– Zenészcsaládból származol, a családodban kiváló muzsikusok voltak. Egyértelmű volt, hogy ezen a pályán indulsz el? 
– Nem volt magától értetődő, noha édesapám az egyik legkiválóbb prímás volt, a Gellért Szállótól a Hiltonon át a Gundel étteremig számos legendás helyen játszott itthon és külföldön egyaránt, édesanyám pedig zongoraművész. A Kossuth-díjas Hernádi Lajos tanította a Zeneakadémián, Kodály Zoltán felvételiztette. Mindketten tudták, mennyi lemondással jár ez a szép hivatás. A szüleim minden kulturális eseményre nyitottak voltak, rendszeresen jártunk színházba, moziba, koncertekre, otthon állandóan szólt valamilyen zene, a népzenétől kezdve a jazzen át szinte mindent hallgattunk. A klasszikus zene, a komolyzene közvetítette hangzásvilág mégis magával ragadott. Hamar tudomásul vettem, hogy tartogat a hivatás buktatókat. Ott áll a pódiumon az előadóművész, és akárhogy szeretné a legjobb formáját nyújtani, nem biztos, hogy a közönség vagy a szakma úgy ítéli meg, hogy mindent beleadott. Az előadóművészetben, az egyéb művészeti ágakhoz hasonlóan, az eredmény és a siker soha nem objektív megítélés alá esik, noha az igazán nagy művészek a klasszikus zene határain belül megteremtik a saját hangjukat. Engem ez nem tántorított el, sőt kifejezetten motivált, hogy kitartsak mellette. Kilencéves korom körül kezdtem el hegedülni, majd 13 éves koromban felvételt nyertem a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába. Onnantól nem volt kérdés, melyik úton indulok el. 

– A szólókarrier mellett hosszú ideje visszatérő tanár vagy a Snétberger Zenei Tehetség Központban. 
– Snétberger Ferenc hegedűtanárt keresett, és rám esett a választása. Több mint 10 éve tanítok itt, nagyon szeretem. Nem tagadom meg a cigány származásomat, abszolút tudom, hogyan találhatom meg az ottani fiatalokkal a közös, munkához szükséges hangot. Akkor és ott is a segítőkészség állt tanításom középpontjában, az utak megtalálásának egyengetése, a gyerekek támogatása és bátorítása.
Azt gondolom, hogy az évtizedekig használt poroszos tanítási mód mára a múlté, egyszerűen nem alkalmazható a mai fiataloknál, inkább a nevelői attitűd dominál. Az a tapasztalatom, hogy a túlfegyelmezést a fiatalok nem minden esetben szeretik.

Ha úgy közeledsz hozzájuk, hogy figyelsz rájuk, a lelki életükre, egyéni problémáikra, olyan dolgokra jöhetsz rá, amik a későbbiekben hozzátehetnek a játékukhoz. A tanítási módszerem emberközpontú, és szerintem ez a legfontosabb. 

– Sokak szerint hit nélkül lehet élni, de nem érdemes. A te ajtódon mikor kopogtatott Isten? 
– Az én életemben a római katolikus valláson keresztül kisgyerekkorom óta jelen van. Sokszor megéreztem a Jóisten jelenlétét, jártam hittanra, rendszeresen olvastam a Bibliát, arra törekedtem, hogy az ott tanultakat integráljam az életembe, ne csak olyan legyek, aki vasárnap elmegy a templomba, hanem ténylegesen az élet különböző területein megfeleljek a vallás elvárta kritériumoknak. 2001-ben az a szerencsés helyzet állt elő, hogy Szent II. János Pál pápa audienciában részesített. A hozzá hasonlóan nagy tudással rendelkező, komoly mélységgel megáldott emberekkel való találkozásokból rengeteg erőt merítek.

Kép

– A most szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából nem akármilyen feladat talált meg. 
– Dr. Erdő Péter bíboros atyával tulajdonképpen a beiktatása óta jó kapcsolatot ápolt a családom, sok, egyház szervezte eseményen vettünk részt, akár úgy, hogy koncertet adtunk. Az egyik ilyen alkalommal, 2018-ban a Szent István-bazilikában mondta bíboros úr, hogy lefordították a Bibliát cigány nyelvre, és az az ötlete támadt, hogy a 2020-ra tervezett világeseményen ezzel valamit kezdeni kellene, és arra kért, gondolkodjak rajta. Arra az elhatározásra jutottam, hogy megkérem az egyik növendékemet, Oláh Patrik Gergelyt, hogy a lefordított misetételeket zenésítse meg, egyszóval a húszperces darab a katolikus mise tételei szerint épül fel. Ezt az egész kompozíciót klasszikus zenei köntösbe kellett öltöztetnie. Az is nagy hangsúlyt kapott természetesen, hogy ne feledkezzünk meg az európai kisebbségek zenéjéről. Az volt az elképzelésünk, hogy ez olyan motívumok kapcsán jelenjen meg a zenében, hogy aki meghallja, beazonosíthassa, hogy melyik népcsoport kultúrájához kötődik. 
Megtiszteltetés, hogy az egésznek én lettem a művészeti koordinátora. Az előadáshoz a Nemzeti Filmharmonikus Zenekart, a budapesti ferences templomban megismert, Kecskés Mónika vezette kórust, a műfajában elsöprű erejű Szőke Nikolettát és a nagy népszerűségnek örvendő Takács Nikolast kértem fel, a karmesteri pálca Alpaslan Ertüngealp kezében volt. A műben kiemelt szerepe van a cimbalomnak, amit Farkas Rózsa Liszt-díjas előadóművészünk szólaltat meg. 
Hiszek abban, hogy a zene olyan kifejező eszköz, amellyel egy embert a szívén keresztül el tudunk érni.

– Mit tudhat meg a darabon keresztül a cigányságról a nem cigány közösség, és te mit tudtál meg a cigányságodról? 
– A széles skálán mozgó zenei elemeket ismerhetik meg, mint például a fülbemászó dallam, az érzelemben gazdag zenei motívumok vagy az egyéni ritmusvilág. Jelen van még egyfajta szabadság iránti vágy, amely jellemzi a cigányság zenéjét. Egy népcsoport zenéjén át maga az ember ismerhető meg. Itt sok olyan ismert dallam kapott klasszikus zenei aláfestést, amely eddig ilyen formátumban nem szólalt meg. 
Elsősorban azt szeretném, ha elgondolkodnának az emberek azon, hogy egyformák és egyek vagyunk,

nem számít, ki honnan jött vagy hova tartozik, mindegyikünk valamilyen küldetéssel jött ebbe a világba, és ha ezt sikerül megtalálnunk, mélységesen hálásak lehetünk, és majdan elégedetten távozhatunk.

– Te mindig tudod, hogy mi a célod?
– Mindenekelőtt az, hogy az embereket a hegedűjátékommal, a tanítással a belső világomba kalauzoljam el. Olyan élményt szeretnék adni, amit a befogadó élete egy-egy kritikus pillanatában felidézhet, és lelkileg táplálhatja őt. Véleményem szerint erre való a zene, az előadóművész másodlagos, a zene áll mindenek felett.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Január 22-én volt a negyvenkilencedik évfordulója annak, hogy az amerikai Legfelsőbb Bíróság mind az ötven államban engedélyezte az abortuszt. A Fehér Ház ebből az alkalomból kiadott egy nyilatkozatot, amelyben alkotmányos jognak titulálták a terhességmegszakítást, és azt írták, hogy az „soha nem tapasztalt támadás alatt áll”. A szöveg furcsasága, hogy egyetlenegyszer sem említi azt, aminek a védelmére kel, vagyis az abortuszt. Egyik bekezdésben sem bukkan fel ez a szó, ehelyett a szöveg „reproduktív jogokról” beszél. A reproduktív kifejezés mögött tudatos választás áll, az elmúlt években ugyanis az abortuszpárti mozgalom igyekezett ezt a nevet népszerűsíteni.

A kifejezés azt sejteti, mintha az abortusz csak egy lenne az abortuszklinikák sok szolgáltatása közül.

Az amerikai politikusok abortusz helyett jobban szeretnek „női jogokról”, a „választás jogáról”, „reproduktív egészségügyi szolgálatatásról” beszélni. Az abortuszpárti aktivisták magukat „választás-pártinak”, a terhességmegszakítást pedig „orvosi beavatkozásnak” nevezik. Már maga a terhességmegszakítás kifejezés is eufemizmus, az emberi élet kioltását, meggyilkolását enyhítő és takaró kifejezés. Amerikában az abortusz körüli nyelvezet tele van ilyen szándékos nyelvi csavarokkal, amelyek nyugtató ködöt eresztenek arra, amiről valójában szó van.

A jogok átértelmezése

Az első fogamzásgátló klinikát, amely aztán a legnagyobb amerikai abortuszszolgáltatóvá nőtte ki magát, több mint 100 éve alapította Margaret Sanger lelkes eugenikus. (Az eugenika vagy fajegészségtan a magasabb rendű embertípusra és ennek kitenyésztethetőségére vonatkozó áltudományos elmélet. Az 1930-40-es években meghatározó befolyással volt Németország tudományos és politikai életére.) Akkoriban a túlnépesedés volt a kor vélt problémája, amelyre az egyik népszerű megoldásként a tudományos világ a születési korlátozást hirdette. A szervezet neve eredetileg Amerikai Fogamzásgátlás Liga volt, ebből lett a Planned Parenthood, amely magyarul „tervezett szülőséget” jelent. Az amerikai kontextus hiányában, aki először olvassa ezt a nevet, akár azt is gondolhatja, hogy szülészetről van szó, és nem abortuszklinikáról.

A feminizmus második hulláma a hatvanas években a nők egyenlő fizetése mellett az abortuszt tűzte zászlajára. Az akkori mozgalom új, díszesebb szólam mögé rejtette az abortuszt, és a „nők teste fölötti önrendelkezésének” nevezte azt.

Ezzel megszületett „az én testem, az én döntésem” szlogen, amely figyelmen kívül hagyja, hogy a nőben fejlődő gyermek különálló élet.

A feminista mozgalom nemcsak szlogenek szintjén torzította el az abortusz körüli nyelvet, hanem joggá formálta azt, ehhez azonban az emberi jogok átértelmezésére volt szükség. Azonban nemcsak arról van szó, hogy a törvények gyakorlatilag rendelkezést adnak a nőnek a benne növekvő élet felett, hanem az orvoslást is átértelmezték. Grégor Puppinck francia jogász Embertelen jogok című könyvében leírja, hogy ahhoz, hogy az abortuszt joggá tegyék, át kell értelmezni a nyugati világban az orvoslás célját. A francia polgári törvénykönyv szerint „tilos az emberi test épségének megsértése, kivéve, ha azt a személy gyógyítása teszi szükségessé”. Ez azt jelenti, írja a jogász, hogy „tiltott volt a gyógyítás nélküli beavatkozás az emberi testen, akkor is, ha abba az érintett beleegyezett”. Puppinck azt is leírja, hogy ezt az elvet először az abortusz legalizálásával sértették meg, amely nem tekinthető gyógyításnak, hiszen a terhesség nem betegség. Az emberi test sérthetetlenségének elvét kellett feladni ahhoz, hogy legalizálni lehessen az abortuszt.

A kényszertől a divatig

A jogi átértelmezés kéz a kézben haladt az emberek gondolkodásának megváltoztatásával. Első lépésként a szlogen az volt, hogy az abortusz legyen „biztonságos és ritka”. Az üzenete pedig, hogy ha legális lesz, akkor így elkerülhetők a sikátorok dohos szobáiban elkövetett, gyakran veszélyes abortuszok. Szép lassan azonban az üzenet mondhatni kiszélesedett. Néhány éve már mozgalom indult, hogy „kiáltsd ki az abortuszod”, és nők tömegei kezdték online megosztani a terhességmegszakításukat, hollywoodi sztárok interjúkban adtak hálát, hogy az abortusznak köszönhetően lett karrierjük. Ma már a hangsúly nem a „ritkán” van, hanem azon, hogy az abortusz valójában „szükséges”, sőt „normális”. Azzal, hogy a nő „megkönnyebbülésére”, a nem kívánt nehézségből való „felszabadulására” teszik a hangsúlyt, igyekeznek a megszakított élet tényét elfedni. Vannak, akik nyíltan beszélnek a döntésük nehézségéről és fájdalmáról, de gyakran ezt is a szokásos abortuszpárti szlogenek kísérik.

Ma már nyíltan beszélni az esetleges megbánásról nagyon nehéz, hiszen, ha annyira normális és átlagos dolog az abortusz, akkor miért is kellene megbánni?

Az abortusz támogatásának divattá tételében nagy szerepet kap Hollywood, amely aktivistákról készít inspirálónak szánt életrajzi filmeket, és igyekszik az abortuszt minél többször témául választani. Azonban itt is van egy erős torzítás: a terhességmegszakítást nem mutatják meg a vásznon, ahogy arról a Federalist konzervatív lap még 2017-ben összeállítást készített. Azokban a filmekben, amelyekben fő szál az abortusz, magát a kikaparást nem mutatják. Vagy a nő arca látszik az abortusz közben, vagy a váróteremben mutatják az anyát az eset előtt, vagy utána a kórházi ágyon. Ha elhinné Hollywood a saját mantráját, hogy ez egy ugyanolyan műtét, mint bármely más beavatkozás, akkor ahogy számtalanszor megmutatják az agyműtétet, a szívműtétet, sőt a felboncolt testet az asztalon, akkor megmutathatnák az abortuszt is.

Igyekezetükben, hogy elfogadhatóvá tegyék, ők maguk sem képesek megmutatni azt, amit normalizálni próbálnak.

Hasonló ellentmondás jellemzi azokat az amerikai hírességeket, akik felszólalnak és támogatják az abortuszt végző klinikákat, és tüntetéseken vonulnak fel. Saját nézeteik ellentmondását mutatja, hogy egyre többen beszélnek nyíltan arról, hogy elvesztettek egy kisbabát, és a gyászukról, amit a vetélés jelentett. Mikor a saját elvesztett gyermekükről van szó, kisbabáról beszélnek, de ha az abortusz mellett kampányolnak, nem tartják gyermeknek a magzatot. Aktivizmusukban átveszik a nyelvezetet, amelyben a gyakorlatban nem hisznek.

Az elmúlt években az Egyesült Államok republikánus államaiban felerősödtek a szigorítást, sőt a teljes tiltást követelő hangok. Ennek ellenhullámaként egyre több tüntetés volt az abortusz mellett, amelyek üzenetei a politikusok óvatos nyelvezetével szemben egyre inkább durva és obszcén irányba mentek el. Női nemi szervek obszcén elnevezéseivel, ízléstelen rajzokkal vonultak fel az utcákon az abortuszpártiak.

A női test közszemlére tétele, kiemelése és kihangsúlyozása szintén terelés az abortusz valódi alanyáról: a nőben növekvő gyermekről.

Ma a nyelv segítségével igyekeznek a legalapvetőbb emberi igazságokat átértelmezni. A nyugati országokban a nőt és a férfit, a házasságot, a családot igyekeznek újradefiniálni, homályos szavakkal és zavaros értelmezésekkel váltják fel a tényeket. Az abortusz esetében ez már évtizedek óta tart, hiszen ott kezdődött a torzítás, amikor az élőt élettelennek nyilvánították.

A cikkben szereplő idézet Grégor Puppinck Embertelen jogok című könyvéből származik, 2021, MCC Press, Fordította: Köllner Péter

2019 decemberében Kovács Zoltán kormánybiztos adta át a világkiállítás jegyében telepített első emlékerdőt.

Szintén 2019 utolsó hónapjában rendezték meg először az Országos Jótékonysági Vadászatot. Az összegyűjtött 37 millió forintból az ország 19 megyéjének gyermekkórházai vásárolhattak orvosi eszközöket.

2020 októberében indult el a madárodú kihelyezési program. Országszerte összesen 3500 odút és 350 etetőt helyeztek ki több száz gyermek bevonásával.

A világkiállítást szervező iroda támogatásával valósult meg a csákberényi lőtér, ahol 2021. július elején rendezték a Kombinált Lövészeti Európa-bajnokságot.

A 2021-es év közepére kormányzati támogatással megújult a HUNGEXPO, ami a világkiállítás központi helyszínéül is szolgált.

2021 júliusában befejeződött az emlékerdő-telepítési program, amely során a 22 állami erdőgazdaság 23 ezer kilogramm magvetésből összesen 200 ezer facsemetét ültetett el.

Kép

Az Emlékerdő-telepítési program

Közel egy hónappal a világkiállítás megnyitása előtt elkezdődött a hozzá kapcsolódó Kulturális Fesztivál. Többek közt koncertek, filmvetítések, irodalmi estek, színházi előadások, lovasprogramok, valamint képző- és iparművészeti tárlatok várták az érdeklődőket.

2021. szeptember 1-jén az új épületekkel gazdagodott Kincsem Parkban elkezdődött a Négyesfogathajtó Európa-bajnokság, ami a világkiállítás kísérő rendezvénye volt.

2021. szeptember 11-én a HUNGEXPO-ra szállították Szőke Gábor Miklós szobrász művét, a kiállítás gigantikus kapuját, a Totemet.

2021. szeptember 13-án, illetve 20-án mutatták be a világkiállítás alkalmából készült két egészestés filmet: a Kittenberger Kálmán életéről szóló, Az utolsó vadászat című játékfilmes dokumentumfilmet, valamint a Fekete István alakját bemutató, A bereki ember című alkotást.

2021. szeptember 21-én megkezdődött a Vadbiológusok Nemzetközi Uniójának a világkiállítás keretében tartott 35. kongresszusa.

2021. szeptember 25-én megnyílt a világkiállítás központi rendezvénye. A fővároson kívül a világkiállításhoz kapcsolódó programokkal várták a látogatókat például Vásárosnaményban, Keszthelyen, Hatvanban és több Somogy megyei helyszínen is.

Kép

Solymász bemutató a Világkiállításon

Szintén ezen a napon kezdődött a World Conservation Forum, aminek keretében húsz nap alatt 153 hazai és nemzetközi szakember előadását hallgathatták meg a világkiállításra látogatók.

Szeptember 27-én indult el a Fátyol Iskolaprogram, aminek köszönhetően az ország minden tájáról több mint 60 ezer diák és pedagógus érkezett a világkiállítás központi helyszínére.

Szintén szeptember 27-én mutatták be a világkiállítás tiszteletére kibocsátott emlékérméket és bélyegeket.

Szeptember 28-án indult el a világkiállítás jószolgálati programja, ennek keretében 2309 fogyatékossággal élő érkezett a HUNGEXPO-ra.

Ugyancsak szeptember 28-án kezdődött az „Egy a Természettel” Nemzetközi Vadászati és Vadgazdálkodási Konferencia, amin hazai és nemzetközi szakértők előadásait hallgathatták meg az érdeklődők.

Szeptember 30-án nyitotta meg kapuit az ezúttal a világkiállítás keretében megrendezett FeHoVa PLUSZ, október 7-én pedig a több mint 190 éves múlttal rendelkező OMÉK. A két vásár összesen több mint 200 ezer látogatót vonzott.

Kép

Diákok Fátyollal, a Világkiállítás kabalájával

Október 14-én a HUNGEXPO vizes csarnokában is látható tokhalak Dunába való visszaengedése zárta szimbolikusan a világkiállítás központi rendezvényét.

A központi helyszín összesített látogatószáma a húsz nap alatt elérte a 616 ezret, a rendezvényen 103 ország és 683 kiállító vett részt. A világkiállítás 10 nemzetközi és hazai konferenciát is befogadott, ezeken közel 100 ország képviseltette magát, összesen 2500 fővel.

A központi rendezvény október 14-én bezárta kapuit, a programsorozat azonban ekkor még nem ért véget: 2021 decemberében harmadszor szerveztek országos jótékonysági vadászatot, amelyen 1100-an vettek részt.

2021. december végén elérkezett a világkiállítás programsorozatának záró rendezvénye, az FCI Európa Kutyakiállítás. Az eseményen 57 országból mintegy 16 ezer eb vett részt.

Kép

Az 1971-es vadászati világkiállítás ötvenedik évfordulóján Magyarország ismét maradandót alkotott. Az „Egy a Természettel” Vadászati és Természeti Világkiállításhoz kapcsolódóan országszerte 1500 program valósult meg, ezekre mintegy 1,5 millió látogató volt kíváncsi.

Virtuális séta az „Egy a Természettel” Világkiállítás pavilonjaiban: https://onewithnature2021.org/a-kozponti-kiallitasrol 

Támogatott tartalom.

Ha a Váratlan utazásról van szó, muszáj egy kis személyes nosztalgiával kezdenem. A kétezres években ugyanis nálunk az egész szomszédság, a baráti kör, a gyerekek, de még a szülők is követték Avonlea lakóinak történetét. Kisiskolásként előfordult, hogy a délutáni különóráról azért késtünk, mert pont a Váratlan utazás ment a tévében. Volt, aki VHS-kazettára vett fel minden egyes részt, hogy újra tudjuk majd nézni.

Olyanok akartunk lenni, mint Sara, nevettünk Felicity és Félix veszekedésein, és egy kicsit féltünk a szigorú Hetty nénitől.

Unokatestvérem nagy álma volt, hogy eljusson a Prince Edward-szigetre, amikor megtudta, hogy nem csak a „mesében” létezik. Márpedig a sziget valódi, egyike a kanadai tengerparti tartományoknak. A történet szerint az 1900-as évek elején ide, pontosabban az Avonlea nevű városkába érkezik meg Sara Stanley a nagynénjéhez, Hetty nénihez. Itt él Sara nagybátyja, nagynénjei, unokatestvérei, azaz a népes King família. A sorozat Avonlea lakóinak életét, mindennapjait, örömeit, bánatát mutatja be. Hét évig forgatták, hét évadot élt meg. A világ száznegyven országában vetítették, ma is népszerű, több csatorna is rendszeresen a műsorára tűzi.

A legnagyobb hazai rajongó

„A történet a Prince Edward-szigeten játszódik, de a forgatás nagy része valójában Toronto környékén zajlott” – ezt már a sorozat egyik legnagyobb hazai rajongója meséli. Kozák Zsolt programozóként dolgozik, de szabadidejében már több mint húsz éve foglalkozik a Váratlan utazással.
„1994-ben ismerkedtem meg a sorozattal, középiskolás voltam, és a húgom nézte, akkor szombatonként adta a tévé” – mondja a kezdetekről Zsolt. „Sokan meglepődnek, hogy férfiként miért érdekel, de szerintem ez nem meglepetés, a rajongók tíz-tizenöt százaléka férfi” – teszi hozzá.
Pár évvel később már egyetemistaként, de még az internet hajnalán talált fotókat is a sorozatról, amelyekből Windows-háttérképeket készített, majd létrehozott egy honlapot, hogy ott publikálja őket. „2001-ben pedig csináltam egy új weboldalt, ahol indult egy fórum. Ez akkor újdonságnak számított, mert akkor még nem voltak közösségi oldalak, a fórumok sem terjedtek még el annyira. Ezen a fórumon találkoztak a magyar rajongók” – magyarázza.

Jelenleg a Váratlan utazás magyar Facebook-oldalát több mint 20 ezren követik, és van egy zárt rajongói csoport is közel kétezer résztvevővel.

Kép

Váratlan utazás (részlet a sorozatból)

Mi van és mi nincs a Prince Edward-szigeten?

Zsolt többször járt kinn Kanadában, konkrétan a Prince Edward-szigeten is. Utóbbi helyszín meglepő módon a valóságban kevéssé őrzi a sorozat nyomait, ugyanis csak a Fehér Homok szálló, valamint Gus Pike világítótornya azok, amelyek valóban a szigeten találhatók. A helyszín sokkal inkább szól az Annáról, amely – más néven Anne a Zöld Oromból – ugyancsak egy kanadai sorozat a ‘80-as évekből, azaz még a Váratlan utazás előttről Lucy Maud Montgomery írónő regénysorozata alapján. A szigeten van Cavendish városa, ahol Montgomery élt. Itt található az Annában látható Zöld Orom ház és egy Avonlea nevű műfalu korabeli épületekkel. A műfalu része egy templom is, ahová Montgomery járt, valamint egy iskola, ahol tanított.

De vissza a Váratlan utazáshoz…

„Sokan nem tudják, vagy keverik, de a Váratlan utazás nem Montgomery alkotása, hanem Kevin Sullivan rendezőé és csapatáé” – mondja Zsolt, aki a helyszínről is mesél. Elárulja például, hogy a híres King tanya magánterület. „Amikor kint jártam, volt szerencsém meglátogatni a helyszínt, találkoztam a bérlőkkel, akik megmutatták, tehát nem titokban kellett belopakodnom. Ez egy nagyon autentikus helyszín volt, a másik meg a templom, amit a sorozatban kívülről mutattak. Illetve vannak falumúzeumok is” – sorolja a rajongó.

Közös fotó Hetty nénivel

Kozák Zsolt több alkalommal járt Kanadában rajongói találkozókon: 2007-ben hatodmagával, magyar rajongókkal utazott ki, legutóbb pedig 2019-ben járt a forgatási helyszíneken. Jackie Burroughs (Hetty néni), Michael Mahonen (Gus Pike), Mag Ruffmann (Olivia King), R. H. Thomson (Jasper Dale) – ezekkel a színészekkel mind találkozhatott, hiszen eljöttek a kinti rajongói találkozókra. „Volt, aki mesélt, sztorizott, lehetett velük fotózkodni is” – emlékszik vissza.

A Mr. Tremayne szállodaigazgatót alakító Ian D. Clark egy vicces, szívhez szóló történetet is mesélt nekik.

Clark épp nyaralni volt a Prince Edward-szigeten, és felkereste a Fehér Homok szállót, mellette sétálgatott, amikor egy gyerek meglátta, rámutatott, és azt kiáltotta az anyukájának: „Tudtam, hogy itt lesz!”.

Az anyuka később elmesélte a színésznek, hogy amikor készültek a Prince Edward-szigetre, mondta a gyereknek, hogy ez csak forgatási helyszín, nem lesznek itt a szereplők, nem fog összefutni Gus Pike-kal, Felix Kinggel, sem Mr. Tremayne-nel. A gyerek hitte is, meg nem is, így amikor meglátta a színészt, az óriási meglepetés volt neki.

Kép

Váratlan utazás (részlet a sorozatból)

A sorozat szereplői közül sokan már nem lehetnek köztünk: például a 2010-ben elhunyt Jackie Burroughs, azaz Hetty néni sem. Az ő karakteréhez rengeteget tett hozzá Schubert Éva legendás szinkronja (a Kossuth-díjas színésznő 2017-ben hunyt el). Tavaly nyolcvanéves korában sajnos a Mr. Pettibone ezredest alakító David Fox kanadai színész is elment.

Csók helyett puszi

A magyar Facebook-oldalon Zsolt posztjaiból több érdekesség is megtudható a sorozat forgatásáról. Például az, hogy Gus Pike A csókolózás művészete című epizódban jelent meg először a sorozatban. Az őt alakító színész, Michael Mahonen akkor 26 éves volt, míg a Felicity Kinget alakító Gema Zamprogna csak 14.

Az epizód végén Mickey nem a száján csókolta meg a lányt, csak az arcára adott puszit; ügyelt arra, hogy megfelelően érjen hozzá a nála jóval fiatalabb színésznőhöz.

Később a Disney elhatározta, hogy Gusnak nem szabad többet dohányoznia, és elvették a pipáját. Mickey úgy érezte, Gus karakterének része a pipa – és a hegedű is. Nem gondolta, hogy a gyerekek csak azért kezdenének el pipázni, mert Gus így tesz.

Kiszakadni a valóságból

Kozák Zsolt a kanadai látogatásai, élményei alapján Váratlan utazásaim címmel könyvet is írt, amely igazán érdekes olvasmány lehet bárkinek, aki nézte, nézi a sorozatot. Kulisszatitkokat, érdekességeket tudhatunk meg belőle a színészekről, a forgatásról. A könyv 2020 augusztusában jelent meg, a varatlanutazas.hu oldalon megrendelhető. A könyv írója a Covid-járvány lecsengésével, tavasszal újabb hazai találkozót szervezne, hiszen erre régóta nem lehetett módja.

„Nincs kedvenc szereplőm, mindenkit szeretek, de ha nagyon kell választani, akkor Sara és Hetty néni” – mondja kérdésemre Zsolt, amikor a karakterekről kérdezem. Ő egyébként a sorozat zeneszerzőjével is jó kapcsolatot ápol: John Welsman már Magyarországon is járt, ellátogatott egy hazai közönségtalálkozóra.

De mi lehet a sorozat sikerének titka? Egy mostani gyerek, fiatal vajon szívesen követné Avonlea világát? „A ‘90-es években az volt a titok, hogy nyilván nem nagyon volt más, nem volt ennyi csatorna, mint most, de azért elég sok fiatal nézi most is, és leköti őket” – összegez Zsolt. Kanadában is nagyon szerették annak idején, a kanadai televízió egyik legnagyobb projektje volt. De a rajongás mostanra ott lecsengett.

„A kinti találkozókon 90–100 rajongó gyűlt össze. Ennyi ember a magyarországi találkozókra is eljön, úgy, hogy már majdnem harminc éve vége a Váratlan utazásnak.” A sorozat hivatalos Facebook-oldalát 24 ezren követik, szemben az említett 22 ezer magyarországi követővel.

„Kortalan, és egy olyan ideális világot mutat be, ahová sokan szeretnének elmenekülni.”

Ezek már a rendező-producer Sullivan gondolatai. Hiszen szeretünk kiszakadni a valóságból egy álomvilágba…

Kutyaismeret felsőfokon

Eger egyik forgalmas területéről nyílik a csendes, elnéptelenedett utca, ahol Attilával találkozom. Sokáig a papája lakott az öreg házban, Attila odaköltözött hozzá, és amikor fekvőbeteg lett, ápolta. Egészen addig, amíg – egy hónappal ezelőtt – el nem veszítette. Most nélküle él az üres házban, de nem egyedül. Két kutya és egy cica a társa: a golden retriever Zsömi, aki jelzőkutya, valamint Cuki, a belga juhászkutya és Cirmi, aki szintén tud trükköket.

Így éldegélnek négyesben, mint a brémai muzsikusok, és leggyakrabban a hátsó udvaron fogadják a kiképzésre érkező vendégeket.

Javában zajlik az óra, amikor megérkezem. A másfél éves Bodza és gazdája, Bekecs Réka a tanítványok. Azért fordultak szakemberhez, hogy Bodza megtanuljon alkalmazkodni a többi kutyushoz, és barátságosan közelítsen feléjük.

Réka: Bodza nem jön ki jól a többi kutyussal. Fél tőlük, kicsipked, elzavarja őket magától. A kutyasuliban már kijártuk az alap- és középfokú tanfolyamot, de most kifejezetten a szociális problémája miatt jöttünk, hogy jól érezze magát másokkal.

Ez az első találkozásuk, ahová Attila kész tervvel érkezik segédje, Zsömi kíséretében. Mindig összeírja, hogy mit szeretne megfigyelni. Egy alkalom elég is ahhoz, hogy felmérje és sorolja a kis tanítvány tulajdonságait.

Attila: Bodza szenzációs kutya. Jól képzett, trükköket tud, lehet habituálni. Ha egy 10-es skálán nézzük, 7-es szinten van, tehát könnyű neki új dolgokat tanítani. Van önbizalma, csak nincs bátorsága kimutatni. Előbb még félt, hátrált a boxtól, most viszont bemegy a jutalomfalatért. Zsömivel fél centire volt az arcuk egymástól, mégsem morgott, nem rá figyelt, hanem Rékára.

A hat hónapra tervezett kiképzésből egy óra múltán Attila kettőt áthúz. Még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy Bodza egy hónap alatt mindent megtanul. Ez persze függ a látogatás gyakoriságától, a gazdi hozzáállásától és a házi feladat gyakorlásától.

Attila: Ha mindent tökéletesen csinálnánk a kutyánkkal, akkor nem lenne szükség pórázra, mert mellettünk sétálna.

Azért szükséges a sok gyakorlás, mert nem tudunk tökéletesen igazodni, és a kutyát kell magunkhoz igazítani.

Az órának vége, mindenki elégedett. Látszik a fejlődés, Bodza hazamehet a gazdijával, mi pedig beljebb húzódunk a házba, mert ahogy a nap tünedezik a látóhatárról, úgy erősödik a téli hideg.

Cirmi dorombol, Zsömi jelez

A konyhában ülünk le, és Cirmi az ölembe telepszik. Elégedetten dorombol, és jót alszik a rögtönzött ágyában. Attila elárulja, hogy bizonyos alkalmakkor a cica is a képzés része. „Ma találkoztam egy kutyával, Pollival, akiből terápiás kutyát képzek. Utálja a macskákat, ezért az volt a feladata, hogy ne a falnál elterülő macskát figyelje, hanem a gazdát. Korábban Cirmit is képeztem, és vissza tudta hozni a labdát.”

Jócskán benne vagyunk a délutánban, de Attila ebédje még érintetlenül hever az asztalon. A három társa tiszteletben tartja a milánói makarónit, véletlenül sem nyúlnának hozzá. Zsömi a kiképzőóra előtt jelezte gazdijának, hogy fel fog menni a vércukorszintje. Attila elfelejtette beadni az inzulint, ezért gyorsan pótolja, mert Zsömi újra jelez. A saját szememmel látom, hogyan, de egyszerűbb, ha Attila meséli el.

„Amikor észleli a bajt, először megbizonyosodik róla. Megnyal, és ha mégis tévedett volna, lefekszik. Ha jól érezte a problémát, akkor jelez. Elkezd pörögni, forogni, puszit és pacsit adni, nyuszizni, rátenni a fejét a lábamra. Ezeket a trükköket keveri. Ha nem itthon lennénk, akkor segítséget hívna, és hozná a kosarat. Amikor odaadja a kosarat vagy belőle a damit, rákérdezek: »Zsömi, mi van, baj van?«. Ezt újabb jelzéssel erősíti meg.

Mindig alkalmazkodik az aktuális helyzethez. A színházban például nem ad ki hangot, csak rám teszi a mancsát és a fejét, nyalogatja a kezem és a lábam.

Egyszer hajóztunk, de ott is jelzett, pedig nagyon félt. A jutalom a dami. Ha kinyitom, akkor nincs dominálás; ő lesz a király, és azt csinál, amit akar, a keretein belül. Ez öröm és boldogság számára.”

Kép

Attila és Zsömi

Zsömi lassan megnyugszik. Lehasal a földre, lehajtja a fejét, és csendben hallgatja a beszélgetésünket.

A „csodakutya” megmentette gazdija életét

Attila háromévesen lett cukorbeteg. Nem emlékszik rá, de szülei mesélték, hogy kórosan sovány, sápadt, aluszékony és rosszkedvű volt. Amint kiderült a probléma a vérvétel alapján, azonnal a SOTE gyermekklinikájára utaztak. Inzulint kapott, amit sokáig a szülei tartottak kontroll alatt. Édesanyja talált rá a jelzőkutyára az AURA Segítő Kutya Alapítványnál, hat évvel ezelőtt. Bármily furcsa, Zsömit – mint a többi retrievert – háromnapos korában tesztelték, amikor még csak az ösztönei működtek. Attila 18 évesen kapta meg képzett segítőtársát, és eleinte minden jól ment. Zsömi jelzett, gyakoroltak, és biztonságosabbak lettek az éjszakák. Attila ugyanis sportolt, és a sok edzés miatt éjszaka leesett a cukorszintje. Szerencsére volt egy ügyeletes megfigyelője, aki azonnal jelzett.

A történetnek azonban nincs vége. Majdnem végzetes hiba történt a gazdi részéről.

„Minden jól ment egy ideig, de számítógépfüggő lettem. Az edzéseket nem hagytam ki, de az iskolából elmaradoztam. Egy idő után annyit gépeztem, hogy nem foglalkoztam Zsömivel.

Ott lett vége, amikor egy napig rossz volt a cukrom, és Zsömike rohamot kapott. Inkább jelzett a saját egészségének a kárára, mint hogy én rosszul legyek.

Egy héttel később Budapestre költöztem, hogy a diósdi NB III.-as csapatban focizzak. Amikor egy év után visszatértem Egerbe, meglepő módon Zsömi elkezdett jelezni. Ez hihetetlen volt, mert nem találkoztunk, nem gyakoroltunk, így elfelejthette volna. Ő mégis visszaváltozott jelzőkutyává. Most már akkor is jelezne, ha nem kapna ennivalót, pusztán szeretetből, mert nem akar elveszíteni. Ha egyszer mégsem jelezne, az sem fog izgatni, mert egyszer már megmentette az életemet. Úgy is, hogy jelzett, és úgy is, hogy rendbe tette. Neki köszönhetően van életcélom, munkám. Ezért lettem kutyakiképző.”

Ki a boldog kutya?

Attila elégedett, mert mindennapjait a kutyakiképzésnek szentelheti. Találkozásunk napján is több órát tartott, és egy újabb terápiás kutya kiképzését egyeztette, egy autista kislány számára.

„Leginkább az ember-kutya kapcsolat érdekel. A kutyaiskolában egy kiképző tízfelé figyel, én viszont egy emberre, azért hatékonyabb. Ha találnék támogatót, szívesen csinálnám ingyen is, mellette pedig jelző- és terápiás kutyákat képeznék. Azért szeretem a munkám, mert sosincs két egyforma eset, ezért kreativitást kíván, hogy változtassak a feladatokon, és megoldjam a problémát.”

Attila úgy gondolja, hogy az ő referenciája nem a papír, hanem a saját nevelésű kutyái. Cukit, az agresszívnak tartott belga juhászkutyát például kifejezetten azért vette, hogy bebizonyítsa, belőle is lehet egy kedves baba. Őt boldog kutyának nevezi, mert Zsöminél szabadabban neveli. Ennek ellenére a jelzőkutyát is boldognak érzi, hiszen szoros a kapcsolatuk, szinte minden percüket együtt töltik.

„Egész nap együtt vagyunk, gyakorlunk, jól érezzük magunkat. A dami és dominancia alapú képzésnek köszönhetően csak én adok neki enni, csak én simogatom, csak én beszélek vele, és a kutyám nem foglalkozik mással, csak velem.

Minden rezdülésemet érzi, ezért tud jelezni. Zsömi nemcsak szagból érez, hanem érzékeli az izomtónust, hányszor pislogok, hogyan veszek levegőt, milyen hanglejtéssel és tempóval beszélek, milyen a száj- és izzadságszagom.

Ráadásul előre szól, ami óriási dolog. Olyan, mint az árnyékom. Kicsit fura, de ha nincs velem, nincs önbizalmam. Együtt vagyunk ügyesek.”

Megkapó volt látni azt a szeretetet, amely összeköti a kis ház négy lakóját: a bölcs, apáskodó Zsömit, a pajkos, játékos Cukit, a védelmüket élvező Cirmit és a mindannyiukról gondoskodó Attilát. Tényleg nem kell sok a boldogsághoz.

Hogyan emlékszel vissza az első igazán izgalmas víz alatti munkádra?

Amikor még épült a Tropicarium, tengerbiológusként jelentkeztem oda. Már akkor ott voltam, amikor még betondzsungel volt az egész, én hoztam be az aligátorokat Svédországból, fogadtam a Floridából érkező cápákat. Éjszaka nekem kellett a hónom alá nyalábolnom őket és köröznöm velük, mert amikor megérkeztek, annyira stresszes állapotban voltak, hogy nem tudtak egyből magukhoz térni, és ilyenkor, ha nem úsznak, lesüllyednek a medence aljára és megfulladnak.

Nem veszélyes az, ha az ember cápákkal a hóna alatt úszik?

Nem. Egyszer mondjuk megharapott az egyik, de az is az én hibám volt. Volt olyan attrakció, hogy a látogatók előtt etettük őket. Három cápa jött különböző irányból, én meg túl későn engedtem el a halat, úgyhogy az egyik beleharapott az ujjamba.

Vissza kellett varrni?

Dehogyis. Egy foga ment csak bele, pár hónapig nem éreztem az ujjamat.

Elmentem az üzemorvoshoz, és amikor megkérdezte, hogy mi történt, elmondtam az igazat: belém harapott egy cápa. Erre azt válaszolta, hogy „na, ne szórakozzak”, mondjam el, hogyan sérültem meg.

A Balatont szokás magyar tengerként emlegetni, de azért mégis szokatlan, hogy Magyarországon valaki tengerbiológus lesz. Hogyan jutott eszedbe, hogy ezt a hivatást válaszd?

Gyerekként versenyszerűen úsztam, utána felnőtt válogatott búvárúszó lettem, vb-ket, Eb-ket nyertem, és mivel érdeklődtem a biológia iránt, adta magát, hogy tengerbiológus legyek.

Akkoriban már filmeztél is?

Az első világméretű tengerkutatás 1997-ben volt. Németországban dolgoztam ipari búvárként, ott olvastam az apróhirdetést. A Maldív-szigetekre mentem egy svájci biológus csoporttal. Abban az időben az a vidék még nem volt annyira felkapott a turisták körében, ez abból is látszik, hogy amikor a nagylányom ovis volt, és kérdezte az óvónő, apa hol van, ő meg elmondta, hogy a Maldív-szigeten, az óvónő kijavította, hogy „az nem Maldív-sziget, Eszter, hanem Margit-sziget” (nevet). Fel kellett mérnünk a korallszirtek egészségi állapotát és azt, hogy az emberi tevékenység mekkora károkat okoz. A kilencvenes évek végén még viszonylag egészségesek voltak a szirtek, aztán amikor visszamentünk, akkor volt az első olyan nagy természeti katasztrófa, amely komoly károkat okozott. Jött az El Nino, és ez annyira felmelegítette a vizet, hogy a korallok kilencven százaléka kipusztult.

Amikor először láttam, még tele volt élettel, utána pedig már csak egy marsbéli táj fogadott.

A filmezéssel úgy kerültem kapcsolatba, hogy egy német kollégámmal hobbiból vittünk víz alatti kamerát, és felvettük, amit csináltunk. A nyersanyaggal elmentem egy filmstúdióba, nagyon tetszett nekik a téma. Azt mondták, itt egy vágótanonc, üljünk be a vágószobába, és azt csinálunk, amit akarunk. Egy hónapig ültünk ott úgy, hogy fogalmam sem volt, mit csinálok, de aztán összehoztunk egy huszonöt perces filmecskét, amellyel két fesztiválon is nyertünk. Néhány éve részt vettem egy különleges produkcióban is: interaktív adást csináltunk a víz alatt, amit a neten sugároztunk. A koncepció lényege az volt, hogy két ausztrál és egy skót műsorvezető a helyi korallszirtek élővilágáról beszélt. Hogy ez működjön, 300 méter hosszú optikai kábelt húztam magam után a víz alatt.

Kép

Kajmán-szigetek - Kép: Karáth Emil

Mennyire vannak távol a civilizációtól ezek a területek, ahol forgattok?

Vannak olyan helyszínek, ahol tényleg csak mi vagyunk és a természet. Éppen a világjárvány kirobbanása előtt Pápuára kerültem, ahol dokumentumfilmet forgattunk. Mondták, hogy itt ne nagyon sérüljön meg senki, mert se telefon, se internet, se orvosi segítség nincsen. Rengeteg pici sziget van ezen a területen, ahol kisebb cukorsüveghegyek találhatók, és amelyiknek „behorpadt a közepe”, ott kialakult egy tó a sziget belsejében. Ahhoz viszont, hogy elérjük a vizet, meg kellett mászni a hegyet, át a dzsungelen, szakadó esőben, borotvaéles sziklákon úgy, hogy közben cipelni kellett a lámpát, a kamerát, a statívot.

Mindenki megúszta a kalandot?

A másik operatőr kollégám amikor lemerült a tó aljára, benyelhetett 1-2 cseppet a vízből.

Ez mérgező lehetett, mert négy napig a halálán volt, és nem tudtuk, mi lesz vele, de végül túlélte.

Nekem csak a fülem gyulladt be. Bedobtak minket egy négyszáz fős delfincsapat közé, és igaz, hogy nagyon izgalmas, ahogy rongyolnak feléd ezek az állatok, de közben teleürítik a vizet, a kamera is nagyon piszkos lett. Az ürülékük pedig tele van baktériumokkal, az okozhatta a gondot a fülemben, de kaptam rá cseppeket a kapitánytól, és pár nap múlva már újra merülhettem. Amikor visszatértünk a hajóval, akkor tudtuk meg, hogy közben kitört a pandémia. Még ki sem kötöttünk, amikor felszállt egy csapat a hajónkra maszkban, lázmérővel, mi pedig csak néztünk, hogy mi történik. Utána Komodóra mentünk volna a sárkányokról forgatni, de az végül a vírus miatt nem jött össze. Viszont tavaly augusztusban megtudtam, hogy Tanzániába keresnek önkénteseket, és egy korall-visszatelepítési programban vettem részt Afrikában.

A járvány nem nehezítette az utazást?

Tanzániába lehetett menni oltással és negatív PCR-teszttel. Ott olyan szigetre utaztunk, ahol csak majmokkal osztoztunk a területen. Vigyázni kellett velük, mert ha kint hagytuk a ruháinkat, ellopták. A cipőnket ugyan nem vitték el, de azt sem volt tanácsos elöl hagyni, mert abba pedig előszeretettel belekakáltak. A majomkenyérfa tetején laktunk egyébként.

Milyennek láttad a korallok állapotát Tanzániában?

Ott dinamittal halásznak, ami nem válogat, csak holdbéli tájat hagy maga után. Vannak olyan néhány centis koralldarabok, amelyek ugyan letörtek, de még élnek, azokat kell a tenger fenekéről összegyűjteni. A helyi asszonyok kókuszrostból fonnak köteleket, arra kell felfűzni őket. Kilenc hónap alatt megnőnek a korallocskák annyira, hogy le lehet szedni őket a kötélről, aztán víz alatt megkötő cementtel odatapasztják a búvárok az aljzathoz, hogy ott növekedjenek.

Évtizedek alatt talán visszajöhet oda az élet, de ha így folytatják a halászok, akkor nem tudnak később mit enni adni a gyerekeiknek. Ezt kell megértetni velük.

Olyan nyugodtan beszélsz a merüléseidről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember cápákkal, aligátorokkal találkozik. Nem tudom elképzelni, hogy filmezés közben egyáltalán ne dolgozzon benned az adrenalin…

Persze, hogy dolgozik, de ha tudod, hogyan viselkedj, nem történik baj. Rengetegszer merültem cápákkal, nem szerepel az étlapjukon az ember. Van, hogy tévedésből rájuk támadnak, de a cápatámadás áldozatai általában a sebeikbe halnak bele, nem azért, mert az állat felfalta őket. Nem is ezek a veszélyesnek tűnő állatok hordozzák a legnagyobb kockázatot, inkább azok, amelyeket sokszor észre sem veszel, mégis meg tudnak ölni. Például az egészen apró kékgyűrűs polip, vagy a kockamedúza csápja. A ruhák többnyire védenek, persze a kezemnél és a számnál így is sokszor tele vagyok csípésekkel, de azok csak pár napig viszketnek.

Kép

Maldív-szigetek - Kép: Karáth Emil

Indiana Jones-életmódot élve biztosan volt olyan alkalom, amikor örültél, hogy élve kiszálltál a vízből…

(Elgondolkodik) Egy volt. Hatévesen, amikor nyaralás alatt lefolytam nagyapáméknál a medencében. Akkor örültem, hogy kiszálltam a vízből, mert ezt általában nem szokták túlélni.

Mi történt?

Beszippantott a lefolyócső. Akkor már nem nagyon lehettek volna látogatók a strandon, de beengedtek minket, én pedig kíváncsi voltam, hogyan megy le a víz, túl közel mentem – és lefolytam. A cső egy patakban köt ki, de közben van egy ülepítő gödör is.

Az volt a szerencsém, hogy a zsilip annyira fel volt húzva, hogy átfértem alatta, mert ha nem férek át, akkor mindennek vége. Belegondoltam, hogy meg fogok halni.

Szerencsére az ülepítőben fel tudtam állni, mellig érő víz volt, egy fedő alól kiabáltam. Két néni húzott ki, és mivel betoncsőben sodort el a víz, gyakorlatilag nem volt bőröm, ömlött belőlem a vér, úgy vittek a nagyszüleim elé. Az egész nyarat úgy töltöttem, mint egy múmia, becsavarva gézbe.

Mégis visszaugrottál a vízbe…

Rá következő évben ugyanabban a medencében úsztam (nevet). A víz az életem.

A hangodból úgy hallom, éppen ezért elég eltökélt vagy, hogy mindent megtegyél az élővilág megmentéséért.

Be szeretném vonni a jövő generációját a munkába, hogy ők is megértsék: ezzel foglalkozni kell. Most készül a saját weboldalam, amellyel olyan tengervédelmi projektekbe kapcsolódunk be, amikben a gyerekek is aktívan tudnak segíteni.

Akkor a károk visszafordíthatók lennének?

Talán, de csak ha minden úgy működne, ahogy kellene. Ám ez nagyon nehéz. Eleve a klímaváltozás miatt melegednek a vizek, változnak az áramlatok, több szén-dioxid kerül a légkörbe, ezt a tenger elnyeli, és elsavasodik a víz, emiatt a meszes vázú élőlények sokkal nehezebben építik fel a testüket. Erre még jön a túlhalászat, a robbantás, a szemét, és a szárazföldről befolyó vizek túl sok tápanyagot szállítanak a tengerbe, ami algavirágzást okoz, ez pedig minden mást megfojt egy adott területen. De ettől még nem vagyunk teljesen tehetetlenek. A gyerekeim nagyon élvezték, hogy részt vehetnek a korall-visszatelepítésben a Maldív-szigetek apró szigetén, Velaa-n, ahol az ország legnagyobb ilyen programja folyik. Az igaz, hogy annyit már nem láthatnak, amennyit én harminc évvel ezelőtt, de az ő generációjuknak még van esélye arra, hogy javítsanak a helyzeten.

Ha reggel félálomban egy rágcsálóval találod magad szembe, könnyen lehet, hogy rácsukod az ajtót, és próbálsz nem tudomást venni róla. De ha benyitsz a fürdőszobába, és átszalad előtted ismét egy mezei egér, akkor jobb esetben az esélytelenek nyugalmával visszaülsz az ágyra, és azon gondolkozol, vajon olyan ügyes és ravasz-e a kis állat, hogy átjutott a falon egyik helyiségből a másikba, vagy ez már egy másik.

Kettő egeret pedig már igazán nem lehet figyelmen kívül hagyni, még álmosan sem.

Nem kellett nagyítóval átvizsgálnom a házat ahhoz, hogy rájöjjek, bizony újdonsült vendégeink nem csak a mellékhelyiségekben jártak. Tudniillik az egerek potyogtatnak, méghozzá bárhova, minden szégyenérzet nélkül. Így tortasütés helyett gumikesztyű, narancs- és fahéjillat helyett émelyítő fertőtlenítőszag lengte be otthonunkat a kisfiam születésnapján. Négykézláb indultam neki a padlónak, miközben hároméves gyermekem a hátamra ugrált, elmondása alapján pont úgy, mint egy győztes hadvezér. Nekem elképzelésem sincs, hogyan ugrál egy győztes hadvezér, de az biztos, hogy én úgy mostam fel, mint egy hadirokkant. A kisfiam unalmát pedig megértettem: a szőnyeg átsikálását még élvezte is, de az összes játéka és a gyümölcsök átmosása közben valahol elveszett a lelkesedése.

Sötét volt már, mire feleszméltem, az egerek még mindig bezárva – a családfő csak este ért haza, és nekem eszembe sem jutott bárhogyan elkapni őket –, kisfiam elárvulva ült az ágyon, szülinapi torta sehol. Még gyertyánk sem volt, pedig megígértem neki, hogy ma meg fogjuk gyújtani.

Ebben a percben döbbentem rá, hogy a nagy kócos lótás-futás közepette megfeledkeztem a legfontosabbról.

A békés, vidám együtt töltött időről és a sötétben meggyúló fényről – pedig olyan nagy szükségünk van erre a világosságra, ami a remény és a szeretet jelképe is számomra. Látni akartam a kisfiam izgalommal teli arcát, s át akartam adni neki az üzenetet.

Nagy ölelés kíséretében bocsánatot kértem, a közeli kisboltban beszereztünk három fehér kicsi gyertyát, és egy fagyos cukrászdai tortára tettük őket. Még ősszel csokorba gyűjtött csipkebogyóval, levelekkel díszítettük az asztalt. Az időközben elkapott egereket egy dobozban a közeli mezőre vittük, ott az ő helyük, hogy újabb esélyt kapjanak az élettől.

Ugyan nem volt gondosan, saját kezűleg elkészített tortánk, a lufikról már nem is beszélve. De ahogy fáradtan körbeültük az asztalt, és meggyújtottuk a gyertyákat, meghittség érzése töltött el minket. Elmondtuk azt a bizonyos imát, ahogy elterveztük, s bár aznap nem fürödtünk, mert a fürdőszoba takarítása helyett inkább mesét olvastunk, végül egymásnak és magunknak megbocsájtva szenderültünk álomba.

Amikor a tudomásomra jut, hogy elfogtak egy elkövetőt gyerekpornográf felvétel birtoklásáért, mindig arra gondolok, hogy ezeket a felvételeket valakinek meg kell néznie, ellenőriznie kell. Például önnek. Tanítanak megküzdési stratégiákat az egyetemen?

Nem tanítják, ezt mindenki saját magában rendezi el. A munka fontos része, hogy áldozatokat azonosítsunk, amiben nemzetközi rendszerek segítenek. Ha találunk egy képet, azt össze tudjuk hasonlítani a rendszerben lévőkkel, és ha valamelyik országban már azonosították a gyereket és az elkövetőt, ezekről rögzítik a releváns információkat a rendszerben. Nekünk azokat a felvételeket kell alaposabban megvizsgálni, ahol az áldozatokat még nem azonosították.

Ez sok munkával járhat.

Amikor lefoglaljuk az eszközöket, az összes tárolt felvételt meg kell nézni, és csak utána tudjuk leszűrni, hogy mi a további teendő. Persze ezt nem könnyű feldolgozni, nem lehet hozzászokni, de én úgy rendezem magamban, hogy előttem van a cél. Mit szeretnék ezzel elérni? Hogy az elkövetők meglegyenek, a gyerekeket sikerüljön beazonosítani, mert lehet, hogy még mindig abúzusnak vannak kitéve. Azért is fontos, hogy alaposak legyünk, mert lehet, hogy a háttér, a környezetben lévő tárgyak alapján jutunk előbbre.

Milyen tárgyakból lehet következtetni?

Volt már, hogy fél rendszámtábla, sörösdoboz, csokipapír vagy samponosflakon alapján tudtunk kinyomozni egy ügyet.

Az internet nemzetközi, ha felkerül egy új felvétel, az gyorsan el tud terjedni több országban, a hatóságok ezért kommunikálnak egymással. Nem kirívó eset, hogy Amerikából szólnak, hogy találtak olyan képet, amelyen a használati tárgyakon magyar feliratok vannak. Tudni kell, hogy vannak olyan visszatérő felvételek, amelyek ezekben a körökben hírnevet szereztek maguknak, ezek többször felbukkannak. Aki pedig valami új, saját tartalommal jelenik meg, azt tisztelni kezdik a többiek. Ezeknek a csoportoknak is van egy dinamikája, hogy éppen mit tartanak jónak a saját szempontrendszerük szerint.

Például egy fotó a Facebookról, ami a családi vakáción készült? Tényleg felbukkannak ilyen képek elkövetői körökben?

Rendszeresen találkozom olyan képekkel a munkám során, amelyek ruhában lévő gyerekekről készültek, és nem tudjuk, hogyan jutottak el az illetőhöz. Feltehetően a közösségi médiából töltik le, ezért a saját ismeretségi körömben egyáltalán nem szoktam javasolni, hogy kirakjanak bármilyen képet a gyermekről, mert az előbb-utóbb akár egy ilyen elkövető birtokába is kerülhet.

A fürdőző, pózoló vagy fekvő gyerek kifejezetten kedvelt az elkövetői körökben.

Ruhában fetrengő gyerek? Egy ilyen kép is érdekli őket?

Természetesen. Ahogy mondtam, nem könnyű új felvételeket szerezni, ezek a személyek pedig mindig azon lesznek, hogy friss tartalmakhoz jussanak. Az elkövetőt egy számára erotikusnak tűnő póz érdekelni fogja, mindegy, hogy a gyermek ruhában van vagy sem. Olyan elkövetővel is találkoztam, akinél kevesebb olyan felvételt találtunk, amely törvényi értelemben tiltott volt, inkább tele volt képekkel, amelyek tizenkét év körüli kislányokat ábrázoltak, klasszikus beállított modellfotókról beszélünk. Kihívó fehérneműben pózoltatják őket, ami jogszabály szerint nem pornográf felvétel, azonban az elkövetéshez szorosan kapcsolódik.

Vannak olyan elkövetők, akik azzal nyugtatgatják a lelkiismeretüket, hogy „csak nézegetik a képeket”, és úgy gondolják, hogy amit csinálnak, az nem is olyan rossz, mintha mondjuk hozzáérnének az áldozathoz. De közben tudniuk kellene, hogy a felvételek úgy készülnek, hogy valaki bűnt követ el a kiskorúak ellen. Mit gondol erről rendőrként?

A törvényben vannak fokozatok. Enyhébben kezeli azt, aki megszerzi vagy tartja, ennél egy fokkal keményebben bünteti, ha másnak kínálja, átadja vagy hozzáférhetővé teszi, és még szigorúbb a szankció, ha ő maga készíti, azzal kereskedik, vagy nagy nyilvánosság előtt terjeszti. Amikor már szexuális cselekményt is végez vagy végeztet a gyermekkel, akkor már a gyermekpornográfia mellett szexuális erőszak vagy szexuális visszaélés is megvalósul. Az is elkövető, aki nézegeti, ezzel nem lehet védekezni. Van erről pszichológiai tanulmány (Sullivan-féle szexuális abúzus spirál), hogy hogyan jutnak el ezek az elkövetők addig, hogy szexuális erőszakot követnek el gyerekek sérelmére. Röviden összefoglalva, először csak kialakul a vonzódás, amelyet bűntudat és félelem övez, majd folyamatos fantáziálás mellett torzulnak a félelmek, többek között külső hatásokra is hamis visszaigazolásokat találnak a cselekményre, hogy ez rendben van, nincs vele probléma.

A fantázia folyamatosan elhatalmasodik, majd már gyermekek társaságát keresik, később pedig érintkezni is szeretnének velük.

A mostani helyzet annyiból rosszabb, hogy az interneten ezek az emberek meg tudják találni egymás társaságát, így megerősíthetik magukban és egymásban azt a gondolatmenetet, hogy amit éreznek, az rendjén van, sőt néha tippeket is adnak egymásnak, hogyan édesgessék magukhoz az áldozatukat, és rejtőzzenek el a hatóságok elől, hogy ne derüljön ki. Így, hogy könnyebben teremtenek kapcsolatot, a „nézegetőkben” is felerősödhet a gondolat, hogy „mégis lehetne csinálni valamit”.

Magyar rendőrök is regisztrálnak ezekre az oldalakra inkognitóban?

Az internet egy rejtett részén, a dark weben mindenféle fórumot meg lehet találni, előszeretettel használják bűnözői csoportok, mert nehéz lekövetni, hogy ki és mikor lép be a rendszerbe. A dark web kifejezetten olyan weboldalakat jelent, amelyekre nem lehet rákeresni, azok helyét pontosan ismerni kell, és csak speciális, titkosított böngészővel lehet elérni, ennél fogva is népszerű az elkövetők körében. Ezen a helyen tehát létrejöttek ezek, a gyermekek szexuális kizsákmányolásával kapcsolatos információkat megosztó csoportok, s ott az elkövetők az élményeikről szeretnének beszámolni, esetleg felvételeket megosztani. Ezeket a csoportokat nemcsak a magyar, hanem a többi hatóság is nyomon követi, ezt a bent lévő személyek is nagyon jól tudják, mert írják is, hogy „Ne mondj el magadról túl sok személyes infót, mert rendőrök is vannak köztünk!” Az azonosítás nehéz, de nem lehetetlen.

Volt olyan ügy, amely a többihez képest is jobban megrázta?

Voltam olyan helyszínen, ahol még a többihez képest is áldatlan állapotok uralkodtak. Két kislányt kellett kimenekíteni onnan, ők állami gondozásba kerültek. Féltestvérek voltak, és megrendítő volt látni, hogy mennyire ragaszkodtak egymáshoz, hiszen a hétköznapokban is csak egymásra támaszkodhattak.

Hat-hét éves gyerekek voltak, akik a szüleik sorsával annyira nem is foglalkoztak, inkább csak az számított, hogy ne válasszák szét őket.

Ez még az én munkámban is különösen erős élmény volt.

Kép

Szabó Bence százados - Kép: Éder Vera

Ilyenkor mindkét szülő részt vesz a bűncselekmény elkövetésében, vagy inkább a titkolózás a jellemző?

Jellemzően valamelyik fél titokban csinálja, de láttunk már olyat, hogy az egyik fél tudott a másik beállítottságáról, de arról nem, hogy konkrétan a saját gyerekeikhez is közeledett. Van olyan, hogy a házasság során megtudja a férj vagy a feleség, hogy a párja gyermekkorú személyekhez is vonzódik, mégis együtt maradnak. Találkoztam olyan esettel, ahol két gyerek élt a családban, és az egyik házastárs meg volt győződve arról, hogy a gyerekek tabuk, de a házkutatás során kiderült, hogy képeket készített róluk a másik. Illetve olyan is volt, hogy a férfi ismerkedett egy gyerekkel élő nővel, elmondta elsőre, hogy ő ilyen, de nem ér a gyermekhez, „csak nézegeti” a felvételeket, és így lett párkapcsolatuk. Az is érdekes, hogyan képeződik le a másik tudatában, hogy a saját gyermekéhez hogyan viszonyul egy ilyen beállítottságú ember. 

Az elkövetők profiljáról mit lehet tudni?

Magyarországon egyelőre nem működik tényleges profilozás. Amerikában ennek nagy hagyománya van, de nálunk még nem terjedt el. Az elkövetők többségének annyira abnormális a szexuális skálája, hogy ebbe a gyerekek is beleesnek, de ezeknél a személyeknél sokszor nemcsak kiskorúakról szoktunk képeket találni, hanem például állatokról is. Ezekben az esetekben általában arról van szó, hogy a gyermekekhez azért közelednek szexuálisan, mert ők odaadók, manipulálhatók – míg egy felnőtt könnyebben az uralma alá tudja hajtani őket –, és ez vonzza az elkövetőket.

Sokszor kiderül, hogy az érintettek a normál szexuális életükben nem tudnak funkcionálni, nem úgy ismerkednek, rengeteg frusztrációjuk van.

Tapasztalat alapján azt mondhatom, hogy nincs egyértelmű profilja az elkövetőknek, korban és nemben sem. Érdemes tudni például, hogy az elkövetők 10–12 százaléka nő. Lehet szegény, jómódú, van huszonéves, de lehet akár 70–80 éves is.

Ahogy a Csapda a neten című cseh dokumentumfilmben is láthattuk ezt. Egyre több olyan esetről lehet hallani, hogy gyerekeket interneten közelítenek meg, édesgetik őket, manipulálják, esetleg képet is sikerül szerezni róluk. Hogy lesz ezekből az ügyekből eljárás?

Ha a feljelentést magánszemély teszi, hozzátartozó, pedagógus, akkor általában szorgalmazzuk azt, hogy minden rendelkezésre álló információt mentsenek el. A beszélgetést, a kapott, illetve küldött képeket, a profilnevet, mert van, hogy a szolgáltató is észleli a problémát, és egyszerűen letörli a profilt. Ha pedig a szolgáltatótól származó információ alapján indul az eljárás, akkor legtöbbször már az elején magától csatolja az adatokat. Ezekben az esetekben általában, hála Istennek, gyorsan el tudunk jutni az elkövetőhöz.

Mit lehet tenni a megelőzésért?

Látni kell, hogy a digitális világ rohamosan fejlődik. Egyre több új felület jelenik meg, ahol lehet chatelni. Régen volt három-négy ilyen, ma már átláthatatlanul sok van. Akár internetes játékoknál is lehet beszélgetni, sokszor képet is küldeni. Van, hogy ígérnek is cserébe valamit, például valamilyen játékon belül használt tárgyat, ami a gyereknek sokat jelent.

Azt tanácsolom a szülőknek, hogy igyekezzenek lépést tartani azzal, hogy mit használnak a gyerekek, és azok hogyan működnek.

A kommunikációban ez úgy jelenhet meg, hogy „Megmutatod, mit szoktál használni, mert anyu és apu nem érti, és érdekel minket?”. Ilyenkor meg lehet beszélni, hogy egy-egy ismerős milyen, hogyan kerültek kapcsolatba, miről szoktak beszélgetni. De fontos, hogy mindezt ne számonkérően tegyék.

Vannak, akik az eltiltásban hisznek. Ezt jó módszernek találja?

Szerintem a tiltás nem segít. Látni kell, hogy az elkövető azért tudja zsarolni a gyereket, mert olyan dolgok vannak a kezében, amelyek ha nyilvánosságra kerülnének, a gyereket kitaszítaná a közössége. Nyilván senki nem akar kiközösítettként élni az osztályban. Ha elveszik a telefonját, akkor is kipécézik, hogy „mindenkinek van, neked meg nincs, mert a szüleid ilyen szigorúak”. A kiközösítés minden gyerek rémálma, az elkövetők pedig leginkább azoknál tudnak célt érni, akiknek egyébként sincs sok barátjuk, valamiért megfoghatók a társalgással. Úgy gondolom, hogy inkább a tudatos eszközhasználat felé kell terelni a gyerekeket, és azt kell feléjük kommunikálni, hogy bármit elmondhatnak, ami a neten történik velük. Érdeklődni kell!

Milyen érzések törnek a felszínre önben, amikor a rendőrség kézre kerít egy elkövetőt?

Eleve elég erős az igazságérzetem – aki bűncselekményt követ el, az kapja meg a büntetését. Emellett a legfontosabb számomra mindig az, hogy a gyerekeket megtaláljuk, és kiemeljük abból a környezetből, ahol bántják őket.

Az motivál a legjobban, hogy a gyerek biztonságba kerüljön.

Amikor elkapunk valakit, aki képeket nézeget, de nem ér gyerekhez, az is nagyon fontos. Ilyenkor kiemelünk egy embert a rendszerből, de a felvételeken szereplő gyerekek problémája ettől még nem oldódik meg. Ha viszont meg tudunk menteni valakit, az nagy megelégedettséggel tölt el.

Sok információval rendelkezünk már arról, milyen anyagi, társadalmi és érzelmi okok állnak e gyakori jelenség hátterében, és milyen következményekkel, veszélyekkel járhat mindez a fiataljainkra nézve. A felnőttség elemeinek megjelenése ilyenkor szétcsúszik, a szexualitás, az önálló döntéshozatal, a pénzkereset és az otthon megteremtése több éves elcsúszásba kerülhetnek egymáshoz képest, s a fiatalságtól a felnőttségig még nagyon hosszú lehet az út. A felnőttség fogalma maga is olyan széles körben értelmezhető, mint amilyen sokáig tart elérni ezt az állapotot.

Jó-e nekem, ha otthon marad a gyerek?

Ki a felnőtt? Aki szexuális értelemben aktív? Akinek tartós párkapcsolata van? Aki dolgozik? Aki maga tartja el magát? Aki tizennyolc éves elmúlt?

Ezúttal annak a szülőnek a szempontjából vetem fel a kérdéseket, aki vagy örül annak, hogy „nem veszíti el a gyerekét”, vagy rosszul érinti ez a kitartó fészekben maradás, ami miatt sok szempontból a saját életét veszíti el. Jó-e nekem, ha marad a gyerek? A szülő, ha örül is, érthető, hogy átérzi ennek az örömnek a veszélyes, visszatartó voltát, ha pedig az utóbbi felé hajlik, akkor ildomos erről mélyen hallgatnia. Társadalmunk ezt a témát is, mint sok másikat, a fiatalok fejlődése és boldogulása oldaláról értelmezi, és magától értetődő módon a fiatalok számára szeretne megoldást találni.

A szülő ilyenkor bűntudattal küszködhet amiatt, hogy esetleg nem érez felhőtlen örömöt a gyerek döntése (tanult tehetetlensége?) miatt. A cikkek és a szakmai anyagok megfogalmazzák, hogy a fiatal életútja az elhúzódó leválás miatt elakad, de arról keveset beszélünk, hogy bizony a szülőé is ezen a ponton ugyanúgy...

Annak a bizonyos életútnak az idősödő szülő számára is tisztának, járhatónak kell maradnia, neki is van életfeladata, aminek ugyan része a gyerekek felnevelése, de nem ez tölti ki teljes egészében.

A szülő is volt egyszer gyerek, akinek a kiságya mellett boldog és teljes életet remélt neki valaki, és az ehhez való joga nem szűnt meg attól, hogy fájós derekú, kopaszodó bácsi vagy berakott hajú, szemüveges néni lett belőle. A probléma több generációt és sok nemzetet érint.

A szülők élete is beszűkülhet, ha gyermekük nem lép tovább

Abban mindannyian egyetértünk, hogy nagy részben a szülő felelőssége, ha a gyerekét akadályozza a fejlődésben. A megrekedt fejlődésű fiatal egyre kisebb eséllyel tud majd választ adni arra az alapvető kérdésre, hogy ki is ő valójában, vagy hogyan határozza meg a földön való ittlétének okát. Negyven év felett már nagyjából bezáródnak a kapuk: aki addig nem lépett ki az önálló életbe, már jó eséllyel nem is fog. A „soha véget nem érő” szülő egy ilyen helyzetben szintén megreked a fejlődésben, az önmeghatározása sérül, egydimenzióssá válhatnak a mindennapjai, útja egy, az életkorához képest szűk térre nyílik.

Az „emberélet útjának felén” rengeteg, talán kevésbé látványos feladatot kell a középkorú generációnak megoldania. Az ilyenkor beköszöntő életközépi válság egyben a növekedés, szintlépés ideje is, de ez sok munkával jár. Az ötven körüli ember ebben az életszakaszban lassan átáll a cselekvő életvitelből a szemlélődőbe, jobb rálátása nyílik az élet dolgaira, képessé válik egyfajta felülnézeti képet alkotni a világról. Az idegsejtek közötti kapcsolatok ebben az életkorban gazdagok, olyan párhuzamokat és összefüggéseket tud egy ilyen korú ember meglátni, amelyek váratlanok és felfedezésértékűek lehetnek számára.

Az összegyűjtött tudás kiterjedt kapcsolati hálózatot épít az agyban – ez a biológiai háttér magához a bölcsességhez, amelyet csakis az élettapasztalat tesz lehetővé.

A belső történések, nagy összefüggések meglátásának ideje ez, lehetőség a nagyobb mélységek és magasságok megélésére.

A mások megértésének ezen a magasabb szintjén a családi traumák megbocsátásának lehetősége nyílik meg, idő adatik a feldolgozásra, családi sémák  feloldására.

Kép

Kép: Pexels / Ron Lach

A harminc és ötven év közötti időszakban minden energia a család gazdasági és praktikus ellátására, fenntartására fordítódik. Ötvenéves kor körül ezzel kapcsolatban egyfajta bizonytalanság léphet fel, eddig ismeretlen érzések bukkanhatnak elő, és megjelennek az első betegségek. Mindez abba az irányba viszi a középkorú embert, hogy új tájékozódási pontokat keressen a világban, és hogy újra értelmezze az élet fogalmát, okát, célját, és egyúttal önmaga helyét is újra megtalálja egy szélesebb dimenzióban. A megváltozott élethelyzet rákényszerít minket arra, hogy új megküzdési módokat munkáljunk ki, és azokkal olyan messzire jussunk, amennyire csak lehetséges.

Gyermek és szülő is csapdában vergődhet

Ez az életkor annak az ideje, hogy a gyerekeit felnevelő ember megálljon egy kicsit, körülnézzen az életében, eldönthesse, hogy jó helyen van-e ott, ahol van, jó irányba tart-e egyáltalán, kik vannak vele, milyen célokat és tevékenységeket szeretne az életébe még behozni. Szusszanás ez anyagilag is, a gazdasági és fizikai erők felmérése.

Sok szülő ilyenkor újra felfedezi fiatalkori vágyait, terveit, és időt talál arra, hogy beépítse az életébe azt, amiről korábban lemondott.

A középkorú házaspárok számára ez egymás újbóli felfedezésének ideje is, valamint a nagyszülővé válás időszaka.

Mindez a fejlődés elakadhat azzal, hogy a gyermek nem válik felnőtté, hanem fizikai és lelki értelemben is „marad”. Ez anyagi és érzelmi terhet is jelenthet, amit ráadásul nehéz, szinte lehetetlen kimondani, még önmagunk számára is. Könnyen megkaphatja az érzelmi konfliktusban lévő középkorú szülő azt a bélyeget, hogy szívtelen, sőt mérgező.

A szülő ebben az élethelyzetben nem fejlődik, nem összegez, nehezen lép tovább a hitében, megreked a kiszolgálói vagy a viselői szerepben. Továbbra is összeszedi az almacsutkákat, vagy nézi, ahogy a tányérok és piszkos kanalak gyűlnek az asztal szélén. A kamaszkori konfliktusok könnyen bebetonozódnak, és nemcsak a gyerek esik csapdába a serdülő- és a felnőttkor között, hanem a szülő is csapdában vergődik vállalt szülősége és a saját élete között.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) számai alapján 2019-ben a 18-34 éves fiatalok 62 százaléka élt a szüleivel egy háztartásban, és ezen a helyzeten a járvány azóta csak tovább rontott.

A természet a maga romlatlan módján nagyon határozott a kirepülés kérdésében.

A sas szülőpár például szó szerint kidobja a fiókákat a fészekből, ha elérkezettnek véli erre az időt. Olyan madárfaj is létezik, amelyik akkor dobja ki a fiókát, amikor még nem is tud teljes biztonsággal repülni: a fióka a földön ugrál, amíg arra nem jön egy ragadozó, aztán a kezdő madár mégis nagy ijedten fölrepül. A madárszülők néha azzal segítik a kicsinyüket, hogy egy távolabbi ágon kezdenek bíbelődni egy-egy izgalmasnak tűnő falattal…

Léteznek boldog többgenerációs együtt élő családok, és léteznek kényszer hatására létrejövő, mégis jól működő szeretetteljes nagycsaládok is. A szeretet megtalálja az utat, de ez csak akkor szép ösvény, ha az idősödő szülő is megtalálja rajta keresztül az örömét, célját.

Osztályidegen csecsemők és aggastyánok

Az ötvenes évek elején pár hónap alatt lezajlott kitelepítéssorozat csaknem a kilencvenes évekig tabusított téma volt. Téglásy Ferenc önéletrajzi ihletésű filmjének címe így fogalmaz:  Soha, sehol, senkinek. Amikor ugyanis a kitelepített családokat az 1953-as amnesztiarendelet után vagyon és otthon nélkül szélnek eresztették, alá kellett írniuk, hogy a velük történtekről nem beszélnek. Az 1990 után megindult történeti kutatás megnyitotta a zsilipeket az emlékezések áradata előtt. Így született meg az Embert ültettél nyakunkra – Kitelepítve Mikófalvára című gyűjtemény is, amelyben kitelepítettek és befogadók visszaemlékezéseiből rakhatjuk össze történelmünk fontos mozaikjait. A könyv létrejöttét a szerzők Breuer Klárának köszönhetik, aki maga is közvetve érintett: Édesapját a Hortobágyra telepítették ki, Lenin-tanyára, ő pedig később Rudas Pálhoz ment férjhez, akit csecsemőként telepítették ki Mikófalvára. „A férjem édesapja munkaszolgálatosként fejezte be a háborút, kicsit profánul fogalmazva lehetősége sem lett volna arra, hogy fasiszta legyen, ha esetleg a valódi bűnösök megbüntetése lett volna a cél. Édesanyja vele és az ikertestvérével volt áldott állapotban kórházban, amikor az édesapa és a négyéves kislány megkapta a határozatot. Nekik 24 órán belül menni kellett, aztán az anyának is utánuk, miközben a két koraszülött ikergyereket, Palit és a testvérét a kórházban tartották. 6-7 hónapig maradtak a kórházban az orvosok legjobb szándékával, de a szüleik nélkül” – meséli Klára.

31 családot szabadítottak rá a néhány száz ­lelkes Mikófalvára, ez 70-80 embert jelentett. Amikor Klárát arról kérdezem, Magyarországon összesen hány embert, elmondja, hogy ezt nem is olyan egyszerű kideríteni. A nyilvántartás egy részét megsemmisítették. „Budapestről összesen olyan 13 000-et. Az újszülöttől az aggastyánig komplett családok lettek kiszakítva az otthonukból.

Az volt a cél, hogy a társadalom szövetét szétszaggassák. Ha egy faluból csak három családot elvittek – nemcsak azért, mert tehetősebb volt, hanem mert mondjuk bíró vagy presbiter volt köztük –, akkor a többi garantáltan gyorsabban »masírozott be« a TSZ-be.

Budapesten a polgári társadalmat akarták lefejezni. Nem kellett gazdagnak lenni, elég ok volt, ha egy család őrizte a polgári értékrendjét. Az csak az egyik eleme ennek a történetnek, hogy elszedték a vagyonukat – meg akarták semmisíteni ezt a társadalmi réteget. ’90-ben kezdődött el egy komoly történeti kutatás, Bank Barbara, Saád József, Hantó Zsuzsa munkája nyomán mára a kitelepítés ténye és módszertana fel van dolgozva történész szemmel, de még mindig nem tudott átmenni a köztudatba.”

Kép

Breuer Klára, kép: Jónás Jácint

„Mit képzel, nyaralni megy?”

Andrea és Magda 8-10 éves gyerekek voltak, amikor családjuk egy reggel megkapta a papírt, hogy egy napon belül hagyják el az otthonukat. „Kilencéves voltam, annyit tudtam, hogy elmegyünk, és mindent itt kell hagyni – meséli Magda –, illetve még elküldtek rokonokhoz elköszönni és segítséget kérni az összepakoláshoz. Emlékszem, úgy éreztem, fontos feladatot bíztak rám, kicsit büszke is voltam. Hajnalban jöttek, édesapám meghallotta, hogy becsapódott a kocsiajtó – akkoriban még kevés autó volt –, eléjük ment.

A papíron annyi állt, hogy 24 órán belül el kell hagynunk a lakást, és a cím: Mikófalva, Fő utca 128. Édesapám azt sem tudta, hol ez a hely, megnézte a lexikonban.

Azt gondoltuk, ez csak egy közbülső állomás, és visznek minket a Szovjetúnióba. Számozott helyek voltak a vonaton, és a két kisebb testvéremet lefektették, ezért édesanya és édesapa felállt, és nekem sem jutott már hely. Akkor megsejtettem, hogy kicsit most felnőtté lettem.”

Kíváncsi vagyok, milyen indok állt a papíron, de Magda ma sem tudja. „Édesapámnak volt egy kávéháza, de akkor azt már elvették” – mondja. A legszükségesebb holmikat lehetett összepakolni „Édesapám praktikus ötlete volt, hogy mindenkinek vigyünk fekvőhelyet, ágyat, sezlonyt, matracot, vittünk egy nagy ládát, később abban tartottuk az élelmiszert, ha hozzájutottunk. Összecsomagoltunk pár edényt, és édesanyám barátnője barkácsolt egy csikótűzhelyt, abban lehetett sütni-főzni-melegíteni” – emlékszik vissza Magda, aki három mesekönyvet vitt magával, amelyeket azóta unokáira örökített. „Elmentem a rokonokhoz meg az egyik barátnőmhöz, és mire hazajöttem, az összes holmink ki volt pakolva a ház udvarára, mindenki vitte, ami tetszett, mert nem volt hová tenni, senki nem vállalkozott a megőrzésére, hisz nem lehetett tudni, kit visznek el legközelebb. Ruhát is keveset vittünk, meg volt határozva egy súlyhatár. A pályaudvaron kinyitogatták a bőröndöket, és édesanyám ridikülje benne volt az egyikben. Az egyikük gúnyosan odaszólt neki: »Mit képzel, nyaralni megy?«”

„Édesanyám a viceházmesterre gyanakodott” 

„Nagyon sokáig vártunk, mire elindult a vonat, július 14-én hajnalban kellett beülni, zárva volt az ajtó, az ablakok lefestve, a vagon tele emberekkel, iszonyú meleg volt, nem kaptunk vizet sem, és csak délután indultunk el. Rettenetes emlék az utazás, rosszul lettek emberek, egy bácsit elvitt a mentő, emlékszem, kárált egy tyúk, biztos szomjazott… Másnap kora reggel Mónosbélnél szállítottak le, mert Mikófalván túl kicsi volt a peron ennyi embernek. Ökrös szekereken jöttek értünk a kuláknak minősített befogadó gazdák, akik kötelesek voltak elszállítani minket. Fáradtan, koszosan érkeztünk, egy fiatal­asszony jött elénk, két kuvasszal. Érdekes, a kutyák meg sem ugattak, pedig később megtudtuk, hogy mindenkire vicsorogtak. Ahogy megérkeztünk, Olgica, a gazdasszony rögtön látta, hogy anyám nagyon el volt keseredve – a húgom két és fél éves volt, az öcsém hat… azt mondta neki, ne féljen, amíg nekik lesz, addig nekünk is jut. Szinte rokoni szeretettel fogadtak minket.” 

Kép

Tóth Deme Magda, kép: Jónás Jácint

Közben Andrea is belekezd a történetükbe: „A mi családunk számított rá, mert a család többi tagját is kitelepítették, katonatiszteket, gyártulajdonosokat. Állandó téma volt, mikor csöngetnek, tudtuk, hogy 8-ig kell megkapni a határozatot, ezért 8 után minden nap kicsit fellélegeztünk.” Ez a bizonytalanság relatív rövid ideig tartott, ha azt vesszük, hogy május végétől gyakorlatilag másfél hónap alatt zajlott le a teljes kitelepítés. Andrea édesapja ügyvéd volt és földbirtokos, aki az államosítás előtt felajánlotta az államnak a földjeit, a kis fecni papíron mégis az volt feltüntetve okként, hogy földbirtokos. „Édesapám teljesen összeomlott, mami vette kezébe a kiköltözést, fejenként 24 kilót vihettünk bútorokkal együtt. Én is kis felnőttként vittem a hírt, hogy segítsenek felszámolni a lakást, édesapám munkahelyét… és jöttek az emberek, a barátok, rokonok. Nekik köszönhetjük, hogy pár holminkat megmentettünk. Ekkor megtanultam, mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, és hogy mindent köszönni kell. Mert ebben az időben mindent kaptunk. A szomszédaink kenyeret küldtek nekünk Mikófalvára, mert nem volt kenyerünk.

Volt egy óriási Szmirna-szőnyegünk, ezt fel tudtuk vágni, és a földes szobába leterítettük, hogy valamennyire szigeteljen.

Mi már szegények voltunk akkor, kibombáztak minket a régi lakásunkból. Sokat tanakodtunk, ki lehetett, akinek útjában voltunk. Édesanyám a viceházmesterre gyanakodott.” „Valóban, az ún. tömbbizalmik feladata volt, hogy jelentsenek a lakókról” – teszi hozzá Klára. 

Kép

Haidekker Andrea, kép: Jónás Jácint

Tökbélleves, nyúlhús és könyvek 

Andrea ügyvéd édesapja útkaparóként dolgozott, Magdáé először a házigazda feladatait végezte, segített aratni, meg ami épp kellett, mert a gazdát elvitték Recskre. Az ok: késve szolgáltatta be az előírt 20 tojást. „Aztán apuka kőbányában dolgozott, majd Bélapátfalván szintén bányamunkán, egyszer rájuk is omlott a bánya. Sosem adta fel, egy barátjával kitanulták munka után a vasbetonszerelést. Valami kis hidacskát is építettek, később büszkén mutogatta nekünk, hogy azt ő csinálta. Apu állandóan hozott gombát az erdőből, megérdeklődte, melyik ehető, adott egy munkatársa egy vemhes nyulat, a gazdáktól szerzett egy kis szénát, mi meg a keréknyomokban kerestük a lucernát nekik. De onnantól kezdve másoknak is tudtunk húst adni. Én is megtanultam megnyúzni a nyulakat. Volt az udvaron egy nagy rohadó szénakazal, tavasszal arrébb hordta, a rokonoktól kért Budapestről magokat, és a helyére ültetett. Abban a pihent földben csodálatos saláta, retek, spenót, sóska termett, mindenkinek adtunk belőle. De gyümölcsünk az nem volt soha, az nem terem ott meg.” 
Andrea hozzáteszi, hogy Magda édesanyja mindenből, de mindenből tudott finomat csinálni. „Nálunk meg éhség volt, édesanyám nem tudott főzni, ezért mindig kifőtt tésztát ettünk. Magdáék nagyon szerencsések voltak, az övék kivételes történet.” „Ugyanakkor voltak idős emberek, akik értelmiségi foglalkozást űztek, és fizikailag sem voltak már alkalmasak a munkára. Ott az volt a fő kérdés, hogy jutnak élelemhez” – teszi hozzá Klára. „Egy bácsi minden nap másik családnál ebédelt. Szörnyű megalázó lehetett neki, hogy olyanokra szorul, akiknek szintén alig volt mit ennie. De mégis felváltva etettük, ha tökbélből is főztük a levest” – veszi át a szót Magda. Akadtak, akik igyekeztek lelket önteni a közösségbe, ahogy tőlük tellett. Egy idős bácsi például, aki a könyvtárát hozta el, úgy segítette a kitelepítetteket, hogy kölcsönadta a könyveit. „A befogadóink jómódú, szorgalmas emberek voltak, akik sokat dolgoztak, néha dolgoztattak. És akiknek munkát adtak, azokból lettek az ellenségeik. Bár azért kerültünk a »kulákokhoz«, mert Rákosi össze akart velük ugrasztani, többnyire nagyon kedvesek voltak velünk. Kevés volt a kivétel” – emlékszik vissza Andrea, akinek évekkel később az esküvőjére is eljött a befogadó család „gazda nénije”: „Erzsi néni egész éjjel sütött-főzött, és hátiban hozta föl Pestre a lakodalomra, amit készített. Később is meghívtak minket magukhoz, ma is tartjuk az unokával a kapcsolatot. Amikor egyszer elmentünk Mikófalvára a férjemmel meglátogatni őket, akkor jött az ötlet, hogy szeretnénk viszonozni, meghálálni valamivel” – mesél Andrea a Mikófalván 12 éve felavatott emlékoszlop tőle származó ötletéről. A befogadó falura és családokra emlékezve hálából állították a kitelepítettek, akik számára később is fontos megtartó erő volt a mikófalvi közösség. Kálváriájuk ugyanis az 53-as amnesztiával korántsem ért véget. 

„Magyar vagyok, én itt maradok” 

„Az amnesztia úgy szólt, hogy elhagyhattuk a kényszerlakhelyet – meséli Magda –, de Budapestre és a nagyvárosokba nem költözhetünk be. Ez nem vonatkozott a 16 év alatti gyerekekre, ezért mi hárman a keresztmamámhoz költöztünk a Budafoki útra, ahol amúgy is nagyon sokan laktak, még albérlők is. Édesanyám apám egyik bátyjánál, Vecsésen húzta meg magát, oda járt aludni, nappal velünk volt, édesapám az esztergomi Fürdő Szállóban volt pincér, és egy fűtetlen sufniban vészelte át 53 telét. Sikerült szereznie Budaörsön egy szobát, a teraszt pedig bedeszkázták, és ott főztünk. Már nyolcadikos voltam, amikor végre ott újra együtt lakhatott a család. Ott ért a hír, hogy 56 nyarán feloldották a korlátozást. Akkor apám azt mondta, muszáj menni, mert ki tudja, meddig mehetünk, ezért kivettek egy üres szobát albérletbe a keresztmamámék alatti emeleten. Csak az ágyaink voltak ott, minden egyéb fönt zajlott. Ők 56-ban elmentek, minket is hívtak, de én mondtam, hogy magyar vagyok, én itt maradok. Erre az öcsém is rákezdte. Maradtunk.” 
Andreáék is teljesen nincstelenek lettek, apja természetesen nem folytathatta az ügyvédi praxisát, protekcióval kapott valamilyen adminisztratív munkát. „Én hiába voltam kitűnő tanuló, ott volt az x a naplóban, nem akartak a gimnáziumba sem felvenni, végül kaptam protekciót, mert a Haidekker sodronygyáros nevet sokan ismerték, és felvettek. Édesanyám egyik távoli rokona Enyingről küldött 200 forintot, és abból odaköltöztünk hozzájuk egy időre. Munkát Veszprémben kapott a papám, ezért én oda kerültem kollégiumba, ott ért az 56-os forradalom, fantasztikus volt azt megélni.” 
„Persze egyetemre sem vettek föl mint ikszest, pedig miniszteri dicséretet kaptam a színötös bizonyítványomért. Pedig maximális pontszámom volt, és olyan kevesen feleltek meg, hogy pótfelvételit hirdettek.

Csak három év múlva tanulhattam tovább, amikor már »termelőmunkában bizonyítottam«, akkor sem ott, ahol szerettem volna, csak gépészmérnöknek és estin, munka mellett, de csak azért is elvégeztem” – meséli Magda. 

A kitelepítésekkel kapcsolatban ma is alapvető a tudáshiány. A fő tévhit Klára szerint, hogy csak a vagyont vették el ezektől a családoktól (persze a vagyontárgyak, a könyvek, bútorok, családi fotók sem kerültek elő soha), és sokszor elhangzik, hogy nem volt annyira súlyos, mint a zsidóüldözés, ahol a fizikai megsemmisítés volt a cél. „Tény, hogy a hortobágyi táborokba sem azért vitték az embereket, hogy meghaljanak – jegyzi meg Breuer Klára –, bár elhangzottak olyanok, hogy a kitelepítettekkel zsírozzuk meg a földet, és volt, aki elveszítette a gyerekét, mert megfagyott, vagy megtörtént, hogy a nagypapa már odafelé menet meghalt – ezek egyéni tragédiák. De a tényleges a cél a társadalom aljára való süllyesztés volt, hogy kivegyék ezeket az embereket a társadalom szövetéből, és könnyebben boldogulhassanak a többiekkel. Tudok például olyan szegényparasztról, akit elvittek a Szovjetúnióba, hogy nézze meg, milyen szuper a kolhozrendszer, de ő azt mondta, inkább mégis gazdálkodna azon a 10 hold földön, amit kapott. Ez elég volt, hogy kitelepítsék, mielőtt még követőkre talál.” 
Voltak, akik évtizedek alatt lassan talpra álltak, ahogy Andrea és Magda is, de ahogy mondják, beléjük rögződött, hogy az ablakot mindig zárják be, ha beszélgetnek, és nehéz elfelejteni az érzést, hogy bármi megtörténhet egy nyári reggelen. „A hetvenéves évfordulós ünnepségen olyan ­hölggyel is találkoztam, aki korábban nem is tudta, hogy az édesanyja kitelepített volt” – mondja Klára. „Édesapám, dr. Breuer Pál nagyon komolyan foglalkozott ennek a feltárásával 2016-ban bekövetkezett haláláig. Igyekszem folytatni ezt a munkát, és összekötni azokat, akik erről még beszélhetnek, azokkal, akik nem sokat tudnak róla.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>