisfiút, aki annak idején Kelet-Magyarország homokdűnéin szaladgált, és egyszer csak megnyugodott egy templomban.

– Te hogy mondod: roma vagy cigány származású vagy?
– A doktorimban ötven oldalon keresztül tárgyaltam ezt a kérdéskört, de abba sem fért bele minden, amit erről gondolok. A magyarországi cigányság hetven százaléka nem beszéli már a cigány nyelvet (romani, romani shib), és sokan kikérik maguknak, ha romának nevezed őket. Amikor cigányul azt mondjuk „roma”(ejsd: romá=romák), egy egészen speciális csoportot értünk alatta: az oláh cigányságot, azokat, akik még beszélik a nyelvet, nem pedig azokat, akiket a külső osztályozás alapján cigánynak gondolnak. Romungróknak vagy magyar cigányoknak hívják azokat, akik már nem beszélik a romani nyelvet. A hazai cigányság kb. tíz százaléka pedig beás cigány, akik a román nyelv egy archaikus változatát beszélik. A három jelentős csoport közös nyelve a magyar!

A különböző csoportok több száz év különbséggel érkeztek a Magyar Királyság, később a Monarchia területére, de mindenkit, aki a rájuk jellemző életmódot élte vagy barna volt a bőre színe, nemzetpolitikailag vagy a korszellemnek megfelelően mindig is ugyanazon etnikumba, nemzetiségbe tartozóként aposztrofálták. Nagyon érdekes kérdés az is, hogy a cigányságon belül hogyan határolódnak el egymástól a különböző csoportok. Nekem például az anyukám annak idején azt mondta, hogy inkább vegyek el egy magyar lányt, mint egy romungrót. Pedig külsőleg egy népnek tűnünk, olykor azonban belül ugyanolyan identitásbeli ellentétek feszülnek köztünk, mint a nagy magyar társadalom és a cigányságnak nevezett közösség között.

De – nekem elhiheted – a mindennapi életükben nem filozofálnak ezen a cigányok: ha egy magyar romának vagy cigánynak nevezi őket, el tudják helyezni a megfelelő kontextusban, már megszokták.

– Hol nőttél fel, milyen volt a gyermekkorod?
– A Nyírségben nőttem fel, Kántorjánosiban, óriási szegénységben. Édesanyám 16 évesen szült engem, negyven évvel ezelőtt sem volt szokás arrafelé a tanulás, bár ennek nemcsak kulturális, hanem ugyanolyan mértékben szociális okai is voltak. Azóta sem változott sokat az oláh cigányság körében a házasodási szokás, azaz hogy szinte rögtön, ahogy egy lány nagylánnyá válik, tizenhárom-tizennégy évesen már eladósorba kerül, és hamarosan férjet keresnek neki. Nagyon zárt közösségben nőttem fel, amit a romani kris vagyis a cigány törvények (szokásvilág, tradicionális kultúrát meghatározó íratlan szabályrendszer – a szerk.) határoznak meg, amelyek – többek között – életformát, viselkedési normát fogalmaznak meg. Nálunk a legnagyobb értéknek a tisztaság számít, egy nő fő feladata pedig az élet továbbadása. Amikor tizennégy-tizenöt-tizenhat évesen két fiatal gyermeket vállal, nem gondolkodik azon, hogy mi lesz két-három év múlva, lesz-e megfelelő egzisztenciájuk a gyermek felneveléséhez, mert a nagyszülők, a család segítségére számítanak. Én úgy szoktam definiálni, hogy a viszonylagos korai házasodási szokások mögött egy kollektivista, többgenerációs családmodell víziója él a fiatalok lelkében és értelmében, amely adott esetben megvalósul, más esetekben viszont a vízió szintjén marad.

Kép

Kép: Lakatos Péter

A legfőbb cél tehát az életet tovább adni, ez az élet kiteljesedésének szimbóluma.

Emiatt egy legitimnek mondható kultúra, szubkultúra(?) áll szemben a többségi társadalom és a geogazdasági rendszer oktatáspolitikájával, amely ebben az életkorban még az iskolában tartaná a gyerekeket. Ennek feloldása sok esetben falakba ütközik, de egyre többen ismerik fel a középút fontosságát is, vagyis azt, hogy miként lehet roma tradíciókat megtartani úgy, hogy közben szakmát, érettségit, diplomát szereznek; röviden: haladnak a korral.

Mi egyébként csak ketten vagyunk testvérek, a ’80-as, ’90-es években már egyre inkább ez volt a trend, nem nagyon vállalnak ma sem ennél több gyereket mifelénk.

– Ehhez képest nemcsak hogy nem házasodtál meg fiatalon, de még egyetemet is végeztél. Miért alakult így az életed?
– Nagyon sok fiatal járt akkoriban nálunk templomba, Zolcsák István atya volt a parókusunk, aki nagyon jó közösséget alakított ki. Volt olyan, hogy harminc ministráns állta körbe az oltárt, és azon ment a vita, ki mit csináljon az oltár mellett, mert nem volt ennyi emberre való kiosztandó feladat. Aztán, ahogy beleértek a gyerekek a házasulandó korba, elmaradoztak, én viszont megmaradtam. Nem csupán a templom szippantott be, hanem inkább a gondolkodásom szippantott el az ottani tradicionális közegből. Nagyon furán néztek rám, amikor elkezdtem középiskolába járni. Nem tartottam a fiúkkal a szokásos tánceseményekre sem: minden héten más családnál gyűlt össze a romák nagylánnyal, nagyfiúval (14-16 éves) rendelkező része, az alkalmak nem titkolt célja volt a fiatalok közötti ismerkedés. Ezeken az alkalmakon szövődtek a szerelmek, amelyek később a tradicionális szöktetés (szerk.: a szerelmes pár ismeretlen helyre távozik, és elhálják a házasságot; az elhálás aktusa szentesíti a frigyet) intézményét eredményezték, ritkább esetben hivatalos esküvőt. Ezekből én teljesen kimaradtam, de nem lettem egyáltalán magába fordulós ember, tagja voltam a folklóregyüttesnek, gitároztam, a focicsapatban fociztam. De mégis különböztem tőlük: felkeltem reggel hatkor, és mentem be az első busszal Mátészalkára, középiskolába hóban-fagyban vagy 40 fokban.

– Te voltál az első falubeli, aki középiskolába ment?
– Volt már előttem két fiú, Zoltán és András. Az újabb generáció képviselőjeként azonban csak én voltam, ezért mondhatni közszereplővé váltam a ’90-es évek elején, én voltam sokáig a „lám lakatospetinek sikerült, ti is meg tudjátok csinálni” ember. Engem követett az unokatestvérem, majd még egy páran a tanulásban, de ez a lelkesedés hamar lecsengett. A szüleimmel is rengeteget kellett harcolnom az elején. Nagyon féltettek, de ma már nagyon büszkék rám. Nem is tudom, mi lett volna velem nélkülük, míg élek, hálás vagyok nekik minden szavukért, tettükért, hiszen általuk vagyok az, aki ma vagyok.

Roma magyar vagyok, egy olyan ember, aki József Attilából érettségizett, de a kedvenc étele az anyja által elkészített tört paszuly bokojival (cigány kenyérrel).

Az egyik legszegényebb étel, amit el lehet képzeli a világon, de a mai napig nem ettem finomabbat, pedig ettem Brüsszelben kacsát, Velencében harcsát, Bécsben rántott húst is. El nem bírom képzelni, hogy miként voltak képesek abban az időben engem iskoláztatni, ruházni, bérletet venni, etetni. Örök hála nekik!   

Kép

Kép: Lakatos Péter

– Egy interjúban mesélted, hogy a parókus atyának kellett kimondania: téged papnak szán az Isten.
– Valóban. Bár szinte minden afelé mutatott, hogy papnak kellene mennem, ő mondta ki ezt, nem én. Igazi visszacsatolás volt ez arról, hogy jó úton járok. Egy alkalommal beszélgettünk a parókián, én érettségi előtt álltam, 11-es voltam. Ő kezdeményezte a beszélgetést: „Peti, nem akarsz teológiára menni?” – kérdezte. Mire én visszakérdezem, hogy „sima hittanárira?” „Nem! Hanem a szemináriumba, kispapnak” – válaszolta. Felkavaró, egyben felemelő érzés volt.

– Nem lett volna elég bátorságod ahhoz, hogy abban a környezetben ezt te mondd ki először?
– Biztos, hogy nem lett volna. Már az is nagy dolog volt, hogy a középiskoláig sikerült eljutni. Igazából, ha István atya nincs, illetve a felső tagozatos osztályfőnököm, Pócsi Bertalanné Zsóka tanár néni, középiskoláig sem jutok el. Ők győzködték az akkor még féltő szüleimet, hogy engedjenek továbbtanulni, mert tehetséges vagyok, ne hagyjanak elkallódni. Azért azt kimondani, hogy pap leszek, az más volt, ahhoz kellett valaki, aki nekem sokat jelent, és ezt ugyanúgy gondolja, mint én. Ez után a beszélgetés után tényleg gyorsan megérett bennem az elhatározás, és amint átadtam magam a hívásnak, már mertem erről beszélni a szüleimnek is. Egész gyerekkoromban azzal cukkoltak a cigányfiúk, hogy magyarnak teszem magam, és hogy nem lesz belőlem csak pap. Innentől kezdve büszkén válaszoltam nekik az utóbbira, hogy „igazatok van”!

– Mai érett fejeddel, némileg távol kerülve attól az életformától, amiben felnőttél, mit gondolsz arról, mennyire jó az, ha egy lány 14 évesen anyává válik?
– Tiszteletben kell tartani egy adott közösség kultúráját, hagyományait, életfelfogását. Kívülről ezt irányítani nagyon nehéz, sőt nem is szabad.

Beleavatkozni ugyanúgy nincs jogunk egy közösség kulturális szokásvilágába, mint ahogy nincs jogunk megmondani egy transzatlanti, nyugati gondolkodású, harmincas évei derekán járó nőnek, hogy szüljön lehetőleg minél hamarabb.

Ha degradálnám a roma közösség ilyen irányú szokásait, akkor a magam létét kérdőjelezném meg, hiszen magam sem lennék, ha édesanyám és édesapám nem szeretik meg egymást akkor, 15 évesen. Nyilvánvaló, hogy ösztönözni, hagyni kell tanulni a roma fiatalokat azzal az üzenettel, hogy őrizzék meg a tisztaságukat, vagyis a tanulás nem jár együtt azzal, hogy elvesztem a szüzességem. Azt gondolom, ennek megértése is egy út lehetne a szocializáció során, de úgy hiszem, ehhez sok-sok időre van még szükség. Sokan közülük egyébként meg tudják fogalmazni, hogy ők nem szeretnének ilyen korán gyermeket vállalni, de akkora a nyomás a közösség részéről, hogy még egy fiúnak is nehéz belőle kilépni, nemhogy egy lánynak, aki közben még gyerek, és szót kell fogadnia a szüleinek. A kilépés minden esetben nagy kockázatot jelent.

A phd-kutatásomhoz készített kérdőívben tettem fel ezt a kérdést az adatközlőknek: „Megbántad-e, hogy fiatalon mentél férjhez/nősültél meg?” 98 százalékuk azt válaszolta, hogy megbánta, mindössze két olyan gyerekes férfi volt, aki azt mondta, hogy nem tenne máshogyan, mint akkor tette. Megfogalmazták, hogy szeretik ők a házastársukat, de mégiscsak jobb lett volna tanulni még egy kicsit, hogy könnyebb legyen az élet. Erre megkérdeztem tőlük, hogy a lányukat férjhez fogják-e adni fiatalon. A válaszok mindegyike az volt, hogy persze, hogyne adnák férjhez, ha szerelmes lesz, nincs mit tenni!  Annyival egészítették ki, hogy mindemellett fontos a tanulás, és a tradíciók megtartása mellett fontos az is, hogy legyen szakmájuk, hogy könnyebben érvényesülhessenek az életben.

Én úgy látom, hogy az oláh cigányság tanulási attitűdjét – a jelentős szociális kérdések mellett – nagymértékben befolyásolja a roma lányok szüzességének már-már túlmisztifikált értéke. Ez olyan központi érték, hogy amint egy lány éretté válik az élet továbbadására, szinte az egyetlen életcéljává a párra találás válik, mert tudja, hogyha nem megy férjhez, a falu a szájára veszi. Ehhez hasonlóan működött a 19. századi paraszti gondolkodás és kultúra.

Kép

Kép: Lakatos Péter

– A szemináriumban nem érezted nagyon különlegesnek magad? Nem mindennap kerül be valaki ilyen hátországból.
– A kisebbségi érzést, a kisebbségi lét lenyomatát nem lehet levetkőzni, inkább azt éreztem, hogy nekem még a többieknél is többet kell dolgoznom. Igen, én a mínusz 200-ról jöttem, van, aki pedig a plusz 50-ről indul, de ez az élet minden területén így van: valaki balatoni nyaralót örököl, más meg egy szívbetegséget.

Mindig csak azt mondom a cigány fiataloknak, hogy a hátrányt le lehet faragni, csak ne higgyék el, hogy képtelenek bármire is.

– Nyilván különösen szíveden viseled a magyar cigányság sorsát.
– A hivatásom megtalálásával azt éreztem, mintha az Isten mondta volna nekem, hogy papként az Ő segítségével tudom szolgálni ezt az ügyet.

– De lehet valaki próféta a saját hazájában?
– Egyre inkább azt tapasztalom, hogy nem. A Martin Luther King-i álmaim mára realitássá szelídültek, inkább annak örülök, hogy a közvetlen környezetemben, a mindennapokban előre tudom mozdítani a dolgokat. A nagy lépésektől várjuk a változást: papként, phd doktorival majd könnyebb lesz, nagyobb lesz a szavaim súlya – de ez nincs így. Isten minden vágyamat teljesítette, mégis sokszor van egyfajta hiányérzetem, mert nem ez lett az, ami a kitörést jelenti, hanem már az egész életemben bennem volt a lényeg: az Istenben való bizalom. Ez egy felismerés, egyben intelem is. Amikor ott voltam mezítlábas cigánygyerekként, nem azon gondolkoztam, hogy ezt hogy fogom tudni a zsebemben lévő pénzből megoldani, hanem az Istenhez fohászkodtam teljes szívvel.

Ma már tudom, nincs nagyobb cél, mint lélekben szegénynek maradni, ami azt jelenti, hogy egyetlenegy dolog biztos: semmi sem biztos, kivéve az Istent!

A jó Istennek van humora, mert napi szinten hány cigánnyal foglalkozom szerinted a budapesti Rózsák terén? Eggyel sem. Igaz, sokat foglalkoztam az elmúlt évtizedben a romani-magyar kétnyelvűség oktatásban betöltött szerepével, illetve fordítok is, jelenleg a Római Misekönyv lovári fordításán dolgozom. Emellett pedig egy új romani–magyar, magyar–romani szótárt munkálatai is nagyon jól haladnak.  

Azon vagyok, hogy minden gyarlóságommal együtt adjak, mindegy, hogy roma vagy nem roma embereknek. Lehet az is egy nemes cél, hogy ez az interjú adjon valamit legalább egy embernek. A segítség nem más, mint maga a szolgálat.