Senki nem ismeri, de a könyveiért milliók rajonganak – a titokzatos Elena Ferrante

Anonimitásba burkolózva

Ferrante már 1992-ben, első regénye, a Tékozló szeretet megjelenésekor világossá tette, hogy nem kívánja felfedi a kilétét, és nem vállal nyilvános szereplést, még akkor sem, ha díjat nyer. Nyilatkozni is kizárólag írásban fog, és csakis akkor, ha szükségesnek érzi.

„Semmit sem szándékozom tenni a Tékozló szeretetért, semmit, ami a személyes szereplésemmel járna. Sokat tettem már ezért a történetért: megírtam, és ennek, ha a könyv ér valamit, elégnek kell lennie (...) Hiszem, hogy a könyveknek, miután elkészültek, nincs szükségük a szerzőre. Ha van mondanivalójuk, előbb-utóbb megtalálják az olvasóikat, ha nincs, nem. Rengeteg példa van erre. Nagyon szeretem azokat a roppant titokzatos régi és újabb könyveket, melyeknek nincs meghatározott szerzőjük, de volt és van önálló, sodró életük. Egyfajta éjjeli csodának tekintem őket, mint amikor gyerekként vártam a Befana ajándékait, rettentő izgatottan feküdtem le aludni, és amikor reggel felébredtem, ott voltak az ajándékok, de a Befanát senki sem látta. Az igazi csodák azok, melyek mögött sosem tudjuk meg, ki áll, legyenek azok a ház titkos szellemeinek aprócska csodái, vagy az igazi nagy csodák, melyektől tátva marad a szánk. Megmaradt bennem ez a gyermeki vágy az apró és a hatalmas csodákra, még mindig hiszek bennük" – írta Sandra Ozzolának, kiadójának és egyben szerkesztőjének 1991-ben. Ezt a döntését azóta sem másította meg, annak ellenére sem, hogy könyvei sikert sikerre halmoznak.

Ma, harminc év után is mindössze annyit tudunk róla biztosan, hogy Nápolyban született, és ezer szállal kötődik a városhoz.

Ferrante hősei

Második regénye, az Amikor elhagytak tíz évvel később, 2002-ben jelent meg. A Nő a sötétben című kötete pedig 2006-ban látott napvilágot. A három könyvet sokszor említik együtt, trilógiának is nevezve. Mindegyikük főszereplője nő, aki valamilyen nagy traumát él át: anya elvesztése, válás, szembenézés a múlttal.

A világhírnevet azonban kétségkívül a Nápolyi regények első kötetének, a Briliáns barátnőmnek (2011) a megjelenése hozta el számára. A következő években jött a többi: Az új név története, Aki megszökik és aki marad, Az elvesztett gyerek története. Mindegyiket nagy izgatottsággal várták az olvasók. A rendkívül izgalmas, fordulatokban gazdag, ám nem éppen optimista kötetek két nő egész életét meghatározó, csöppet sem hétköznapi, ellentmondásokkal teli barátságát mesélik el, amelyről már-már megkérdőjelezi az ember, hogy valóban az-e. Kapcsolatukat ugyanis egyszerre jellemzi az irigység, a féltékenység, a versengés, valamint a szeretet, a törődés, a lelki és érzelmi kötődés. A tetralógia azonban nem csupán barátságtörténet, ugyanis hatvan év társadalmi és politikai változásait, a nők egyenjogúságért vívott küzdelmét is bemutatja, továbbá a nápolyi életbe, egy sajátos szabályokkal rendelkező, férfiak uralta, maffiától függő közösség mindennapjaiba is betekintést enged.

Ferrante sikere nemcsak a fordulatokban gazdag mesélésben rejlik, hanem abban is, hogy kíméletlenül nyíltan és realisztikusan fogalmaz, ráadásul mindezt hangsúlyosan női szemszögből teszi.

Regényeiben olyan dolgokat mond ki húsba vágóan őszintén, amikkel a legtöbben csak gondolatban mernek foglalkozni, legyen szó az anyaságról, a házasságról, a családon belüli erőszakról, a női szerepekről, a különböző életutakról, karrierről.

A Ferrante-láz: de kit rejt a név?

A Nápolyi regények mindmáig Ferrante legismertebb művei, világszerte tizenötmillió példányt adtak el belőlük. A HBO sorozatot is forgatott az első három kötetből Saverio Costanzo rendezésében. A BBC a 2000-es évek legjobb húsz regénye közé választotta őket, a Times pedig 2016-ban a szerzőt a száz legbefolyásosabb személy között listázta. Műveiért olasz és nemzetközi elismerésekben is részesült, Nápolyban pedig már Ferrante-túrákat is szerveznek, és Ferrante-pizza is kapható.

Népszerűsége emelkedésével párhuzamosan nőtt az író kilétének leleplezése iránti vágy is. Sokan próbáltak utánajárni, ki rejtőzik az írói álnév mögött. 2016-ban Claudio Gatti, az Il Sole 24 Ore gazdasági lap újságírója egyszerre négy nyelven rántotta le róla a leplet, azzal érvelve, joga van tudnia az olvasóknak, ki a titokzatos író, hiszen ők csináltak belőle sztárt.

Hónapokig tartó nyomozást követően azt állította, Ferrante nem más, mint az olasz apától és német zsidó anyától Nápolyban született, Rómában élő műfordító: Anita Raja.

Gatti a Ferrante-könyvek kiadójának, az Edizionénak a kifizetéseit vizsgálva jutott erre a következtetésre. Szerinte Anita Raja kiadótól kapott honoráriuma jócskán megemelkedett azóta, hogy a Nápolyi regények angol kiadása megjelent az amerikai piacon.

Nem beszélve arról, hogy Raja és író férje, Domenico Starnone akkoriban drága római ingatlanokat vásárolt. Gatti emellett párhuzamokat talált az Anita Raja életében és a könyvben szereplők neve között. A házaspár tagadta az állítást, a kiadó pedig egyenesen gusztustalannak és szenzációhajhásznak nevezte a leleplezést. A szakma és a közönség is egyöntetűen elítélte Gatti tettét, az utóbbi erősen tartott attól is, hogy Ferrante esetleg emiatt nem fog többet írni, ugyanis kijelentette, ha tovább turkálnak a magánéletében, nem publikál többet. Nyilatkozata, úgy tűnik, csillapította a kíváncsiskodók érdeklődését, legalábbis egy időre: egy évvel később arról szóltak a pletykák, hogy nem is Anita Raja, hanem író férje a Ferrante-regények szerzője, illetve az is felmerült, hogy esetleg ketten írják a könyveket, de ők mindkét verziót cáfolták.

Szerencsére Ferrante azóta sem burkolózott teljes hallgatásba. Néhány éven belül új regénnyel jelentkezett. A Felnőttek hazug élete ismét Nápolyba kalauzolja az olvasót, egy fiatal lány felnőtté válásának viszontagságait követhetjük nyomon benne. A könyv 2019-ben magyarul is megjelent, s népszerűsége nem maradt el a többi Ferrante-regénytől, a Netflix már sorozatot is készít belőle.

A könyvek mögött

Ha nem is tudunk konkrét arcot, életrajzi adatokat, személyiségjegyeket társítani Elena Ferrantéhoz, néhány regénye elolvasása után mégis úgy érezzük, mintha ismernénk, mintha könyveiben, hőseiben ő maga is jelen lenne, talán még magunk elé is képzeljük őt. Valahol ez is a célja a szerzőnek:

„Ha a szerző nem létezik a szövegen túl, akkor a szövegben tárulkozik ki, tudatosan adja hozzá önmagát a történethez; ily módon valódibbá válik, mint a hétvégi mellékletben megjelenő fotón, egy könyvbemutatón, egy irodalmi fesztiválon, egy televízióműsorban vagy egy irodalmi díj átadásán.

A szenvedélyes olvasó előtt egy-egy nyelvtani hiba, mondattani gubanc után felsejlik az író arcvonása, ugyanúgy, ahogy megjelenik előtte egy-egy szereplő, egy bizonyos tájkép, ahogy elönti egy érzés, ahogy átérzi egy tett súlyát.

Így válik az írás és az olvasás meghitt viszonnyá az író és a befogadó számára egyaránt.”

Úgyhogy teljesen mindegy, hogy Ferrante valójában nő-e vagy férfi, szőke-e vagy barna, magas-e vagy alacsony, egyedülálló-e vagy családos, ha a hatására milliók vesznek újra könyvet a kezükbe, és élvezettel olvassák műveit, s még el is gondolkodnak őszinte szavain.