Az áldozatok mellé állni kötelesség – sorsok a számok mögött

Miközben a Magyarországon elkövetett bűncselekményekről és a hazai közbiztonságról keresgélek adatokat, egyre csak azokra az emberekre gondolok, akikkel összesodort az élet. A nőre, akitől a 9-es buszon lopták el a nyugdíját, a férfira, aki elaludt a villamoson, és a mobilja helyett csak egy üres üveget talált a kezében. A fiatalra, akit biztonsági őrök vertek össze a szórakozóhely előtt, a lányra, akit 14 évesen megerőszakoltak, a prostituáltra, akit az ügyfele fojtogatott, a rendőr pedig nem vett komolyan, a beginázott lányra, aki nem tudja, hogyan került haza, a bulizóra, akinek olyan drogot adott a díler, amibe majdnem belehalt. A szociális munkás szavaira, amikor arról beszélt, hogyan menekítenek nőket az erőszakos „párjuk” elől védett házakba, a nyomozó tekintetére, amikor elmondta, hogy testvérpárt is kellett már kiszabadítaniuk a szexuális ragadozó szülők karmai közül.  Szita Bence nagybátyjának meggyötört hangjára, amelynek hatására bennem is összetört a lélek pályakezdő szerkesztőként, és elfogytak a könnyeim.  

A sok áldozatra és túlélőre, akiknek hangot akarok adni, és akiknek a nevében úgy érzem, hogy nekem is meg kell szólalnom. 

Nézem a színes infógrafikákat, a bűn megannyi távolságtartó megnevezési formáját, és közben érzem a beléjük fojtott érzelmeket. A „csalás” az Excelben csak egy rubrika, de én hallom azoknak a szitkozódását, akik azért spóroltak, hogy egy vágyott tárgyat megrendeljenek, de csak üres dobozokat kaptak, és érzem azoknak a nagyszülőknek a kétségbeesését, akikkel elhitették, hogy balesetet szenvedett valaki, akit a világon mindennél jobban szeretnek. Látom a járdaszélen üldögélő, magába roskadt lányt, aki megvette élete első autóját, de már nincs ott, ahol hagyta. Érzem a megerőszakoltak rettegését, amikor még nem tudnak a fájdalomra és megalázottságra gondolni, csak arra, hogy talán az elkövető szaga az utolsó, amit magukba szívhatnak az életben, és meglehet, hogy esélyt sem kapnak arra, hogy valaha is beszéljenek arról, mit tettek velük. Látom magam előtt azoknak a könnyeit, akiket átvertek, azoknak a lila foltjait, akiket megvertek, a szúrt sebeket, zúzódásokat, a bizonytalanságot, amíg eljut az ember odáig, hogy feljelentést tesz. És érzem a gyerekek félelmét is, akiknek végig kell nézniük, ahogy az anyjuk az asztal alatt próbál menedéket találni a kapcsolati erőszak elől. 

Amikor ezeket a sorokat írom, a barátnőmre gondolok, aki nemrég adott mélyen megrendítő választ arra az egyszerű kérdésre, hogy „Hogy vagy?”. „Elég nehéz hónapon vagyok túl.” – felelte. És azt hittem, arról fog majd mesélni, hogy megint nyakába szakadt a munka, alig tud pihenni, de ehelyett elmondta, hogyan fajult el a (volt) barátjával a veszekedésük odáig, hogy tele lett zúzódásokkal, a szája felrepedt, hogy azóta rémálmai vannak, és egy tanúsítványa arról, hogy poszttraumás stressz szindrómája van.   

És annyi minden van még a betűk és számok mögött. Például az ő félelme és fájdalma is statisztikai adattá tömörül. Meg a másik undorító reakciója, hogy ő provokálta az egészet.  

Meg az én könnyeim, hogy találkoztam a sráccal, de olyan rendesnek tűnt, hogy nem vettem észre, hogy nem tudtam megvédeni, hogy nem is gondoltam arra, hogy tartsa távol magát tőle, hiszen pont olyannak tűnt, akinek örül az ember, ha a barátnőjével randizik. Tíz éve írok bűnökről és bűnösökről, és még mindig arcon rúg, amikor szemtől szembe találkozom a szenvedéssel, mert ezt nem lehet megszokni, erőt meríteni belőle viszont fontos az áldozatokért és túlélőkért folytatott harchoz.  

De van még más is a statisztika mögött. A kihallgatást végző nyomozó emberi hozzáállása. Az ügyvéd biztatása, hogy mindent meg fog tenni az igazságért. És ott van még sajnos a kognitív torzításba kapaszkodás is, az áldozathibáztató kommentek sokasága arról, „ha észrevette volna a jeleket”, „ha jobban választ”, „ha nem ment volna oda”, „ha nem azt a ruhát veszi fel”. Az a sokféle okoskodó „ha”.  Meg ott a fogalomtorzítás is: „ha nem csalja meg, nem hagyja el, akkor ő szerelemféltésből nem tette volna azt”. Szerelemféltés… na, persze. Szóösszetétel, amelynek se a „szerelemhez” se a „féltéshez” nincs köze. 

Nekünk, a társadalomnak a „haval” a „lennével” és a „volnával” nincs dolgunk, csak azzal, hogy az áldozatok és az igazság mellé álljunk életükben és haláluk után is.  

Ne hibáztassuk a szenvedőket, ne gyártsunk a nyomozók helyett elméleteket, és ne hozzunk a bíróság helyett ítéleteket! Csak legyünk ott. Legyünk ott, amikor mindenki elfordítja a fejét, és hívjunk segítséget a bajba jutottakhoz, ha egyedül kevesek vagyunk! Járjunk nyitott szemmel, és ne csukjuk be akkor se, ha úgy alakul, hogy olyat látunk, amit nem akarunk! Ne kapaszkodjunk a „csak”-ba! „Mit van úgy oda, CSAK egy kicsit ráijesztettek, más rosszabbul jár”. Az gondolja így, aki nem tudja, hogy a fenyegető helyzetben milyen nagy a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a kontrollvesztés, amikor az a néhány perc, amíg nem tudod, mi lesz a vége, óráknak tűnik, a szerzett lelki sebek pedig egy életre veled maradnak.  

Lássuk meg az áldozatok és a túlélők sorsát a hírfolyamban, és álljunk melléjük, amikor szükségük van ránk! Mert mindig van a környezetünkben valaki, akinek szüksége van ránk. 

Hová fordulhatunk, ha baj van? 

Az éjjel-nappal ingyenesen hívható Áldozatsegítő Vonal 2011 óta a 06 (80) 225-225-ös telefonszám, amelyen tájékozódhatunk az áldozatsegítő szolgáltatásokról. 

A bántalmazottak kérhetnek segítséget az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálattól (OKIT) is a nap 24 órájában ingyen hívható telefonszámon: 06 (80) 20-55-20.