Szabad nevetni háború idején? – Határmenti pillanatok

A határszélen közel két hete hasonlóan telnek a napok, mégis mindegyik más, változnak az érkezők, és változnak az önkéntesek. Ebben a forgatagban érkezünk mi is Lónyára egy napsütötte, de hűvös reggelen, hogy segítsünk bármiben, amire szükség van. Rögtön kiderül, hogy a település lakosai gyönyörűen összefogtak, szervezett a munka, de valamire mindig szükség van, unatkozni nem fogunk.

Akik a helyi segítségponton töltötték az éjszakát, ébredeznek, kicsit összepakolnak, és elfogadnak reggelire némi péksüteményt, kávét, teát. Egy család – nagymama, két menye és három unokája – elmondják, még délelőtt indulhatnak tovább, másfél nap után megérkeztek értük, és irány Olaszország, ott vannak ismerősök.

Az egyik kislány egy színes plüssmacit szorongat, könnyezni kezd, amikor édesanyja azt mondja, tegye vissza a dobozba. Egy önkéntes szól, hogy vigye el nyugodtan, vannak még játékok, nekik nagyobb szükségük van rá – erre már az édesanya szeme is bepárásodik.

Köszönetet mondanak jó néhányszor, majd elindulnak az újabb ismeretlen felé. Azon egyelőre nem gondolkoznak, hogy van-e visszaút, de úgy készülnek, hogy már nincs otthonuk, ahova hazamehetnének.

A legtöbben így vannak ezzel, de csöndesen, egy-egy széken ülve várják a fejleményeket – ki azt, hogy érte jöjjenek, ki pedig azt, hogy eldőljön, hova mehet. A gyerekek is csendben játszanak, mindenki fegyelmezett. Közben folyamatosan érkeznek újabb menekültek, jellemzően édesanyák és nagymamák gyerekekkel, hiszen a férfiak már régen nem hagyhatják el az országot, megkapták katonai behívójukat.

Kevés is elég, csak béke legyen

Kárpátaljáról egyelőre kevesebben jönnek, ott sokan úgy érzik, inkább otthon maradnának, vagy már a háború kezdetén eljöttek. Az utóbbi csoportba tartozók közül többen visszatérnek mindennap önkénteskedni, főleg az ukrán–magyar tolmácsolás jelent hatalmas segítséget. Az egyik asszony úgy fogalmaz, kaptak egy nagyon szép szobát egy kollégiumban, de ott bezárva érzik magukat a férjével, inkább jönnek segíteni és tenni valamit, ami hasznos lehet. Mint megtudjuk, lányuk már hét éve Magyarországon tanul, a 2014-es kijevi harcok idején döntöttek emellett, ők azonban nehezen indultak el, és már mennének vissza. Kiderül, hogy e mögött félelem is van: megindult egy vándorlási folyamat Ukrajna belső részeiből is, az útnak indulók azonban egyelőre nem mind akarják átlépni a határt, hanem beköltöznek az üres házakba.

Így elképzelhető, hogy akik eljöttek, nem a bombázások miatt veszítik el az otthonaikat, hanem a házfoglalók miatt.

Egy anyuka két gyermekkel érkezik egy határmenti kárpátaljai faluból, sokáig a melegre sem szeretne bejönni, mert fél, hogy lekési a fuvart: egy kisbusszal mennek tovább Németországba, ott dolgozik a gyermekek édesapja, már várja őket. Mire elfogadnak egy kis kávét, kekszet, és beljebb jönnek, az is kiderül, hogy korábban még soha nem hagyták el az otthonukat, ez egy teljesen új helyzet számukra. Egy másik asszony hozzáteszi: Kárpátalján mindig is mostoha helyzetben voltak, de akkor is oda tartoznak, ott van az otthonuk, ritkán hagyják el, és amint lehet, visszatérnek. „Ha ennek vége lesz, biztosan még nagyobb szegénység jön. De elviseljük azt is, kevés is elég, ha béke van” – vonja meg a vállát, majd fordul is jobbra, hogy segítsen tolmácsolni egy újabb családnak.

A biológia nincs tekintettel a háborúra

Az érkező gyerekek kezdetben félénkek, de a játékokat látva lassan felengednek – valakit egy figurát rejtő csokitojás győz meg, mást pedig az egyik önkéntes pókemberes zoknija. Két fiatal lány egy kutyával érkezik, ők Kijevet hagyták maguk mögött, két teljes napot utaztak vonaton és gyalog, nem hiszik, hogy valaha hazatérhetnek, ezért elhoztak mindent, ami igazán fontos – két bőröndöt és négylábú barátjukat. Egyikük félénken női higiéniás terméket kér, megmutatjuk, hogy a mosdó polcán mindent talál. A válasz egy megkönnyebbült köszönet és angolul valami olyasmi, hogy a biológia nincs tekintettel a háborúra. Való igaz.

Közben két lány fut be Bács-Kiskun megyéből, adományokat hoznak és érdeklődnek, hogy mit segíthetnek. Mivel a határról éppen alacsonyabb a forgalom, elkezdjük rendszerezni a felajánlásokat, hogy átláthatók legyenek. Szinte semmiből sincs hiány, bőven érkezett tartós élelmiszer, fertőtlenítő, takaró, pelenka.

Ez utóbbira hamar szükség is lesz, amikor egy néhány hónapos kisfiú érkezik busszal és szülők nélkül: otthonukat bombatalálat érte, édesanyja nem tudta magához venni az iratokat, ezért ő még a határon van, a kisfiút viszont előreengedték, hogy ne kelljen a hidegben várakozni.

Jó pár óra eltelik, mire viszontláthatja anyukáját, ám addig is csendes, nem sír.

A törékeny béke szigete

Estére van egy szusszanásnyi idő, meleg italokat szorongatva ülünk egy asztalnál. Nem sokkal korábban tudtuk meg, hogy az egyik kamaszfiúnak előző nap volt a születésnapja, mint mondta, ennél rosszabb ünnepet még sohasem élt át. Bár megállapította, hogy innen már csak jobb lehet, mégis ránk telepedett valamiféle nehéz szomorúság. Az érzés nem múlik, a beszélgetés is csak lassan folytatódik, de a történetek a békéről és vetéssel töltött márciusokról szólnak. Egy szőke asszony szól közbe angolul, indulnak a gyerekekkel, hálálkodik, nem számított ilyen vendégszeretetre és segítségre. Szerintünk ez a minimum.

Kintről valami furcsa morajlás hallatszik, egy idősebb hölgy ijedten rezzen össze. Pár pillanattal később megmagyarázza: hirtelen azt hitte, katonai repülő. Egy fiú rámosolyog: „Attól nem kell félni. Amitől meg kellene, annak úgysincs hangja.” Azon kapjuk magunkat, hogy nevetünk – kicsit bátortalanul, de aznap kétségkívül először. Aztán elhangzik egy szomorkás kérdés: „Szabad nevetni háború idején?”.

A válasz sem várat magára sokat: „Csak azt szabad. És imádkozni.”

A nevetés mosollyá szelídül, így lesz pár pillanatra egy határmenti település kopott asztala a törékeny béke szigete.

Nem sokkal később visszatérnek a határról a tolmácsok, az egyik legkomolyabb feladatot ők látták el, 12 órán keresztül segítették a hidegben az érkezőket. Nekik még fő egy kis tea és kávé, közben megérkeznek az éjszakai önkéntesek, azokat váltják, akik már napok óta alig alszanak. Mi is elkezdünk összepakolni, érezzük, hogy hosszúra nyúlt a nap. Mire sikerül elindulni, már több mint 20 órája ébren vagyunk – de egy szavunk sincs, nekünk van hova hazatérni.