Férjeddel és két lányotokkal alkotjátok a családot, vagyis nőuralom van nálatok, amire most még ráerősít a nemsokára érkező Csenge. Előre látom, ahogy a lakásotok átalakul fodrász- és sminkszalonná, Dani pedig kénytelen lesz beszállni a körömlakkozásba, ha nem akarja, hogy csökkenjen a renoméja a lányok szemében...

Na, igen! (nevet). Biztosan nem lesz egyszerű a már kialakult napi rutint összeegyeztetni még a picivel is, de abban is biztos vagyok, hogy a párom és a lányaim is, na meg persze a teljes család, rengeteget fognak segíteni Csenge és a háztartás körüli feladatokban.

Tizennégy évvel ezelőtt élted meg először a várandósság és a szülés örömeit, kihívásait. Milyen emlékeket őrzöl arról az időszakról?

Nehéz szavakkal kifejezni azt az érzést, de talán a boldogság, az izgalom és a félelem keveréke az, ami a legjobban leírja az akkori közérzetem. Egyszerre voltam mérhetetlenül boldog és kétségbeesett, amikor megtudtam, hogy pozitív lett a terhességi teszt. Bernadettel, vagy ahogy mi hívjuk, Bebivel voltam várandós – a születése meglehetősen izgalmasra sikeredett. Körülbelül egy hónappal hamarabb született, mint amikorra ki voltam írva.

Épp a Balatonon pihentünk, csakhogy a szülés vasárnap délután beindult, és pechünkre hazafelé hatalmas dugó alakult ki az autópályán.

Szerencsére Bebi türelmesen kivárta, amíg felértünk a kórházba. Azóta is jellemző rá a megfontoltság.

Miben változtatott meg az anyaság?

Teljesen átrendeződtek a prioritások. A munkám is fontos maradt, de egyértelműen a lányok lettek a legfontosabbak számomra, a születésük új értelmet adott az életemnek. Miattuk nem érzem magam sosem egyedül, óriási támaszaim voltak a nehezebb periódusaimban is. Szülőnek lenni véget nem érő felelősség és szerep, de közben rengeteg kedves közös emlék keletkezik. Ami talán a legtöbbet jelenti számomra, az az elalvás előtti pillanat. Bebi hiába mindjárt 14 éves, még mindig az évekkel ezelőtt kialakult kis rituálénk szerint fekszik le aludni: én betakarom, elmondjuk egymásnak, hogy milyen állatokkal, személyekkel kapcsolatos álmokat kívánunk a másiknak, és utána jön a jó éjt puszi. Orsi az együtt alvásokhoz ragaszkodik. Őt is szépen betakarom, jó éjszakát kívánunk egymásnak, és a kezemet fogva vagy engem átölelve alszik el. Az is csodás érzés, amikor például készítem a vacsorát vagy mosogatok, és megjelenik valamelyikük, hogy csak úgy átöleljen, megpusziljon.

Most épp a 37. hétben vagy a harmadik babátokkal. Hogy viseled, milyen a közérzeted?

Eleve már az is hihetetlen volt, hogy pozitív lett a tesztem. Örültem, hogy ismét anyuka leszek, de talán pont ettől estem kétségbe is. Harminc felett már kissé idősnek éreztem magam egy harmadik gyermekhez, noha elmondhatatlanul vágytam rá. Talán épp a korom miatt van, hogy ez alatt a terhességem alatt izgulok a legtöbbet. Dani persze mindenben támogatott, sokszor jött velem az orvosi vizsgálatokra. Én mindig az ultrahangos vizsgálatokat vártam, mert ilyenkor láthattam a kis Mákszemem – így becéztük, amíg megfelelő nevet nem találtunk neki. Imádtam őt nézni a monitoron! Most már sokat mocorog a pocakomban, amit Dani és a lányok nagyon élveznek, sokszor simogatják a hasamat, és beszélnek Csengéhez. A gyakori mocorgás így a várandósság vége felé fájdalmas is tud lenni – ilyenkor á szoktam szólni, hogy finomabban helyezkedjen, de nem igazán fogad szót.

A Bebivel és Orsival való terhességeim idején magánéleti nehézségeim voltak, de testileg és lelkileg a mostani terhességem a legnehezebb, a legfárasztóbb, noha az életem épp mostanra rendeződött.

Vannak, akik azt mondják: „na, én aztán biztosan másképp fogom nevelni a gyerekem, mint a szüleim engem”, és vannak, akik számos mintát tovább kívánnak adni gyermekeiknek az otthonról hozottakból. Te melyik tábort erősíted? Van olyan, amit direkt másképp csinálsz, mint a szüleid?

Szerintem egy szülő egyik legnagyobb félelme a gyermekvállalás és -nevelés során az, hogy jól csinálja-e. Ez az érzés biztosan elkísér életem végéig. Nekem sajnos nem sok pozitív élményem van a gyerekkoromból. Szüleim 7 éves koromban elváltak, mindketten alkoholisták voltak, így hamar fel kellett nőnöm. Körülbelül 13 éves lehettem, amikor elkezdtem dolgozni, hogy gondoskodni tudjak magamról.

Nem igazán számíthattam senkire. Ez az az érzés, amit sosem szeretnék, hogy a gyerekeim átéljenek!

Minden egyes nap azon vagyok, hogy mindig érezzék, mennyire szeretem őket, és bármi lesz is, mindig számíthatnak rám. Fontosnak tartom az együtt töltött közös, minőségi időt, a gyerekek kérdéseire az őszinte válaszadást, a felelősségvállalásra és önállóságra segítést is.

Réka és családja

A babavárás, akár a karácsony, tele van izgalommal, tervezéssel és várakozással. Hogyan készültök Csenge érkezésére? Kész van már a babaszoba?

A két nagyobb lánytól ugyebár rengeteg babaruhánk maradt, de lehetetlen megállni, hogy az ember ne vásároljon így is mindenfélét. Szinte minden üzletben meg kellett néznem a babarészleget, és akkor már persze venni is kellett valamit.

Szerettem volna, hogy Csengének is külön szobája legyen. A vágyam a teljes lakás átalakítását vonta maga után, ami rengeteg munkával járt, de az egész családra számíthattunk. A babaszobát főleg Bebinek köszönhetjük. Ő már aznap elkezdett ötletelni a szobával kapcsolatban, amikor elárultam neki, hogy pozitív lett a tesztem.

Bátrak vagytok, tudod? Azért mondom ezt, mert a világban jelenleg háború dúl, infláció van és lesz, rendszeresen hallani a klímaváltozás veszélyeiről, és megfigyelhető az emberek között egyfajta általános agresszió is, mind verbálisan, mind fizikailag. Titeket azonban ezek nem ijesztettek el a családalapítástól.

Megértem és tiszteletben tartom, ha valaki ilyen-olyan megfontolásból vagy a világban jelenleg zajló dolgok miatt inkább nem vállal gyereket. Én igyekszem pozitívan hozzáállni a különféle helyzetekhez, mert tudom, hogy a sok rossz mellett rengeteg jó dolog is történik.

Tegyük fel, lesz egy szépséges rózsaszín borítójú emlékkönyved, amelybe mindenfélét írhatsz és ragaszthatsz a Csengével és a családdal közös élményeitekről. Ha lenne benne egy olyan oldal, amelyre a születése utáni napon írhatnál valamit, mit írnál?

Amit mindenképp leírnék neki, az az, amit Bebivel és Orsival is folyamatosan éreztetek, tudatok írásban, illetve szóban is:

Nagyon szeretem, és bármi történjék is – akár háború vagy szerelmi csalódás – rám mindig mindenben számíthat.

Bazsalikomos pesto

Egy nagy marék friss bazsalikomlevél (3-5 dkg)
2-3 gerezd fokhagyma
egy marék fenyőmag
5-6 evőkanál olívaolaj
só, fekete bors
2-3 evőkanál reszelt parmezán

A sajt kivételével a hozzávalókat botmixerrel pépesítjük, majd ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, végül hozzákeverjük a reszelt parmezánt. Lezárt üvegben, hűtőben sokáig eláll. Főtt tésztákhoz adjuk, majd reszelt sajttal megszórjuk. Szükség esetén a fenyőmag mandulával is helyettesíthető.

Fokhagymás, bazsalikomos túró

25 dkg sovány tehéntúró
2 dl joghurt
1 kiskanál bazsalikom
4 gerezd fokhagyma, só

A túrót villával összetörjük, a fokhagymát áttörtjük, a bazsalikomot finomra vágjuk, és a joghurttal együtt a túróhoz keverjük, sózzuk. Pirítóssal vagy barna kenyérrel tálaljuk, de héjában főtt burgonyához is illik.

Bazsalikomos pogácsa

2 csésze és 1 evőkanál liszt
¼ csésze reszelt parmezán sajt
2 evőkanál apróra vágott friss bazsalikom
2 teáskanál sütőpor
½ teáskanál szódabikarbóna
¼ tk frissen őrölt bors
2 / 3 csésze tejföl
3 evőkanál extra szűz olívaolaj
1 evőkanál felvert tojás (a pogácsák tetejét ezzel kenjük meg)

Keverjünk össze 2 csésze a lisztet, sajtot, bazsalikomot, sütőport, szódabikarbónát és a borsot egy tálba. Adjuk hozzá a tejfölt és az olajat, majd dolgozzuk össze finoman. Dagasszuk a tésztát lisztezett felületen, és pihentessük letakarva 20 percig. Kinyújtjuk a tésztát, pogácsákat szaggatunk belőle, és kivajazott tepsin, 190 fokon megsütjük.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Normális? 

Néhány éve egy kétségbeesett család ült a tanácsadásunkon: anya és kiskamasz fia. A gyermek apja néhány éve véglegesen kilépett a család életéből. Az anyának szándéka volt jól nevelni a gyermeket, ám rendre úgy érezte, hogy kudarcot vallott. Elkeseredve mesélt próbálkozásairól, csalódásairól, és ennek mentén a bűntudatról, amelyet tovább fokozott annak a megélése, hogy „mi nem vagyunk olyanok, mint más családok”. Elmondta, hogy számos szülőknek szóló könyvet és cikket elolvasott, de ezek ahelyett, hogy segítettek volna, még inkább összezavarták. Válaszokat és megoldásokat keresett, de minduntalan azzal találkozott, hogy a gyerekneveléssel foglalkozó írások a hagyományos családmodellt veszik alapul, és ennek mentén írják le a családi életciklus egymást követő szakaszait, az ezekhez kapcsolódó érzelmi és fejlődési folyamatokat, illetve a gyakorlati tanácsokat. Megélése szerint ezek többsége az ő esetükben megvalósíthatatlan volt. Így családjuk speciális jellemzői az „ideálistól” való eltérésként jelentek meg, ami feszültséggel és szorongással töltötte el. „Rendben vagyunk?”, „Egyáltalán, normális család vagyunk?” – kérdezte kétségbeesetten. 
Nem szerencsés a hagyományos családokat „normális családoknak” nevezni, hiszen ezzel terhet rakunk a másfajta családokban élőkre. Valójában bármilyen családmodellben élünk is, magunknak kell kialakítanunk családunk működésmódját, és ehhez minden esetben személyes és kapcsolati önismeret szükséges. Kíváncsisággal, megértéssel, elfogadással és szeretettel fordulni a saját belső állapotaink és a másik ember felé a kulcs a harmonikus családi élethez, legyen szó akár hagyományos, akár egyszülős, akár mozaikcsaládról. Ugyanakkor sokat segíthet, ha ismerjük azokat a speciális kihívásokat és erőforrásokat, amelyek az általunk megélt családmodellt jellemzik. 

Egyedülálló szülők 

Anikó fia, Bálint egyéjszakás kapcsolatból származott. Anikó a továbbiakban nem találkozott az apával, aki soha nem tudta meg, hogy gyermek fogant tőle. Az anya a várandósság első pillanatától arra készült, hogy örömmel és szeretetben, de egyedül, illetve a vele együtt élő édesanyjára támaszkodva neveli fel gyermekét. Később sem lett hosszabb párkapcsolata. Kétszülős családokat látva egyre gyakrabban gondolt arra, hogy ha ilyenek a „normális családok”, akkor ők vajon mennyiben mások, mennyire látszik majd Bálinton, hogy nem kétszülős családban nőtt fel. Kétségei már a kezdetektől arra sarkallták, hogy intenzív kapcsolatot ápoljon húgaival és azok családjaival, őrizte baráti körét, hogy legyenek olyan kapcsolatai és szerepei, amelyek nem kizárólag egyedülálló szülőségével függenek össze. A lehetőségekhez képest a kezdetektől tudatosan alakította életét, fejlesztette magát. Ügyelt arra, hogy legyen körülötte lelki és gyakorlati kérdésekben is megbízható, támogató kör, és hogy élete sokszínű legyen, ne csak egyedülálló szülőként lássa magát. Ugyanakkor tudatosan kereste az egyedülálló szülőknek kínált egyházi és civil közösségi alkalmakat és szolgáltatásokat is. 
2011-ben Magyarországon az egyszülős családok a családok 19,8 százalékát tették ki, 2016-ban pedig kilencszer nagyobb esélye volt annak, hogy egyedülálló szülőként nő áll a család élén, mint hogy férfi. Az egyszülős család kialakulásának története sokféle lehet: kezdőpontja lehet válás vagy özvegység, elhagyás vagy eleve egyszülősre tervezett, donortól történő foganás vagy örökbefogadás. A korábbi évszázadokban többnyire a házastárs halála következtében lett egyszülőssé a család, majd a múlt évszázadban megjelentek a válás útján egyszülőssé alakult családok, míg az utóbbi évtizedekben a szándék szerint, eleve egyszülősként induló családok.

Óriási különbséget jelent a megélésben, hogy egy ilyen család veszteségből vagy pedig tervezetten születik meg,

illetve az, hogy folyamatosan egy típusba tartozik, vagy pedig típusváltás következik be a története során: előfordulhat kétszülős családként induló, de válás vagy haláleset folytán egyszülőssé váló család, amely átmenetileg mozaikcsaláddá alakul, de a párkapcsolat kudarca folytán ismét egyszülős családdá válik, majd egy újabb párkapcsolat folytán tartósan visszavált mozaikcsaláddá. Az átélt típusváltásokkal járó érzelmi feladatok érzelmi terhet is jelentenek minden családtag számára. 
Az ilyen családok társadalmi megítélése átalakulóban van, növekvő arányuk (az összes család nagyjából 20%-a egyszülős) segíti elfogadásukat. Erre szükségük is van, hiszen a statisztika azt mondja, hogy sérülékenyebbek lehetnek, és nagyobb valószínűséggel küzdhetnek fokozott vagy több nehézséggel, mint a kétszülős családok.

A társadalom részéről mégis gyakran egyfajta lenézés látható velük kapcsolatban, mintha a hiány lenne a leglényegesebb jellemzőjük, nem pedig a rengeteg erőfeszítés, az életbátorság és a küzdeni akarás.

Mintha egy hegycsúcsot ostromló, félkarú hegymászón megbotránkoznánk, hogyan mer mindig újabb és újabb lépést megtenni és nem feladni a küzdelmet, miért nem akar lemondani a hegymászó létformáról, és egyszerű félkarúként élni távol a hegyektől – ahelyett, hogy rendkívüli teljesítményét, önfegyelmét és kitartását dicsérnénk. 
Az egyszülős családokban gyakran megfigyelhető a családtagok közötti igen szoros kapcsolat. Többnyire jellemző az egyedülálló családfő heroikus küzdelme a létfenntartásért, és a hiányokat is pótolni próbáló gondoskodása. Megfigyelhető, hogy sokszor a gyermekben is megjelenik egyfajta nagymértékű felelősségvállalás a szülőért, illetve a testvérért, amely fokozottabban kiterjedhet egymás érzelmi jóllétére. Emiatt a gyermekek bizonyos vonásaikban érettebbek lehetnek koruknál, aminek persze ára van: saját igényeiket háttérbe szoríthatják, kis felnőttekként kezdhetnek gondolkodni. Ennek oka az a valójában nem gyermekre szabott vágyuk, hogy az egyedülálló szülő melletti érzelmi helytállással pótolni próbálják a hiányzó házastárs által hagyott űrt. 

Kép

Kép: Katherine Chase/Unsplash

Ezek a gyerekek sokszor hamarabb megismerik a háztartás csínját-bínját, reálisabban gondolkodnak, gyakorlatiasabb a problémamegközelítésük, mint hagyományos családban élő társaiknak. 

A szülő számára ilyenkor kihívás, hogy óvja gyermekét a túlzott felelősségvállalástól, hogy ne váljék idejekorán felnőtté. Ugyancsak nem egyszerű fenntartania a határokat az egyfős szülői alrendszer és a gyakran szintén egyfős gyermeki alrendszer között.

Ebben segítséget nyújthatnak számára saját felnőtt rokonai vagy barátai, akik támogatására számíthat, illetve azok az elfoglaltságok és szerepek, amelyekben nem szülőként vesz részt. Fel kell ismernie, hogy társ híján aktívan kell gondoskodnia a lelki és anyagi stabilitásról, így a nagyobb családi és baráti körtől, illetve társadalmi környezettől érkező támogatásról is. 
Az egyszülős családok erőteljesebben rá lehetnek utalva támogató környezetükre. A társadalom könnyebb sorsot élő tagjainak feladata, hogy megbélyegzés és elfordulás helyett keressék támogatásuk módját – nem nagy szavakban vagy egyszeri gesztusokban, hanem az adott lakó- vagy iskolai környezetben odafordulva, és apró tettekkel kezdve. 

Mozaikcsaládok 

Anna a válása után évekig nevelte egyedül a két lányát. Az apa kéthetente hétvégén töltött időt a lányokkal, egyébként élte a saját életét. Annát a történtek nagyon megviselték, sokáig úgy gondolta, hogy nehezére esne újra megbízni egy férfiban. Bár fájdalmas volt, tudatosan kezdett foglalkozni a veszteség feldolgozásával, és a sebek lassan begyógyultak. Péterrel a munkahelyén találkozott, mellette újra biztonságban és szeretve érezte magát. Különösen figyeltek arra, hogy a kapcsolati döntéseikkel ne a gyerekeket terheljék, hanem biztonságos, tiszta helyzeteket teremtsenek számukra. Így volt ez a kezdeti kisebb lépéseknél, majd akkor is, amikor úgy döntöttek, összeházasodnak. A helyzetet bonyolította, hogy Péternek is volt két lánya, akiket a volt feleségével nevelt heti váltásban. Különösen nehéznek bizonyult, hogy a férfi gyermekei egyik héten velük voltak, a másik héten az édesanyjukkal, de egyetértettek abban, hogy érdemes vállalni az ezzel járó kihívásokat annak érdekében, hogy a lányoknak mindkét szülőjükkel megmaradjon az intenzív kapcsolata.

Anna és Péter sok energiát fordítottak arra, hogy összecsiszolják a különböző családi szokásokat, rituálékat és hagyományokat. Ez nem volt könnyű feladat, de sokat segített, hogy bevezették a „családi kupaktanácsot”, amikor minden családtag elmondhatta a kialakult helyzettel kapcsolatos gondolatait és érzelmeit, és közösen kerestek megoldásokat a felmerülő problémákra. 

Az egyszülős családok mellett az elmúlt évtizedekben megnövekedett a családok felbomlásával és újjászervezésével létrejött mozaikcsaládok száma is. Leggyakrabban egyszerű mozaikcsaládról van szó, ahol a gyermekeit egyedül nevelő szülő mellé érkezik az új párja. Ritkább, amikor két egyszülős család egyesül, és mindkét fél hoz gyermeket a kapcsolatba. A mozaikcsaládok abban is különböznek egymástól, hogy a gyerekek állandóan vagy változó időszakonként laknak az egyik vagy a másik családdal. Tovább színesíti a képet, hogy a fenti esetek mindegyikében előfordulhat, hogy az újjáalakuló családban a pár közös gyermeket is vállal. 
A mozaikcsaládok alakulását a múltban gyakran súlyos tragédiák árnyékolták be, betegség, háború vagy szülést követő haláleset. Manapság gyakoribb, hogy a szülők személyes döntése alapján létrejövő válást, majd az új párválasztást követően jön létre az új család. Már maga a „mozaikcsalád” vagy „patchwork-család” elnevezés is utal arra, hogy egy olyan folyamatról van szó, amibe sok munkát és energiát érdemes fektetni ahhoz, hogy a „színes foltokból” vagy „széttöredezett darabokból” végül valami új, értékes alkotás születhessen. Mindez sok alkalmazkodást, egyeztetést és rugalmasságot kíván minden érintett részéről, ami eleinte sok feszültséggel járhat, de lehetőséget is biztosít a családtagoknak arra, hogy nagy gyakorlatot szerezzenek a konfliktuskezelésben, az alkalmazkodásban, illetve a szövevényes emberi kapcsolatokon való kiigazodás képességében. 
A továbblépés feltétele a veszteségek, illetve az ehhez kapcsolódó zavaros, gyakran ellentmondásos érzések feldolgozása. Az elvált szülők gyakran számolnak be arról, hogy nemcsak a lezárult párkapcsolat történetének elgyászolása, az ehhez fűződő érzések feldolgozása nehéz, hanem meg kell küzdeni a gyermekkel kapcsolatos bűntudat érzésével is. 
A nehéz érzések feldolgozása nagyban megkönnyíti a gyermekekkel való kapcsolattartás megszervezését és megélését. Minden érintett számára lelkileg megterhelő hozzászokni az új felálláshoz, és feldolgozni az átmenettel kapcsolatos érzelmeket. A gyermekek számára különösen nehéz lehet a két szülői környezet közti váltás, ám fontos kiemelnünk, hogy a kutatások szerint a váltott gondoskodás, ezáltal mindkét szülővel megmaradó intenzív kapcsolat, több pozitív hozadékkal jár a gyermekek számára, mint a folyamattal járó pszichés teher. 
A mozaikcsalád számára kihívás lehet az egység érzésének megteremtése. Ebben segíthet, ha a családtagoknak lehetőségük van megosztani egymással a helyzettel kapcsolatos gondolataikat, érzéseiket, szükségleteiket, igényeiket, illetve a megoldás irányába mutató javaslataikat (például „Mit tudok én hozzátenni ahhoz, hogy mindenkinek jó legyen ebben a családban élni?”). Érdemes mindennek időt adni, hiszen a szülők döntése, miszerint ők egy család szeretnének lenni, a gyermekek számára érzelmileg megalapozatlan, sőt ellentmondásos lehet, így a kapcsolat erőltetése ellentétes hatást válthat ki. Az új párkapcsolat melletti döntés nem képes automatikusan családi érzéseket kialakítani a gyermekekben, éppen ezért érdemes megadni az időt és a teret annak, hogy az új kapcsolódásokból valódi, erős családi szövetség bontakozhasson ki.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Dunaharaszti vasútállomása lesújtó külsejű szellemkastély, átérve rajta jólesik a rendezett kisváros családi házas övezetének biztonságot nyújtó látványa. Magyarország egyetlen, kizárólag nőket fogadó drog- és alkoholrehabilitációs otthonát külsőre nem sok különbözteti meg a környező lakóházaktól: az intézmény épületeiből otthonosság árad, a gondozott kertben jácint és nárcisz illatozik. A Magyar Pünkösdi Egyház által fenntartott, 21 férőhelyes rehabon most éppen nincs telt ház: a Covid és a szigorú lezárások miatt több volt lakójuk gondolta úgy, hogy kint könnyebb lesz túlélni. A tizenöt jelenlegi kliens többsége az út elején jár.

Névjegyem: drogos, gyógyszerfüggő, alkoholista

A főépület – a „lent”, amelynek kapuját a harciasan ugató, mogyoróbarna szemű Csicsi kutya őrzi – valóságos labirintus, minden benne van, amit egy rehabnak tudnia kell: a társalgóban sötét hangulatú terápiás rajzok, a munkatársi iroda falán a lakók telefonjait őrző, foltvarrott tartó, vizesblokkok, terápiás helyiség és az újabb érkezők háromfős szobái. A reggeli találkozóra igyekszünk. A kezdést csengetés jelzi, ilyenkor a lakók felmennek a közösségi épületbe, ahol kétágyas lakószobák vannak az „idősebb”, azaz a terápiájukban előrébb járó lakóknak, valamint csoportszoba, az alagsorban pedig a konyha – az itt gyógyulók főznek is magukra. Nincs ebben semmi különös, gondolnánk, pedig sokan jönnek úgy ide, hogy egyáltalán nem igazodnak el a konyha világában. Ez a külvilágban nagy szégyen, ahogy a sokszor titokban zajló női iszákosság, gyógyszer- vagy drogfüggés is. Mert a nők máshogy és másért isznak.

A rehabon azonban mindez nem szégyen, hanem megoldandó feladatok sora, amelyekhez mind van segítség.

Körbeülünk, a levegőben kíváncsiság. A találkozót az egyik „öregebb” lakó vezeti, rutinosan és figyelmesen, bárhol lehetne tréner, ahol csoportfolyamatot kell vezetni. Bemutatkozunk egymásnak, szépen, egyesével. A fiatalabb rehabosok úgy pillantanak fel a megszólalás előtt, mintha még egyszer megemelnék a súlyt egy hosszabb sorozat végén az edzőteremben: pontosan, odafigyelve hajtják végre a mindennapi lelki gyakorlatot. A terápia egyik legnehezebb része, amikor az emberből, pontosabban az addig viselt szerepeiből csak ennyi marad: „Szia, Zsuzsi vagyok, harmincöt éves, és elvesztettem a harcot az alkohollal, a gyógyszerekkel vagy a droggal szemben.”

A bemutatkozó kör után megélénkül a társaság, főleg, mert két társuknak is most járt le a próbaideje. A Hajnalcsillag egy kimondottan színes és hangos rehab: a másutt oly formális reggeli találkozó zsizseg, csicsereg, tekintetek villannak össze a kertrendezés munkabeosztásakor, de amikor szavazni kell arról, hogy maradhatnak-e sorstársaik a próbaidő végén, a törökverő egri nőket megszégyenítő erővel zárnak össze, és nagy tapssal köszöntik a véglegesített lakókat.

A próbaidő kemény időszak: három hétig telefonálni sem lehet, és be kell illeszkedni a közösség életritmusába, értékrendjébe, tartani kell a szabályokat.

Mindezt szigorú napirenddel, napi két, megszabott időben kiosztott kávéval, szájvíz, parfüm és dugikávé nélkül – ezek ugyanis tilosak az intézmény falai között, ahogyan az alkohol és a drog is. Ha sikerül megmaradni, és a közösség is látja az igyekezetet, akkor jöhetnek a terápia fázisai, visszaesés esetén azonban újra a nulláról kell kezdeni. Az egyes fázisok célja az önismereti jártasság, a szenvedélybetegséget kiváltó gyökérprobléma feltárása, a határtartás, a nyílt kommunikáció és a legfontosabb: a torz szeretet helyett az igazi szeretet megtapasztalása. Ez utóbbiban változatos eszközök és sokszínű szakembergárda segíti a lakókat: pszichiátertől a teológuson és a balettművész-tánctanáron át egészen a pénzügyi-gazdasági szakemberig. Az elmúlt négy évben sok minden változott, a legfontosabb azonban az alapítás óta ugyanaz: a Hajnalcsillagban vallják, hogy a valódi szeretet Istenben ismerhető meg, és ennek megtapasztalásához szeretnének mindenkinek helyet, lehetőséget adni.

A hitből lett ház

Minden úgy kezdődött, hogy egy lángoló szívű keresztyén nőt, Fábián Attiláné Erzsébetet a szenvedélybetegek segítésére indított a hite.

A szocializmusban a szőnyeg alá söpörték a kellemetlen témákat, különösen az olyanokat, mint a drogprobléma, ő viszont pszichiátriai dolgozóként pontosan tudta, látta, hogy az ottani működés nem segíti a függőségekkel küzdők gyógyulását. Megismerkedett David Wilkerson amerikai lelkésszel, a világhírű „Kés és kereszt” című regény szerzőjével, akivel elhatározták, hogy létrehoznak egy otthont, ahol meggyógyulhatnak függőségeikből az odaérkezők. Azonban Erzsébet hiába kopogtatott, kilincselt, mindenki mereven elzárkózott a rehabilitációs otthon ötletétől. Végül újsághirdetést adott fel, amelyben leírta, milyen céllal keres ingatlant. Nagy meglepetésére egy rendőr jelentkezett: kiderült, hogy a fia szenvedélybeteg. Így lett a ház, így indult a munka 1985-ben – meséli Kupai Szilvia szociális munkás, komplex művészetterapeuta, aki 2005 óta dolgozik az intézményben, két éve annak vezetőjeként.

A kisgyermekes és a fiatal nőknek nehezebb

Érdekes kérdés, hogy miért lett a Hajnalcsillagból Magyarország egyetlen női rehabja: Fábiánné Erzsébet nem kapott kifejezett látást arra, hogy kikkel kezdje el a munkát. Első körben szenvedély- és pszichiátriai beteg anyák jöttek ide gyógyulni, akik magukkal hozták a gyermekeiket is. Sajátos erősségei és nehézségei is voltak ennek a helyzetnek, 2000-től kezdve viszont már csak az anyákat fogadják az otthon falai között. Az akkori vezetőség azt szerette volna, hogy a lakóknak lehetőségük legyen csak a saját gyógyulásukra összpontosítani, mert akkor tudnak minden más szerepükben is felépülni.

A terápia másfél éve feldolgozhatatlanul hosszúnak tűnhet a kisgyermekes anyáknak a gyermekeik nélkül, és ez a gyógyulásukra is kihat. Külön nehézség, ha nincs saját, érett motivációjuk, hanem valamilyen külső kényszer, például bírósági ítélet kötelezi őket a terápiára: „fél évig nyomják itt fogcsikorgatva, aztán elmennek”. Az nagyon egyénfüggő, kinek mikor érik meg a változásra az akarata.

A 18–25 éves korosztálynak sokszor vonzóbb a szerhasználat, annak a klímája, mint a felépülés, és hatvanéves kor fölött is csodaszámba megy, ha valaki fel akarja rúgni az addigi rossz, de stabil kereteket, például le akarja tenni a poharat vagy a gyógyszert, és helyre akarja hozni a kapcsolatot a környezetével, családjával és saját magával. De csodák igenis vannak.

A legidősebb lakójuk 72 éves volt – ő teljesen felépült, és igazi termékeny életű, másokat segítő nyugdíjasként van jelen a saját közösségében.

Miért iszol?

A női szenvedélybetegség egyik jellemzője, hogy a mélyén valamilyen trauma lappang – ennek a szégyenét oldják ideig-óráig a titokban fogyasztott szerek, ami aztán hatványozott erővel tér vissza: milyen nő, milyen anya az, aki a piát választja a gyerekei helyett? A szégyenre újra inni kell, de az élet sem állhat meg: sokan azért nem, vagy csak nagyon nehezen jutnak segítséghez, mert szenvedélybetegként is rengeteg napi teher marad rajtuk.

Számos magasan funkcionáló alkoholista vagy gyógyszerfüggő nő dolgozik kőkeményen a munkahelyén és a családjában, és titokban küszködik a szenvedélyével.

Amikor azonban valamilyen egészségügyi probléma miatt nem rejtegethető tovább a baj, addigra már annyi rom rakódik rá a gyökérproblémára, hogy hatalmas erő kell azt előásni. Egyedül nem is lehet, a csoport viszont elképesztő erőforrás. Aki ezt belátja, annak van esélye meggyógyulni.

Kép

Kép: Bagdán Zsuzsanna

„Sokat segít nekünk, hogy megszenvedtük a saját traumánkat és gyógyulásunkat. Van olyan kollégánk, aki maga is lakónk volt. Így sokkal könnyebben kapcsolódnak hozzánk azok, akik ide érkeznek. Összesen egy férfi munkatársunk van, mert úgy tapasztaljuk, hogy így nagyobb biztonságot tudunk adni a lakóinknak, akiket sokan bántottak, kihasználtak. Nagyon nehéz, hogy a társadalom arra nevelt bennünket, nőket, hogy elfogadjunk mindent, adott esetben még a verést és a megalázást is. Éppen ezért sikernek tartom, amikor eljutunk oda a terápiában, hogy a lakóink ki tudnak állni magukért, meg tudják húzni a határaikat” – mondja Szilvia.

Van, hogy csak az ima marad

A közösségen túl a terápiás eszköztárnak, például a pszichodrámának, a művészet- vagy a meseterápiának is nagy szerepe van a gyógyulásban.

„Eleinte nincsenek szavak. Honnan is lennének?

Nem lehet ott kezdeni, hogy »gyere, üljünk le, beszéljük meg, hogy apád hogyan erőszakolt meg«.

De könnyen bejönnek szimbólumok, képek, amelyeket bele lehet dolgozni valamilyen anyagba, és ott, abban a tárgyiasult formában végre megmunkálhatóvá válik az öröm, a bánat, a trauma. A csoport itt is nagy kincs: a tagok egymás közötti interakcióiban csomó mindent fel lehet fedezni. »Az ott erőszak, nem?« »Az ott egy nemi szerv.« »Az ott vér.« »Az ott fájdalom.« Egyszer csak elkezdenek szavak cikázni a levegőben, amelyekkel már kicsit jobban kimondható, mi is történt az adott emberrel. Ez viszont időigényes folyamat, és nem is mindig sikerül előhozni, amit egyszer mélyen elástunk magunkban. Azonban még akkor is ott van a lehetőség, hogy imádkozzunk, odahívjuk Istent, aki nagyon kedves, mert pont annyit segít meglátni, amennyivel ott és akkor éppen elbírunk. Abban is rengeteg erő van, amikor valaki, aki már készen van, megosztja a történetét a társaival, akik tudnak vele gyászolni, és fel tudnak kiáltani: »Velem is ez történt!«. Ez a varázslat sokszor megtörténik” – osztja meg Szilvia.

„Bárcsak ki lehetne tárni a szívünket”

A terápia minimum egy, legfeljebb két év. Lezárultával az a cél, hogy a kliensek vissza tudjanak térni a világba, és ott termékeny, józan életet tudjanak élni. Ez sem mindig könnyű: az egyik hölgy 20 hónap terápia után most keres munkát eladói munkakörben, ami a járvány után még a szenvedélybetegséggel nem küzdőknek is elég nagy kihívás. „Mindenki másképp adaptálódik odakint. Sokan képesek úgy újrakezdeni, hogy fölvállalják a történetüket. Mások inkább hallgatnak, mert félnek, hogy újra megszégyenítik, megbélyegzik, kizárják őket azért, amit átéltek. Nem szeretnék a kettő között igazságot tenni.

Bárcsak ki lehetne tárni a szívünket, és azt mondani: »ez történt velem, ezt úgy kezeltem, hogy ittam, mint a kefekötő, de most abbahagytam, túl vagyok a rehabon, és új életet fogok kezdeni«. Sajnos a külvilág sokszor nem tud mit kezdeni ezekkel a történetekkel.

Abban viszont biztos vagyok, hogy aki végigment ezen az úton, az sok mindenben túlszárnyalja a társadalom többi tagját: készségekben, kompetenciákban, őszinteségben, önismeretben” – teszi hozzá Szilvia.

A beszélgetés után úgy érzem, nem akarok élettörténeteket felvenni, elköszönök a tavaszi virágdíszbe öltözött, csendes portától. Csicsi azért még megugat búcsúzóul. „Ja, téged ugat? Mentett kutya, ő is bántalmazott” – magyarázza az egyik lány, akivel összetalálkozunk az udvaron. „Szerintem PTSD-s, mint én” – fűzi hozzá, aztán eltűnik az egyik ajtó mögött. Ez a pár mondat sokáig cseng még a fülemben, csak a MÁV-szignál veri ki onnan. A vasútállomáson velem együtt sok egyedül utazó nő várja a vonatot, valaki több gyerekkel, más nehéz csomagokkal. Pont olyanok, mint a Hajnalcsillag lányai, asszonyai. Vajon észrevenném-e, ha szenvedélybetegek lennének? Vajon, ha bajban lennének, tudnák-e, hogy ilyen közel van a segítség?

A téma érzékenysége miatt nem készültek fotók a rehabilitációs otthon lakóiról, sem interjú velük. Az illusztrációk Richter Sára textilművész munkáit ábrázolják. A szerző felvételei.

Komolyan mondja, hogy még a földet is megkerülné egyszer a családjával? 

Bizony, dédelgetjük ezt a gondolatot! De amíg az ötvenet betöltöm, azaz úgy három éven belül az említett hét legmagasabb csúcsból a maradék kettőt is ki kellene pipálni. Sőt, a 7500 méteres kínai Muztagatáról már idén szeretnénk lejönni sível, erre tavaly is készen álltunk, csak a járvány miatt nem kaptunk vízumot. Nincs kimondott bakancslistám, mindig oda indulok, ami épp megtetszik. És mindig társsal, mert nem vagyok szóló hegymászó, ez számomra csapatsport. Nem egyedül viszem a Székelyek a magasban nevű klubot sem, Bertóti Zsolttal például hosszú évek óta együtt mászunk, a sok közös tapasztalat megalapozta az egymás iránti bizalmat, ami a hegymászásban elengedhetetlen.

Mi vitte önt bele annak idején ebbe a hobbiba, vagy inkább életmódba, mi motiválta, hogy kipróbálja?

A határaim felfedezése és minél kijjebb taszítása. A székely mindig is kereste a kihívásokat, ha azt mondod neki, megpróbálsz-e fölmászni ide, azt mondja, hát persze! Már gyerekként is szerettem a versenyhelyzetet. Felnőttként meg büszke vagyok arra, hogy két-három alkalommal is tudtam olyan döntést hozni, hogy visszaforduljak egy expedícióból, nem vakított el a csúcs varázsa. Megfordulni pedig nehezebb, mint megmászni. Az adott pillanatban az ember mérlegeli, mi a fontos. A „Székelyek a magasban” fő célkitűzése mindig is az volt, hogy mindenki épen és egészségesen hazatérjen, s ez huszonegynéhány esztendeje mindig sikerült is. Nem gondolom, hogy aki visszafordul, az sikertelen.

Öreg hegymászók vannak, vakmerő hegymászók vannak, de öreg vakmerő hegymászó nincsen.

Ha már itt tartunk, melyek a legfontosabb hegymászó-tulajdonságok?

A körültekintés, a célok és a társak megfontolt kiválasztása. Nem mindegy, kivel próbálkozol, más egy idegennel, mint egy baráttal. Változik persze az ember mászási stílusa és a prioritásai, amikor már család várja otthon két gyerekkel. Persze ha őket is meg tudjuk fertőzni ezzel a szenvedéllyel, az is egy jó cél. Engem is a szüleim oltottak be azzal, hogy mindig mentünk. Hatévesen már jártam a Kárpátokat egynapos vagy sátras túrákon. A sízés mint versenysport is maradandó élmény, az ember kitartást, csapatszellemet tanul belőle. „Egy az egészért, az egész egyért.” Fegyelem és alázat.

Mennyire számít mások véleménye, például, hogy veszélyesnek tartják azt, amit csinál?

Abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy a feleségem és az édesanyám is pontosan ismeri, mivel jár ez. A feleségemmel is voltam 7600 méteren, és édes jó anyám is vezette itthon a sajtóirodát, azaz nincsenek előttük titkaim az expedíciók kapcsán. Nehéz lenne beadnom nekik, hogy nincs veszély, ők is inkább arra intenek, hogy készüljek föl maximálisan, szánjam rá az időt. Ha szereti az embert a családja, akkor nem szeretné elvonni azoktól a dolgoktól, amiket szeret.

Kép

Tulit Zsombor a Khan Tengri csúcsán

A felkészülés mindig hasonló, vagy úti céltól függően speciális?

Nagyjából ugyanaz, néhány különbséggel. Az Antarktisz előtt mondjuk hűtőházban aludtunk, néha a feleségem is ott töltött velem egy-egy éjszakát. Máskor a tömbház előtti parkolóban próbáltunk ki éjszaka egy új hálózsákot. De a felszerelés 4-5 ezer méter fölött nem nagyon változik, kérdés persze, szánt húz-e az ember, vagy sílécet vesz-e a lábára. A futás, az úszás, a bringa, a kirándulások, az egy-két napos túrák mindig a felkészülés részei, aminek vannak kevésbé felemelő pillanatai is, de a sport ezzel jár. Ha jólesik, ha nem, akkor is mész felkészülni, mert eredményt szeretnél.

Nyilván fent a magasban is adódnak bőven mélypontok. Ezeken mi segít túljutni?

Gyakran szoktam sírni például, de főleg az utolsó métereket az örömkönnyek jellemzik.

Nem meghódítjuk a csúcsot, hanem felérünk, és az még csak a távolság fele. Pont ugyanannyi van hátra, ráadásul a nehezebb része jön visszafele.

Az ember koncentrációs képessége már csökken, az egyik célját már elérte, de az, hogy épségben haza is jusson, még hátravan. Ha ezt sikerül szem előtt tartani, akkor később több tíz évnyi hegymászásról tud majd mesélni. Most hallottam, hogy „jobb, ha 20 percet vár rád valaki, mint ha 30 évvel hamarabb megérkeznél a túlvilágra”.

Az a problémamegoldó képesség, amit mászás közben elsajátít, a hétköznapokban is segíti?

Abszolút! Sőt leginkább azt tanultuk meg odafönt, hogy nem problémáink, hanem feladataink vannak, amiket meg kell oldanunk. És ez nagy megközelítésbeli különbség. Minden feladat csak egy a listán, megoldjuk, jöhet a következő. S nincs feladat, amit valamilyen módon meg ne lehetne oldani.

A visszatérést követően mennyire időigényes folyamat feldolgozni a hegyen történteket?

Idő kell hozzá, de a negatívumokat fent hagyjuk. Az ember egy expedíción rengeteget nyel a társától, a környezetétől, de nem szabad ezeket hazahozni, csak a jót, és a rosszból a következtetést. Vannak fent viták is nyilván, sosem ok nélküliek, de nem szabad a célt szem elől téveszteni, a személyes sérelmek később rendezhetők.

Kép

Tulit Zsombor, Mont Blanc - Expedíció kezdőknek

A szélsőséges, kiugró sikerélmények után a mindennapok apró örömei is ugyanúgy feldobják?

Ha mászhatok tizenegynéhány gyerekkel via ferratát a Vargyasi-szurdokvölgyben, s ezzel életre szóló élményhez juttatom őket, vagy például elviszünk egy kezdőt a Mont Blancra úgy, hogy mi magunk hitetjük el vele, hogy képes megmászni, és ezt siker koronázza, az igenis hasonlítható bármelyik csúcsélményhez! De vállalkozóként egy jó szerződés, vagy magánemberként egy jó találkozás is öröm, és az apró örömök sokasága visz előre.

Nem éppen apró öröm lehetett, amikor 2018-ban Dél-Afrika határában elsőként megtalálták gróf Wass Albert – az ismert író nagybátyja, aki az angol-búr háborúban hősként halt meg – sírját…

Az is egy fontos küldetés volt, miközben átszeltük Afrikát autóval észak-dél irányba. Az ember itthon felkészült a dokumentumok alapján, ott pedig kellő segítséggel és helyzetmegoldó képességgel, két-három ország határán mozogva eleget tett a feladatnak. Remélem, a sikerünk után mások is el fognak látogatni ugyanoda. De nem hasonlítgatnám az élményeket.

Az Antarktisz, a Himalája vagy Dél-Amerika, egy vagy több társsal állni a csúcson mind más érzés, de mind felemelő. És mind mögött sok munka van.

A csúcsokra mindig kitűzik a székely zászlót. Mennyire fontos önnek a székelysége, a magyarsága?

Az egész lényem ízig-vérig székelyből van, az is voltam, az is maradok. Mindaz, amiről eddig beszéltem, a pozitívumaival és a negatívumaival együtt székely, magyar, erdélyi magyar. Hogy visszük magunkkal a zászlónkat? Még szép! Ott hirdetjük az autonómiaszándékunkat, ahol épp járunk. Ha egy expedíción egy amerikaival vagy épp egy orosszal találkozunk, megosztjuk vele a világnézetünket, és kapunk rá egy választ. Ebből is tanulunk, nem szabad, hogy tabutéma legyen.

Egyszer azt is mondta valahol, bárcsak székely ételeket ehetnének az expedíciókon is…

Az ember krumplipaprikást vagy töltött káposztát mégsem vihet fel 8 ezer méterre, így mi is ugyanazokkal a rémegyszerű, nehezen ehető táplálékokkal megyünk, mint mások. De hogy eszünk-e egy kis szalonnát odafönt? Természetesen! Az oda tartozik, egy jó fagyos szalonna mindent megér.

Jól tudom, hogy legalább ilyen fontos önnek a szellemiséget, amit képvisel, a fiataloknak is átadni?

Ha nem fontosabb! Sajnos kiveszőfélben vagyunk, egyre több a megalkuvás, a szükségtelen kompromisszum. Egyszer azt mondtam, akkor fogom abbahagyni, ha a lányom vagy a fiam azzal jön majd haza az egyetemi szünetre, hogy apa, te már ne gyere velünk kirándulni. Gondoltam, akkor még elmegyünk egyre a feleségemmel, és vége. De mivel ez tizenegypár év múlva eljöhet, már korainak érzem. Most már úgy hiszem, egy életen át fog tartani. Amikor idős embereket látok sziklát mászni vagy sízni, tudom, hogy ez az, amit szeretnék. Ha sokáig csinálhatnám, az lenne az igazi öröm.

– A Tiki háttérhelyszíne Kőbánya, ahol magad is felnőttél; polgári, vallásos családban.
– Magunk is éreztük az éles kontrasztot a kőbányai általános iskola és az otthonunk világa között, de megtanultunk jól lavírozni ezek között.

– Voltak ennek fájdalmas részei?
– Nem mondanám fájdalmasnak, esetleg oknak a szorongásra. Az iskolai közegben jobbára értelmezhetetlen tevékenység volt a templomba járás is, de a ministránsi gyakorlat végképp. Annyira nyomasztó lett volna felvállalni, hogy erről az ember inkább nem beszélt.

Ha egy gyerek azt érzi, hogy nem mutatkozhat meg teljes valójában, az szorongó érzés – ugyanakkor nyilván ennek a fordítottja is igaz volt, hogy a kőbányai külvárosi kultúrát beszivárogtatni a családunk életébe sem volt üdvözölt cselekedet.

Volt olyan időszak is, amikor az osztálytársaimmal előszeretettel éltünk a trágárság adta lehetőségekkel, sőt fürdőztünk benne, bár gyanítom, hogy ez általános kamasz attitűd azért. Mindenesetre nálam ez okozott plusz szorongást, hogy nem tudtam egészen eldönteni, melyik vagyok én – hol vagyok igazán önmagam. Az iskolában, ahol egy ösztönösebb lényem van jelen, akinek csak okosan el kell kerülnie néhány témát, vagy otthon a szerető családi környezetben, ahol kontrollt gyakorolok magam fölött. Tízévesen, ha valaki egy családi portrét készített volna rólunk, vagy az osztályunkról készített volna egy tanulmányt, teljesen más képet kapott volna rólam.

– Felnőttként tapasztaltál ilyen kettősséget magadon?
– Ez elkerülhetetlen, de azáltal, hogy reflektálttá válik, lehetőségként jelenik meg számomra. A futballpályán focista lehetek – annak is elég közönséges, agresszív, győzni akaró –, de apaként vagy barátként nem ilyen vagyok. Természetes, hogy különböző szerepekben különböző álarcaink vannak, és az nagyon izgalmas tud lenni, ha az ember ezekkel tudatosan játszik. Gyerekkoromban nem mertem volna megcsinálni, de most boldogan szórakoztatom vagy épp hozom zavarba a környezetemet ezzel.

– Mondj egy példát!
– Irodalmi körben, ahol mindenki az írói álarcát hordja, nagyon szép tud lenni, ha a kőbányai focista megjelenik. Ha ezzel szórakozom, mindig öniróniával teszem, nem hergelek magam ellen embereket.

– Neked milyen az írói álarcod?
– Nem szeretek kinyilatkoztató lenni, úgyhogy tépelődő, bizonytalan figura az írói énem, főleg az alkotására nézve. Mondom ezt úgy, hogy örömmel szólalok fel a művészi álszerénységgel szemben, mert meg tud őrjíteni, amikor alkotó emberek úgy hivatkoznak a saját munkájukra, hogy „ez most így sikerült...” Ha valaki ezen a bolygón jó esetben tudatosan és ereje teljében eltöltött negyven-ötven évéből az írásra szánja az összeset, az eleve bizonyos értelemben futóbolondnak minősül, de ha még nem is hisz ebben, az minimum szomorú. Jobb esetben pózer, vagy rajta van a „szerény író” álarca. Ha valaki nem hajlandó teljes mellszélességgel felvállalni akár azt a keveset, amit csinál, az számomra hiteltelen mint alkotó.

Pilinszkynek sincs vaskos életműve, de amit megírt, azok mögé odaállt. Ha valaki ír, azért vállalja a felelősséget.

Ez tartozik az írói álarcomhoz; nyilván az ember viszonyítja magát sokakhoz, de szeretném magam az alapján megítélni, hogy mit gondolok az aktuális eszköztáramról és felkészültségemről, és szeretnék megtenni mindent annak érdekében, hogy ezt valahogy fokozni is tudjam majd. 

– Többek közt az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának vagy pályakezdő ösztöndíjasa. Ez a kezdeményezés erősen negatív felhangok mentén indult. Rád ez hogy hatott?
– Az indulást követő második évben jelentkeztem, ez már önmagában válasz, de akkor a közbeszédben már nem volt aktualitása. 

– A tépelődő alkatoddal akár azon is tépelődhettél volna, hogy fogsz megállni ezzel a „hendikeppel” írói közegben.
– A véleményformálók véleményén kevésbé szoktam tépelődni. Az Előretolt Helyőrség ösztöndíjasaként, Móricz-ösztöndíjasként azt a kérdést teszem fel magamnak, hogy legjobb képességeim szerint teljesítek-e, és hogyan élek a belém vetett bizalommal. Ha valakit érdekel, szívesen megmutatom, hogy ezekhez az ösztöndíjakhoz milyen művek kötődnek – és lehet mondani rájuk, hogy nem sikerültek, vagy nem tetszenek, de azt nehezen lehetne, hogy nincs bennük munka.

Kép

Kép: Szakál Szilvia

 
– Mit adott az alkotáshoz való hozzáálláshoz, vagy akár a hétköznapjaidhoz az akadémia?
– A saját korosztályomból válogatott írói közegbe kerültem, kölcsönösen hatottunk egymásra, és ez nagyon sokat adott. A mai napig foglalkozunk egymás szövegeivel.

Mentorként Sántha Attila költő törődött velem, aztán Horváth László Imre – ezek a beszélgetések éveket spóroltak nekem. Az első kötetem (Patyik Fedon élete) lehet, hogy szóról szóra ugyanígy jelent volna meg, csak két-három évvel később.

Az idő nem mellékes tényező, és az ebből a műnemből és közlésmódból való elmozdulás lehetősége így sokkal hamarabb felvetődött.

– Azt mondod, hogy a második kötet az elsőhöz képest továbblépés, bár az alapanyaga ugyanaz: a gyerekkor. Volt előtted olvasó az írás közben?
– A Tikit ifjúsági regénynek kategorizálták, ami örvendetes új távlatot nyitott a könyvnek, bár erre nem gondoltam, amikor írtam. Már jártam vele középiskolákban, mindegyik találkozás jó élmény volt. Van a könyvben trágárság, de ezzel csak a realitáshoz kapcsolódom, nem célzottan a fiatalokhoz. Jobban érdekeltek a narráció függőbeszéd-szerű részei, ahol a narrátor a fantáziáján belül kitér jobbra vagy balra, elmond egy kis történetet, amire később visszautal – és ezek a belső monológok eléggé szerteágazóak, vibrálóak –, emiatt találhatja meg a fiatalokat, akiknek egy magyaróra elég ingerszegény tud lenni, ahogy egy irodalmi mű is.

– Az irodalomnak szerinted mi a haszna?
– Az írásnak kétségtelen a haszna az alkotó számára. Az olvasónak azonosulási lehetőséget, támaszt és orvosságot nyújt az élete során, mert a fikcióban valahogy fel lehet oldani a bennünk lévő feszültséget.

Nem akarok okoskodni, de én úgy tartom, hogy mindezen túl van transzcendens értelme is. Radnóti szinte élete utolsó pillanatáig verset írt – gyanítom, hogy nem gondolta, hogy azokat a szövegeket valaha emberek fogják olvasni. Ezt a tényt úgy fordítom meg, hogy ha nem is olvasta volna soha senki, akkor sem hiszem, hogy ne lett volna Radnóti személyén kívüli értelme annak, hogy ezek a versek megszülettek.

– Magyar–hittanár szakon végeztél. Miért ez volt a választásod?
– Ez prózaibb dolog, kellett szakpár a magyar mellé, az érdeklődésem viszont erre az egyre szűkült. De nem tagadom, hogy ettől saját hitéleti megújulást, szupervíziót is vártam, ezt az áttörést azonban nem hozta meg. Mégis ezen a területen érzem azt, hogy szilárdan tudok képviselni egy álláspontot – számomra ez a hittan terén is a kérdezés. Térítési ambícióim sosem voltak, de hogy a saját létezésünkre vonatkozó kérdéseket fel kell vetni a kamaszoknak, abban biztos vagyok. Az a tapasztalatom a saját korosztályomban is, hogy bizonyos kérdések nem merülnek fel. Óriási lehetőség a fiatalokból álláspontok és meggyőződések ütköztetését kicsikarni provokatív kérdések felvetésével, hogy negyvenéves koruk előtt kezdjenek rákérdezni a saját létükre.

– A halállal való szembesítés elég provokatív – akár az élettől, akár egy regénytől. Neked vannak válaszaid? 
– Személyes hitem lehet ezzel kapcsolatban, ami adott esetben lehet erős, kevésbé erős vagy nem létező, de attól függetlenül, hogy épp bizonytalan vagy ingadozó a hitem, és nincs kiforrott válaszom, ezeket a kérdéseket fel kell tenni. Számomra ez természetes a létezésünk törvényei és keretei alapján.

– A házasság és a gyerekvállalás nem rémisztő feladat egy kezdő író számára?
– Épp a házasságom támogatta a nagyobb munkák létrejöttét. Evidencia volt számomra, hogy a gyerekvállalás életmódváltással is jár; polgáribbá vált az életem, és a rendezettség a prózaírást segíti. Az igényeimből le kellett adnom, de rájöhettem, hogy ezek az igények nem feltétlenül voltak valósak. Például, hogy csönd kell az íráshoz és megfelelő helyszín... A Patyik Fedon kéziratát nappal a teraszon, éjszaka a fürdőszoba kövén írtam, de erre már most jó emlékezni, húsz év múlva meg különösen az lesz. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A mai napig boldoggá tesznek az illatok?

Ez egy soha nem múló szerelem köztük és köztem, képesek bármelyik pillanatban magukkal ragadni. Most például dolgozunk egy illaton, amit kipróbáltam a saját és a kolléganőm bőrén is, ahogy máskor is szoktuk azokkal a formulákkal, amik papíron már tetszenek. Nos, az én bőrömön nem is okozott meglepetést, de az övén szabályos bodzaillatot adott ki. Ettől pedig nagyon meghatódtam, mert a bodzaszörpfőzés nálunk családi tradíció, és én ugyanazt az érzést kaptam a párizsi laboromban, mint amikor anyukám otthon főzte a bodzaszörpöt… Ilyen az, amikor egy illat hatása alá kerülök.

Miért van az, hogy az illatok ilyen erővel képesek bárkiben emlékeket, érzéseket felidézni?

Mert a szaglásunk az egyetlen olyan érzékünk, amely közvetlen kapcsolatban áll az agy limbikus rendszerével, az érzelmi központunkkal. Ezért tud egy illat nagyon intenzív érzelmeket kiváltani, a másodperc törtrésze alatt elvihet egy másik korba és helyre. És ez valóban mindenkinél működik.

Te már gyerekkorodban is ilyen kifinomultan használtad az orrodat?

Gyerekkoromból meghatározó maradt a frissen nyírt fű illata, amikor apukám lenyírta a telkünkön. A barátnőimnek meg könyörögtem, hogy menjünk az illatszerboltba, szagoljuk végig a parfümöket, de ha nem jött senki, én akkor is beugrottam az ABC-be samponokat, tusfürdőket szagolgatni. Néha ma is megcsinálom – Franciaországban egyre szofisztikáltabban illatosítják a tusfürdőket, és ha valami különleges illatot ígérnek, például banánturmix-aromájút, szenvedélyesen érdekel, tényleg olyan-e az illata, amilyet én készítenék.

Sőt, néha megállítok embereket is az utcán, hogy milyen parfümöt használnak, mert találkozom olyan bőr-parfüm illatkombinációkkal, amelyek nagyon meglepnek.

Azt is tudod esetleg, egy-egy illat mitől passzol az egyik emberhez, a másikhoz meg nem?

Az ember bőre számomra afféle parfümhöz hozzáadott alapanyag. A kettő kölcsönhatásában pedig vagy van harmónia, vagy nincs, utóbbi esetben egyszerűen nem illenek össze. Ha viszont igen, akkor az is mindegy, hogy az adott parfüm a női vagy a férfi részlegen kapható. Ha megszagolom a bőröd, kvázi alapanyagként elemzem, s megmondom, milyen illatok működhetnek hozzá, de aranyszabályok erre nem léteznek. Szerintem amúgy mindenki el tudja maga is dönteni, tetszik-e a bőrén egy illat.

Ha nekünk tetszik, akkor jó eséllyel másoknak is fog?

Szokták tőlem kérdezni, mire buknak a nők vagy a férfiak, hogyan lehet elcsábítani XY-t. De ebben csak bizonyos szinten tudok segíteni, mert nem tudjuk, a másik embernek milyen illatpreferenciái voltak az élete során, mihez kapcsol ő kellemes élményeket, hiszen gyakorlatilag ezen múlik, mire bukik, s mire nem. Egyet tudunk biztosan: azt, hogy minket milyen érzéssel tölt el az adott parfüm viselése.

Akit érzéki energiával tölt fel, az a hölgy csábító lesz tőle, mert megnöveli az önbizalmát, jól fogja érezni magát a bőrében.

Egy fehérneműhöz tudnám hasonlítani, ugye azt sem látja senki, de feltöltheti a viselőjét vonzó energiával. A legfontosabb tehát, hogy jól érezzük magunkat benne.

Nehéz út vezetett addig, hogy a parfümök iránti szerelmed beteljesüljön?

A parfümszerelem korán megvolt, de nem tudtam, Magyarországon hogyan indulhatnék el ebben a hivatásban. Nagyon érdekeltek a művészetek is, hogy hogyan lehet másokból erős, intenzív érzelmeket kiváltani alkotásokkal. A szüleim szerették volna, hogy ne egy vándorcirkuszban kössek ki, hanem szerezzek egy „normális” végzettséget. Ez gazdasági főiskola lett, de a végén mondtam, hogy innentől csinálom, amit szeretnék. Emlékszem a pillanatra, amikor eldöntöttem: parfümőr leszek. Meg arra is, amikor rájöttem, ez milyen sokba fog kerülni. A negyedik főiskolai évemet Erasmus-ösztöndíjjal már Párizsban töltöttem, majd humánerőforrás-menedzserként dolgoztam ott négy évet. Addig tettem félre a pénzt a parfümőriskolára, ez volt a motivációm.

A végén megkínáltak egy igazgatói pozícióval, akkor kicsit elbizonytalanodtam, de mégis az iskola mellett döntöttem. Életem egyik legszebb éve volt.

Gondolom, ha összejön rá a fedezet, akkor sem könnyű bekerülni Grasse-ba…

Inkább nem is néztem, hányszoros a túljelentkezés. A felvételin az volt a fontos, hogy lássák az emberben az elhivatottságot, azt, hogy nem csak fellángolás részéről az ötlet, hogy lesz helye a szakmában. Intelligenciateszt, angol-, matematika-, illetve kreatív teszt és elbeszélgetés is volt. Illatokat szagoltunk, de nem felismerni kellett őket, hanem azt figyelték, hogyan reagálsz rájuk, mennyire írod le őket kreatívan, van-e affinitásod az egészhez. A suliban aztán angolul és franciául tanultunk, és a végén mondták: akkor még 10 év, mire valódi parfümőrré válunk… Úgyhogy el is kezdtem dolgozni cégeknek, még négy évig Grasse-ban, majd Párizsban, mielőtt elindítottam a saját vállalkozásom.

Az első Viktoria Minya parfüm, a Hedonist jelentette az igazi fordulópontot?

Nem ez volt az első saját alkotásom, hiszen más cégeknek már készítettem illatokat, de ezzel indult a saját márkám, nyilván a szívemet-lelkemet beletettem. Volt időm kitalálni, hiszen nem futószalagon gyártottam, három-öt éven át formálgattam. És valóban a Hedonist sikere hozta meg a nemzetközi hírnevet, azt, hogy extra helyekre is eljuthattam. „Az év parfümje” díjakat kapott, nagy visszhangja lett a formulának, amit még a kis grasse-i otthonomban dolgoztam ki, teljesen házi jelleggel. Hirtelen rengeteg viszonteladó keresett meg, pedig a nagyközönség előtt még semmilyen nevem nem volt.

Kép

Minya Viktória

Minek volt köszönhető ez az áttörés?

Szakmailag talán annak, hogy 2013-ban, amikor a Hedonist megjelent, kevés olyan hivatalos női parfüm volt, amelyik ennyi úgymond férfi jeggyel bírt volna. Új nyersanyagnak számított a jamaikai rum nemes kivonata, amiből sok van benne, ugyanígy dohányból és mindenféle faillatanyagból is. Ezek akkoriban mind férfiasnak számítottak, de kompenzáltam őket virágos és gourmand jegyekkel. A nem szakmai magyarázat pedig, hogy – mivel fókuszcsoportra, marketingfelmérésre még nyilván nem volt pénzem – először az ismerőseim próbálták ki.

Mindegyik elmondta, tetszett-e neki vagy sem, de egy dologban megegyeztek: a párjuk megőrült érte. És a férfiaknak azóta is nagyon tetszik a hölgyeken.

Akkor mégis van illat, amely általánosan „csábítóként” működik?

Biztosra menni nem lehet, csak ha valaki a partnerével együtt választ parfümöt. De szerintem jobb magunknak választani. Természetesen lehet csábítani egy illattal, de ezt nehéz tudatosan befolyásolni.

A többi illatodon is éveket dolgoztál?

Mindegyiken legalább egy-két évet. Nem napi 8 órát dolgozom ugyanazon, hiszen a saját márkámnak és más cégeknek is több projektje fut, mellette tanítok, van egy intenzív iskolám, Budapesten workshopokat tartok, sőt már a világ különböző pontjaira is hívnak előadni. Ezért telik időbe egy-egy saját illat megszületése, hiszen ezeknél a parfümöknél az egész koncepció az én szellemi termékem. Jelenleg nyolc saját illatom van, a laboromban egy kolléganő segít méricskélni, minden mást „one-woman show” jelleggel viszek.

Nem vesz el túl sok időt a kreatívkodástól az, hogy közben üzletasszonyként is helytállsz?

Nem ez a vállalkozásom kedvenc része, de szervezés kérdése, főleg, hogy édesanya is vagyok, sőt nemrég kezdtem pszichológiát tanulni a Debreceni Egyetemen. Nem szakmát akarok váltani, a parfümőrséggel abszolút a helyemen érzem magam, de az élet minden területén érdekelnek az emberek motivációi. Eddig is olvastam pszichológiai témájú könyveket, vágytam a tudomány mélyebb befogadására, és már vannak is ötleteim, hogyan fogom a munkámba is belevinni.

Mennyire nehéz nőként érvényesülni a parfümszakmában?

Nőként minden pályán nehezebb, noha egy kicsit más világot élünk már, mint akár 15–20 éve. Ma már szerencsére vannak elismert női parfümőrök is, pedig ez sokáig abszolút férfiak uralta szakma volt.

Az első munkahelyemen körülbelül ötven férfi mellett dolgozott három nő, abból kettő a számviteli osztályon, egyedül én parfümőrként – innen volt szép nyerni...

De elfogadtam, hogy ötször többet kell dolgoznom, hogy ne lehessen ignorálni a munkámat, kellett a kreativitás mellé az extra kitartás.

Fontos volt számodra, hogy legyen egy a többinél is magyarabb illatod? A tokaji aszúsra gondolok.

Az Eau De Hongrie-t tudatosan alakítottam ilyenre, pedig amúgy mindig ösztönösen kerül bele egy-egy illatba az, aki vagyok. Ahogy a bodza sem Franciaországban szerzett illattapasztalat, hanem a magyarországi gyerekkorból jön, vagy a Hedonistban a barackillatot is az otthoni baracklekvárfőzés inspirálta.

Parfümtörténeti szempontból fontos, hogy az első modern kori parfümöt, amelyhez már alkoholban oldottak fel illóolajokat, Eau de la Reine de Hongrie-nak nevezték anno.

Addig az alkoholt nem használták vivőanyagként, parfümben pedig pláne nem. Ebből kiindulva szerettem volna valami igazán magyar dolgot csinálni. Volt paprikás és gyógyvizes ötletem is, de azokat leszavazták, a paprika-illóolaj pedig nem adta vissza az eredeti magyar pirospaprika kellemes illatát. Így esett végül a választás a tokajira.

Van kedvenc illatod? Azon túl, hogy az aktuális favorit – ha jól veszem ki a szavaidból – a bodza.

A bodza valóban nagyon eltalált, de a legszebb felismerés számomra az, hogy egyik héten mondjuk a cédrusfára csodálkozom rá úgy, mintha még sosem szagoltam volna, a másik héten a labdanumra, a harmadikon pedig például a kakaóbab-kivonatra. Teljesen kiszámíthatatlan, egy adott héten mi fog rám ilyen elemi erővel hatni, csak az biztos, hogy mindig van olyan illat, ami elemi erővel hat rám.

Az illatorgona
„Tipikusan a parfümőrök játszótere” – mondja erről a munkaeszközéről Viktória. „Egy félstadionszerű bútorzat, amelyre kis üvegcséket helyezek. A közepén egy magas érzékenységű mérleg van, amelyre ha ráfújok, az számokban is érzékeli a levegő mozgását. Ezen mérjük le a formulákat a laboromban.”

A környezettudatossággal gyermekként, a családban találkoztál?

Inkább a természetközeliséggel. Édesapám ornitológus, és a családunk hepehupás története miatt mindig a vasárnapokat töltöttük együtt. Reggel hétkor elindultunk madarászni a Bükki Nemzeti Park területén belül, és este jöttünk haza. Ez a nap szent volt; nagyon kellett esnie az esőnek vagy a jégnek ahhoz, hogy ne menjünk. Egyrészt jó példát láttam a természeti környezetünk megóvására, másrészt édesapa nem volt tutujgatós-pátyolgatós, hanem bizalmat szavazott nekem, és bevont a munkába: 4-5 évesen már segítettem a műfészek építésében, megmásztam komoly sziklákat, hegyeket. Rengeteg kilométer van a lábamban.

Ezek az élmények hogyan ivódtak be a lelkedbe és az emlékezetedbe?

Felfedezhettem gyerekként, hogy hol vannak a határaim, és megélhettem azokat a tapasztalásokat, amiket át szeretnék adni a kicsiknek. A természet mindig a hazatérés érzését adta, és a mai napig menedék maradt. A döntésünkön kívül semmi akadálya nincs annak, hogy kimenjünk a természetbe, és jól érezzük magunkat. Ingyen van. Ma reggel épp élveztem a napsütést egy kávéval a kezemben, amikor eszembe jutott, hogy ígértem egy hangüzenetet. Nyúltam a zsebembe a telefonomért, és abban a pillanatban nagy fuvallat érkezett, ami számomra üzenetet hordozott. Nem vettem elő a telefont, hanem átadtam magam annak a pár percnyi csöndnek. Eleink is olvastak ezekből a jelekből. A sokak által ismert történetben Farkasokkal Táncoló kitűzte maga elé, hogy amikor eláll a hóesés, elmegy a törzsből. De a hó tovább esett, és egy idő után – a törzsfőnökkel együtt – megértették az üzenetből, hogy a főhősnek a törzsben kell maradnia.

Azt hisszük, hogy mindent a kezünkben tartunk, de a természet a maga gyengédségével együtt megmutatja, hogy nem így működik. Szerintem találó a Földanya elnevezés, mert gondoskodik rólunk.

Amikor a Covid bejött, csak azon csodálkoztam, hogy nem jött hamarabb és erőteljesebben. Amit teszünk a földdel, ahhoz képest ez csak egy dorgálás, mint amikor az anya azt mondja: most már fejezd be, légy szíves.

Mesélj egy kicsit arról, hogyan alakítottátok ki a saját otthonotokat!

Én egy panellány vagyok, és ezzel sosem volt problémám. Nem gondolnám, hogy feltétele a környezettudatos és természetközeli életnek a kertes ház. Nyolcmilliárd embernek nem is lenne erre lehetősége. Ahol mi élünk, az erdő közelében, a szomszédok általában csak kertészkednek és nyaralnak, mi pedig itt lehetünk minden áldott nap. Akik kint laknak, azokban van valami közös. Azt tudni kell, hogy nincs vezetékes víz és gáz. Ha lenne, akkor valószínűleg felhígulna a közösség. Szeretem azt, hogy naponta hálát adhatok alapvető dolgokért. Esővizet gyűjtünk, amit vízrendszer vezet be a fürdőszobába és a konyhába. Az aszály minket úgy is érint, hogy nincs vizünk. Egyébként elég komoly vízkészletet lehet tárolni, és mi csupán 1,5 köbméter vizet használunk el havonta.

Ezt hogy oldjátok meg négy fővel?

A férjem ebből sportot űz; méri, hogy hány literből zuhanyzik le, így tudjuk, hogy 5-10 liter is elég lehet hozzá. A kádba lavórt teszünk, és beleállunk zuhanyzás közben. A felfogott vizet pedig a vécé öblítésére használjuk. A gyerekek persze fürdenek, kicsi vízben. A pancsolás esti szertartás, de csak kétnaponta engedjük. A ruha nem azonnal megy a szennyesbe, csak ha izzadt vagy koszos, a fehérnemű kivételével. Picike mosogatógépünk van, ami hét litert fogyaszt. Ha szendvicset reggelizünk, a morzsát kiadjuk a tyúkoknak, és újra tudjuk használni a tányért. A kerti vécébe is előszeretettel kijárunk, legalább addig is mozgunk. Az elmúlt három hónap óriási változása, hogy már nem dolgozom Egerben. Látnunk kellett, hogy akkor maradhatunk hitelesek, ha a hagyományos családmodellt követjük. Azóta otthonról dolgozom, így nem kérdés, ki látja el reggel a tyúkot, vagy ki gyógyítja meg; ki nyírja a füvet, ki ültet. Sokféle munkát el tudok végezni nőként annak érdekében, hogy takaros portánk legyen.

Megfogalmaztam magamnak, hogy akkor fog jó tempóban zajlani az életem, ha legalább minden harmadik kenyerünket én sütöm meg. Az elmúlt három hónap alatt majdnem minden kenyeret én sütöttem.

Mindent magatoknak termeltek a saját kertetekben?

Próbálunk. Egyelőre elenyésző százaléka a táplálékunknak, de van bőven, amit be tudok tenni a fagyasztóba, illetve befőzni. A gyerekek kilenc- és hétévesek, már rengeteg munkába be lehet őket vonni. Szívesen segítenek, és – lehet, hogy csúnyán hangzik – meg is követelem tőlük. Nem azt kérem, hogy harminc tehenet tereljenek, de kiteregetnek, behoznak valamit, elpakolnak.

Kép

Kép: Szitta Emese

Nekik tetszik ez az életmód?

Nagyon. Meg is szokták, és büszkék is rá. Sokan járnak ki hozzánk, belekóstolni az életformánkba. Ez inspirálta a Zöld Paradicsom programomat, amikor felnőtteknek és családoknak mutatom be a természetközeli életmódot, és beszélgetünk a környezettudatosságról. Egy ilyen helyen jól lehet láttatni, hogy mi fontos, és mi nem. Vagy a női-férfi szerepeket. Nálunk persze adott, hogy nem én vágom a fát, hanem a férjem, de át lehet konvertálni mindezt a panelra is.

Pontosan mivel foglalkozol?

Life coach vagyok, és a coachingot a saját képemre formáltam a TermészetEgység elnevezéssel.

Azt próbálom közvetíteni, hogy a természet olyan egységhez segít, amelyben minél többet vagyunk tudatosan, annál kevésbé tűnnek a problémák igazán problémának.

A coaching új nézőpontokat ad. A művészetterápiás eszközök helyett szabadtéri alkalmakkor a természet eszköztárából merítek, például asszociációs kártya helyett köveket használok.

Gyerekek is járnak hozzád?

Természetismereti foglalkozásokat tartok. Sokféle programot beleviszek a gyógynövénygyűjtéstől kezdve a rovarvizsgálaton keresztül a kőzetek tanulmányozásáig. Mindig van benne játék, mozgás, zene és relaxáció. A végén sokszor el is alszanak, mert a túlpörgött gyerekek többsége valójában hullafáradt. Ők még nem tudják megfogalmazni, ami a szívüket nyomja, de itt megtalálhatják az utat a feszültségeik ventilálására. A fakérget simogatják, az avarba nyúlnak, a földet túrják, megérzik a levegőt, amire a városi létben kevesebb lehetőségük nyílik.

Nektek nincsenek fölösleges tárgyaitok?

Nincsenek. Amikor kiköltöztünk, 24 négyzetméter alapterületű volt a ház, egy picike padlásszobával az emeleten. A második gyermekünk születésekor bővítettük kétszer ekkorára, ami még mindig nem nagy. Sok mindent megoldunk saját kezűleg: lerakjuk a padlót, polcot készítünk, festünk. Nekem tetszik, hogy picike a ház. Semmiféle ragaszkodásom nincs a tárgyakhoz, nem akarom kiszolgálni a fogyasztói társadalom rendszerét. Szerintem elég könnyen el lehetne minket költöztetni (nevet). Kivétel ez alól a férjem óriási lepkegyűjteménye és a felszerelés a munkájához, de ha egy tárgy fontos küldetést szolgál, az megint más.

A gyermekeidnek milyen játékaik vannak?

Sokáig a természetes játékok híve voltam, de pár éve látom, hogy a legó mindent visz a fiúknál. A kártya és a társas most is megvan, egyébként játék gyanánt inkább gyűjtögetik a kertben a rovarokat, és megnézik a mikroszkóp alatt. A kisfiam tavaly mikroszkópot kért a születésnapjára, most pianínót kapott, tehát elég értelmes dolgokkal foglalkoznak.

Az életmódunkra visszatérve szerintem fontos, hogy milyen a hozzáállásunk a mindennapi eseményekhez.

Ha benne vagy a jelen pillanatban, minden értékké válik, még egy krumpli megpucolása is. Így lesz minden apró mozzanatnak értéke, és ehhez nem kellenek kütyük, új ruhák, szuper autók.

Értelmezési keret híján

Ez az emberrel egyidős ősi tudás és bizonyosság minden vallási kultúra alapja; szilárd és biztos lelki otthon a benne élők számára. Az utóbbi két évszázadban nyugati, európai, keresztény világunkban ez a szilárd értelmezési keret elemeire hullott. Nem az emberből kiirthatatlan vallásos érzék, a hit iránti vágy enyészett el, hanem a bizonyosság és magabiztosság, amivel vallást, egyházat, lelki-szellemi identitást örökölnek, fogadnak el, ápolnak és adnak tovább az emberek.

Az önzés, a szerzés és fogyasztás, az érték- és eszménytelenség, a mának élés világában élő nyugati társadalmak embere számára a világ szent rendje olyan múló értékeknek adja át a helyet, mint a technika és a tudomány. A hétköznapok reménytelen egyformaságának és a szépség, a jóság, az igazság viszonylagossá formálásának kísértése.

Ellenvallások 

Mindez azonban sok emberben nem volt képes kioltani azt az alapvető igényt, hogy hitet, fél-hitet, tévhitet kreáljon a maga számára. Így érkezett el a vallási eklekticizmusok és egyéni hit-építések ideje, amikor sokan a maguk módján hívőknek, alapvetően meg egyenesen keresztényeknek tekintik magukat, csak éppen a lélekvándorlásban vagy az asztrológiában, a jógában vagy az agykontrollban lelnek megnyugvást, mágikus praktikákat választanak, egyházat, templomot, rendszerezett tanítást vagy szilárd erkölcsi elveket pedig nem akarnak. Az új bálványok és hiedelmek tarka kavalkádjában eközben megjelennek azok az immár közösségi mozgalommá szervezett ellenvallások is, amelyek – a szabadgondolkodás vagy a hitként megélt ateizmus különféle formáitól a vallásivá fokozott modern bálványimádásig, sportimádatig, sztár- és drog-kultuszokig és a keleti veretű misztikákig terjednek. És egyre terjed az első hallásra hátborzongatóan izgalmasnak tűnő sátánizmus, kielégítve a mindenből kiábrándultak romboló fanatizmusát. Gyökeresen eltérő módon újjáértelmezni az élet elillant értelmét: egy feje tetejére állított értékrend mentén lerombolja és újraalkotja az értékvesztett, értelmetlennek tűnő világot. A szándék és indulat még talán érthető is, de gyorsan a visszájára fordul, amikor olyan embertelen és emberellenes alakot ölt, aminek kirívó példája, amikor szélsőséges csoportok Isten helyett a Sátánt, a Gonoszt, az Anti-Istent kezdik imádni.

Mindennnel szembefordulnak

Mondhatjuk persze, hogy nem több ez, mint a megzavarodott emberi lélek lázadása önmaga, a többiek, az élet értelme ellen, de nem szabad alábecsülnünk a pusztítás és önpusztítás kultuszának, az erőszak imádatának a modern sátánista mozgalmakban testet öltő veszedelmét. A sokak számára csak falfirkákon életjelet adó, komolytalan hóbortnak tűnő, időről időre bulvárszenzációt jelentő sátánizmus korunk vallásinak álcázott, a keresztény hagyománnyal különösen szemben álló veszedelmei sorában az egyik legfenyegetőbb. Rejtett formában ugyan, de ott lapul a mai proteszt-mozgalmak egész sorának hátterében, a zenei, képzőművészeti, irodalmi ellenkultúra bástyái mögött; ott van a rockban és a heavy-metalban, a drog-kultúra és a szexuális forradalom szervezeteiben. Korunk sátánizmusa nem egyszerűen vallás vagy egyház – bár e szellemiségnek vannak tantételei és szervezetei is – hanem alapvetően egy szellemi magatartás, a hitre vágyó emberi erőfeszítések tragikus karikatúrája, a tagadás, az elutasítás, a mindennel szembefordulás ösztönvilága.

Kiindulópontja Isten és a világ gyűlölete, elutasítása, az ember eszközzé tétele és állati természetének újjáépítése, a közösségi lét lerombolása. A sátánizmus, ha vallásnak tekintjük, nem más, mint a kereszténység kifigurázása, ezoterikus mágia, önimádat és erőszakkultusz. Ha meg ideológiaként tekintünk rá, az anarchizmus olyan formája, amely az egyes emberekben, főleg a fiatalokban meglévő bizonytalanságot, ellenzékiséget, rombolási ösztönt engedi szabadjára. Végül, lelki hatása tekintetében olyan téveszmék és kényszerképzetek rendszere, amely, ha rabul ejt valakit, teljesen kifordítja önmagából, hogy egy olyan személytelen erőnek állítsa a szolgálatába, amitől szinte lehetetlen épségben megszabadulni, és ami nem más, mint a bennünk, emberekben mindig is rejtőzködő gonoszság, erőszakosság, reménytelenség.

„Távozz tőlem, Sátán!”

Arra a kérdésre pedig, hogy legyőzhető-e ez a rossz bennünk és a világunkban, ha igennel akarunk válaszolni, csak a Gonosz felett mindig győzni képes személyes és közösségi szeretet erejére, az emberi lélekben rejtőző pozitív képességekre hagyatkozhatunk, amelyek elevenné és időszerűvé teszik minden jóakaratú ember számára ma is Jézusnak az evangéliumban mondott szavait: „Távozz tőlem, Sátán!”

„A vallásoktól feleletet várnak az emberek létük megoldatlan rejtélyeire, amelyek most is, mint régen, mélységesen nyugtalanítják a szívet. Mi az ember? Mi az értelme és a célja életünknek? Melyik az igazi boldogsághoz vezető út? Mi a halál? Mi az a létünket körülölelő, legvégső, megnevezhetetlen titok, amelyből eredünk, és ahová megyünk?”
(A II. Vatikáni Zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról)

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Az utánpótlás- és gyakornoki programban meghatározott pozícióra jelentkezhetnek az érdeklődők különböző szakmai területeken (pl. informatika, jog, gazdaság, HR, kereskedelem, biztonság, valamint marketing és kommunikáció), majd egy izgalmas többlépcsős – interjút és úgynevezett kiválasztási központot is tartalmazó – kiválasztási folyamatban bizonyíthatják alkalmasságukat és rátermettségüket. „Olyan pályakezdő fiatalokat várunk, akik azontúl, hogy megfelelő szakirányú végzettséggel rendelkeznek, kellőképp motiváltak, nyitottak az új megoldásokra, széles látókörrel bírnak, képesek hosszú távon elköteleződni, és elhivatottságot éreznek magukban az iparág előremozdítására” – mondja Bánhegyi Zsófia, a Szerencsejáték Zrt. marketing és kommunikációs igazgatója.

„Iparági szakmai tapasztalatot természetesen nem feltétlenül várunk el, hiszen olyan szektorba érkeznek a pályázók, amely egyedülálló hazánkban, sehol máshol nem tehetnek szert erre a szaktudásra” – teszi hozzá.

A felvételt követően intenzív tanulás következik, amelynek során a pályakezdők nemcsak saját szakterületüket ismerik meg, hanem a vállalat egész működését, vezetését, sőt termékeit is. A program egyik különlegessége abban rejlik, hogy a résztvevők munkaidejük 80 százalékában az adott szakterületen dolgoznak, míg 20 százalékban szakmai továbbképzéseken vesznek részt, amelynek keretében személyes kompetenciájukat is fejleszthetik. Mindebben első pillanattól kezdve mentorok támogatják őket, akik útmutatásokkal, tanácsokkal segítik beilleszkedésüket és egyénre szabott fejlődési tervük megvalósítását.

A résztvevők az első év végén vizsgát tesznek. Amennyiben ezen megfelelnek, folytathatják a programot, és határozatlan idejű munkaszerződést kötnek velük. A program utolsó, harmadik évében lehetőséget kapnak arra is, hogy külföldön, illetve más állami vállalatnál is tapasztalatot szerezhessenek.

A nemzeti lottótársaság hosszú távú célja, hogy egészen a szakértői, illetve a vezetői szintig elkísérje a pályakezdőket.

Az utánpótlásprogram mellett a felsőoktatásban tanuló hallgatók jelentkezését is várja a Szerencsejáték Zrt. Az egyéves gyakornoki programban olyan egyetemistákat, főiskolásokat várnak, akik már a tanulmányaik során szeretnének munkatapasztalatot szerezni, és heti 20-30 órában dolgoznának. A jelentkezők itt is kiválasztási folyamaton mennek keresztül, amely után – sikeres felvételi esetén – egyből munkába is állhatnak mentori segítséggel. A gyakornokok is, a pályakezdőkhöz hasonlóan, különböző képzéseken vesznek részt, és később, miután befejezték tanulmányukat, jelentkezhetnek az utánpótlásprogramba vagy teljes munkaidős pozícióba.

Bánhegyi Zsófia szerint a program egyedülálló lehetőséget kínál, ugyanis a 30 éves vállalat rendkívül dinamikus változáson megy keresztül, erőteljesen hatnak rá a különböző trendek, a digitalizáció, működését az innovatív megoldások jellemzik. Ennek köszönhetően a gyakornokok és a pályakezdők nemcsak részesei, hanem formálói is lehetnek a szektornak.

A Szerencsejáték Zrt. — látva a hatalmas versenyt a munkaerőpiacon — felismerte, hogy gyors és hatékony lépéseket kell tennie annak érdekében, hogy vonzóvá tegye önmagát a fiatal generáció körében. Többek között ezért is indította útjára utánpótlás- és gyakornoki programját. Mindemellett komoly erőfeszítéseket tesz azért is, hogy a meglévő, speciális szaktudással rendelkező munkavállalóit hosszú távon is megtartsa. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy „egy-egy családból több generáció is dolgozik a vállalatnál, és kifejezetten hosszú időt töltenek el nálunk a kollégák, ami igen ritka manapság a munkaerőpiacon” – árulja el a marketing- és kommunikációs igazgató.

A nemzeti lottótársaság 2021-ben hirdette meg először Level Up! programját, ahol 500 jelentkező közül 17-et választottak ki az utánpótlás-, és 9-et a gyakornoki programba.

2022. év elején belső felmérést végeztek a résztvevők és a mentorok körében. A felvettek a program legfontosabb értékeként az összetartó csapatot és a kellemes munkahelyi légkört jelölték meg, továbbá a bérezést és a szakmai képzések lehetőségét. A mentorok is egytől egyig pozitívan értékelték a programot, úgy látják, elkötelezettek és motiváltak a fiatalok, és teljesen új látásmódot hoznak a vállalat életébe.

A Szerencsejáték Zrt. megítélése azonban nemcsak a munkavállalók és a programban résztvevők, hanem a magyar lakosság körében is nagyon pozitív, ismertsége rendkívül magas – derül ki egy nemrég végzett közvélemény-kutatásból. Ugyancsak a felmérésben olvasható, hogy a nemzeti lottótársaság bizalmi indexe a nagyvállalatok között kiemelkedő. „Legfontosabb márkaértékeinkre – magyar, szerethető, stabil, emberarcú munkahely – gyakran hivatkoznak a jelentkezők az állásinterjúkon is” – mondja Bánhegyi Zsófia. 

A Level Up! utánpótlás- és gyakornoki programba április 18-ig várják a jelentkezőket. Már most rendkívül nagy az érdeklődés iránta.

A programmal kapcsolatos összes információ megtalálható a Szerencsejáték Zrt. honlapján és közösségi médiafelületein.

Támogatott tartalom.