A „peches” tíz százalékban?

Gyermekkoromban mindig fiús anyukaként képzeltem el a későbbi önmagam, nem ijesztett meg, sőt vonzott a gondolat, hogy akár három-négy kisfiú is szaladgálhat majd vadul körülöttem. De ahogy az mostanság sokakkal történni szokott, időközben egy kicsit elvesztem a párra találás, házasságkötés, gyermekvállalás bermudaháromszögében, így az első gyermekem csak most, 35 éves koromban fog előbújni az anyaméh öleléséből.

Ráadásul ő soha egy pillanatra sem hagyott bizonytalanságot sem az orvosokban, sem bennünk a tekintetben, hogy kislány lesz...

Az előzmények tükrében bevallom, a 12. heti genetikai ultrahangvizsgálat után egy kicsit emésztenem kellett az információt, hogy kék helyett rózsaszín túlsúly, kisautó helyett Barbie baba és unikornishadak dominálják majd az otthonunkat. Szerencsére viszonylag hamar sikerült búcsút intenem a fiús anyuka imidzsnek (amelyet szerintem azért találtam ki több mint húsz éve, mert nagyon vagány és különleges akartam lenni), de így is egy kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy ha csak egy pillanatra is, de nem kizárólag öröm töltötte el a szívemet gyermekem érkezésével kapcsolatban. (De persze két korai vetélés után az, hogy egyáltalán eljutottunk a 12. heti genetikai ultrahangig, és ott még mindent rendben is találtak, már önmagában a létező legnagyobb boldogság volt.)

Általában az első trimesztert követően kezdünk el szélesebb körben beszélni a terhességünkről, ez velem sem volt másképp. Ismerősök és ismeretlenek teszik fel ugyanazokat a kérdéseket, és szinte mindenki meg akarja tudakolni, lehet-e már tudni a születendő gyermek nemét. 

Amennyire örültem, hogy az első adandó alkalommal megmutatta magát a kislányunk, annyira meglepett, hogy az embereknek milyen furcsa véleményük van a pocakban lakó dupla x kromoszómásokról. Úgy tűnt, vadidegeneknek és ismerősöknek sem mindegy, hogy egy kislánnyal vagy egy kisfiúval gyarapítom-e a föld népességét.

Néha már-már megcsapott egy olyan érzés, mintha azzal, hogy lányunk lesz, valami rejtélyesen rossz és balszerencsés tíz százalékba kerültem volna, szemben a többi emberrel, akik mind kisfiúkat várnak.

Másokat zavart csak igazán

Hazudnék, ha azt mondanám, ezek a furcsa reakciók a kortársaimtól érkeztek. Úgy tűnik, szüleink generációja ragadt csak le ennél a témánál, számukra ennyire fontos kérdés a biológiai nem. Érdekes, hogy éppen egy olyan nemzedék tagjairól beszélünk, akik annak idején csak a szülőszobán szembesültek vele, kisfiú vagy kislány-e az utód. Így eshetett meg a mi családunkban is, hogy a nagymamám végigimádkozta a húgom születését, hogy ezúttal fiú jöjjön a világra. Úgy tűnik, Mama egy kicsit már el volt késve, ehhez legalább kilenc hónappal korábban kellett volna felkelnie. 

Többnyire fiús szülők kérdezték meg tőlünk többször is a terhességem alatt, persze ők is csak viccnek szánták: „és megtartjátok?”. Sajnos a férjemmel kínunkban csak mosolyogtunk, ahelyett, hogy azonnal faképnél hagytuk volna beszélgetőtársunkat. Ahogy ez a mondat elért az agyamig (a szívemig inkább nem engedtem eljutni), rögtön azt gondoltam, nem véletlenül létezik a szabály a leggyakoribb genetikai rendellenességeket kimutató vérvizsgálatoknál: a terhesség betöltött 12. hetéig senki nem szerezhet tudomást a születendő gyermeke biológiai neméről! Az erről szóló e-mailt kizárólag a második trimeszter első napján küldhetik ki, éppen azért, hogy ez egyetlenegy magzat sorsát se határozhassa meg. (A 12. hétig ugyanis lényegében indok nélkül lehet abortuszt kérni, utána azért már sok szempontból nehezebb az ügy.)

Kép

Kép: Pexels

Érkeztek még a családon belül és a szomszédságból is kétes reakciók a gyermekünk nemére, így egyszer csak azon vettem észre magam, hogy bár elvileg nekem kellett volna egy kicsit megbarátkoznom a lánygyermek gondolatával, teljesen fel voltam háborodva, amikor olyan „biztató” megjegyzéseket kaptam: „előfordul, hogy csak születéskor derül ki, az orvosok tévedtek…” Szent ég! Semmiképp nem szeretném, hogy az orvosom tévedjen, főleg úgy, hogy a mai ultrahangtechnika mellett még én is egyértelműen látom, hogy kislányunk lesz – az az orvos, aki ezt a mi esetünkben benézi, inkább adja vissza a diplomáját. 

Felháborodásomban sok gyerekes ismerősömmel megosztottam a kellemetlen élményeimet, amire válaszul nagyon sok lányos apuka és anyuka hasonló élményekről számolt be.

Kit minősít a furcsa reakció?

Tagja vagyok egy kis létszámú kismamacsoportnak az egyik közösségi oldalon, ahol arról kíváncsiskodtam, érte-e bármilyen atrocitás azokat, akik hozzám hasonlóan kislányt várnak. A legnagyobb meglepetésemre a 250 tagból ötvenen szinte perceken belül reagáltak. Az egyik anyuka elmesélte, hogy amikor bejelentette, kisfia lesz, többen a tudtára adták, milyen szerencsés. Teljes meglepetésében csak annyit válaszolt: „ugyanilyen szerencsésnek érezném magam, ha kislányt várnék”.

Mintaként rajzolódott ki az is, hogy ha egy családban a második gyermek is lány lesz, az ismerősök így vagy úgy, de a sajnálatukat fejezik ki. Többek hallották a „bölcs” mondatot is ebben a helyzetben sóhajok közepette elhangzani: „Nem baj… Majd legközelebb fiú lesz”.

Voltak nők, akik párjuk becsmérléséről is beszámoltak, sok férfit ugyanis leminősítenek azért, mert csak lányt tud „csinálni”, pedig „egy igazi férfi fiút nemz”. Volt, ahol, amikor az ultrahangvizsgálaton kiderült, hogy a második gyermek is fiú lesz, az orvos megjegyezte: apuka nem tud hibázni. Az egyik családban az anyós megdicsérte a vejét, mert kisfia lesz („Ügyes vagy!”), egy másik anyós pedig elmarasztalta az övét („Már megint nem sikerült!”), mert „csak” egy lányt hozott össze. 

Az anyaméhben tartózkodó, egyelőre a külvilág számára teljesen ismeretlen babáról az egyik leginkább értelmezhető információnk a neme. Talán ezért is érdekel ez mindenkit ennyire, talán ezért olyan fontos erről így vagy úgy, de véleményt nyilvánítani.

Ám ezek a reakciók legkevésbé sem annak az emberi lénynek szólnak, aki még éppen csak mozgolódik a pocakunkban, sokkal inkább a reakciót adó múltjának lenyomataiként koppannak elénk a földre.

Információt adnak arról, az illető élete meghatározó nőivel milyen kapcsolatot ápol vagy nem ápol, örömét leli-e abban, hogy nő lehet, esetleg az összes nőtársánál, ezáltal magánál is sokkal különbnek tartja a férfiakat.

Nők, akiknek megvan a véleményük arról, ha kislány jön a világra, pedig ők is kislányként érkeztek. Erre mondja valaki, hogy nem kell szinte a fogantatásunk pillanatától azért küzdenünk, hogy ne hátrányból induljunk!

Egy transznemű nő, akit Petraként neveznek meg, az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala Egyenlő Bánásmódért Felelős Főigazgatóságához fordult, hogy panaszt tegyen a munkáltatója ellen, aki nem engedte meg neki, hogy használhassa a munkahelyi női öltözőt és mosdót – derült ki a Háttér Társaság közleményéből nemrég. Petra transzneműsége nem volt titok a munkaadója előtt: már több éve dolgozott a vállalatnál, amikor coming outolt, vagyis felfedte nemi identitását. Később operációkon is átesett, a változásról munkáltatója is tudott, ezért ennek megfelelően már nem a férfi öltözőt, illetve mosdót, hanem a nőit szerette volna használni.

Petra elmondása szerint többször is jelezte erre vonatkozó igényét a munkáltatójának, de az megtagadta tőle ezt. A munkaadója szavazást is indított a női munkatársak körében, hogy felmérje, szeretnék-e, hogy transznemű kollégájuk ezentúl a női vécét használja. A megkérdezettek többsége ellenezte ezt, így az ügyben nem történt érdemi változás. Petra viszont nem hagyta annyiban a dolgot. Kérésére az alapvető jogok biztosa megvizsgálta az esetet, és azt állapította meg, hogy a munkáltató megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, ugyanis szerinte biztosítania kellett volna transznemű dolgozója számára a nemi identitását figyelembe vevő öltöző- és mellékhelyiség-használatot.

Korábban az Egyenlő Bánásmód Hatóság bírálta el a Petráéhoz hasonló panaszokat. A Hatóság legelőször 2016-ban vont felelősségre egy hazai céget amiatt, mert nem akart alkalmazni egy transznemű személyt a meghirdetett állásra.

Az érintett azt állította, hogy jelentkezésekor már hat éve nőként élt, egy ruhaboltban szeretett volna munkát vállalni, az üzlet vezetője viszont, miután meglátta, hogy az irataiban férfinév szerepel, kijelentette, hogy csak női alkalmazottat keresnek.

Az illető hiába jelezte, hogy ő transznemű nő, állítása szerint a boltvezető kinevette és elutasította emiatt. A Hatóság azt állapította meg, hogy a munkaadó jogellenesen járt el a transznemű pályázóval szemben.

A munkahelyi öltözőhasználat kérdése sem új keletű, 2019-ben ugyanis már tettek erre vonatkozó panaszt a Hivatalnál. Akkor egy Alíz nevű transznemű nő kezdeményezte az eljárást, mivel nem használhatta a női öltözőt, így kénytelen volt a női mosdó egy elkülönített részében ruhát cserélni. A munkáltató viszont hajlandó volt egyezséget kötni, és vállalta, hogy a jövőben biztosítani fogja a cég munkatársainak a választott nemi identitásuknak megfelelő öltözőhasználatot.

A transznemű személyek nemi identitása eltér a születéskori biológiai nemüktől. Míg egyes transzneműek hormonkezeléshez és nemváltó műtétekhez folyamodnak, tehát külsőleg is alkalmazkodnak az identitásukként megélt nemhez, addig mások csupán más neműnek vallják magukat, mint amilyenbe beleszülettek – utóbbiakat férfi testben élő nőknek és női testben élő férfiaknak szokták nevezni. Az a kérdés, hogy ugyanúgy kell-e tekinteni a transznemű nőkre, mint azokra, akik biológiailag nőnek születtek, megosztja a társadalmat. Sokan gondolják úgy, hogy nem, emiatt pedig a nők egy része nem is szívesen vetkőzik nemváltó műtéten átesett személyek előtt. Ugyanakkor amiatt is nehéz erre az ügyre mindenki számára jó megoldást találni, mert ha egy transznemű nő férfi öltözőbe megy, az ott lévő férfiak jöhetnek zavarba az átalakított test látványától.

A Petráéhoz hasonló konfliktusok elkerülése érdekében nyugaton egyre elterjedtebbek lettek a kifejezetten az LMBTQI közösség tagjainak szóló uniszex öltözők és gendersemleges mosdók.

Számos intézményben (pl. a Yale jogi karán), üzletben és munkahelyen alakítottak már ki nemsemleges mellékhelyiséget, több helyen (pl. New York) törvénybe is foglalták az egyszemélyes mosdók nemsemlegessé alakítását, arra hivatkozva, hogy eleget szeretnének tenni a nemek közötti egyenlőség követelményének. Nemrég felröppent a hír, hogy egy ausztrál államban az összes munkahelyen kötelezővé válhatnak a gendersemleges mosdók azzal az indoklással, hogy ezek a munkavállalók jólétét szolgálhatják.

Az ügyet az is bonyolítja, hogy számos szexuális zaklatásról lehet hallani, amelyeknek sok esetben a nemsemleges mosdók, illetve uniszex öltözők adtak teret. Az, hogy valaki születési neméhez képest más neműnek vallja magát, lehetőséget adhat a visszaélésekre. Emiatt nem egyszer történt már molesztálás börtönökben: 2018-ban Angliában egy magát transzneműnek valló férfi arra használta helyzetét, hogy kapcsolatba kerüljön nőkkel, így, miután átszállították őt a női börtönbe, több személyt is zaklatott. A molesztálások az iskola falai között is megtörténhetnek. A gyermekek jogainak védelmével foglalkozó indiai nemzeti bizottság (NCPCR) elnöke nemrég kijelentette, hogy a nemsemleges vécék bevezetése az iskolákban növelheti a szexuális zaklatások és a szexuális visszaélések számát.

Ha a hazai statisztikákat nézzük, kiderül, hogy itthon a transznemű személyek jelentős része azt tapasztalja, hogy hátrányosan megkülönböztetik a munkahelyeken.

A Háttér Társaság 2017-es felmérése rámutat, hogy a transzneműek helyzete rosszabb, mint az LMBTQI közösség többi tagjának, a transznemű válaszadók 43 százalékánál fordult elő, hogy identitása miatt elküldték az állásából, a munkahelyüket legalább egyszer otthagyni kényszerülők aránya is elég nagy, 63 százalék. Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2019-es kutatásából (33.o.) viszont az derül ki, hogy Magyarországon a LGBTI válaszadók 24 százalékát érte diszkrimináció a munka világában a kutatást megelőző 12 hónapban. A transzneműekkel készített interjúkból kitudódik, hogy sokak számára problémát jelent a munkahelyi öltöző- és mosdóhasználat.

Felvetődik a kérdés, hogy Petra esete után szívesen alkalmaz-e a jövőben egy munkáltató transznemű jelentkezőt, miközben, az esetből és a statisztikákból kiindulva, valószínűsíthető a kollégák ellenszenve is.

Az elmúlt hónapokban újabb és újabb hírek érkeztek a lengyel határon felgyülemlett közel-keleti migránsok és a lengyel határőrök összecsapásairól. A bevándorlók több alkalommal megpróbálták átvágni magukat a kerítésen, a lengyelek pedig a behatoló rohamosztagok kiterelésével és a határkerítésük megerősítésével válaszoltak. A BBC adatai szerint csak októberben 17 ezer ember próbált behatolni Lengyelországba. A lengyelek azzal vádolták a belorusz hatóságokat, hogy megfélemlítő eszközökkel szándékosan a határkerítés felé terelik az embereket.

A Der Spiegel német lap adatai szerint novemberben 15 ezer és 20 ezer között volt a fehérorosz fővárosban tartózkodó közel-keleti migránsok száma. A fehérorosz–litván határon szintén több ezer ember próbált átjutni.

A válság elsősorban annak köszönhető, hogy Lukasenka belorusz elnök a migránsokkal próbál bosszút állni és nyomást gyakorolni az Európai Unióra, amely az elmúlt egy évben szankciók sorával sújtotta a kelet-európai országot.

Mi vezetett az EU és Fehéroroszország konfliktusához?

Fehéroroszországban 1994 óta Aljakszandr Rihoravics Lukasenka, egy korábbi körzeti rendőr az elnök. Lukasenka az első és utolsó tiszta demokratikus választás után feloszlatta a parlamentet, kétkamarás nemzetgyűlést hozott létre, és szép lassan egy autoriter rezsimet épített ki az országban. Fehéroroszország szovjet utódállamként nehéz gazdasági helyzetbe került a Szovjetunió széthullását követően. Az elnök népszerűsége elsősorban annak köszönhető, hogy az első éveket követően elindult a lassú gazdasági fejlődés. Ezen a népszerűségen az sem változtatott, hogy tulajdonképpen ellehetetlenítette, hogy leváltsák.

Az első jele az elégedetlenségnek a 2020-as augusztusi választásokat követően mutatkozott, utána tiszta választásokat követelő tüntetések törtek ki az országban, amelyekre korábban nem volt példa. A fehérorosz hatóságok erőszakosan léptek fel a tüntetők ellen, amely következtében az EU szankciókat léptetett életbe fontos belorusz politikai és gazdasági szereplők ellen. Az EU mindig távolságtartóan kezelte Fehéroroszországot, de a tüntetésekben egy esetleges rezsimváltás reményét láthatták. Azonban a demonstrációk nem élvezték a teljes lakosság támogatását, sokan továbbra sem akarják „Európa utolsó diktátorának” leváltását.

Az EU és a fehérorosz kapcsolatok további romlásához vezetett, amikor 2021 májusában a belorusz hatóságok eltérítettek egy Ryanair gépet, amely Athénból Litvániába tartott.

A repülőgépen ott ült Raman Prataszevics ellenzéki aktivista és újságíró. A fehéroroszok leszállították a gépet, letartóztatták Prataszevicset és barátnőjét. Különösen kellemetlenné tette az esetet az Unió számára, hogy a gépen több tucat EU-s állampolgár utazott, így felmerült, hogy a nemzetközi jog alapján tekinthető-e a jogtalan leszállítás a „repülőgép elrablásának”. Az Atlantic amerikai magazin szakértője leírja, hogy Minszk azt állította, fenyegetést kaptak egy palesztin terrorszervezettől, hogy robbantásra készülnek egy repülőn, azonban az állítólagos bombafenyegetés 24 perccel azután érkezett, hogy szóltak a Ryanair pilótájának, hogy szálljon le. A repülő utasait a két aktivistán kívül több órás késéssel tovább engedték. Az ügy hatására az EU újabb szankciókat jelentett be, és megtiltotta, hogy a fehérorosz repülőgépek berepüljenek az EU-országok légterébe.

Kép

Kép: Flickr / Kancelaria Premiera

Lukasenka bosszúja

A fehérorosz elnök válasza a szankciókra az volt, hogy elkezdte megkönnyíteni a közel-keleti országok lakói számára, hogy „turistavízummal” Minszkbe jöjjenek. A BBC októberben leírta, hogy a litvánok már tavasszal észrevették, hogy a fehéroroszok elkezdték megkönnyíteni az utat Európa felé. A brit televízió által meginterjúvolt szíriai kurdok például elmondták, hogy tudnak Lukasenka és az EU közötti konfliktusról, és hogy az elnök „megnyitotta a határt.” Valószínűleg a sok ezer érkező arra számított, hogy 2015-höz hasonlóan Németország ismét megnyitja Európa kapuit. Azonban megérkezve mind a litván, mind pedig a lengyel határon határkerítésekbe és határvédelembe ütköztek. A BBC leírása szerint a migránsok beutazását a belorusz hatóságok segítették, és lehetővé tették, hogy közvetlen járatokon kapjanak helyet.

Az út ára 5 ezer dollár volt a szállodával, a repülőjeggyel és az érvényes vízummal együtt, amely olcsóbb, mint embercsempészek segítségével érkezni a mediterrán és potenciálisan halálos útvonalon.

Az emberek, akik Bagdadból és más közel-keleti városokból Minszkbe utaztak, arra számítottak, hogy előbb-utóbb Németországba juthatnak. Azonban a novemberi határösszecsapásokat követően nyilvánvalóvá vált, hogy Fehéroroszországon át nem lesz egyszerű bejutni az EU-ba. Több csoport november végén a hazatérés mellett döntött. Közben az Európai Unió újabb szankciókat vetett ki Fehéroroszországra, amelyek többek között azokat a hoteleket és utazási társaságokat sújtották, amelyek segítették a migránsokat Európába jutni.

Veszélyes játszmák

Fehéroroszország egyetlen jelentős szövetségese Európában Oroszország, amely az Uniót vádolja a válság kialakulásáért, és még azt is felvetette, hogy az EU fizessen Minszknek a válság megoldásáért. Azonban az EU döntése, hogy újabb szankciókat vessen ki, azt jelzi, hogy nem kíván engedni Minszk zsarolásának. Németország az EU-t a lengyelekkel való szolidaritásra szólította fel a kérdésben, és kijelentette, hogy nem fogad be senkit Fehéroroszországon keresztül. Kérdés, hogy az új német kormány vajon ugyanezen az állásponton lesz-e.

Az EU azzal a dilemmával találja szembe magát, hogy ha most is a 2015-ös álláspontot venné fel, akkor ezzel engedne Lukasenka zsarolásának. Több politikus kifejezte, hogy empátiát érez a fehérorosz állam által becsapott emberekkel, de meg kell védeni az EU határait. Az emberi jogi szervezetek némi nyomást próbáltak helyezni az európai országok vezetőire. A Human Rights Watch kijelentette, hogy mind a fehéroroszok, mind pedig a lengyelek megsértették az emberi jogokat, és hogy az EU-s jog alapján kötelessége lenne a lengyeleknek beengedni a migránsokat, hogy azok menedékjogot kérhessenek. Lengyelország kijelentette, hogy fenntartja a jogot, hogy megvédje a határait.

A lengyelek határuk megerősítését tervezik a fehérorosz szakaszon levő határkerítést egy több mint öt méteres acélfalra cserélik, ami várhatóan jövőre készül el.

A határon december elején csend honolt. A fehéroroszok több csoportot is hazarepítettek, és várhatóan ez a sors vár a többiekre is, hacsak Lukasenka nem akar további szankciókat. Azonban ez valószínűleg nem fogja csökkenteni a világ válságterületein élő csoportok vágyát, hogy földön, vízen vagy levegőben, de valahogy eljussanak Európába a jobb élet reményében.

A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője.

A Nagy János plébánossal készült videó itt tekinthető meg:

A kalkulátor segít megbecsülni, hogy milyen támogatásra jogosult egy-egy család, illetve ez mennyi pénzt jelent számukra - közölte Novák Katalin.

A politikus felidézte, hogy a kormányzat az elmúlt évtizedben számos, a családokat segítő intézkedést fogadott el. A többi között, ilyen a babaváró támogatás, a csok, a hitelelengedés, vagy az otthonfelújítási támogatás - sorolta.

Mivel mára nehéz eligazodni a sokféle támogatás között, ezérért döntöttek úgy, hogy elindítják a családtámogatási kalkulátort - tette hozzá.

A webes felületen - folytatta - néhány, az alapvető életkörülményekre vonatkozó adatot kell megadni. Például, hogy házasságban élnek-e, van-e gyermekük, ha van akkor mennyi idős, illetve ha több van, ők mennyi idősek. A kalkulátor pedig, ezek alapján megadja a segítséget a családtámogatások igényléséhez.

Hozzáfűzte: abban bízik, hogy a családtámogatási kalkulátornak köszönhetően érthetőbbé válik a családtámogatások összetett magyarországi rendszere.

„A támogatásokat igénybe is tudják venni és ennek köszönhetően még jobb körülmények között tudják nevelni gyermekeiket, vagy várni a megszülető kisbabát” - fogalmazott a videonyilatkozatban Novák Katalin.

A bejegyzésből az is kiderül, hogy a kalkulátor a https://uj.csalad.hu/kalkulator/ webcímen érhető el.

Erzsébet-napra jött ki a nyomdából a Vibók Ildikóval közös, BeszÉLJ! című különleges kötetük. Mit jelent önnek ez a dátum?

Nagy ajándék volt az élettől, hogy november 19-én jelent meg a könyv: Erzsébetnek hívták azt a dédnagymamámat, akit deportáltak. Én őt már nem ismerhettem, három évvel azelőtt meghalt, hogy megszülettem, de édesapámmal nagyon szoros kapcsolatuk volt. Ő személy szerint nem szerepel a könyvben, de a cselekmény egy-egy mozzanata az ő életéből származik.

A közreadott elbeszélés sűrű szövete azoknak az életutaknak, amelyekkel társadalomkutatóként foglalkozott. Miért pont ifjúsági regényként formálta meg a deportált felvidéki magyarok történetét?

A doktori kutatásom a második világháborút követő deportálások és a kényszermunka emlékezetével foglalkozott. 2008 és 2012 között számos interjút készítettem olyan, a Párkány és Dunaszerdahely között fekvő régióban élő emberekkel, akik legalább ötévesek voltak a deportálásokkor, így vannak saját emlékeik az akkori eseményekről. Nem arra voltam kíváncsi, hogy pontosan mi történt, hiszen nem vagyok történész. Sokkal inkább az érdekelt, hogyan maradt meg ez a trauma az emlékezetben, hogyan tudják ezt az emberek szavakba önteni, mi az, amit ebben hangsúlyoznak.

Vajon ők a hősök? Az áldozatok? Azok, akik mindig túljárnak a rendszer eszén? Vagy éppen azok, akiket mindig bántott a rendszer, és ez örökre így is marad, hiszen a rendszer a rossz?

A doktorrá avatásom után állást kaptam Bécsben, és volt egy posztdoktori projektem, amely az identitásváltással és az elbeszélt identitással foglalkozott, de folyamatosan bennem volt, hogy nekem ezzel a tudással vissza kellene mennem oda, ahonnan ezt elhoztam. De erről – a Beneš-dekrétumok máig élő hatásáról – nem lehet akármilyen módon beszélni, hiszen rendkívül érzékeny téma. Sok gondolkodás után végül úgy döntöttem, ifjúsági regényként szeretném elmesélni a nagymamám és még sokak történetét. A Nyilas Misiről olvasó kiskamasz korosztály már fogja érteni ezt a könyvet, rajtuk keresztül próbáltunk visszafelé, az őket megelőző generációkra hatni.

A kötet nem önsegítő könyv, mégis a saját és a családtörténetünkre vonatkozó kérdéseket tartalmaz az egyes fejezetek végén. Mit céloznak ezek a kérdések?

Nagyon fontos, hogy beszéljünk azokról a – sokszor rejtett – mintákról, amelyek meghatározzák a családjaink életét. A második világháború végére például sok család elvesztette vagy testileg-lelkileg betegen kapta vissza a férfi tagjait. Akkoriban a nőknek nagyon erősnek kellett lenniük. A zűrzavaros politikai környezetben, megszorító intézkedések, padláslesöprések, kitelepítések között megtanulták, hogy nem szabad bízni a rendszerben, és meg kell találni a kiskapukat, hogy túléljenek. Ezeket a stratégiákat magunk is éltetjük, amikor nem jelentjük be a dolgozóinkat, vagy amikor arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy bátran csaljanak az előrejutásukért. Ez azt jelenti, hogy megtaláljuk ugyan az útjainkat, de senkiben sem tudunk megbízni. Hosszú távon ez nagyon káros, mert a szervezetünk folyamatosan adrenalint termel, stresszelünk, és ez a nyomás előbb-utóbb valamilyen fizikai panaszban fog testet ölteni. Nem biztos, hogy ugyanolyan nehézségeket élünk meg, mint a nagy- vagy a dédszüleink, de a szervezetünk reagálhat úgy, mint az övék, és nem fogjuk érteni ennek az okát. Ezért is fontos, hogy beszéljünk. Persze van olyan, hogy már nem tudunk kérdezni, de nincs is mindig szükségünk a szavakra.

Előfordul, hogy a cselekvéseken keresztül kommunikált minták sokkal árulkodóbbak.

Egy-egy rituáléból vagy annak hiányából sok mindenre következtethetünk a családtörténetünkben, de egy-egy rokonunk (szenvedély)betegsége is támpont lehet. Az is nagy segítség, ha a saját partnerünkkel vagy a gyermekeinkkel elővesszük ezeket a kérdéseket. Már ezzel sokat tettünk magunkért és az utánunk jövőkért.

Kép

Kitelepített magyarok, útban Csehszlovákiából - Kép: Fortepan / Csorba Dániel

Önnek mikor vált fontossá, hogy a saját gyökereivel foglalkozzon?

Tizennyolc évesen azt gondoltam, mindenképpen külföldre kell költöznöm. Szűknek éreztem a közeget, amelyben felnőttem, és úgy láttam, az, amit otthon kaptam, hátráltat abban, hogy az legyek, aki lenni akarok. Egészen Hollandiáig mentem, ott kezdtem egyetemre járni. Nem értettem, miért ilyen erős az a késztetés bennem, hogy el innen. Hosszú utat kellett megtennem ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire hiányoznak azok az értékek és közösségek, amelyekben gyermekkoromban részem volt Perbetén. Jártunk templomba, volt színjátszókörünk, akikkel minden március 15-én vagy karácsonykor ugyanannak a közönségnek játszottunk – és rájöttem arra, amit a szakirodalom is mond, hogy nem fog tudni jól érvényesülni az, aki kiszakad a megtartó közegéből, és nem képes magának hasonlót kiépíteni. Ezért kezdtem el a saját otthoni közösségem traumáival foglalkozni. Amikor megszülettek a lányaim, úgy éreztem, muszáj, hogy megtanulják azokat a népdalokat, ringatókat, amelyeket én is hallottam gyerekként. A kétmilliós osztrák fővárosban összesen egyetlen húszfős magyar nyelvű óvodai csoport van, a kisebbik lányom jelenleg is odajár. Biztos vagyok abban, hogy gazdagabbá teszem őket, ha két anyanyelvük lesz. Ez nem automatikus: sokan gondolják úgy, hogy csak akkor jó magyarok, ha nem tanulják meg a többségi nyelvet, én viszont mást tapasztaltam meg az európai körutamon. A nagy- és dédszüleim is megtanultak egy szerencsétlen helyzetben szlovákul – nem süppedtek bele az áldozatszerepbe, hanem adaptálódtak, mert hosszú távon ez szolgálta a javukat.

A BeszÉLJ!-ben kiemelt szerepe van a különböző nemzetiségű nők összefogásának: ők közösen pusztítják el a Politika nevű sárkányt, amely éket akart közéjük verni. Van-e jelentősége annak, hogy abban a sorsfordító jelenetben nincsenek ott a férfiak?

Ha nem is tudatosan, de mindannyian egymást támogató női közösségeket alakítunk ki – ilyen lehet akár egy ovis WhatsApp-csoport is. A könyvvel kapcsolatban a történelmi kontextusról tudni kell, hogy sok esetben a férfiakat kényszermunkára kötelezték, a nők pedig otthon maradhattak a kisebb gyerekekkel.

Ők tartották össze a családot, szervezték a hétköznapi életet.

Nekik kellett levelezni az otthoniakkal, gondoskodni a távolból is a segítség nélkül maradt öregekről. Amikor a csehországi régióban már fellendülőben volt az ipar, Szlovákiában pedig szó szerint éheztek az emberek, akkor a deportáltak küldtek haza például gyerekcipőt, mert akkoriban ilyeneket egyszerűen nem lehetett ott kapni. A szendvicsgenerációnak kellett mindenkiről gondoskodnia. Ezt ott, azokban a helyzetekben csak egymással és a helyi csehekkel, németekkel szövetkezve tudták megcsinálni – nem engedhették meg maguknak, hogy gyűlöljék a szomszédot. Sok interjúból kitűnt, hogy a túléléshez el kellett pusztítani azt az ideológiát, amely a németeket és a magyarokat is kitaszította, és a cseheket is kiszolgáltatott helyzetbe sodorta: ők kaptak egy gazdaságot, és azt sem tudták, mit kell vele kezdeni.

Nagy kérdés, mi a megfelelő médiuma a kényes kérdések tematizálásának. Ön civil kurátora a háborús erőszakot túlélt nők Budapestre tervezett emlékművének. Hogy látja, mennyire alkalmas arra egy emlékmű, hogy megnyissa ezeket az el nem mondott történeteket?

Ez nemcsak egy emlékmű, hanem egy komplex projekt: az elhallgatva.hu oldalra bárki feltöltheti a saját történetét, amelyet tudományos célokra használnak fel. A csapatban történészek, muzeológusok mellett újságírók is vannak, akik magyarul és angolul is kommunikálják magát a folyamatot: amiről eddig nem volt szabad beszélni, arról most beszélünk, és láthatóvá is tesszük. A háború lezárulta után szobrokat emeltek a hősöknek, külön emlékhelyük volt a temetőkben azoknak, akik nem tértek vissza a harcokból. A nők tapasztalatairól viszont sosem beszéltünk. Itt a nőkön keresztül azoknak a gyerekeknek is emléket állítunk, akik vagy ebből az erőszakból születtek, vagy világra sem jöhettek, és azoknak is, akik később meg sem foganhattak, mert a rettenetes körülmények között elvégzett abortuszok számos lányt és asszonyt terméketlenné tettek. Ezeknek a tapasztalásoknak eddig nem volt helye a magyar emlékezéskultúrában. Ha lesz ennek egy fizikai megvalósulása, akkor akár a legkisebbek is rákérdezhetnek: minek az emlékműve ez? Akkor elkezdődhet a párbeszéd: igen, van olyan, hogy az emberek nagyon gonoszak egymással, és fegyvert ragadnak, és olyankor nemcsak a katonák halnak meg, hanem ez a gonoszság, a gyűlölet mindenkire fog hatni, többek között a gyerekekre és a nőkre is.

Fontos, hogy fejet tudjunk hajtani az előtt a fájdalom előtt, amelyről generációkon át nem volt szabad beszélni, és elismerni, hogy ez szörnyű és igazságtalan volt.

Ez valahol elégtétel azoknak a nőknek is, akiknek máig nem szabad beszélni arról, hogy nekik borzalmas a házasságuk, és nem léphetnek ki belőle. Ha ők megérzik, hogy igenis lehet erről beszélni, első lépésként akár csak a szomszédasszonynak, már felszakad valami abból a nagy fájdalomból, amit addig magukban hordoztak.

A biztató példák és lehetőségek

Tudták, hogy a Napból egy óra alatt több energia éri el a Földet, mint amennyit az emberiség egy egész évben felhasznál? Hallottak a zöldacélról, amelyet a Volvo autógyár 2021-től használ az acél előállításából származó szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére? És – hogy hazai vizekre evezzünk – a gumiabroncs-őrleményből készült Gumibitumenről, amely a MOL és a Pannon Egyetem több éves kutatómunkájának eredményeként jött létre? Vannak még hasonló jó híreink: az ugyancsak magyar Compocity csapata szagmentes okoskukát tervezett, amely a termőföldbe visszajuttatható humusszá alakítja a beledobott növényi hulladékot.

Platio néven pedig már létezik energiát termelő és tároló magyar okostérkő is, amelyből egy négyzetméter gyártásához 400 PET-palackot használnak fel.

Ha már PET-palackok: dicséretes kezdeményezés, hogy az olasz GreenRail társaság már a vasúti talpfákat is gumiból és PET-palackőrleményből gyártja beton helyett. Így a rezgés és a zaj mellett a fenntartási költségek is csökkennek, sőt a rendszer az elhaladó vonatok súlyát felhasználva áramot is termel, miközben kilométerenként 35 tonna hulladéktól szabadítja meg a bolygót. A CityTree nevű német fejlesztésű mohafal pedig a városok levegőjét hivatott tisztítani: kiszűri a nitrogén-oxidot és a szén-dioxidot, megköti a szállópor 82 százalékát. Ezek a padként is funkcionáló utcabútorok szépek, vandálbiztosak, hűtik a levegőt, a mohafal hatása körülbelül 275 városi fáénak felel meg. Úgyhogy van bőven kreativitás körülöttünk, amely révén a környezetünk fellélegezhet, tudtuk meg az Expón.

Helyzetjelentés és megoldási lehetőségek

Van is miből fellélegeznie: a kiállítás jórészt diákkorú látogatói döbbenten szembesültek az elmúlt bő másfél évtized klímaváltozásból eredő katasztrófáival. Az amerikai hurrikánokkal és erdőtüzekkel, az afrikai aszállyal és sáskajárással, a grönlandi olvadással, vagy – hogy közelebb jöjjünk – az európai viharokkal, akár a szicíliai tornádóval. Így, összegyűjtve nem mutatnak túl reményteljes képet. Hát még, ha hozzávesszük a pusztító árvizek vagy épp a kiszáradó folyók, az eltűnő évszakok és szigetek, a szavannává váló őserdők és a terméketlen földek kockázatát. Ha nem teszünk aktívan a változásért, veszélybe kerülhet a kávé, a tea, a banán, a narancs – és az ezeket termelő fejlődő országokban az emberek megélhetése is. A kiállítás persze nem csak riogatott, sőt: sok hasznos tanáccsal szolgált.

Magyarországon percenként 3 ezer PET-palackot használunk el, az emberiség ugyanennyi idő alatt egymillió darabot vásárol belőle. Ez évente közel 500 milliárd palackot jelent.

Európában egy ember naponta akár fél kilogramm műanyaghulladékot termel, amelynek kevesebb, mint a fele hasznosul újra. A mikroműanyagok minden felszíni vízben kimutathatók. Ha már víz: Magyarországon egy lakos napi 100–110 liter vizet használ átlagosan, ez úgy jön ki, hogy egy autómosás 150, egy mosógépi mosás 120, egy kádban fürdés 100–120, egy zuhanyzás 40–60 liter víz felhasználásával jár. Úgyhogy van mit visszafognunk a műanyag- és vízfelhasználásunkon, miközben érdemes a vízre nem veszélyes tisztítószereket – ecetet, szódabikarbónát – használnunk. A használt olajat pedig nem szabad a lefolyóba önteni, inkább adjuk le egy benzinkúton, ahol azért gyűjtik, hogy tisztítás után bioetanol készüljön belőle. Jó volt hallani, ahogy az Expón a fiatalok többsége a fenti témákról beszélgetett.

Kép

Kép: dr. Szász Adrián

Függőleges erdő, fitoplankton és a bálnák ürüléke

Ahogy a fák is beszélgetnek egymással, éreznek és emlékeznek Peter Wohlleben német erdész A fák titkos élete című könyve szerint. Vajon miről diskurálnak mostanság? Arról, hogy a csendre vágyó emberek erdőfürdőzni járnak közéjük, hogy belélegezzék olajaikat, s csökkenjen a stresszhormonjaik szintje? Vagy arról, hogy a városokba is visszakívánják őket, olyannyira, hogy Milánóban már egy modern lakóépület is épült Il Bosco Verticale, vagyis a Függőleges Erdő néven? Mintegy 20 ezer négyzetméternyi zöldfelülettel, 730 fával, 5 ezer cserjével, 11 ezer talajtakaró növénnyel és – 400 lakással. Netán arról, hogy az óceánok még náluk, azaz az erdőknél is több szén-dioxidot nyelnek el? Ez már egy másik, a vizek élővilágát érintő kérdéshez vezet át, ahogy az Expón is átsétáltunk egyik tematikus „szigetről” a másikra. A vizes szigeten megismerhettük a fitoplankton nevű apró lényeket, amelyek az általunk belélegzett levegő felét produkálják. Őket a bálnák vasban gazdag ürüléke táplálja, a bálnák pusztulása ellen pedig a hajók sebességkorlátozásával tehetünk, hiszen, ha a vízi járművek sebessége 10 csomóra csökken, a bálnákkal való ütközésük rizikója is rögtön 80–90 százalékkal visszaesik – és még kevesebb üzemanyag is fogy.

Minden mindennel összefügg.

Mesélt az Expó a jövő fenntartható városáról, amelyben a régi épületek újrahasznosítása felülírja az újak építését, és panorámás tetőkertek szolgálhatják a lazítást. A jövő építéséhez jó levonni a múlt tanulságait: az első sétálóutca 1929-ben a németországi Essenben jött létre, s az autók elől lezárt sétálóövezetek közül még soha egyet sem adtak vissza később az autóforgalomnak, miután ezek nemcsak tisztább levegőt, de a családoknak nagyobb biztonságot, a helyi kiskereskedelemnek is fellendülést hoztak. A kiállítás felidézett régi szakmákat, és azok klasszikus szerszámait: a fiatalok megtudhatták, mi az a kaptafa, a szakajtó, a nyomódúc, a rádli, a mozsár, a kenderfésű, a vályogvető vagy a sikattyú. Jött a kontraszt is: a fenntarthatóságot szolgáló mesterséges intelligencia, amely a szemét szétválogatását vagy a mezőgazdaságot segítheti előre programozott szerkezeteivel. Kiváltva a veszélyes, nehéz, monoton vagy aránytalanul drága munkát. A szláv eredetű robot szó jelentése szolgamunka, a mai értelmében először Karel Čapek cseh író használta 1921-ben a R.U.R. című drámájában. Robotok nélkül ma már elképzelhetetlen például a járműgyártás.

Legyen új hőskép!

Volt, aki a Planet 21-en találkozott először a körforgásos gazdaság modelljével vagy a racionális élelmiszergazdálkodás fogalmával – amelyet, ha követne az emberiség, a ma születő gyermekek életében megállhatna a szén-dioxid-kibocsátás növekedése.

Ha már élelmiszer: jó tudni, hogy a lencse, a brokkoli, a spárga, a zab, a magyar halászlé vagy éppen a tökfőzelék is superfood. Vagy azt, hogy egy átlagos háztartás hulladékának körülbelül a harmada élelem, amely a hulladéklerakókban nem bomlik le rendesen (így káros metán szabadul fel). Az egészséges életmódon, a sportolás legideálisabb formáin – séta, futás, torna, kültéri fitnesz, úszás – keresztül gyorsan vissza is jutunk a vízhez mint lételemhez, és mint természeti erőhöz. Ahhoz például, hogy a városokba több park és kevesebb aszfalt kellene az utcák vízszállító képességének növeléséhez. Pesten 1780-ban létesült az első modernkori csatorna, s ma Budapest csatornahálózatának hossza 6401 kilométer. Ha letennénk a csöveket egy vonalba, Kanada, India, Zambia vagy épp Tanzánia határáig jutnánk mellettük sétálva.

A „sétát” idézettel nyitottuk, azzal is zárjuk. Reméljük, az Expón részt vett diákok is olvasták és a szívükbe zárták Demján Sándor üzletember szavait, aki ezt állította magáról: „hétéves koromtól kezdve a serdülőkorom befejeztéig körülbelül napi 14 órát olvastam”. Hozzátéve, hogy a könyv és az olvasás kreatívvá tesz, ez volt a sikerei záloga is. Az, hogy már egészen fiatalon el kellett képzelnie, hogyan néz ki egy piramis, sőt kialakultak hősképei.

Nos, reméljük, a jövő generációjának hősképe egy sokat olvasó, a fenntartható környezetért tenni akaró, a bolygóját féltő felelős felnőtt lesz.

Mert ha állandóan én lököm, megszokja, hogy a kisujját sem kell mozdítania, valaki mindig segít. Már az óvodában problémái lesznek a beilleszkedéssel, hiszen ott lesz tizenkét másik gyerek is a csoportban, nem tudnak folyton vele foglalkozni. Az ott szerzett érzelmi sérüléseket pedig viszi tovább az iskolába. Gimnazistaként is képtelen lesz megírni a házi feladatát egyedül, mindig ott kell majd ülni mellette. Nem lesz képes kiállni a maga igazáért, amikor csúfolják vagy félrelökik, hiszen megszokta, hogy anya, apa mindig megvédi, úgyhogy újabb lelki sérüléseket szerez. Az ilyen, emocionálisan traumatizált gyerekeket pedig legalább húszéves korukig ölben ringatva kell altatni esténként, és lehet, hogy életük végéig az ágyba fognak pisilni.

Úgy kell majd szegény srácot kézen fogva elkísérni az érettségiig, ahol, ha nem bénítja meg teljesen a stressz, talán átcsúszik egy kettessel.

Az egyetem eszünkbe se jusson: halálunkig mamahotelben ragad, őszülő hajjal is a gyerekszobájába kéri majd a kakaót reggelente, csak mert én túl lágyszívű voltam, és képtelen voltam önállóságra nevelni! 
Viszont ha nem lököm, mondván, hogy a múltkor megmutattam kisfiam, így kell, csináld csak, akkor azt tanulja meg, hogy soha, senkire se számíthat az életben, mert az első lökésből származó lendület sajnos nem tart örökké. Már az óvodában az ellenséget fogja látni mindenkiben, képtelen lesz bárkivel is barátságot kötni, vagy akár csak kölcsönadni a játékait. Épp ezért nem is fogják befogadni semmilyen közösségbe, ami miatt csak nőni fog az emberek felé irányuló bizalmatlansága. Ennek köszönhetően egész életében sekélyes kapcsolatai lesznek, ahol csak kihasználja a többieket, mert úgy gondolja, azok is csak kihasználnák őt. Képtelen lesz a kölcsönös bizalmon alapuló, egészséges párkapcsolatra, de még a legegyszerűbb munkakapcsolatokra is.

A kiszámítható, kedves lányok ezért rendre el fogják hagyni, csak hozzá hasonló, érzelmileg sérült nőkkel jár majd, akikkel kölcsönösen bántják egymást, hiszen ők már gyerekkorukban ezt szokták meg, nekik ez az ismerős.

A főnökei rendre megszüntetik a szerződését, hiszen állandó hangulatingadozásai már-már elviselhetetlenek lesznek a környezete számára. A sikertelen élete miatt érzett fájdalmat pedig alkohollal tompítja, és májnagyobbodás következtében hal meg negyvenévesen, csak mert én lusta voltam lökni azt az átkozott hintát! 
Végül újra elmagyaráztam a fiamnak, hogyan tudja hajtani magát. Meg is próbálta, de sajnos nem nagyon ment neki, úgyhogy mögé álltam, és úgy löktem, hogy észre se vette. Elképesztően boldog volt, mert azt hitte, magától csinálja. 
Így két legyet üthettem egy csapásra: önállósodott is a fiam, de közben azt is érezte, hogy mögötte állok. Mint amikor a biciklit tolják hátulról, mégis úgy érzi az ember, hogy ő maga vezeti. És ennek az élménynek köszönhetően egy idő után magától is megy neki. Mert bíztak benne, de nem hagyták egyedül. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Hat évvel ezelőtt nyitottad meg éttermedet a Liszt Ferenc téren, amelynek jelszavai: gondoskodás, törődés, szeretet. Mondhatjuk, hogy ezzel régi álmod vált valóra?

Egyáltalán nem terveztem éttermet nyitni, az egész egy görbe estének köszönhető: a hajdani Best of zenekarommal gyakran léptünk fel egy kis kocsmában, és az ottani üzletvezető folyton kérdezgette, miért nem csinálok már egy éttermet. Erre én minden alkalommal azt feleltem, hogy azért, mert nem értek hozzá. Az említett koncert és jó néhány fröccs után mégis olyannyira elmerültünk az étteremtémában, hogy reggelre kész volt a teljes üzleti terv.

Minden hétköznap hajnali fél ötkor kelsz, reggeli műsort vezetsz Sebestyén Balázs és Vadon Jani mellett a Rádió 1-nél. Utána mit szoktál csinálni?

Adás után megbeszéljük a másnapi műsortervet, aztán mindenki megy a maga dolgára. Én például benézek az éttermembe, ügyeket intézek, és van, hogy este ismét az étteremben kötök ki.

Otthon te sütsz-főzöl a családnak?

Igen, én vagyok otthon a konyhatündér. Örömmel tölt el, ha alkothatok, és az is, ha mások tíz perc alatt felfalják, amit elébük teszek. A párom, Judith – vagy, ahogy én hívom: Béka – is jól főz, de nem igazán szeret, és ezzel nekem az égvilágon semmi gondom nincs. Nagyon hiszek abban, hogy fel kell osztani egymás között az otthoni feladatokat, mert az a berendezkedés, amely 10-20 évvel ezelőtt még működött, vagyis, hogy az apuka elment dolgozni, hazajött és meccset nézett, az anyuka meg otthon gürizett egész nap, ma kivitelezhetetlen. Ha otthon vagyok, szívesen viszem a gyerekeimet edzésre, bevásárolok, megfőzök, elmosogatok.

Ahhoz mindig ragaszkodom, hogy a vacsorát együtt, a gyermekeinkkel költsük el, és teljesen egyetértek apósommal, amikor azt mondja: „Az asztal tartja össze a családot”.

Habár néha szomorúan konstatálom, hogy az együtt evés manapság kiveszőben van, csakúgy, mint sok más jó dolog.

Mikre gondolsz?

Például arra, hogy már nem foglalkozunk úgy az ünnepekkel, mint 20-30 évvel ezelőtt. A karácsony sokaknál – tisztelet a kivételeknek – kötelezően teljesítendő projekt lett, és ahelyett, hogy eltöprengenénk azon, minek örülne a másik, rendelünk valamit hasraütésszerűen az interneten. A nő-férfi szerepek körül is óriási viták vannak, ahogy az előbb már érintettük. Szerintem attól, hogy egy férfi mosogat vagy főz, egyáltalán nem lesz kevésbé férfi, s attól, hogy egy nő jó cégvezető, és több pénzt keres, mint a férje, nem lesz kevésbé nő. Ha Béka nálam magasabbra törne szakmailag és anyagilag, őszintén boldog lennék, és megélném az ő sikerét férfiként, emberként is.

Kép

Kép: Rákóczi Feri

És szerinted hagyná még neked, hogy kinyisd előtte az ajtót?

Persze. Én igenis ki fogom nyitni a nők előtt az ajtót, és nem azért, mert azt feltételezem róluk, hogy képtelenek maguktól lenyomni a kilincset. Ezzel én nem megsértem, hanem megtisztelem őket.

Felnézek rájuk, mert szépek, mert okosak, mert gyerekeket hoznak a világra.

A gyerekekkel melyikőtök a szigorúbb?

Lehet, hogy én. Panna épp a kamaszkorát éli, vannak olyan dolgok, amelyekben keményebb vagyok, mint Béka. Nem engedtem meg nekik például, hogy fent legyenek közösségi oldalakon, nem játszhatnak bizonyos videójátékokkal, és azt sem szeretem, ha csak azért kivételeznek velük – pozitív értelemben – mert én vagyok az apjuk. Ugyanis így az rögzülne beléjük, hogy bármerre mennek a világban, nekik minden eleve jár. A párommal azt valljuk, hogy ők azért születtek mellénk, hogy egyengessük az útjukat a tisztesség és a becsület mentén, valamint, hogy számos dolgot megmutassunk nekik a világból. Aztán ők majd eldöntik, amikor idősebbek lesznek, hogy mi a legszimpatikusabb nekik abból, amit eléjük tártunk.

Még egy kicsit a rádiózásra visszatérve: a szakmát Békéscsabán kezdted, aztán fokozatosan lépkedtél egyre feljebb a ranglétrán a Rádió Bridge-től a Class FM-en és a Danubiuson át a Rádió 1-ig. Lehet ezt a hivatást úgy is jól csinálni, hogy az ember kihagy néhány lépcsőfokot? Úgy értem, elég lehet a műsorvezetőséghez, ha valakinek jó a dumája, a humora, tájékozott a világ dolgairól és jól improvizál?

Őszinte leszek: egyáltalán nem tudom, mi kell ma, ahhoz, hogy egy rádióhoz bekerülj, de nem is nagyon látok-hallok olyan srácokat – szakmai berkeken kívül –, akikre azt tudnám mondani, hogy na, belőle vagy belőle jó műsorvezető lehetne.

Mit szólnál egy olyan világhoz, amelyben mesterséges intelligenciát alkalmaznának műsorszerkesztésre, hírolvasásra és vágási feladatok ellátására?

Azt, hogy én nem akarok ilyen világban élni.

Sem rádiósként, sem vendéglátósként. Irtóznék attól, hogy világító szemmel pislogó robotpincérek szolgáljanak ki. Magam is használom a technikát, de ha átesünk a ló túloldalára, az az emberi kapcsolatok rovására mehet.

Közelednek az ünnepek, így adódik a kérdés: hogyan zajlik nálatok a karácsony?

Hat éve kialakult nálunk egyfajta hagyomány december 24-ére: bőségesen megreggelizünk, pihenünk, majd elkészítem ebédre mindannyiunk nagy kedvencét, a fokhagymás-olívás spagettit. A szentestét az összes rokonnal együtt anyósoméknál töltjük. Idén tokaji aszúban áztatott libamáj terrine-t tervezek előételnek. Másnap jön hozzánk a nővérem, átmegyünk anyukámhoz, aki szintén Velencén él, hozzánk nagyon közel. Itt is lesz minden, mi szem-szájnak ingere: sült pulyka, kacsa, töltött káposzta, halászlé.

Kép

Kép: Rákóczi Feri

Van különösen emlékezetes karácsonyi élményed a gyerekkorodból?

Meg fogsz lepődni: nincsen!

Az apukám nem nagyon tudott velünk, gyerekekkel mit kezdeni, ami talán abból fakadt, hogy ő maga nem ismerte az édesapját, mert korán meghalt.

Nagyon szeretett bennünket, rengeteget dolgozott, és mindent megadott nekünk, ugyanakkor elég kevés közös élményről van emlékem vele. A karácsonyt mindig úgy éltem meg, hogy jó, jó, kapunk ajándékot, meg minden, de nemigen beszélgettünk az asztalnál. Ezt a hiányt próbálom most kompenzálni azzal, hogy minőségi időt töltök a gyermekeimmel.

Ha egy nap úgy ébrednél, hogy elveszítenéd az éttermedet és a rádiós munkádat, hogyan reagálnál?

Ha összedőlne a világ, megölelném a családomat, és azt mondanám, hogy kezdjünk valami újba. Talán szerényebben élnénk, de élnénk. A kétkezi munkától sem ijedek meg – amikor Szegeden laktam, vagonkirakodásból éltem.  A legtöbben hajszolják a vagyont, s közben nem veszik észre, hogy elmennek a saját életük mellett. Tény, hogy fontos a pénz, de én nem akarok 15 év múlva úgy ülni a párom mellett, hogy ledaráltunk egy életet, megvan mindenünk, de nem értünk rá megismerni egymást. Éppen ezért tudatosan igyekszünk néha félretenni a sóvárgásainkat egy nagyobb autó vagy egy vidéki ház iránt. Majd lesz minden, ha lennie kell. Addig is kirándulunk, nagyokat játszunk és beszélgetünk négyesben.

Kié a cici?

Az elefánt ormánya nagyon sok mindenre jó: lehet vele füvet tépdesni, gyümölcsöt szedni, zuhanyozni vagy porfürdőt venni, különféle tárgyakat felemelni vagy hajigálni, viaskodni vagy barátságosan „kezet fogni” – az elefánt még az ivóvizet is az ormányába szívja fel, és onnét fröcsköli a szájába. Egy dolgot nem lehet vele csinálni: szopni. Az elefántborjú kurta kis ormányát félrehajtva, a szájával cumizza a tejet anyja emlőjéből, amely nem a hátsó lábai közt található, mint a tehén tőgye, hanem a mellkasán, mint az emberé. Arun az első napokban időnként féltékenyen bedugdosta az ormányát Angele hóna alatt, miközben öccse szopott, sőt, még az is előfordult, hogy megpróbálta eltolni a kicsit az anyja mellől, és kettejük közé furakodni, de Angele éles trombitálással rendre utasította. Ettől eltekintve igazán jó testvérnek mondható: kezdettől fogva kedvesen tapogatta ormányával kistestvérét, akivel most már egyre jobban lehet játszani is.

Kép

Kép: Bagosi Zoltán

Családi fürdőzés

A kicsi ugyanis, aki a közönség szavazatai alapján a Samu nevet kapta, egyre bátrabban bocsátkozik újabb kalandokba. Már ismerkedik a szilárd táplálékkal is, és játékos birkózásával szinte már kifárasztja bátyját. Szeret pancsolni a medencében is, melybe azért a biztonság kedvéért még csak kis vizet töltenek a gondozók – Arun nagy bánatára, akinek számára a tavaly nyár legszebb pillanatai voltak a nagy fürdőzések az apjával.

Az öttonnás elefántbika úgy hancúrozott fiával a medencében, mint egy gyerek, hol teljesen alábukva, hogy csak az ormánya emelkedett légzőpipaként a felszínre, hol felszívva a vizet, és bő sugárban zuhanyként fecskendezve mindkettejük (sőt, ha Angele is velük tartott éppen, akkor hármójuk) fejére.

Most pedig se nagy víz, se apa, hiszen amíg Samu ilyen kicsike, addig Assam, a bika külön lakosztályban tölti a napjait.

Játék apával

Emberi szemmel talán nehezen érthető, miért kell az apát elválasztani a családtól, ám a természetben az elefántbikák nem élnek együtt a csordával, hanem magányosan barangolnak, és csak a párzási időszakban keresik fel a teheneket, akik nőivarú rokonaikkal és borjaikkal alkotnak közösséget. A budapesti állatkert szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen jó kapcsolat jött létre apa és fia között: egyáltalán nem törvényszerű, hogy az állatkerti elefántbikákat összeeresztik a borjaikkal. Assam azonban valósággal mintaapának mondható: látható örömmel, emellett nagy gonddal és türelemmel játszik a fiával, elnézően hátrálva, ha csemetéje homlokával nekifeszül a térdének, és megpróbálja eltolni hegyomlásnyi apukáját. De mivel az elefántbika arra azért nincs beprogramozva, hogy egy alig mázsás kis vakarcs szaladgáljon a lábai között, hát akár véletlenül is kárt tehetne a kicsiben, ezért ahogy előzőleg Arun, most Samu is másfél éves koráig csak a rácsos kapun át ismerkedhet az apjával.

Agyarán szólva

Három és fél éves korára Arun súlya megközelíti az egy tonnát, és már kezd kiserkenni az agyara is, bár ha az apjára üt, akkor látványos agyarakkal ő sem fog büszkélkedni majd. Míg ugyanis az afrikai elefántok közt a tehenek is agyart viselnek, addig az ázsiaiaknál a bikák sem mindig. Állatkertben az agyar hiánya inkább előnynek mondható, még ha az agyaras bikák mutatósabbak is. A budapesti állatkert előző elefántbikája, Arun – akinek emlékére a most cseperedő ifjú bika is a nevét kapta –, jókora agyarakkal rendelkezett, ám fogászati kezelése sok bonyodalommal járt. Így talán nem is baj, hogy Assam nélkülözi ezt a harci díszt – bár valójában neki is, sőt Angele-nek, a tehénnek is van agyara, csak olyan apró, hogy nem látszik ki a szájából, legföljebb akkor, ha felemelt ormánnyal szedegeti a szénát a mennyezetre akasztott kosárból.

Kép

Kép: Vörös Eszter

Elefántiskola

A szénát az elefántok azért kapják a mennyezetre akasztva, hogy elfoglalják magukat a kosárból való kiszedegetésével, így nem unatkoznak. További előny, hogy a kosárból annyit szednek ki, amennyit épp elfogyasztanak, így a maradékot nem tapossák szét, vagy potyogtatják tele trágyával – hiszen napi 100-150 kg takarmány elfogyasztása komoly mennyiségű trágya termelésével jár.

További unaloműzőként gondozóik mindennap gyakorlatoznak is az elefántokkal, akik egy-egy almáért cserébe szívesen végrehajtják a feladatokat.

Rendszeresen eljátsszák velük az állatorvosi vizsgálat mozzanatait is, a fogak és a lábak vizsgálatától egészen a vérvételig. Samu, a kiselefánt még alig született meg, és máris iskolába jár – de ahhoz még sokat kell nőnie, hogy ő is elérje a szénát a mennyezeten logó kosárban. 

Az ázsiai elefánt agyara inkább csak harci dísz és párbajfegyver, az afrikaié viszont evőeszköz is, hiszen a száraz szavannán gyakran a baobabfák kérgét kell megcsapolnia, lehántania vele. Ezért nemcsak a bikának, hanem a tehénnek is szüksége van rá. 

A közhiedelem szerint az elefánt dübörgő léptekkel jár, ez azonban nem igaz. Lábujjainak csak a hegye érinti a talajt, mögötte pedig nagy zsírpárna helyezkedik el, erre lép, így szinte semmi hangot nem ad.

Az elefántok kommunikációjukhoz felhasználnak az emberi érzékeléstartománynál jóval mélyebb, ún. infrahangokat, valamint a talaj rezgéseit is. Így akár kilométerekről is tudnak üzeneteket küldeni egymásnak.

Az elefánt növényevő, de nem kérődző, nincs összetett gyomra, emésztése ezért nem túl hatékony. Ürülékében rengeteg félig emésztett növényi rost marad, ezért nagyon értékes trágya. Az emésztőrendszerén áthaladt magvak könnyebben kicsíráznak, így részt vesz számos növény terjesztésében.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>