Egy átlagos nő egy hónapban 1000-2000 forintot költ higiéniai termékekre. Ez egy átlagember számára nem tűnhet soknak, de egy mélyszegénységben élőnek igenis az. Éppen ezért vannak, akik betét helyett zoknit, tampon helyett pedig akár gombócba tekert zsebkendőt használnak. Egyes lányok családjában maga a menstruáció is tabutémának számít. Gyakran teljesen váratlanul éri őket az első vérzés és az ezzel járó testi-lelki változások, s nehezen beszélnek arról, hogy higiéniás termékekre is szükségük van. A különböző kényszermegoldások kitalálása mellett komoly pszichés terhet jelent számukra a nőiségük megélése.

Szerencsére hazánkban működnek olyan szervezetek és csoportosulások, amelyek célja, hogy segítsék azokat, akik nem részesülnek felvilágosításban, illetve, hogy ledöntsék a tabutéma körüli falakat. Azon fáradoznak, hogy az emberek elkezdjenek beszélni a menstruációs szegénységről – akár családjaikban, akár társaságban.

A Magyar Vöröskereszt #lánybólnővé iskolai programja

A Magyar Vöröskereszt #lánybólnővé elnevezésű iskolai programjával, megyei szervezetek bevonásával küzd a menstruációs szegénység felszámolásáért. A program két pillérre épül: az egyik az iskolai hiányzások csökkentése eszközhiány (intimbetét, tampon) miatt, valamint a felvilágosítás.

A felvilágosító beszélgetések a testi fejlődés, a higiénia és a menstruáció témaköreit érintik főként.

„Ezeken az órákon alkalmuk nyílik a lányoknak arra, hogy az őket foglalkoztató problémákat átbeszéljék, és feltegyék azokat a kérdéseket, amelyeket otthon az édesanyjuknak nem tudnak feltenni. A fizikai szükségletek mellett az is célja a programnak, hogy a nővé válás büszkén vállalható legyen a kamaszoknak” – mondja Váradi Mariann, a #lánybólnővé program koordinátora.

A Magyar Vöröskereszt 2019-ben 4350 lánynak és nőnek juttatott ingyen intimhigiéniás termékeket. Nemcsak az ország legszegényebb régióiban volt szükség erre a segítségre, hanem Budapest több kerületéből is érkezett jelzés a szakemberek felé.

A FoodNotBombs Budapest a hajléktalan és a mélyszegénységben élő lányoknak, nőknek segít

A FoodNotBombs Budapest három évvel ezelőtt indított kampányt a menstruációs szegénység visszaszorítása érdekében. Szerették volna felnyitni az emberek szemét, hogy ez a probléma valós, igenis létezik.

Mint mondják, Magyarországon a hajléktalan nők a menstruációs szegénység célcsoportjának tekinthetők, s mivel a megfelelő higiéniai termékek nem állnak rendelkezésükre, zsebkendőkkel, rongyokkal, újságpapírral vészelik át a nehéz napokat, ám így sokkal nagyobb a fertőzésveszély kockázata.

„A kapott higiéniai adományokat eleinte bizonytalanul fogadták a hölgyek, és egyesével kellett velük beszélnünk, hogy ne érezzék magukat kellemetlenül, de azóta bátrabban jönnek hozzánk, és számítanak arra, hogy biztosítjuk nekik a betéteket és törlőkendőket. Nagyon hálásak, és többen mesélik, hogy máshol nem tudnak e termékekhez hozzájutni” – árulta el Eszter a Food Not Bombs Budapest egyik szervezője, aki szerint segítene, ha a menstruációs szegénység nálunk is az edukáció része lenne, illetve, ha az egészségügyi betéteteket az iskolák biztosítanák a lányok számára, mint például Új-Zélandon.

Egy táskányi törődés – #nemluxustaska

A #nemluxustaska adománygyűjtő mozgalom célja, hogy a szegénységben élő nőknek olyan adománycsomagokat gyűjtsön, amelyek számukra nélkülözhetetlen eszközökből és intim higiéniás termékekből állnak. A szervezők arra kérik az adományozókat, hogy egy meglévő, már nem használt, de jó állapotban lévő táskába helyezzék el azokat a termékeket, amelyek a rászoruló nők részére sajnos luxusnak minősülnek (tampon, intimbetét, fogkefe, dezodor, törlőkendő stb.). Az összegyűjtött táskákat a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével juttatják el a rászoruló nőknek és lányoknak.

„Olyan nőknek szeretnénk adni ezeket a táskákat, akik nehéz anyagi körülmények között élnek, illetve hajléktalanná váltak, de természetesen ebben a helyzetben is szeretnék megőrizni a méltóságukat és nőiségüket. Ami számunkra természetes, nekik sokszor elérhetetlen.

Amikor azon gondolkodunk, hogy milyen márkájú egészségügyi betétet vegyünk a drogériában, eszünkbe sem jut, hogy akinek nincs fürdőszobája, nem a márkák között válogat.

Azt kell átgondolniuk, hogy élelmiszert vagy higiéniás terméket vegyenek-e” – mondja Cserta Alexandra, a kampány egyik ötletgazdája.

Hazai helyzet

Az Európai Unióban jelenleg Magyarországon terheli a legmagasabb áfakulcs a menstruációs termékeket. Ez azért elkeserítő, mert becslések szerint hazánkban minden negyedik (!) nő számára problémát jelent a menstruációs higiéniai eszközök megvásárlása. A szakemberek és szociális munkások szerint a megoldás az lenne, ha a legszegényebb rétegek számára ingyen hozzáférhetővé tennék ezeket a termékeket, vagy a társadalombiztosítás fedezné azok költségeit.

Ahhoz, hogy a fiatal lányok családi körben, édesanyjukkal is fesztelenül tudjanak beszélni erről a témáról, szükség lenne családgondozásra, vagy legalábbis a szülői készségek erősítésére. Érdemes lenne továbbá feloldani a menstruációval kapcsolatos szégyenérzetet, ami nyilván nem megy egyik napról a másikra, és a tananyagot is célszerű volna úgy alakítani, hogy minden korosztály a maga fejlettségi szintjének megfelelő szexuális/biológiai felvilágosítást kapja.

Olyan beszélgetésekre is érdemes volna sort keríteni, ahol fiúk és lányok együtt beszélgetnek a témáról, hiszen, ha nem is közvetlenül, de a fiúkat is érinti ez a téma, később partnerként és apaként.

Külföldi minták

Indiában 2019 óta zajlik együttműködés a CommonGoal és a Wash United civil szervezet között. Ennek keretében készült el a Menstrual Hygiene Management (MHM) Education Guide című anyag, mely egyfajta útmutatót ad a tanárok, szociális munkások és futballedzők kezébe arra vonatkozóan, hogy hogyan kezeljék a menstruációs szegénység következtében felmerülő problémákat, illetve hogyan tudják ezt a tabuk által övezett témát érinteni a lányokkal való foglalkozás során.

A londoni parlamentben már napirenden volt a menstruációs szegénység témája, a skót parlament tavaly novemberben ingyenessé tette a menstruációs termékeket. Kenyában, Kanadában eltörölték a női higiéniai termékek általános forgalmi adóját, Írországban pedig sosem volt ÁFA rajtuk. Talán hasonló intézkedésekkel Magyarországon is elindulhatna valami…

A 2019-es Oscar-gálán a témát feldolgozó indiai rövidfilm, a Period. End of Sentence. nyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó aranyszobrot. Itt tekinthető meg angol nyelven:

Kopfstein-László Bálint Ciklus című díjnyertes rövidfilmje foglalkozik az aggasztó és akár súlyos egészségügyi károkat okozó jelenséggel.

Alacsony termetem miatt úgysem láttam volna semmit, úgyhogy drónnal repültem a tömeg fölé. Több kilométer távolságból irányítható gépem volt, tudtam navigálni otthonról, ki se kellett hozzá mozdulnom. Máig nem értem, hogyan vehette észre olyan messziről az aprócska, mindössze húsz centis gépet, hiszen az ugráló, üvöltöző tömeg kellős közepén állt. Egyenesen a kamerába, azon át pedig a szemembe nézett, és ezt mondta: hagyd azt a drónt, úgyis találkozunk nemsokára, mert ma este nálad vacsorázom. 
Miután sietve kikapcsoltam a gépet, mintha egy másik lakásban ültem volna. Pedig ugyanott voltam, csak hirtelen zavarni kezdett mindaz, ami addig természetes volt. Elsőként a barátoknak hazudott haverjaimat kergettem ki a nappalimból. Mi van Zákeus, jön a te kis szent emberkéd, és rögtön nem vagyunk jók neked, kérdezte az egyikük gúnyosan. Ha holnap már nem lenne semmim, és hajléktalanként kéregetnék a házad előtt, akkor is szóba állnál velem, kérdeztem vissza. Ez elég jó módszernek bizonyult, mert rögtön lelépett magától, ahogyan az ismeretlen csaj is egyből magához tért, és kipattant az ágyamból, amikor mondtam neki, hogy itt nemsokára szegény, kisemmizett emberek fognak sorban állni az ajtó előtt. 

A tárgyaimhoz viszont sokkal jobban ragaszkodtam, mint az emberekhez, és ez mindent elárul az akkori helyzetemről.

Fizikai fájdalmat okozott már a gondolat is, hogy például a tévét vagy az autómat eladjam, és az abból befolyó pénzt ne forgassam vissza valamelyik üzletembe. Összegeken, bevételeken, százalékokon, kamatos kamatokon agyaltam már húsz éve minden nap, nem tudtam csak úgy, egyik percről a másikra kilépni ebből. Tépelődtem, rágtam a körmömet, jöttem-mentem a cuccaim között, elsőre meg se hallottam, hogy csengetnek. 
Leült az asztalhoz a tanítványaival, és látszólag semmiségekről kérdezgettek. Mi van velem, hogyan érzem magamat, hogy telik a napom. Eleinte nem értettem, miért esik ez annyira jól, hiszen semmibe sem kerül valakit megkérdezni a napjáról. Aztán rájöttem, hogy évek óta nem beszélgettem senkivel, akit igazán érdekelt volna, hogy én személy szerint, minden érdektől, tulajdontól és következménytől függetlenül hogy vagyok. És akkor kiszakadt belőlem az a bizonyos mondat, pedig nem kérdezték, és éreztem, hogy nem is várják el.
A vagyonom felét a szegényeknek, és akit megkárosítottam, annak négyszer annyit vissza. Teljesen magamtól mondtam ezt, láttam is, hogy a tanítványai meglepődtek. Jézus viszont a legkevésbé sem. Ma üdvösség köszöntött erre a házra, ennyit mondott, és ezzel a múlt minden súlyát levette a vállamról.
Már ott helyben tárcsázni kezdtem a számokat a jegyzetfüzetemből, nehogy később meggondoljam magam. Sorra jöttek a károsultak, én meg pakoltam ki a széfből a pénzt. A legtöbbjük ott maradt vacsorázni is, megtelt a ház ünneplő, jókedvű emberekkel. Ettünk, ittunk, megosztottuk egymással a történeteinket. Egy ponton még Jézus is táncra perdült a tanítványaival. Azóta se voltam ennél jobb buliban...

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Tényleg ez az, amire szükségem van? Ki az, akinek erre van szüksége? Kinek az érdeke? Kivel alkotunk tulajdonképpen egy csapatot? Az élet melyik területén, és kik felé kell fejlesztenem a bizalmamat és a kommunikációmat? Mennyire lehet és kell kívülről, hatalmi szóval fejleszteni egy közösséget, milyen eszközökkel, és milyen áron?

Én vagyok az ár?

Megannyi kérdés, amelyek sokunk fejében megfordulnak, amikor céges tréningen veszünk részt, és arra kapunk meghívást, hogy még ma és ott váltsunk gondolkozásmódot. Amikor azt érzékeljük, hogy a jelenlévő tizenhárom főből öt valóban küzd és dolgozik, mert elhiszi, hogy „annyit vehetünk ki a közösből, amennyit belerakunk” (vagy mások annyit vesznek ki, amennyit mi belerakunk?), hat munkatárs viszont látványosan húzódozik, kettő pedig nem vesz részt semmiben, csak kínosan feszeng, és várja, hogy véget érjen a megpróbáltatás. Amikor esetleg kínossá, sőt kiszolgáltatottá válik a helyzet, mert a céges érdek átlátszóvá (stílusosan szólva transzparenssé) teszi az embereket egymás és a tréner (vagyis áttételesen a munkáltató) felé.

A céges csapatépítés munkajogi szempontból egy szürke zóna, némileg tisztázatlan státuszú tevékenység.

Ha például ezen idő alatt éri valamelyik résztvevőt baleset, szinte kibogozhatatlan jogi értelemben, hogy munkahelyi balesetnek minősül-e az esemény. A céges rendezvény elvileg a munkaidő-keretbe illeszthető tevékenységként működhetne csak, gyakorlatilag viszont általában a munkaidőn túl van, sőt, sok estben több napos elvonulással jár. Egy, a munkával szorosan nem összefüggő elfoglaltságra jogi értelemben természetesen nem lehet kötelezni a dolgozót – ugyanakkor a kötelezésen kívül léteznek más nyomásgyakorló technikák is, és számos munkáltató annyira hatékony teljesítménynövelő eszköznek tartja a tréninget, hogy a munka részének tekinti. Sok cég egyszerűen szakmai képzésként hirdeti meg a csapatépítő tréninget, és még a képzés árának megfizetésére is kötelezheti a dolgozót, ha az önhibájából nem vesz részt rajta. A munkavállaló részéről a pihenős, bulizós igény is megjelenik, és ez mindjárt létre is hozza az első érdekellentétet a tevékenység célját illetően.

A cég elkötelezettséget, kötelék kialakítását, a képzettség növelését várja, a dolgozók pedig pihenni és feltöltődni szeretnének. A „Cég” sok estben a munkavállaló éjszakája fölött is rendelkezik.

Beszélhetnénk az elfogyasztott alkohol mennyiségéről vagy arról a kísértésről, amit ez a helyzet jelent egy megfáradt, terheit görgető ember számára, de az nem a hatalmi kérdést firtatná.

A vállalati közösség egy mesterséges képződmény, az emberek ebben a struktúrában nem választják egymást, és nem biztos, hogy kölcsönösség és bizalom működik köztük. A kényszerű együttlét még korántsem közösség, és bármennyire is hatékonyabb egy bizalommal teli légkörben dolgozni, azt rendkívül aggályos kívülről erővel megteremteni, a csapatépítés eszközeivel bizalomra kényszeríteni az embereket. Ha nincs valódi elkötelezettség egymás iránt, nagyon könnyen lehet ebben sérülni, és a komfortzónán kívüli élet sok emberben inkább biztonságvesztést idéz elő, mint örömteli kalandot.

Kivel akarok közösséget építeni, ki iránt akarok elköteleződni, és ennek érdekében kire szánok időt és energiát? Mennyire élhet a munkahely azzal az erőfölénnyel, hogy megválaszthatja számomra, mi az az egy közös cél, aminek szentelni kell magunkat?

A munkahelyi biztonságos légkör, a védett érzelmi közeg azt jelenti, hogy minden dolgozó azt élheti meg, hogy a nyitott és őszinte viselkedése nyereséges.

Érzelmileg az a tér biztonságos, ahol nem kell titkolni a hibákat, félelmeket, és nem kell elfedni a nehézségeinket. Kevés olyan munkahely létezik, ahol erre figyelmet fordítanak, és ahol a munkáltató saját felelősségének tekinti ennek biztosítását – a csapatépítés ezzel szemben egyszerű és divatos.

Ha egy hatalmi pozícióban lévő ember megszólalásra és kockázatvállalásra ösztönzi a csapatát egy olyan közegben, ahol nincs érzelmi biztonság, könnyen kisiklik a közösségépítésre irányuló szándék, és csak az udvariasság fedte üresség marad. Ha a kollégák között nézeteltérés van, és vélt vagy valós sérelmeket hordoznak magukban, a csapatépítő nem megoldás a problémára. Akivel a büfébe se megy el valaki szívesen, arra nem fogja bekötött szemmel rábízni magát, és nem örül neki, ha a festékszóróval célba veszi…

Érzelmileg biztonságos közeg a munkahelyem?

A csapatépítés nem a résztvevők szándékából jön létre, nem az ő szükségleteikre reagál, és nem az ő céljaikért folyik. Hasonló státuszú egyének homogén csoportja, elzárva a hétköznapok működési módjából, túl a komfortzónán. A cselekvések és munkafolyamatok nagyrészt előre tervezettek, sokszor merev tréningsémán igyekeznek keresztülpréselni a szereplőket, akik számára a rutin megszakítása szorongást kelthet. A folyamat fölött az intézmény kontrollt gyakorol, egy, a mindennapi életből kimetszett szférát hoz létre a munkavállalói számára, amelyre valójában hatalmi pozíciója jogosítja fel.

Ez a technika egy új embert igyekszik létrehozni, a homo vallalaticus-t. Birtokba veszi a személyiséget, át- és kialakít. A résztvevők olykor nem is annyira feladatokat hajtanak létre, hanem feladatokat hajtanak végre rajtuk…

Az emberi elme és személyiség képlékeny, nincsenek égig érő mentális tűzfalaink, amik mindentől megvédenek. Elég néhány triggerelő szót bedobni egy közösségbe, és máris kilépünk a takarásból. Önmagunk megmutatása, a kitárulkozás pedig lehet csapdahelyzet is. Ebben a meghittnek látszó közösségben a többiek kíváncsisága megnyithatja a résztvevőt, aki azután a saját kiszolgáltatottságát érzékelve azzal igyekszik a megbillenő egyensúlyát helyreállítani, hogy igyekszik elérni a többiek megnyílását is. Az erőviszonyok így végül kiegyenlítődnek, de a magunkról kiadott információ a komfortzónába visszatérve már megbánás tárgya lehet. A játszi könnyedség után hétfőn ugyanezekkel az emberekkel kell visszamenni a munkaterületre.

Csapatépítés előtt tehát érdemes végig gondolni:

- Szeretnék-e ezen részt venni?
- Mennyire védett érzelmi közeg a munkahelyem?
- Hajlandó vagyok-e ott tölteni az éjszakát? Nem túl erős kísértés ez a számomra?
- Akarom-e engedni, hogy a feladatok teljesítése során érintsenek?
- Az élet részének tekintem-e a versenyzést?
- Akarok-e változtatni az értékrendszeremen és prioritásaimon?
- Akarok-e kilépni a komfortzónámból, vagy ott érzem jól magam?
- A munkahelyi csapatom iránt akarok elköteleződni, vagy erre a célra más kiszemeltem van?
- Szeretném-e a bizalmamat növelni a munkatársaim iránt?
- Különleges feladatokra vágyom, vagy a családom mellett van a helyem?
- Ha sok energiát és időt tudok szánni arra, hogy változtassak magamon, az életem melyik területén tenném azt?
- Mivel nyújtom a világnak magamból a legjobbat?
- Hajlandó vagyok-e azt tenni?

„Szent Péter, engem ne hívj, én nem mehetek,
a lelkem a vállalatot illeti meg!” (Merle Travis)

A szerző pszichopedagógus, drámapedagógus és mediátor.

A Brunswick, vagy ahogy korábban írták, Bruncwick család első ismert tagja, egy bizonyos János a 16. század derekán protestáns hitű közrendű postamester volt a felvidéki Galgócon. Utódai a század legvégén Nyitra vármegyében nyertek nemességet. A következő nemzedékek hivatalnoki állásokat viseltek a Helytartótanácsnál, a család egy tagja, Antal pedig udvari szolgálatai fejében grófi rangra emelkedett 1758-ban, Mária Terézia idejében, és Martonvásárt nyerte birtokul, ahol fia a nevezetes, máig álló családi kastélyt is felépíttette. Ennek az Antal grófnak Seeberg Anna bárónővel, a császárnő udvarhölgyével kötött házasságából született Pozsonyban négy gyermeke, köztük 1775-ben Brunszvik Teréz, akit maga Mária Terézia tartott a keresztvíz alá. A család később Martonvásáron és Budán lakott, Antal gróf II. József idejében királyi biztosként az uralkodó központosító törekvéseit és abszolutisztikus intézkedéseit szolgálta, ami miatt 1788-ban még komoly inzultusoknak is ki volt téve a vármegyei nemesség részéről. 
Teréz a kor szokásainak megfelelően magántanárok vezetése alatt otthon nevelkedett, nyelveket, zenét, festészetet tanult, művelt fiatal nővé érett. Antal gróf 1793-as halála után a család felváltva élt Bécsben és Martonvásáron. Bécsben a századfordulón a Brunszvik lányoknak a nagy zeneszerző, Beethoven adott zongoraleckéket, vendégeskedett a családi kastélyban is, néhány fennmaradt szerelmes levele pedig a lányok egyikéhez, valószínűleg nem Terézhez, hanem valamelyik húgához szólt.

Teréz 1805-ben jegyben járt Szily Antal huszárkapitánnyal, ám a frigy a família rosszallása miatt meghiúsult, házasságról nem esett szó többet a grófnő életében, húgai jóvoltából mégis gyermekek, fiatalok között élt. 

A leghálásabb munka

Ott volt az erdélyi Teleki birtokon, amikor 1806-ban megszületett unokahúga, idővel eszme- és munkatársa, Karolina húgának leánya, Teleki Blanka. A következő két évtizedben érlelődött meg hivatása, amiről később így vallott naplójában: „Gyermekekkel foglalkozni minden bizonnyal a leghálásabb munka, ami a földünkön osztályrészünkből jutott, de saját tökéletesedésünket is ez mozdítja elő.” Sokat utazott, bejárta Németországot, Svájcot, Itáliát, naplót kezdett írni, megismerkedett a híres pedagógussal, Pestalozzival.

Egy 1809-ben Pisában átélt istenélmény erősítette meg abban, hogy hivatása a nevelés ügye, a szellemi-lelki anyaság lesz.

Kezdetben Jozefina húga gyermekeit nevelte, később nemes kisasszonyokat vett magához. Az 1810-es évek végén már nőnevelő intézetet tervezett, a Jótékonysági Nőegylet keretében kézimunka oktatást szervezett lányoknak. Neveléselméleti írásokat adott közre, de megjelentek német nyelvű versei is, Jozefina húga halála után annak lányait és Karolina lányát, Teleki Blankát is maga mellé vette. 

Kép

A közel 200 éves sikersztori

Nagy álma megvalósulására azonban csak 1828-ban került sor, amikor a Vérmező oldalában, a Mikó utcában megnyílt az első, 7 év alattiaknak félnapos foglalkozást kínáló magyar kisdedóvó. Ideálja messze nem puszta gyermekőrzés, hanem a nevelés és a képzés egysége volt, a gyerekek játékos tanítása, jellem-, képesség- és készségfejlesztése, amolyan előkészület az iskolára, a haza szolgálatára, hiszen hite szerint „a nevelés teszi az embert, és az ember a hazát”, ha pedig ez a nemzeti ügynek számító cél nem teljesül, „a neveletlen ifjúság a haza jövőjének legszomorúbb biztosítéka”. Az első magyar óvoda valóságos sikertörténet volt, hiszen hamarosan még négy nyílt Budán és Pesten. Követték ezt a vidéki, sőt külhoni, bécsi alapítások. Sorra alakultak az ügyet felkaroló nőegyletek, Teréz a 40-es években már óvónőképzőt tervezett. Sokat utazott, itthon és külföldön látogatta a gyermekintézményeket. Megnyitotta a belvárosi mintaóvodát, a rendszert nagyobb lányoknak szánt kézműves iskolával bővítette.

Rendszerben gondolkodott, hiszen olyan szervezetet képzelt el, amelyben úri kislányok mintaóvodája, lány-képző, cselédiskola és nevelőnők képzője is helyet kaphat.

Kezdeményezéseit volt, aki támogatta, mások vitatták, ő maga pedig szerepéről úgy nyilatkozott, hogy „demokrata republikánusnak neveztek engem; én pedagógus vagyok, és mivel a pedagógia mindig az emberért van, úgy szükségszerűen demokratának is kell lennem”.
1846-tól készült a pedagógiai elveit összefoglaló emlék­irat, folyamatosan írta naplóját, 1848-ban maga vette át első óvodája vezetését. Társai is szép számmal akadtak. Legközvetlenebb munkatársa, segítője unoka­húga, Teleki Blanka volt, de dolgozott vele 1846-tól a magyar óvodaügy egy másik lelkes híve, Leövey Klára is. Működése során ő maga tizenegy óvodát alapított, az általa elindított folyamat sikerét pedig az mutatja, hogy élete végére már mintegy nyolcvan kisdedóvó működött az országban. Ezt a munkát, különösen a lánygyermekek pallérozását Teréz egyszerre tekintette hitéből fakadó lelkispirituális küldetésnek, pedagógiai feladatnak, de a nemzet, a haza, a haladás ügye szolgálatának is. 

A 48-as krónikás

Teréz lelkesen támogatta a márciusi forradalom és a szabadságharc ügyét. Ezt az időt néhány hónapos martonvásári tartózkodását leszámítva Pesten töltötte. Ekkor írt naplófeljegyzései a nemzeti küzdelem krónikásává tették, Kossuth iránti rokonszenve a benne meglévő népnevelő, republikánus lelkületből szervesen következett. A Világos és Arad utáni időben, a korai Bach-korszakban sem adta fel. Különösen unokahúga, Teleki Blanka jeles­kedett ebben a nehéz időben a negyvennyolcas üldözöttek támogatásában, megsegítésében, de aligha az ő támogatása nélkül.

A korszakról alkotott ítéletét azzal a pedagógusvénájából fakadó rövid kijelentéssel summázta, amely szerint „a gyermekeket nem szabad felingerelni, mondják a pedagógusok. A nemzeteket sem szabad ingerelni.”

Ennek a magatartásuknak lett az eredménye, hogy Blankát 1851 őszén a nála talált kompromittáló levelek miatt letartóztatták, súlyos várfogságra ítélték. Teréznél is házkutatást tartottak, vizsgálat indult ellene. A hadbíróság végül csak magas korára való tekintettel – ekkor már nyolcvan esztendős volt – mentette fel az eljárás alól 1855-ben. A következő évben pesti otthonát feladva visszavonult, rokonokhoz költözött Vácdukára. Amikor 1857-ben Teleki Blanka amnesztiával szabadult a kufsteini várbörtönből, mielőtt végleg az emigrációt választotta volna, még találkozott nagynénjével Bécsben. Teréz 1861 szeptemberében nyolcvanhat esztendősen vácdukai otthonában távozott az élők sorából. A családi kriptába temették Martonvásáron, a gyászbeszédet óvodaügyben harcostársa, egyik örököse, Leövey Klára mondta.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az összeköltözés előtt nem hittem, hogy ebből problémánk adódhat. A konyhai alapműveletek és néhány már bevált recept birtokában, nem beszélve az alkalmi babérokról, amit magától a férjjelölttől arattam le, nagy mellénnyel vágtam neki a háziasszonyi feladatok e szeletének. A meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, hogy a kampányszerű főzés egyáltalán nem szembesített azzal, hogy e tevékenység időigényes, pénztárcafüggő, tisztában kell lenni a mennyiségekkel, eltarthatósággal, férjuram otthonról hozott íz- és szokásvilágával, és nem utolsó sorban igen nagy kreativitást igényel. Azelőtt nem fért a fejembe, hogy lehet anyáinknak ismételten központi probléma a „mit főzzek?” kérdés. Házasságunk első pár hete után azonban én is ezzel a kérdéssel telefonáltam végig a rokonság gyakorlott asszonyait, a barátnőket, sőt a sógoromat is, aki történetesen szakács. Nálunk a probléma azért is összetett, mert én egy gyenge gyomrú, ételallergiával terhelt nő vagyok, míg a párom egy közel kétméteres, több mint egy mázsás, vasgyomorral megáldott hím.

Nem beszélve arról, hogy mindig késő este álltam neki a főzicskélésnek, a rendes vacsora és a napi események megtárgyalása után, aminek következtében nemcsak a másnapra szánt ebédadag csappant meg, de az én gyomorpanaszaim és a férjem kilói is szaporodni kezdtek. Egy vasárnapi ebédnél aztán anyósom megjegyezte, hogy igen jó húsban van a fia, diétára kéne fogni. Egyszeriben a túlzott megfelelni akarást felváltotta a józan ész és az asszonyi szigor. Persze, a főzést nem mulasztom el, már csak azért sem, mert élvezem, de bevezettem néhány praktikus változtatást, aminek az eredménye egy karcsúbb férj, az étkek takarékosabb hasznosítása, és én sem görnyedek minden este a fazék felett.

1. Előre tervezem a heti menüt, két-három alapfogással, amik könnyen variálhatók.

2. Nagyobb mennyiséget főzök egyszerre, aminek egy részét lefagyasztom, így „vészhelyzetben” is van mit enni.

3. A főzés időpontját áthelyeztem akkorra, amikor a törzsfogyasztóm nincs a környéken, ilyen a kora reggel, amikor ő még alszik, vagy a kora este, amikor még nem ért haza munkából.

4. Végül a hűtő tartalmát úgy rendezem, hogy ne szúrjon szemet a másnapra szánt finomság. Márpedig, aki jártas a férfi és női agy sajátosságaiban, az tudja, hogy ez nem jelent nagy kihívást.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) dolgozóinak évente száz-százötvenszer kell elszenvedniük komolyabb agressziót munkavégzés közben, a szidalmazás, fenyegetés vagy rángatás pedig akár napi szinten előfordulhat.

Herbálos és járványtagadó is támadt már mentősre

Hét éve egy tizenhat éves fiú biofüvet (más néven herbál, ami a nevével ellentétben nem bio, és a marihuánánál veszélyesebb drog) fogyasztott egy XXI. kerületi társasházban. A liftben lett rosszul, mentőt hívtak hozzá. A mentőautóban agresszívvá vált, előkapott egy hatalmas kést, amelynek nyelét boxernek alakították ki, és azzal hason szúrta a mentőápolót, akinek az életét csak a gyors orvosi segítség mentette meg.

A fiatal ellen eljárás indult, végül négy év fogházra ítélték.

Az elmúlt években olyan esetre is volt példa, hogy egy öngyilkosságra készülő ember támadt a kiérkező mentősökre. Egy borsodi kistelepülésen élő huszonéves nő maga hívta a mentőszolgálatot 2019 augusztusában, miután egy családi vita és verekedés közben többször elájult, majd öngyilkossági szándékkal megvagdosta az alkarját. A mentősök kórházba akarták szállítani, a nő azonban elfutott, csak rendőri segítséggel találták meg. Akkor is agresszívan viselkedett, ezért megbilincselték. Amikor a mentőautóba akarták ültetni, továbbra is ellenállt, szitkozódott, azt kiabálta, hogy „diliházba” akarják vinni. A mentőautóhoz vezették, ahol megrúgta a mentőápolót.

Még az autóban is rugdosott, megpróbálta megharapni a mentőtisztet, végül a pszichiátriai osztályra vitték.

Az ügyészség felfüggesztett börtön kiszabását indítványozta ellene. 

Tavaly nyáron Szentendrén egy ittas, alvó férfihez lakossági bejelentésre érkezett a mentő. Felébresztették, hogy felmérjék, milyen állapotban van, erre káromkodni, fenyegetőzni kezdett, és ököllel ütött feléjük. A mentősök eltávolodtak, erre a férfi a zsebéből elővett egy bicskát, és megindult a mentőautó felé. A járművezetőnek sikerült beülnie a kocsiba, és tárcsázta a segélyhívót.

Amikor az elkövető az autóhoz ért, nekitámaszkodott, hogy ne tudjon elindulni, és amikor a sofőr lassan tolatni kezdett, ráütött a motorháztetőre.

Végül a mentőápoló is be tudott szállni társa mellé. Időközben a rendőrök is a helyszínre értek, akik megbilincselték a velük is agresszívan viselkedő férfit.

A koronavírus-járvánnyal új típusú támadási formák is megjelentek. Tavaly decemberben egy vírustagadó férfi a Somogy megyei Tabon két önkéntes egyetemistára támadt, akik mintavételre érkeztek. A férfi azt feltételezte, azért mennek mintát venni a Covid-gyanús betegekhez, mert előre megfertőzött tesztekkel szeretnék fenntartani a járvány látszatát. A férfi az utcán lépett oda a védőruhába öltözött fiatalokhoz, és azt követelte, hogy adják át neki a levett mintákat. Erre nem került sor, ezért rájuk támadt.

Az egyetemisták végül a szolgálati autóba menekültek, amelyet a férfi percekig ordítva püfölt.

Miután nem tudta megszerezni a mintákat, saját autójába ülve távozott a helyszínről. Az illető ellen jelenleg is nyomozást folytat a Somogy Megyei Rendőr-főkapitányság.

Az OMSZ-től megtudtuk, általános szabály náluk, hogy a konfliktust próbálják megelőzni. Ha ez nem sikerül, s menekülésre kényszerülnek, biztonságba húzódnak, és rendőri segítséget hívnak. Szükség esetén a mentőegységeknek lehetőségük van a rádiókészülékük „pánikgombjának” megnyomásával is jelezni, ha veszélybe kerülnek, a mentésirányítás informatikai rendszere pedig lehetővé teszi a helyszín meghatározását és a rendőri segítség gyors riasztását is. 

Piros tojás helyett feljelentés

Ugyan nem a fizikai vagy verbális agresszió körébe tartozik, de 2021 áprilisában, éppen húsvétvasárnap valaki lencsevégre kapott egy mentőápolót, amikor az az esetkocsiból kiszállva megállt a fővárosban egy Szentendrei úti büfénél ebédet vásárolni. A büfével szemben lakó férfi fotót is mellékelve feljelentette a mentőápolót az OMSZ főigazgatójánál. A panasz szerint a vásárlás hosszú percekig tartott. Az OMSZ az eset után felhívta a figyelmet, hogy az életmentők természetesen nem ellátás alatt vagy helyett, hanem kórházból a mentőállomásra tartva álltak meg egy pillanatra, ami nem veszélyeztette az egység riaszthatóságát vagy befolyásolta a „bevonulás” útvonalát.

A mentő fedélzeti számítógépe alapján valójában mindössze 1 perc 51 másodpercig tartott a vásárlás.

A vizsgálat azt is feltárta, hogy ugyan megvették a kifogásolt hamburgert, állomáshelyükhöz érve azonban riasztást kaptak, így elfogyasztani csak jóval később tudták az ebédjüket.

A barátságtalan feljelentésnek országos visszhangja lett, és HAMBULANCIA néven egy, a mentőket támogató kezdeményezés indult útjára. Nagyon sok vendéglátóhely érezte fontosnak, hogy kiálljon a mentősök mellett, ezért a mentőszolgálat úgy döntött, hogy létrehozza a szolgálatban levő mentősöket kedvezményes ételvásárlással támogató büfések országos adatbázisát. A kezdeményezéshez csatlakozni kívánó gyorséttermek az Országos Mentőszolgálattól egy „HAMBULANCIA – a mentőket támogatjuk” feliratú matricát kapnak, és rákerülnek egy elektronikus térképre, amely alapján a mentők – ha a szolgálati feladataik éppen megengedik – azonnal megtalálják a legközelebbi hamburgerezőt, pizzázót vagy kebabost, ahol kedvezményben részesülhetnek.

Mindig nyomozás indul
A bántalmazás egyes esetekben személyi sérüléssel, máskor anyagi kárral is jár, az OMSZ pedig feljelentést tesz. Az ilyen esetekben hivatalból meg kell indítani a nyomozást. A közfeladatot ellátó személy elleni erőszak miatt a bíróság alapesetben 1-5 év szabadságvesztést szabhat ki, de ez 2-8 évig terjedhet, ha csoportosan, fegyveresen vagy felfegyverkezve követik el – tudtuk meg dr. Bagoly Bettinától, a Fővárosi Főügyészség szóvivőjétől. Sőt, a bántalmazó csoport szervezője, vezetője akár tíz évet is kaphat. Ha emberölés vagy emberölési kísérlet történt, akkor még súlyosabb, 10-20 év vagy életfogytiglan is kiszabható. Ha a támadó fiatalkorú, enyhébb büntetésre számíthat.

A fiú elment, a kérdések maradtak

„»Ralf, te jó ég – bök Ralf felé –, ez itt egy tó, egy oltári nagy tó. Ha elszámítod a sebességet, egyenesen odaszállsz.« Ralf a pálya menti korlátra mutat, úgy mondja: »Ez megfog… Ha rosszul fordulnál is, ez megfog.«” A részlet Harle Tamás újságíró Kesjár Csaba 60 – A teljes történet című friss kötetéből való, és az ifjú magyar titán egyik utolsó beszélgetését idézi fel a csapattársával a végzetes kimenetelű nürnbergi edzésbaleset előtti napról. A párbeszéd abban a kanyarban zajlott a pálya előzetes bejárásakor, amelyből Csaba másnap éppen annak a bizonyos korlátnak csapódott, és azonnal életét vesztette. A borzalmas eseménysorról felvétel nem készült, így még rejtélyesebbnek tűnt mindenki számára, miként száguldhatott ez az ízig-vérig profi versenyző 200 kilométer per órás sebességgel – fékezés nélkül, a kormányt sem mozdítva – egyenesen a halálba.

Biztos válasz a kérdésre 34 évvel a tragédia után sincsen. A legszélsőségesebb találgatások anno öngyilkosságról vagy szándékos emberi mulasztásról szóltak, miközben azt sem lehetett kizárni, hogy a versenyautó hibásodott meg, vagy a pilóta követett el végzetes hibát, netán valamilyen okból tudatkiesése volt. A könyv e lehetőségeket újra egytől egyig körbejárja, ám a minden oldalról megvizsgált opciók ismeretében a következtetést az olvasóra bízza. Ami viszont új megvilágításba helyezi annak a forró nyári napnak a szomorú történetét: három és fél évtized múltán előkerült egy külföldi cikk, amely már a tragédia másnapján leszögezte, hogy a magyar versenyző éppen előzött valakit a balesetet megelőző pillanatokban.

Mindezt egy fotó, sőt egy videó is alátámasztja, amely a néhány másodperccel korábbi állapotot mutatja: látható, amint Csaba két másik autóval viaskodva közelít az utolsó hajtűkanyarhoz, amelybe tehát nem egyedül érkezett, ahogy eddig hittük.

Lehetséges magyarázatok

Harle Tamás már 1988-ban, néhány nappal a baleset után Németországba utazott, hogy a magyar fiú halálát megállapító sebésztől kezdve az eset körülményeit vizsgáló főügyészen át a Csabát alkalmazó német Forma-3-as csapat főnökéig, akit csak lehet, szóra bírjon. A sportnapilap ifjú munkatársaként a nála két évvel fiatalabb pilóta halála egyenesen letaglózta. „Azért is volt különösen fájó, mert Csaba még nem is futotta be azt a pályát, amit neki jósoltunk. Hiszen ő a reményeink hercege volt, mindenki a jóképű, sármos leendő sztárt látta benne, aki aztán egyik pillanatról a másikra ott lelte a halálát, ahol a legjobban szeretett lenni. A versenypályán.” És az álmaink is egy kicsit vele haltak. Az újságíró pedig gyakorlatilag magánnyomozóként igyekezett feltárni az okokat, de most, 34 évvel később is csak kizárni tudott verziókat, például az öngyilkosságot vagy a szabotázst.

Csaba életvidám, ereje teljében lévő, komoly karrierterveket szövő és a magánéletében is aktív – stabil párkapcsolattal, hűséges barátokkal bíró – fiatalember volt. Annyira pedig abban a szezonban és versenyosztályban még nem számított favoritnak, hogy valaki szándékosan tegyen neki keresztbe. Az esetleges autóhiba kizárását megnehezíti, hogy az ügyészi vizsgálat anyaga mára titokzatos módon nyomtalanul eltűnt, és Horst Schübel csapatfőnök is elmenekült az elől, hogy tisztázza magát és a csapatát. Azt pedig már nem fogjuk megtudni, lehetett-e – akár rosszullét miatti – tudatvesztése a versenyzőnek, vagy bekövetkezhetett-e olyan vezetési mulasztás, amelyről vagy tehetett, vagy nem (mert például beszorult a lába a pedálok közé, de ez is csak találgatás). És ott van még az a másik két autó, amelyekről most szereztünk tudomást, hogy vele haladtak, így akár kockázatos manőverbe is foghatott, amely végén talán remélte, hogy a pálya széli gumifal megfogja, ezért nem korrigált.

De a gumifal nem fogta meg, szétrebbent, ahogy belehajtott, mögötte pedig a végzetes korlát várta…

Mennyi esélye volt a Forma-1-re?

„Csaba akkoriban igen nagy nyomás alatt versenyzett” – gondolkodtat el a könyv szerzője. „Magyarországon mindaddig példátlanul sok pénzt fektettek a szponzorok az előrejutásába, az autóversenyzőként korábban ugyancsak sikeres édesapja is sürgette az eredményeket. Ha túl feszült volt, abban a pillanatban hozhatott akár rossz döntést is, ami persze 100-ból 99-szer nem kellett volna, hogy végzetes legyen. Azt gondolom, valós esély volt arra, hogy pár éven belül a Forma-1-ben kössön ki, ezt támasztja alá az is, hogy szűk egy évvel a halála előtt, 1987 augusztusában a vártnál is sikeresebb tesztköröket tett a Hungaroringen a Zakspeed nevű csapat autójával. A magyar államon és cégeken túl a csehszlovákok pénze is benne volt a versenyzésében, mind azt remélték, később akár a befektetésük tízszeresét vehetik majd ki a támogatottjukból. Igaz, 26 évesen ehhez már nem számított túl fiatalnak, de mivel a száguldó cirkusz akkoriban nagyon szeretett volna a kelet-közép-európai pilóták felé nyitni, és neki a személyiségében is nagy potenciál rejlett, elképzelhető, hogy megkapta volna a lehetőséget.

Kép

Kesjár Csaba mindössze két héttel a tragédia előtt a Hungaroringen - Csikós Gábor fotója

Ennek valószínűségét Harle Tamás óvatosan 20 százalék körülire becsüli, a szponzorok inkább 80-ra tehették. Ami nem szolgált Csaba előnyére: olyan nyugati pilótákkal kellett felvennie a versenyt, akik akár 6 éves koruk óta ahhoz hasonló pályákon nőttek fel – s talán már ezer kört is megtettek rajtuk –, amilyenen ő mondjuk élete huszadik körében balesetezett.

A nyugati profik edzőterembe jártak, tudatosan állították össze az étrendjüket, mentálhigiénés szakemberrel dolgoztak, a vasfüggönyön innen viszont a profizmus még gyerekcipőben járt.

Ezzel együtt amennyire egy szocialista országban lehetett, Csaba profi volt, a nap 24 órájának legalább a felét az autóversenyzésnek szentelte. A hiányosságairól inkább a korszak, semmint ő tehetett. Nem volt klasszikus menedzsere, még a szponzoraival is ő és az édesapja tárgyalt, ebben az erőltetett menetben azért szétforgácsolódhatott az energiája.

Apa és „keresztapa”

Többször hivatkoztunk Csaba édesapjára, Jánosra – nos, a Harle-könyv egyfajta családregényként a teljes Kesjár-dinasztia történetét bemutatja 1898-tól. Hiszen már a nagypapa is eredményes motoros volt, s élete egy fontos szakaszában az akkor meghúzott határ túloldalán, Temesváron versenyzett.

„Csaba apukája pedig igazi Keresztapa-karaktert és szerepet vitt a dinasztiában” – tudjuk meg a szerzőtől. „Ritkán mosolygott, szinte sosem dicsért, szikáran, kevés szóval kommunikált, miközben emberek tucatjai lógtak a madzagokon, amiket vállalkozóként és családfőként mozgatott. Mindig az eredményt hajtotta, de ezt Csaba is elvárta magától, elvégre Magyarországon mindent megnyert, és Ausztriában is bajnok lett, mielőtt Németországba, Európa legerősebb Forma-3-as bajnokságába került. A családi tradícióba tehát belenőtt. Édesapja egyetlen igazi, nem titkolt érzelme a fia iránti »szerelme« volt. Ezt nem tudom más szóval leírni. Miközben kemény emberként váltotta a nőket, öt felesége volt, igazi barátja nemigen akadt, a második fiába – miután az elsőtől elhidegült – gyakorlatilag szerelmes volt.”

„Mély és rejtélyes emberi történet, a könyv egyik legizgalmasabb szála, el tudom képzelni Marlon Brandót, amint eljátssza ezt a szerepet.”

A legkisebb királyfi

S hogy miként maradt meg a tragikus főhős az emberek emlékezetében? A személyében lehetett valami varázslatos, ami a rohanó évtizedeken is átível. Kesjár Csaba legendája ugyanis nem pusztán él az emberekben, hanem szeretettel maradt meg a lelkekben. Talán mert azt a már-már népmesei hőst látták, láttuk bele az akkori Magyarországon, aki eljuthat innen oda: az Óperenciás-tengeren is túlra. Aztán méltatlanul gyorsan kellett búcsút vennünk tőle és ezektől a vágyaktól.

Kép

Kesjár Csaba és édesapja Kesjár János, aki 19 évvel túlélte a fiát, de elvesztését sosem heverte ki - Csikós Gábor fotója

„A Hungaroringet tulajdonképpen Csabának építették, nem véletlen, hogy 1986-ban, az elkészült aszfaltcsíkon ő tehette meg az első kört a motorjával” – világít rá Harle Tamás. „Megdöbbentett, hogy hazai léptékben valami olyan misztikummal vegyes szeretet övezi őt még ma is, mint mondjuk Diana hercegnőt a nagyvilágban. Amihez hozzátartozik, hogy mindannyiunk legkisebb királyfija nagyon szép férfi is volt. Aki megtudta tőlem, hogy róla írok, úgy reagált, hogy »úristen!«. Majd folytatta, hogy ő sírt, amikor meghalt, vagy szerelmes volt belé, vagy ugyanúgy zuglói, mint ő volt. Olyan hölgy is jelentkezett – Rózsa beszél is Csabáról a könyvben –, akit gyengéd szálak fűztek hozzá. Azt gondolom, Rózsa története sokak történetét jelképezi Csabához kötődően. Sőt azt kell mondjam, emberi értelemben, a hatását tekintve még a férfiak is odavoltak érte. Kis túlzással szem nem maradt szárazon, ahol kiejtettem a nevét, mintha egy közös hozzátartozónkat veszítettük volna el fiatalon.”

Méghozzá „a legértelmetlenebb halállal, amit valaha láttunk” – azaz nem láttunk. Ez a mondat egy fotóstól hangzott el, aki a helyszínen tartózkodott a tragédia idején, bár a becsapódást ő sem látta. Ahogy senki. Kesjár Csaba mindannyiunk elől titokban ment el. Február 9-én ünnepelné a 60. születésnapját, reméljük, valahonnan látja, hogy ezzel a cikkel is gondolunk rá.

A szerző útja
Az ifjú Kesjár Csaba és Harle Tamás még hasonlítottak is egymásra. Az akkor fiatal Harle Tamásnak író-újságíró édesanyja 1988-ban, a tragikus baleset után az összes félretett pénzét odaadta, hogy a fia el tudjon utazni Németországba, amikor a haláleset kapcsán nyomozó üzemmódba kapcsolt. Később kiderült, hogy az édesanya, Vermes Éva készítette az utolsó interjút Kesjár Csabával. Harle Tamás Az utolsó 26 óra címmel a balesetről írta élete első könyvét, ma pedig – több mint 30, szerzőként és/vagy szerkesztőként jegyzett kötet után – írásba foglalta a teljes történetet. Érdekesség, hogy a könyv után talán film is készül a magyar pilóta életéről.

A cikkhez tartozó felvételek mindegyike a Harle Tamás: KESJÁR CSABA 60 – A TELJES TÖRTÉNET című könyvből való, azokat szerzői jog védi. Másolásuk és további közzétételük a könyvet megjelentető Kék Európa Kiadó előzetes írásos engedélye nélkül tilos és törvénybe ütköző.

A rebarbara (Rheum rhabarbarum) őshazája Észak-Kína, Mongólia, Kelet-Tibet több ezer méteres hegyei. Európába Angliából jutott el Németországon keresztül, ahol ma is kedvelt korai zöldségféle. Terjedelmes bokorrá növő évelő növény, levelei és piros levélnyelei a kert díszei lehetnek.

A levélnyél vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag. Anthroglykozid- és anthrontartalma a bélműködést segíti. A benne található achrysophansav a vesét tisztítja, valamint a szoptatós anyák tejkiválasztását fokozza. A-, B- és C-vitamint, kalciumot, magnéziumot, vasat, folsavat, szelént tartalmaz, ráadásul sok rostot is. Vér- és vesetisztító.
A hűtő alsó dobozában tároljunk, legfeljebb 4-5 napig, mert hamar elveszti nedvességtartalmát. Megpucolva a mélyhűtőben is tárolható. Hasonlóan tisztítjuk meg, mint a spárgát, vágjuk le mindkét végét, és a vékonyan fejtsük le a külső héját. A nagyon szálkás részeket érdemes kihagyni a feldolgozásból.

Rebarbaratorta

60 dkg rebarbaraszár

15 dkg cukor

25 dkg vajas tészta (fagyasztott)

5 dkg vaj

5 dkg őrölt mandula

2 db tojás

4 evőkanál tej

4 evőkanál tejszín

Elkészítés: Előző nap megtisztítjuk a rebarbarát: meghámozzuk, és 2 cm hosszú darabkákra vágjuk. 5 dkg cukorral elkeverjük, lefedjük, és hűvös helyen 12 óráig állni hagyjuk. Másnap lecsöpögtetjük. (Ha nincs ennyi időnk az előkészületekre, kevés vízben megpároljuk a rebarbarát.) Egy kerek tortaformát sütőpapírral kibélelünk, beletesszük a tésztát, és meleg sütőben 15 percig sütjük. Amikor kész, kihűtjük. A töltelékhez a vajat megolvasztjuk, majd a tojásokkal, 8 dkg cukorral, a tejjel, és a tejszínnel habosra keverjük. A rebarbarát a tésztára terítjük, és ráöntjük a tojáshabot. Közepesen meleg sütőben készre sütjük, hogy a tojásos hab átsüljön. Végül a maradék cukorral megszórjuk. Langyosan vagy hidegen tálaljuk. A legfinomabb tejszínhabbal és vaníliafagylalttal.

Rebarbara mártás

2-3 rebarbaraszár

2 dl tejföl vagy joghurt

2 evőkanál liszt

kevés szegfűszeg, fahéj vagy gyömbérpor

A rebarbara szárát vékonyan lehámozzuk, feldaraboljuk. Vízben puhára főzzük, mézzel édesítjük, szegfűszeggel, fahéjjal vagy gyömbérrel ízesítünk. A lisztet elkeverjük a hideg tejfölben (joghurtban), hozzáöntjük a már puha rebarbarához, és felforraljuk. Húsokhoz, burgonyához adhatjuk.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Az új könyved egy felnőttlét-gyereklét határán álló kamasz lány világába visz. Ha egy szóval kellene meghatároznom hősnőd, Lilla életérzését, az otthontalanság jutna eszembe. A saját életünkben való otthontalanság. Ez az érzés a kamaszkorodból ismerős?
– Az én gyerekkori élményem alapvetően más, mint a főszereplőmé, engem erős, megtartó család vett körül, amelyben mindig fontosak voltak az otthoni gyökerek és ezek táplálása. Én is gondolkodtam már, hogy miért ilyen hátteret találtam ki, talán az az oka, amit te a kérdésedben megfogalmazol: a kamasz létállapot, amelyben az ember keresi a saját arcát, identitását, az sokszor rokon az otthontalanság érzésével: A helyemen vagyok-e? Mennyire vagyok észrevehető? Tényező vagyok-e? Csak mások fontosak nekem, vagy én is nekik? Ezek a kínzó kérdések persze nemcsak gyerekkorban és kamaszkorban merülnek föl, újra és újra megéljük őket. Ami miatt még fontosnak tartottam, hogy sok olyan élményem van, mondhatni, napi szintű tapasztalatom, hogy gyerekek vándorolnak az életben, mert vagy a családjuknak nincs állandó bázisa, vagy a mikrocsaládjukban nem elég erősek a kötelékek, például egyedülálló anyával keresik a kapaszkodókat.

– Valami olyasmit mond a főszereplőd, hogy ha én csak annyit tudnék a világról, amit anya elmesél, egy óvodás szintjén lennék. Sok tabutéma van anya és lánya között, a szexualitás és a halál, az apáról például szó sem esik, de róla még Lilla gondolataiban sem. Ezek korunkra jellemző sajátosságok?
– Velem így volt szerető szülői közegben is, sok mindenről nem lehetett beszélni, anyukám igyekezett bizonyos dolgokat kívül tartani a házon. A kortársaim szülei fiatalabbak voltak, mint az enyémek, és ebből azt gondoltam, hogy ez náluk bizonyára nem így van. Később pedig sokáig azt hittem, hogy ez ma, a 21. században már biztosan nem jellemző. Aztán szépen lassan kiderült számomra gyerekekkel folytatott beszélgetésekből, hogy tévedtem: a tabuk valahogy nem változnak.

Az én főhősöm egy nagyszerű, stramm és kíváncsi lány, keresi az igazságot, megpiszkálja a tabu­témákat, ugyanakkor mindig csak azokat a kérdéseket teszi fel, amelyekre már kibírja a választ. Az apáról például ezért nincs szó.

– Fontos, hogy valamit a szülőtől tudunk meg, a kortársaktól vagy az online térből?
– Nagyon. Amiről nem beszélgetnek a gyerekekkel, az után kutakodni fognak (például az interneten). Vagy – szerencsésebb esetben – a barátaiktól szereznek információt. Szülőként egy csomószor tudjuk, hogy beszélni kellene kínos dolgokról, de azt hiszem, gyakran nem feltétlenül azért nem jönnek létre fontos beszélgetések, mert a szülő elzárkózik, hanem mert nem alakulnak ki olyan kommunikációs csatornák, amelyeken el tud indulni egy értelmes párbeszéd. Millió olyan téma van, aminél azért sem túl hasznos, ha az internetről jönnek az első infók, mert a rázós témáknál az emberi hang, az emberi tekintet igen fontos, az, hogy egy emberrel beszélhetem meg, akinek látom közben az érzelmeit, azt is, hogy hogyan tükröződöm benne én. Ez lehet az anyukám vagy a barátnőm, de az internet az egyoldalúsága miatt erre nem alkalmas. A pedagógiából a kedvenc alapvetésem a rejtett tanterv, és ez az egész életünkre igaz.

Ez azt jelenti, hogy a kommunikációban a metakommunikáció és az, hogyan viselkedünk, sokkal fontosabb, mint a verbális kommunikáció – az a kamaszoknál falra hányt borsó.

Az sem baj, ha azt látom, hogy a szülőm kissé feszeng, miközben beszél velem, mert a frusztrációjában megjelenik az embersége, és komplex történet bomlik ki egy praktikus információátadásból „együttélés és hitelesség” van – hogy Vekerdyt idézzem.

– A gyerekek miben érezték leginkább hitelesnek a könyved?
– Én mindig a könyv elolvasása előtt beszélgetek velük, tehát ezek az események inkább könyvajánló típusú író-olvasó találkozók, de volt már, aki írt nekem, miután elolvasta a regényt. Egyrészt részleteket szoktam felolvasni és a könyv a végét is, mert úgy érzem, hogy ebből spoiler nélkül érzékelhetik, hogy a főhős életében sikerül megmutatni egy érték felé történő elmozdulást, és ez fontos. Azt akarom, hogy érezzék, hogy nem nyomasztó a történet, bár megjegyzem, ez inkább csak a felnőtt olvasókban szokott felmerülni. Sokszor hallom gyerekektől, hogy ez róluk szól, olyan, mintha ők mondták volna. Meglepetés számomra, hogy fiúk is rákattannak a sztorira, és nagyon izgatja őket a főhős, illetve a vele történő események.

Bevallom, volt bennem félelem, hogy mi lesz, ha a gyerekek ósdi történetnek érzik majd. De betalált. 

– A terjedelem is igazán kezdő olvasó barát.
– Így talán a kevésbé olvasó gyerekek is belevágnak, meg is szokták kérdezni, hogy hány oldal, és látom, ahogy mérlegelnek, hogy „jó, az még akár bele is férhet”. A felnőttek szokták azt mondani, hogy még olvasták volna tovább.

– És milyen volt írni?
– Nagyon élveztem, voltak benne igazi flow-élmények. A történetalkotásban nekem az a legizgalmasabb, amikor a történet elkezdi írni magát, és ezt sokszor átéltem közben.

Kép

– Miért ezt a korosztályt választottad? 
–Amikor a kortársak közti kirekesztésről és bántalmazásról gondolkodunk, gyakori, hogy szélsőséges történetekkel, nagy agressziókkal, nagy durvaságokkal foglalkozunk. Iszonyatosan izgatott, hogy mi van azokkal, akikkel nem óriási dolog történik, mégis megjárják a poklot. A bántás relativitását akartam vizsgálni.

– Van ez ellen valamiféle immunitás? A lelki alkat, a család védelmet jelenthet?
– Fontos a családi háttér, de nagyon erős, védelmező családból jövő gyerekekkel ugyanolyan kemény dolgok történnek, és ők is nagyon komolyan tudnak szenvedni a kortársaktól kapott rossz bánástól, de abban, hogy milyen mély nyomot hagy és hosszú távon milyen nagy hatással lesz, talán lehet különbség. Sebet mindenkin ejtenek a nehéz helyzetek, de hogy ez hogyan tud hegesedni, az attól függ, hogyan tudunk hozzányúlni, hogy milyen öngyógyítási stratégiáink vannak.

Engem azok a traumák érdekelnek, amikről lehetetlen beszélni, mert kívülről apróságnak tűnnek.

Ettől még egy életen át hordozzuk őket, de van, aki erőt tud meríteni abból, hogy átélt valami fájdalmasat, míg más ugyanattól évtizedekig szenved.

– Színházi neveléssel is foglalkozol. Lehetne abban ez a könyv alapanyag?
– Nem nagyon gondolkoztam rajta, hogy a Kerekasztallal hogyan lehetne adaptálni. A színházi neveléssel való feldolgozásához lehet, hogy nem én vagyok a legalkalmasabb, mivel nekem vannak a fejemben háttértörténetek, prekoncepciók, egy másik szakember talán szabadabban tudna hozzányúlni. Picit más megközelítéssel dolgozom a találkozókon a gyerekekkel: nagyon szeretem Jásdi Juli rajzait, elképzeltem, mi lett volna, ha fordítva készül a könyv, ha nekem kellett volna a rajzokhoz történetet írni. Ilyesmit szoktam a gyerekektől is kérni. Kitalálunk új sztorikat a könyv kontextusához. Ebben persze van olvasóvá nevelési perspektíva, hogy bevonódjanak, kapjanak kedvet elolvasni, és benne van az is, hogy szeretném, ha megismernék a történetet, és kialakítanának hozzá, illetve a felvetett témákhoz valamilyen viszonyt.

– Könnyebb úgy írni a kamaszoknak, hogy te már túl vagy a kamaszkoron? Bátrabban ír az ember egy már „megugrott életfeladatról”?
– Lehet, hogy kevésbé sérülékeny vagy kiszolgáltatott az ember abban a témában, amin túl van. De persze hiába kamasz a főszereplő, úgyis kiszolgáltatod magad, hisz mégiscsak a te szavaid és a te látószöged van benne, ráadásul sok megélt személyes pillanat, szó, cselekmény és gesztus bontakozik ki. Ugyanakkor természetesen számít, hogy mi a viszonyom a kamasz léthez. Hogy nemcsak nekem van távol, hanem a gyerekeim is túl vannak ezen az életszakaszon. Felnőtteknek is írtam már, de azért szoktam azon gondolkozni, miért van az, hogy az első regényemet 11 éves főhősről írtam, a következőt eggyel nagyobb korosztálynak, és ha lesz hozzá elég energiám, akkor a következőt is még eggyel idősebb olvasótábornak tervezem. Olyan, mintha még egyszer végigcsinálnám ezeket a korszakokat a főszereplőimmel.

– Én például 5-10 évvel a kisgyerekes életem után tudtam humorral és könnyedén írni erről.
– Az én gyerekeim is túl voltak a 11 éves koron, amikor megírtam az első regényemet, aminek a főhőse ennyi idős. De ez nem abból a szempontból volt fontos, hogy az emberek mit gondolnak rólam és hogyan azonosítanak be a saját történeteimről, hanem mert a gyerekeimmel kapcsolatban működik talán egy tudattalan védelmi mechanizmus. Amikor kész lettem a Nyári nyomozással, azért eszembe jutott, milyen kedves dolog lenne, ha a gyerekeimnek, az ő korosztályuknak írnék egy könyvet, de talán azért sem így teszek és tettem, mert túlzottan érintett vagyok az aktuális korszakukban.

– Az anya hogy működött benned írás közben?
– Felelősséget éreztem a szereplőmért. Ami azért is nehéz, mert néha nem mentheted meg őket, mivel ahogy említettem, a történet magát is írja. Egyszer egy novellában több ízben próbáltam megmenteni egy figurám, de nem lehetett, mert nem az volt igaz. Persze számít az is, hogy az adott szöveget kinek írja az ember. Nem gondolsz közben minden pillanatban arra, hogy ez gyerekeknek szól, a háttérben mégis működik. Ez nem azt jelenti, hogy bármit is lebutítanék, vagy túl óvatos lennék, sőt, ha úgy érezném, hogy ezzel a történet hitelét veszti, inkább azt mondanám, hogy akkor ne nevezzük gyerekkönyvnek. Mint ahogy ennél a regénynél gyakran fel is merül, hogy nem csak gyerekeknek való.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nagy a hiány, az űr, sok a kérdőjel a fejekben. A közösségi médiát szinte mindenki használja, de fogalmunk sincs arról, pontosan hogyan működik. Régen az idősek átadták a tudásukat a fiatalabbaknak a vadászatról vagy a földművelésről, ami időközben nem sokat változott. Ma a szülők erősen le vannak maradva a gyerekek mögött, ezzel párhuzamosan a gyerekek magukra maradnak az online világban. A fő probléma nem is a függőség, hanem a magukra maradás a digitális világ dzsungelében, ahol mindenféle kalamajkák történhetnek.

Megoldást hozna, ha rendelkeznénk egy bizonyos szintű digitális műveltséggel, hogy jobban jelen legyünk a gyerekeink világában?

Ez mindenképp fontos. A digidzsungelben minden az ottani farkastörvények szerint alakul, és egyfajta mauglisodás történik. Bejön a lájkvadászat: annyit érsz, amennyi lájkod van. Vagy az online empátiahiány: bárkivel bármit megcsinálhatsz következmények nélkül, mert nem érzed a szavaid és tetteid súlyát. Ott teljesen más irányú normák léteznek, a nagyfokú határtalanság nagymértékű felelőtlenséggel is jár. Meglett felnőtt emberek is el tudnak ebben csúszni, mi lesz akkor azokkal a gyerekekkel, akik nem fára mászás közben és a játszótéren szocializálódtak?

A mai felnőtteknek van emlékük arról, hogyan lehet működni Facebook vagy közösségi média nélkül. A gondolkodásuk, kommunikációjuk, egész identitásuk még egy internet előtti világból származik. Ehhez képest a gyerekek a kütyükön nőnek fel.

Minél lejjebb megyünk életkorban, annál komolyabb a probléma. Nem a huszonéves gamerek a legveszélyeztetettebbek, még ha néhányan függőségbe is hajlanak, hanem az egészen pici gyerekek, akikkel pelenkázás, etetés, utazás közben elkezdik használni a kütyüket. Ez a digitális cumi-effektus könnyen vezet a köznyelvben használt digitális autizmushoz. Ez olyan új keletű probléma, amelyre még nincs általánosan elfogadott szakkifejezés. A gyerek megszokja, hogy hiába beszél hozzá a figura a képernyőn, bármit csinálhat, ezért nem reagál a saját nevére, nem fejlődik a kommunikációja. Amikor az egyéves pici elkezdi nézni a kütyüt, a szülők örülnek, hogy csendben van, kétéves korában viszont pánikolnak, hogy autista. Pedig a kettőnek semmi köze egymáshoz. Utóbbi esetben csak ki kell venni a napi digifogyasztást a képletből, és visszaáll a normális működés.

Egyik videódban említetted, hogy az alkoholt kivesszük a gyerek kezéből, a mobilt viszont mi adjuk oda.

Az a legrosszabb, amikor a szülő adja a gyerek kezébe. A csak tíz percből, fél órából könnyen lesz több, és ha ez egyszer bejött, máskor is akarja, így szokássá alakul. Egyes kutatások szerint a kütyüzés rendkívüli fájdalomcsillapító tud lenni. A fogzós fájdalomtól kezdve bármire jó. Egyszerre fájdalomcsillapító, cumi és dajka. Napjainkban sok a csonka család, a szülő segítség nélkül marad, nincsenek meg a törzsi kultúrában természetes segítő emberek. A pandémia is felborította a megszokott menetet, így ez könnyű látszatmegoldásnak számít egy nehezített terepen.

Hol van a határ, amikor biztonsággal odaadhatjuk a gyerekeinknek, vagy szükségessé válik a mindennapokhoz?

Ez egy gyakori, de fals kérdés. Hány éves korban adhatom oda a gyereknek a kocsikulcsot, hogy ő vezessen? Mikor áll készen? Ha megtanulja a KRESZ-t, és megtanul vezetni. Nincs fix életkor, mert még a felnőtteknél is akad probléma, ha nem kezelik megfelelően az eszközt. Minél fiatalabb a gyerek, annál sérülékenyebb. A sors iróniája, hogy sokszor nem a csúnya, gonosz felnőttektől kellene félteni őket.

Sajnos százból egy-két gyerek belefut a hackerekbe, pedofilokba, bűnözőkbe, amit fontos lenne kivédeni, de a maradék kilencvennyolc is közel kerül a veszélyhez, legfeljebb nem tud róla. Gyakran a kortársak lesznek az elkövetők, de ő maga is zaklatóvá válhat.

Ezzel párhuzamosan ott van, hogy nem lehet a fiatalokat technológiai vákuumban nevelni, fokozatosan és tudatosan kellene őket bevezetni ebbe a világba. A kezdeti időszakban csakis és kizárólag offline setting mellett volna szabad játszani. Abban a pillanatban, ahogy belép a gyerek az online térbe, olyan, mintha a kirakós játékával a budapesti éjszakában, a város közepén játszana.

Nekünk, felnőtteknek sem egyszerű eligazodnunk ebben a világban.

Többek között ezért írtam a könyvemet. Lépésről lépésre követhető, hogy milyen életkorban mire figyeljünk oda, mi az aktuális. Az óvodásoknál még nem téma a zaklatás, viszont egy-két évvel később igen nagy százalékukat megtalálják a videójátékok. Nem kell hozzá sok, mert 8-10 évesen belefutnak a kortársak vagy az idősebb testvérek által a digiszexualitásba, ami egy külön darázsfészek. Akkor lenne szabad saját készüléket adni a gyereknek, vagy szabadjára engedni az interneten, amikor erre fel van készítve. Az internetes világ szempontjából bárki, aki oda belép, funkcionális felnőtt. A troll nem fogja azt mondani, hogy csak 10 vagy, akkor nem bántalak. Az adathalász sem kivételez a gyerekkel, sőt, rajta keresztül próbálja elérni a szülőket. Be kellene vezetni a törzsi, nomád kultúrák mentalitását, ahol a tízéves gyereket felnőtté avatták, mert már rendelkezett minden információval, ami a vadonban való túléléshez kellett. Ez ma sok szempontból nem működik, mert még nem fog dolgozni, mégis fel kell készítenünk az „okosvilág” használatára. A szülőnek is folyamatosan tanulnia, fejlődnie kell, hogy segíteni tudjon a gyerekének. Együtt és egymástól is tudunk tanulni: a gyerek megmutatja a játékot, a sorozatot, a szülő pedig melléteszi egy beszélgetés keretében a tanulságot. Hosszú fejezeteken át beszélek a könyvemben csak a videójátékok komplex világáról, hogy mi mindenre taníthatnak, milyen fejlesztő hatásai és negatív irányai lehetnek. Nagyon összetett dolog.

Elég problémásnak érzem, hogy az online tér túlságosan beszippant, és beszűkíti a társas kapcsolatokat, háttérbe szorítja az érzelmi intelligenciát.

Az izoláció sok szempontból probléma. Azért is, mert a digivilág másképp működik, például nagyon rövid idő alatt sok minden történik. Emellett ki tud forgatni a normális működési módból.

Sehol máshol az életben nem lehet következmények nélkül úgy habzsolni valamit, mint a digitérben. Ha édességet falnánk úgy, mint a sorozatokat, másnap már nem bírnánk folytatni.

Itt nincsenek ilyen következmények. Aki egyedül van, és nincs stabil élete, céljai, kapcsolata, nagyon el tud csúszni.

Milyen problémákkal keresnek fel leggyakrabban?

Gyakori sztori, hogy a szülők azért keresnek, mert kezelhetetlen a helyzet. Változó, hogy ez mennyire igaz. Sokszor csak a szülők fejében kell helyre tenni a dolgokat, hiszen ők engedik, hogy a gyerek egész nap korlátok nélkül kütyüzzön. Abban a pillanatban, ahogy keretek közé teszik, gyakran visszaáll a rend.

Elkészültél a könyved kéziratával, sokan elő is jegyezték a februárban megjelenő, hiánypótló munkát. Milyen témákat érintesz?

Próbálom az egész témát összefüggéseiben kezelni. Gyakran már a kérdésfeltevésnél elcsúszik a dolog, amikor ki akarjuk találni, hogy a videójáték jó vagy rossz. Attól függ. Az sem egyértelmű, hogy a játék növeli vagy csökkenti az agressziót. Végigveszem a játékfajtákat műfaj, idő és pénz szempontjából. Elképesztő, hogy nem egy helyen százezreket tapsoltak el a gyerekek a karantén alatt lootboxokra, skinekre, mert be voltak regisztrálva a szülők bankkártyájával. Felvetem a moralitás kérdését is. Kutatási eredmények szerint ahogyan a sakk fejleszti a logikát, úgy pallérozhatják a játékok a morális képességet a döntési helyzetek által. Előkerülnek az online dzsungelvilág veszélyei, a kamuprofiloktól kezdve a szelfikultúrán át a lájkvadászatig, az online párkereséstől a digiszexualitáson át a digitális agresszióig. A social media világából fontos kérdés az influenszerkultúra. Azt szoktam mondani, ha valaki nem tudja, kit követ a gyereke, akkor nem tudja, ki neveli. Végül pedig külön fejezetet szentelek a gyakorlati nevelésnek, a digitális házirend kialakításának, a digitális detox kérdésének, és igyekszem néhány gyakorlati tippet is adni.