„Ott álltam egy tanyán 23 évesen, és úgy éreztem, véget ért az életem” – Mégis, kinek az álmai?

Egy régi riportunk egyik szereplője nemrég levelet írt. A 2012-es cikk arról szólt, hogy milyen idilli, természetközeli életet él a néhány családból álló közösség a zselici kis faluban, ahová az első fecskék 30 éve költöztek ki, volt, aki egyenesen a városi panelből. Szinte mindenkit az vezérelt, hogy a gyerekeiknek nyugodt és természetes környezetet biztosítsanak. „Az átállás nehéz volt – mesélte az egyik anyuka – ugyanis nem tanultuk sehol, hogyan kell megélni falun, csak a nagyszülők emlékeztek arra, hogyan kell villany nélkül élni, milyen ehető növényeket találunk a természetben, hogyan kopasszuk a tyúkot.” A levelet Bénó-Sápi Anna, az egyik ilyen merész család gyermeke írta, aki négy-öt évesen érkezett Visnyeszéplakra, riportunk idején pedig már fiatal lány volt.

„Úgy éltem, ahogy Édesanyám. Főztem, mostam, takarítottam, nem jártam el dolgozni, az én munkám a háztartás volt. Vártam, hogy hazajöjjön a férjem, és adhassak neki ebédet. Azt gondoltam, ez örökre így lesz” – kezdi Anna a levelét.

„Pár év múlva ott álltam egy tanyán, egy pici házban, mekegtek a kecskék, sírt a kisfiam, és sírtam én is. Úgy éreztem, 23 évesen véget ért az életem.”

„Hosszas gondolkodás után, amikor a kisfiam 9 hónapos lett, rávettem a férjemet, hogy költözzünk fel Pestre albérletbe… az első perctől imádtam. Számomra a Rákóczi úton a pisi-, gyros-, kipufogó-, aszfalt- és a rengeteg különböző ételszag a szabadság illatát jelentette.”

Annával – aki már a 2012-es riport idején kijelentette fotósunknak, hogy kutyatréner lesz – egy kőbányai parkban találkozunk kisméretű „kollégája”, Borisz társaságában. Kétéves angol bulldog és francia bulldog keverék. Gazdája beteljesítette álmát, és valóban kutyatrénerként, lelkigondozóként és kutya-asszisztált coachként dolgozik két kisgyereke mellett. Annát először a visnyeszéplaki gyerekkorról kérdezem, amelyet otthagyott.

– Az első emlékeim egyike a furcsa szag, ahogy anyukája meszeli a ház falait. Négy-öt család költözött le akkor egyidőben, elindult a közös pünkösdölés, húsvétolás, betlehemezés, és kialakult egy erős közösség. Gyerekként nagyon szerettem a hatalmas szabadságot, igazából bármit szabadott nekünk, utólag anyaként csodálkozom is, mert azért az erdőben voltak elhagyatott kutak, meg ilyesmik… mi öt-hat fős csapatokban, hat-hét-nyolc-kilencévesen csatangoltunk, Adj király katonát játszottunk, bunkikat építettünk, megettük az ehető növényeket, és soha senkinek nem lett semmi baja. Az biztos, hogy felelősségre neveltek minket, mindig megmutogatták, hogy mi ehető, mi nem. A városi unokatestvéreimnél azt tapasztaltam, hogy egy gyereknek hiába mondják, hogy ne edd meg azt a piros bogyót, de nálunk valahogy mégis bevált.

– Miért lett egyszer csak kevés számodra ez a kis Éden?

– Igazából ez fokozatosan történt.

Nagymamám gödöllői, és amikor feljöttünk hozzá mi, a vidéki parasztlányok az amish-szerű életünkből, mintha egy másik bolygóról érkeztünk volna. Nekem fantasztikus élmény volt, hogy az ember csinálhat olyan dolgokat, amihez éppen kedve van.

Élveztem, hogy az Örs vezér téren bemegyünk az Árkádba, ahol mindenfélét lehet enni úgy is, ha nem én főztem meg, és nem az van, hogy „Annuskám, tudod, otthon megsült a kenyér, nem megyünk a pékségbe, erre fölösleges költeni”. Az is megfogalmazódott bennem, hogy én nem anyukámra akarok hasonlítani, aki otthon ellátja a háztartást, az állatokat, gyerekeket nevel, és mindenben a családfő döntéséhez igazodik, hanem nagymamámra, akinek lehetnek önálló döntései. Náluk ő volt a főnök, ha azt mondta, hogy elmegyünk a Vidámparkba, akkor elmentünk a Vidámparkba, és nem volt ez egy két héten át megvitatott téma, mint a mi családunkban. Persze van, akinek ez nagyon is működik, most is van olyan Széplakon, aki a férje irányítása alatt is megéli a szabadságot, mert ott azért az a hagyomány, hogy a férfi a vezető.

Kép

Bénó-Sápi Anna - Kép: Szakál Szilvia

– Ilyen hamar kialakult, pontosabban visszaalakult a tradicionális családmodell is? És ez azt is jelenti, hogy egy hagyományosan ítélkező közösségben is találja magát az, aki ehhez nem idomul? Kicsit meg is szólják?

– Nem kicsit. Számomra az az első probléma az íratlan szabályokkal, hogy nem mindenki érti rögtön azokat. Egy ilyen kis faluban mindenki tud mindenkiről mindent, körülbelül 130 főből 30–40 felnőtt, a többi gyerek, mert mindenkinek négy-öt gyereke van. Amikor először szerelmes lettem, és mint nemzedékemnek első ilyen tagja a faluban, csókolóztam, a fiú barátjának az anyukája jött el hozzánk! Azt mondta, hogy azért, mert mi szerelmesek vagyunk, fél, hogy ezután az ő fiával nem fog játszani többet az a fiú, és szerinte 13 évesen az lenne a normális, nem az, hogy mi együttjárunk. Ilyen szintű beleszólást képzelj el! Vagy hatalmas botrány volt abból, hogy vannak a környéken elhagyatott borospincék, és két 10 év körüli fiú kifigyelte, melyikben van pálinka, és berúgtak.

– Szóval valójában közösségi nevelés folyt…

– Pontosan, nem feltétlenül otthon nőttünk fel, ezért is tudott mindenki mindenkiről mindent. Én már 12 éves koromtól szerettem volna a városba menni, ezért anyukámék kitalálták, hogy elküldenek Pécsre egy művészeti középiskolába, gondolták, hogy fantasztikusan fogom magam érezni. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy megjelentem ott én, aki még buszon sem ültem soha egyedül.

Odajártak mindenféle stílus képviselői, plusz én a megkötős szoknyámmal, a befont hajammal – mint egy marslakó.

A többiek kocsmázni mentek óra után, nekem a heti 2500 forintból nullára kellett kihoznom magam, és mindenben egyedül kellett döntenem. Rettegtem, szörnyű időszak volt. Édesapám azt gondolta, ha maradok pár évet, majd jobb lesz, de én akarata ellenére visszaköltöztem Széplakra. Ezért három hónapra kitagadott, egy ismerős családhoz költöztem be. Aztán apukám kiengesztelődött, és gimnáziumi magántanuló lettem, később pedig mégis visszamerészkedtem Kaposvárra, a református gimnáziumba, az már sokkal szelídebb közeg volt. Megismerkedtem Misivel, aki akkor Széplakon lakott, mert tetszett neki az ottani élet. Bár 12 évvel idősebb volt, a szüleim örültek, mert „Misi rendes ember”. Én a városba kívánkoztam, el is végeztem egy pedikűrös tanfolyamot, hogy dolgozni tudjak, de aztán mégis visszaköltöztünk Széplakra, béreltünk egy házat. Azt a pár évet kifejezetten élveztem, Misi dolgozott, én otthon kenyeret sütöttem, lekvárt főztem, kecskét fejtem. Nem volt sok pénzünk, de a magam kis tyúkudvarán elkapirgáltam. Aztán a házat eladták, és kikerültünk a falun kívülre. Két-három kilométerre volt olyan út, amelyen már autóval lehetett közlekedni, de autónk sem volt. Az élet abból állt, hogy hogyan tudjuk a házhoz vinni az ivóvizet és az élelmiszert, az állatoknak hogyan tudunk vizet adni, vödörrel kellett felhúzni és elcipelni nekik. Testileg-lelkileg nehéz volt a folyamatos fizikai munka, amit mindennap meg kellett csinálni, hogy életben maradjunk. Hozzáteszem, hogy Misi ezt szerette. Hazajött a 8-10 órás ácsmunka után, és ment ki a kertbe kapálni. Boldog volt ettől. Én viszont egyre inkább el akartam menni. A barátaim elmentek egyetemre vagy elköltöztek. Aztán kiderült, hogy babát várunk, akkor összeházasodtunk, mert addig valahogy mindig elbizonytalanodtunk, amikor jött egy mélyebb hullám a kapcsolatunkban. Ambrus, a fiunk faros volt, ezért császárral született.

Azt hiszem, az volt a legnehezebb időszak, amikor ott voltam a sebemmel, és a kútból származó fürdővizünk büdös volt, mert beledöglött a pele. Szörnyű volt, elindult bennem a félelem.

Misi a fürdetővizet is a hátán hordta haza a gyereknek. Belefáradtunk. És egyszer, amikor szokás szerint mondtam, hogy próbáljunk meg fölmenni Budapestre, Misi azt mondta: menjünk. Eladtuk a kecskét, a birkákat, felszámoltunk mindent, és találtunk egy albérletet a Rákóczi úton. Megnyitottam a csapot, és volt víz, felkapcsoltam a villanyt, volt áram, és volt internet, bármennyi!

– De mindez még nem jelentett egzisztenciát…

– Mindig nullára jöttünk ki hó végén, és tudtuk, hogy se Misit, se engem nem tudnak támogatni a szüleink, ha pedig véletlenül történne valami, ne adj’ Isten, Misi leesne a tetőről… Amikor Ambrus egyéves volt, kimentünk vele együtt Franciaországba két-három hónapra egy gazdához dolgozni. Kecsegtető összeget ajánlott, mivel sátorban éltünk, és olcsó kaját ettünk, a nagyrészét haza tudtuk hozni, így már volt tartalékunk. Ebből a pénzből tudtam megvalósítani az álmomat is: elmentem egy kutyatréner-tanfolyamra. Boldog voltam, hogy Misi támogatott abban, hogy erre költsük a pénzünket. A nagymamám kutyájával mentem. El is kezdtem dolgozgatni, aztán megszületett a kislányom, Manka. Lett utána egy szülés utáni depresszióm, abból ki kellett jönnöm, de mára felépítettem a vállalkozásomat, és egyre többen jönnek hozzám, egymásnak ajánlanak az ügyfelek. Most pont annyit tudok dolgozni, amennyi az ovi meg a bölcsi mellett belefér.

Kép

Bénó-Sápi Anna - Kép: Szakál Szilvia

– Milyen érzés visszamenni Visnyeszéplakra?

– A romantikus érzések mindig megvannak, ha visszamegyünk a gyerekekkel. Jellemzően nem maradt ott az én generációm. A fő cél annak idején az volt, hogy maradjanak a gyerekek, és folytassák ugyanazt az életformát, de mi úgy látjuk, nem nagyon van hol és miért maradni. Azért sem, mert akik ott laknak, már felvásároltak mindent, és ahhoz, hogy valaki ott éljen, terület kell az állatok miatt. Nem nagyon maradt hely a fiataloknak. Persze van olyan is, aki elvégzett egy traktorvezetői tanfolyamot, vett egy traktort, és ő most a falu traktorosa, de nőként nem nagyon akad ilyen lehetőség.

– Mi az, amit Széplakról hoztál magaddal?

– Ha az ember tudja, hogy nem tudják támogatni, ad egy magabiztosságot, mert muszáj neked megoldanod, hisz csak magadra számíthatsz. Lehet, hogy nem holnap, nem holnapután, de pár év múlva sikerülni fog. Ez sokat segített a vállalkozásban. A másik, hogy én vagyok a szomszédlány, aki megkérdezi, hogy vagy, és észreveszi, ha fáradt vagy.

Amolyan modernkori társalkodónő is lettem a kutyatrénerség mellett. Sokat számított, hogy a faluban közvetlen kapcsolatban voltunk mindenkivel, nem magázódtunk, lehetett kérni, ha kellett, és ha ránk szóltak, elfogadtuk.

Mindenki kialakíthatta a saját szerepét már a gyerekcsapatban is. A református gimiben már tudatosan én akartam lenni az osztály jófeje, akinek mindent el lehet mondani. Most, hogy kutya-asszisztált coach is lettem, tényleg kemény sztorik érkeznek hozzám.

– Ez azzal jár, hogy te magad háttérbe húzódsz…

– Pontosan. Nagyon szeretem az embereket és a kutyákat, szeretem meghallgatni őket ítélkezés nélkül, figyelni rájuk. Ezért is kell pszichológushoz járnom, mert ha öntik rád az egyik oldalról, akkor a másik oldalon le kell tenned. Ha én tele vagyok teherrel, nem lehet rám pakolni. Minden olyan munka, ahol a lelkedet is használod, hosszú távon nagyon kimerítő. Ezért figyelek oda tudatosan magamra, mert ehhez az kell, hogy én jól legyek. Az állatok a nonverbális kommunikáció mesterei, visszatükrözik a bennünk zajló folyamatokat, mielőtt még mi magunk megfogalmaznánk azokat.

– A leveledet, amelyben megkerestél, azzal zártad: „Ez volnék én.” Most már tudod, hogy ki is vagy?

– Néha olyan, mintha lenne egy részem, aki ismer engem. Alapvetően értem magam, de most az jön, hogy hogyan lehet elindítani magamban a változást.

– Ha valaki, te tudod, hogy a vágyaid, a döntéseid, az életed meghatározza a gyerekeid jövőjét is. Ez nagy teher?

– Szörnyen nehéz! Amikor látom a városi gyerekeimet, akik a városi oviban-bölcsiben városi játékok és mesék között nőnek fel, akkor azért megszólal bennem a visnyeszéplaki... A gyerekeim már nem lesznek azok…

–  Hanem azok, akik esetleg megeszik a piros bogyót, amit nem szabad…

– Igen, akire rá kell szólni, hogy nem megyünk a villanypásztorhoz, vagy figyelj, mert ott gödör van. Amit én tudtam, azt Ambrus és Manka már nem fogja tudni, viszont a városban sem fognak rettegni az ismeretlen veszélyektől. Szeretném, ha a gyerekeim szabadok lennének. Aztán majd ők elmondják, hogy ez sikerült-e.