Amikor 1533-ban megszületett Erzsébet hercegnő, csalódott sóhajok kísérték az érkezését: a várva várt fiúörökös helyett egy kislány érkezett. Csak egy fiú biztosíthatta volna Boleyn Anna pozícióját, egyúttal megerősítette volna VIII. Henriket abban, hogy helyesen döntött, amikor szakított Rómával annak érdekében, hogy felbonthassa házasságát Aragóniai Katalinnal, és elvehesse Annát.

Miután felesége az elkövetkezendő két évben nem adott életet fiúgyermeknek, VIII. Henrik lefejeztette árulás és házasságtörés vádjával.

A History Extra azt is leírja, hogy a király a parlamenttel kimondatta házassága érvénytelenségét, ezért Erzsébet is törvénytelen gyermekének minősült.

Édesapja halála után zaklathatták

Feljegyzések hiányában csak találgatni lehet arról, Erzsébet mikor tudta meg édesanyja sorsát, és hogy ez a tudás milyen hatással volt az életére. Egyik életrajzírója, Helen Castor a könyvében leírja, hogy Erzsébet nyilvánosan soha nem ejtette ki az édesanyja nevét, a történész azonban azt is hozzáteszi, hogy igyekezett magát az anyja rokonaival körülvenni, és volt egy gyűrűje, amelyben Boleyn Anna miniatűrje volt elrejtve.

Édesanyját ugyan kivégezték, de Erzsébet a király gyermeke volt, így továbbra is külön háztartást biztosítottak neki a London közelében található Hatfieldben. Henrik élete vége felé visszafogadta a kegyeibe Erzsébetet, aki így újra bekerült a trónöröklési rendbe. A vörös hajú kislány a festmények alapján nagyon hasonlított édesapjára, így attól soha nem kellett félnie, hogy megkérdőjelezik, ő valóban a király leánya.

A hercegnő élete viszonylag nyugodtan telt édesapja haláláig, amikor öccse, Eduárd örökölte a trónt. A 13 éves lány mostohaanyja, Henrik hatodik felesége, Catherine Parr birtokára költözött. Az özvegy gyorsan férjhez ment Thomas Seymourhoz, aki az ifjú király nagybátyja volt. Ami ebben a házban történt, az jelentősen kihatott Erzsébet későbbi életére.

Tracy Borman történész, a Tudor-kor szakértője egy podcast-adásban elmondta, a leírások alapján a kora tinédzserkorban lévő Erzsébet ki volt téve a nőcsábász hírében álló Seymour zaklatásának.

A férfi a szolgák szeme láttára flörtölt a lánnyal, máskor kimondottan erőszakosan viselkedett, egy alkalommal a hercegnő szoknyáját is szétvagdosta.

Pletykák kezdtek terjedni róluk, és Erzsébetet elküldték a háztól.

Miután Catherine Parr meghalt gyermekágyban, Seymour szabaddá vált arra, hogy megpróbálja elvenni Erzsébetet. A férfit azonban letartóztatták árulás vádjával, és Erzsébetet is megvádolták, hogy összejátszott vele. Ezt a lány végig tagadta. Castor leírja, hogy a hercegnő jeges méltósággal viselte a kihallgatásokat, és miután Seymourt kivégezték, tüntetően visszafogott ruhákat kezdett hordani, hogy ezzel is cáfolja azokat a híreket, hogy viszonya lett volna a férfival.

Az időhúzás művésze

Erzsébetre ezután nehéz évek jöttek, öccse halálát követően a katolikus Mária lett az uralkodó, aki gyanakvással tekintett protestáns irányba húzó féltestvérére. A protestáns nemesek lázongása miatt a fiatal hercegnő közel került ahhoz, hogy Mária kivégeztesse, de végül a királynő megkegyelmezett a húgának.

Amikor az uralkodó 1558-ban meghalt, a 25 esztendős Erzsébet fejére került a korona.

A fiatal királynő állandó fenyegetettségben élt, mind a népe és a tanácsadói, mind az ellenségei azt várták, hogy egy előnyös házasággal szilárdítja meg a hatalmát. Akkoriban Anglia nem volt még olyan erős hatalom, VIII. Henrik szakítása a katolikus egyházzal kényes helyzetbe sodorta a szigetet, hiszen a kontinens vezető hatalmai mind katolikusok voltak.

Kép

Robert Dudley és I. Erzsébet királynő - Kép: Wikipedia

Már az első parlamenti ülés szembesítette Erzsébetet azzal, hogy férjhez kell mennie, hiszen örököst kellett adnia a koronának. Castor leírása szerint Erzsébet ekkor sajátította el az időhúzás művészetét: minden egyes kérőt komolyan megfontolt, halasztott, gondolkodott, míg végül vagy feladták, vagy ő lépett ki a tárgyalásból. Európában szinte nem volt olyan uralkodó vagy herceg, aki meg ne kérte volna a kezét.

Borman szerint Erzsébetnek nem volt pozitív mintája a házasságra, hiszen édesanyját kivégeztette az apja, szeretett mostohaanyja, Catherine Parr szülés során halt meg, a nővére pedig hírhedt és megalázó fantomterhességeket élt át.

A történész szerint valószínűleg a hatalmát is féltette, hiszen egy terhesség esetén a férje régens szerepbe kerülhetett volna. Helen Castor leírja, hogy a különböző külföldi követek sem tudták eldönteni, hogy a királynő valóban komolyan vesz egy-egy udvarlást, vagy csak mindenkit az orránál fogva vezet.

A nagy szerelem: Robert Dudley

Erzsébet királynő életében az egyik legfontosabb férfi Robert Dudley volt, akit gyermekkora óta ismert, és akivel a férfi haláláig szoros kapcsolatban állt. Akárcsak a fiatal királynő, Dudley is átélte, hogy hullanak körülötte az árulással vádolt emberek, édesapját és fivérét is kivégezték. Castor azt is leírja, hogy miután Erzsébet kinevezte őt Master of the Horse-nak, a férfi volt az egyetlen, aki hozzáérhetett a királynőhöz, amikor felsegítette a lovára. Erzsébet nem titkolta, hogy Dudley társaságát jobban kedveli másokénál: Leicester grófjává tette, sőt odáig is elment, hogy nyíltan flörtölt vele, és elterjedt, hogy bejárása van a férfi lakosztályába.

A nyilvánvaló vonzalom ellenére azonban Dudley nem vehette el a királynőt, ugyanis házas volt, és az akkori törvények szerint nem válhatott el. Miután felesége a vidéki birtokukon titokzatos körülmények között leesett a lépcsőről, Dudley-ra olyan gyanú árnyéka vetődött, amely veszélyes volt Erzsébet számára.

Bár a férfi elvben szabad lett a felesége halálával, annak körülményei miatt lehetetlenné vált, hogy Erzsébet igent mondjon neki.

Dudley egészen 1575-ig próbálkozott, amikor egy hatalmas, több napon át tartó ünnepségen is megpróbálta elnyerni a királynő kezét. Erzsébet azonban visszautasította.

A szűz királynő

Castor leírja, hogy a királynő az évek során sokszor eljátszotta az udvari románcot, szerelmes verseket és leveleket kapott előkelő férfiaktól, azonban ezek szép lassan elhaltak. Az évek előrehaladtával Erzsébet felvette a híres „szűz királynő” imázst, aminek a történészek vitatják a valóságalapját. Tracy Dorman szerint a legerősebb bizonyíték, hogy a királynő valóban nem folytatott senkivel testi viszonyt, 1562-ből származik. Ekkor Erzsébet himlős lett, és attól félt, hogy meg fog halni, ezért papot hivatott, akinek megesküdött, hogy soha nem volt férfival, még Robert Dudley-val sem. A történész szerint lehet azzal érvelni, hogy a királynő hazudott, azonban Erzsébet korában az emberek a lelki üdvüket nem kockáztatták volna azzal, hogy hazudnak a halálos ágyukon.

A királynő addig halogatta a házasságot, amíg már senki nem erőltette, hogy férjhez menjen. A szűz királynő megszilárdította hatalmát, s létrehozta az anglikán egyházat, véglegesítve apja elszakadását.

Sikeresen visszaverte a hatalma megdöntésére tett kísérleteket: a trónjára törő skót rokonát, Stuart Máriát börtönbe záratta, később aláírta a kivégzését, és az angol időjárás segítségével győzelmet aratott a spanyol Armada felett is.

Dorman szerint zseniálisan építette a saját imidzsét: a portréit úgy festették meg, hogy fiatal maradjon az arca, és csak alapos, több órán át tartó rutin után jött ki reggelente a szobájából. Az udvarhölgyei csak komor színekbe öltözhettek, hogy így még feltűnőbb legyen a királynő díszes öltözéke. I. Erzsébet úgy tudott sikeres uralkodó lenni, hogy minden nehézségen átlendült, tiszteletet harcolt ki magának, miközben többen is a trónjára törtek, és illegitimnek bélyegezték uralmát. Erős országot hagyott maga után, s bár halálával a Tudor-ház uralma végét ért, a mai napig Anglia egyik legnagyobb uralkodójaként emlékeznek rá.

Források:
Tracy Dorman in The Rest is History, Episode 39: Elizabeth I.
Helen Castor: Elizabeth I. Penguin Books, 2019
History Extra, The birth of Elizabeth I: everything you need to know 
https://www.historyextra.com/period/elizabethan/princess-queen-elizabeth-i-born-when-where-anne-boleyn/
https://thetudortravelguide.com/2019/07/06/the-old-palace-of-hatfield/

A 10 éves Lacika imádja a verseket, a kedvencei Weöres Sándor pattogós ritmusai. A Galagonyát kívülről fújja, családja körében mindig szívesen kántálja. Az osztályfőnöke is örömmel nevezi be az iskolai versmondó versenyre, hiszen tudja, hogy Lacika lelkes, és még az osztály előtt is gyönyörűen szaval. Lacika készül, gyakorol és várja a megmérettetést. Azonban ahogy a színpadra lép, több száz szempár lesi őt, egyedül rá figyel, s Lacika megijed. Izzadni kezd a tenyere, elfelejti és összekeveri a szavakat, a hasa is fáj, és legszívesebben kiszaladna az iskolából.

Nem meglepő, ha sokak számára ismerősen cseng ez a pár mondat, sok szülő és gyermek tapasztalta már meg ezt a helyzetet. Egyes adatok szerint minden negyedik ember küzd hasonló nehézséggel.

De mi is ez a nehézség pontosan, mi zajlik ilyenkor a gyermekben?

A lámpaláz általában valamilyen teljesítmény, szereplés előtti felfokozott izgalmi állapot, amely során szervezetünk vészüzemmódba kapcsol. Ilyenkor agyunk „üss vagy fuss” reakciója aktivizálódik, az adrenalin termelődése fokozódik, amely ősi parancs segíti a személyt, hogy a veszélyes helyzettel kezdjen valamit: harcoljon vagy meneküljön.

Az optimális izgalmi szint segít abban, hogy a legjobbat hozza ki magából a gyermek: pulzusa, vérnyomása megnő, kipirosodik, teste felkészül a harcra.

Ha azonban túlzott mértékű ez az izgalom, éppen az ellenkezőjét éri el a szervezet: a gyermek lefagy, megbénul, és csak „reszket a galagonya magába”.

Ráadásul minél többször fordul elő ez a túlzott izgalmi állapot, annál nehezebb lesz a gyermeknek újból és újból színpadra állnia a korábbi negatív tapasztalatok miatt.

Hogyan tudjuk megállítani ezt az ördögi kört?

1. Teljesen oké, ha félünk

Tudatosítsuk a gyermekben, hogy teljesen normális, ha fél bizonyos helyzetektől. A félelem segít, hogy felismerjük a veszélyes helyzeteket, és megküzdjünk azokkal. Kiélezi a figyelmet, élénkíti szervezetünket. Mindenki fél, szorong valamitől – hogy mi is az a valami, azt általában kora gyermekkori tapasztalataink határozzák meg. Tudatosítsuk a gyermekben azt a mondást, hogy kétféle ember létezik: aki izgul, és aki nem vallja be! A lényeg nem a félelem, hanem hogy milyen szinten tudjuk azt kordában tartani.

2. Nem a teljesítményünk határoz meg minket

Sokféle lámpaláz, szorongás létezik, ezek sok esetben ahhoz a hiedelmünkhöz kapcsolódnak, hogy mások mit gondolnak rólunk. Mit szólnak majd szüleink, osztálytársaink, tanáraink?

Mondjuk el, tanítsuk arra a gyermeket, hogy ő önmagában is értékes ember, akit nem a teljesítménye, nem az ötös osztályzata vagy a sikeres fellépése határoz meg.

Mi feltételek nélkül szeretjük és elfogadjuk őt. Így a gyermekben pozitív, támogató hiedelmek alakulnak ki saját magáról (képes vagyok rá, meg tudom csinálni), korlátozó hiedelmek helyett (mindig bénázok, mindig leblokkolok nagy közönség előtt).

3. A legjobb előadók is gyakorlással kezdték

Érdemes úgy gondolkodni és beszélni a nyilvános szereplésről, mint egy dinamikus képességről, ami tanulható. Ne beszéljünk úgy róla, hogy van, akinek megy, van, akinek sohasem fog. A legjobb előadók mögött is sok gyakorlás, idő- és energiabefektetés áll. Minél többször gyakorol valaki, annál jobban bejáratódnak azok az idegpályák, amelyeket majd később is használnia kell.

Nézzünk néhány praktikus tanácsot, amiket ott, az adott helyzetben is kipróbálhat a gyermek!

1. Húzd ki magad!

Amint a színpadon állsz, vegyél egy mély levegőt, egyenesítsd ki a testtartásod, és húzd szélesre a szád!

A határozott kiállás visszahat a gondolkodásodra, a tested minél inkább önbizalmat sugároz, annál inkább fogod te is önbizalommal telinek érezni magad.

2. Találj egy biztos pontot!

Még előadás előtt keress egy olyan pontot, amit kinevezel a biztonság szigetének. Ez lehet egy folt a falon, egy tárgy a zsebedben, vagy egy szeretted arca a közönség soraiban. A lényeg, hogyha kizökkensz, elfáradsz, fókuszálj erre a pontra, vegyél egy mély levegőt, és szívd be az onnan érkező pozitív energiát. Mindezt előre segíti, ha a gyermeknek relaxációs módszereket tanítunk.

3. Ne hallgass a „ne izgulj”-ra!

Talán a legfeleslegesebb tanács, amit mondani lehet ilyen helyzetben az, hogy ne izgulj. Teljesen természetes, ha izgulsz, a lényeg nem az, hogy ez az érzés megszűnjön, hanem az, hogy valamilyen pozitívba fordítsd át. Az izgalom nem az ellenséged, támogat téged. Ha átfordítod lelkesedéssé, érdeklődéssé, sőt, ha ki is mutatod és felvállalod, akkor a közönségből empátiát, együttérzést válthatsz ki.

Mindezek mellett szülőként érdemes arra is figyelni, hogy a gyermek aludja ki magát a szereplése előtt, ne legyen éhes, de túlságosan jóllakott sem, és ne igyon szénsavas italokat. Hiszen fontos első lépés, hogy testileg is jól érezze magát.

A tanár pedig sokat segíthet azzal, ha többször is biztosít fellépési lehetőséget a gyereknek idegenek előtt, hogy fokozatosan hozzászokjon a szerepléshez.

Az is csökkentheti a lámpalázat, ha lehetősége van előbb megnézni a nagy megmérettetés színhelyét, esetleg ott elpróbálni a műsort, előadást.

Ezek a gyakorlatok és tanácsok segíthetnek abban, hogy a gyermek lámpaláza csökkenjen, azonban ha szülőként úgy érezzük, hogy a szorongása túlzott mértékű, és befolyásolja a mindennapjait, a mentális jóllétét, keressünk fel szakembert!

Hosszú ideig úgy éreztem, hogy bár egy szirénázó mentőautó azonnal kórházba szállított, a lelkem mintha a balesetem helyszínén maradt volna. Akárhányszor magam elé képzeltem a jelenetet, döbbent sokkot és ürességet éreztem. Nem tudtam lekövetni a testem fejlődését, a fizikai túlélést. Lélekben még a korábbi életemben voltam.

Rájöttem mire, pontosabban kire van szükségem ahhoz, hogy megértsem és elfogadjam, az életem egy fejezete lezárult, bármennyire is tiltakozom ez ellen. Ekkor vettem fel a kapcsolatot a balesetet okozó sofőrrel.

Hetekig készültem a találkozásra, nem tudtam, mire számíthatok. Féltem, hogy törékenynek és sebezhetőnek látszom majd, de attól még jobban, milyen érzéseket látok majd tükröződni a sofőr arcán. Nem tudtam, milyen ember, nem tudtam, hogy néz ki, de amikor a kórházi folyosón közeledett felém, azonnal tudtam, hozzám jött. Könnyes szemmel nézett rám, kicsit remegett a hangja. Nem győzött bocsánatot kérni, láttam rajta, szörnyen érzi magát, de nem a személyes találkozás miatt. Vele is hatalmasat fordult a világ, akárcsak velem. 
Megindított a nyíltsága és az őszintesége. A csontomig hatolt a bűntudata. Sírástól remegő hangon kértem, hagyja abba a bocsánatkérést, hiszen én már megbocsátottam. Vagy legalábbis úton vagyok. Hosszú ideig néztük egymást, nehezen jutottunk szóhoz. Bátortalanul kértem meg, mesélje el, mire emlékszik. Döbbenten bámultam rá, amikor ugyanazzal a szófordulattal mesélte el a történteket, amivel én szoktam: „olyan volt, mintha az égből pottyantál volna oda”.
Valami feloldódott köztünk. A mai napig nem tudom megmondani, hogy pontosan miért és hogyan. Ott és akkor, egy huzatos kórházi folyosón megérintett az őszinte újrakezdés lehetősége, egy új élet reménye. Tiszta lappal, tiszta szívvel. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ki volt valójában Macbeth?

1050-ben – mialatt I. András király Magyarországon hadakozott III. Henrik német-római császárral – egy skót zarándokcsapat érkezett Rómába. A vezetőjük egy bizonyos Mac Bethad mac Findláich, Skócia királya volt. Adakozott, talán kihallgatásra is elment a pápához. Bár sikeresen uralkodott, merészség volt részéről hosszú hónapokra otthagyni az országát, mivel tíz évvel korábban véres küzdelmek közepette szerezte meg a trónt. 1040-ben a saját unokatestvére és ura, I. Duncan király támadta meg a Mac Bethad uralma alatt álló területet, de sikertelenül. Mac Bethad egy véres csatában legyőzte és megölte őt, majd maga ült az ország trónjára.

A római zarándoklat után visszatért Skóciába, ahol további hét évig uralkodott. 1057-ben aztán őt is elérte a középkori uralkodók gyakori végzete: Duncan fia bosszút állt az apja haláláért, és a kor egyik legnagyobb csatájában megölte őt.

Ha egyes nevek és események ismerősnek hangzanak ezekből a régi és távoli eseményekből, az annak köszönhető, hogy öt és fél évszázaddal később William Shakespeare Macbeth történetét választotta az egyik tragédiája témájául. Persze sok más íróhoz hasonlóan ő is megváltoztatott bizonyos dolgokat az eredeti történethez képest.

A történelmi Macbeth valószínűleg egyáltalán nem volt aljas cselszövő, Duncant nem éjjel az ágyában ölette meg, hanem a harctéren győzte le. A trónt sem jogtalanul szerezte meg, mivel a felesége révén joga volt hozzá.

A korabeli skót szokásjog szerint ugyanis nem az apa-fiú leszármazás szerint nevezték ki az új uralkodót, hanem a király tágabb családjának tagjai közül választották meg. A dráma mindössze egyetlen év leforgása alatt zajlik, míg a valóságban Macbeth 17 évig uralkodott. Ez a kor forrongásai közepette kifejezetten hosszú idő, figyelembe véve az állandó háborúk pusztításait, és azt, hogy a négy skót királyság ebben az időszakban egyesült fokozatosan. Maga Duncan sem idős, bölcs és sikeres király volt: viszonylag fiatalon került a trónra, és katasztrofálisan sikertelen hadi vállalkozásaival komoly veszélybe sodorta az országát.

Miért lett a címszereplő kegyetlen a drámában?

Sokatmondó adat a tragédia keletkezésének ideje is: minden valószínűség szerint 1606-ban született, I. Jakab uralkodása elején. Az új király Skóciából érkezett Londonba, ahol ezt megelőzően VI. Jakab néven uralkodott csecsemőkora óta. Erzsébet királynő hosszú és sikeres uralkodása után próbálta biztosítani a nyugodt átmenetet, de ez nem sikerült zökkenőmentesen. 1605-ben, amikor még csak két éve ült az angol trónon, komoly merényletkísérlet történt ellene és egész rendszere ellen. A puskapor-összeesküvés néven híressé vált puccskísérlet során egy Guy Fawkes nevű férfi és társai 36 hordónyi puskaporral aknázták alá a parlament felsőházának épületét. A tervet egy névtelen levél leplezte le, az összeesküvőket pedig kivégezték.

Ebben a közhangulatban érkezett el Shakespeare számára az a kihagyhatatlan lehetőség és megtiszteltetés, hogy színtársulata a Király Emberei néven, Jakab mecenatúrájában folytathatta színpadi pályafutását.

Egy ilyen karrierugrással persze kimondatlan kötelezettségek is jártak. Az előadások során figyelembe kellett venni a király személyét, és időről időre egyértelműen is jelezni kellett a hozzá való hűséget.

Ennek megvolt a maga módja, és Shakespeare társulata tisztában volt a teendőkkel. Könnyen lehet, hogy már maga a témaválasztás is a király skót származásának és a Stewart-háznak szólt. Macbeth, aki csatában győzte le az éppen uralkodó skót királyt, Jakab szemében megbocsáthatatlan bűnt követett el. Olyan alapértékeket sértett meg, mint az uralkodó számára szent és sérthetetlen hűség. A hűtlenség is főbenjáró vétségnek számított, de a legborzasztóbb bűn, amit el tudott képzelni, a királygyilkosság volt. Az ő szemében a király Isten kegyelméből, haláláig érvényes teljhatalommal uralkodott, és megkérdőjelezni ezt a földöntúli jogot maga volt a fertő.

Talán ennek tudható be, hogy a drámában Macbeth – a lehető legaljasabb módszert választva – álmában gyilkolja meg a királyt, majd a bűntényt ráfogja az elmenekült királyfiakra.

Ebbe a felfogásba nyilván nem fért volna bele az, hogy a történelmi Macbethet a valósághoz közeli ábrázolásmóddal mutassák be. I. Jakab személyes érintettsége lehetett az oka annak is, hogy Macbeth szolgáját, Banquót jó szándékú áldozatként tünteti fel a mű, akit szintén a cselszövő Macbeth gyilkoltat meg. Ez azért volt különösen lényeges mozzanat, mert Jakab – a családja hagyományai szerint – éppen ettől a Banquótól származtatta magát. Amikor a színdarabbeli boszorkányok Macbeth után Banquo leszármazottainak is királyságot jósolnak, tulajdonképpen a Stewart-ház elkövetkezendő felemelkedését jósolják meg.

A boszorkányokban tényleg hittek

A drámában kulcsszerepet játszottak az első jelenetben felbukkanó boszorkányok. Sokkal nagyobb hatást gyakorolhattak a korabeli közönségre, mint azt a mai gondolkodásmódunkkal el tudjuk képzelni. Míg nekünk egy ilyen jelenet akár megmosolyogtató is lehet, 400 évvel ezelőtt nagyon valóságos jelentősége volt.

A természetfölötti veszélyek, a varázslás és kifejezetten a boszorkányság akkoriban a mindennapok szerves részét képezte az emberek hitvilágában. A 17. században több embert kínoztak és égettek meg ilyen vádakkal, mint korábban bármikor.

Jakabot személyes élményei is tüzelték ebben a kérdésben. Amikor majdnem 20 évvel korábban Koppenhágába utazott, hogy lebonyolítsa az esküvőjét, a város éppen az Európában zajló boszorkánypánik bűvöletében élt. A Skócia felé tartó ifjú házasok hajóját egy vad vihar sodorta veszélybe, amit Jakab és környezete – az általános hangulat miatt – boszorkányok átkának tulajdonított. A felbuzdulása miatt Koppenhágában perbe fogtak, majd kivégeztek két nőt, Jakab pedig később egyfajta keresztes küzdelmet kezdeményezett országaiban a halálos veszélynek tartott boszorkányság ellen. Részét képezte ennek az is, hogy Démonológia címmel könyvet írt a fekete mágia veszélyeiről. Ebben szellemekről, vérfarkasokról, vámpírokról értekezett, azt fejtegette, milyen praktikákkal fenekednek az ember kárára, és hogy milyen módszerekkel lehet felvenni ellenük a harcot. A könyv egyik legfontosabb kitétele, hogy boszorkányüldözéssel és egyházi perekkel kell legyőzni a gonosz ármánykodásait.

Kép

John Singer Sargent: Ellen Terry Lady Macbeth szerepében (1889) - Kép: Wikipedia

Shakespeare boszorkányai mindenben megfeleltek a Jakab által leírt tulajdonságoknak, sőt, konkrét idézetek is szerepelnek az első jelenet párbeszédeiben, a korabeli színház minden erőforrását felhasználva a hatás elérése érdekében. Erre azért is szükség volt, mert az akkori színház a lehető legszélsőségesebb módon profitorientált vállalkozás volt. A színházban farkastörvények uralkodtak.

Erőszak, vér és hőzöngés a színházban

A színdarabokat eleve azzal a tudattal írták, hogy a kiszámíthatatlan, kötözködő és gyakran részeg közönséget minden áron ki kell elégíteniük a belépőjegyek áráért cserében. A Globe színházban például háromezer ember fért el, nagy részük a színpad előtti „küzdőtéren”.

A mai értelemben vett színházi élményről szó sem volt, sokkal inkább egy felszabadult, gyakran erőszakba forduló közösségi eseményről. A nézők szerves részét képezték az előadásnak: járkáltak, ettek, vitatkoztak, az állóhelyekről bekiabáltak, időnként a színpadra másztak, gyakran pedig rothadt zöldséggel dobálták meg a színészeket.

Komoly ingerekre volt szükség ahhoz, hogy a táradalom minden rétegéből verbuválódott nézőseregnek lekössék a figyelmét.

Erőszak, állati vér, csatajelenetek, ágyúlövések, obszcén tréfálkozás és horrorelemek nélkül nem sok esély lett volna a komoly tartalom közvetítésére. Olyan komolyan vették a színpadi effektusokat, hogy 1613-ban maga a Globe is leégett egy szerencsétlenül elsült valódi ágyú miatt. A Macbeth ennek a fajta színháznak a briliánsul összeállított terméke volt. Amellett, hogy teljesítette a bevétel érdekében betartandó kötelezettségeket, és komoly erkölcsi mondanivalót is felvonultatott, még az uralkodó családfáját is tiszteletben tartotta, miközben Jakab személyes hitvallását és beteges mániáit is beépítette az előadásba.

Az okkult ijesztgetés hatásos, ugyanakkor ellentmondásos eszköz volt Shakespeare és társulata kezében. A Stewart-kori Anglia túlságosan is komolyan vette a fenyegetést, és maga az uralkodó is elkötelezett rettegő volt. A tanult embereket – ha nem az egyház keretei közt tevékenykedtek – gyakran veszélyesnek, rosszabb esetben varázslónak tartották. A színtársulatok házi drámaírói csak remélhették, hogy ők nem esnek ebbe a kategóriába. Nem csoda, hogy a Macbeth előadásairól szinte azonnal felröppentek a pletykák, hamar elterjedt például, hogy a boszorkányok által skandált ráolvasások és varázslatok valódiak.

A Skót darab átka

És valóban: mintha átok ült volna ezen a címen. 1606-ban, rögtön az első előadás előtt a Lady Macbethet játszó színész állítólag meghalt. 1849-ben egy népszerű brit színész Macbeth-turnét szervezett az Egyesült Államokba, ahol összetűzésbe került az egyik ottani kedvenc színésszel.

Mindkettőjük rajongói a New York-i Astor Operaház elé vonultak, és összeverekedtek. Komoly zavargások törtek ki, majd a katonaság is beavatkozott, és a tömegbe lőtt. Húsz ember halt meg.

Amikor a londoni Old Vic Színház 1939-ben Laurence Olivier főszereplésével a műsorára tűzte a drámát, az igazgatónő a ruhapróba előtti napon meghalt, a Lady Macbethet alakító színésznő autóbalesetet szenvedett, majd az egyik próbán egy színpadi ellensúly hajszál híján agyonütötte Olivier-t. A nyitóelőadást el kellett halasztani, a premier estéjén a frissen elhunyt igazgatónő portréja leesett a falról, egy színpadi fegyver pedig a közönség közé esett, ahol egy néző szívrohamot kapott miatta. 1942-ben a Piccadilly Színház előadásai során három színész halt meg, majd a jelmeztervező követett el öngyilkosságot.

Mindezek ellenére a Macbeth Shakespeare valaha játszott egyik legsikeresebb darabja volt. Fennmaradt adatok szerint sok megbukott előadás helyett szinte automatikusan ezt játszották egészen a 19. századig. Magyarországon 1812-ben már biztosan műsorra tűzték. Európa-szerte mindenhol a legtöbb előadást megért színdarabok között volt, így törvényszerűnek tűnik, hogy a feljegyzett balesetek szokatlanul nagy száma valószínűleg ennek a következménye.

A színházi világ azonban babonás. Hiába a sok logikus indok, hiába derült ki, hogy a legelső előadáson meghalt színésznő legendáját egy Max Beerbohm nevű színikritikus találta ki, nem mindig hallgatnak a józan ész szavára.

Az egész világon érvényes egy íratlan szabály, amely szerint a Macbeth szót nem szabad kimondani a színházak épületein belül. Helyette a „Skót darab”, a „Skót király”, a Mr. és Mrs. M., esetleg a Mac B használandó.

Még a jelnyelven előadó siket színészek is a „Skót darab” jeleit használják. A témáról ma nyilatkozó színházi emberek azt mondják, a biztonság kedvéért inkább nem szegik meg a szabályt, mert sohasem lehet tudni…

Felhasznált források:
Duncan and MacBeth https://www.historic-uk.com/HistoryUK/HistoryofScotland/Duncan-MacBeth
Macbeth in Historical Context. Columbia College https://www.college.columbia.edu/core/content/macbeth-historical-context
The curse of Macbeth: is it more than superstition? Penguin.co.uk https://www.penguin.co.uk/articles/2018/oct/the-curse-and-superstition-of-shakespeare-s-macbeth.html
Macbeth, King of Scotland. Wikipedia https://en.wikipedia.org/wiki/Macbeth,_King_of_Scotland
Machbeth. Wikipedia https://en.wikipedia.org/wiki/Macbeth
Macbeth: The Real King Behind Shakespeare's Tragedy | The Real Macbeth Chronicle. YouTube https://www.youtube.com/watch?v=QDl1IxCZk0k
Shakespeare: Macbeth. Fordította Szász Károly. Magyar Elektronikus Könyvtár https://mek.oszk.hu/04500/04585/html/magyar.htm
A discovery of witches: British witch trials in the 17th century. Sky History https://www.history.co.uk/articles/a-discovery-of-witches-british-witch-trials-in-the-17th-century

Az utóbbi fél évben a párom valóban nem egyszer mondta nekem: „Te telefonfüggő lettél!”. Én erre mindig legyintettem, és azt válaszoltam: „Tudod, hogy utálom a kütyüket, messze vagyok én attól, hogy függő legyek!”. De az igazság az volt, hogy az okostelefonom valóban többet volt a kezemben, mint korábban bármikor.

Gyakran görgettem végig a bejegyzéseket, akkor is ránéztem a hírekre, ha egyébként nem éreztem olyan fontosnak, tömegközlekedés közben és a pénztárnál való sorban állásnál rendszeresen a telefonon intéztem a munkám tartalomgyártással kapcsolatos részét, de én ezt egyáltalán nem éreztem függőségnek. Az egészet azzal magyaráztam, hogy sok a munkám, és minden percet hasznosan akarok tölteni.

Miután a párom többször rám szólt, hogy miért nem teszem már le a kütyüt, elkezdtem odafigyelni magamra, és rádöbbentem, hogy kifejezetten rosszul érzem magam, ha nincs a zsebemben a telefon, sőt képes voltam félúton visszafordulni érte, amikor egyszer otthon hagytam a gyógyszertárba menet. Ébredéskor az első dolgom volt megnézni, és elalvás előtt is még percekig rajta csüngtem.

Amikor éjjel felébredtem és kimentem a mosdóba, visszatérve az ágyba nem aludtam vissza, hanem átfutottam a közzétett bejegyzések nézettségét mindhárom általam vezetett Facebook-oldalon (és ez még csak a Facebook volt, utána következett az Instagram).

Csekkoltam az összes nézettségi mutatót, majd e-mailekre válaszoltam, cikkeket olvastam marketing témában, az új ötleteimet feljegyeztem a kütyüm Jegyzetek mappájába, interjúkra készültem, videókat vágtam, fotókat szerkesztettem, és újabb social media tartalmakat is beidőzítettem. Nem egyszer hajnali háromtól fél hatig dolgoztam így az éj leple alatt. És naivan azt hittem, a párom ebből mit sem sejt, mert mélyen alszik. Hat óra körül mindig visszaaludtam, de fél nyolckor már kelnem kellett. Ilyenkor úgy éreztem magam, mint amikor a húszas éveimben csütörtöktől szombat éjjelig buliztam. Rettentő enerváltan. Hogy éber legyek, újra elkezdtem kávézni öt év kihagyás után.

Az életem a laptop–okostelefon távolságra szűkült

Filmnézés közben a telefonomat már csak megszokásból is kézbe vettem ötpercenként, de úgy igazából nem csináltam rajta semmit. Csupán megnyugtatott, hogy van, és hogy látom felvillanni a kijelzőt. A párom egyszer viccből eldugta előlem, de ennek a kis csínynek nem nevetés lett a vége részemről, hanem hiszti: morogva járkáltam fel-alá a lakásban a telefont keresve, és olyannyira felhúztam magam azon, hogy nem találom, hogy elkezdett „dobogni” a fülem. A vérnyomásom 150 fölé szökött.

Tudom, abszurd, de két kilót fogytam ezen időszak alatt, ugyanis, ha épp szünetet tartottam a munkában, és eljöttem a laptop elől, akkor a telefonomat vettem a kezembe, és gyakorlatilag elfelejtettem enni. Imádtam újabbnál újabb applikációkat és szerkesztőprogramokat felfedezni. Ha korgott a gyomrom, gyorsan ittam egy nagy pohár tejet, megettem egy-két csokit, és folytattam a munkát a laptop előtt.

Egyedül a fürdőszobában és a mellékhelyiségben nem volt velem a telefonom, de társaságban is elővettem, és ez teljesen normális viselkedésnek tűnt számomra. Aztán egyszer, nem is tudom, minek a hatására, feltettem magamnak a kérdést: „Képes vagyok meglenni a telefonom nélkül fél napig?”.  Nem – vallottam be magamnak.

Rádöbbentem, hogy már nem is nézem a való világot, hanem csak fotózom a telefonommal. Megijedtem magamtól. Elkezdtem tudományos cikkeket keresni a telefonfüggőségről. „A digitálisan felelős magatartás és a megfelelő telefonhasználat igazi kulcsa az önuralom és a mértékletesség kellene, hogy legyen” – olvastam. Aztán ezt találtam: Dale Archer pszichiáter a Psychology Today szakportálon publikált egy cikket az okostelefon-függésről, más néven nomophobiáról. Az elnevezés a no mobil phobia kifejezésből származik, az ebben szenvedők rettegnek attól, hogy elveszíthetik a mobiljukat. „Atyaég! Én nem akarok idáig eljutni!” – döntöttem el, és apró lépésekben elkezdtem változtatni a kütyühasználati szokásaimon.

Ugyanazok az örömközpontok aktiválódnak, mint például alkoholfogyasztás során

Dr. Petke Zsolt addiktológus, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet osztályvezető főorvosa is megerősíti, hogy az okostelefonok valóban függőséget alakíthatnak ki, hiszen legtöbbször nincs semmilyen idő- vagy térbeli korlátozó tényező a hozzáférésben. A felkeléstől a lefekvésig a kezünkben van az online világ, a kísértés ott lapul a zsebünkben.

„Függő magatartásról akkor beszélünk, ha az illetőnél fontos dolgok, feladatok maradnak el, valamint, ha nem fordít megfelelő időt és energiát a barátokra, illetve a saját egészségére. Akkor is gyanakodhatunk okostelefon-függőségre, ha az illető feszültté válik, amikor nem gyakorolja a megszokott viselkedéssort” – árulja el a főorvos.

Azt is hozzáteszi: „Okostelefon-használat közben az agyban ugyanazok az örömközpontok aktiválódnak, mint például alkoholfogyasztás, játék vagy cigarettázás során (kissé emelkedik a dopaminszint), vagyis minden olyan esetben, amikor valamiféle örömöt élünk át. Jutalmazásként éljük meg, ha lájkolják a fotónkat, ha kapunk egy üzenet, de azt is, ha csak pörgetjük a közösségi oldalak felületét. A jó hír az, hogy fizikai tüneteket csak a szerhasználat okoz. A viselkedéses függőségek, mint amilyen a telefonfüggőség is, nem vagy alig járnak fizikai tünetekkel.”

Kik lehetnek a legkönnyebben függők?

A szakember úgy véli, hogy a mai generációnak egyetlen fővel sincs több függője, mint amennyi az 50 vagy 250 évvel ezelőtt élő generációknak volt.

„A kórházakban nincs még külön osztály digitális eszközhasználattól függőknek, habár én magam találkoztam már olyan kliensekkel, akiknek a videójátékok miatt szűkült be az életterük. A szabadidős tevékenységek átalakulnak, de nem hinném, hogy emiatt világvégét kellene kiáltani. Japán is egész jól elboldogul.

A világon az emberek körülbelül 10 százaléka hordoz erős hajlamot a függőségre, ami azt jelenti, hogy ők súlyosan képesek függeni alkoholtól vagy kábítószertől, szerencsejátéktól, munkától, takarítástól, és még hosszan lehetne sorolni.

A digitális eszközökkel kapcsolatos függőség szerencsére bármennyire erős is, a személyiséget nem bontja le olyan intenzíven, mint a szerhasználat, vagyis nem kell megijedni, nem nagy a baj!”

Hogyan lehet okosan okostelefonozni? – A szakember tanácsai
– Ha valaki függő (vagyis az említett 10 százalékba tartozik), akkor javasolt kevésbé ártalmas függőséget választania a meglévő helyett. Szoktuk javasolni például a sportolást.
– Határozzunk meg olyan helyeket és időintervallumokat, ahol és amikor szándékosan nem vesszük elő a mobilunkat!
– Állítsuk le az értesítőket, és csak meghatározott időpontokban nézzünk rá a fontosabb alkalmazásokra. A játékokat vagy a közösségi médiás appokat távolítsuk el, vagy kapcsoljuk ki az értesítéseiket!
– Sokszor nem tűnik fel, hogy merre tartunk, ezért kérdezzünk rá ismerőseinknél, hogy mit gondolnak a telefonhasználati szokásainkról. Ha szerintük sokat használjuk, próbáljunk meg odafigyelni magunkra.

Nem magammal vinni a telefonomat, nem figyelni több tucatszor, félóránként a nézettségi mutatókat, a képernyőt és a pontos időt – nekem ez volt a legnehezebb kezdetben. Két hétig stresszlabdát szorongattam, répát rágcsáltam, idegesen birizgáltam az ujjamon a gyűrűmet, de két hét elteltével észrevettem, hogy semmiről nem maradok le, ha csak napi háromszor ellenőrzöm az említett dolgokat a kütyümön. Beismertem, hogy a párommal és a társaságban eltölthető idő megóvása érdekében tudatosan kell szabályozom a telefonhasználat időtartamát, ezért kerestem egy, az időkorlát felállítására kifejlesztett applikációt. Ha sétálni vagy társaságba megyünk, már nem fotózom (le mindent), nem esem rögtön neki egy videószerkesztő programnak, és a munkámat is szigorúan csak laptopon végzem.

Hát, így ért véget a szenvedélyes kapcsolatom az okostelefonommal – ma már csupán barátok vagyunk, nem pedig élettársak.

Bevallom, amikor 2011-ben először eljutottam Bhutánba, kicsit szkeptikus voltam, ami a bruttó nemzeti boldogságot illeti. Tudtam, hogy buddhista ország, de hogy a világ legboldogabbja lenne... Odautaztam tehát, és ez a találkozás teljesen megváltoztatta az életem. Beleszerettem a helybe, noha most sem gondolom, hogy ez a világ legboldogabb országa. A bhutániak sem állítják, hogy itt valami személyes boldogságról lenne szó, ahogy mi, nyugatiak lefordítjuk. Ez a boldogság egy kiterjesztett közösségi élmény, ami arról szól, hogy egy társadalom hogyan tud olyan feltételeket teremteni, amelyek között a többség fizikailag és mentálisan is egészséges, kiegyensúlyozott, derűs.

Talán jobb lenne úgy fogalmazni, hogy bruttó nemzeti derű, mert az nem annyira félrevezető, mint a boldogság szó.

Ha az itt élőkkel beszélsz, gyorsan kiderül, hogy az „én” háttérbe szorul, a közösség az első. Hagyományosan olyan életszemlélet volt itt jellemző, amely állandó flow-ban, áramlásban, derűs állapotban tartotta az embereket, ám a modernizáció, a globalizáció következtében nagyon gyors változások figyelhetők meg, sokszor rossz értelemben.

Egy nyugat-európai számára „együgyűnek” is tűnhet ez az élet, amelyben ők derűsen mosolyognak, de akár több órát is gyalogolnak, mire egyik helységből a másikba érnek. A közösség megtartó ereje azonban még jelen van, a gyerekeket önálló személyiségként kezelik, és a közösség minden tagja számára fontosak.

Azt a szót használtad, hogy együgyű. Szerintem ez pozitív dolog. Az együgyűség, az élet leegyszerűsítése jó. Sokan csak egy-két dologgal foglalkoznak az itteni életükben, nem élnek egyszerre két életet, állandóan online és offline. Lecsökkentik a tárgyaik számát, egyszerűsítik az életet. Régen a kis faluközösségekben ki volt kövezve az útja egy ide született embernek, tudták, hogy nagyjából mit csinál majd az élete során. Azt gondolták, az óriás hegyeken túl igazából nincs is élet. Az ő életük a lehető legjobb élet a világon. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy kiegyensúlyozottak, elégedettek legyenek, a közösség pedig mindig alájuk nyúlt, ha baj ért valakit. Ma is úgy van vidéken, hogy ha egy gyerek szülője meghal, vagy hosszabb időre elutazik, a kicsit a többiek nevelik.

Az idilli élet, amely Bhutánt jellemezte, az utóbbi néhány évben megváltozott. Miért?

Amint a globalizációval kinyílt a világ, az emberek hasonlítgatni kezdtek, ami nem tesz boldoggá.

Ha nem önmagában nézem az életemet, az elért sikereimet, hanem összehasonlítom valaki máséval, már nem feltétlenül érzem magam annyira kiegyensúlyozottnak.

A nagy kérdés Bhutánban is az: hogyan lehet a modernizációt és a hagyományt ötvözni. A bruttó nemzeti boldogság koncepciókerete segít abban, hogy összekapcsolják, ami jó a modernitásban, mert az valóban jó, hogy a gyermekek nem halnak meg egyéves koruk előtt; hogy a járványokat leküzdötték; hogy van ingyenes, modern egészségügyi ellátás, nem csak természetgyógyászat. Ezek pozitív dolgok az egyén, a család és a közösség szintjén is, amik segítik a kormány munkáját is ebben a bizonyos egyensúlyban.

A Bruttó Nemzeti Boldogság Bizottság hagyja jóvá a fejlesztési projekteket. Ha úgy látják, hogy egy projekt nem szolgálja a közösség érdekét, vagy vallási, spirituális értékeket sért, netán szembemegy a környezetvédelemmel, akkor a testületnek joga van felülbírálni, s az előkészített törvényjavaslatba módosításokat beilleszteni….

A mi fülünknek furán hangzik, hogy van egy ilyen bizottság, amelyik eldönt dolgokat. Limitált ugyan, hogy mit tud elérni, de létezik. Körülbelül ötévente a bhutáni kormány felméri, hogy mennyire boldogok, kiegyensúlyozottak, egészségesek, jólétben élők a bhutániak. Több száz kérdezőbiztos járja az országot, több ezer háztartást megkérdeznek több száz kérdéses kérdőívvel kilenc nagy területen: az egészség, az oktatás, az életszínvonal is benne van, tehát a GDP, mondhatjuk így. De megnézik a mentális egészséget is, hogy ki mennyire vesz részt a kulturális életben, hogyan változott a természeti környezet az elmúlt években, mennyit dolgoznak, alszanak az emberek… Kérdeznek, számolnak, és a végén kijön egy szám, amely az ország bruttó nemzeti boldogságindexe.

Ez egy bhutáni index, amely alapján az emberek kilencvenegynéhány százaléka boldog. Ez része a döntéshozatali mechanizmusnak is, ugyanis a kormány minden fejlesztésről – legyen-e vízerőmű, bánya, útépítés – a bruttó nemzeti boldogság szűrőjén keresztül vizsgálódva dönt.

A Transparency International felmérése szerint Ázsiában itt az egyik legalacsonyabb a korrupciós index. Lehetséges, hogy ennek köze van ahhoz a szemlélethez, amely szerint a vagyonnak korlátozó hatása lehet az emberi lélek kiteljesedésére. A magántulajdont tiszteletben tartja mindenki, de hagyományosan a közösségi teherviseléshez is hozzájárulnak, ez generációról generációra öröklődő szemlélet. A fővárosról nagyon szép felvételeim vannak, rajta az egyik legnagyobb kolostorerőddel, a királyi kancelláriával és a parlamenttel. Ezek nagy, díszített épületek, de a király nem palotában, hanem mellette egy parkban, szerény körülmények között él. Őfelsége igazi nyugatos ember, aki Oxfordban végzett, imádja Elvist, de nem akar elkülönülni a néptől, sok időt tölt az emberek között, nagyon sokat tesz azért, hogy mindenki jól érezze magát.

Kép

Valcsicsák Zoltán (középen) a király öccse mellett áll a magyar íjászokkal együtt (2016) - Kép: Valcsicsák Zoltán

Mennyi szerepe van a bhutániak életérzésében a vallásuknak?

A buddhizmus mindent áthat, a különböző rituálék, ünnepek, fesztiválok körforgása határozza meg az életüket. A főváros legnagyobb sztupája mindig nyitva van, mindenféle ember köröznek körülötte: fiatalok fülükben fülhallgatóval, kezükben mobillal, mennek egy pár kört és imádkoznak; idősek csoszognak körbe és malát, buddhista imafüzért morzsolnak; jön a taxisofőr, a hivatalnok...

Derűsebbek, pozitívabban látják az életüket. Ha most nehezebb, majd lesz jobb is, gondolják, de ez nem jelent passzivitást.

Az újjászületés gondolata ad más színezetet mindennek. Nálunk attól lesznek az emberek idegesek, hogy egyszer megöregszenek, meghalnak, és ez sokakat arra ösztönöz, hogy gyorsan kell élni, mert egy életbe kell sűríteni mindent. Ott pedig a krízis azt jelenti, hogy újra meg újra megszületünk, visszatérünk. A buddhizmus szerint egy halálokon átívelő tudatfolyam vagyunk, az élet célja a saját tudatunk megismerése és kiteljesítése, illetve az állandó szenvedéssel járó létforgatag megszakítása és a Nirvána elérése.

Bhutánban a régi, természetközeli gyógyítási módszerek, eszközök még mindig fontosak, de ahogy mondtad, már a modern orvoslás is ott van. Hogyan férnek meg ezek egymás mellett?

Ingyenes az egészségügyi ellátás, amelyben ötvöződik az akadémikus orvoslás és az ottani több évezredes hagyományokra épülő természetgyógyászat. A betegség gyökerét oda vezetik vissza, hogy az elmét mérgezi a gyűlölet vagy a vágy, amit ők káprázatnak hívnak. Ez azt jelenti, hogy nem ismerjük a világ valóságát, hanem egyfajta illúziót látunk, élünk meg. Bhutánt Tibet füveskertjének is nevezik, mert rengeteg az erdő, ami számos növény- és állatfajnak ad otthont, és sok-sok gyógynövény terem az országban. A gyógyászat tibeti jellegű, összegyúrva a kínai, indiai orvoslással. Nagyon sokáig kizárólag így gyógyítottak embereket. Az 1950-es években 44 év volt az átlagéletkor Bhutánban, a csecsemőhalandóság is nagyon magas volt. A ’60-as években jöttek be az oltóanyagok külföldi segítséggel, az ENSZ is sokat segített a járványok leküzdésében. Ami most óriási kihívás, az a globalizációval összefüggő életmód, az új betegségek: a túl sok stressz, a degeneratív elváltozások, a különböző függőségek, amelyekre nincs gyógymód. Bár a marihuána hétköznapi módon megtermő gyógynövény itt, hagyományosan a disznóknak adták. Aztán bejöttek a nyugati filmek, és a srácok látták, hogy el is lehet szívni. Alkohol mindig volt, helyben készítik rizsből, gabonából, de mára külföldi alkoholos italokat hoznak be, és ez nagymértékben növelte az alkoholisták számát.

Szintén az elmúlt években jelent meg a diabétesz, korábban ugyanis nem volt édesség, nagyon ritkán tudtak hozzájutni fák háncsából kivont formában cukorhoz, évente egyszer-kétszer. Most meg ott van mindenféle csoki a boltban, az emberek hízni kezdtek és betegek lettek. Mára online életet élnek, és stresszelnek is.

Volt, hogy fölvettem a hagyományos, kimonószerű, gho-nak nevezett nemzeti viseletüket egyik reggel, és elindultam egy hagyományos gyógyászati központba. Reggel fél kilenc körül kisebb dugó alakult ki a városban, habár ez az egyetlen olyan főváros, ahol nincs közlekedési lámpa. Én gyalogoltam föl a hegyre, a kocsik meg jöttek le a központba. A nemzeti parlament egyik fiatal tagja is ott araszolt, odamentem, hogy köszönjek neki. Én nemzeti viseletben voltam, ő farmerben és pólóban. Együtt nevettünk a változó Bhutánon... Mert állandóan változik ez az ország, de nem mindig hasznára. Új problémák, új kihívások jönnek, mint a műanyagpalack, amelyet, ha most eldob az ember, ott lesz még pár ezer évig, nem úgy, mint a korábban tányérként, csomagolóanyagként használt nagyobb levelek, amelyeket gond nélkül eldobálhattak. A 150 ezres főváros már egészen másképp működik, mint egy kis faluközösség.

Miért jó mégis Bhutánban élni?

Nem mindenkinek jó: aki élvezi a pörgést, annak nem. Aki viszont szeretné magát jobban megismerni, kicsit csendben odafigyelni önmagára, a körülötte lévőkre és a természetre, aki szeretne olyan környezetben lenni, amely nem olyan bonyolult, mint a mi életünk, az valószínűleg nagyon jól fogja érezni magát Bhutánban.

Látó emberként születtél, időközben veszítetted el a látásodat. Hogyan történt?

A betegség neve retinitis pigmentosa, a lefolyására nincs konkrét séma. Ez egy genetikai mutáció, amit nyolcéves koromban diagnosztizáltak. Sötétben sosem láttam, emiatt vittek orvoshoz, gondolták, valami gond van a gyerekkel. Akkor mondta anyámnak az orvos, hogy 30 éves koromban már semmit sem fogok látni. Most 50 éves vagyok, és még mindig van látásmaradványom. Kezdetben alaposan utánanéztem a betegségnek, nagyon érdekelt, mindent tudni akartam róla, aztán tizenvalahány évig nem is foglalkoztam vele, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a fiamnál is ugyanez a helyzet. Most már érte teszem, amit teszek, nem magamért.

El sem tudom képzelni, mihez kezdenék, ha hirtelen látnék. Annyira megszoktam már így élni az életemet, akkora változás lenne, hogy félnék tőle.

Ha most felajánlanák, hogy menjek el egy műtétre, vagy van bármiféle gyógymód, amely révén garantált a siker, nem tudom, mennyi ideig kellene gondolkodnom, hogy merjem vagy ne merjem.

Miként került a teljesítménysport az életedbe, hiszen sokáig ez töltötte ki a napjaidat?

Teljesen véletlenszerűen. Mindig sportoltam, de nem ilyen szinten, aztán idővel beszűkült a határ, hogy mit mozoghatok. 2002-ben mondták ki rám az ítéletet, akkor nyugdíjaztak. Nagyon-nagyon rossz volt, csak ültem, semmit nem csináltam. Egy nap édesanyám felhívott, hogy látott egy vak gyereket egy tandembiciklivel, nem akarnám-e kipróbálni? Mondtam: dehogynem. Ráadásul 2003-ban volt a fogyatékosok európai éve, s én mindig nagy léptékben gondolkodtam azelőtt és azután is, ezért kitaláltam, hogy el akarok bringázni Lisszabonig. Persze nem volt se pénz, se bringa. Fél év alatt sikerült egy jó minőségű, a célnak megfelelő tandemet vásárolni, és eljutottunk vele Velencéig meg vissza, közben beiktattunk néhány nagyvárost is. Miután megcsináltuk, megkeresett Novák Károly Eduárd (Románia ifjúsági és sportminisztere, romániai magyar paralimpiai, világ- és Európa-bajnok kerékpározó – a szerk.), és elhívott versenyezni. 2005-ben vettem részt az első versenyen Hollandiában, kölcsönkért bringával, ami 50 kilós volt, miközben a nyugatiak 11-12 kilósokkal versenyeztek. Mély víz volt, de sikerült szépen fejlődni.

A paralimpiáig is eljutottál. Hogyan sikerült?

Ki akartam jutni, de miután teljesítettem, nem volt következő cél előttem. Szerintem itt szúrtam el. Az első paralimpián román színekben szerepeltünk, s nem volt esély a komolyabb helyezésre. A társam emellett dolgozott, csak napi egy-másfél órát tudott a sportra fordítani, márpedig nem lehet egy fenékkel két lovat megülni, ez nem az a szint. A második paralimpiát magyar színekben teljesen én építettem föl, megszereztem a kvótát, majd szétszedték a csapatot. Összeraktak valaki mással, aki korábban profi vagy félprofi volt, de több mint tíz évig nem bringázott, így esélytelenek voltunk.

Mikor fogalmazódott meg bennetek az iskola létrehozásának gondolata?

Megérintett egy székelyudvarhelyi vak kisfiú története, aki azóta kuratóriumi tagunk, és 2005-ben kezdte volna az iskolát.

A szülők keresték a megoldást, hogy a gyerekük speciális oktatásban részesüljön, ezért elmentek Kolozsvárra, ahol gyakorlatilag be sem engedték őket az iskolába, hogy megnézzék, hová járna a gyerek.

El akartak menni Magyarországra, én meg nem hittem a fülemnek, hogy egy gyerek nem tud a szülőföldjén speciális iskolába járni, s az anyanyelvén tanulni. Elkezdtem dolgozni az ügyön, bár akkor még bringáztam, de már aktív tag voltam a Romániai Vakok Szövetségénél. A megyei főtanfelügyelőségnél meg kellett határozni, hány gyereknek lenne szüksége erre az iskolára, majd azt mondták, nem kell ilyen, meg is tiltják, hogy felhasználjam az adatokat. Próbálkoztam aláírásokat gyűjteni, de abbamaradt az intézkedés, és magyarországi támogatást sem volt még lehetőség lehívni. 2017-ben befejeztem a kerékpársportot, ekkor ismét abban a helyzetben voltam, hogy valamit tennem kellene. Megtaláltam két pályázati kiírást, megírtam őket, de azt is láttam: egyedül nem fog menni. Feladtam hát egy álláshirdetést, így került 2018-ban az első kolléganő az alapítványhoz, aki azóta is nélkülözhetetlen alapember. Később gyarapodtunk még munkatársakkal.

Milyen fázisban van a projekt?

Megvannak már az épületek is. Az Erdélyi Református Egyházkerület a magyar kormány támogatásával megvásárolt 11 épületet, ebből egy kazánház, egy pedig üvegház. Az az épület, amelyet irodának is használunk, bentlakásos lesz, illetve az osztálytermeket is ki kell még alakítanunk benne.

Az egyházzal 25 éves bérleti szerződést kötöttünk, nem kell fizetnünk semmit, de nekünk kell működtetnünk, fenntartanunk. Igyekszünk bérbe adni a hasznos felületeket, hogy mérsékelhessük a fenntartási költségeket, amíg elindulhat az épületekben az oktatás.

Az első fázisban a tervezett bentlakásos épület energetikai felújítását, rehabilitációját, akadálymentesítését akarjuk megoldani. Egy másik épületben, amely speciális tornaterem lesz, a padlót szeretnénk felújítani, vizesblokkot és öltözőt létrehozni. Erre már benyújtottunk egy támogatási kérelmet.

Kép

Buttu Arnold Csaba - Kép: Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány

Az oktatás beindítása milyen fokozatokban történne?

Mi nem vagyunk sem szegregáció-, sem integrációpártiak, az arany középutat szeretnénk. Nem az iskolai rendszerbe integrálnánk a gyerekeket, hanem az életbe. Amikor kijön a fiatal felnőtt az iskolából, akkor kell, hogy megtalálja a helyét a társadalomban. Úgy szeretnénk kialakítani az iskolát, hogy az elemi oktatás szegregált környezetben történjen, ahol a gyerek megtanul eszközöket használni, megismeri a Braille írás-olvasást, majd az 5–8. osztályt félig integráltan, tehát a meglévő oktatási intézményben, de külön osztályokban végeznék. Itt már meglenne a pufferzóna az iskolán kívüli tevékenységek által, ahol találkoznának más gyerekekkel. A középiskola pedig már teljesen integráltan zajlana a város református kollégiumában. Az már megint mélyvíz, de akinek megvannak a képességei, és bejut, az meg is tudja állni a helyét.

Szívesen látott titeket a befogadó intézmény?

Ki sem kellett mondanunk a kérésünket, ők kezdeményezték a befogadást. Ez volt a legjobb megoldás, hiszen rengeteg adminisztratív tennivalóval, költséggel jár egy iskola létrehozása, majd fenntartása.

Hány gyereket érint mindez Erdély-szinten?

2018-ban készítettük az eddigi egyetlen felmérésünket, akkor 193 iskolaköteles gyerekről volt tudomásunk a többségében magyarok lakta Hargita, Kovászna és Maros megyékben. Ebben még nincsenek benne a szórványmegyék.

Mennyire érzékeny erre az ügyre az erdélyi magyar társadalom? Kik és milyen szívvel állnak mögétek?

Az első másfél évben gyakorlatilag a helyi vállalkozók tartottak minket életben, amikor már volt három alkalmazottunk, azonban még nem volt semmiféle nagyobb támogatás az államtól.

Azután jött a képbe a magyar kormány, illetve az RMDSZ támogatása a Communitas Alapítványon keresztül, ez így teljes mértékben biztosítja a működésünket.

Sok vállalkozással jó a kapcsolatunk, ha bármi konkrét igényünk volt, például tábort szerveztünk és hiányzott egy bizonyos összeg, egyetlen telefonnal sikerült elintézni. Nemrég kilyukadt a puffertartályunk, és egy helyi vállalkozás azt is megfinanszírozta.

Hogyan tovább, mik a következő célkitűzések?

Remélem, hamarosan sikerül kinevelni azt a generációt, amelyik az iskolát viszi tovább. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, ha nem adunk hangot magunkról, nem tudhatnak rólunk. Márpedig a látássérülteket ki tudná jobban képviselni, mint ők maguk? Korábban az összefogás hiányzott, minden szülő megpróbálta egyedül vívni a maga szélmalomharcát, kisebb-nagyobb sikerrel. Volt, akinek beletört a bicskája, belefásult, ezért valahogy fel kellett hívni a problémára a figyelmet. Eddig álmot kergettünk, de most, amikor már megvannak a szükséges épületek is, könnyebb, sokkal komolyabban vesznek minket az álmainkkal együtt. Főként az energetikai beruházás lenne fontos, hogy ne kapjunk olyan horribilis számlákat. Tekintve, hogy szociális intézmény vagyunk, nem követelhetjük teljes mértékben a szülőktől a költségeket, bár szeretnénk, hogy aki teheti, valamilyen szinten hozzájáruljon. Persze lesz olyan, aki nem fogja tudni kifizetni, de létrehoztuk erre a keresztszülő-programot, amire már jelentkezőnk is van. Mi nem a mában vagy a holnapban, hanem a holnaputánban, 2–5 éves tervben gondolkodunk.

Orosz Örs Nyitra megyei képviselő, felvidéki jogvédő aktivista, az Összefogás társalapítója még március 13-án hívta fel a figyelmet a problémára a Facebookon, és közzétett fotókat, videókat a helyzetről. Bejegyzésében kifejtette, hogy a cink jelenléte a közvetlen kifolyásnál már februárban a százszorosa volt annak a mennyiségnek, ami a folyó élővilágára halálos dózist jelent, így előrelátható volt a katasztrófa.

Napi három tonna vas folyik bele az egyébként 223 kilométer hosszú Sajóba (a folyó magyarországi szakaszának hossza 124 kilométer!), ami rozsda, azaz vas-hidroxid formájában kicsapódik.

Az arzén, a cink és a vas mellett a mangán és egyéb elemek mért értékei is bőven átlépik a megengedett maximumot. Orosz Örs levélben fordult Ján Budaj miniszterhez, hogy azonnali hatállyal kezdjék meg a katasztrófahelyzet kezelését, de választ nem kapott.

Április elején a Szlovák Vízgazdálkodási Vállalat a bányába szivárgó felszíni vizek csökkentésére irányuló munkálatokba kezdett, és a bányamentő szolgálat közvetlenül a bányában is megkezdte a munkát. Azt próbálták megoldani – eddig nem sok sikerrel –, hogy a víz ne szivárogjon a felsőbb szintekről a szennyezett alsóbb rétegekbe, és elkerüljék a szennyezett víz felszínre áramlását.

A környéken lakók folyamatosan felháborodásukat fejezik ki a közösségi oldalakon:
„Én Szlovákiában lakom, és nagyon szomorú látni, hogy senki sem tesz semmit. Szomorúan nézzük a pusztulást” – írja egy asszony.
„Ökoszisztémánk védelme prioritást élvez, hiszen kihatással van az életminőségünkre. Hol van ilyenkor a szlovák Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium?! Az ő feladatuk lenne megállítani a szennyezést és megtisztíttatni a lerakódott cinktől!” – tette közzé véleményét egy férfi. 

Lassú kínhalált okoz a halaknak is

A helyi horgászok képviselője és a helyi horgászszövetség tagja, Varga Tibor az Európai Bizottság elé viszi az ügyet, mert mélységesen felháborítja, hogy a kormányra nem lehet számítani ebben a helyzetben.

„Nagyon nagy a baj! Ezen a harminc kilométeres szakaszon halott víz lett a Sajó.”

„Már egyetlen hallal és ízeltlábúval, tehát folyami rákkal vagy kérészlárvával sem találkoztam. Elpusztultak a pisztrángok, a dolmolykók, a pérek is. Ha nem a cink, akkor a vas-hidroxid öli meg őket, ami kicsapódik a kopoltyújuk belsejére, és ez a lassú kínhalálukhoz vezet, egyszerűen megfulladnak. Jelenleg a kövek alatt sincs élet, és amíg a halak táplálékául szolgáló ízeltlábúak vissza nem térnek, addig felesleges visszatelepíteni a halakat” – nyilatkozta.

Dr. Lukács Balázs biológus, Tisza-kutató, az Ökológiai Kutatóközpont főmunkatársa vezetője szerint jelen esetben az óriási mennyiségű vas mellett számos egyéb nehézfém is a vízbe került, de ezek mennyiségéről pontos információkkal nem rendelkezünk. A vas önmagában nem mérgező, de természetes környezetben, oxigén hatására vízben nem oldódó vas-hidroxiddá alakul és kiülepszik. Ha pedig nagy mennyiségben ülepszik ki, az már okozhat gondot, elzárja a fényt a növényektől, algáktól, illetve a vízi élőlények légzőszervébe jutva halálos lehet. A gyorsabb mozgásra képes élőlények el tudják ezt kerülni. Tanácsos lenne valamilyen vegyülettel kicsapatni a mérgező anyagot a folyóból, hogy sóvegyület keletkezzen. Így tettek annak idején a vörös iszap-katasztrófánál is – akkor meszet használtak. Ám a természetes vizekben nehezen lehet az ilyen típusú szennyezéseket kezelni, mert a vegyületek kicsapásához vagy oldatba viteléhez extra anyagokat kell a vízbe juttatni, ezeknek a mennyiségét nehezen lehet kiszámolni, illetve a keletkező vegyület is mérgező lehet a vízi élővilág számára.
„A szóban forgó 30 kilométeres szakaszon olyan nagy mennyiségű szennyezett vizet kellene szűrni, hogy azt technikailag nem tudják megoldani, illetve ennek a mennyiségnek a folyamatos szűrése és a kármentesítés akár havi több százezer euróba is kerülhet, és nehezen megjósolható annak sikere is. Ezért is fontos magának a szennyező forrásnak a megszüntetése. Azonban a Sajón vannak és lesznek olyan szakaszok, ahova a szennyezés nem tud eljutni. Ezekből az ép szakaszokból pár év alatt képes lesz újragenerálódni az élet” – nyugtat meg a szakértő.

Magyarország már többször kérte Szlovákiát, hogy rendezze a helyzetet

Hazánkat hivatalosan Orosz Örs értesítette először a kassai konzulátuson keresztül, Magyarország pedig már többször kérte Szlovákiát, hogy rendezze a helyzetet.

Ha nem fejeződik be hamarosan a szennyezés, akkor a szennyezett üledék el fogja érni a hazai Sajó-szakaszt is, károsítva így a folyó magyar szakaszának élővilágát.

Lassan júniust írunk, és még mindig nem történt érdemi előrelépés, a szlovák hatóságok még mindig tétlenkednek. Hiába van állami kézben az említett bánya, a Természetvédelmi Minisztérium mutogat a Gazdasági Minisztériumra, a Gazdasági meg a Természetvédelmire.

Dr. Lukács Balázs úgy véli, hogy bár ez a szennyezés az adott szakaszon azonnali beavatkozást igényelne, itthon ennek ellenére egyelőre nincs ok a túlzott aggodalomra, mert az elmúlt hónapokban mire a Sajó vize Magyarországra ért, a szennyezett üledék felhígult, természetesen tisztult, így egyelőre még az egészségügyi határértéket nem érte el a szennyezés mértéke. „Így marad ez mindaddig, amíg lesz elegendő csapadék a következő hetekben, hónapokban. Ha nem lesz, és ezért lecsökken a Sajó vízmennyisége, akkor sajnos a szennyezett víz koncentráltabban érkezik a magyar szakaszra, és bekövetkezhet egy olyan forgatókönyv, amikor intézkedni kell a vízi élővilág megmentése érdekében. De erre minimális az esély.”

Előadók:

🎈Forray Niki, a Balloon World Hungary tulajdonosa, aki a nulláról épített fel egy közel egymilliárd forintos árbevételű céget,

👗Kanizsai Silka Ágnes, aki egy nélkülözéssel teli gyermekkor után a saját álmát megvalósítva hozta létre a luxusmárkáját,

🎯Kaszás Péter, vezetéspszichológiai szakértő, a TeamGuide alapítója, aki 2004 óta több száz hazai KKV szervezetfejlesztési programjában vett már részt,

🦈Tomán Szabina, a magyarországi Toman Lifestyle Kft. tulajdonosa és a Cápák között befektetője, az életmódváltás és az egészséges élet igazi nagykövete,

👠Kovács Orsolya, aki a YURKOV Stílustanácsadó Szalon alapítójaként már 1,8 millió nőt szabadított fel a ruhásszekrényük terhe alól,

👩‍🍳Wossala Rozina, séf, műsorvezető és influenszer, a budapesti Bestia étterem egyik alapítója, a Konyhafőnök egykori versenyzője és zsűrije,

❤️Szántai Csonka Enikő, egészségmentor, a BodyWakes alapítója, aki a vállalkozása mellett 4 gyermek büszke anyukájaként tartja egyensúlyban az életét,

🧠Knapek Éva, klinikai szakpszichológus, aki a társfüggőség kutatójaként a saját önismeretünk fejlesztését tartja a legfontosabbnak,

🏋‍♀Rubint Réka, az ALAKREFORM program megalkotója, az ország fitneszkirálynője, aki egy szerepben családanya, szerető feleség és sikeres üzletasszony.

»» Kattints ide, nézd meg a komplett programot.

A Női Vállalkozók Napja rendezvényre most 50%-os kedvezménnyel vásárolhatsz belépőt a kepmas kuponkóddal itt>>

A jelentkezésre már csak május 24-én éjfélig van lehetőség!

Másképp lehetett világgá menni

A rendszerváltást követően erre-arra kanyargó egyéni sorsok nyilván már abban is eltértek, hogy ki honnan, milyen családból indult. „Édesapám zeneszerző, zongorista, így ő már 1990 előtt is járta a világot” – kezdi Wolf Kati. „Egyszer a két bátyám közül az egyiknek le kellett rajzolnia a suliban, hogy mi történik otthon, amikor apukánk hazaérkezik. Ebből ugye sok minden kiderülhetett az egyes családokról. Nos, ő egy nyitott csomagtartójú kocsit rajzolt, amelyből Milka csoki és narancs került elő. Úgyhogy mi nem a hétköznapi rendszerváltás előtti család voltunk, ám a szüleinktől elcsípett mondatokból éreztük, hogy van, amiről szabad más előtt beszélnünk, de olyan is, amiről nem.”

Skrabski Fruzsina arra emlékszik, hogy a szülei elvből nem vettek otthonra televíziót, csak, amikor már a rendszerváltás utáni első szabadon választott országgyűlést lehetett követni benne. Ő pedig szombatonként a Moszkva térre járt a barátaival találkozni, este ott gyülekeztek. Az is összetarthatta szerinte az akkori fiatalokat, hogy nem voltak akkora anyagi különbségek a családok között, mint ma. Fruzsina édesanyja a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetét vezette, ugyanakkor hét testvére közül az egyetlen fiú vízvezetékszerelőnek állt, s mindegyiküknek megbecsült helye volt a népes famíliában.

„Ma a feleségem elvárja a gyerekeinktől, hogy mindennap jelezzék, ha valahova távoznak, én meg arra emlékszem, hogy a tesóm egyszer csak eldöntötte, világgá megy, és ezt a szüleink elfogadták, sőt, neki is indult.”

 – idézi fel Csapodi Zoltán. „Egy hónap múlva nem tudott felszállni Portugáliában egy hajóra, akkor láttuk viszont. Ha tehát elmentünk otthonról, amíg haza nem értünk, nem kellett semmiről beszámolnunk. Volt, hogy hetekig Odesszában tartózkodtam, a barátnőm pedig Angliában, és vagy tudták kapcsolni őt a szálloda portájáról telefonon, vagy nem; vagy megérkezett hozzá, amit postán küldtem neki, vagy nem. Édesapám távközlési szakember volt, így mi vezetékes telefont ingyen kaptunk volna, mégsem kértünk soha. Előbb lett mobiltelefonunk a kilencvenes évek közepén. Ehhez képest ma alap a Viber, a többi alkalmazás nevét pedig ki sem tudom ejteni. Az interneten még életemben nem kommentáltam – bocsánat, kommenteltem – semmit, és szerintem nem is fogok.”

Bocs, szőke herceg!

Ezzel máris a ’90-ben végzett és a ma felnőttkorba lépő generáció közötti különbségeknél vagyunk. Wolf Kati felidézi, hogy aki régen lemezt szeretett volna készíteni, az bement a rádió épületébe, mert ott nyüzsgött mindenki, aki számított. Édesapja oldalán ő is gyakran megtapasztalta az aula varázsát. A mai fiataloknak szerinte pont azért nehezebb, mert nincsenek ilyen igazodási pontok – úgy tűnik, minden elérhető, épp ezért mindent meg is szeretnének kapni, de ez csak keveseknek sikerülhet. „Amikor megvettem életem első okostelefonját, azt hittem, a szabadságomat vásároltam meg vele. Gondoltam, mostantól, ha más vezet, az anyósülésről intézhetem az ügyeimet, mindenre válaszolok, kinyílik a világ. Ehelyett be lettem zárva ebbe a kis dobozba, intravénásan hozzákötve.”

„Anno, ha nem mentél el egy randevúra, odalett a szőke herceg, ma meg tíz perccel utána ráírsz, hogy »bocsánat!«.”

„Még a ’80-as években elmondtam a suliban, hogy a szüleim szerint nem szabadna elárulnom, hogy hittanra járok. Pár évtizeddel előtte ezért elvitték volna a szüleimet, akkor már nem” – gondolkodik el Skrabski Fruzsina. „Nekünk a rendszerváltás után sokkal több lehetőségünk volt, mint a mostani fiatal generációnak, hiszen minden akkor indult. A felvételi a nagy tévékbe, újságokba: egyik nap olvastad az egyetemen a hirdetést, másnap már képernyőn voltál, mert vadászták az embereket. Csak az nem talált állást, aki nem akart. Akkor még a nyomtatott újságok vezércikke volt „a” vélemény, talán túl nagy nimbusza is lett az újságíróknak, mert ami egyszer le volt írva, abból nem létezett visszaút. Ma egyből beírja a kommentelő, ha helyesírási hibát talál a blogbejegyzésedben, rögtön kapod a visszajelzést, tudsz javítani is, sőt maga a komment is egy újabb téma, ami izgalmas. Más szempontból semminek nincs következménye: sem a kommunista bűnösök, sem a 2006-os rendőrök nem lettek elítélve…”

Azt Csapodi Zoltán is tapasztalja, hogy a fiatalok bizalma csökkent az igazságszolgáltatásban. „Régen és ma is viszem őket bíróságra, amelynek a munkáját valaha óriási tisztelettel figyelték, ma pedig inkább lenézik, a korrupció jut róla eszükbe. Ebben az is szerepet játszhat, hogy az elmúlt 30 évet óriási hullámzás jellemezte úgy az ország Európán belüli pozícióját, mint az államadósságot nézve. Nehéz mihez igazodni.”

„Szent István, Mátyás király vagy Kádár János korszakával szemben, amelyeket jó vagy rossz előjellel, de hosszan lehet elemezni, az elmúlt három évtizedben történelmi léptékkel látszólag alig történt valami.”

„Annak a jelentőségét pedig, ami mégis létrejött – például az új alaptörvény – sokan igyekeznek eltagadni.”

Ha kirúgnak vagy megbuktatnak, akkor is lehetsz boldog

Wolf Kati szerint 1990 előtt volt egy nagy, közösen utálható dolog, ami mentén az emberek többsége egyfelé gondolkodott. Amióta ez elmúlt, nem tud a társadalom közös kiindulópontban megállapodni, minden kétpólusú. A kor technológiai forradalma mindenütt lezajlott, nem magyar sajátosság, itthon viszont a fejekben és a lelkekben az énekesnő szerint nem történt meg a nagy fordulat, ugyanúgy gondolkodunk, mint 30 éve, csak már egy megváltozott világban. Skrabski Fruzsina úgy véli, a munka világában főleg az utóbbi időben azért történtek fontos változások: már nem az a cél, hogy az emberek agyondolgozzák magukat, a minőségi munkaerő hiánya miatt a cégek rákényszerülnek arra, hogy visszaadjanak a munkavállalóknak némi minőségi szabadidőt a robotolás helyett. Szerinte az nem változott, hogy aki kilóg a sorból és eléggé lázadó, az sokszor többre viheti, mint az, aki mindig kitűnő, de csak tanul, és a végén nem igazán tudja, mihez kezdjen az életben. „Ha kirúgnak, ha megbuktatnak, attól még lehetsz boldog és sikeres ember, sőt!” – hangsúlyozza az üzenetet.

„Hosszú ideig nagyon hiányzott a fiatalok nyelvtudása, eszméletlen probléma volt, hogy például nemzetközi versenyeken nem értették, ha a magyar diákok idegen nyelven szólaltak meg, mindig meg kellett ismételniük” – mondja Csapodi Zoltán.

„Most ott tartunk, hogy anyanyelvi szinten beszélnek például angolul, és én külön szeretem a mai fiatal generáció kreativitását!”

„Nekünk még merev rendszerben ment a tanítás, ma én feleltetés helyett kiültethetek két gyereket azzal, hogy »1637 januárja van, te vagy Pázmány Péter, te pedig Esterházy Miklós, beszéljétek át, milyen eredményeket értetek el az országban az elmúlt néhány évtizedben!« Régen ez elképzelhetetlen lett volna.”

S hogy mi hangzana el, ha ez nem „csak” egy gondolatébresztő beszélgetés, hanem valóban egy osztálytalálkozó lenne? Wolf Kati erről így gondolkodik: „Aki rossz passzban van, általában nem is megy el az osztálytalálkozóra. Pedig nagy kérdés, mi számít ma sikernek: biztos, hogy az a sikeres, akinek lett egy villája a Rózsadombon, és Hawaiira jár nyaralni? Lehet, hogy valaki a szülei lakásában él, de más szempontból bejárta a neki fontos utat, például megírta azt a könyvet, amire vágyott. Ő talán kihagyja az osztálytalálkozót, de jól megvan otthon a kutyájával és a polcon a könyvével. Sokan amerikai típusú sikert próbálnak felmutatni a Facebookon, de érezzük, hogy az nem a valóság. A siker sosem fekete vagy fehér, és talán jobban is értékeljük azt a sikert, amiben van egy kis szenvedés is.”