Több mint negyedszázada áll az állatok szolgálatában a Fővárosi Állat- és Növénykertben. Hogy sikerült épp itt munkát találnia annak idején?

Mindig is szerettem az állatokat, az állatfajok közül különösen a madarakat. Kilencéves koromtól madarászom, beléptem a Madártani Egyesületbe, és jártam madarász táborba is. Gimnázium közepén elkezdett érdekelni, hogyan működik az állati test, úgy gondoltam, jó volna az orvoslást és az állatszeretetet kombinálni, így jelentkeztem az Állatorvosi Egyetemre. Az pedig, hogy vadállatokkal szeretnék foglalkozni, szinte automatikusan jött. Mindig is jobban érdekeltek a vadállatok, mint a háziállatok. Az egyetem elején jelentkeztem a budapesti állatkertbe önkéntesnek, s mondtam, hogy szeretnék rendszeresen bejárni. Ezt követően mindenféle konstrukcióban dolgoztam itt, voltam például egyéni vállalkozó is, és 2000-től vagyok a Fővárosi Állat- és Növénykert alkalmazottja.

Fel tudja idézni az első esetét kezdő orvosként?

Sok emlék összefolyik már, így inkább egy-két vicces történetet emelnék ki.

Kezdetben nem voltam elég óvatos, és emiatt egy gibbon megragadta a kabátom, megpróbált berántani magához.

De olyan is előfordult, hogy kezdő orvosként nem találtam el a fúvócsővel egy nyugalmi állapotban lévő kenguru hátsó fertályát, noha elég méretes volt neki...

Hogy néz ki egy napja?

Nem mondanám, hogy unatkozunk. Minden nap más, de ami állandó, az a reggeli megbeszélés, amikor megtárgyaljuk a napi teendőket, lebonyolítjuk a vizitet, körbemegyünk az állatházakban, és elvégezzük a folyamatban lévő kezeléseket. Egyes állatokat meg kell röntgenezni, vért kell venni tőlük, ezenkívül minden napra jut legalább egy sürgős, klinikai eset. Ha van egy kis időm, akkor arra a temérdek e-mailre válaszolok, amelyek a postafiókomba érkeznek nap mint nap, de van, hogy oktatok, vagy épp az Európai Állatkerti és Vadállatorvosok Szövetségének elnöki teendőit látom el.

A Fővárosi Állat- és Növénykert kiemelten foglalkozik a veszélyeztetett állatfajok fogságban való tenyésztésével, szaporításával, s fontos szerepet vállal a hazai és a nemzetközi természetvédelemben is: naponta ellátunk mentett állatokat, és különböző természetvédelmi programok állategészségügyi ellátását szolgáltatjuk. Tavaly rekordszámú állatot fogadtunk, közel 2600-at. Mindent megadunk az állatoknak, hogy a környezetük hasonlítson ahhoz, amely a természetes élőhelyükön előfordul.

A több tonnás állatok operációját – például az elefántokét – hogyan kivitelezik?

A klinikára, azaz rendelői körülmények közé 250–300 kilogrammos állatot tudunk csak behozni, ilyen súlyú például a zebra, egy nagymacska, vagy egy felnőtt gorilla. Az elefántokat és a zsiráfokat saját helyükön, az istállóikban látjuk el, habár pont elefántot és zsiráfot viszonylag ritkán kell műteni.

Pár éve sikeresen megoldottuk több zsiráfunk, köztük egy nőstény állkapocsműtétjét, amely során csontsebész volt a segítségünkre. Szalmabálákkal béleltük ki az istállót, hogy a zsiráfot rá tudjuk fektetni.

Egyébként zsiráfok esetében az altatás nagyon veszélyes, de szerencsére az említett esetekben semmiféle komplikáció merült fel.

A legtöbb ember fél valamilyen állattól. Az ön esetében hogy van ez? Van esetleg olyan állat, amelytől egyenesen iszonyodik?

Szerencsére nincs olyan állat, amelytől iszonyodnék vagy félnék. Minden állatot szívlelek, és úgy vélem, az állatokat éppúgy tisztelni kell, mint embertársainkat. A békákat például kifejezetten szeretem.

Került már munka közben veszélyes helyzetbe?

Szerencsére nem sokszor. Előfordult párszor, hogy rosszul mértünk fel egy-egy szituációt, és nagyobb baleset is lehetett volna belőle. Elsősorban azt kellett magamban tudatosítani, hogy ritka az a helyzet, amikor az állat felfogja, hogy az ő érdekében tevékenykedünk.

Mi volt a legmeghatóbb pillanat eddigi pályafutása során?

Amikor például lemondunk egy állatról, de mégis felépül, az megható és felemelő érzés, éppúgy, mint amikor sikeresen termékenyítettünk meg mesterségesen egy orrszarvút. Egy másik példa az egyik oroszlánunkhoz kötődik, neki teljesen szétnyílt a füle, de két műtét után szépen rendbejött. Ez is egy olyan szakmai siker volt, amely újabb energiatöltetet adott a csapatunknak.

Kép

Kép: Bagosi Zoltán

Tavalyelőtt egy kerecsensólyommal volt dolgunk, amely hazánkban fokozottan védett madárnak számít. A szülői fészekben az egyik fióka a kirepülési időszakban valamitől megijedhetett, kiesett a fészekből, és eltörte mindkét lábát. Miután bekerült hozzánk, egyik lábába implantátumot helyeztünk, majd, amikor a csont meggyógyult, eltávolítottuk. A másik láb esetében nem volt szükség operációra, csak sínbe tettük, és hosszú hetek után a kerecsensólyom teljesen felépült. Neki persze fogalma sem volt arról, hogy mi segítettünk rajta, de amikor elengedtük, örömmel és meghatódva nyugtáztuk, hogy mindent megtettünk érte.

Hogyan viszonyulnak az állatkerti állatok önhöz és az ápolókhoz?

Leginkább utálnak bennünket, hiszen, ahogy azt a kerecsensólyom esetében is említettem, fogalmuk sincs arról, hogy segíteni akarunk. Csak azt látják, hogy beléjük szúrunk egy tűt, vagy valami kellemetlen dolgot akarunk tőlük. Csupán egyetlen állatkerti állattal találkoztam a pályafutásom alatt, akivel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy megérti, mit miért csinálok vele. Ő Chuij, az orangutánhímünk, akin 2006-ban életmentő hasi műtétet kellett végrehajtani. A műtét másnapján hallgattam a hasát, hogy vannak-e bélhangjai, de ő eltolta a fonendoszkópot.

Elkezdtem neki magyarázni, mint egy gyereknek, hogy segíteni akarok neki, és nem fog fájni. Ezt követően megfogta a kezem, és visszatette a kezem a hasára. Tudta, hogy én azért vagyok ott, hogy segítsek.

Vagyis átszakadt az a bizonyos gát orvos és páciens között. Úgy tudom, önök rendszeresen tréningezik is az állatokat, a tréning azonban ez esetben mást jelent, mint a háziállatot tartók körében.

Ezek pozitív megerősítésen alapuló tréningek, amelyek egyrészt hozzájárulnak az állat jóllétéhez, hiszen új ingerek érik őket, másrészt arra tanítjuk meg őket, hogy különböző vezényszavakra együttműködjenek velünk, például, hogy hagyják, hogy vért vegyünk tőlük, vagy kinyújtsák a lábukat, és még sorolhatnám. Ilyenkor az állat maximálisan elfogad minket partnerként. Ha jól teljesítenek, természetesen megjutalmazzuk őket – ez számukra az egyik fő motiváció.

Ön szerint mi az első és legfontosabb dolog, amit jó, ha egy kisgyereknek megtanítunk, mielőtt állatok közelébe kerül?

Érdemes szülői felügyelettel vagy olyasvalakivel megközelíteni egy állatot, aki jól ismeri azt. Zoológus kollégák szerveznek nálunk állatismereti és állatsimogató programokat. Fontos, hogy a gyerekek minél korábban tanuljanak az állatokról, a velük való kontaktusteremtésről, s hogy megértessük velük, hogy az állatoknak is idő kell ahhoz, hogy feloldódjanak. Ha kiskorban megmutatjuk nekik, hogyan kell megfogni egy nyuszit, hogyan célszerű megsimogatni egy cicát, akkor, úgy vélem, elkerülhetők a balesetek. Egyébként a legtöbb állat egyáltalán nem szereti, ha babusgatják, pontosabban a dolog inkább egyén- és fajfüggő.

A majmok szeretik a testi kontaktust, az orrszarvú imádja, ha az emlőmirigyét vakargatják, a tapírok transzba esnek, ha a fülük mögött vagy a nyakuknál simogatják őket.

A beszélgetés elején említette, hogy az Európai Állatkerti és Vadállatorvosok Szövetségének elnökeként is számos teendője akad napi szinten. Mi a Szövetség célja?

Ez Európa legnagyobb szervezete, amelynek az a fő célja, hogy segítse az állatkerti és a vadállatorvosokat a vadállatok gyógyításában, és konkrét döntéseket hozzon a vadvilág fennmaradása érdekében. Szakmai továbbképzéseket, mentorálási programokat, konferenciákat szervezünk, együttműködünk más nemzetközi szervezetekkel, munkacsoportjaink egy része szakanyagokat hoz létre, de lobbitevékenységet is folytatunk Brüsszelben, ha állatkerteket érintő jogi szabályozást terveznek. 2021-ben választottak elnökké, két évre szól a megbízatásom, és bár sok munkával jár, nagyon izgalmas.

1. Az olasz származású Coppola alig akarta elvállalni a film rendezését – sőt, előtte már Sergio Leone sem élt a lehetőséggel –, mert attól tartott, hogy a maffiát romantizáló, az erőszakot dicsőítő történet az ő itáliai örökségére is rossz fényt vethet. Mario Puzo alapul szolgáló regényét elolvasva azonban azt is felismerte: ha jól festi meg ezt a családi tablót, a bűnt az amerikai kapitalizmus allegóriájává teheti.

2. A forgatókönyv eredetileg a hetvenes évekbe helyezte volna a sztorit, ám a rendező a 30 évvel korábbi korszakban gondolkodott, ami a Paramount stúdiónak – a korabeli díszletek felépítése miatt – sokkal több pénzébe került. Coppolát három hét után majdnem le is cserélték, ám ekkor a címszereplő Marlon Brando kijelentette: ez esetben ő is távozik a projektből, így végül mindketten maradtak.

3. Brandóból úgy lett Don Vito Corleone, hogy a szükséges karizmával rendelkező olasz színészt nem találtak, így olyan amerikait kerestek, aki az alakítás részeként az akcentust is el tudja sajátítani.

4. A főszereplő azt akarta, hogy Don Corleone „úgy nézzen ki, mint egy bulldog”, ezért a meghallgatásra vattával tömte ki az arcát. A forgatáshoz pedig egy fogorvos által készített szájcsövet használt, amely ma a New York-i Amerikai Mozgókép Múzeumban van kiállítva. A karakter jellegzetes hangját Frank Costello valódi maffiózóról mintázta, miután hallotta a tévében beszélni, és leutánozta a suttogását.

5. A legtöbb sort Brando nem memorizálta, hanem ide-oda ragasztott kártyákról olvasta, ugyanis a „method acting” követőjeként azt vallotta: a végeredmény akkor lesz hiteles, ha nincs túlgyakorolva, ha nyers.

6. A Keresztapa a film nyitójelenetében egy macskát simogat. Az állat egy kóbormacska volt, akit a rendező a stúdió közelében talált, és – bár nem szerepelt a forgatókönyvben – egyszer csak Brando kezébe adta.

Don Corleone és a cica olyan jól elvoltak együtt a jelenetben, hogy a dorombolás még Brando szövegét is „felülmorajlotta” itt-ott, így pár mondatát utómunkában kellett felhangosítani.

7. „Onnantól, hogy elolvastam a könyvet, őt képzeltem bele” – mondta Coppola a Michael Corleonét alakító Al Pacinóról, aki előtte főleg színpadi színész volt New Yorkban. Annyiszor kellett találkoznia a produkciós céggel, hogy elfogadják őt, hogy amikor a rendező utoljára hívta a barátnőjét, hogy csak még egyszer engedje el Pacinót, az sírva fakadt, hogy „minek kínzod, úgysem kapja meg a szerepet!”.

8. A többi fő karaktert Coppola a saját San Franciscó-i házában tartott kamerapróbákon választotta ki, ám Robert Evans producer ezt nem tartotta hivatalosnak, ezért jó drágán maga is külön teszteket szervezett. Végül ugyanazokra – Diane Keaton, James Caan, Robert Duvall – voksolt, mint Coppola.

9. A rendező a forgatás előtt a főszereplőknek improvizációs próbákat tartott, azaz leültette őket egy-egy „családi” étkezésre, ahol végig ugyanazt a karaktert alakították, amit azután a filmben is.

10. Coppola számos rokonával dolgozott együtt a mozin: a nővére Connie Corleonét alakította, édesanyja és fiai statisztaként működtek közre, édesapja zongorán játszotta egy saját szerzeményét, a rendező akkor három hetes lánya pedig a filmbéli keresztelőn a kisbaba szerepében látható.

11. Marlon Brando kezdetben ellenezte, hogy Gianni Russo, aki korábban egyetlen filmben sem dolgozott, a Keresztapában szerepet kapjon. Ez annyira feldühítette Russót, hogy megfenyegette Brandót. Brando ekkor azt hitte, Russo csak játszik, meggyőzve őt arról, hogy jó lesz a szerepre.

12. Don Corleone felesége nem véletlenül énekel a filmbeli esküvőn. Morgana King, aki a „Mammát” alakította, tehetséges jazzénekes volt, és Carmela szerepe jelentette a színészi (filmes) debütálását.

13. Gordon Willis operatőrt „a sötétség hercegének” nevezték, mert a film jeleneteit alulvilágította. Úgy vélte, a Corleone család sötét üzelmeihez a félhomály passzol, a felülről való megvilágítást pedig Brando speciális sminkje indokolta. Nem mindig akarták láttatni, mire gondol, ezért hol mutatták a szemét, hol nem. Kontrasztba helyezték a felszín boldogságát és a háttérben zajló baljós ügyleteket.

Kép

Kép: Profimédia - Red Dot

14. Willis és Coppola sokat vitáztak, kiabáltak egymással, volt, hogy néhány kelléket is összetörtek. Egyszer olyan hangos robaj hallatszott Coppola irodájából, hogy a stáb azt hitte, lövés dördült, pedig a rendező „csak” egy ajtót tört be. A vita azon is ment, hogy Willis túl keményen bánt a színészekkel, hogy betartassa, hová helyezkedjenek a rendhagyó fényben, Coppola pedig igyekezett védeni őket.

15. A rendező a forgatás alatt önbizalomhiánnyal küzdött, miután kezdetben mindenki borzalmasnak jósolta a filmjét. A legboldogabb, legnyugodtabb pillanatokat a szicíliai helyszíni felvételekkor élte át.

16.

Al Pacino szerint a kórházi jelenetben látható könnyek Marlon Brando szemében valódiak voltak, amikor fia, Michael Corleone elkötelezte magát mellette.

17. Abban a jelenetben, amikor Don Corleone hazatér a kórházból, és emberei felcipelik a lépcsőn, Marlon Brando poénból súlyokat helyezett a teste alá az ágyra, hogy megnehezítse a felemelését.

18. Robert Duvall egyetlen kritikai megjegyzése a filmbéli teljesítményével kapcsolatban az volt, hogy „bárcsak jobb hajat készítettek volna” a karakteréhez.

19. Al Pacino nagyszülei a szicíliai Corleonéból vándoroltak ki Amerikába, akárcsak Don Corleone.

20. A hagyományos szicíliai kalap – amilyet a filmben Michael testőre is hordott – neve: coppola.

21. Michael Apollonia édesapjához intézett lánykérő beszéde eredetileg szicíliai nyelven íródott, Al Pacino azonban nem tudott ilyen hosszú monológot azon a nyelven megtanulni, így a rendező az utolsó pillanatban újraírta a jelenetet, hogy Michael beszéljen angolul, és Fabrizio fordítson neki.

22. A Keresztapa első változata 2 óra 6 perces lett, ám a producer meglepetésre így reagált: „Ez jó, de sok csodás anyagra emlékszem, ami nincs benne”. Ezeket visszarakatta, így az a ritka eset állt elő, amikor a stúdió hosszabbítást kért, még a karácsonyi premiert is eltolta az újravágás kedvéért.

23. A film sikerét beárnyékolta, hogy Al Pacino bojkottálta az Oscar-gálát, amiért a legjobb férfi mellékszereplő Oscar-díjára jelölték csak, miközben több filmideje volt, mint a legjobb színésznek jelölt Marlon Brandónak.

Brando pedig azért nem vette át személyesen a díját, mert az amerikai őslakosokkal szembeni bánásmód ellen tiltakozott, és egy indiánlányt küldött fel maga helyett a színpadra.

24. Valódi gengszterek is lelkesen reagáltak a filmre, viselkedési mintaként értelmezték. Sammy Gravano szerint „Lehet, hogy fikció volt, de ez volt az életünk”. Anthony Fiato pedig megállapította, hogy a mozi hatására a Patriarca bűnözőcsalád tagjai változtattak a beszédmódjukon: a korábbi káromkodás és rossz nyelvtan helyett elkezdtek odafigyelni a fogalmazásra és az artikulációra.

25. 1974-ben a film tévépremierjére két estén (november 16. és 18.) került sor az NBC csatornán. A New York-i Vízügyi Hatóság mindkét este ugyanabban az időben – 23 órakor, a vetítés zárásakor – túlfolyási problémákat tapasztalt, miután a helyi lakosok többsége egyszerre ment ki a mosdóba.

Forrás: imdb.com, newyorker.com, historybyday.com, biography.com

– Az etológia a biológiának az élőlények viselkedésével, szokásainak megfigyelésével foglalkozó ága. Ön dolgozta ki ennek a legújabb kutatási irányát, az úgynevezett etorobotikát, az etológia és a robotika összekapcsolásával. 2010-ben alkották meg mérnökökkel együtt az első olyan robotot, MOGI Robit, amelyet kutyára jellemző viselkedésformákkal is felruháztak, például csóválja a farkát, ha örül, és visszaviszi a labdát a gazdájának. Egy beavatatlan külső megfigyelő számára ez elég bizarr: mintha az állatok helyett, az ő pótlásukra hoznának létre robotokat. Mi valójában az etorobotika lényege?

– Több mint két évtizede foglalkozunk az Etológia Tanszéken a kutya viselkedésének kutatásával, ami összekapcsolódik az ember kutatásával, hiszen a két faj évezredek óta együttműködésben él. 2008-ban meghívtak minket egy pályázatba olyan robotok tervezése céljából, amelyekkel az emberek valamiféle szociális kapcsolatot tudnak kialakítani, ezeket nevezik szociális vagy társrobotoknak. Ekkor figyeltünk fel arra, hogy a tervezők általában embert utánzó, beszélő, nagyon komplex képességű robotokban gondolkoznak. Mi viszont másképp, etológiai irányból közelítettük meg a témát: a társrobot mint emberi segítő, lényegében hasonló szerepet tölt be, mint egy kutya, amely sokféle feladatot elvégez az ember környezetében. A kutya–ember-kapcsolat modellje lehet tehát a szociális robotok fejlesztésének.

Az etorobotika arról szól, hogyan lehet a robotok működését fejleszteni az etológia számára fontos állati és emberi viselkedési szabályok alapján.

Az eddigi fejlesztések ugyanis mintha a folyamat végére ugrottak volna az alapok megépítése nélkül: vannak már sok nyelven beszélő, embert formázó robotok, de alapvető funkciókat nem képesek hatékonyan megvalósítani, éppen azokat, amelyek segítségével beépülhetnének az emberek hétköznapi életébe. Például nem képesek „online” figyelni és felismerni az emberek érzelmi reakcióit, túl lassan dolgozzák fel az őket érő külső ingereket, és így a reakciójuk sem lesz hatékony.

– A gazdáik testbeszédét, mimikáját a mai robotok még nem tudják olvasni, és annak megfelelően viselkedni – erre gondolt?

– Igen. Laborkísérletekben persze egy komputer képes felismerni egy kivetített emberi arc mimikáját, ám ez más, mint egy élő szituáció, ahol módosíthatják az érzékelést például fényhatások, elvonhatják a figyelmet zajok, és mérlegelni is kell a reakció lehetőségeit. Fontos lenne például, hogy egy társrobot tudjon távolságot szabályozni annak függvényében, hogy kivel találkozik: a gazdájával, egy ismerőssel vagy egy ismeretlennel. Nagy kihívás olyan programot fejleszteni, amellyel a robot értékelni tudná a hozzá közeledő ember viselkedését, nyitottságát vagy félelmét, és annak megfelelően indulna felé, vagy távolabb húzódna tőle. Egy ember vagy egy állat folyamatosan monitorozza a környezetét, körülnéz, figyel, ez a normális élőre jellemző viselkedés. Egy macska vagy kutya, ha alszik, még akkor is működnek a szenzorai, és reagál a gazda tevékenységére. Ez ma még nincs benne a szociális robotok programozásában, nem veszik, elemzik és hasznosítják a környezetükből érkező jeleket a célirányos tevékenységük közben. Mit tudunk tenni mi, etológusok? Folyamatosan adjuk ezeket a fontos szempontokat a mérnököknek. 

– Mit kap vissza az etológia a robotikától ebben az együttműködésben? 
– A biológia alapvetően leíró tudomány, vagyis a természet jelenségeinek megfigyeléséből következtetünk arra, mi hogyan működik. A második fázis, amikor a megfigyelések alapján mi próbálunk valamit előállítani, egy modellt összerakni, mert akkor értjük meg igazán annak a működését. Például egy műláb egyre inkább úgy működik, mint egy igazi láb, tehát a létrehozásával még mélyebben értjük meg a láb biomechanikai folyamatait. Egy olyan robot összerakása, amely élőlényekhez hasonló viselkedést mutat, egy etológusnak is óriási tanulság lehet. A robotika azt tanítja meg az etológus számára, hogyan kell a viselkedésről mint rendszerről gondolkodni. 
Van már ennek az etológia–robotika-együttműködésnek egy másik ága is, amely a halak megfigyelését forradalmasította.

Az élő halakhoz nagyon hasonló külsejű és viselkedésű robothalakat helyeznek halrajokba, amelyekkel például befolyásolni lehet, hogy a halraj merre ússzon,

és így pontosan megfigyelhető, hogy milyen ingerek befolyásolják egy halraj döntését adott helyzetekben, így jobban meg lehet érteni a csoport dinamikáját. 

– Hogyan képzeli el a jövőt, a robotika fejlődését az etológia segítségével? Milyen hasznunk lehet nekünk vagy az unokáinknak ebből? 
– Ideális esetben egyre több olyan jól használható robottal fogunk rendelkezni, amelyek valódi segítők lesznek: az emberi környezetbe simuló, az emberi igényeket minél jobban kiszolgáló szociális robotok. Ezek a legváltozatosabb formájúak lehetnének, mint a tárgyaink a lakásban: kicsi robot a polc portalanítására, nagyobb takarító robot, egy másik, amelyik elmegy bevásárolni… Úgy léteznének a környezetünkben, mint régen a házi- és haszonállatok: a tyúk tojta a tojást, a ló húzta a szekeret, a kutya felügyelte a biztonságot… 

– A jövőben a háziállatokat, társállatokat is helyettesíthetik a hozzájuk megtévesztésig hasonló házi robotok? 
– A házőrző robotnak nem kell kutyaformájúnak lennie, lehet akár lánctalpas is, ha az megfelelő a feladata ellátásához. Az emberek már gyermekkoruktól sokféle kitalált külsejű „lényt” elfogadnak, megszoknak. A felmérések azt mutatják, hogy az élőlényeket túl élethűen mintázó gépek inkább félelmet, mintsem bizalmat keltenek. Ráadásul sose tudunk tökéletes állatot összerakni, az mindig csak egy gyengébb másolata lehet a természetesnek. Persze az üzleti élet szereplői nem így gondolkodnak majd, ha keresletet látnak a természetest külsőleg tökéletesen mintázó robotokra...

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nem tetszett a tüskére vágott haja, a zömök, izmos teste, még a tömpe ujjaira is emlékszem. Nem hallottuk egy szavát se. Így mentünk szó nélkül, igyekeztem elszakadni tőle, a lányokkal tartottam, utol akartuk érni a fiúkat. De már a hátukat se láttuk, amikor az egyik lány összecsuklott.
– A fenébe! – sziszegte, és a bokáját tapogatta.
A konok, szótlan srác vitte vissza a faluba. A hátán. Mire leértek, cipónyira dagadt a lány lába. Elismerést éreztem, büszke is voltam rá, de moziba egyszer és utoljára mentem vele. Izzadt a keze.

Akkor még nem tudtam, hogy ez az izgalom jele, a visszautasítástól való félelem, a másik iránti elhallgatott vágy jele lehet.

Én a nyúlánk, magas, lehengerlő modorú fiúkat kerestem, a linkeket, akik le tudták imádkozni a csillagot az égről, de a hátukra nem vettek kiment bokájú lányokat, s nem csak azért, mert nem bírták volna el. Bár ki tudja...

Nagy ugrással, apám jut eszembe. Az első férfi az életemben. Magas, barna, szép ember. Erős, fekete, hátrafésült haj, dús szemöldök, tömött bajusz, könnyen barnuló bőr, karja, lába fekete szőrrel borított. Szép körmök, meleg, erős kéz, izmos test. Ilyen volt fiatalon, amikor kislány voltam. Álltam mögötte a fehér padon, amikor szombatonként hazaért, fésültem a haját, beszívtam a Kossuth cigaretta és a vonatfülke zakójában maradt illatát, néztem, ahogy anyám a meleg vízzel teli lavórt odateszi elé, ő fölgyűri a nadrágja szárát és beleteszi fáradt lábát a vízbe.
Nemrég az öcsém megtalált egy lila indigós másolótömböt. Első oldalán apám keze írása. „Szeretném, ha ez a füzet a naplód lenne. Beleírnád a gondolataidat, mindent, ami foglalkoztat, és hét végén, ha hazajössz, kitéped nekem az első lapokat. Neked ott marad a másolat. Hogy tudjam, hogy élsz, mit gondolsz…”

Tizenhat éves voltam akkor. Édes, drága apám…

Érzékeny, fantáziadús férfi, gondos apa, később megkeseredett ember voltál. De hogyan gondolhattad, hogy másolatban fogok naplót írni? Tizenhat évesen… 

Az egyik legkedvesebb mesém – hallottam már hindu, bukovinai székely, cigány, orosz, csángó változatát – A nő teremtése. Az Úr megsajnálván a magányosan, ide-oda ténfergő Ádámot, társat alkot neki. De mivel már mindent „elteremtgetett”, alig talált valamit a készletből. Így aztán azzal dolgozott, ami a keze ügyébe adódott.
„Fogta a Hold kerekségét, a kígyó testének hullámzását, a lián erős szárának karoló erejét, a fű halk remegését, az ágakon libegő levelek röpke báját, a rózsa frissességét…”
„Fogta az Isten a barack zamatát, az őz riadt futását, hozzákeverte a levegő megfoghatatlanságát, felhőszakadás után a szivárvány eget átívelő lágy hídját. Fogta a nyúl félénkségét, a páva hiúságát, a veréb pehelytollát, a gyémánt keménységét, a szajkó locsogását, a galamb turbékolását…”
„Fogta a méz édességét, az epe keserét, a tigris kegyetlenségét, a hó hidegségét, a tűz hevét, az alkony pírját. Összekeverte mindezt és megalkotta a nőt. Művét fenségesnek és csábítónak látta. Büszke volt rá, méltónak találta az egész világ csodálatára. Nagy lélegzetet vett és frissen teremtett művét odaajándékozta a férfinak.”
 „A férfi megköszönte az ajándékot, majd nyolc nap múlva összezavarodva, heves jajszóval az ajkán visszavitte Istennek. Az Isten visszavette, de tudta, a férfi vissza fog jönni érte és újra magával viszi. Így is történt. Háromszor hozta vissza a férfi a nőt és háromszor könyörögte vissza. Végül az Isten haragra gerjedt, és ráparancsolt két teremtményére: Tűrjetek egymásnak! A nő mosolygott, a férfi fejet hajtott, s miközben otthonába vitte asszonyát, heves panaszát senki nem hallotta:

 – Micsoda csapás! Vele se bírok élni, de nélküle még úgy se…!”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Phineas Taylor Barnum tudta, hogyan kell pénzt csinálni. Már évtizedekkel az előtt, hogy 1871-ben létrehozta világhírű cirkuszát, teljesen gátlástalanul használta ki a közönsége kíváncsiságát és hiszékenységét.

Szórakoztatóipari karrierje eső merész vállalkozása az volt, hogy 1835-ben fillérekért megvásárolt egy idős, fekete rabszolganőt, majd elhíresztelte róla, hogy ő volt annak idején George Washington nevelőnője.

Ha bárki utánaszámolt, rájöhetett, hogy amennyiben mindez igaz, a hölgynek legalább százhatvan évesnek kell lennie, de Barnum már akkor tudta, hogy a valóság soha nem kelhet versenyre egy jól kitalált sztorival.

Hirdetéseket adott föl, majd népes közönség előtt tartott előadásokat, amelyeken a „nevelőnő” jellegzetes afroamerikai akcentussal történeteket mesélt az első amerikai elnök gyermekkoráról. Barnum szépen megszedte magát, de egy év sikeres turnézás után a sok pénzt termelő rabszolganő meghalt. Barnum menteni akarta, ami menthető volt, ezért 1500 darab 50 centes jegyet adott el a halott nyilvános boncolására. Kiderült ugyan, hogy a nő körülbelül 80 éves lehetett, ez nem csökkentette sem a nézők érdeklődését, sem a vállalkozó bevételét.

„Kerestetik a legcsúnyább nő”

A Barnum és Bailey cirkusz a század végére komoly bevételgyárrá nőtte ki magát, nem kis mértékben az általuk mutogatott „szörnyszülöttek” révén. Jó pénzért 40 évig mutogatták például az alig egy méter magas Hüvelyk Matyi tábornokot, az ő alkalmazottjuk volt Csang és Eng, a rabszolgatartó sziámi ikerpár, nekik dolgozott a világ valaha élt „legjövedelmezőbb szakállas nője” és Randian Herceg, a Hernyóember, aki végtagok nélkül jött a világra. A folyamatos bevételek érdekében a cirkusznak állandó „szörnyszülött-ellátásra” volt szüksége, ezért jól fizetett ügynökeik járták a világot a legjobb alanyok szerződtetése érdekében.

1920-ban az egyik ilyen ügynök, Claude Bartram hosszas, fárasztó és teljesen eredménytelen európai körút után elkeseredetten érkezett meg Angliába. Utolsó lehetőségként feladott egy hirdetést.

„Kerestetik a legcsúnyább nő. Semmi undorító, csonka vagy deformált. Jó fizetség garantálva, a sikeres jelentkezőt hosszú távon alkalmazzuk. Friss fényképet küldjenek.”

Kétszázötven jelentkező közül végül egyetlenegy nyerte el a tetszését. Mint később elmondta, ez a nő „nem volt visszataszító. Olyan arca volt, amit óriásoknál láthatunk: erőteljes, férfias állkapocs, vaskos arccsontok, orr és homlok, de nem ragyahelyes, viszont egészséges és erős.”

A jelentkezőt Mary Ann Bevannek hívták, és 46 éves korára kilátástalan helyzetbe került. Utolsó, elkeseredett próbálkozásként küldte el a fényképét a hirdetésre. Mary egy nyolcgyermekes munkásházaspár egyetlen lányaként még ígéretes jövő elé nézhetett. Mivel sok szájat kellett etetni, a szülők a nagyobb gyerekeket elküldték dolgozni. Ő ápolónőnek tanult, majd el is helyezkedett. Kifejezetten csinos, szép arcú fiatal nő lett belőle, aki 29 évesen férjhez is ment.

A házaspár két keresetből elfogadható megélhetést teremtett, és a következő években Mary négy gyereket hozott a világra. Minden haladhatott volna a maga útján, ha nem kezdi el egy furcsa betegség tüneteit felfedezni magán. Az évek során egyre nagyobbra nőtt a lába, a keze, megvastagodtak az ujjai, formátlanná duzzadt az orra, a füle. Arca egyre jobban kiszélesedett, és férfiassá vált. Megduzzadt a nyelve, a gégéje vaskosabb lett, a hangja férfiassá mélyült. Minden ízülete fájt, a gerince meggörbült.

A betegséget akkoriban is ismerték, neve akromegália, és enyhe formában nagyon sok emberben jelentkezik.

Az agyalapi mirigyben termelődő növekedési hormon zavara okozza, és súlyosabb esetei a Mary Bevanéhoz hasonló, ijesztően látványos tünetegyüttessel jár. Az akromegália ma már jó eséllyel gyógyítható, de száz évvel ezelőtt nem volt remény a felépülésre.

Nem könnyű az élete egy akromegáliában szenvedőnek

Mindezek a kellemetlen tünetek ráadásul azzal jártak, hogy az emberek egyre inkább elfordultak Marytől. Ahogy egyre csúnyább lett, egyre több megjegyzés és gúnyolódás érte az utcán, majd elérkezett az a nap, amikor a munkahelyén sajnálattal közölték vele, hogy elbocsátják. Ilyen külsővel nem voltak hajlandók tovább ápolónőként alkalmazni, mert állítólag megrémítette a betegeket.

A bajt aztán tragédia tetézte: 1914-ben a férje, Thomas Bevan hirtelen meghalt. Mary egyedül maradt négy gyerekkel, bevétel nélkül, hanyatló egészséggel és egyre visszataszítóbb külsővel. Ha egyáltalán talált munkát, az is csak alkalmi cselédkedés volt, és egy idő után mindig elküldték. Ebben a kilátástalan helyzetben látta meg a Barnum cirkusz hirdetését. Számot vetett a lehetőségeivel, és meghozta élete legfontosabb döntését.

Hajlandó volt feláldozni az önbecsülése utolsó maradékait is, és cirkuszi látványosságot csinálni a saját szégyenéből, mert minden áron tisztességes neveltetést akart biztosítani a gyerekeinek.

Rajongtak a világ legcsúnyább nőjéért

Claude Bartram őt választotta. Alkalmazásba vette, és turnéra indult vele Angliában. A siker felülmúlta a várakozásait. A csúnyaságon kívül is lehetett valami ebben a nőben, mert a nézőközönség imádta, és hamar szenzáció lett belőle. Mary hamar elkezdhette élvezni ennek a kétes dicsőségnek az eredményeit, mert a cirkusz szörnyszülöttjeként havonta 10 fontot keresett. Ráadásul ezt az összeget további prémiumokkal egészíthette ki, mivel Bartram átengedte neki a saját magáról készült, nagy számban árusított képes levelezőlapok teljes bevételét.

A sikeren felbuzdulva a menedzser felajánlotta neki, hogy utazzon velük Amerikába, a Barnum és Bailey cirkusz fő műsorába. Mary nem akarta magára hagyni a négy gyereket, de végül a biztos és tisztességes bevétel megtette a hatását. Bartrammal együtt áthajózott New Yorkba, a két fiút és két lányt pedig egy jó nevű angol bentlakásos iskolába íratta. „A világ legcsúnyább nője”, ahogy plakátokon és újságokban hirdették, Amerikában is zajos sikert aratott.

A nézők minden előadáson ámuldoztak rajta, kinevették, csúfolták, megtapsolták, Mary pedig beletörődő nyugalommal állta a szörnyülködő tekinteteket és a bántó bekiabálásokat.

Az elkövetkező években rengeteg pénzt keresett, mai értéken mérve körülbelül 150 millió forintot.

1925-ben szerveztek neki egy párizsi turnét, ahol megint megmutatta magát az európai úri közönségnek, de aztán hamar visszavitték Amerikába, mert a valódi, folyamatos bevételt ott termelte a cirkusznak és saját magának is. Kezelőorvosa, Harvey Cushing nem örült ennek a kétes hírnévnek. Felháborodásában nyílt levelet írt a Time magazinnak, amely nem sokkal korábban lelkes hangnemben írt a világ legcsúnyább nőjéről. Mint kifejtette: „Ez az egykor életteli és csinos fiatal nő egy akromegália nevű betegség áldozata lett. Orvosként nem örülök neki, hogy a Time ennyire közönséges tud lenni a betegség tragédiájával kapcsolatban.”

Feláldozta magát a gyerekei jövőjéért

Mary Bevannak nagyon hiányoztak a gyerekei, és állandóan szenvedett, amiért magukra hagyta őket. Folyamatosan levelezett velük, és megpróbált vigaszt találni abban a tudatban, hogy az élet kegyetlen tréfája ellenére is biztosította a jövőjüket.

Ennek persze nagy ára volt: a saját boldogságát kénytelen volt feláldozni, miközben női és emberi mivoltában is szinte megsemmisült.

A betegsége is egyre súlyosbodott, kezelés híján nem számíthatott hosszú életre. Bevételei nagy részét hazaküldte a gyerekeinek, a maradékot pedig megpróbálta befektetni. Ezek a próbálkozások azonban teljesen sikertelenek voltak. Élete utolsó évtizedében szinte minden vagyonát elvesztette, és egyre súlyosabb alkoholizmusba süllyedt. 1933-ban, 59 évesen halt meg. Utolsó kívánsága szerint a holttestét hazavitték Angliába, és ott temették el.

A Barnum és Bailey cirkusz több tulajdonosváltás után továbbra is sikeresen működött. A szokatlan kinézetű emberek mutogatását egy idő után abbahagyták, helyettük maradtak az állatokkal végrehajtott mutatványok. 2017-ben azonban kiderült, hogy velük rosszabbul bántak, mint korábban a „szörnyszülötteikkel”. A 2010-es években hosszas pereskedésbe bonyolódtak különböző állatvédő szervezetekkel, miután olyan filmfelvételek kerültek elő, amelyeken kegyetlenül ütötték a tigriseket és az elefántokat. 2017-ben végül – a kieső bevételekre hivatkozva – lehúzták a rolót.

A koronavírus-világjárvány miatt kétéves kihagyás után újra megrendezik a Keresztény Vállalkozói Konferenciát, ahol az előző évekhez hasonlóan tudós, vállalkozó és egyházi személy is színpadra lép.

Az idei eseményen prof. dr. Sótonyi Péter Corvin-lánccal kitüntetett patológus szakorvos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja hitet tesz amellett, hogy a földi létünk nem minden. Jelasity Radován, az Erste elnök-vezérigazgatója mellett előadást tart még a népszerű mentálhigiéniás szakember és katolikus pap, Pál Feri is. Az ukrán–orosz konfliktus hatásairól és a jelenkor keresztényüldözéséről beszél majd Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő.

Mások mellett még Semsei Rudolf, a VakVarjú éttermek és rendezvényhelyszínek, cateringes vállalkozás vezetője és a marketingszoftveréről ismert Csepregi Balázs hitvalló keresztény vállalkozó is előadást tart majd.

A Süveges Gergő műsorvezető és házigazda moderálta kerekasztal-beszélgetésben Baritz Laura nővér, korábban a Pepsi munkatársa, ma Domonkos-rendi apáca mellett Boross Dávid, az Oázis Kertészet ügyvezetője is szót kap majd.

– Idén közönségkérésre külön kapcsolatépítési szekció is lesz – mondta Sipos Zoltán, a konferencia főszervezője. – A networkinget segítjük majd, így minden résztvevő legalább ötven másik keresztény vállalkozót ismerhet majd meg.

A jegyek korlátozott számban még kaphatók a keresztenyvallalkozo.hu weboldalon.

Támogatott tartalom.

Nem először jársz Kárpátalján.

Első alkalommal 1999-ben mentem ki az édesapámmal, ő 1995 óta kezdte el felépíteni az ottani Máltai Szeretetszolgálatot. Mi akkoriban hatgyerekes családként Ausztriába jártunk síelni. Édesapám, miközben látta Kárpátalján a nélkülözést, úgy érezte, nem illik, hogy mi Ausztriába járjunk, így elmentünk inkább Kárpátaljára sípályát keresni. Először sokkoló élmény volt: kéregettek a gyerekek, ellepték az autónkat, nagyon szegény területre érkeztünk, de onnantól évente legalább egyszer kimentem. Baráti kapcsolatok alakultak ki, többek közt Makuk Jánossal, aki az ottani szeretetszolgálat vezetője. Én 2013-ban felnőttként tértem meg újra, és itthon találkoztam Jónás testvérrel, aki ferencesként korábban Kárpátalján szolgált. Később, 2014-ben, a Krím elfoglalása idején több kárpátaljai magyar fiú Magyarországra költözött, velük is jóban lettem.

Február 24-én az oroszok megtámadták Ukrajnát. Mi motivált, hogy Beregszászra utazz önkénteskedni?

Egy héttel előtte én még Kárpátalján síeltem, néztük a híreket, láttuk, hogy jönnek a tankok. Nem hittük el, ami történik, azt gondoltuk, nem lesz semmi. Amikor február 24-én kitört a háború, azt éreztem, hogy valami, ami eddig volt, már nem lesz.

Nevetségesnek hangzik – mert mások az otthonukat veszítették el –, de kint felejtettem a gitáromat a házunkban, és eszembe jutott, hogy lehet, hogy én azt soha többé nem látom.

A Schönstatt Mozgalom tagja vagyok, 2020-ban, amikor kitört a Covid-járvány, elmentem egy 40 napos zarándoklatra egyedül, és utána szeretetszövetséget kötöttem a Szűzanyával: bármire hív, én arra igent mondok. Napok óta feszített, folyamatosan olvastam a híreket, s úgy éreztem, nekem is ki kell mennem segíteni. Nem tudtam mire megyek ki, eredetileg egy hétre vállalkoztam.

Mivel foglalkoztok pontosan?

Itt van a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat központja. Jelenleg határszolgálatot látunk el, ételt osztunk, és informáljuk a menekülteket. Segítjük a határátlépésüket, 0-24-es szolgálatot vállalunk párban ukránul és magyarul beszélő önkéntesekkel. Előkészítjük a terepet, hogy a túloldalon a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai méltóképpen fogadhassák őket. Biztosítjuk őket arról, hogy hamarosan biztonságban lesznek, gondoskodni fognak róluk. Egy érkeztetőlapot töltünk ki velük, ami segítheti a magyar oldalon a munkatársakat. Erre felkerül a menekült keresztneve, hogy a túloldalon a nevén tudják őt szólítani, mert ott már kevés az ukrán tolmács. és feltorlódnak az emberek. Sok családot látunk búcsúzni, édesapák vonulnak a háborúba.

Én több terület összehangolásán dolgozom, illetve önkénteskoordinátor vagyok.  Az elszámoltathatóság felelősségével gyűjtjük az adományokat: ami hozzánk beérkezik, az azokhoz jut el, akiknek valóban szánták. Ingyen konyhát is működtetünk, szállítjuk az ételt a rászorulóknak.

Előbb-utóbb itt az emberek éhezni fognak, Ukrajna belső területeiről már nem jön ide áru. Sokan pedig már a háború előtt is szükséget szenvedtek...

A menekültszállások kialakítása folyamatban van, de ez inkább egy tranzitváros, áthaladnak rajta a menekültek. A határ magyar oldalán, Beregsurányban fantasztikus munkát végeznek együtt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai, a hatóságok és a civil lakosság, méltó körülmények között fogadják a menekülteket. Szinte csak önkéntes felajánlásokkal szállítják Budapestre, illetve más városokba az érkezőket. Úgy gondolom, nagyon nagy dolog, ha valaki lemegy a határra, és felhoz egy családot. Ha valakinek van érvényes útlevele, akkor át lehet jönni Kárpátaljára is adományt hozni. Eközben kap az illető egy személyes élményt arról, hogy itt mi történik. Egészen más, mint a tévében látni, vagy az újságban olvasni.

Hogy látod, a kárpátaljai magyarok inkább maradnának, vagy elmenekülnek? Tartanak attól, hogy elér oda is a háború?

Ukrajna lakossága körülbelül 43 milliós, a hivatalos adatok szerint ebből 1,2 millió ember él Kárpátalján, ezen belül mindössze 10 százalék a magyarság. Beregszászon erős a cigány jelenlét is, és azt, hogy a cigánytelepen mennyien élnek, nehéz megbecsülni.

Kép

Luzhanka határátkelőnél beregszászi máltai önkéntesek - Fotó: Schumicky Vencel

Úgy érzem, a kárpátaljai magyarságnak másképpen összetett a helyzete, mint a kríziszónából érkező menekülteknek. Ugyanakkor Ukrajnát megtámadták, ebben mindenkinek, aki ebben az országban él, van egy kollektív krízisélménye. Mindenkit behívhatnak a háborúba, az itt élő magyarokat is. De jelenleg a háromgyerekes férfiakat nem viszik el katonának. A C kategóriás jogosítvánnyal rendelkező férfiakra is vannak engedmények, hogy az ellátmányok logisztikája biztosított legyen, azonban jelenleg mi is sofőrhiánnyal küzdünk.

A menekültektől úgy tudjuk, hogy a Kárpátaljára való lejutást az is nehezíti, hogy az országban több ponton is lassítják az átengedést.

Az itt élő magyarok közül sokan eldöntötték, hogy bármi lesz is, maradnak. Másoknak otthon becsomagolva áll egy bőrönd, hogy ha szükségét érzik, elmehessenek.

Nekünk hosszú távú célunk az emberek maradásának és visszatérésének lehetőségét megteremteni. Hogy elér-e ide a háború, nem tudom, de ennek a lehetőségét fenntartjuk. Menekítési tervet készítünk, az önkénteseinket felkészítjük és felhívjuk a figyelmüket, hogy olyan országba érkeznek, ahol háború dúl, így bármi lehetséges.

Milyenek most a mindennapok Beregszászon? Működik az iskola, van kenyér a boltban?

Vannak hiánytermékek a még nyitva tartó boltokban, de nem tudjuk pontosan megítélni, hogy áruvisszatartás vagy már tényleg hiány van. A vállalkozók félnek, hogy csődbe mennek, ez a legtöbbükkel már meg is történt. Hamarosan a benzinhiány lesz a probléma, most 20 litert lehet naponta autónként tankolni. Úgy tudom, az iskola nemrég online újraindult Kárpátalján.

Milyen személyes találkozásaid voltak menekültekkel?

Van, aki tényleg mezítláb érkezik, és van, hogy luxusautók állnak a határon. Felvetődik a kérdés, hogy most akkor kinek adjak vizet, csokit? De attól, hogy valakinek több van anyagilag, az ő otthonát ugyanúgy megtámadták. Ez az élmény összefogja őket. A mi feladatunk nem az igazságszolgáltatás, hanem hogy humanitárius segítséget nyújtsunk.

Amikor első nap megérkeztem, határszolgálaton voltam. Hajnali hatkor mentünk autóról autóra vizet, csokit kínálni. Vannak, akik intenek, hogy nem kell, vannak, akik lehúzzák az ablakot, és akkor megkérdezzük, hogy mire van szükségük. Az egyik autóban egy velem egykorú szőke lány lehúzta az ablakot, megkérdeztem tőle, kér-e vizet, elfogadta. Nyújtottam a kekszet, és kérdeztem, van-e mit ennie. Ránézett a kekszre, és elsírta magát. Most már van mit ennem, mondta, és egyre jobban sírt. Harkovból jött a barátnőjével és a csincsillájával, de a szülei ott maradtak. Nem tudta, hova megy, hogyan tovább.

Megkérdeztem, hogy megölelhetem-e, és bólintott. Olyasmi autóval volt, mint amilyennel én járok. Azt éreztem, hogy akár ő is lehetett volna az ukrán Maris.

Lehet, hogy ő még valaha találkozik a szüleivel, de abban a pillanatban ezt nem tudhatta. Nagyon megérintett ez az élmény. Szerintem ezt a munkát csak az Istennel lehet végezni, bízni abban, hogy minden, amit teszek vagy mondok, az felülről vezérelt. Különben könnyen kiéghet az ember ebben a szolgálatban.

Kép

Schumicky Mária BJMSZ önkéntes - Fotó: Schumicky Flóra

Meg kell különböztetnünk azt, aki bombázott területről érkezett, és azt, aki nem. Lehet, hogy valaki nem látott sérült embert, de a zajhatás, hogy minden váratlanul történt, mélyen traumatizálhatja az ember pszichéjét. Egy komoly mentálhigiénés hálózat létrehozására is szükség lenne az otthon maradottaknak, a menekülteknek és az őket befogadóknak is.

Meddig maradsz, mi a terved?

Eredetileg egy hétre készültem, de már amikor elindultam, akkor tudtam, hogy ez nem így lesz. Addig maradok, amíg szükség van rám. Egyszer ennek a háborúnak vége kell, hogy legyen. Szeretnénk létrehozni itt egy igazságos segélykártya programot, amelynek a kiadásáért az önkormányzatok fognak felelni. Ez bármelyik segélyszervezetnél beváltható lesz, például élelmiszerre, higiéniai termékekre, meleg ételre. Valahogy úgy működne, mint a SZÉP-kártya. A cél az, hogy mindenkinek kiegyenlítetten jusson.

Életrevaló nép lakik Kárpátalján, sok mindent megéltek, van tapasztalatuk abban, hogy a nulláról hogyan kell talpra állni. Az itteni szolgálat egy lehetőség arra, hogy tanúságot tegyünk arról, hogy Isten létezik, és az ember alapvetően jó. Valószínűleg e mellett a szeretetszolgálat mellett én egy életre elköteleződtem.

Hogyan segíthetek? – adomány és önkéntes munka
A Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál különböző gyűjtőpontokon lehet leadni a tárgyi és élelmiszer-felajánlásokat. Pénzadományokat szintén a szeretetszolgálaton keresztül lehet küldeni, illetve a 1350-es szám hívásával. Ha valaki egyéb módon szeretne adományozni, a [email protected] címen közvetlenül is kapcsolatba tud lépni a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálattal. Az adományokat át is lehet vinni a határon, ehhez a vámpapírokat intézik.
Honlapok, ahol tájékozódni lehet:
www.malta.uz.ua
www.maltai.hu

Kárpátaljára nagyon várják azokat az önkénteseket, akik hosszabb elköteleződést (legalább 5-7 nap) tudnak vállalni. Jelentkezni a www.malta.uz.ua weboldalon keresztül lehetséges.

A gyerekek azóta felnőttek; Panni továbbra is otthoni gondozásra szorul, Laci a saját útját járja, Tamás pedig szociális munkásként folytatni szeretné azt a hagyományt, amelyet édesapja épp 25 évvel ezelőtt teremtett meg Egerben.

Panni diagnózisából hiánypótló csoda született

Panni Annáék első gyermeke volt. Megtanult járni, mint mások, de a beszéde nem akart beindulni. A babák és játékok helyett a pelenkás csomagot pöcögtette órákig, vagy a porszívóval bíbelődött. Anna jelezte a gyerekorvosnak és a védőnőnek, hogy a kislánya másképp viselkedik, mint kortársai. Mivel nem jutott előrébb, saját megérzése alapján felkereste az Autizmus Kutatócsoportot, ahol háromévesen megkapták a diagnózist. Rögtön ráálltak a korai fejlesztésre. „A férjem asztalosként mozgásfejlesztő eszközöket készített, és Németországba is elvitte Pannit Delacato-terápiára, hogy személyre szabott feladatokat kapjon.

Bármit próbáltunk, mindig az jött le a végén, hogy a biztonság, a szeretet és a család a legfontosabb.

De a szokványos pedagógiai módszerek nem használtak” – beszél Anna a kezdetekről.

Amikor Panni iskolakötelessé vált, egyértelmű lett, hogy helyben egy intézmény sem fogja befogadni. Szülei ezért elhatározták, hogy létrehoznak egy autista alapítványt lányuk és sorstársai számára. Az Egri Autisták Speciális Iskolája egy kis lakásban indult el, később került a ma is használatos épületbe, az egri Bem térre. Itt nyolc fő kapott napközis ellátást, speciális fejlesztésekkel. „Pestről hívtunk terápiás segítőket. Pályázatok segítségével kipróbáltuk a zeneterápiát, lovaglást, úszást, alapozó terápiát és más mozgásfejlesztéseket. Ezek családias megmozdulások voltak, amelyekhez az első hónapokban a szülők anyagilag is hozzájárultak” – tudtam meg az alapító feleségétől.

Az iskola nyolc év után napköziotthonná alakult, ahol az igényekhez szabottan már nem a fejlesztés, hanem a közösség és a tevékenység vált hangsúlyossá. A Szent Anna Napközi Otthon, amely Panni névadó szentjéről kapta a nevét, már nem csak autistákat fogad be. Később László létrehozott egy Támogató Szolgálatot is, akik a szállításban, a bevásárlásban és az otthoni gondozásban segítették a rászorultakat. A megváltozott munkaképességűeknek pedig munkahelyet teremtett a Flaskayak egykori szülői házában.

Szinte mindent felépített tragikus haláláig. Egyetlen beteljesületlen vágya maradt, egy bentlakásos otthon, amely befogadhatná azokat a fogyatékossággal élőket, akiket betegség vagy halál miatt már nem tudnak gondozni a szüleik.

A család, ahol mindenki megtalálta a helyét

Anna és László tudatosan tervezték meg, hogy sérült és egészséges gyermekeik is figyelmet kapjanak. „Én sokszor Pannival voltam, a férjem pedig elvitte a két fiút biciklizni, túrázni” – meséli Anna. „De zömében együtt mozgott a család; körbejártuk Európát, Párizsban sátraztunk, és az örök várost sem hagytuk ki, ahová Panni vágyott.”

Tamás is pozitívan állt a helyzethez. „Panni mindig kitüntetett szerepet töltött be a család életében. Mégsem tekintettünk rá soha úgy Lacival, mint kivételezett személyre, sokkal inkább egy olyan testvérre, akinek a legnagyobb szüksége van az odafigyelésre. Mindezek ellenére úgy érzem, szüleink lehetővé tették számunkra, hogy teljes életet éljünk gyerekként is: szerető családban nőttünk fel, sokat kirándultunk együtt, és a speciális helyzetünk ellenére sem jelentett soha gondot, hogy a barátainkat meghívhassuk magunkhoz.”  

„Volt, amikor Laci reggel elvitte a fiúkat iskolába, és utána felhívott telefonon, csak hogy elmondja, milyen jó apukának lenni” – teszi hozzá Anna.

Kép

Flaskay László Pannival és Tamással

Pannival nem könnyű kommunikálni. 13 éves korában, egy fejlesztő pedagógus segítségével, megtanult jelezni a betűkkel. Először rámutatott, később a billentyűzetet is használta. „Mi érdekel? A kódexek. Mi újság? Vizet találtak a Marson” – efféle levelezések zajlottak akkoriban. Panni leginkább a tévéből, a Híradóból tájékozódott.

Kamaszkori évei nagyon nyitottak voltak, de édesapja halála 2010-ben megtörte a folyamatot. Azóta hiába van készenlétben a billentyűzet, ritkán használja.

A tragikus fordulat, amit Panni előre megérzett

„Három hónappal a tragédia előtt Panni nagyon nyugtalan lett. Azt gépelte a férjemnek, hogy nem akar tőle elszakadni. Akkor Laci elhatározta, hogy még több időt fog vele tölteni. Amikor 48 évesen hirtelen meghalt, Panni látszólag felkészülten fogadta. Később jöttek a poszttraumatikus tünetek.”

Bár fájó a visszaemlékezés, Anna kérésemre mégis felidézi a 12 éve, március 10-én történteket.

„Az egyik ellátott kislánynak hirtelen kiütése lett. Az anyukának Laci megígérte, hogy másnap elutazik velük Pestre. Fontosnak érezte, mert egy halálosan beteg kislányról volt szó. Reggel kicsit nehezteltem rá, mert ezer más elfoglaltsága lett volna, de nem haraggal váltunk el. Fél 10-kor kaptam a telefont a balesetről. Azt javasolták, hogy el se induljak, mert vérbe fagyva fekszik az úton. Azóta sem tudok túllépni azon, hogy miért nem az alapítványi kocsival mentek, és miért nem ő vezetett.

A baleset után a 11 éves Tamás többször pánikrohamot kapott az iskolában. Rendszeresen figyelmeztetett, hogy kössem be magam a kocsiban, annyira féltett. A 14 éves Laciért mindennap mentem az iskolához, mert migrénes fejfájásai voltak. Előfordult, hogy egész nap nem evett semmit. Panninak pedig jött egy nehéz időszaka.

A fejét ütötte-verte, mert az apja is a fejét ütötte be, amikor meghalt. Hat hétig ápolták kórházban, kezét-lábát lekötözve.

Lefogyott, lábra sem bírt állni, a gyógyszerek epilepsziás rohamokat okoztak, ezért saját felelősségemre hazahoztam, és itthon ápoltuk. Talán el akart menni az apja után, de látta, hogy kitartóak vagyunk, otthon is szeretettel vesszük körül, és lassan helyreállt a lelki békéje.”

Anna teljes odaadására szüksége volt a három gyermeknek, ezért a közösen felépített alapítvány vezetését legidősebb sógorára bízta. „A poklok poklát is együtt jártuk meg” – meséli Tamás. „Kellett egy pár év mindannyiunknak, de összefogva, egymást segítve megoldottunk minden nehéz élethelyzetet.”

Tamást a közösen megélt helyzetek fordították a rászorulók felé

„A fiam szerint olyan vagyok, mint a terminátor. Csinálom kifulladásig, amíg muszáj. Mit tehettem volna? A Jóistentől ezt a feladatot kaptam, ezt kellett megoldanom. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok, a gyerekek pedig rám.”

Anna a mai napig ápolja sérült lányát, nem adta intézetbe. Van egy napirendjük, amelynek a délelőtti séta is része. A legnehezebb számára az, hogy nem mindig tudja, ha Panninak fáj valamije. Amikor a Covidot elkapták, Panni szeme begyulladt. Két hónapig nem tudta kinyitni, csak dörzsölgette. Édesanyja mindössze annyit kért 2021 karácsonyán, hogy gyógyuljon meg a szeme. És az ima meghallgatásra talált.

Ha ügyet kell intézni, a fiúk vigyáznak Pannira. Laci pénzügyi és számviteli szakon végzett Miskolcon, már a saját életét éli. Tomi szociális munka szakon szerzett kiváló diplomát a Miskolci Egyetemen, ezzel párhuzamosan Egerben belekezdett a turizmus–vendéglátás szakba. Demonstrátorként órákat tart az egyetemen, a diákok épp most választották meg a félév demonstrátorának, őt mégis az foglalkoztatja, hogyan kapcsolódjon be az alapítvány tevékenységébe. Nagybátyja ebben az évben készül nyugdíjba, ő pedig tele van ötletekkel és lelkesedéssel.

„Ami leginkább motivál ebben, az Panni jövője és szükség esetén a megfelelő elhelyezése. Úgy vélem, ez a jó testvér felelőssége. A szívem vágya, hogy úgy koordináljam az alapítványt, ahogy a fogyatékossággal élő embereknek erre szükségük van. Mindezt apukám emlékére és a testvéremért teszem.”

Aminek a medve sem tud ellenállni

A kora tavasz beköszöntével a hóvirág mellett egy másik jellegzetes „jövevény” és a vele járó jellegzetes fokhagymaillat is beborítja a hazai erdők talajszintjét. Nem véletlen, hogy ilyenkor kirándulásra és gyűjtögetésre áhítozó emberek százai lepik el hazánk bükköseit, gyertyánosait és tölgyeseit, a medvehagyma ugyanis jellemzően ezekben az erdőkben terem. Nevét a fás területek nagyvadjáról kapta, a barna medve ugyanis előszeretettel eszegeti a leveleit, túrja ki a hagymáját a föld alól.

A népnyelven sási hagymának is nevezett medvehagyma évelő növény. Március elején kezd előbújni jellegzetes, lándzsaformájú leveleivel, majd április-májusban fehér színű virágokat hoz. Gyűjtési szezonja március végére, április elejére esik, de a szedést érdemes minél előbbre időzíteni, mert ekkor még kisebb eséllyel téveszthető össze az áprilisban nyíló, hasonló levelekkel bíró, ám emberi fogyasztásra alkalmatlan gyöngyvirággal.

Gyógyhatás az erdőből

A természet nyújtotta kikapcsolódás és a kellemes ízvilág mellett a medvehagyma gyűjtése mellett szólnak a fogyasztásával járó pozitív egészségügyi hatások is. Többek között kedvezően hat az emésztőrendszerre, enyhíti a székrekedés és a hasmenés tüneteit, emellett más hagymafélékhez hasonlóan vértisztító és antibiotikus hatású. Vérnyomáscsökkentő és vérzsírcsökkentő hatása is ismert, C-vitamin-tartalmának köszönhetően erősíti az immunrendszert. Fogyasztása klinikailag igazoltan lassítja a koleszterin lerakódását az érfalakban, javítja a végtagok vérkeringését.

Kedvező hatásai még a népi gyógyításban kiemelt szerepet betöltő fokhagymáét is lekörözik, ezért is külön öröm, hogy a medvehagyma rendkívül sokoldalúan felhasználható. Készíthető belőle krémleves, saláta, pesto, pogácsa, spenótos főzelék, de akár szárított fűszerkeverék is, amely krumplis, rizses fogásokhoz adva kellemes aromát kölcsönöz az ételnek. Bár gyógyhatásait leginkább friss és nyers formában fejti ki, simítózáras csomagolásban fagyasztóban is tárolható, de tartósíthatjuk olajban is. Több hazai termelő medvehagyma-tinktúrát készít, amely révén a gyógynövény jótékony hatásait a szezonon túl is bátran élvezhetjük.

Ezekre figyelj medvehagyma szedéskor!

1. Bár sok országban védett növénynek minősül, nálunk a medvehagymát számos erdőben szabadon lehet szedni. Főszabály azonban, hogy egy alkalommal maximum 2 kg/fő mennyiség gyűjthető – ahogy erre a Nemzeti Élelmiszerbiztonsági Hivatal (NÉBIH) is figyelmeztet.

2. A medvehagymát kizárólag olyan állami tulajdonú erdőkben lehet szedni, amelyek NEM minősülnek természetvédelmi területnek. További információt az érintett területet kezelő erdőgazdaság, nemzeti park esetén az azt irányító igazgatóság nyújthat, de a NÉBIH interaktív erdőtérképe is a segítségünkre lehet az erdőterületek besorolásának megértésében.

3. A medvehagymát kizárólag a virágzása ELŐTT gyűjtsük! Ekkor is csak a növény leveleit szedjük le, a hagymákat hagyjuk a földben, így jövőre is újabb terméssel ajándékozhatja meg az erdőt.

4. A levelek hasonlósága miatt a medvehagyma könnyen összetéveszthető a gyöngyvirággal – ám utóbbi fogyasztása kifejezetten mérgező hatású, akár életveszélyes állapot kialakulásához is vezethet. A tévedést elkerülendő érdemes a medvehagymagyűjtést a szezon elejére időzíteni (mert akkor a gyöngyvirág levelei még nem hajtottak ki), illetve a leszedésre szánt növényt dörzsöléssel beazonosítani. A medvehagyma levelei ugyanis jellegzetesen fokhagymás illatúak, így könnyen felismerhetők.

5. A medvehagyma kereskedelmi célú gyűjtése minden esetben engedélyhez kötött. Ezt magánterületnek számító erdő esetén annak tulajdonosa, állami erdőknél a területet kezelő erdészet állítja ki.

6. Ha tehetjük, kerüljük az alkalmi árusokat, és ne vásároljunk jelöletlen, bizonytalan eredetű terméket!

7. A kereskedelmi forgalomba hozott medvehagymára jelölési kötelezettség vonatkozik, azaz a címkén fel kell tüntetni a gyűjtő vagy forgalmazó nevét és címét, továbbá a származási országot. Ezeket az adatokat mi is gyorsan ellenőrizhetjük, így elkerülhetjük az illegális termék vásárlását.

8. A saját szedésű és a kereskedelmi forgalomba hozott medvehagymát is alaposan mossuk meg a felhasználás előtt, a földbe érő szárakat pedig vágjuk le!

Ideális lelőhelyek Magyarországon

1. Mecsek

Hazánk leggazdagabb medvehagyma-lelőhelyei a Mecsek oltalmában bújnak meg. Orfű környékén például lépten-nyomon találhatunk kisebb-nagyobb mezőket, nem véletlen, hogy minden év áprilisában itt tartják a Medvehagyma Fesztivált. A legismertebb lelőhelyek az Éger-völgy, a Száraz-kút pihenő, a Szakadás és az Égett-szállás. A terület erdőbesorolásairól az alábbi térképen érdemes tájékozódni.

2. Gerecse

Sajnos a fővárosi lakosok nem mondhatják kifejezetten szerencsésnek magukat medvehagymaszezon idején: a legközelebbi lelőhely körülbelül egyórányi autózást igényel. Zsámbék felől érkezve, Bajnát elhagyva, bal kéz felől vezet egy földút Pusztamaróthoz, ahol az egykori tábori helyén még ma is üzemel egy erdei szállás és büfé.

3. Bakony

Veszprém megyében, az Észak-Bakony közepén helyezkedik el Bakonybél, amelynek környékén bátran teleszedhetjük a szatyrunkat medvehagymával. Itt idén is megrendezik a méltán népszerű Medvehagyma Napokat, amikor a látogatók különböző nehézségű és hosszúságú túrákon fedezhetik fel a környék fokhagymaillatú erdőit, míg a helyiség szállásadói medvehagymás receptismertetőkkel és finomságokkal készülnek.

4. Fejér megye

Az tradicionális erdei környezettől eltérő lelőhely Fejér megyében a dégi Festetics-kastély kertje. Itt azonban egy-két héttel később tetőzik a medvehagymaszezon csúcsa, mint a Mecsekben, ahol a kontinentális mellett a mediterrán éghajlat is érvényesül.

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Egészen más világba érkezünk, amint belépünk az egri Uránia mozi ajtaján. Igaz, itt még van fény. Nem is kevés, hiszen az üvegfalon át a tél végi nap olyan erősen igyekszik betörni a folyosóra, mintha uralni akarná a teremben lévő sötétséget. Pedig esélye sincs, hiszen a látássérültekből és látókból álló csapat mindent alaposan előkészített, hogy egy kósza fénynyaláb se férkőzhessen a szabadulószobába. Amíg kint várakozunk, ez az idézet cseng a fülemben: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”. Persze tudom, hogy mindez csak a hangulat kedvéért szól a hangfalból, hiszen az egri VGYSE tagjai híresek a humorukról. „Attól, hogy valaki látássérült, még nem kell elásnia magát. Nem kell felhagynia az örömmel. Ugyanúgy éljük az életünket, mint bárki más; ugyanúgy szeretünk és szomorkodunk, ugyanúgy bosszankodunk és örülünk, csak más technikákkal” – véli az egyesület elnöke, Tóthné dr. Kiss-Orosz Mária.

Hogy egy kicsit spoilerezzünk – remélem, nem baj –, amint bezárul mögöttünk az ajtó, zaj üti meg a fülünket: üvegcsörömpölés, légvédelmi sziréna. Kapunk is a nyakunkba némi ízelítőt, miközben egymás vállát fogva araszolgatunk az akadályok között.

Arra gondolok, milyen jó lenne most egy vak kísérő, aki biztonságosan kalauzolna a sötétben. De magunkra maradunk a mesterséges éjszakában.

Hamarosan kiderül, hogy egy laboratórium kellős közepébe csöppentünk – bár a teret az elején nehéz érzékelni. Elszabadult egy vírus, amely vakságot okoz. A feladat tehát a vírus legyőzése, amire a 6-8 fős csapatnak mindössze egy óra áll a rendelkezésére. A VGYSE elnöke, Maja később elárulja, hogy a vírus neve egy tudományosan hangzó latin szó, amelynek jelentése: kilátástalan. Azért mi reménykedünk a kijutásban, és kezdjük kitapogatni, feltérképezni mindazt, ami az utunkba esik. Természetesen a részletek titokban maradnak, hiszen a játéktér utazni fog az ország más pontjaira is, elsőként április 30-án Székesfehérvárra, az „Akadálytalanul” elnevezésű rendezvényre. Bizakodunk abban, hogy Egerben is lesz még alkalom, hiszen a két nap során csupán 16-18 csoport fért a keretekbe. Csak előbb jussunk ki a sötétből!

Út a sötétben – a félelemtől a megszokásig

Kis családi csapatunk, az unokatestvérekkel együtt, elég vegyes. Van benne felnőtt és gyerek, fiú és lány, hétéves és kerekesszékes. Picit izgulok, hogy a kerekesszék akadálytalanul tud-e gördülni, de nincs vele probléma. Néha egymásba botlunk, és ezen is jót nevetünk. Mindenki megtalálja a maga feladatát, és észre sem veszem, hogy a hétéves kisfiam mikor indul önálló útjára. Összedolgozunk, agyalunk, mozgunk megállás nélkül. Vitára pedig semmi szükség, anélkül is jól elboldogulunk. Az egészet egy játéknak fogjuk fel, ahol csak a jelen pillanat számít.

Az első percekben a biztos pontokat keresem, és igyekszem az első állomáson alapos munkát végezni, arra az esetre, ha többé nem találnék vissza. Később kiderül, hogy a sötétséget hamar meg lehet szokni. Fel sem tűnik, mikor lendülünk át, de egyszer csak érzékeljük a teret, mintha látnánk magunk előtt, a képzeletünkben.

Maja ugyanerről a tapasztalatról számol be, miután kijövünk: „A személyiségünkből és állapotunkból fakad, hogyan tájékozódunk.

Közülünk nagyon sokan vizualizálunk, megpróbáljuk elképzelni a körülöttünk lévő dolgokat. Minél később veszíti el valaki a látását, annál nehezebben alkalmazkodik ehhez az életmódhoz.

Úgy gondolom, természetes, hogy gyerekkorban könnyebben elfogadjuk. Aki egyik napról a másikra vakul meg, erősebben éli meg a veszteségérzést. Először ezt kell feldolgozni, utána lehet szokni a helyzetet, és arra gyúrni, hogy tájékozódjunk, technikákat tanuljunk. Régebben én is féltem a sötéttől, talán azért, mert nem akartam elveszíteni a látásomat. Ez egyfajta szembesülés volt, most már egyáltalán nem félek tőle. Ezzel kapcsolatban az egyik kedvencem – meséli derűsen –, amikor nem tudják a látók, hogyan viszonyuljanak a látássérültekhez, és próbálnak nagyon udvariasak lenni, nehogy megsértsenek. Egyik képviselőtársam ajánlotta fel Verpeléten, hogy hazavisz a megbeszélés után. Mondtam, hogy nem szükséges, szívesen gyalogolok a kutyámmal. Megjegyezte, hogy ne vicceljek, sötét van. Mire én elnevettem magam: szerinted nekem nem mindegy?”

Az emberi kreativitás határtalan

A játéktérben próbálunk ügyelni arra, hogy betartsuk az előzetesen kapott instrukciókat. Nem vihetünk magunkkal sem telefont, sem okosórát, viszont kapunk egy walkie-talkie-t. A szemüveg nem sokat ér, akár el is tehetném. Ami le van ragasztva, rögzítve, azt nem szabad feszegetni, cincálni, elvinni, viszont mindennek jelentősége van, ami mozdítható. Keresztlányomnak véletlenül sikerül kitapogatnia és hatástalanítania egy kulcsfontosságú eszközt. Sejtem, hogy ezzel el is vágjuk a szabadulásunk útját.

Nem lehet könnyű ilyenkor a készenlétben álló segítő helyzete. Óriási önuralom szükséges ahhoz, hogy időnként ne kacagjon fel a beszólásokon, máskor pedig ne vágódjon elénk stoptáblaként. „Sokat dolgoztunk már sötétben – beszél a tapasztalatairól Maja –, de most mégis váltottuk egymást a csoportok után, mert leszívta az energiánkat a folyamatos koncentrálás. Az egyik tárgyat például mindenki megpróbálta kinyitogatni annak ellenére, hogy be volt ragasztva a kulcslyuk. Érdekes volt az is, hogy a legtöbben megörültek annak, ha valamit találtak, és vitték magukkal a hónuk alatt. Gondoltuk, hogy ebből káosz lesz, mert egy idő után nem fog elférni a kezükben. Nem mindig érzékelték pontosan, hogy mit hová tettek, ezért néha belerúgtak a gondosan összegyűjtött kellékekbe.

Mi, vakok nem hurcolásszuk magunkkal a tárgyakat, mert elveszítjük a fonalat. Mindennek megvan a maga helye, és sokkal egyszerűbb oda visszatalálni, mint megjegyezni, mit hová tettünk.

A kíváncsiság mindenkit hajtott, és nekünk figyelnünk kellett, nehogy baj történjen. Ugyanakkor jól szórakoztunk a megoldási kísérleteken, és rengeteg ötletet gyűjtöttünk. Megtapasztaltuk, hogy mennyire zseniális az ember, milyen kreatív.”

Ha nincs kiút, akkor is létezik szabadulás – az előítéleteinktől, a korlátainktól

A játék magától értetődő célja a kód megtalálása, a szabadulás. De érezzük, hogy ebben a rendkívüli játéktérben mégsem ez az elsődleges. Ezért nem vagyunk csalódottak, amikor letelik az idő, és „megfertőződünk a vírussal”. Mi nem a kijutás egyetlen pillanatáért vágtunk bele a felfedezésbe, hanem az együtt töltött időért, a közös kalandért. A szabadulás tulajdonképpen megtörtént, amikor felgyorsult a mozgásunk, elengedtük egymás kezét, birtokba vettük a teret, és elfeledkeztünk a korlátainkról.

A „Kilátástalan kísérlet” tényleg fantasztikus élmény, nemhiába érlelődött két és fél éven át. 2019 őszén ugyanis megszületett az ötlet, a vírus-kiszabadulós kerettörténettel együtt. A sors fintora, hogy végül az ötlet valóra vált, méghozzá világméretű történelemmé. Csupán pár hét telt el, és novemberben felütötte a fejét a koronavírus. Bár vakságot nem okozott, egy időre karanténba helyezte a laboratóriumot, amely már készen állt a bemutatásra. Sokat kellett tehát várni a premierre, ráadásul nem kis fejtörést okozott az egyesületnek, hogy ezek után maradjanak-e az eredeti témánál.

De hát ki gondolta volna, hogy a jóslat beteljesül, más szóval a vakok a jövőbe látnak?