A program „Innovatív Márka” kategóriájában az a márka lehet sikeres, amely folyamatosan újít meglévő termékein, vagy új fogyasztói igényeket elégít ki, ilyen technológiát vezet be, mindezt a társadalmi hasznosság érdekében. A MagyarBrands 2021-es kiválasztási rendszerében meglehetősen magas volt a bekerülési küszöb, az elérhető pontok mintegy 70 százalékát  kellett megszereznie egy márkának ahhoz, hogy "Innovatív márka" elismerésben részesülhessen.

A díjat átvevő „Kiváló üzleti márkák” kiválóságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy az idei évben győztes üzleti márkák átlagos Bisnode-ratingje 90 % felett volt. Ez a pénzügyi mutató azt értékeli, hogy egy vállalat mennyire stabil pénzügyileg. 70% felett már kifejezetten stabil, megbízható vállalatról beszélhetünk. De beszédes az is, hogy a vizsgált márkák összárbevétele az elmúlt 5 évben közel 40 százalékos növekedést mutatott, azaz minden évet igen jó eredménnyel tudtak zárni a MagyarBrands díjazottjak.

A kiváló fogyasztói márkák eredményei is jelentősek, a 2021-ben Magyarbrands díjat elnyert fogyasztói márkák átlagos ismertsége magasabb volt, mint 75 százalék, kedveltségük pedig 85% feletti volt. Ez jól mutatja a hazai fogyasztók elkötelezettségét a magyar márkák iránt. Az adat alátámasztja azt a piaci jelenséget is, hogy a hazai fogyasztók mintegy kétharmada szerint a termék magyar származása jobban befolyásolja vásárlási döntéseiket, mint a csomagolás, vagy az ár.

Serényi János, a MagyarBrands program elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy azért rendkívüli jelentőségű az idei MagyarBrands díjátadó üzenete, mert a pandémia idején és annak ellenőre is képes kiemelni a hazai márkák kiváló teljesítményét, ezáltal pozitívan különböztetve meg azokat a versenytársaiktól.

„A fogyasztók vásárlási szokásai az elmúlt két évben sokat változtak, ezt minden kiváló magyar márka nagyon jó tudja, érzékeli. A fogyasztói igényeknek való megfelelés talán sosem volt akkora kihívás, mint napjainkban. Bízunk benne, hogy a változó világhoz, változó fogyasztói igényekhez mindannyian sikerrel tudnak alkalmazkodni a továbbiakban is, és talán egy lépéssel meg is előzik azokat.”

A MagyarBrands díj aktív segítség a fogyasztók és az üzleti partnerek számára is, hiszen a program a legmegbízhatóbb és a legeredményesebb magyar márkákat értékeli. A díj megfelelő kommunikálása segítség lehet a márkaépítésben, valamint a márka értékének a tudatosításában.  Minden márka számára folyamatos kihívást jelent a versenytársaktól való megkülönböztetés, ezen kihívások leküzdésében hatékony eszköz a márkadíjak használata.

Munkáltatóként is kiváló

A MagyarBrands program 2018 óta díjazza a jó hazai munkáltatói gyakorlatokat is. Hogy mi alapján választják ki a legkiválóbbakat, arról László Géza programigazgató elmondta, hogy ez a lehetőség a kizárólag a MagyarBrands Programban kiválóan teljesítő márkák számára nyitott lehetőség.

„A Kiváló Munkáltatói Márka díj elnyerésének feltétele, hogy a pályázó márkának nyernie kell a MagyarBrands valamelyik alapkategóriájában: kiválói fogyasztói, üzleti, vagy Innovatív márkaként. Ezt követően online kérdőív kitöltésével pályázathatnak a márkák, amely pályázati anyagokat szakmai zsűri értékeli" – tájékoztatott a programigazgató.

A MagyarBrands programban díjazott kiváló magyar márkák hivatalos névsora elérhető a magyarbrands.hu weboldalon.

A minap ezt mondta az édesanyám: „Ma épp 34 éve, hogy átjöttünk.” Átjönni odaátról annyit tesz: Romániából (Erdélyből) Magyarországra települni. Nem minden határon túli magyar kapott annak idején menekültstátuszt, de az én szüleim és velük én másfél évesként 1988-ban igen.

Menekült… Sokáig ez a szó nekem azt jelentette, hogy titokban kellett eljönnünk Szatmárnémetiből. Az addig minden napjukat velem töltő, éjszakai álmomból reggel engem ébresztő nagyszüleim egy levélből tudták meg, hogy egyetlen fiuk családjával a határ magyar oldalán szeretne új életet kezdeni.

Mama és Tata legnagyobb fájdalma az én „elvesztésem” volt – nagyapám, az érzelmeit ügyesen titkoló férfi napokon át a vécében sírt.

Nekem persze nincsenek emlékeim erről az időszakról, de mégis emlék módjára él bennem és sodor mindaz, amit legalább százszor elmeséltek: hogy a nagymamám, amikor pár hét múlva először beszélni tudott a fiával, azt zokogta a telefonba, hogy legalább engem, az unokát hagyták volna ott! Nem érthette akkor még, hogy a szüleim éppen miattam jöttek át, amikor Ceaușescu Romániájában sorra zártak be a magyar nyelvű iskolák.

Elhallgatnám az igazság egy fontos szeletét, ha nem írnám le, mekkora teherré nőtt bennem a tudat: szüleim az én könnyebb boldogulásomért, kiteljesedésem biztosításáért cselekedtek így, vagyis az életünk újraépítése közben – végső soron – miattam szenvedtek, miattam hoztak áldozatot. Kezdetben miattam (is) románozták le őket nap mint nap új hazájukban, Magyarországon, arról nem is beszélve, hogy egy nagyobb lakást hagytak hátra Szatmárnémetiben, mint amilyenben később Debrecenben felnőttem, és amelyben ma is élnek.

Bár nagymamám a már említett hosszú levélben pontos utasításokat kapott, hogyan nyitogassa az ablakokat, húzza fel s le a redőnyöket azt a látszatot keltve, hogy az elhagyott lakást igenis lakják, a bútorok eladása után nem sokkal (a pénzre nyilvánvalóan szükségük volt a szüleimnek Debrecenben) kiderült a hatóságok számára is: ezek emigráltak, és egy szép, polgári lakást hagytak maguk után hátra.

Erre a román államnak se kellett több, az akkori szokásnak megfelelően feltörték a zárakat, és beköltöztettek egy helyi családot a hajdani szép otthonunkba.

Végül az ingatlant csak egy bő évtizeddel a rendszerváltás után kaptuk vissza teljesen lelakva, berohadva – mindezt folyamatos bíróságra járás és tízévnyi pereskedés után. És ezek csak az anyagi veszteségek.

„Menekült” szüleim ugyan nagyon hamar talpra álltak Debrecenben, de az életükön olyan szorongásokkal teli lenyomatot hagyott az országváltás, ami a mindennapjaink része lett, belesült minden erdélyiesen, kolbász nélkül elkészített és szilvakompóttal fogyasztott rakott krumpliba, és belekeveredett minden padlizsánkrémbe. A később Debrecenben született húgommal tudtuk már kicsi gyerekként is, hogy a szüleink személyiségének egy fontos része örökre Szatmárnémetiben maradt. Erről árulkodik az is, hogy bár alapvetően társaságot kedvelő emberek volnának, soha nem lettek igazi barátaik Magyarországon (talán túl mély volt a seb, hogy nem mindenki fogadta tárt karokkal őket az anyaországban). Láttam, és összefacsarodott a szívem már gyerekként is, hogy amikor „haza” mentünk, mindig kicsit más emberré változtak.

Szatmárnémeti főutcáján magabiztosabban, egyenesebb háttal jártak, és odaát egy vita után is kézen fogva sétáltak az utcán.

Ha megkérdeznétek a szüleimet, melyik döntésük befolyásolta legjobban az életüket, egészen biztosan az áttelepülést mondanák. Akkor is, ha nem egy háború elől, az életüket féltve menekültek, „csak” egy vélt jobb élet reményében áldozták oda évek munkájának gyümölcseit és emberi kapcsolatait.

– Azt olvastam egy korábbi interjúban, hogy csibész gyerekek voltatok. Mikor lettetek ilyen szerények és visszafogottak? 
Tamás: A legtöbb sportághoz kell egyfajta önbizalom, de a sportág iránti tisztelet és alázat ennél sokkal fontosabb. Abban az interjúban talán azt is érezted, hogy én Rio után abba akartam hagyni. Nem éreztem, hogy benne van a pályafutásomban, hogy még érmet, sőt aranyat fogok nyerni, ráadásul 34 évesen… Az is nagy dolog volt, hogy az eggyel magasabb súlycsoportban ki tudtam jutni az olimpiára, Viktornak is nagyon nehéz időszaka volt, Rióban igazságtalanul ítéltek ellene a bronzmeccsen. Jó, hát Viktor nem volt ilyen szerény, de én megtanítottam neki… 

– Tényleg, mennyire tartotok tükröt egymásnak? 
Tamás: Állandóan rám szól… 
Viktor: Pont ezt akartam mondani! 
Viktor: A sportágunk pont ezekre tanít minket, alázat, szorgalom, határozottság… persze kell önbizalom is, de fontos, hogy ne forduljon át nagyképűségbe. Minket az olimpia előtt a sportpszichológus kifejezetten kért arra, hogy a szőnyegen legyünk „nagyképűek”, de tudtuk, hogy ezt nem lehet a szőnyegről levinni. Nyilván vannak dolgok, amiket egy öcs elnéz a bátyjától… 
Tamás: Haha… 

Viktor: …de valóban felváltva adogatjuk egymásnak a labdát. Ha valami nem tetszik, nem a feleségünknek mondjuk el otthon, hanem egymásnak, nálunk ez működik. 

– Mondhatni, hogy a közös szőnyegeteken marad? 
Viktor: Így van, és ez jó, mert mindent meg tudunk beszélni. 
Tamás: Olyan ötletemre nem nagyon emlékszem, ami elsőre tetszett volna neki. Minden rossz, minden hülyeség… 

– És fordítva? 
Tamás: Hát, ha neki se tetszik, akkor én sem hagyom magam… 

– Szóval megy a birkózás… 
Tamás: A szőnyegen kívül csak ő birkózik, ha lejön a szőnyegről, akkor is sokkal jobban beleáll a dolgokba, sarkosabb, én hajlamos vagyok csapongani, nagyon sokat beszélgetünk ezekről, kikérjük egymás véleményét, én az övét, ő az enyémet – szinte soha… 
Viktor: Haha… 

– A sportágban és a csapatban mindig előny volt, hogy tesók vagytok? 
Viktor: Úgy gondolom, hogy egyértelműen előny: a felkészülés során is jó, ha együtt tudunk készülni, és a hosszú edzőtáborok alatt is, mert olyankor távol vagyunk a családtól, de egymás mellett lehetünk. 
Tamás: Nekünk sokkal többet kell edzenünk, mint ha egy nagyobb ország versenyzői lennénk, ahol szélesebb merítésből lehet válogatni, ahol több a versenyző és sokkal több az edzőpartner is, többféle technikát elleshetsz. Mi állóképességgel és több edzéssel tudunk versenyben maradni. Ezért ezek az edzőtáborok nagyon fontosak. 
Viktor: Egy világversenyen is olyan pluszt tesz hozzá, ha ott egy családtag, amit senki más, hiába vagy jó viszonyban az edzővel, a csapattársakkal. Az is doppingolt, hogy bár voltak testvérpárok a birkózásban, mi ezt überelni szerettük volna, meg is lett az Eb-érem, a vb-érem és végre az olimpiai is. 

– A kis Szöcsi mennyire volt a nagy Szöcsi árnyékában? 
Tamás: Amikor otthonról, Ceglédről Budapestre költöztem, ő szinte kinyílt, akkor kezdett serdülni, de nálam sokkal érettebb srác volt, a köztünk levő négy év hamarosan el is tűnt, mert én meg nagyon későn érő típus voltam. Ő otthon átvett minden irányítást, ahogy eljöttem. Persze, kis Szöcsinek hívták, de soha nem volt az árnyékomban. 

– Azért csak kitapostad az utat? 
Tamás: Ezt remekül látod… 
Viktor: Én csak előnyt kovácsoltam abból, hogy rá tudtam lépni erre az útra. Nyilván néha összehasonlítják az embert a bátyjával, de az meg az ő dolguk. Egy percig sem bántam, hogy az öccse vagyok. 
Tamás: Hányszor mentem rossz irányba… neki azt már nem kellett kipróbálni. Vagy amikor elkezdtem a sportgimnáziumot, azt sem tudtam, mit vállalok, harcoltam minden ellen, miközben akartam is, de meg kellett érnem fizikálisan és mentálisan. Ő meg mindig azt mondja, hogy neki ezek voltak a legjobb évei. 

– Neked mi volt nehéz? 
Tamás: Nálunk otthon voltak alap dolgok, amelyeknek meg kellett felelni, iskola, edzés, meg nyilván elvárás volt, hogy ne gyújtsam föl a házat, de alapjában véve lazák voltak a szüleink, hagyták, hogy már egész fiatalon önállóak legyünk.

Ezért is volt nekem nagyon nehéz a budapesti sportiskola, ahol minden percemben megmondták, hogy mit csináljak, mikor eddzek, tanuljak, mikor és mennyit aludjak, mikor egyek, mit egyek, nem volt egy szabad percem sem. Kellett 2 év, hogy ebbe beleszokjak.

Ez a mai akadémiák belépője volt, kicsit kísérleteztek is velünk, fél 9-kor már beszélgetni sem lehetett, villanyoltás volt. Ma már nem így van, mire Viktor feljött, már addigra is sokat változott a rendszer, rájöttek, hogy kell a gyerekeknek valamiféle szabadság, vagy legalább higgyék azt, hogy van szabadság, hiszen nem könnyű nekik elszakadni otthonról. Ez persze kétélű fegyver, de bevallom, nem szeretem, ha azt mondják, hogy valaki rossz társaságba keveredett, mert én is voltam mindenféle társaságban, de ha valakiben megvan a tartás, a neveltetés… persze, tudom, hogy ma már más világ van, sok rosszat hallunk… 

– A fiadat azért már félteni fogod… 
Tamás: Én már 9 évesen egyedül jártam iskolába, mindenhova, ahogy felértem a kilincset, Viktort is elhoztam az óvodából. Ma már ezt nehéz elképzelni, pláne Pesten… 

Kép

Kép: Emmer László

– Viktor, te hogy álltál a sportoló életmódhoz és a szabadsághoz? 
Viktor: Mindig vártam a szerdákat, hogy mehessek a keret­edzésre, hogy elleshessek egy mozdulatot, hogy megdicsérjen az edző. Kérdezgettek, hogy tervezem a jövőt. Láttam rajtuk, hogy ők is akarnak engem. Ez nagyon jó érzés volt. Nyolcadikban már itt akartam folytatni, de nem sikerült a felvételim. Három hétig folytak a tárgyalások, volt csapattársam, aki már fönt volt, és még nem tudtam, hogy jöhetek-e. Ez volt a legrosszabb. Én annyira fel akartam menni utána, hogy szerettem a rendszert is: reggeli edzés-iskola-délutáni edzés-koli – nekem bejött. Persze, ez egy kamaszt kimerít, de nekem bejött az akadémiai rendszer, a társaság. Ahogy haladtak az évek és lemorzsolódtak a többiek, amikor kezdett elkopni a társaság – az nehéz volt. Az utolsó évben már egyedül jártam edzésre a szobából. De aztán hamar bekerültem a junior válogatottba. 
Tamás: Viktor tehetséges volt, és nagyon akart jönni. Hol voltak nekem még hetedikben olyan céljaim, mint neki? 
Viktor: Azért egy 13 éves gyerek még gyerek, én ma eléggé aggódnék, ha a kislányom fel akarna vonatozni, de Tamás, szerintem te is, ha a Marci így döntene… 
Tamás: A mi szüleink engedtek, pedig nem tudták, mit jelent az, hogy élsport, hogy ez is hivatás… a nagyszüleink meg aztán abszolút nem. Kérdezgették is a szüleinket, hogy hogy gondoljuk, hogy nincs is szakmánk. 

– Az előbb minkettőtökben megszólalt az apa is. Nem olyan általános, hogy a felfelé ívelő élsportolói karrierbe belefér a családi élet is. 

Viktor: Nyilván nem egyszerű pici gyerekek mellett, én is ezt gondoltam, amíg nem láttam, hogy meg lehet oldani. Ebben is Tamás példája bátorított.

Neki már mind a két gyerek megvolt, amikor az olimpiára készültünk, mi úgy terveztük a feleségemmel, hogy a 2020-as olimpia után érkezik a baba. Csak hát azzal nem számoltunk, hogy elhalasztják az olimpiát, 2020 elején pedig nem lehetett újratervezni, már úton volt ugyanis a kislányom. Ott voltam az elejétől fogva, apás szülés volt, rengeteg energiát kaptam tőle, olyat, amiről nem is tudtam, hogy létezik. 
Tamás: És nyilván kell ehhez egy társ, aki helytáll, mert egy gyerekkel sem egyszerű egyedül, nemhogy kettővel. A felkészülés alatt keveset vagyunk otthon, sokszor heteken keresztül edzőtáborozunk. Mi ilyenkor nem azt halljuk, hogy felgyulladt, felrobbant, összeomlott minden. Erős oszlopnak kell ehhez otthon lenni, hogy nekünk csak a birkózásra kelljen koncentrálni. 

– Ők is sportolók, Európa-bajnokok, ráadásul Tamás felesége is birkózott. 
Viktor: Az enyém pedig fitneszezett. Épp ez volt a lényeg. Abszolút tudta, mi kell ahhoz, hogy sikeres legyen az ember az élsportban. Kitartottunk egymás mellett, és 11 éve vagyunk együtt. 
Tamás: De nemcsak a feleségeink, a szüleink által nyújtott biztos háttér is kellett ahhoz, hogy ilyen eredményeket érjünk el. 

– Mit szeretnétek ugyanúgy csinálni, mint ők? 
Viktor: Én másolom őket. Nálunk édesanyánk határozott személyiség volt, és én épp nemrég mondtam a feleségemnek, hogy szeretném, ha ő lenne köztünk a határozottabb, mert én nem mindig tudok jelen lenni, és nem akarok ezért szigorú lenni. 
Tamás: Nem fogod tudni a személyiségedet megváltoztatni, most megmondom, hogy te leszel a határozott. Egyébként apánk is határozott volt, csak nem fért oda anyánktól. Nálunk is ez van. A feleségem személyiségben, karakánságban hasonlít kicsit Viktorra. 
Viktor: Vagyis ő neked az álomszerű társ, ezt úgy hívják. 

– Tamás, elárulod, hogy Rio után mi az, ami meggyőzött, hogy folytasd? 
Tamás: Leginkább Viktor, az ellentmondást nem tűrő stílusával. Neki akkor még nálam is nehezebb volt, mégis ő bátorított. Akkor már 30 éves voltam, tudtam, hogy többet nem tudok lefogyni 66 kilóra, mert már az is emberfeletti volt, és úgy gondoltam, itt a vége, így is szép volt. Volt hiányérzetem, nem is kevés, de el akartam engedni. És akkor ő jött, hogy nem hagyjuk abba, meg Tokió így, Tokio úgy. Tetszett, hogy azok után, hogy őt mekkora csapás érte, mégis ő húz ki engem, és belementem, hogy egy évet még próbáljunk ki. Abban én bíztam, hogy neki még lesz olimpiai érme, de magamban akkor még nem. Aztán jöttek a versenyek, az eredmények, és én is kezdtem elhinni. 

– A másikban könnyebb hinni, mint magadban? 
Viktor: Mindenki tudta, hogy Tamás pályafutásában több van. Amikor a magasabb súlycsoportban megverte az aktuális világbajnokot, ő is elkezdte elhinni, és végül mindenkinek a reményeit túlszárnyalta. 

– Van olyan tulajdonság a másikban, amit nagyon szerettek, és belőletek hiányzik? 
Tamás: Van. Én mindenbe hamar belevágok, néha jó lenne leüli és átgondolni. Sokszor ebben égettem meg magam, hogy legyen ez is, azt is csináljuk… néha hátra kellene lépnem. Nem vagyok olyan megfontolt, mint ő. 

Viktor: Nálam viszont egyértelműen az, hogy nehezebben nyitok az új dolgok felé. Ha ő nem vág bele Ceglédről a pesti életbe, én addig gondolkodom otthon, míg nem lesz belőle semmi. Ő sosem csak beszélt arról, hogy meg kellene csinálni, odament és megcsinálta.

Egyetlen magyar sem tudott juniorként felnőtt Eb-t nyerni. Odament és megcsinálta. De ugyanígy volt a horgászattal, ami ma a közös hobbink. Kiegészítjük egymást. 

– Nagycsaládi közegben is téma a birkózás? 
Tamás: Sosem visszük haza a birkózást, és ez így jó. 
Viktor: Soha. Hétfőtől péntekig birkózás, aztán a hétköznapi életről beszélgetünk, mint minden család, és nagyon jó, hogy más viszi el a fókuszt. 

– Tamás, azt nyilatkoztad, a család miatt megfordult a fejedben, hogy nem is folytatod… 
Tamás: Egyre kevesebb olyan kihívás lesz számomra, ami annyira motiválna, hogy ne legyek esténként otthon, a családommal. Szeretném én olvasni a gyerekeimnek a mesét. Na, ehhez képest mostanában még kevesebbet vagyunk otthon, mert annyi a felkérés, ez most egy ilyen időszak. 

– Sokan tartanak ilyenkor attól, mi fogja betölteni az élsport szigorú menetrendjének a helyét. A család ebben a váltásban is segít? 
Tamás: Ezt nyilván a szürkébb hétköznapok döntik el, de én ezt már jó ideje várom is. Persze, hiányozni fog majd a birkózás, de már nagyon vágytam rá, hogy valami másban is kipróbáljam magam, persze lehet, hogy végül pár év múlva mégis edző leszek. Az életritmusból kiválni, kívülről nézni egy világversenyt, lelátóról nézni a vb-t biztos furcsa lesz. Viktor pályafutásában még benne van egy olimpia, de ha én elhatározom magam, előbb-utóbb úgyis jön utánam, ahogy szokott. 

– Mit szerettek a birkózásban? 
Tamás: Lehetne itt közhelyezni, de röviden: ezek vagyunk mi. 
Viktor: Pontosan ezt akartam mondani. A birkózás tett minket ilyenné. Sokszor arra gondolok, nem lenne bennem ez a határozottság, talán nem tudnánk a kudarcból így felállni, nem benne ragadni a negatív gondolatmenetben. Leginkább azt köszönhetjük ennek a sportnak, hogy ilyenné formált minket. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nehéz sorsú gyerekből nehéz ember

Girolamo Cardano élete már a fogantatásától kezdve viszontagságokkal volt tele. Anyja, Chiara háromgyerekes, harmincas éveiben járó özvegy volt, és nem akart még egy éhes szájat a családba, ezért mindent elkövetett, hogy megszabaduljon a magzattól. Nemcsak a túl sok gyerek rémképe riogatta, hanem az is, hogy Girolamo a negyedik törvénytelen volt, ugyanis csak később vette őt feleségül az apa. Különféle magzatelhajtó főzeteket ivott, a gyerek azonban szívósnak bizonyult, és minden praktika ellenére megszületett 1501-ben.

Történt mindez egy pusztító pestisjárvány idején, miután a szülei – Chiara három másik gyermekét hátrahagyva – Milánóból Paviába menekültek. A kis Girolamo megszületése a sors kegyetlen játéka révén mégiscsak felértékelődött, mivel mindhárom féltestvére a dajkájukkal együtt áldozatul esett a járványnak.

Ő maga is elkapta, de csodával határos módon csecsemő létére túlélte a betegséget. A testén mindenfelé elszórva csúnya sebhelyek maradtak, az arcát csomók csúfították el egész életében, de legalább életben maradt.

A fiúcska azonban ezek után sem élvezhette a szülei szeretetét. Igényes nevelésben részesült, de sem az anyja, sem az apja nem fukarkodott a szidalmazással és a veréssel.

Apja, Fazio Cardano megbecsült és jómódú ember volt. Ötvenes éveiben járt, amikor a kisfia megszületett, és ő tekintélyes embert akart belőle faragni. Jó nevű ügyvédként és hírneves matematikusként a társadalom magas köreiben mozgott. Jogi és matematikai kérdésekben sokan fordultak hozzá tanácsért, amelyet jó pénzért meg is adott. Közeli ismerőse volt Leonardo da Vinci, aki sokat tanult tőle geometriából. Szüksége is volt erre, mivel 1502-ben a nagy hatalmú Cesare Borgia megbízta, hogy készítse el Imola városának minden addiginál részletesebb és pontosabb térképét. Da Vinci a város minden utcáját és az erődítések teljes vonalát végigjárta, megmérte, és az idősebb Cardanótól tanult geometriai ismeretek révén a mai műholdas térképek pontosságát megközelítő munkát végzett.

Fazio Cardano sokat adott a fiának, és sokat követelt tőle. Már ötéves korában munkára fogta: a hátára kosarat szíjazott, azt megtöltötte könyvekkel és hatalmas iratpaksamétákkal, majd málhás jószágként ösztökélve járta a várost az ügyfelei és tanítványai dolgában.

Eközben alapos matematikai képzésben részesítette, és nagy örömmel tapasztalta, hogy a gyereknek határozott tehetsége van a számoláshoz. Girolamo végül orvosként végzett a padovai egyetemen, és hamar nekilátott praktizálni. Eleinte nem sok pénzt keresett ezzel a tevékenységgel, és az sem volt hasznára, hogy kifejezetten összeférhetetlen természetű fiatalember volt.

Nem tisztelt senkit és semmit, lépten-nyomon konfliktusokba keveredett olyanokkal is, akik egyengethették volna a pályáját.

Így aztán jobb híján engedély nélkül gyógyított, és matematikai tudását bocsátotta áruba. Egy súlyos függés is nehezítette a helyzetét: megrögzött szerencsejátékos volt. Sok pénzt veszített a kockajátékon, és ezt azzal kompenzálta, hogy pénzben sakkozott, amivel időről időre nyert valamennyit.

Valószínűségszámító orvosceleb

1530-ban megházasodott, és rövid idő alatt három gyereke született, így biztosabb bevételi forrás után kellett néznie. Elhatározta, hogy összeköti a kellemest a hasznossal: képzett matematikus lévén olyan szisztémákat akart kidolgozni, amelyek segítségével többet nyerhet a kockadobásokkal. Ez a kényszer vezette arra, hogy a világon az elsők között kezdjen valószínűségszámítással foglalkozni. A szokásos emberi intuícióval merőben ellenkező szabályokat fedezett fel, amelyek némelyike sok pénzt hozott neki. Időnként erőszakkal egészítette ki a nyerő szériáit: előfordult, hogy csalással vádolta egyik partnerét, és az állandóan magánál tartott késsel vágott bele az illető arcába.

Ezalatt ügyesen forgolódott a jól fizető ügyfelek között a gyógyítóiparban is.

Valamit ügyesen csinálhatott, mert abban a korban, amikor az érvágás és a köpölyözés számított a szabványgyógymódnak minden betegségre, komoly klientúrát épített ki magának.

A biztonság kedvéért persze más tevékenységekkel is növelte a hírnevét: a korszakban tudományosnak számító horoszkópok készítésével és jövendőmondással is foglalkozott.

Nemsokára megkérdőjelezhetetlen szaktekintélynek, egyfajta csodadoktornak tekintették, és olyan nagy megbecsülésre tett szert, hogy külföldre is eljutott a híre. Magas rangú nemesek, királyok hívták udvari gyógyítónak, de ő egyetlen kivétellel minden ajánlatot visszautasított. Egy skót érsek, bizonyos John Hamilton súlyos, asztmaszerű betegségben szenvedett, és sokak szerint a halálán volt. A környezete végül az addigra valódi celebbé vált Cardanót hívta segítségül, aki fel is kerekedett, Edinborough-ba utazott, és nekilátott az érsek kezelésének. Hamilton jobban lett, Cardano pedig vaskos összeggel gazdagabban térhetett haza. Ez a diadal jót tett a megítélésének: a paviai egyetem professzorának nevezték ki, minden addiginál nagyobb tekintélynek örvendett, özönlöttek a kuncsaftok és a pénz.

Tragédiák és találmányok

A hírnév azonban már akkor sem járt következmények nélkül. Girolamo Cardano családjában is egymást érték a tragédiák. Miután a felesége meghalt, felnőtt fiai lába alól kicsúszott a talaj. A legidősebbik, Gianbatista szintén orvosként praktizált, de leginkább az apja pénzén és hírnevén élősködött. Aztán váratlanul megnősült: elvett egy Brandonia di Seroni nevű nőt, akit mindenki csak gátlástalan és szégyentelen teremtésnek nevezett. Egymás után születtek az unokák, a Seroni család pedig piócaként szívta Cardano vérét. Eközben az ifjú feleség mindenhol elújságolta, hogy mekkora bolondot csinált a férjéből, mert egyik gyereke sem tőle származik.

Gianbatista szégyenében és végső elkeseredésében megmérgezte a saját feleségét. Amikor elfogták és kihallgatták, nem is tagadta a tettét.

Az eljárás folyamán Cardano a legdrágább ügyvédeket bérelte föl, akiknek sikerült is kicsikarniuk egy jelentős engedményt. A bíró felajánlotta, hogy megkímélik a fiatalember életét, ha meg tud állapodni az asszony családjával. A Seroni család azonban olyan hatalmas összeget kért, amit Girolamo Cardanónak esélye sem volt megfizetni a halálos ítélet enyhítéséért. Gianbatistát így tehát nyilvánosan lefejezték, apjának pedig ettől kezdve azzal a szörnyű tudattal kellett együtt élnie, hogy nem sikerült megmentenie a saját fia életét.

Tudományos megszállottsága és elismerés iránti vágya ezalatt sem csökkent. Értekezést írt a kockajáték matematikájáról, a követendő stratégiákról, sőt, a csalás legokosabb módszereiről is szót ejtett. Megalkotott két enciklopédiát, amelyekben a kor tudományos világképét igyekezett összegezni, beleértve persze mindent a mechanika törvényeitől a kozmológián és az asztrológián át a démonok hatalmáig és a természettudományok nagyszerűségéig, illetve az utcai bűvészmutatványok szakszerű bemutatásáig. Foglalkozott a titkosírások tudományával is: ő fejlesztette ki azt a forgatható, négyzetrácsos módszert, amelyet később Richelieu bíboros is előszeretettel alkalmazott, és amelyet a mai napig is Cardano-rácsnak neveznek. Feltalálta a mai kamerákon alkalmazott rázkódáscsillapító gimbalok ősét, kidolgozott egy okos váltórendszert a forgó mozgás egyenes vonalúvá alakítására (bár nem teljesen az ő felfedezése, de a mai napig az ő nevét viseli a kardántengely és kardáncsukló), és még a siketek oktatásának módszertanával is foglalkozott.

A családtagjaira azonban továbbra sem mosolygott a szerencse. Mintha a saját személyisége kísértette volna a kisebb fiában: Aldo ugyanolyan megrögzött szerencsejátékos volt, mint ő, de hiányzott belőle a matematikai képzettség. Ravasz módszerek hiányában elérte a játékfüggők végzete: mindenét elvesztette, majd miután a felesége bútorait is el kellett árvereznie, kétségbeesett lépésre szánta el magát.

Egy éjjel betört a saját apja házába, és kirabolta. Elvitt mindent, amit csak tudott: pénzt, műtárgyakat, ékszereket. Girolamo fájó szívvel, de feljelentette, majd kitagadta a fiát, akit büntetésül száműztek Bolognából, ahol akkoriban laktak.

A nagy mű és a megjövendölt halál

Maga Cardano sem volt szívbajos, amikor a saját dicsőségéről volt szó. Matematikai tehetsége legnagyobb eredményét erkölcsileg megkérdőjelezhető módszerrel érte el. Mint sok más tudóst akkoriban, őt is érdekelte a harmad- és negyedfokú egyenletek megoldása. A módszert végül Niccolo Fontana Tartagliától, egy matematikustól szerezte meg. Fontana hírhedt figura volt, miután még gyermekkorában súlyosan megsebesítette egy francia katona kardja. Az összeszabdalt arcú fiú felnőtt korára is alig tudott beszélni, amiért a Dadogós (Tartaglia) gúnynevet kapta. Cardano megismerkedett vele, a bizalmába férkőzött, és hosszas könyörgés után rábeszélte, hogy Fontana megossza vele a megoldásait. Mindezt csak egy ünnepélyes eskü árán érte el, amelyben ígéretet tett a becsületére, hogy soha senkinek nem árulja el a titkot. Tartotta is egy darabig az ígéretét, de évekkel később tudomást szerzett róla, hogy más korábban már rájött ennek a problémának a megoldására.

Ezek után úgy érezte, nem köti tovább az eskü, és közzétette A nagy művészet – az algebra szabályai című könyvében, amelynek a jelentősége olyan nagy, hogy azóta is úgy emlegetik, mint amely megváltoztatta a világról alkotott tudományos felfogást.

Nem titkolta, hogy a harmadfokú egyenletek megoldása Fontanától származik, aki mégis nagyon felháborodott, nyilvánosan személyes és szakmai sértésekkel illette őt.

Cardano élete nem ért szép véget. A hírnév és a dicsőség hajszolásában nem ismert határokat. Folyamatosan írt, egymás után jelentette meg a könyveket, minden divatos témakörben megnyilvánult az alkímiától a vallásfilozófiáig. Egy idő után elvakította a saját nagysága tudata, és olyan témákba ártotta magát, amelyekbe nem kellett volna. 1570-ben könyvet írt Nero császár nagyságáról, amivel akaratlanul is a kegyetlen római császár által megöletett keresztények mártíromságát kicsinyelte le. Ráadásul összeállította Jézus horoszkópját, mintha csak egy egyszerű ember lenne, és ezzel végképp veszélybe sodorta magát. Az inkvizíció letartóztatta, majd börtönbe zárták. A pápa közbenjárására ugyan viszonylag jóindulatúan kezelték, és néhány hónapnyi rabság után elengedték, de társadalmi elismertségét elvesztette mint börtönviselt eretnek, egy gyilkos és egy rabló apja. Barátai elhagyták, ő pedig elszegényedve élte meg utolsó évét.

Hetvenöt évesen, 1576-ban halt meg, ám életének ez az utolsó mozzanata is rendhagyó volt. Tíz évvel korábban ugyanis megjósolta a saját halála napját, majd – ahogy ez elvárható volt egy sikeres jóstól – a prófécia be is teljesedett. Az öreg Girolamo Cardano nagy valószínűséggel öngyilkos lett, hogy csak azért is neki legyen igaza.

Girolamo Cardano Életem c. önéletrajzi művét dr. Magyar László András orvostörténész fordította magyarra. A Gondolat Kiadónál jelent meg 2013-ban.

Mennyire él tisztán emlékeidben a betegséged? Gyakran gondolsz rá?

Jó 15 év telt el azóta, már nem is jut eszembe nap mint nap. Beszélni sem nagyon szoktam róla, ez nem az a történet, amelyet csak úgy elmesél az ember sörözés közben. Ha lázas beteg vagyok, akkor előjönnek bennem a régi emlékek, mivel olyankor hasonló testérzetem van, mint a betegség alatt. Az első években persze jobban foglalkoztatott, és féltem, hogy esetleg kiújul a leukémiám, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé.

Kezdetben késztetést éreztem arra, hogy visszajárjak a kórházba lelkileg erősíteni a betegeket, de csak egyszer voltam bent. Magam sem gondoltam volna, de nem volt rám jó hatással, felkavart, így inkább nem mentem többet.

Hogyan derült ki, hogy leukémiás vagy?

Elsőéves főiskolás voltam, friss szerelmes. Barátnőmmel, aki most már a feleségem, halasztottunk egy évet, és kimentünk Londonba dolgozni. Épp csak hazajöttünk 2005 tavaszán, amikor kezdtem magam rosszul érezni, nagyon fájtak a térdeim. Először azt hittem azért, mert kevesebbet sportoltam az elmúlt időszakban. Újra többet edzettem, de nem lett jobb. Nyáron már annyira fájtak, hogy aludni sem bírtam. Hetekig magas lázam is volt, sehogy sem akart lemenni. Orvostól orvosig jártam, de nem tudták megmondani, mi bajom. Végül befektettek a Honvédkórházba, ahol rengeteg vizsgálatot végeztek rajtam. Egyik nap átvitt a mentő a Szent László Kórházba a hematológiára, az orvosom csak annyit mondott, kíváncsiak valamire. Amikor a kezembe nyomták a beutalót, láttam, hogy leukémiagyanú szerepel rajta, akkor picit megijedtem. Pár nap múlva meg is kaptam a diagnózist: leukémiás vagyok. Egyből döntöttek a kezelésemről, jó fél évig haza sem mehettem. Összesen két évet vett el a betegség az életemből, és csak a második végére jutottam el oda, hogy már többet voltam otthon, és részmunkaidőben dolgozhattam. A főiskolára csak egy évvel később mehettem vissza.

Mennyire fogtad fel huszonkét évesen, mi történik veled?

Azt hiszem, ma sokkal inkább megtörne egy ilyen diagnózis, akkor húszévesen halhatatlannak gondoltam magam. A környezetemet, szüleimet, nagyszüleimet, feleségemet sokkal jobban megviselte, mint engem, aki benne voltam. Visszanézve a családi fotókat, látom, hogy nemcsak én, hanem a feleségem is csont és bőr volt, a szüleim arcán is látszódik a fájdalom, a szomorúság.

Nekik jóval nehezebb volt, mint nekem, mert ugyanúgy kellett élniük az életüket, miközben én biztonságos közegben voltam, csak arra kellett koncentrálnom, hogy meggyógyuljak, más dolgokon nem kellett aggódnom, gondolkodnom.

Anett, a feleségem viszont rengeteget olvasott, utánajárt, mi segítheti a felépülésemet. Nekem erre egyáltalán nem volt kapacitásom. 

Végig ilyen erős tudtál maradni?

Eleinte olyan érzésem volt, mintha kollégiumban lennék, négy korombéli sráccal voltam együtt. Nem volt betegségtudatunk, miközben mindannyian az életünkért küzdöttünk. Beszélgettünk, filmeket néztünk, zenét hallgattunk, viccelődtünk, cukkoltuk egymást: „Hülye vagy, megint belázasodtál, ne csináld már!” Emlékszem, egyszer a Vészhelyzet című sorozatot néztük. Nagy baleset történt, sorban vitték a kórházba a sérülteket, egyikükön azonban semmilyen sérülés nem volt, csak a biztonsági öv nyoma látszódott a mellkasán. Mi egyből megmondtuk a diagnózist: „Leukémiás, túl alacsony a trombocitaszintje! Ennyit tanultak az orvosok, és nem ismerik fel rögtön, mi meg innen az ágyból megmondjuk!” Nagyokat nevettünk, alapjában véve jó hangulat volt. Az orvosok és a nővérek is szerettek hozzánk bejárni, üde színfoltjai voltunk az osztálynak. Amikor valamelyikünknek rosszabbak lettek az eredményei, láttuk, hogy őket is megviseli.

Mi segített még a gyógyulásban?

Igyekeztem fejben erős maradni, rengeteg mentális gyakorlatot végeztem, vizionáltam a gyógyulásomat, a hozzá vezető utat.

Fizikálisan is mindent megtettem, amit csak tudtam. Bármennyire rosszul voltam is, nem volt vörösvértestem, és alig kaptam levegőt, akkor is mindennap lementem a másodikról sétálni az udvarra, és visszamásztam. Nagyon sok alternatív gyógymódot is alkalmaztam: vitaminokat, táplálékkiegészítőket szedtem, tudatosan építettem fel az immunrendszerem. Rengeteget számított az is, hogy mind bent, mind kint nagyon támogató közeg vett körül. A feleségem mindennap jött, a szüleim is, amilyen gyakran csak tudtak vidékről, sőt a barátok is gyakran látogattak. A betegségről nem nagyon beszéltünk, nem hagytam, hogy bárki sajnáljon vagy siránkozzon. Egyszer volt, hogy a nagymamám elkezdett sírni, amikor épp otthon voltam egy kezelés után, és az ágyból nem bírtam felkelni, olyan fájdalmaim voltak. Elküldtem, hogy akkor jöjjön vissza, ha megnyugodott, ezzel ugyanis nem segít.

Más is túlélte azok közül, akikkel együtt voltál a kórházban?

A fiatalok közül ketten éltük túl. Amikor sorban meghaltak körülöttünk, akkor sem vetődött fel bennem egy pillanatra sem, hogy ilyen kimenetele is lehet a betegségemnek. Amikor valamelyikünkhöz rossz hírrel jöttek az orvosok, pár percig csend volt a kórteremben, aztán másról kezdtünk el beszélgetni. Sok minden nem esett le rögtön húszévesen, csak évekkel később. Ma már teljesen egyértelmű, hogy például azért kellett egyik este átmennem egy másik kórterembe, mert a barátom haldoklott. Akkor csak annyit tudtam, nincs jól, nem bír felkelni, ezért megfigyelés alatt lesz éjszaka. Elköszöntem tőle, hogy majd reggel találkozunk. Másnapra meghalt. Naiv voltam.

Arra is csak utólag jöttem rá, hogy mindenki ugyanúgy nézett ki a halála előtti napokban, ugyanaz volt a szemükben.

Miért épp neked sikerült?

Nem gondolkodtam ezen soha, ahogyan azon sem, miért épp velem történt. Egyszerűen szerencsém volt. Semmiben nem voltam más, különb, mint a többiek. Ugyanolyan huszonéves srácok voltunk, mindannyian élni akartunk, egyikünk sem adta fel az utolsó előtti pillanatig. Egyetlen fiú fáradt el a végére, de ő már nagyon rosszul volt, és nem is volt olyan támogató közeg körülötte. Hiszek a szabad akaratban, hiszem, hogy van ráhatásunk dolgokra, rajtunk is múlik, mi hogy alakul.

Változtatott rajtad a betegség?

Biztos, hogy más ember lennék, ha nem megyek ezen keresztül, de semmivel sem érzem magam jobb embernek attól, hogy túléltem a rákot. Nem lettem bölcsebb, ugyanúgy csinálok hülyeségeket, de kevésbé veszek komolyan bagatell dolgokat, amiken korábban egyből felhúztam magam. Hiszem, hogy minden betegség lelki eredetű, ha mentálisan nem vagy rendben, sokat stresszelsz, nem teszed túl magad bizonyos dolgokon, akkor az előbb vagy utóbb fizikai tünetekben jelentkezik.

Akkor nem véletlen, hogy triatlonozol és Ironman-távokat teljesítesz?

Igen, nem hiába választottam olyan sportokat, amelyek mentálisan is megterhelők, amelyek során nagyon mélyre kell menni magadban.

Tudom, hiszen megtapasztaltam a betegségem alatt is: ha fizikálisan teljesen ki vagyok merülve, szinte nincs immunrendszerem, de fejben erős vagyok, akkor is tudok küzdeni egy célért.

Ez az attitűd tesz képessé arra, hogy akár egy Ironman-versenyt is teljesítsek.

Mai fejjel is ilyen hihetetlen nyugalommal tudnád kezelni a betegséget?

Ma már nem valószínű, hogy teljes mértékben így tudnám kezelni. Főleg, ha másról lenne szó. Ha valamelyik gyermekem lenne beteg, biztosan nem tudnék ennyire pozitívan, zsigeri optimizmussal hozzáállni. Előjönne belőlem a féltő, aggódó szülő. Sokat számított akkor, hogy fiatal voltam, és bizonyos dolgokba bele sem gondoltam.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs szükségem más emberekre. Épp ellenkezőleg. Drága barátnőm, Nóri a világ egyik legegyüttérzőbb embere. Ösztönösen, zsigerből fel tudja ismerni az érzelmi állapotaimat, akár egy szemvillanásból megérti, mire van szükségem.

A legtöbb esetben persze nem a szavai, tettei vagy segítsége jelenti számomra a legnagyobb áldást, hanem az őszinte, nyitott és szeretetteljes jelenléte. Ez az ítélkezésmentes, együttérző figyelem többet ér bármilyen tanácsnál. 

Egyszer egy beszélgetés közben felmerült bennem a kérdés: amellett, hogy rám figyel, rólam gondoskodik és együttérez velem, Nórinak vajon marad ideje arra, hogy magára is figyeljen? Gondolkodás nélkül tettem fel neki ezt a kérdést, s aggódva figyeltem az arcát, amikor a falat bámulva a válaszon gondolkodott. Mindeközben lázasan kerestem valamilyen megoldást, amivel segíthetnék neki. Csak lassan jöttem rá, hogy a megoldást saját magának kell megtalálnia, ugyanúgy, ahogyan az önmagával való együttérzésen keresztül a saját boldogságát is. Barátként én csak annyit tehetek, hogy igyekszem mindig ugyanazt a figyelmes együttérzést tanúsítani felé, amivel ő fordul felém. Emellett persze sokszor bátorítom arra, hogy töltsön ugyanilyen értékes időt önmagával is. 
Persze ez nehéz feladat: letenni a megfelelési kényszert, az önmagam felé támasztott elvárásokat, és csak arra figyelni, ami abban a pillanatban igazán foglalkoztat. Ám amennyire nehéz, annyira felszabadító és örömteli tapasztalat is. 

Talán soha nem éreztem magam annyira szabadnak, mint amikor először néztem szembe az aktuálisan bennem munkálkodó érzésekkel, és megengedtem magamnak, hogy ne tegyek semmit, csak átéljem ezeket.

Végre a saját élményeim szintjén éreztem át, mit jelent szeretni és tisztelni önmagamat, és ezen keresztül lehetőséget adni az együttérzésre és a megértésre. Rájöttem, hogy tudtán kívül Nóri egy csodás ajándékot adott nekem: az együttérzésen keresztül megengedte, hogy úgy lássam magam, ahogy ő lát engem: önmagamnak. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Mégis sokan idegenkednek tőle, körülményesnek tartják, mert fakés kell hozzá, vagy nem tudják, hogyan készítsék. Ha azonban friss a padlizsán (feszes, fényes és lila a héj, zöld a szár), akkor nyugodtan lehet fémkést használni hozzá (nem lesz tőle fekete), és felesleges elősózni a sütés előtt, csak az öreg padlizsánnak kesernyés az íze. Könnyű étel, mégis nagyon tápláló, A- és C-vitamin van benne, emellett kálium-, foszfor-, magnézium- és kalciumforrás, jót tesz az emésztésnek és a gyomornak. S hogy mit főzzünk belőle? Lessük el a régiektől!

Amivel bárki elbájolható

„A vásárcsarnokban gyakran találkozunk ezzel a lila színű, tokformájú, tojás nagyságú törökparadicsommal.”... „Érdemes foglalkozni ezzel a tojásformájú, dinnyeszerű, lila- vagy sárgásszínű konyhakertészeti termékkel. Noha vannak még elegen, akik még nem vezették be konyhájukba ezt a rendkívül változatos módon elkészíthető eledelt” – írta Csáky Sándor 1929-ben megjelent szakácskönyvében. Az általa leírt történet szerint 1917-ben Miksa főherceg kíséretében járt Konstantinápolyban a szakácsként dolgozó Csáky. Itt belesett a szultáni konyhára, ahol éppen padlizsán készült ebédre, s az étel neve magyarul azt jelentette: „a szultán méltatta.” Ezek után az egyszeri háziasszonyt is csak biztatni tudja, hogy vásároljon padlizsánt, hiszen bárkit el lehet vele ragadtatni. Egyik receptjének maga is a „dervis bájoló” nevet adta, ez egy kiadós, mégis könnyű nyári ebéd lehet. Birka-, marha- és borjúhús kell hozzá, amit először kockára kell vágni.

Egy tepsit kivajazunk, majd a következőket tesszük bele, rétegelve: karikára vágott zöldpaprika, zöldbab, kockára vágott húsok, padlizsánszeletek, paradicsom, nyers burgonya. Kétszer rakunk mindenből, de közben folyton sózunk, borsozunk. Ha ez megvan, megsütjük. Szintén egy ilyen rakott étel a „szerb rakott tojásnövény”, amit a tej tesz még szaftosabbá. A régi recept szerint kezdetnek pirítsunk zsírban vöröshagymát. Adjunk hozzá 60 dkg darált sertéshúst, majd sóval, borssal és apróra vágott fokhagymával ízesítsük. Közben készítsünk palacsintatésztát a padlizsánnak, mártsuk bele, s rántsuk ki. Ha megvan, tegyünk tepsibe egy réteget a rántott padlizsánból, rá egy réteget a húsból, és így tovább, amíg el nem fogy. Az egészet aztán öntsük le két deci tej és két tojás keverékéből készült lével, és süssük pirosra sütőben. Kínálhatunk mellé ecetes padlizsánt, mely ugyanúgy készül, mint az ecetes uborka. A padlizsánt persze tölthetjük is, Csáky könyve rizst, darált húst és sajtot javasol tenni a kivájt padlizsánba. Ha kész, tejföllel tálaljuk.

Ínyenceknek, egyszerűen

Ha pedig valami könnyebbre vágyunk, vagy reggelire készítenénk, akkor süssük meg tojással! Az 1929-es recept odafigyel a részletekre: vajon süssük meg a tojást, mert sokkal jobb ízű lesz, forrázott, apró kockákra vágott padlizsánt keverjünk hozzá, és szerecsendióval ízesítsük. Nem bonyolult, de máris ínyencétel lett a rántottából. A Nagyasszony című folyóirat 1936-os számának receptrovata még ennél is tovább megy: a gulyáshoz ajánlják! Persze, itt nem a levesről van szó, hanem a pörköltes alapú húsételről, melynél a krumpli helyett javasolnak kockára vágott padlizsánt használni. Ugyanitt olvasható a roppant egyszerű padlizsánfőzelék receptje is: ehhez vajon pároljuk meg a felkockázott padlizsánt. Érdemes kicsit továbbgondolni ezt az ételt, fűszerezzük friss rozmaringgal, kakukkfűvel, tegyük tartalmasabbá alaplével vagy paradicsomlével és, ha megfőtt, vajdarabokkal dúsítsuk!

Kenhető változatok

Padlizsánból sokféle krémet is készíthetünk, melyek kenyérre kenve vagy valamilyen más ételhez kínálva (például grillezett zöldséghez vagy húshoz) egyaránt nagy sikert hoznak. Ady Endre egykori múzsája, Molnár Ferenc első felesége, az újságíró, festő és világháborús haditudósító Vészi Margit egy könnyen elkészíthető változatot hagyott ránk. 1901-ben küldte el A Hét című folyóirat pályázatára receptjét. Írásából az is látható, hogy ekkor még elsősorban olasz vagy francia utazások során találkoztak ezzel a növénnyel. Csak külföldi neveit ismeri, magyar szerinte nincs is, a receptet pedig egy rövid ismertetővel kezdi: „Nem tudom, ismeri-e: hosszúkás, lila, uborkához hasonló gyümölcs.”

A krémet szerinte úgy érdemes készíteni, hogy sütőben, egészben sütjük a padlizsánt (érdemes megszurkálni pár helyen; 200 fokon nagyjából 30-40 perc kell neki), majd kettévágjuk, kikaparjuk a belsejét. Ezt apróra vágjuk, kockára vágott hagymával, ecettel és olajjal eldolgozzuk, sózzuk, borsozzuk és egy kis paprikát adunk hozzá. A krémek királya azonban kétségtelenül az Erdélyben népszerű változat. Ehhez a padlizsánt nyílt tűzön kell sütni (legfeljebb a gázrózsa jöhet még szóba, sütő nem ajánlott, hiszen így éppen az egyik legjellegzetesebb vonása, a füstös íz hiányozna), rengeteg fokhagymával ízesíteni és vagy olajjal, vagy majonézzel elkeverni. De készülhet krém a nyár abszolút kedvencével, a paradicsommal is: vágjuk kockára, keverjük hozzá a pépesre sült padlizsánt, ízesítsük zöldfűszerrel (rozmaring, kakukkfű, bazsalikom, szurokfű, petrezselyem – ami épp van) és olajjal keverjük selymesre.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Egyre többször kriminalizálják a kereszténységgel összhangban lévő, nyilvánosan vagy magánvéleményként megfogalmazott álláspontokat. Két ilyen jellegű incidens a nemzetközi sajtó figyelmét is felkeltette. Päivi Räsänen finn politikus 2019-ben kérdőre vonta a nemzeti evangélikus egyházat azzal a támogatással kapcsolatban, amelyet egy LMBTQ-rendezvénynek nyújtottak. Véleményét egy bibliai idézettel támasztotta alá, amiért bíróság elé kellett állnia. A másik elhíresült eset az volt, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága visszautasította két svéd bába keresetét, akik megtagadták abortuszok elvégzését. A döntéssel elvesztették azt a lehetőséget, hogy vallási meggyőződésük megsértése miatt az Európai Legfelsőbb Bíróságon bepereljék Svédországot.

Ezen eljárások szimbolikus jelentőségűek a számtalan hasonló, naponta előforduló nyomásgyakorlás árnyékában.

Franciaországban és Spanyolországban a legtöbb támadás katolikusokat ért, míg Németországban és az Egyesült Királyságban katolikus és nem katolikus keresztények egyaránt célpontok voltak. Svédország esetében a jelentés kiemeli, hogy a keresztény ünnepeket, szimbólumokat és gondolatokat nem engedik be az oktatási intézményekbe, keresztény egyetemi hallgatók nem fejthetik ki nézeteiket vitafórumokon. Az aggasztó mértékben terjedő fizikai rombolásnál – a szent helyek és szimbólumok elleni vandalizmus –, valamint a papok, szerzetesek és hívek elleni támadásoknál alattomosabb az a tendencia, amely a közbeszédben, a közintézményekben és az oktatási rendszerben államilag támogatja a szekuláris, úgynevezett értéksemleges szemlélettől való eltérés megbélyegzését, ezzel pedig a véleménynyilvánítás- és vallásszabadság, a lelkiismereti szabadság, a szerződési szabadság vagy a szülői jogok korlátozását.

Amy Gallagher és az elnyomó, rasszista fehérek

A jelentés szerint az Egyesült Királyságban indult a legtöbb bírósági eljárás a keresztényeket érintő gyűlöletbeszéd és hátrányos megkülönböztetés miatt. Ezt példázza egy 2021-es eset, amely során a vezető londoni mentálhigiénés intézmény, a Portman Klinika egy továbbképzésén tudományos állításként hangzott el, hogy a kereszténység diszkriminatív vallás, felelős a feketék elnyomásáért, mert a Biblia ellentétbe állítja a „sötétséget” és a „világosságot”. Az előadás azt is állította, hogy minden fehér ember öntudatlanul rasszista. Ezt követően a résztvevők meghívót kaptak egy másik, politikai jellegű, „Fehérség – korunk problémája” című előadásra. A képzés egyik résztvevője, Amy Gallagher szakápoló kritikai hangvételű kommentjében azt javasolta, hogy lehetővé kell tenni az eltérő nézőpontok meghallgatását. Véleménye nyomán munkahelye eltanácsolta a továbbképzésen való részvételtől.

Amikor arról érdeklődött, hogy az a nézet, miszerint minden fehér ember rasszista, az alapítvány hivatalos álláspontját tükrözi-e, felettese igennel válaszolt.

Gallagher panaszt nyújtott be, hogy folytathassa az előmeneteléhez elengedhetetlen kurzust. A válaszban értesítették, hogy bár jól teljesít a betegekkel végzett klinikai munkában, személyes nézetei nincsenek összhangban az alapítvány rasszizmusellenes gondolkodásmódjával, és hogy képeznie kell magát a sokszínűséggel kapcsolatos ismeretek elsajátításában. A félévértékelő során a szakápoló kifejtette, hogy a képzésen javasolt olvasmányokat diszkriminatívnak tartja. A kurzus szervezői fegyelmi eljárás beindítását kezdeményezték, indoklásukban hangsúlyozták, hogy Gallagher, mivel nyilvánosságra hozta értékelőjét, nem érett személyiség, és véleményével traumatizálta az embereket. A vizsgálat elmarasztalta a szakápolót, kilátásba helyezte, hogy eltiltják a tanfolyamról, és kétségbe vonják hivatása gyakorlására való alkalmasságát, valamint a szakmai nyilvántartásba vételi kérelmének megalapozottságát. A folyamat során Gallagher egyszer sem kapott felkérést vagy lehetőséget arra, hogy nézeteit kifejthesse. Jelenleg egy másik belső vizsgálaton keresztül fellebbez, és jogi lépéseket kíván tenni az intézményt működtető Teverstock and Portman Alapítvány ellen faji és vallási megkülönböztetés, zaklatás, megfélemlítés és hatalommal való visszaélés miatt. Célja, hogy precedenst teremtsen azok számára, akik keresztény nézeteik miatt hasonló hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el.

Franciaországban a vallások elleni erőszakot a politika táplálja

A brit multikulturalizmus ellenpólusaként számontartott szekuláris republikánus Franciaországban Jean Castex francia miniszterelnök megbízásából készítettek jelentést a vallásellenes támadásokról. Az elemzés szerint 2019 óta 38 százalékkal nőtt az ilyen indíttatású cselekmények száma. A jelentés 1659 vallásellenes cselekményt dokumentált 2021-ben: 857 irányult keresztények, 589 zsidók és 213 muszlimok ellen.

A nyilvántartásba vett esetek természetesen nem tartalmazzák a templomokban keletkezett „spontán” tüzeket, amelyeket feltételezhetően elektromos hibák, egerek vagy „más tisztázatlan körülmény” okozott. A Notre Dame-ban történt pusztító tűzre még mindig nincs megerősített magyarázat.

Az adatgyűjtés során több mint harminc interjút készítettek igazságügyi hatóságokkal és vallási vezetőkkel. A márciusban megjelenő jelentés beharangozó sajtótájékoztatóján a készítők kiemelték, hogy a hétköznapi „kis” incidensek gyakori előfordulása miatt ezekhez lassan hozzászoknak az emberek, vagy megtanultak együtt élni vele. Ennek orvoslására a vallásokat bemutató oktatás színvonalának javítását szorgalmazták, valamint hangsúlyozták, hogy az erőszakot a politikai diskurzus táplálja.

Az európai kormányzatok többsége nem tesz közzé számadatokat a keresztényellenes incidensekről, miközben valószínűsíthető, hogy a helyzet egyre súlyosbodik. Különösen az Antifa és más szélsőbaloldali csoportok veszik célba a keresztény épületeket és szimbólumokat. A kereszténységet támadó erők célja – hátterüktől, politikai nézeteiktől és finanszírozásuktól függetlenül – a keresztény civilizáció elpusztítása, érvényességének tagadása.

A radikális iszlám és a radikális baloldal közös ellensége a kereszténység.

Az európai civilizáció fejlődésének meghatározó alapelve, hogy az ember Isten képmása

A kereszténység azt tanítja, hogy az ember Isten képmása, és ennek hatása a Nyugat társadalmi és gazdasági fejlődését egészen napjainkig meghatározta. A keresztény etika nem elvont szabályok gyűjteménye, hanem az az erkölcsi normarendszer, amely bibliai eredetű, és amelyet a nyugati társadalmak generációkon átívelő konszenzusa teremtett meg. A nyelvhez vagy az illemhez hasonlóan nemzedékek tapasztalatának, százmilliók kapcsolatának és gondolkodásának a gyümölcse. „A józan ész erkölcse egyfajta köztörvény, amelynek határtalanul szélesebb hatásköre van, mint a közönséges közjog, és gyakorlatilag végtelen számú egyedi eseten alapul.” (forrás) Ennek fényében az, ami védelemre szorul, és ami civilizációnk biztonságának és fennmaradásának záloga, a vallásban gyökerezik, ám egyszersmind túl is mutat rajta.

Nyugaton tömegek fordultak el a kereszténységtől, premisszája azonban napjainkban is érvényes. Ha az ember Isten képmására van formálva, akkor a törvény előtt, jogaiban minden ember egyenlő. A jogállamiság célja, hogy megvédje az egyén természetes jogait. A keresztény kultúrában az egyéni, s nem a csoportjogok etikája érvényesült, így az embernek joga volt munkája termékéhez, és nem kellett azt átadnia egy kollektívának. Ez az egyének tőkefelhalmozását eredményezte, akik tulajdonát a jogállamiság védte, amely szintén a természetjogból származott, és amelyet az évszázadok során olyan dokumentumok is megerősítettek, mint a Magna Charta. Ezen szellemi háttér nélkül az ipari forradalomra soha nem kerülhetett volna sor.

A kereszténység a baloldal terveinek útjában áll

A szocialisták célja mindig is a létező társadalom lerombolása volt. Ludwig von Mises „Socialism: An Economic and Sociological Analysis” című könyvében már 1922-ben élesen látta, hogy a szocializmus „nem termel semmit, csak azt fogyasztja, amit a magántulajdonon alapuló társadalmi rend megteremtett... minden egyes szocializmus felé vezető lépés kimerül a már létező megsemmisítésében.” (414. o.). Vannak dolgok, amelyek soha nem változnak: erről tanúskodik a mai „Antifa” szocialisták erőszakos és harsány viselkedése, épületek felgyújtása, ingatlanok lerombolása és a konzervatív vagy szabadelvű értelmiségiek megfélemlítése, a gyilkosságokra és zavargásokra buzdítás. A nyugat „kulturmarxistái”, magukévá tették a 20. század elejének kommunista jelszavait, és elszántak a nyugati kultúra és a kereszténység megsemmisítésére. Mises szavai talán soha nem voltak még aktuálisabbak: „Egész életünk annyira át van adva a destrukciónak, hogy alig lehet olyan területet megnevezni, amelybe ne hatolt volna be. A »társadalmi« művészet hirdeti, az iskolák tanítják, az egyházak terjesztik.” (425. o.).

Amint azt a zsidó származású nemzetközi jogász, Joseph Weiler kifejtette, tagadhatatlan, hogy a jelentős világi vívmányként számontartott emberi jogok modernkori értelmezése keresztény alapokon nyugszik. Weiler, aki a New York University Law School tanszékvezetője és a Harvardon működő Minda de Gunzburg Center for European Studies vezető kutatója, 2010 júniusában az Emberi Jogok Európai Bíróságán Olaszország azon jogát védte, hogy a feszület megtartható az állami iskolák tantermeiben. Érvelése nyomán a Kamara egyhangú (7:0) döntését megfordítva a Nagykamara jelentős többséggel (15:2) úgy döntött, hogy a feszületek kihelyezése az olasz tantermekben nem ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményével.

Weiler szerint Európa alkotmányos pluralizmusa a görög és a keresztény hagyomány feszültségének és szintézisének gyümölcse. Ha ebből a keresztény hagyományt eltávolítjuk, azzal a pluralizmust normává tevő nyugati politikai kultúra alapjait rendítjük meg.

Hogyan jutottatok arra a döntésre, hogy befogadjátok a menekülteket?

Az a döntésünk, hogy ilyen módon is segítünk, még a 2015-ös menekültválságra nyúlik vissza. Akkor Ferenc pápa azt mondta, minden család fogadjon be egy menekültet. Mi ezt meghallottuk, és szállást adtunk egy fiatal afgán párnak a kisbabájukkal. Öt napot töltöttek nálunk, nagyon sokat kaptunk ettől a találkozástól. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy lehet, hogy a gyerekeink jövőjét anyagilag nem tudjuk tökéletesen megalapozni, de ettől a muszlin családtól annyi áldást kaptak, hogy az bőven elég lesz. Érdekes megtapasztalás volt, próbáltunk úgy segíteni nekik, ahogy csak tudtunk.

A szomszéd zsidó néni adott matracot, mi keresztényként beengedtük őket, a valószínűleg ateista zöldséges bácsi pedig adott zöldséget, gyümölcsöt.

Jóval kisebb lakásban éltünk, az egész annyira szürreális volt. Ezek után fel sem vetődött bennünk, hogy most ne engedjük be a segítségre szoruló embereket. Ráadásul nekünk könnyebb így, hiszen van valami, ami teljesen a fejünk fölött zajlik, mégis bele tudunk nyúlni valahogy.

Hogyan jelentkeztetek szállásadónak?

Nekünk jó kapcsolódási pont a Szent Egyed közösség volt, nekik szóltunk. Négy emberre számoltuk a kapacitásunkat, de szinte azonnal jöttek hatan. Abszolút elfértek így is, mi pedig nem mondtunk nemet. A második családnál is ők voltak az összekötők, a harmadik alkalommal pedig adományokat vittünk ki a józsefvárosi evangélikus közösségtől, a Mandák-házból és ott találkoztunk össze a Keleti Pályaudvaron. Ők akkor azonnal jöttek is velünk haza. Hozzáteszem ezek az emberek borzasztóan félnek, kiszolgáltatottak. Amikor odamentem hozzájuk, kérdezték mennyi pénzt kérek, és még tolmácsot is keresett az anyuka, hogy megbizonyosodjon, jól értette-e, hogy semennyit. Valószínűleg már tele vannak rossz tapasztalatokkal.

Hogyan élitek meg ezeket a napokat?

Most azt gondoljuk, kell pár nap szünet a következő családig. Eddig mindenki csak egy napot töltött nálunk, de ezalatt a rövid idő alatt átment rajtunk az életük. Az első család azok közül érkezett hozzánk, akik tudták, hogy menekülni kell, de még nem láttak traumatikus eseményeket, és van is hova menniük. Ők nem beszéltek sokat, de rengeteget sírtak. Férfiak nem voltak velük, nem mertük megkérdezni, miért… Sejtésünk azért van. A második család már érzékelte a háborút, a szomszéd városukat bombázták, de nem látták közvetlen közelről, és nekik is van hova menniük. Egy három év körüli kislány volt velük. Ő teljesen ki volt borulva, sikított. Még sosem aludt máshol, nagyszülőknél sem, az első ilyen tapasztalása menekülés közben a határ, majd idegen ország idegen emberekkel.

Érdekes volt, hogy reggel a nyolcéves kislányunk minden tiltásunk ellenére beszökött hozzá, felébresztette. Csak akkor vettük észre, amikor hangos nevetés hallatszott ki a szobából. Mesét olvasott neki, és játszottak.

Hallgatóztunk, az anyuka elsírta magát, hogy az ő kislánya végre így kacag. Nagyon megható volt a pillanat is, és az a felismerés, hogy a gyerekek milyen hatással tudnak lenni egymásra.

Harmadszorra egy anyuka aludt itt a kisfiával, ők már teljesen más mentális állapotban voltak, mint a többiek, konkrétan remegtek, és mondták, hogy lőtték őket a tengerről. Velük kapcsolatban az volt megdöbbentő, hogy azt éreztük: ők akár mi is lehetnénk. Hasonló közegből jöttek, olyan érzés volt, mintha az a család mi lennénk. Azt gondoljuk, most érkeznek majd azok, akik menekülnek a bombázás elől, és már nincsen hová továbbmenniük.

Hogyan fogtok töltődni a következő napokban?

Attól függetlenül, hogy nincs most nálunk család, még rengeteg dolgunk van. Van egy 47 főből álló menekültcsapat, akik még a legelején jöttek át Magyarországra. Őket elszállásolták egy intézményben, és utána egy kicsit magukra maradtak. Különböző státuszban vannak, védőoltás hiányában (bár lehet, hogy van oltás, csak a papír nincs meg) nem biztos, hogy be tudjuk őket vinni óvodába, iskolába. Az ő foglalkoztatásukat szervezzük, keressük azokat a szervezeteket, akik tudnának segíteni. Például a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom vállalta, hogy a 0–5 éves korú gyerekekkel foglalkozik. Sok diákom, pedagógus kollégám, szociális munkás, fejlesztő pedagógus ismerős jelentkezett, hogy szívesen jön. Kiderült, hogy több gyerek édesapja meghalt tavaly Covid-fertőzésben, egy komplett gyászterapeuta csoport jelezte, hogy segít. Óriási az összefogás, pillanatok alatt történt minden, ami eddig felépült.

A gyermekeitekre milyen hatással vannak a menekültekkel kapcsolatos események?

Nagyon félnek a háborútól. Ők most vannak túl egy válságon, számukra az egész Covid-időszak borzasztó krízis volt, szociálisan, mentálisan, minden szempontból.

Nagyon érdekes volt a reakciójuk, amikor előszőr beszélgettünk a háborúról, akkor az volt az első kérdésük, hogy te jó ég, akkor az ukrán gyerekek nem is mehetnek iskolába?

Egy karanténidőszak után ez a világ legszörnyűbb dolga, ami történhet. Annak örülünk, hogy látnak egy példát arra, hogy így is lehet viselkedni emberekkel, akik bajban vannak. Azt szeretnénk feléjük kommunikálni, hogy igen, van olyan, hogy nagy baj van a világban, de van segítség. Tudják azt, hogy ha egyszer majd ők szoronganak valamiért, mert baj van, akkor nekik is lesz segítség.

A riport reggelén a teraszon ülve a kávémat ittam, és azon gondolkoztam, vajon én a szelektív gyűjtésen kívül – ami tudom, édeskevés – tudok-e még valamit tenni a környezetem megóvásáért. Az úton, amely Hajdúböszörménybe, Szekeresné Kovács Brigittához vezetett, tovább motoszkált bennem a kérdés, mi lehet még, amit megtehetünk, hogy a Földön az utánunk lévő generációk is boldoguljanak. 
A hajdúböszörményi Petőfi Ház közösségi házként is funkcionál, és régóta otthont ad különböző kis üzleteknek, vállalkozásoknak. Így kapott helyet itt a Csuporka kisbolt is. A teraszon a délelőtti őszi napsütésben már kint ülnek a vendégek, leginkább fiatalabb nők, anyukák lehetnek. Alig múlt valamivel kilenc óra, de már tele a terasz. 
A boltban régiségek, fabútorok, kézműves termékek, fent tágas galéria, a pult mögött Brigi és a kolléganője hatalmas mosollyal és szeretettel várnak. Kávéval kínálnak, én pedig felülök a kézzel megmunkált fapulthoz, és nézem, ahogy Brigi és Magdi sürögnek-forognak a matyó tulipános tárgyak között. Látom apró összemosolygásaikat, ahogy az egyik a keze alá dolgozik a másiknak. Elkészül a kávé és a limonádé, minden kézműves és csomagolásmentes alapanyagból. 
A galérián régi karosszékek fogadnak, a szemem megakad egy elektroncsöves rádión, amilyet talán a nagyszüleim házának nappalijában láttam utoljára – mennyire szerettem azzal játszani kiskoromban! A beszélgetésünk alatt a vendégek jönnek-mennek. Nevetés hallatszik fel lentről, az ajtó nyikorgása és annak a kis, kézzel készített csengőnek a csilingelése, amely az ajtó fölött van. 

Amikor megkérdezem, honnan jön a kézművesség és a hagyományőrzés szeretete Brigi életébe, mesélni kezd a matyó hímzésről, a földművelésről, a színes viseletekről – mindez kislányként a mindennapjaik része volt.

Felnőttként úgy érzi, teljesen kiveszőben vannak az emberek életéből a régi idők hagyományai. „Régen a vallási ünnepek, a természethez kapcsolódó ünnepek természetes ritmust és keretet biztosítottak az emberek életének. Minden mindennel kapcsolatban állt. Így volt ez az élelmiszerekkel is, volt egy rendszer, abban pedig könnyebb volt élni.” 
Ma sokkal több dologtól függünk, a pénz, az anyagiasság áthatja a mindennapjainkat. Brigi szerint emiatt nehezebb önellátó életmódot folytatni, mint régen, a nagyszüleink idejében. Akkoriban jól működött a munkamegosztás: a férfiak művelték a földet, az asszonyok vitték a háztartást, majd összeültek a pajtába tollat fosztani, beszélgetni. Az emberek jobban jelen voltak egymás életében, kommunikáltak, segítséget kértek és közösséget alkottak. Manapság pedig még az ünnepeket se tudjuk átélni, jobb híján a tárgyak, az ajándékok maradtak belőle. 
Brigi visszaemlékszik, milyen volt a Hortobágyon élni párjával, Antallal. Fatüzelésű bojler, állattartás – a húst maguk tudták előállítani –, növénytermesztés. Brigi egyik napról a másikra tanult meg kecskét fejni, libát keltetni, ha kellett – a fürdőszobájukban – állatot nyúzni, és az első ellést sem felejti el, a szomszéd Feri bácsival segítették világra a három gidát. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

A növénytermesztéssel sokáig próbálkoztak, de belátták, hogy a hortobágyi szikes talaj nem megfelelő erre. Két kislányuk születése után másra helyeződött a hangsúly, maguk sütötték a kenyeret, tejtermékeket, sajtokat állítottak elő, házi sonkát készítettek, befőztek. Amit csak lehetett, ők megteremtették. „Szerettem a hortobágyi életformát, de az azt jelentette, hogy 0–24-ben semmi mást nem csináltam, csak állatot etettem, gondoskodtam róluk, főztem, sütöttem, elláttam a családot, kertészkedtem, házi munkát végeztem. Mivel a körülményeink is inkább hátráltattak, embert próbáló volt. Éreztem legbelül, hogy szeretem, de valahol többre vágyom, van bennem valami, ami az átadásra, segítésre ösztönöz. Magát a régi életmódot próbáljuk átadni a gyermekeinknek – magyarázza –, állatokat tartunk, neveljük, gondozzuk őket, otthon készítjük el az ételeinket, búzát vetünk, aratunk. Tavaly például volt részük a lányoknak kézi aratásban. Arra próbáljuk nevelni őket, hogy a jég hátán is megéljenek, ne okozzon nekik gondot, ha éppen bezárnak a boltok, és úgy kell a mindennapi betevőt előteremteniük. Próbáljuk tanítani őket, hogy becsüljék meg azt, amijük van, ne pazaroljanak, örüljenek és legyenek hálásak mindenért, ami adatott nekik, és adjanak szeretetet. Az élet egy körforgás, amelyre épül a természet rendje, az évszakok, arra a hagyományaink, és ha ehhez igazodunk, úgy lesz fenntartható ez a földi élet. Persze mindez nem megy tökéletesen, sőt előfordul, hogy sehogy se jönnek össze a dolgok.” 
Aztán arról beszél, ha így folytatjuk, és az emberek ennyi hulladékot halmoznak fel, a gyerekeinknek már nem lesz olyan életük, gyerekkoruk, mint amilyen nekünk volt. Nem tudják majd megtapasztalni azt a szabadságot, ami valóban a gyermekkort jelentette sokunk számára. Az emberek bizalmatlanok és szeretetre éhesek. Brigi kislány korában az utcán játszhatott a barátaival, a nagyobbak vigyáztak a kisebbekre, a szomszéd Borika néni hazaszaladt a szülőkhöz, ha gond volt a gyerekekkel. Megmosolyogtattak ezek a történetek, hiszen nekem is hasonló gyermekkorban lehetett még részem. 

„A lányainkat arra próbáljuk ösztönözni, hogy ne legyenek impulzusvásárlók. A bevásárlásra rá kell készülni, át kell gondolni, hogy ne kerüljenek felesleges áruk a kosarunkba.

Másrészt ez egy visszalassítás is, hogy a mindennapokat úgy éljük meg, hogy felelősek vagyunk és tudatosak, mert a jelen kihatással van a jövőnkre” – folytatja Brigi. 
A Csuporka kisbolt épp azért született meg, hogy a múlt és a jelen találkozhasson. Galériájának fehér falain két oldalt színes festmények. Brigi számára tulajdonosként az is fontos, hogy helyi fiatal vagy akár idősebb művészeket támogassanak, leginkább azokat, akik nem kapnak helyet igazi galériákban. Én is meglepődöm, amikor megtudom, hogy jelenleg egy 14 éves lány festményei lógnak a falakon. 
Odalent a polcokon kézműves tárgyak, játékok, kézzel készített ékszerek, matyó mintás szív-kopogtatók, tükrök, házi áldások, beljebb kimérős tisztítószerek és mosószerek, mosipelus. 
Együtt kezdjük kimérni a gyömbérteát és a fokhagymaport. Annyi minden kapható, a bulgurtól a különleges fűszereken át a lisztekig, szörpökig és teákig, hogy választani sem tudok. 
Magdi készít nekem egy „jó hangulat” teát, és kiülünk a teraszra. „A csomagolásmentes üzletek a lokális gondolkodásra ösztönzik az embereket, a helyi termelőket vonják be, és nekünk is ez a célunk, feladatunk, hogy minél több emberhez eljussunk itt vidéken is. Mivel kapcsolatunk van a termelőkkel és a gyártókkal, ezért felügyelni is tudjuk, hogy azok az élelmiszerek, amiket kiteszünk a polcainkra, valóban minőségiek legyenek. Az odafigyelés, beszélgetés az emberekkel, vásárlókkal szintén missziója a boltnak. 
Egy rizsszem is átbillentheti a mérleget. Mindannyian pici rizsszemek vagyunk, és bármelyikünkön múlhat rengeteg dolog. Ha tesszük, ami tőlünk telik, akkor sok minden jó irányba változhat a világban.” 
Hazafelé már én is tudtam, mi is az a plusz, az a több, amit tehetek. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>