Kilencvenhét egész három tized kilométer, egy óra hét perc. Mindössze ekkora út választja el a Danubia Zenekar irodáját Tarnazsadánytól, a kisbuszból szemlélve a Tarna töltését mégis úgy tűnik, mintha fényévekben lehetne méri a távolságot Óbudától. A Heves megyei zsákfalu több mint ezer lelket számlál, többségük roma nemzetiségű ember.

Örömzene Tarnazsadányban

Erős szél tépázza a házakra feszített lepedőket, az épületek színes foltokként suhannak el a szemem előtt, ahogy kinézek a kisbusz ablakán. Fiatal pár sétál az út szélén, ügyet sem vetnek ránk, csak a kutyák ugatnak.

Zenész útitársaim, két csellista és egy hegedűművész érdeklődve figyelik a környéket, miközben én a hátsó ülésen Tarnazsadány nevét írom a keresőbe.

„Újabb áldozatot szedett a bika drog”, „Megfenyegették a vendéglátóst”, „Komplex bűnmegelőzési programot indítanak”, „hátrányos helyzetű”, „sok problémás”, „szegénység” – olvasom az elmúlt néhány év híreinek szenzációhajhász címeit, kulcsszavait.

Ahogy pörgetem a cikkeket, eszembe jut egy régi emlék Danilóról, aki mindig a Martim Moniz környékén verte atabaque dobját Lisszabonban, egy megállóra az albérletemtől. Danilo még a kivándorlása előtt Rio de Janeiro egyik szegénynegyedébe járt árut pakolni. Elmesélte, hogy olykor feltűnt az úton egy busz, amelyben izgatott turisták tapadtak az ablakra, akik arra fizettek be, hogy nyomort lássanak. Nyugati férfiak, nők és kisgyerekek mutogattak a sarokban mókoló öreg, fekete maniókaárusra, mintha nem is ember lenne, hanem gyümölcsökkel bíbelődő főemlős a majomházban. Danilót kezdetben bosszantották a katasztrófaturisták, aztán megtanult szórakozni rajtuk. Olykor úgy csinált, mintha fegyvert venne elő az övéből, „hadd kapják meg, amiért idejöttek a keselyűk”, mire a bámészkodók hátrahőköltek, ő pedig csak nevetve csóválta a fejét, és pakolt tovább.

A kisbusz fékezése visszaránt az emlékeimből, megállunk az iskola előtt. Kiszállunk és kinyújtóztatjuk a tagjainkat, a zenészek magukhoz veszik hangszereiket, kottatartóval a kezemben loholok át velük az udvaron.

A bejárathoz közeledve egyre erősödő dobolás, gitárhang, vonók sercegése és lelkes dalolás üti meg a fülemet. Cigány ritmusok és vibrátó. Nagy a tülekedés az ajtóban, mindenki megáll a küszöbnél, mert látni akarja a zenészeket. Az izmaim már nem bírnak sokáig ellenállni a ritmusnak, a lüktetés magával ragadó, önkéntelenül billegetni kezdem magam az ütemre, miközben pipiskedve próbálom meglesni, mi folyik odabent. Végül a cimbalomhoz préselődve találok helyet a nézelődéshez. Felismerem Hámori Mátét, aki legutóbb egy hallássérülteknek szóló koncertsorozaton mesélt nekem arról, hogy a „zene mindenkié”, így nem csodálkozom, hogy ebben a szociális programban is vezető szerepet tölt be.

A karmester nem veszi észre a próbára érkező újabb fővárosi különítményt, a kottába merül, bólogat a zenére, vezeti a zenekart. Az énekesek kieresztik vibráló hangjukat, a vonósok a hangjegyekre koncentrálnak, a gitáros fiúk csibészesen összemosolyognak, miközben pengetik a húrokat.

A zenészek zöme Tarnazsadányból, Tarnabodról, Tiszaburáról, Erkről és a Nyírségből származó általános iskolás gyerek, egyikük fiatal kora ellenére már most úgy üti a cajont, hogy mindenkit ámulatba ejt. A gyerekek nagy koncertre készülnek, hamarosan Budapestre mennek, hogy a Zeneakadémián lépjenek színpadra a Danubia Zenekar Közös Hang projektjében.

Caracastól Heves megyéig

A hátrányos helyzetű gyerekek ingyenes zenetanulását a Máltai Szimfónia Program támogatja, amely a venezuelai El Sistema projekt mintájára vonja be őket a közösségi zenetanulásba. A negyvenegy helyszínen zajló kezdeményezés küldetése az, hogy zenei eszközökkel segítsen a fiatalok szociális problémáin.

Magyarországon 2013-ban indult el a Máltai Szimfónia a monori Tabán cigánytelepen. Az első projekt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programjának keretében valósult meg, önkéntes zenetanárokkal, a telepen élő gyermekek bevonásával. Miután az első lépések sikeresnek bizonyultak, kiterjesztették a működést.

Kép

Kép: Hirling Bálint

Mára a programnak köszönhetően számos zenekar alakult országszerte (Budapesten, Győrben, Gyulajon, Kaposváron, Monoron, Szendrőládon, Tarnabodon, Tarnazsadányban, Tiszabőn és Zalakomáron), amelyek rendszeresen fellépnek helyi rendezvényeken, nagyvárosokban és külföldön.

„A program célja a zenélés lényege. A zene lényege pedig az, hogy közösen hozunk létre valamit, amibe mindenki a tudásának legjavát rakja egyénileg, ugyanakkor a többiekhez is alkalmazkodik.

Az összes emberi alapkövet meg tudja tanítani a zenélés, és ha alkalmazkodást, fegyelmet tanulsz, ha szorgalmas vagy, akkor a vége csodálatos zene, valódi flowélmény lesz.

Habár ez nem tehetségkutató, hanem szociális program, van köztük több jó zeneiségű gyerek, aki akár ezt a pályát is választhatja. Ebben a programban mindannyian kilépünk a komfortzónánkból, ami az integráció első aprócska, mégis egyik legfontosabb lépése” – hangsúlyozza Hámori Máté karmester, a Danubia Zenekar művészeti vezetője.

A szünet talán a próbánál is izgalmasabb. A gyerekek csapatokba verődnek, és kötetlenül zenélnek. Az egyik fiút arra kérem, hogy mutassa meg, hogyan kell dobolni a cajonon. Mosolyogva próbálkozik, de nem vagyok őstehetség, inkább továbbállok és két hegedűs lányhoz fordulok. A beszélgetésből kiderül, hogy testvérek, nemrég kezdtek ismerkedni a hangszerrel, de egyből megszerették a zenét. A vállam fölött felbukkan egy tíz év körüli kislány, aki szintén azzal büszkélkedik, hogy bár a mostani koncerten nem vesz részt, ő is a híres Ernő bá’-tól tanul.

Megakad a szemem egy ismerős arcon, már a Belügyminisztériumban rendezett tavalyi zárókoncerten is láttam a lányt zenélni. „Emlékszem rád, már hallottalak játszani. Nagyon ügyes vagy!” – szólítom meg, mire szelíden rám mosolyog. A szemében lelkesedést, elszántságot és a zene iránti alázatot fedezek fel. Kiderül, hogy otthon nincs lehetősége gyakorolni, de rendszeresen bejár a tanodába, és szombatonként is szívesen tölt el órákat a hangszerrel. A társai közben hevesen bólogatnak, ugratják is kicsit azzal kapcsolatban, hogyan rohan suli után hegedülni. Rákérdezek, hogy mit ad az életéhez a zene.

„Amikor hegedülök, elfeledkezem a bajaimról” – mondja. „Milyen bajokról?” – kotnyeleskedem, de erre csak megrándítja a vállát, és nem felel.

Elszégyellem magam, mert a kérdésemmel behoztam a bajokat a buborékba, ami távol tartja a másik valóságot, és amit a kultúra teremtett meg ma itt. Megsértettem a burok falát, amiben most mindenki egytől egyig jól érzi magát. Abba is hagyom a faggatózást, ezek a gyerekek nem akarnak most nehézségekről beszélni, zenélni jöttek és örülni.

Kép

Kép: Hirling Bálint

„Mi most azt érezzük, hogy milyen fantasztikus és szuper itt, aztán lehet, hogy ők olyan környezetbe mennek vissza, ahol egészen másfajta impulzusokat kapnak. Tartósan szeretnénk mosolyt csalni az arcukra, mert az itt nem feltétlenül alapkellék mindenkinél. Amellett, hogy hihetetlenül energikus és kedves gyerekekről van szó, sok nehézséggel kell szembesülniük már egészen kicsiként. A legfontosabb cél, hogy valami maradandót alkossunk itt, és ezért főleg azok a tanárok dolgoznak, akik napi szinten foglalkoznak velük” – emlékeztet Hámori Máté.

A zene életre nevel

A program másik kulcsfigurája a számos díjjal kitüntetett, korábban Ernő bá’-ként emlegetett Báder Ernő, aki négyéves kora óta hegedül, nyolcévesen kollégista lett Budapesten és a Rajkó Zenekarban tanult. Tarnabodon és Tarnazsadányban is jól ismerik, nagy tisztelet övezi, a gyerekek őszintén felnéznek rá és szeretik őt.

„A program alapítói között vagyok. Tavaly decemberben ért a megtiszteltetés, hogy Vecsei Miklós kinevezett a Szimfónia Program művészeti vezetőjének. Ez a szívügyem!

Számomra az a legnagyobb öröm, amikor látom a gyerekeimet – mert nekem mind olyanok, mintha a gyerekeim lennének –, hogy nem úgy jönnek szembe velem 18–19 évesen, hogy már van három babájuk, hanem rendesen járnak az iskolába.

Van olyan tarnazsadányi növendékem, aki azt mondta, hogy »Ernő bácsi, elindultam a gimnáziumba, angoltanár szeretnék lenni, mellette zeneiskolába járok«. A régi tanítványaim közül vannak, akik visszajönnek segíteni, és azt látom, hogy egy olyan körforgást indítottunk el, hogy harminc év múlva már azok fognak itt tanítani, akik a programban kezdtek el zenét tanulni” – meséli a zenész, aki Heves megye kulturális nagyköveteként is munkálkodik.

Ernő egy különleges sikertörténetről is beszámol. Elmondja, hogy Burai Lajos, akit harmadikosként kezdett tanítani, már a Bartók Konzervatóriumba jár, és zenész lesz belőle.

Kép

Kép: Hirling Bálint

A gyerekek képzését olyan elismert művészek is támogatják nagykövetként, mint Szalóki Ági, Kökény Tamás és Novák Péter. Utóbbi a Belügyminisztériumban rendezett zárókoncerten azt mondta nekem, hogy a Szimfónia Program tulajdonképpen a zenén keresztül nevel az életre.

„A zene mindig boldoggá tesz, és azt hiszem, hogy ezt a boldogságot látjuk tükröződni a gyerekek arcán. Hogyha ezt az értékrendet, amit a zenetanulással megtanultak, tovább tudják vinni magukkal, akkor egészen biztosan tetten érhetők lesznek azok a többségi társadalmi ismérvek, amelyeket olyan nagy szeretettel szoktunk számonkérni, aztán mi is rendre megbukunk rajta” – mondta akkor Novák Péter.

Annak, aki élőben szeretné hallani a gyerekeket: február 19-én tartják meg a Közös Hang projekthez kapcsolódó koncertet a Zeneakadémián. A zenét Ott Rezső, Báder Ernő, Vörös Tamás és Nyári Károly hangszerelte és dolgozta át.

Gondolatok a címhez
„Nem loptunk mi, csak egy szöget Jézus vérző tenyeréből” – így szól az úgynevezett cigány himnusz egyik sora. Bolla Zsuzsanna az Evangélikus.hu oldalon így írt az idézethez kapcsolódó történetről: „Ez a vers egy régi ballada, nem is tudom, hogy és miként került feljegyzésre. Azt sem tudom, hogy a szöglopás legendája le van-e valahol írva, én mindenesetre Choli Daróczy József cigány költőtől és fordítótól ismerem a történetet, mely szerint, amikor Jézust keresztre feszítették, és a katonák ütötték épp a szögeket, ott téblábolt egy cigány férfi is. Amikor a katonák Jézus egyik kezét a kereszthez szögezték, és átmentek a másik oldalra, hogy felszögezzék a másikat is, akkor a cigány odasomfordált és kihúzta Jézus tenyeréből a szöget. Nem akarta, hogy a Megváltó tovább szenvedjen. Nem bírta nézni Jézus szenvedését, sírt, de cselekedett.”

FRISSÍTÉS: Tűz ütött ki áprilisban a tarnazsadányi iskola melléképületében, ott, ahol a Szimfónia-programban zenét tanuló gyerekek hangszereit tárolták. A tüzet Vörös Tamás szimfóniás zenetanár és mentor fedezte fel, aki a Roma világnap alkalmából az A38- hajón koncertező zsadányi gyerekek hangszereit vitte éppen vissza – és az előzetes tervek ellenére, belső sugallatra már kora reggel az iskola felé kanyarodott, így ennek a hirtelen áttervezésnek köszönhető, hogy nem lett nagyobb a baj. Az iskola munkatársai és a hamar kiérkező tűzoltók gyorsan eloltották a lángokat, ám a hangszerek egy része így is megsérült, egy cimbalom és egy gitár pedig teljesen elégett, a kár közel egymillió forint. Most a Máltai Szeretetszolgálat oldalán keresztül hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a gyerekeknek ne kelljen abbahagyniuk a zenetanulást.

Kecskeméten élsz, Budapesten gazdasági ügyintézőként dolgozol a Ferencvárosi Intézményüzemeltetési Központban, emellett tíz éve foglalkozol intenzíven a humorral. Hogyan kezdődött a stand-up-karriered?

Kislánykorom óta szeretek szerepelni. Testvéremmel, amikor kicsik voltunk, sokszor adtunk elő műsorokat a szüleinknek otthon. A humorérzékemet édesapámtól örököltem, de általánosságban is elmondható, hogy vidám, humoros család vagyunk. Minden azzal kezdődött, hogy 2004-ben elkezdtem írni egy blogot. Először a családi történeteket írtam le, aztán ha bármilyen hírt hallottam, arra reflektálva is alkottam valamit. Ledöbbentem, hogy az embereket érdekli a blog, és rendszeresen olvasnak. Volt olyan hölgy, aki Új-Zélandon élt, és megírta, minden napját azzal kezdi, hogy elolvassa az irományomat. Nagyon jólesett a pozitív visszajelzés. Aztán a virtuális közönségem és a családom elkezdett biztatni, hogy írjak a már meglévő sztorikból egy könyvet. 2009-ben meg is jelent első, humoros novellás kötetem Türelemfa, avagy Nevel vagy Nevelem a családom címmel.

A televízióban persze rendszeresen néztem a Showder Klubot, és elgondolkodtam: miért ne mondhatnám el a történeteimet szóban is?

Jelentkeztem különböző tehetségkutatókba. Már akkor éreztem, tudtam a közönség reakcióiból, hogy tetszik az embereknek, amit csinálok. Az első nagyobb megmérettetésem a Humorista tehetségkutató volt, ahol amatőrként álltam színpadra, s különdíjat és 2. helyezést értem el előadói kategóriában. Ezután is kerestem a lehetőségeket, majd egy rendezvényen Orosz Gyuri rám talált, és 2012-től befogadott a csapatába, a Stand Up Comedy Humortársulatba.

Ért valaha humorista körökben hátrányos megkülönböztetés, csak azért, mert nő vagy?

Egyáltalán nem. Nagyon nagy szeretettel és kíváncsisággal fogadtak a férfi kollégák.

A stand-up comedy nem más, mint élő közönség előtt előadott szórakoztató monológ. Azt hinné az ember, hogy egy könnyed műfajt művelni is könnyű, pedig egyszerre igényel az előadótól kreativitást, felkészülést, gyakorlást, bátorságot, ritmus- és humorérzéket.

Én is úgy gondolom, hogy sokkal nehezebb az embereket megnevettetni, mint meghatottságot, együttérzést kiváltani belőlük. A stand-upnál az előadás sikere kizárólag a közönség pillanatnyi reakcióin múlik. Ez azt jelenti, hogy vállalni kell a tévedés és a bukás kockázatát is. Amikor a színpadra viszed a gondolataidat, úgy kell azokat megfogalmazni, hogy a lehető legérthetőbbek és legszórakoztatóbbak legyenek, ami meglehetősen nagy kihívás. Vannak, akik először csak belül mosolyognak, aztán kis idő múlva már sikítva nevetnek és tapsolnak. Nagyon meg kell dolgozni azért, hogy a nézőt végigvigyem a mosolytól az önfeledt nevetésig.

Hogyan készülsz a fellépéseidre? Tükör előtt állva mondod a szöveged, netán felveszed magad videóra?

Sosem gyakoroltam még tükör előtt. Az igazi biztonságot az adja nekem, ha mindent leírok.

Például leírom azokat a helyzeteket vagy mondatokat, amelyekkel otthon vagy a környezetemben találkozom, és amelyeket jó előadás-alapanyagnak érzek. Ezeket első körben a családom és a kollégáim hallják, ők az első szűrők, aztán a klubestjeinken – ami műhelymunka is egyben – megmutatom egy szűkebb közönségnek, és ha teljesen kész, akkor mehet tévébe és a Rádiókabaréba. Gyakran tartunk a társulattal ötletelést, úgynevezett gegpartit, amikor egymásnak is dobunk egy-két poént, vagy rámutatunk egy-egy másik nézőpontra.

És ha a közönség nem veszi a lapot? Van erre az esetre mentőöved?

A spontaneitás. De ezt időbe telt megtanulnom, mert mint említettem, én a saját magam által összeírt „forgatókönyvem” szerint szerettem haladni. Olyannyira, hogy amikor életemben először behívtak egy tévécsatorna reggeli műsorába, nem is a műsorvezető kérdésére válaszoltam. „Hol láthatunk téged legközelebb?” – kérdezte a műsorvezető, mire én rávágtam, hogy „Redenczki Marcsi vagyok Kecskemétről”. Amikor a lányom visszanézte az adást, sikítva nevetett, és folyton visszapörgette a felvételt. Akkor tanultam meg, hogy nem árt néha elrugaszkodni attól a bizonyos forgatókönyvtől.

Előadásaid visszatérő témái a háztartás, a gyereknevelés és a női–férfi kapcsolat. Mennyi szól ezekből rólad?

Minden egyes történetem a valóságon alapul. Tehát, ha úgy kezdem, hogy „a barátnőm elment vásárolni”, akkor az a sztori nagy valószínűséggel rólam fog szólni, velem történt meg.

A férjedről is sokat mesélsz. Hogy viseli, hogy két helyen is dolgozol?

A férjem a hátországom. Ő az, aki bevásárol, mos, takarít. Egyedül a főzést nem vállalja, mert az emberáldozatokkal járna.

A férjem, az édesanyám és a testvérem is látják rajtam, hogy a fellépések és az azonnali pozitív visszajelzések mennyire feltöltenek, éppen ezért teljes vállszélességgel támogatnak, bátorítanak. Szerencsésnek érzem magam, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. 

Két gyermeked van. Ők is olyan jó humorérzékkel bírnak, mint te?

Igen, de a lányom egyáltalán nem szeret szerepelni. A fiam már inkább, de ő sem állna ki színpadra. Eljárnak az előadásaimra, már, ha épp itthon vannak, ugyanis mindketten külföldön élnek.

Eljátszottál a gondolattal, hogy milyen anyós lennél?

Nem, ezen még sose gondolkodtam el, de nagyon jó téma lenne a fellépéseimhez! Fel is írom magamnak. Azon már eltöprengtem, milyen nagymama lennék. Míg az én nagyim a háborúról mesélt, addig én valami ilyesmit mondanék az unokáimnak: „Tudjátok, minden évben voltak shopping-ünnepek. Nagyon féltem, de minden erőmet összeszedtem, és elmentem pénzt költeni.” (nevet)

Volt neked valaha szükséged a humorra a túléléshez? Hogy átvészelj egy nehéz helyzetet?

A mosolygós, vidám emberekről, mint amilyen én is vagyok, azt gondolják, soha nincs semmi gondjuk. Pedig dehogy nincs. A férjem 18 éve él sclerosis multiplexszel. Mindennap szomorkodhatnék, de én minden élethelyzetben próbálom azt megtalálni, ami még jó.

Azzal foglalkozom, amim még van, nem azzal, amim nincs. És sosem teszem fel magamnak a kérdést: Mi lett volna, ha…?

Apukám egy évvel ezelőtt, augusztus 5-én halt meg. Amikor nagyon beteg volt, vagy amikor elment, egyetlenegy fellépésemet sem mondtam le. Úgy gondoltam, a nézőnek nem kell tudnia, hogy nekem milyen magánéleti problémám van. Azzal, hogy jókedvük lett az előadásomtól, én is sokkal jobban lettem. Muszáj, hogy a humor vagy legalábbis egy minimális pozitív hozzáállás a mindennapjaink része legyen, mert így a veszteségeket és a problémákat is könnyebben át tudjuk vészelni.

„Nincs rajta fedezet” – adta vissza a pénztáros a bankkártyámat. „Az nem lehet! Félórája fizettem vele, és bőven volt még rajta pénz, kérem, próbálja újra” – mondtam. Kissé mogorván újra elvette, majd megismételte: „Nincs rajta fedezet! Fizessen készpénzzel!” „Sajnos nem tudok, nincs nálam, de egy pillanat…” – s elkezdtem kotorászni a zsebemben, a táskámban, hátha most is ér akkora szerencse, mint időként, de néhány fémpénzt leszámítva nem leltem akkora összeget, amelyből fedezni tudtam volna a vásárlásomat.

A mögöttem álló idős hölgy egyre türelmetlenebb lett, valami olyasmit motyogott a szemüvege alatt, hogy „minek megy boltba, ha nincs pénze”. Elengedtem a fülem mellett, magyarázkodásba sem kezdtem, hogy de, van pénzem, csak most ebben a pillanatban nincs, amivel fizetni tudnék, meg hogy a férjem a ludas, és milyen helyzetekbe tudja hozni a társkártya az embert, ugyanis akkor már sejtettem, mi történt. Kissé megszégyenülve körbenéztem, vajon hány ismerős lát.

Már magam elé képzeltem: holnap az lesz a téma a kisvárosban, hogy nincs pénzem, nem tudok fizetni a boltban. Szerencsére egyet sem láttam, bár jól jött volna, ha valakitől mégis kölcsön tudok kérni.

Nagyon kedvesen néztem a pénztárosra: „Akkor most mi legyen?”. Együttérzésére vágytam, hátha megszán, és hamarosan visszajövök rendezni a számlát, de csak annyit mondott: „Hagyjon itt mindent, majd visszapakolunk!”. Kínosan mosolyogtam, elnézést kértem, és kedvesen elköszöntem. Hónapokig nem is mentem abba a boltba: nehogy még azelőtt megkérdezze, ki tudom-e fizetni, mielőtt a szalagra pakolok.

Ahogy kiléptem a boltból, dühösen tárcsáztam a férjemet, ugyanis nem először kerültem ilyen helyzetbe az építkezésünk során: a férjem elutalta a közös folyószámlánkról az összes pénzünket, és én teljesen pénz nélkül maradtam. Mivel párszor elrontottam a netbankkódomat, nem tudtam többé belépni, így utalni sem az egyik alszámláról a másikra. Már be kellett volna mennem a bankba ezt elintézni, de húztam-halasztottam. Máskor, ha például újabb ruhát vásárolok, előny a társkártyánál, hogy csak az kap SMS-t, aki fizet, de ilyen helyzetekben bosszantó, hogy nem látjuk egymás költését, utalását. Vagy ötször hívtam a férjemet, persze nem vette fel, csak egy beállított üzenetet kaptam: „Egy hosszabb egyeztetésen vagyok, kérem, hívjon később”.

Még jó, hogy nem azt küldte, amit az ismerősöknek szokott: „Még megiszom a söröm, és aztán visszahívom”, mert akkor szétrobbantam volna mérgemben. Csak SMS-ben értekeztünk, megtudtam, hogy a burkolónak utalta el minden pénzünket, csak elfelejtette mondani, de majd tesz át a másik alszámláról. „Jó lenne minél hamarabb” – írtam neki – „mert most rohanok a bölcsődébe, utána jön a bébiszitter, én meg megyek bőrgyógyászhoz anyajegyet levetetni, és mindkettőjüknek fizetnem kell”. A bébiszitter még megérti, hogy csak később fizetek, de a bőrgyógyásznak nem tudom, hogyan magyarázom meg. Válaszként csak annyit írt, hogy valamelyik konyhafiókban lehet eldugva egy húszezres.

Rohantam haza a gyerekkel, mindent felkutattam, de nem leltem.

Közben a bébiszitter megérkezett, így nem volt mit tenni, tőle kértem pénzt bőrgyógyászra. Biztosítottam afelől, hogy majd megadom, és neki is fizetek, remélhetőleg még aznap.

Örökre megfogadtam akkor, hogy mindig lesz a pénztárcámban egy kis dugipénz, és nem kerülök többet ilyen megalázó helyzetbe – de azóta már azt is elköltöttem. A férjem persze ezeket sokkal lazábban kezeli, ő aztán nem jön zavarba ilyenkor sem. Legutóbb a mögötte álló ismeretlen párral fizettette ki a teli kosarát a boltban. Akkor azt hitte, az autóban maradt a pénztárcája, pedig itthon hagyta. A pár végül hazáig követte, és ő itthon fizette vissza.

Egy ideig azt hittem, csak mi tudunk ilyen kellemetlen helyzetbe kerülni, míg a barátnőm el nem mesélte, hogy a múltkor ő sem tudott fizetni a benzinkúton. Miután teletankolta az autóját, vette észre, hogy nincs nála a bankkártyája. A benzinkutas srácnak, akivel látásból ismerték egymást, megígérte, hogy nemsokára visszajön, mert a boltban hagyhatta a kártyáját előző nap, amikor fizetett. Persze nem találta ott, így hívta az egyik barátnőjét, majd a szomszédot, hogy kölcsönkérjen, de egyik sem volt otthon.

Hazarohant készpénzért, de eurón kívül, amely a nyári nyaralásból maradt, semmit sem talált. Felmarkolta, és elment, hogy beváltsa, de a közeli pénzváltó ebédszünet miatt épp zárva volt. Mindeközben már oda kellett volna érnie az óvodába a gyerekekért, így nem keresgélt másikat. Végül az óvónőtől kért kölcsön, hogy ki tudja fizetni a tankolást. Több mint egy óra késéssel érkezett vissza a kútra, a srác meg is jegyezte, azt hitte, meglógott.

A férjem persze már ilyet is csinált: telefonált tankolás közben, és elfelejtett fizetni. Már eljött a kútról, amikor leesett neki. Visszament, és rendezte a számlát a benzinkutasok döbbenetére.

Visszatérve a barátnőmre, pár nappal később aztán megtalálta a bankkártyáját a bevásárlószatyor alján.

Ha irtó kellemetlenek is az ilyen helyzetek, arra mindenképp jók, hogy az ember feszegesse a határait, fejlessze a problémamegoldó képességét, kreativitását. Bár az adott pillanatban ez sem nekem, sem a barátnőmnek nem jutott eszébe. Én azért azóta nem bízok mindent a véletlenre, időnként csekkolom a kártyámat, hogy van-e még rajta fedezet, és a hozzáférést a netbankhoz is elintéztem már.

Negyedszázaddal korábbi parlamenti tapasztalatokkal, 61 évesen vágott neki ismét a II. világháború utáni választásnak. Merőben más körülmények között kellett megnyernie a választást, mint 1920 márciusában, 36 évesen, amikor ő lett Magyarországon az országgyűlés első női képviselője. Akkor is meg kellett küzdenie a helyzetével – gúnyolódó, fölényeskedő férfi társai mellett például a női mosdó hiányával –, mégis, szűk két évig tartó képviselői ideje alatt összesen 28 beszédet tartott, és felszólalásaiban központi téma volt a nőkérdés, a szociális helyzet, az általános választójog. Második parlamenti periódusa idején, 1945-ben pártonkívüliként jutott be a nemzetgyűlésbe, a 392 férfi melletti 16 nő egyikeként. Újjászervezte korábbi mozgalmát, a Keresztény Női Tábort, amely 1947-ben négy mandátumot szerzett. Ekkor azonban már nem hagytak számára annyi mozgásteret sem, mint a ’20-as évek elején: kétszer is kitiltották több hónapra a parlamentből „renitens” viselkedése miatt, s nem csupán gúny tárgya volt folyamatosan, hanem élete is egyre inkább veszélybe került. Egy ideig bujkált, majd 1949 júniusában Ausztriába menekült, onnan pedig szeptemberben az Egyesült Államokba utazott tovább. Útja hivatalos indoklása az volt, hogy a szociális testvérek amerikai közösségeit látogatja végig, majd hazatér. Ez a hazatérés azonban nem valósulhatott meg. Csak 2021 decemberében hozták haza hamvait, és kb. ötszáz ember jelenlétében temették el újra a Fiumei úti sírkertben. 

A gazdag életműből elsősorban a politikusnak, a nagy szociális érzékű szervezőnek és mozgósítónak, az első magyar „honanyának” állít emléket a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet 2022. február 9-én megnyílt időszaki kiállítása. 

Kimondott és leírt szavai erejével, valamint a tér hangulati elemeivel idézi fel nagyon hatásosan Slachta személyiségét ez a kiállítás, amely Schmidt Máriának, a Terror Háza Múzeum főigazgatójának történészi koncepciójára épült. A kevés tárgyi emlék – igazán csak néhány fotó – mellett szükség is van a szavak erejére és a tér szimbolikus üzenetére. Rengeteg Slachta-idézet szerepel a kiállítás falain, és a megnyitó beszédeknek is a tőle idézett szavak adták meg a nyomatékot, az időbeli távlatot. „A legmodernebb magyar nő” – így hangzik a kiállítás címe. A maga korában ez a kijelentés nem volt túlzás, talán csak az „egyik” szót kellene beletenni a megállapításba. Bár lelke mélyén megmaradt királyságpártinak, mindig magától értetődően használta a pártok és a parlamenti demokrácia adta lehetőségeket annak érdekében, hogy nagyobb teret nyerjen a társadalomban a Katolikus Egyház szociális és erkölcsi tanítása. Margit testvér így fogalmazta meg a modernséget, a korszerűséget rendtársai számára 1944-ben, egyik lelkigyakorlatán:  

„Aki nem rabja a régi formának, de hűséges a régi lényeghez, az éppen Isten- és emberszeretettől indíttatva érzi kötelességének, hogy az új eszközöket és lehetőségeket beleállítsa a változatlan lényeg szolgálatába. […] És mivel a jelen kor csak egy-két évtizeddel visszamenőleg is olyan eszközöket bocsát az ember rendelkezésére, melyek munkájának hatékonyságát megszázszorozzák, vagy annak ezerszeresére emelik, azért új eszközöket használ az egyetlen változatlannak szolgálatában.” – Kővári Magdolna, a Szociális Testvérek Társasága mai elöljárója idézte fel ezeket a szavakat. 

Kép

A Slachta Margit-kiállítás részlete - Terror Háza Múzeum - Kép: Kölnei Lívia

Az EMMI miniszterhelyettesének jelenléte a kiállításmegnyitón szimbolikusan Slachta Margitnak azt a sok évtizedes mellőzöttségét oldotta fel, amely a szocialista rendszerből eredt, és állami szinten elhallgatni igyekezett azt a tényt, hogy Magyarország első parlamenti képviselőnője egy konzervatív feminista, egy hívő keresztény, egy katolikus szerzetes volt.  

Rétvári Bence is sokszor és szívesen idézte beszédében Slachta Margit szavait, akit kereszténydemokrata politikusként példaképnek tart. Többször is visszatért ahhoz a gondolatához, hogy „a társadalom krisztusi berendezkedése nélkül minden szociális és karitatív működés elégtelen”. Büszkén állapította meg, hogy európai viszonylatban Magyarország azon országok élcsapatához tartozik, ahol elsőként kerülhettek be nők a parlamentbe a 20. század elején. A baloldali progresszió ugyan régebben és hangosabban követelte a nők szereplését a politikában, mégis a jobboldalról, a kereszténydemokraták köréből származott az első „honanya”, és valószínűleg Magyarország első női köztársasági elnöke is jobboldali politikus lesz. 

A kiállítás leghatásosabb eleme az a teljes falat beborító, felnagyított archív fotó, amelyen Slachta Margitot egy parlamenti oszlopsor előtt állva látjuk, kezében iratokkal. Fölötte a hitvallással is felérő idézet: „Én nem vagyok politikus. Összpolitikai tudásom a Tízparancsolat, de tudom, hogy ebben áll az élet boldogulásának titka.” Megható volt látni, hogy Margit testvér közel embernagyságú alakja mellett milyen szívesen fotózkodnak és szelfiznek mai nővértársai és tisztelői. 

Kép

A Szociális Missziótársulat kereszt-jelképe élő virágokból - Terror Háza Múzeum, Slachta Margit-kiállítás - Kép: Kölnei Lívia

A kiállítási tér másik nagyon látványos eleme a padlón élő virágokból kirakott, fehér mezőben lila, szárvégei felé szélesedő szárú görögkereszt, a Szociális Missziótársulat jelképe, amelyet Margit szíve fölé tűzve viselt első parlamenti mandátuma idején. 1920 és 1922 között még ennek a társaságnak a kötelékében élt és dolgozott, együttműködve a hozzá hasonlóan karizmatikus Farkas Edith-tel, a Missziótársulat alapítójával. A sors különös fintora – és emberi korlátjaink példája –, hogy ez a két nagyszerű, vezetésre termett ember a későbbiekben nem tudott együtt dolgozni, épp a politikai szerepvállalás képezte a közöttük feszülő ellentétek egyik okát. Margit több társával együtt e közösség elhagyására kényszerült, ezért alapította meg 1923-ban a Szociális Testvérek Társaságát. 

Szerettem volna megtudni, vajon a Társaság mai, idősebb tagjai számára – akik maguk is megtapasztalták az illegalitás félelmét és néhai alapítójuk mellőzöttségét a szocializmus idején – milyen érzés részt venni azokon a rendezvényeken, amelyek Margit testvér emlékét rehabilitálják. Ám ők ijedten szétrebbentek, ahogy újságíróként közelítettem feléjük. Az ő érzéseiket nem ismerhettem meg, de biztos vagyok benne, hogy sokunk számára nagy öröm látni a legismertebb keresztény feminista, a karizmatikus rendalapító, az úttörő női politikus, az érzékeny és imádságos lelkületű közéleti ember egyre növekvő megbecsülését. Reméljük, köztéri szobra is elkészül hamarosan, és a Parlament épületében is megkapja majd méltó szobrát a sok honatyáé között. Ami pedig ennél is fontosabb: gondolatai, eszméi jussanak el minél több emberhez, kéziratban lévő beszédei, írásai jelenjenek meg, váljanak ismertebbekké.  

A kiállítást szívből ajánlom különösen azoknak a keresztény embereknek, akikben bujkál a kétség azzal kapcsolatban, hogy szabad-e, érdemes-e, kell-e a keresztényeknek politizálnia. Slachta Margit életműve – sikereivel és kudarcaival együtt is – maga a megtestesült „igen”. 

Források:  
Schlachta Boglárka Lilla: Slachta Margit karakterisztikája az ügynöki jelentések tükrében 
A megszentelő Szeretet küldetésében – kézirat, 1944. (A Szociális Testvérek Társasága honlapján megtalálható dokumentum) 
Kóczián Mária: A szürke ruhás keresztény feminista: Slachta Margit 
A politika tényleg nem nőknek való? (A talita.hu cikke) 

A kutatások szerint az egészségügyi rendszer az életünk során mintegy 10 százalékkal járul hozzá a korai halálozás megelőzéséhez – jóval kisebb mértékben, mint az egyéni viselkedés és a társadalmi, környezeti tényezők. Az egyéni egészségi állapotot leginkább a minket körülvevő támogató közösség és az életerőt biztosító spiritualitás befolyásolja. Természetesen a zöld lakókörnyezet is pozitív hatással bír az egészségi állapotunkra, akik ugyanis növények nélküli épített környezetben élnek, sokkal magasabb alapstressz-szinttel rendelkeznek, mint akik legalább heti rendszerességgel megfordulnak parkokban, erdőkben. A kultúra élvezete, a kulturális események látogatása, pláne a művészetek gyakorlása is egészségvédő hatású. Meghatározó az is, hogy baj esetén mennyire számíthatunk másokra.

Egészségfejlesztők és egészségkoptatók

A kötet a lakosságot két nagy, azokon belül négy kisebb csoportra osztja. Az egészségben élők folyamatosan keresik az egészséges megoldásokat, rendszeres fizikai aktivitást végeznek, szűrővizsgálatokra járnak, a szociális hálójuk kiterjedt, a saját egészségüket harmóniaként élik meg. Az egészségtrendiknek ugyanakkor az egészség inkább divat, ők trendeket követnek, ezzel együtt sokszor sportolnak is, hogy önmagukból a legtöbbet hozzák ki, de jellemzően kerülik az orvosokat és a gyógyszereket. E két kisebb csoport együtt – az egészségfejlesztők – a magyar lakosság mintegy 40 százalékát teszik ki.

A többiek az egészségkoptatók, akik ugyancsak két kisebb csoportra oszthatók. A halogatókra, akik ismerik a rizikófaktorokat, és tudják, mit kellene tenniük az egészségesebb életért, de inkább csak beszélnek róla, az energiaszintjük és a szociális hálójuk kisebb annál, hogy cselekvésre sarkallja őket. Nekik a kényelem az egészség, a gyors eredményekben, az élvezetekben, a jutalmazásban keresnek motivációt. A másik kisebb csoport a távolmaradóké, akik az egészségük megőrzése szempontjából teljesen passzívak, problémáikra az egészségügyi ellátórendszertől várnak választ, beletörődve a kockázatokba. Az egészséges életmódra szóló felhívások belőlük még ellenállást is kiválthatnak.

Pelenkázz, tovább élsz?

A könyv beszédes adatok ismertetésével ébreszt rá, hogy érdemes volna egészségkoptatókból (amennyiben felismerjük, hogy azok vagyunk) egészségfejlesztőkké válnunk.

Kutatási eredményekre alapozva rögzíti, hogy a krónikus betegségek okozta halálozásban Magyarország sajnos a legrosszabb helyezést kapja, a rákhalálozást és a mentális egészségi állapotot tekintve utolsó előtti a kontinensen. Az egészségben leélt évek számában az EU középmezőnyében tanyázunk, a megelőzhető halálozások számában azonban szintén utolsók vagyunk. A várható élettartam nőknél 79,6 év (ebből várhatóan 61,8 az egészségben leélt esztendők száma), míg a férfiaknál ugyanez 72,7 (és 60,4). A férfiak életkilátásai, veti fel a szerző, összefügghetnek a hagyományos férfi nemi szerep és a férfiakkal szembeni társadalmi elvárások konzerválásával – erre a gyógyírt Kopp Mária így fogalmazta meg: „Pelenkázz, tovább élsz!”

Adatkorba léptünk

Fontos üzenet, hogy mivel a 4. ipari forradalom, a digitális átalakulás korszakát éljük, a pesszimisták a túlzott robotizációtól inkább tartanak, míg az optimisták abban hisznek, hogy a digitalizáció hosszú távon segítheti az egészségmegőrzést, hiszen egyfajta előrejelző tudást ad. Ennek egyik legfontosabb pillére a teljes egészség-életutunkról való adatgyűjtés és ezeknek az adatoknak az elemzése. Ennek és a célként kitűzött ügyfélközpontú szemléletnek köszönhetően a páciens, a beteg a közeljövőben túlléphet azon, hogy pusztán a gyógyítási folyamat kiszolgáltatott alanya legyen az egészségügyben. Egyrészt ma már az orvosi tudás számos elemét a zsebünkben hordjuk – mobilalkalmazások, online elérhető platformok, virtuális személyiedző, alvásfigyelő és anyagcseremonitor, valamint az akár videóhívásban is elérhető orvosunk révén.  A testünkön hordható eszközök adatokat tárolnak, illetve adnak át az életmódunk lenyomataiként. Egészségügyi vizsgálataink adatai is összetett adatbázisokban gyűlnek össze a digitális térben. A jól elemezhető adatállomány kvázi időjáráselőrejelzéshez hasonló előrejelzést biztosíthat egészségünk várható alakulásáról, így mi magunk is dönthetünk az egészségjavításunk módszereiről. A digitális egészség modellje emellett személyre szabott egészségügyet is jelent. A rólunk összegyűlő adatvagyon hasznosítása pedig biztosíthatja az egészségügyi színvonal emelkedését.

Hogy mi jellemez minket az adatkorba lépve? Kereskedelmi kutatások szerint havonta átlagban nyolcféle élelmiszerboltot keresünk fel, mert ma már nem nyugszunk bele, ha valamiből nem olyat kapunk, ami például – legjobb tudásunk szerint – az egészségünket szolgálja.

Már most látszik, hogy az egészség megteremtése és kiszolgálása az új évezred első évszázadának gazdasági motorja lesz (vagyis már az). Költéseink egyre nagyobb része kapcsolódik az egészségünkhöz, miközben igényünk, hogy az egészségügy betegközpontúbbá, emberközpontúbbá váljék.

Új megközelítésünk szerint az egészség nem „csak úgy” létezik, hanem meg kell teremtenünk, s ha megteremtjük, az egészségélményt, illetve gyógyulási élményt okoz. Az egészség valahol közösségi tevékenység eredménye is, de létrehozására csak az egyén képes.

Életünk útvonalterve

Az adatvagyon akkor hasznos, ha szigorú jogi és etikai keretei vannak a felhasználásának, és ha a szükséges információk egymással összeköthetők, személyre szabhatók. Az adattudományi módszerekre építve egyes országokban már az is célkitűzés lett 2050-re, hogy senki ne haljon meg rákban, ami ma még hihetetlennek hangzik. Egyre pontosabb képet kapunk ugyanis a szervezetünk működéséről, szinte digitális ikertestvérünk születik a mérhető adataink révén. Ennek köszönhetően általánossá válhat a test-lélek-szellem egységét figyelembe vevő gyógyítás, s lehetőség lesz életünk útvonaltervezésére: mennyit aludjunk, sportoljunk, mikor és mit együnk, milyen gyakran tartsunk szünetet a munkában.

A robotizáció elvezethet az adattól a bölcsességig. Ha naplót vezetünk az alvásunkról, az étkezésünkről, a vízivásunkról, a gyógyszerszedésünkről néhány gombnyomással akár a telefonunkban – ahogy a sportolóknak is van edzésnaplója –, máris közelebb kerülünk a célhoz. Alvástanácsadó alkalmazás is segíthet annak elemzésében, mikor kell lefeküdnünk, milyen éjszakai hőmérsékletre és fényviszonyokra van szükségünk a pihentető alváshoz, a lefekvés előtti 2-3 órát mivel (nem) jó töltenünk, mennyit ehetünk, ihatunk, ülhetünk monitor előtt, mennyi időt töltsünk mozgással, illetve levegőn alvás előtt.

Az alkalmazások figyelik a viselkedésünket és – tanítanak.

Lantos Zoltán könyve a fentieken túl a fenntartható egészségügy legfontosabb jellemzőiről, az egészségtanácsadó (egészség-coach) feladatköréről, saját egészségtervünk elkészítéséről, egyéni egészségtervezésünk kulcselemeiről, az eredményes egészségügyi rendszer alapköveiről, a lakóhelyközeli egészségszolgáltatás fejlesztéséről is értekezik, sőt esetbemutatásokat tartalmaz egészségtanácsadók szemszögéből. Hasznos és elgondolkodtató, igazi 21. századi olvasmány.

Álmatlan apróságok, fáradt anyukák

Sok kisgyerekes anyuka számára a legnagyobb megpróbáltatás a kialvatlanság. Miért alussza át az egyik gyerek édesdeden az éjszakát már 3 hónaposan, míg a másik még 2 évesen sem? Újszülötteknél teljesen természetes a 3-4 óránkénti ébredés, hiszen náluk még nem alakult ki a cirkadián ritmus, sokkal nagyobb arányú az aktív alvási periódusuk, és szükségük van az éjszakai szoptatásra.
Zsuzsa hullafáradt, mivel másfél éves kisfia még mindig nem alussza át az éjszakát. A pszichológushoz az aggodalom hozza el, mert úgy érzi, ingerlékeny, ideges, és haragszik a kicsire. Rossz, alkalmatlan anyának tartja magát, ami mélységesen elkeseríti.
Teljesen természetes, ha Zsuzsa dühös, mert több mint egy éve nem tudja rendesen kipihenni magát. A beszélgetés során kiderül, hogy Robika újszülöttkorától együtt alszik vele. A kisfiú minden megébredés esetén szopizni akar, hiszen ehhez szokott hozzá. A csecsemővel együtt alvás több szempontból sem segíti a megfelelő biológiai ritmus kialakulását. Egyrészt a baba megszokja az anya állandó jelenlétét, testének melegét, érintését, szuszogását. Másrészt a tejjel teli anyamell folyamatos táplálékforrást jelent számára.

Az éjszaka során a baba normálisan is megébred rövid időre, kicsit mocorog, és ha azt tapasztalja, hogy minden változatlan körülötte, akkor gond nélkül álomba szenderül. Ám ha az elalváshoz képest más körülményekre riad fel, akkor megrémülhet.

Éppen ezért jelent nehézséget, ha a kicsi nem tanul meg egyedül elaludni. Hiába surran ki az anya mellőle, az első ébredésnél követelni fogja a jelenlétét.
A túl sokáig elhúzódó éjszakai szoptatás hozzászoktatja a gyereket ahhoz, hogy minden problémás helyzetben enni vagy inni akarjon, illetve csak a cicin legyen képes elaludni. Az sem segít, ha ott hagyjuk mellette a cumisüveget éjjelre. Mindez a szobatisztaság kialakulására is negatív hatással lehet. Az anyuka idegállapotának pedig biztosan nem tesz jót!

Rémálmok fogságában

Amikor a kisgyerek rémálomból ébred, amelyre vissza tud emlékezni, és el is tudja mesélni, akkor valószínűleg meg fogjuk találni azt a külső okot, ami kiváltotta nála ezt a reakciót.

Gyakran ijesztő képeket lát a tévében, vagy az őrizetlenül hagyott telefonon, tableten szembesül számára feldolgozhatatlan tartalommal. A családban fellépő feszültségek, problémák, krízisek szintén vezethetnek rossz álmokhoz, ahogyan a szülők szorongása, hangulatzavara is.

Abban az esetben, amikor nem találunk külső ingert, amely kiválthatta a gyermek pánikszerű, öntudatlan sikoltozással együtt járó felriadását, a pavor nocturnus nevű jelenségre gondolhatunk. Ilyenkor a gyermek nem tér teljesen magához, bár a szemei nyitva vannak, és meredten néz maga elé. Az epizód lezajlása után visszaalszik, és később sem emlékszik semmire, hasonlóan az alvajáráshoz. Ilyenkor nincs azon túl teendőnk, hogy vigyázunk a biztonságára. Az idegrendszer fejlődésével jó eséllyel kinövi majd.

Az alvási rituálék segítenek!

Érdemes már a legkisebbeknél olyan lefekvési szokásokat kialakítani, amelyek állandóságot és biztonságot nyújthatnak, ezáltal nyugodt éjszakákat biztosíthatnak gyereknek és szülőnek egyaránt.

• A lefekvést megelőzően 2-3 órával már ne végezzen a gyerek intenzív testmozgást, ami felpörgeti, és késlelteti szervezete felkészülését a pihenésre!
• Vacsorára ne fogyasszon nehezen emészthető vagy szénhidrátgazdag ételeket!
• A túlzott folyadékbevitel is megzavarhatja a pihenést! A tej cukor- és fehérjetartalma miatt nem hatékony altató, pláne a kakaó (a foghigiénéről ne is beszéljünk)!
• Jó, ha az esti rituálé a fürdéssel kezdődik, ami nyugtató hatású. Az illóolajok is segíthetnek.
• Ezt követően a gyermek a saját ágyába feküdjön le, a szülő esti énekkel, mesével, később beszélgetéssel zárja le a napot. A mese békés, nyugalmat árasztó, ne felkavaró, akciódús történet legyen, mert ettől beindul a fantáziálás, ami elalvási nehézséget vagy 
• rossz álmokat eredményezhet!
• Semmiképp se nézzen az elalvás előtti 2 órában képernyőt! A tévé vagy más kütyü melletti szundikálás kerülendő, mivel az általuk kibocsátott kék fény csökkenti az alvást szabályozó melatoninhormon termelődését, ezzel károsítja a biológiai ritmust.
• Halvány, meleg, sárgás fényforrás használata (pl. sólámpa) megengedett, ha a kicsi fél.
• A szülő búcsúzzon el a gyerektől, mielőtt (bármelyikük) elalszik, és hagyja el a szobát!

Virrasztó kamaszok – hormonok, energiaital, alkohol

A serdülőkori hormonfröccs hatására jelentősen megváltozik a kamaszok napi ritmusa, mivel a melatonin termelődése későbbre csúszik. Ennek hatására éjjel éber, nappal kókadozik, amit nem ritkán magas koffeintartalmú italokkal próbál ellensúlyozni, előidézve az így sem rózs­ás állapotának további romlását.

Koffein fogyasztása 17-18 éves serdülőknél is csak korlátozottan (max. napi 1 ital) elfogadható, délután 4 óra után pedig semmiképpen sem javasolt!

Az energiaital- és alkoholmámorban eltöltött hétvégi bulizások nyomán krónikus kialvatlanság alakulhat ki náluk, ami súlyos pszichés és mentális zavarokhoz vezethet. Az alkohol álmosító hatása mellett felszínesebbé teszi az alvást, hosszabb távú mértéktelen használata károsítja a cirkadián ritmust. Fontos megértetni kamasz gyerekeinkkel, hogy a napirend fenntartása mellett a rendszeres edzés, a megfelelő táplálkozás és az alvás-ébrenlét ritmusának megőrzése elengedhetetlen a kielégítő fejlődéshez, vagyis az egészséges felnőttkor eléréséhez.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Mikor és hogyan alakult ki a szenvedélyed a sport iránt?

A sport már egész kiskorom óta érdekelt. A fiútestvérem gyorskorcsolyabajnok volt, országos és nemzetközi szinten is szép eredményeket ért el, és nekem tetszett ez az életforma. Tusnádfürdőn csak gyorskorcsolyázni lehetett, és bár ott nagyon jó edző volt, én nem bírtam azt a kiképzést, amit ő elvárt, úgyhogy csak sóvárogva néztem az edzéseket.

Hogyan kötöttél ki a triatlonnál, miért választottad éppen ezt a sportágat?

Ez egy folyamat volt. Gyerekként sok mindent megtanultam autodidakta módon: biciklit, úszást, futást, de kézilabdáztam is. Ahogy Csíkszeredába kerültem, kerestem, hogy mit sportolhatnék. Egyedül sífutásra vettek fel, de mellette kosaraztam, és az, hogy mozoghattam, engem kielégített. Versenyekre akkoriban még nem nagyon mentem. Miután elvégeztem az iskolát, kezdtem egyedül szaladni, csak a magam örömére, és akkor fedeztem fel ennek a nagyon jó hatását, ami még ma is tart.

A triatlonnal elég későn találkoztam. Sepsiszentgyörgyön minden évben szerveztek triatlonversenyt, és csapatban beneveztünk. Én akkor csak úsztam, a két fiú csapattársam biciklizett és szaladt. Akkor az utolsók között szálltam ki a vízből. Aztán lassan-lassan alakult: sokat szaladtam a pályán, ahol egy barátom felfigyelt rám, és hívott terepfutásra, amiről én nem is tudtam, ám így kicsábultam az erdőbe. Ezzel a barátommal kezdtem járni terepbiciklizni is. Mivel mindig vonzottak a kihívások, a fejembe vettem, hogy átúszom a Balatont, az volt az első nagyobb úszóteljesítményem. Amikor elkezdtem rendszeresen versenyezni, úgy 33 éves korom körül, már a kisebbik gyerekünk is megszületett, aki most 18 éves.

Egy versenyen a férjem azt mondta: „Ha esik, ha havazik, neked a jövőben indulnod kell, nem akarom a szomorú arcodat látni”.

Van kedvenc sportágad a három közül?

Mind a hármat szeretem, így nem is tudnék kedvencet kiválasztani. Nagyon jól állították össze ezt a sorrendet, hogy úszás, bicikli és futás, így a szervezet jól hozzá tud idomulni, az úszással nem kezdünk olyan gyorsan, van idő belerázódni a versenybe. Az is jó ebben, hogy változatos, és nem unod meg egyiket sem.

Van erősséged? Teljesítményben valamelyik csak kiemelkedik a többi közül, nem?

Nem érzem azt magamon, hogy valamelyikben jobb volnék. A vízben magabiztosabb voltam az elején a csapattársakhoz viszonyítva, és az a mai napig igaz, hogy nincs bennem félsz vagy víziszony, jó barátságban vagyok a vízzel. Ez ad egyfajta biztonságot.

Hogyan képzeljünk el egy heti edzéstervet?

Az elején ahogy esett, úgy huppant, nagyon amatőr szinten edzettem, mikor mire volt időm vagy kedvem, szóval nem volt tudatos a készülés. Az utóbbi két évben dolgoztam edzővel, ami nagyon jót tett. Megállapította, hogy nagyon fegyelmezett és szófogadó vagyok, de ez nekem nem esett nehezemre. Jóval könnyebb úgy edzeni, hogy valaki irányít, ráadásul sokkal könnyebben regenerálódom is. Pulzusalapú edzéseket végeztünk, az őszi-téli az alapozó időszak. Ilyenkor alacsony pulzuson történnek az edzések. Általában minden napra jutott egy edzés, kb. egy óra, hétvégén kicsit hosszabb: úszás, bicikli (ilyenkor bent is), szaladás (az persze kint), erőnléti meg nyújtások is. Tavasztól más intenzitású edzések vannak, ami attól is függ, milyen versenyre készülök.

Van olyan eredmény, amelyre különösen büszke vagy?

Az összes versenyemre azt mondhatom, hogy siker volt, mert nagyjából mindegyiket úgy fejeztem be, hogy elégtételt jelentettek. Az első két év, amikor belecsöppentem ebbe a sportágba, a versenyzésbe, nagyon kemény volt, komoly ellenfelekkel.

Örülök is neki, hogy ott voltak, és annak is, hogy nem lettem első, mert így nem szálltam el a sikertől.

Igazán büszke azokra vagyok, amikor nagyobb fába vágtam a fejszémet. Ilyen volt például az egyik Királykő maraton, amely 41 kilométer hosszú, 2500 méter szintkülönbséggel. Jóleső érzés volt, hogy be tudtam fejezni, és még jól is éreztem magam. A másik nagyobb falat egy országúti fél-Ironman volt, amelyben a távok hosszabbak, mint általában a triatlonnál, és a versenyt a Transzfogarasban rendezik. 1,9 kilométer úszás, 90 kilométer bicikli, utána félmaraton, és a végén még fel kell szaladni a csúcsra egy hosszú lépcsőn. Azon második helyezett lettem 2019-ben. És még korábban, 2017-ben nyertem egy országos tereptriatlon-bajnokságot, amely hat vagy hét versenyből áll, és azok eredményeit összeadják.

Mi jelent neked sikert?

Az, ha befejezek egy versenyt, és főleg, ha jól is érzem magam közben.

Ez a legfontosabb, az, hogy a pódiumon állok, csak a bónusz. Nem is emlékszem, hogy feladtam volna egyet is, habár erre is van esély, mert tőled független okból is rákényszerülhetsz, például, ha defektet kap a biciklid, és nem tudod megjavítani. Nekem is volt egy ilyen esetem, amikor nem volt időm javítgatni, nem is volt szerszámom. Viszont szerencsémre kb. 2 kilométer volt még a biciklis versenyszámból, és leszaladtam. Ott is összejött a második vagy harmadik hely.

Kép

Szakács Mária

Milyen pluszt nyújt számodra a sport?

Kikapcsolódást, feltöltődést. Fizikai és lelki szükségletem is a sport. A mozgás örömet ad, ez éltet. Egy nehéz nap után feltölt, ha sikerül sportolnom, ha ki tudom tisztítani a gondolataimat, ez nagyon jó hatással van rám. Úgy gondolom, a sportkarrierem nem alakult volna így, ha a férjem és a családom nem támogat és bátorít. Ezenkívül jó ismerőseink minden szezonban ingyen és elvárások nélkül biztosítják az országúti és terepbicikliket. Enélkül nem tartanék itt.

Mi ad erőt a nehézségek leküzdésére, milyen belső tűz hajt?

Annyira erős az elhatározásom és az akaratom, hogy nagyon rossz dolognak kell történnie, hogy a negatív gondolatokat beengedjem. Az első maratonon volt bennem kétely, hogy vajon meg tudom-e csinálni, hogy nem túl nagy falat-e. Az első 15 kilométeren a gondolatok nagyon futottak a fejemben, és olyan szép élmény volt a holtpont utáni élet, amikor már mentálisan el tudtam engedni ezt a görcsösséget, és nem érdekelt, hogy mi van, ha…

Megértettem, hogy nem történik semmi akkor sem, ha nem tudom végigcsinálni – és ezzel a gondolattal együtt megszületett bennem a szabadság.

Ezt a gondolkodásmódot aztán át tudtam hozni a hétköznapi életembe, más területekre is. Hozzátenném: egyik versenynek sem indultam neki úgy, hogy lássuk, mi lesz, hanem mindig felkészültem, amennyire csak tudtam, akár önerőből, akár segítséggel.

Összeér valahol az életedben a sport és az istenkapcsolat vagy a spiritualitás?

Abszolút! Sokszor egy edzés ima is, annyira jó kint lenni a természetben. Ugyanúgy van, mint az imával, hogy nehezen veszed rá magad, van egy ellenállásod az edzéssel szemben, és meg kell győzni magad, hogy „nekem ez jót tesz”.

És ha van az embernek ideje verseny közben, hogy a természetet csodálja, akkor ez bizony egy szép ima vagy meditáció lehet.

Bár biztos, hogy nem marad sok időd, van még valami, ami lelkesít?

Nagy a kíváncsiság bennem, kimondottan nyitott vagyok, olvasok, különösen érdekelnek az élettörténetek, olyan emberek történetei, akik nehéz helyzetekből állnak fel. Szeretem a színházat is, és egy jó beszélgetésre, egy minőségi kávézásra bármikor vevő vagyok.

Gyermekeidnek sikerült valamit átadnod a sport iránti szenvedélyedből?

Bár úgy látom, büszkék rám, a rendszeresség náluk még nem alakult ki, de én reménykedem benne. Kiskoruk óta sportolnak, főként síelnek, nyitottak a mozgásra. Lehet, hogy ők is, akárcsak én, majd érettebb korukban kezdik rendszeresebben végezni. Meg kell érnie bennük a döntésnek.

Idén milyen versenyek vannak kilátásban?

Na, ez az! Nem is néztem a versenynaptárt, úgyhogy lehet, hogy már kifutottam magam. Nem tudom, akarok-e még versenyezni, már nincs a prioritások között. Viszont a sportot nem hagyom abba semmiképpen.

Szélvészként söpört végig tavaly a The Social Dilemma című dokumentumfilm a Netflixen. Jeff Orlowski rendező olyan IT-szakembereket ültetett kamera elé, akik korábban a nagy technológiai cégek (Google, Facebook, Twitter, Instagram) valamelyikénél dolgoztak, és segítettek többek között a Like gomb megalkotásában is. Egyikük Tristan Harris, a Szilícium-völgy élő lelkiismerete, aki felismerte, hogy az újabb és újabb fejlesztések nyomán a közösségi platformok kezdenek egyre addiktívabbá válni, miközben mintegy kétmilliárd ember életére vannak hatással, és így a tervezőknek morális felelősségük, hogy tegyenek valamit ez ellen. 
Felhasználóként könnyű azt gondolni, hogy végre itt vannak ezek az ingyenes platformok egyfajta elektronikus játszótér gyanánt, és nekünk semmi más dolgunk nincs, mint élvezni az előnyeit. Végre valami, amiért nem kell kemény pénzeket fizetni, cserébe pedig még jól is szórakozunk, akár minden áldott nap. Interjúalanyaink azonban rámutatnak a fájdalmas igazságra: „Ha nem fizetsz egy termékért, akkor te vagy a termék!”

Ez persze nem azt jelenti, hogy ha nem vigyázunk, akkor minket is eladnak egy webshop felületén, sőt még csak nem is önmagukban az adataink a legértékesebb szerzemények, hanem az a fajta viselkedésváltozás, amit a szokásaink minél alaposabb megismerésével generálnak ezek a platformok. A közösségi média tulajdonképpen képes megváltoztatni a gondolkodásunkat és a viselkedésünket, anélkül, hogy ebből bármit észrevennénk. Ez a magatartásunkban és a felfogásunkban bekövetkező apró, fokozatos változás maga a termék. 

A filmben megszólaló szakemberek rámutatnak arra, hogy szép lassan felnövekedett egy olyan generáció, amelynek tagjai azt hiszik, hogy a kommunikáció elsődleges célja/értelme a manipuláció, vagyis mások befolyásolása. 

Az algoritmusnak nincsenek erkölcsei

A közösségi média nem olyan eszköz, mint például a bicikli, aminek meghatározott funkciói vannak, és arra vár, hogy használjuk, hanem saját céljai vannak, amelynek elérésére pszichológiai eszközöket is bevet. Ezt legkönnyebben az algoritmusokon keresztül tudja megtenni, amelyek a legkifinomultabb érzékenységgel hangolódnak ránk, és mindig öt lépéssel előttünk járnak. Miután letapogatták a vélekedéseinket, kifürkészték az ízlésünket és még megannyi más tulajdonságunkat, a nekik kedvező irányba fordítják a figyelmünket. Azt hisszük, szabad akaratunkból kedveltünk meg egy márkát, egy bútordarabot vagy egy zenei videót, de valójában a viselkedésünkkel, a figyelmünkkel hasznot hajtunk valaki másnak. 

Igaz, emberek írják őket, de még a nagy cégeknél is csak alig néhány szakember érti az algoritmusokat, és még ők sem teljes egészében ismerik a működésüket. 

Mindez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a mesterséges intelligencia már átvette a hatalmat felettünk, és kontrollálja azt az információhalmazt, amit nap mint nap látunk a neten. Rabul ejtik a figyelmünket és jelenlétünket, hogy aztán eladhassák a hirdetőknek. 
Yuval Noah Harari történész szavaival élve, az online óriáscégek „hajlamosak az embert audiovizuális állatoknak tekinteni: egy-egy pár szemnek és fülnek, amely tíz ujjhoz, egy képernyőhöz és egy bakkártyához van kötve”. A megfelelő adatok birtokában kellőképpen feltérképezhetik az adott embert, megismerhetik a legmélyebb vágyait, megjósolhatják és akár manipulálhatják is a döntéseit, így bármit eladhatnak neki. Mindezt morális dilemmák nélkül, hiszen az algoritmusnak nincsenek erkölcsei.

„Akié az adat, azé a jövő” (Harari)

Mivel mást látunk az egyes közösségi médiumok falán (newsfeed), ha úgy tetszik, mindannyian a saját (az algoritmusok által legoptimálisabbnak vélt) valóságunkat böngésszük, azt hisszük, hogy mindenki osztja a véleményünket, hiszen a falon felbukkanó emberek olyanok, mint mi. 
Ez a fals elképzelés megerősíti az elfogultságot, és meggyőz bennünket arról, hogy mások is úgy látják a világot, ahogy mi.

Az algoritmus segítségével egy olyan világot szerkesztenek nekünk, amelyben a véleményünkkel egybehangzó információkkal találkozunk, és ebben a kényelmes burokban nem kell másfajta nézetekkel szembesülnünk.

Ezáltal az álláspontunk egyre polarizáltabbá és radikálisabbá válik.
A közösségi média a csoportos viselkedést is formálja. Rossz kezekben igencsak veszélyes eszközzé válhatnak ezek a platformok, hiszen az álhírek, az ön- és közveszélyes információk terjesztése vagy akár a bujtogatás révén megvan a tökéletes eszköz ahhoz, hogy akár egy országot vagy egy társadalmat destabilizáljanak, és mindezt egyszerre, egyidőben. Gondoljunk csak a közelmúlt történéseire, például a járványtagadás vagy az oltásellenesség terjedésére, amely valószínűleg a közösségi média nélkül is létezett volna, ám mértéke a közösségi médiának volt köszönhető. 
Sokan gondolják azt, hogy a technikával együtt az ember is fejlődik, így megtanuljuk lekövetni a változásokat, kiszűrni az álhíreket és kivédeni a manipulációt, azonban az agyunk nem változott meg alapjaiban. Bár a dokumentumfilm állításai hatásvadásznak tűnhetnek, ám már a tudósok is kongatják a vészharangot. Joseph B. Bak-Coleman és munkatársai PNAS-ban megjelent tanulmánya arra hívja fel a figyelmet, hogy a közösségi média olyan hatást gyakorol a közösségi viselkedésünkre, amelyre korábban még soha nem volt példa a történelem folyamán. A tudósok szerint a legnagyobb veszély abban rejlik, hogy pontosan nem is látjuk át a technológia fejlődése következtében kialakuló társadalmi átalakulást, illetve azt, hogy ez milyen hatást gyakorol ránk.

Harari szerint az emberek képesek megérteni a kisközösségek, például két szomszédos klán viszonyát, de alkalmatlanok arra, hogy több millió embert érintő csoport és alcsoport kapcsolatrendszerét és konfliktusait átlássák.

A történész szerint ilyenkor rendszerint négy megoldási kísérletet vetünk be: lebutítjuk a témát, egyetlen érintett megindító történetére fókuszálunk, összeesküvés-elméleteket gyártunk, vagy pedig minden bizalmunkat egy állítólagosan mindentudó elméletbe, intézménybe vagy vezetőbe helyezzük, és feltétel nélkül követjük. Ezek a megoldási kísérletek végtelenül leegyszerűsítők, és tagadják a világ összetettségét, így nem segítik az egyes jelenségek, illetve a világ komplex látásmódját és értelmezését.
Ugyanakkor nem minden kutató ért egyet a fenti állításokkal. Szerintük a közösségi média nem feltétlenül okoz politikai polarizációt vagy radikalizációt. Andrew Guess és munkatársainak tanulmánya szerint a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban az álhírek megosztása ritka jelenség volt. Más tanulmányok arra mutatnak rá, hogy az emberek politikailag változatosabb interakciókat folytatnak az interneten, mint a való életben, amikor csak a szomszédokkal, a munkatársakkal vagy a barátokkal beszélgetnek. Ha el is fogadjuk ezt a tényt, akkor is érdemes tisztában lennünk az online kapcsolódás korlátaival, ami alkalmatlan arra, hogy „egész emberként” megismerjük egymást, hiszen az minőségi időt és valódi fizikai együttlétet igényel. Harari a „21 lecke a 21. századra” című könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy hiába mutatunk egy embernek a véleményével ellentétes tartalmat, azzal csak mélyítjük a polarizációt, mert az ellentétes álláspont idegenként hat. A valódi párbeszéd csak valódi kapcsolatokban jöhet létre.

Kép

Tökéletes formák, sima bőr és hatalmas szemek

A film hátborzongató adatokat sorol arról is, hogy a közösségi média milyen hatást gyakorol az önértékelésünkre és a testképünkre. A szerkesztett és filterezett képek tükrében megváltoztak a szépséggel kapcsolatos normáink, és sokan ezt olyan irreális elvárásként élik meg, ami szorongással és bizonytalansággal tölti el őket. A Snapchat diszmórfia az a jelenség, amikor valaki a Snapchaten és az Instagramon látott hibátlan arcokat, kis orrokat, hatalmas szemeket és tökéletes testeket látva olyan külsőre vágyik, mint amik a filterezett képeken szerepelnek.
A film alkotói a közösségi média számlájára írják, hogy 2011–13 között a kiskamaszoknál (10-14 évesek) 189 százalékkal, míg a 15-19 év közötti lányok esetében 69 százalékkal nőtt az önsértés és a falcolás miatti kórházba kerülés mértéke. Az öngyilkossági ráta a kiskamaszok esetében 151 százalékkal, míg a 15-19 évesek között 70 százalékkal emelkedett. A film kissé hatásvadász állításával szemben ezek a számok valószínűleg nem tulajdoníthatók csupán a közösségi média terjedésének. Ugyanakkor a tökéletesre szerkesztett szelfik világa és a negatív testkép között egyértelmű összefüggések lehetnek, hiszen a valódi és az ideális énkép teljes mértékben eltávolodott egymástól, ami jelentős stresszforrást jelent, és szorongással tölti el a felhasználókat.

Nem ritka, hogy ezek a felhasználók plasztikai sebészhez fordulnak, hogy a valóságban is olyan bőrtónusuk, lágy és finom vonásaik, vagy teltebb és formásabb ajkaik legyenek, mint amit a szerkesztett fotókon láttatnak magukról.

Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy önmagában a közösségi média használata nem okoz közvetlenül testdiszmórfiás zavart, de kiváltó tényező lehet olyanoknál, akiknek pszichológiai vagy genetikai hajlamuk van az ilyen tünetekre, illetve tünetromlással járhat azoknál, akik már szenvednek ettől az állapottól.

Újrakapcsolódás a valósággal

A fentiek alapján levonhatjuk a következtetést, hogy elmosódott a határ a képzelet és a valóság között. Mégis mit tehetünk, hogy megkülönböztessük a fikciót a valóságtól?

1.    Tudatosítsuk, hogy a közösségi médiá­ban megjelenő világ és a valóság nem mindig jelentik ugyanazt!
Könnyű belecsúszni abba a hibába, hogy a hírvonal pörgetése közben elhiggyük, hogy amit magunk előtt látunk, az a világ objektív lenyomata. Érdemes időnként emlékeztetni magunkat, hogy ez koránt sincs így: valójában a saját véleménybuborékunkban nézegetjük az algoritmus által számunkra kiválasztott információkat, illetve az ismerőseink megszépített életét. 

2.    Engedjük el annak az illúzióját, hogy a világ fekete-fehér!
A dolgok bonyolultak, több szempontból vizsgálhatók, és egyikünk sincs az abszolút tudás birtokában. Fontos, hogy több szempontból megvizsgáljuk a tényeket, és különböző forrásokból tájékozódjunk, illetve merjünk párbeszédet folytatni azokkal, akik tőlünk eltérően látják a világot.

3.    Fizessük meg a jó minőségű információ árát!
Harari a fent idézett könyvében felteszi a kérdést, hogy ha hajlandóak vagyunk fizetni a jó minőségű élelmiszerért, ruháért vagy autóért, akkor miért nem fizetünk a jó minőségű információért?

A figyelmünk vagyontárgy, ha ingyen adjuk, cserébe rossz minőségű információt fogunk kapni. 

4.    Részesítsük előnyben a valódi kapcsolatokat!
Az offline párbeszédet nem pótolja egy kommentháború, száz lájk nem ér egy ölelést, egy megosztás pedig nem helyettesít egy valódi vállon veregetést. Törekedjünk arra, hogy a maguk teljességében ismerjük meg a hozzánk közel álló embereket, nem csupán a közösségi médiában felnagyított jellemzőik alapján.

5.    Legyünk jelen az életünkben!
Manapság a közösségi média tökéletes lehetőséget teremt arra, hogy eltereljük a figyelmünket a jelen pillanat nehézségeiről. Érdemes végiggondolni, hogy melyek azok az érzések, gondolatok, amikor inkább kilépünk a valóságból, és a közösségi médiához menekülünk. Komoly önismereti munka, hogy megtanuljuk kezelni a belső ürességérzetet vagy a nehéz érzéseket anélkül, hogy valamilyen függőséghez, például a problémás képernyőhasználathoz menekülnénk. 

Források:
Andrew Guess, Jonathan Nagler, Joshua Tucker: Less than you think: Prevalence and predictors of fake news dissemination on Facebook, Science Advances (2019)
Dylan Selterman: “The Social Dilemma” Is the New “Reefer Madness”. Psychology Today, 2020
Joseph B. Bak-Coleman és mtsai: Stewardship of global collective behavior, PNAS, 2021
Yuval NoaH Harari: 21 lecke a 21. századra, Animus, 2019

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Először is gratulálok a tokiói paralimpián elért eredményéhez! Ön meg van elégedve a teljesítményével, tekintve, hogy nemrég bejelentette a visszavonulását?

A tokiói paralimpia számomra nagyon fontos verseny volt, és az éremnek is kiemelt jelentősége van, ugyanis már kétszer megpróbáltam kijutni Japánba. Most harmadjára, három a magyar igazság alapon sikerült. Először az 1998-as naganói téli olimpián szerettem volna részt venni, erre még gyorskorcsolyázóként készültem, de a balesetem miatt nem jutottam ki. Másodjára a pandémia húzta keresztül a számításaimat, 2020-ban elhalasztották a tokiói olimpiát. A 2021-ben megrendezett olimpiával viszont egy álom valósult meg, és az, hogy ezüstéremmel tértem haza, mindezt megkoronázta.

Nem maradt önben hiányérzet amiatt, hogy nem sikerült elhoznia az aranyat?

Nagyon erős volt a mezőny. Az arany és az ezüst között elég nagy volt a különbség, látszott, hogy a fiatal szlovák versenyző egy teljesen más generáció tagja, viszont nagy öröm volt számomra látni, hogy utánam sokkal fiatalabbak következtek, noha még így is nagy volt az időkülönbség köztem és a harmadik versenyző között. Ennek fényében azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó eredmény, egyáltalán nincs bennem hiányérzet.

Nem lehetett könnyű nyáron a felkészülés, az edzések mellett a miniszteri feladatait is el kellett látnia. Hogyan tudta a fókuszt mégis a sportra irányítani, illetve mennyi idő jutott így a családra?

Elsősorban nagy köszönet illeti a román kormányt és az akkori vezetést, hogy támogatták a felkészülésemet.

Tisztában voltak vele, hogy ha én mint miniszter kijutok az olimpiára, és netalán érmet is nyerek, az már önmagában világcsúcs, egy olyan dolog, amire eddig még nem volt példa.

Ez adott egy plusz löketet, így valamivel jobban tudtam fókuszálni az edzésekre. Nyilván a mostani nem olyan volt, mint amikor annak idején csak az olimpiára készültem. Nem volt könnyű, minden délután 5 órakor kimentem tekerni az országútra. Amennyire tudtam, hajnalonként felkeltem, és bent, görgőn edzettem. Olyan is volt, hogy a munkám miatt látogatásokat tettünk különböző városokban, és miután befejeztük a hivatalos programot, megint csak bicikliztem. Megtettem 150-200 kilométert is. Hétvégén pedig odahaza, Csíkszeredában tekertem. Sokat köszönhetek a családnak is, mert el tudták fogadni, hogy az otthon töltött két napot nekem az olimpiára való felkészülésre kell szánnom.

Ön a világ első sportminisztere, aki sportolóként részt vett és érmet is nyert a paralimpiai játékokon, de sok minden másban is első: ön Románia első magyar sportminisztere és első paralimpikonja is. Milyen érzés együtt élni ezekkel a címekkel, akar-e még valamiben első lenni?

Úgy gondolom, ennyi elsőség már önmagában csodálatos dolog. A tény, hogy sportminiszterként a világon először részt tudtam venni egy olimpián, egy hatalmas cél megvalósítása. Az, hogy még érmet is szereztem, minden elvárást felülmúl. Egy dolog van, amiben még első szeretnék lenni: én szeretnék lenni az első sportminiszter, aki végre rendet rak Romániában a sport terén, és olyan sportstratégiát alkot meg, amelyik az elmúlt 30 év után valóban a sportolók érdekeit szolgálja. Olyan törvényt szeretnék letenni, amelynek van gyakorlati haszna, és kivitelezhetővé teszi, hogy a sportolók eredményeket érjenek el.

Már gyerekkorában olimpiai érmekről álmodozott. Mit szólt ehhez a közvetlen környezete, a szülei bátorították?

Ők voltak az elsők, akik bátorítottak. Nem volt könnyű gyerekként elkezdeni a gyorskorcsolyázást. Reggel 5-kor keltem, 6-ra mentem edzeni, a szüleim hoztak-vittek, utána iskolába mentem, hazaértem, ebéd után pedig megint edzés volt.

Édesapám és édesanyám attól a pillanattól kezdve mellettem álltak, hogy elkezdtem a pályafutásomat, de utána is mindenben. Ha kellett, eszközöket vásároltak, hogy jobb legyek a sportban, ha kellett, akkor lelki támogatást nyújtottak.

Arra emlékszik, mit érzett akkor, amikor megkapta élete első érmét gyorskorcsolyázóként? 

Azt éreztem, hogy egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz a gyerekkori álomhoz, hogy belőlem valamikor olimpiai bajnok lesz. És minden egyes éremnél, amit a nyakamba akasztottak, ezt éreztem. Ahogy egyre jobb lettem, és kezdtem a világ élvonalába tartozni a gyorskorcsolya terén, egyre kézzelfoghatóbbá vált ez az álom.

A ‘96-os balesete után mennyire volt nehéz megbékélni a gondolattal, hogy nem tud többet gyorskorcsolyázni? Megfordult a fejében, hogy egyáltalán nem tér vissza a sporthoz? 

Gyakorlatilag másodpercek alatt vált semmivé egy élet munkája. Hihetetlen volt, hogy ez pont velem történik meg. Épp egy felkészülésre mentünk Magyarországra, és már nagyon kevés választott el attól, hogy kijussak a naganói olimpiára. Iszonyúan nehéz volt, egy világ dőlt össze bennem. De mivel az egész életemet a sportra tettem fel, tudtam, hogy nem lehet más utam, csak a sport. Nagyon sok segítséget adott az, hogy rátaláltam a kerékpársportra, és könnyen fel tudtam benne zárkózni ezzel a hiányossággal is. A gyorskorcsolyával szerzett fizikumom is illett a kerékpározáshoz, így tovább tudtam lépni.

De sport nélkül nem tudtam volna túlélni ezt az egészet.

Mi az, ami nélkül semmiképp nem sikerült volna az újrakezdés?

Először is a család és a feleségem. A feleségem nagyon sok mindenben támogatott, sok feladatot átvett, például a gyerekek nevelését, a közös vállalkozásunk menedzselését. Másodszor a kitartásom nélkül. Én mindenkinek azt mondom, hogy mindig van tovább, soha nem szabad feladni, mert lehet egyről a kettőre lépni, ha igazán hiszünk benne.

Kép

Novák Károly Eduárd gyermekeivel

Hasonlít valamiben a kerékpársport és a gyorskorcsolya?

Az egyik legfontosabb közös nevező, hogy mindkettő egyéni sport. Ugyanakkor mind a kettőhöz komoly fizikai erőnlét szükséges, és persze erős küzdőszellem. Már a gyorskorcsolyában is egyénileg versenyeztem, és arra hajtottam, hogy én legyek a végén az, akinek a nyakába akasztják az érmet. Az egész gondolkodásomat, sportfelépítésem egyéni sportágban alakítottam ki, és azért volt jó a kerékpár, mert ott is egyénileg tudtam megnyilvánulni.

A karrierje során számos nehézségbe ütközött, maximalistaként hogy viselte a sikertelenségeket?

Igen, maximalista vagyok, ez egyértelmű, és ez jó dolog. Sokan azt gondolják, hogy egy maximalista nagyon nehezen éli meg a kudarcot, de én úgy gondolom, hogy egy maximalista a kudarcból is nagyon jól tud építkezni. Ilyenkor megnézi, hol hibázott, és min kellene még javítani.

Engem a sikertelenség mindig átgondolásra késztetett, és eggyel előbbre vitt.

Mi ad akkora lendületet és motivációt önnek, hogy ennyi év után is keresi a megmérettetéseket, a sportban és a munkában egyaránt?

Ilyennek születtem, küzdő, versenyszellemmel teli egyéniség vagyok. Egy ilyen típusú ember élete végéig keresi a megmérettetéseket. Nehezen tudom elképzelni azt, hogy nyugdíjasként is csak üljek a karosszékben, és nézzem a sorozatokat. Az én vérem ilyen, mindig csinálnom kell valamit, vagy dolgoznom kell valaminek a megvalósításán.

A kinevezése után elmondta, szeretné, ha Románia új sportstratégiája a 2021-es év végére elkészülne. Hogy áll most ez a projekt?

A törvény szerint ennek 2022 márciusáig kell elkészülnie, a tavalyi év végéig egy alapváltozatot állítottunk össze. A szakemberek kidolgozzák majd az alapváltozat törvényi formáját, amit majd le lehet tenni a parlament elé. Ha elfogadják, akkor ez a stratégia, azon túl, hogy iránymutató elveket fog tartalmazni, egyben egy új sporttörvény is lesz, vagyis a mostani sporttörvényt fogja megreformálni.

Egy korábbi interjúban említette, hogy a stratégia kialakításában Magyarország példáját követné. Mi az, amit ön szerint Magyarországon jobban csinálnak?

A magyar sportstratégia több szempontból is jó, átgondolt, megfelelő a szerkezeti felépítése, a pénzforrások leosztása és a taorendszer is kiváló.

Több közös pont is lesz a román sportstratégiában a magyaréval. A taorendszert egy az egyben el szeretnénk fogadtatni a román parlamenttel, vagy legalábbis a sporttörvénybe beilleszteni, mert akkor azonnal alkalmazható lenne. Nálunk egy szponzortörvény van, ami már eléggé elavult, gyengén is működik, viszont a taorendszerrel a vállalkozók irányítottan az általuk kiválasztott sportágat tudják támogatni. Attól viszont tartok, hogy egy-két éven belül már eredményt is fognak várni a stratégiától, de ehhez idő kell. A magyar stratégia is 20 év után érik be igazán.

Kép

Novák Károly Eduárd a 2021-es tokiói paralimpián

Melyek azok a hiányosságok a romániai sportrendszerben, amelyeket mindenképp meg szeretne reformálni?

A legfontosabb, hogy új strukturális rendszert kell felállítani, meg kell határozni, hogy kit finanszíroz a minisztérium, és kit az olimpiai bizottság. A másik az átláthatóság megteremtése, hogy pontosan követni lehessen, hány sportoló van egy szövetségnél vagy klubnál. A harmadik: ki kell terjeszteni a sportot az iskolákban. Nem tornaórát, hanem sportfoglalkoztatást kell tartani, úszni, korcsolyázni, szaladni kell vinni a gyerekeket. Ehhez persze infrastruktúrát is kell építeni, de ez a jövő, ami által növekedni, bővülni fog a tömegsport is. Romániában ma a tömegsportban résztvevők aránya 5 százalék, ezt szeretnénk felvinni 30 százalékra.

Ha egy teljes országot még nem is, a családját már sikerült megfertőznie sportszeretetével. A felesége és a gyermekei is aktívan sportolnak, igaz?

Így van. Szerintem egy sportolónak úgy kell gondolkodnia, hogy amennyiben lehet, adja át a gyermekeinek is ezt a tudást. Kényszeríteni nem lehet, de szerencsére nálunk a gyerekek örömmel csinálják, meglátjuk, mi lesz belőle. Az is jó, ha csak egy egészséges életmódot alakítanak ki ezzel, de persze az is nagyszerű, ha versenyeken eredményeket érnek el, és akár bajnokok lesznek, mint én. Egy biztos, semmiképp nem szeretnék rájuk nyomást gyakorolni.

Mit gondol, mit adott az Ön személyiségéhez az, hogy kisebbségi magyar létbe született?

Határon túli magyarnak lenni alapjában véve hátrány, mert magyarként sokkal nehezebb elhelyezkedni, és megtalálni a helyed Romániában. De fel lehet ezt fogni pozitívan is, vagy akár versenyszellemmel.

Tudatosítani kell, hogy én a startnál tíz méterrel hátrébbról indulok, tehát sokkal keményebben kell edzenem, viszont ebből előnyt is lehet kovácsolni.

Nem véletlen, hogy ebben az új kormányban a magyar miniszterek és szakemberek annyira pozitív hatást gyakoroltak a román kormánytagokra és a román közvéleményre. Hál’ istennek szükségük van ránk, és ez pont ennek a munkának köszönhető, amit remélem, egyre többen fognak pozitívan megítélni.

Az ősz haj megítélése

Néhány évvel ezelőtt a világ felét sokkolta Keanu Reeves amerikai színész, amikor újdonsült barátnőjével lépett a vörös szőnyegre. Már az megrökönyödést váltott ki, hogy az ötvenes évei közepén járó sármos színész nem fiatalabb, hanem korban hozzá illő, negyvenhat éves nőt választott párjának Alexandra Grant képzőművész személyében.

Az pedig, hogy a hölgynek ősz haja volt, sokak szemében megbocsáthatatlan bűnnek számított.

A párról megjelent képek alatt záporoztak a kommentek, Grant kapott hideget-meleget: „Te jó ég, milyen öreg! Igazán adhatna magára! Milyen igénytelen, hogy lehet így megjelenni!” Néhányan még a színészt sajnálták, egyesek egyenesen önfeláldozónak nevezték, pedig a hölgy pont úgy nézett ki, mint egy átlagos negyvenhat éves nő, aki vállalja a korát, és nem szeretne sokkal fiatalabbnak látszani, mint amennyi. Később elárulta, hogy már a húszas évei végén elkezdett őszülni, évekig festette a haját, de a harmincas éveiben úgy döntött, nem mérgezi magát tovább. „Minden nőt támogatok abban, hogy úgy nézzen ki, ahogy csak akar. Bármelyik életkorban. De egész egyszerűen ezekről a dolgokról is beszélni kell” – üzente a világnak.

Néhány hónappal később, amikor a 82 éves Jane Fonda ősz hajjal lépett színpadra az Oscar-gálán, az egész világ őt ünnepelte: „Micsoda bátor, inspiráló nő!”. Értetlenül állt az ember a két eset előtt. Ha egy ötven év körüli nő nem festi a haját, vállalja ősz hajkoronáját, öreg és igénytelen, míg, ha egy nyolcvanéves teszi ugyanezt, akkor követendő példa?

Mindez egy olyan világban, ahol folyamatosan önmagunk és egymás elfogadásáról beszélünk.

Hirdetjük, hogy mindenki úgy él és úgy néz ki, ahogy akar, ennek ellenére hatalmas társadalmi elvárásokat támasztunk a nők felé: nézzenek ki úgy, mintha épp divatlapból léptek volna elő, mutassák magukat jóval fiatalabbnak, takarják el mindazt, ami a valódi korukról árulkodik, az ősz hajszálaikat is, hiszen azokat az öregedéssel, az idő múlásával azonosítjuk. A férfiakkal azonban megengedőbbek vagyunk, sőt még meg is jegyezzük: „Milyen jól áll neki az őszülés, milyen jóképű lett tőle!”.

Miért és mikor kezdünk őszülni?

Szervezetünkben a melanocita sejtek termelik a pigmenteket, összefoglaló néven a melanint. Ennek mennyisége határozza meg, milyen színű a hajunk, a szemünk és a bőrünk. Az idő előrehaladtával azonban lelassul a melanociták működése, és elkezd őszülni a hajunk. Majd teljesen elhalnak a pigmenttermelő sejtek, és megszűnik a színtermelés. Ha kihullik egy ősz hajszálunk, újranő ugyan, de már fehéren jelenik meg.

Az őszülés előbb-utóbb mindenkit utolér. Van, aki már a húszas évei elején elkezd őszülni, míg másnak csak az ötvenes éveiben jelennek meg az első ősz hajszálai. Jellemzően azonban a harmincas éveink végén, illetve a negyvenes éveink elején. Az őszülés kezdete elsősorban genetikai tényezőkön múlik, így jó eséllyel akkor kezdünk őszülni, amikor a szüleink, nagyszüleink, illetve az is nagyban befolyásolja ezt, melyik rasszhoz tartozunk. Legkorábban az Európában, Észak-Amerikában élő kaukázusi embertípus őszül, az ázsiaiak pár évvel később, a feketék pedig csak a negyvenes éveik közepén. A nemek között is különbségek vannak: a férfiak általában néhány évvel korábban, mint a nők.

Bizony előfordul, hogy valaki extrém stressz hatására gyorsabban őszül. Ez azonban nem egyik napról a másikra történik, mint ahogy a városi legenda szól.

Ám nemcsak a túlzott szorongás, feszültség okozhatja, hanem egyéb tényezők is. Több kutatás is bizonyította már, hogy a dohányzás is felgyorsíthatja, előrébb hozhatja az őszülést, és nagyon kis mértékben ugyan, de a táplálkozás is befolyásolhatja. Ritkán valamilyen betegség is állhat a hátterében, előfordulhat, hogy vérszegénységet, pajzsmirigy- vagy autoimmun megbetegedést jelez.

Az ősz haj elfogadása

Az elmúlt két évben úgy tűnik, mintha mégis elindult volna némi változás az ősz haj megítélésében nemcsak külföldön, hanem itthon is. Ehhez az is nagyban hozzájárulhatott, hogy a koronavírus-járvány miatti karantén elején bezártak a fodrászüzletek, emiatt sok nő döntött úgy, hogy lenöveszti a festett haját, és kiáll a természetesség mellett. Ehhez kellő bátorságot és inspirációt kaptak azoktól a társaiktól, akik a közösségi médiában igazi mozgalmat indítottak az ősz haj elfogadásáért. Ennek egyik magyarországi úttörője Andri Diána, a „Merj őszülni!” mozgalom alapítója, aki tizennégy évnyi hajfestés után mondta azt, hogy elég volt. „24 éves koromban kezdtem el őszülni, egyrészt genetikai adottságaim miatt, másrészt több olyan nehéz helyzetet is megéltem, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy korán megjelentek az ősz hajszálaim” – meséli a negyvenéves Diána, aki rögtön a hajfestékhez nyúlt, hiszen ezt a példát látta maga előtt.

Kép

Andri Diána

Ő is, mint a társadalom jelentős része, azt gondolta, az ősz haj öregít, ápolatlan hatás kelt. A harmincas évei végén egy önismereti út során tette fel magának a kérdést: „Kinek is akarok megfelelni? Tényleg ez az én utam?”. Teljesen abbahagyta a hajfestést, és amikor már két-három centit lenőtt a festett haja, nagyon rövidre vágatta. „Akkoriban úgy éreztem, szakmailag kicsit megrekedt az életem, azonban az őszülés felvállalása, az, hogy mertem lépni egy, a külsőmet érintő kérdésben, segített más területeken is: közeli hozzátartozó elvesztésének feldolgozásában, illetve munkahelyváltásban. Rádöbbentem, hogy gondolkodhatok új, eddig nem megszokott megoldásokban is. Onnantól kezdve másképp tekintek magamra” – mondja Diána, aki azóta már újra megnövesztette a haját.

Családja az első pillanattól kezdve támogatta, férje teljesen átérezte, mit jelent az őszülés, ugyanis neki akkor már teljesen fehér haja és szakálla volt, amely igazán sármossá tette.

Döntésével tinilányainak is meg akarta mutatni, hogyan lehet önazonos egy nő, hogy nem kell feltétlenül megfelelnie az elvárásoknak.

Környezetében azért voltak aggódó hangok is, akik attól tartottak, hogy öregíteni fogják az ősz hajszálak, és esetleg megbánja, de amikor látták, hogyan lehet szépen, harmonikusan lenöveszteni a hajfestéket, és büszkén viselni az őszülő hajat, már ők is más véleményen voltak. Az üzleti életben sem érezte soha, hogy ősz hajszálai ellenérzést váltanának ki kollégáiból vagy tárgyalópartnereiből.

2018-ban, amikor Diána elkezdett azon gondolkodni, hogy abbahagyja a hajfestést, itthon még kevés vonatkozó példát talált. Instagramon kezdett el követni különböző rasszhoz tartozó, más-más hajszínű nőket, akik bátran megmutatták a világnak ősz hajukat. „Ők inspiráltak, hogy elfogadjam az őszülést, és alternatívaként tekintsek rá a hajfestés mellett, ugyanis nemcsak a hófehér hajukat mutatták meg, hanem az odavezető utat is” – mondja Diána, aki ma már úgy tekint az ősz hajra, mint egy különleges, természet adta árnyalatra, amelyhez nem is lehet hasonlót festeni.

Szerinte nemcsak egyedivé és izgalmassá teszi viselőjét, hanem bátorrá is, főleg, ha valaki fiatalkorban is vállalja.

Fiatalon is „szabad” őszülni!

Mivel a legtöbb nő, akit követett, az idősebb korosztályhoz tartozott, annak ellenére, hogy sok húszas, harmincas éveiben járó nőt is érint a kérdés, úgy döntött, saját példáján keresztül megmutatja, hogy a fiatalon őszülők sincsenek egyedül, ebben a korban is meg lehet ezt büszkén élni. Létre is hozta „Merj őszülni!” címmel Facebook- és Instagram-oldalát, hogy másoknak segítsen, erőt meríthessenek a pozitív példájából. Úgy véli: „minél több példát látunk, annál inkább megváltozik az őszülésről alkotott véleményünk, és idővel, ha megpillantunk egy ősz hajú nőt, nem negatív fogalmakat társítunk majd hozzá és a megjelenéséhez. Ezáltal társadalmi szinten is formálódik a szépségről alkotott elképzelésünk.”

Ehhez egyre több hazai ismert ember – például Pataki Ági volt szupermodell, filmproducer, Váczi Eszter énekesnő, Panyi Zsuzsi ékszertervező-iparművész, Havas Dóra gasztroblogger – is hozzájárul, akik Diánához hasonlóan hátat fordítottak a hajfestésnek, vagy éppen el sem kezdték, és büszkén, természetesen vállalják őszülő vagy már teljesen hófehér hajukat, sőt beszélnek is róla, ezzel is példát mutatva másoknak. Nekik köszönhetően néhány éven belül talán eljutunk oda, hogy már fel sem kapjuk a fejünket, ha ősz hajú ötvenéves nőt látunk, de még a harmincason sem lepődünk majd meg.