Horváth Eszter, a World Press Photo első díjazottja: „Egy északi-sarki expedíció is karanténos helyzet”

Soha nem nyert még magyar nő a World Press Photo pályázatán. A kíváncsi jegesmedvéket megörökítő fotót Horváth Eszter mínusz 40 fokban készítette az Északi-sarkon. A képnek nem mindennapi története van, mint ahogy annak sem, hogy kerül egy magyar fotós a világ legegzotikusabb helyein zajló expedíciókba.

Horváth Eszter - Kép: National Geographic / Ester Horvath

Néhány nap eltéréssel két magyar nő is nagy fotós elismerésben részesülhetett. Kovács Bea a Sajtófotó Pályázat egyik nagydíját nyerte meg, Horváth Eszter pedig a World Press Photo idei mezőnyében bizonyult a legjobbnak Környezet (egyedi) kategóriában. Esther Horvathként olyan magazinok hasábjain publikálta már fotóit, mint a National Geographic, a New York Times, a Wall Street Journal és a Time magazin.

– Hogy élted meg ezt az elismerést?
– Bombarobbanásként. Mindig ez a díj volt a legnagyobb álmom. Már az is fantasztikus érzés volt, amikor e-mailben megírták, hogy bekerültem a jelöltek közé, vagyis díjazott leszek, és egyáltalán nem is foglalkoztam azzal, hogy vajon hányadik helyen végzett a képem. Amikor a virtuális díjátadó eseményen kiosztották és bemutatták a harmadik, majd a második helyezett képet, és egyik sem az enyém volt, azonnal elkezdtek folyni a könnyeim örömömben, annyira fantasztikus érzés volt.

– Gondolom, amikor nincs éppen járvány, az eredményhirdetés nem egy privát csoportos online hívás keretében történik.
– Ez minden évben egy gyönyörű szép rendezvény, amin még a holland király is ott szokott lenni, és ott nyílik meg World Press Photo kiállítás is. A napokban eszembe jutott, hogy bár szuper lett volna mindezt élőben átélni és megadni a módját, de az online díjátadónak hála most legalább hatvan ember nem repült el Amszterdamba, növelve ezzel a karbonlábnyomát.

– Az elmúlt években elkezdték díjazni a magyar fotósokat a World Pressen. Lehet, hogy Máté Bence sikerei után felkerültünk egy képzeletbeli fotós térképre, és neked így már egy picit könnyebb dolgod volt?
– A zsűri egészen a verseny végéig semmit sem tud a fotográfusról, nem ismerik, melyik képet ki készítette. Most például ugyanaz a fotós két alkategóriában is első díjat kapott, de ez is csak utólag derült ki.

Eddig hétszer nyertek magyarok, de én vagyok az első magyar nő, akit első díjjal jutalmaztak.

– Gondolom, pontosan emlékszel arra a pillanatra, amikor lencsevégre kaptad a jegesmedvéket.
– A fénykép az északi-sarki MOSAIC expedíción készült, ahol én az első három és fél hónapban, tavaly szeptembertől januárig, gondoskodtam a kutatás fotós dokumentálásáról. Ez a kép még nagyon az expedíció elején született, de már éppen mentünk bele a téli éjszakába, ami onnantól kezdve hónapokon át napi 24 órás sötétséget jelentett. Emlékszem, éppen vacsora után voltunk, kimentem a fedélzetre, amikor egyszer csak észrevettük, hogy egy jegesmedvemama és a bocsa közeledik a hajó felé. Ott kíváncsiskodtak és szaglászták a kifeszített elektromos kábelt. Ahogy csak tudtam, siettem előre a hajó orrához, hogy ha úgy lesz, ahogy gondolom, és a medvék a vezetéket követik, akkor ott lencsevégre tudjam kapni őket. Már amikor készítettem a fotókat, főleg, amikor a kis jegesmedvebocs lábra állt, éreztem, hogy ez jelentőségteljes kép lesz.

Kép

Horváth Eszter díjnyertes fotója – Kép: The New York Times / Esther Horvath

Nagyon vártam egy ilyen pillanatra, ahol be tudom mutatni, hogy mi, kutatók csak vendégként vagyunk jelen a jegesmedvék országában.

A kép jól visszaadja az északi sötétséget is, hiszen pontosan csak azt lehet látni, ami a hajó spotlámpájának fényében feltűnik. Talán épp ezért, a kietlen táj és a zászlók miatt, nagyon sok embernek a Holdra szállás jutott eszébe róla.

– Ez még elmesélve is fantasztikusan hangzik. A mínusz negyven fokos hidegben hogy képes az ember fényképezni?
– Fokozatosan tapasztaltam ki, hogyan lesz működőképes. Amikor a jégen dolgoztunk, először felvettem egy vékony kesztyűt, ebbe tettem egy kézmelegítőt, aztán erre ráhúztam még egy vastag síkesztyűt is, de így is annyira lefagyott a kezem a mínusz 40–45 fokban, hogy a könnyeim folytak mindennap. Végül szereztünk egy hatalmas, egymás között csak „kézszaunaként” emlegetett kesztyűt, de ez meg akkora volt, hogy nem tudtam benne megnyomni a fényképezőgép indítógombját. Végül egy vastag ragasztóanyagból kivágott kis köröket ragasztgattam rá tortaszerűen, ezzel magasítva meg a gombot, hogy képeket is tudjak készíteni és a kezemet se veszítsem el.

– Az expedíció tagjai ott vannak még az Északi-sarkkörön, a járvány ideje alatt is?
– Igen, ők vannak most a legnagyobb biztonságban a világon. Annyira érdekes, hogy az expedíció elején teoretikusan beszélgettünk is róla, hogyha valami történne a világban, akkor mi a legjobb helyen vagyunk.

– Hogy lehet kibírni azt, hogy 24 órán keresztül csak a holdat látod, és az egyik nap ugyanolyan, mint a másik?
– Amikor kint voltunk a szabadban, mindig rajtunk volt az arcvédő, a sapka, a sál és még azon a kapucni. Folyamatosan fújt a szél, semmit sem lehetett hallani, és a sötétség miatt még látni is kizárólag azt, ami éppen feltűnik a spotlámpa fényében.

Kép

Kép: Alfred-Wegener-Institute / Esther Horvath

Egy idő után azt vettem észre, hogy az ember a bensejével kezd el figyelni, mert a megszokott hallás és látás hiányában az érzékek máshogy működnek.

– Tulajdonképpen a ti hatalmas hajótok is felfogható karanténként, mert csak egymással érintkezhettetek hónapokig. Van olyan tapasztalat, amit tudsz hasznosítani a mostani helyzetben az ott kialakult rutinból?
– Sokszor eszembe jutott ez a párhuzam. Ahogy most sem nagyon tudjuk, a hét melyik napja van, az Északi-sarkkörön is nehéz volt követni a folyamatos éjszakában, hogy szerda van vagy csütörtök, főleg, hogy szabadnap sem volt soha, és minden egyes napunk ugyanúgy nézett ki. Legtöbbször az ételek típusa üzent az időről: szombatonként mindig főzeléket kaptunk. A koronavírus okozta helyzetben magamat is megkérdeztem, hogy azokat a dolgokat, amiket ott tanultam, most mennyire tudom hasznosítani az életemben. Ha visszagondolok a MOSAIC-ra, ott tényleg minden a természettől, az időjárástól függött, és annyira ki voltunk szolgáltatva ennek a felsőbb erőnek, hogy mindig csak egyetlen egy napra terveztünk előre. Minden este volt egy megbeszélésünk, ahol kiderült a másnapi menetrend, de hogy amit elterveztünk, tényleg megtörténik-e vagy sem, senki nem tudta.

Hiába volt tervünk, ha repedés történt a jégen, és azért küzdöttünk, hogy megmentsünk kutatóeszközöket, vagy jöttek a jegesmedvék, akkor borult minden.

Nagyon érdekes, hogy az agyam teljesen megszokta ezt, és elképzelhetetlen volt, hogy egyáltalán felmerüljön bennem, vagy elgondolkoztasson, hogy vajon mi fog történni két nap múlva. Most az egész világ ebben az állapotban van, szinte mindenki napról napra él. Magamon vizsgálom, hogy amit egy expedíción jól tudtam kezelni, itt is működik-e.

– És hogy érzed, sikerül itt is hasznossá tenned magad?
– Eddig nem vallottam kudarcot, de azért nekem is egyre nehezebb, mert minden készen áll a következő expedíciómra, és csak arra várunk, hogy a járvány végeztével zöld utat kapjunk. Nagyon várom azt is, hogy végre én is publikálhassam a MOSAIC expedíció legnagyobb felfedezését, amit szerencsére éppen sikerült megörökítenem a fényképezőgépemmel. Csak annyit árulhatok el róla egyelőre, hogy olyan dolog történt, amire még mi sem számítottunk.

Kép

Horváth Eszter 

– Gondolom, ilyen embertelen körülmények között inkább férfiak szeretnek dolgozni. Gondoltad volna gyerekként, hogy egyszer arra fognak kiképezni, hogy meg tud védeni magad egy jegesmedvével szemben?

– Gyerekkoromtól elsősorban mindig emberként, nem pedig nőként vagy férfiként láttam magam, ezért nem is éreztem úgy, hogy ezt vagy azt ne érhetném el nő létemre.

A munkámban is nagyon figyelek rá, hogy mindenkit emberként kezeljek, ne úgy, mint nőt vagy férfit. Erőteljesen jellemző az expedíciókon is, hogy aki már oda eljut, és készen áll arra, hogy nyolc-tíz órát a mínusz 45 fokban dolgozzon pihenőnap nélkül, három és fél hónapon keresztül, az teljesen mindegy, hogy milyen nemű. Az adott környezet iránti szerelmet kell éreznie, ez a lényeges.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti