Hogyan alakult át egy középkori király valódi története? – Macbeth és három boszorkánya a mai világban

Ki volt valójában Macbeth?

1050-ben – mialatt I. András király Magyarországon hadakozott III. Henrik német-római császárral – egy skót zarándokcsapat érkezett Rómába. A vezetőjük egy bizonyos Mac Bethad mac Findláich, Skócia királya volt. Adakozott, talán kihallgatásra is elment a pápához. Bár sikeresen uralkodott, merészség volt részéről hosszú hónapokra otthagyni az országát, mivel tíz évvel korábban véres küzdelmek közepette szerezte meg a trónt. 1040-ben a saját unokatestvére és ura, I. Duncan király támadta meg a Mac Bethad uralma alatt álló területet, de sikertelenül. Mac Bethad egy véres csatában legyőzte és megölte őt, majd maga ült az ország trónjára.

A római zarándoklat után visszatért Skóciába, ahol további hét évig uralkodott. 1057-ben aztán őt is elérte a középkori uralkodók gyakori végzete: Duncan fia bosszút állt az apja haláláért, és a kor egyik legnagyobb csatájában megölte őt.

Ha egyes nevek és események ismerősnek hangzanak ezekből a régi és távoli eseményekből, az annak köszönhető, hogy öt és fél évszázaddal később William Shakespeare Macbeth történetét választotta az egyik tragédiája témájául. Persze sok más íróhoz hasonlóan ő is megváltoztatott bizonyos dolgokat az eredeti történethez képest.

A történelmi Macbeth valószínűleg egyáltalán nem volt aljas cselszövő, Duncant nem éjjel az ágyában ölette meg, hanem a harctéren győzte le. A trónt sem jogtalanul szerezte meg, mivel a felesége révén joga volt hozzá.

A korabeli skót szokásjog szerint ugyanis nem az apa-fiú leszármazás szerint nevezték ki az új uralkodót, hanem a király tágabb családjának tagjai közül választották meg. A dráma mindössze egyetlen év leforgása alatt zajlik, míg a valóságban Macbeth 17 évig uralkodott. Ez a kor forrongásai közepette kifejezetten hosszú idő, figyelembe véve az állandó háborúk pusztításait, és azt, hogy a négy skót királyság ebben az időszakban egyesült fokozatosan. Maga Duncan sem idős, bölcs és sikeres király volt: viszonylag fiatalon került a trónra, és katasztrofálisan sikertelen hadi vállalkozásaival komoly veszélybe sodorta az országát.

Miért lett a címszereplő kegyetlen a drámában?

Sokatmondó adat a tragédia keletkezésének ideje is: minden valószínűség szerint 1606-ban született, I. Jakab uralkodása elején. Az új király Skóciából érkezett Londonba, ahol ezt megelőzően VI. Jakab néven uralkodott csecsemőkora óta. Erzsébet királynő hosszú és sikeres uralkodása után próbálta biztosítani a nyugodt átmenetet, de ez nem sikerült zökkenőmentesen. 1605-ben, amikor még csak két éve ült az angol trónon, komoly merényletkísérlet történt ellene és egész rendszere ellen. A puskapor-összeesküvés néven híressé vált puccskísérlet során egy Guy Fawkes nevű férfi és társai 36 hordónyi puskaporral aknázták alá a parlament felsőházának épületét. A tervet egy névtelen levél leplezte le, az összeesküvőket pedig kivégezték.

Ebben a közhangulatban érkezett el Shakespeare számára az a kihagyhatatlan lehetőség és megtiszteltetés, hogy színtársulata a Király Emberei néven, Jakab mecenatúrájában folytathatta színpadi pályafutását.

Egy ilyen karrierugrással persze kimondatlan kötelezettségek is jártak. Az előadások során figyelembe kellett venni a király személyét, és időről időre egyértelműen is jelezni kellett a hozzá való hűséget.

Ennek megvolt a maga módja, és Shakespeare társulata tisztában volt a teendőkkel. Könnyen lehet, hogy már maga a témaválasztás is a király skót származásának és a Stewart-háznak szólt. Macbeth, aki csatában győzte le az éppen uralkodó skót királyt, Jakab szemében megbocsáthatatlan bűnt követett el. Olyan alapértékeket sértett meg, mint az uralkodó számára szent és sérthetetlen hűség. A hűtlenség is főbenjáró vétségnek számított, de a legborzasztóbb bűn, amit el tudott képzelni, a királygyilkosság volt. Az ő szemében a király Isten kegyelméből, haláláig érvényes teljhatalommal uralkodott, és megkérdőjelezni ezt a földöntúli jogot maga volt a fertő.

Talán ennek tudható be, hogy a drámában Macbeth – a lehető legaljasabb módszert választva – álmában gyilkolja meg a királyt, majd a bűntényt ráfogja az elmenekült királyfiakra.

Ebbe a felfogásba nyilván nem fért volna bele az, hogy a történelmi Macbethet a valósághoz közeli ábrázolásmóddal mutassák be. I. Jakab személyes érintettsége lehetett az oka annak is, hogy Macbeth szolgáját, Banquót jó szándékú áldozatként tünteti fel a mű, akit szintén a cselszövő Macbeth gyilkoltat meg. Ez azért volt különösen lényeges mozzanat, mert Jakab – a családja hagyományai szerint – éppen ettől a Banquótól származtatta magát. Amikor a színdarabbeli boszorkányok Macbeth után Banquo leszármazottainak is királyságot jósolnak, tulajdonképpen a Stewart-ház elkövetkezendő felemelkedését jósolják meg.

A boszorkányokban tényleg hittek

A drámában kulcsszerepet játszottak az első jelenetben felbukkanó boszorkányok. Sokkal nagyobb hatást gyakorolhattak a korabeli közönségre, mint azt a mai gondolkodásmódunkkal el tudjuk képzelni. Míg nekünk egy ilyen jelenet akár megmosolyogtató is lehet, 400 évvel ezelőtt nagyon valóságos jelentősége volt.

A természetfölötti veszélyek, a varázslás és kifejezetten a boszorkányság akkoriban a mindennapok szerves részét képezte az emberek hitvilágában. A 17. században több embert kínoztak és égettek meg ilyen vádakkal, mint korábban bármikor.

Jakabot személyes élményei is tüzelték ebben a kérdésben. Amikor majdnem 20 évvel korábban Koppenhágába utazott, hogy lebonyolítsa az esküvőjét, a város éppen az Európában zajló boszorkánypánik bűvöletében élt. A Skócia felé tartó ifjú házasok hajóját egy vad vihar sodorta veszélybe, amit Jakab és környezete – az általános hangulat miatt – boszorkányok átkának tulajdonított. A felbuzdulása miatt Koppenhágában perbe fogtak, majd kivégeztek két nőt, Jakab pedig később egyfajta keresztes küzdelmet kezdeményezett országaiban a halálos veszélynek tartott boszorkányság ellen. Részét képezte ennek az is, hogy Démonológia címmel könyvet írt a fekete mágia veszélyeiről. Ebben szellemekről, vérfarkasokról, vámpírokról értekezett, azt fejtegette, milyen praktikákkal fenekednek az ember kárára, és hogy milyen módszerekkel lehet felvenni ellenük a harcot. A könyv egyik legfontosabb kitétele, hogy boszorkányüldözéssel és egyházi perekkel kell legyőzni a gonosz ármánykodásait.

Kép

John Singer Sargent: Ellen Terry Lady Macbeth szerepében (1889) - Kép: Wikipedia

Shakespeare boszorkányai mindenben megfeleltek a Jakab által leírt tulajdonságoknak, sőt, konkrét idézetek is szerepelnek az első jelenet párbeszédeiben, a korabeli színház minden erőforrását felhasználva a hatás elérése érdekében. Erre azért is szükség volt, mert az akkori színház a lehető legszélsőségesebb módon profitorientált vállalkozás volt. A színházban farkastörvények uralkodtak.

Erőszak, vér és hőzöngés a színházban

A színdarabokat eleve azzal a tudattal írták, hogy a kiszámíthatatlan, kötözködő és gyakran részeg közönséget minden áron ki kell elégíteniük a belépőjegyek áráért cserében. A Globe színházban például háromezer ember fért el, nagy részük a színpad előtti „küzdőtéren”.

A mai értelemben vett színházi élményről szó sem volt, sokkal inkább egy felszabadult, gyakran erőszakba forduló közösségi eseményről. A nézők szerves részét képezték az előadásnak: járkáltak, ettek, vitatkoztak, az állóhelyekről bekiabáltak, időnként a színpadra másztak, gyakran pedig rothadt zöldséggel dobálták meg a színészeket.

Komoly ingerekre volt szükség ahhoz, hogy a táradalom minden rétegéből verbuválódott nézőseregnek lekössék a figyelmét.

Erőszak, állati vér, csatajelenetek, ágyúlövések, obszcén tréfálkozás és horrorelemek nélkül nem sok esély lett volna a komoly tartalom közvetítésére. Olyan komolyan vették a színpadi effektusokat, hogy 1613-ban maga a Globe is leégett egy szerencsétlenül elsült valódi ágyú miatt. A Macbeth ennek a fajta színháznak a briliánsul összeállított terméke volt. Amellett, hogy teljesítette a bevétel érdekében betartandó kötelezettségeket, és komoly erkölcsi mondanivalót is felvonultatott, még az uralkodó családfáját is tiszteletben tartotta, miközben Jakab személyes hitvallását és beteges mániáit is beépítette az előadásba.

Az okkult ijesztgetés hatásos, ugyanakkor ellentmondásos eszköz volt Shakespeare és társulata kezében. A Stewart-kori Anglia túlságosan is komolyan vette a fenyegetést, és maga az uralkodó is elkötelezett rettegő volt. A tanult embereket – ha nem az egyház keretei közt tevékenykedtek – gyakran veszélyesnek, rosszabb esetben varázslónak tartották. A színtársulatok házi drámaírói csak remélhették, hogy ők nem esnek ebbe a kategóriába. Nem csoda, hogy a Macbeth előadásairól szinte azonnal felröppentek a pletykák, hamar elterjedt például, hogy a boszorkányok által skandált ráolvasások és varázslatok valódiak.

A Skót darab átka

És valóban: mintha átok ült volna ezen a címen. 1606-ban, rögtön az első előadás előtt a Lady Macbethet játszó színész állítólag meghalt. 1849-ben egy népszerű brit színész Macbeth-turnét szervezett az Egyesült Államokba, ahol összetűzésbe került az egyik ottani kedvenc színésszel.

Mindkettőjük rajongói a New York-i Astor Operaház elé vonultak, és összeverekedtek. Komoly zavargások törtek ki, majd a katonaság is beavatkozott, és a tömegbe lőtt. Húsz ember halt meg.

Amikor a londoni Old Vic Színház 1939-ben Laurence Olivier főszereplésével a műsorára tűzte a drámát, az igazgatónő a ruhapróba előtti napon meghalt, a Lady Macbethet alakító színésznő autóbalesetet szenvedett, majd az egyik próbán egy színpadi ellensúly hajszál híján agyonütötte Olivier-t. A nyitóelőadást el kellett halasztani, a premier estéjén a frissen elhunyt igazgatónő portréja leesett a falról, egy színpadi fegyver pedig a közönség közé esett, ahol egy néző szívrohamot kapott miatta. 1942-ben a Piccadilly Színház előadásai során három színész halt meg, majd a jelmeztervező követett el öngyilkosságot.

Mindezek ellenére a Macbeth Shakespeare valaha játszott egyik legsikeresebb darabja volt. Fennmaradt adatok szerint sok megbukott előadás helyett szinte automatikusan ezt játszották egészen a 19. századig. Magyarországon 1812-ben már biztosan műsorra tűzték. Európa-szerte mindenhol a legtöbb előadást megért színdarabok között volt, így törvényszerűnek tűnik, hogy a feljegyzett balesetek szokatlanul nagy száma valószínűleg ennek a következménye.

A színházi világ azonban babonás. Hiába a sok logikus indok, hiába derült ki, hogy a legelső előadáson meghalt színésznő legendáját egy Max Beerbohm nevű színikritikus találta ki, nem mindig hallgatnak a józan ész szavára.

Az egész világon érvényes egy íratlan szabály, amely szerint a Macbeth szót nem szabad kimondani a színházak épületein belül. Helyette a „Skót darab”, a „Skót király”, a Mr. és Mrs. M., esetleg a Mac B használandó.

Még a jelnyelven előadó siket színészek is a „Skót darab” jeleit használják. A témáról ma nyilatkozó színházi emberek azt mondják, a biztonság kedvéért inkább nem szegik meg a szabályt, mert sohasem lehet tudni…

Felhasznált források:
Duncan and MacBeth https://www.historic-uk.com/HistoryUK/HistoryofScotland/Duncan-MacBeth
Macbeth in Historical Context. Columbia College https://www.college.columbia.edu/core/content/macbeth-historical-context
The curse of Macbeth: is it more than superstition? Penguin.co.uk https://www.penguin.co.uk/articles/2018/oct/the-curse-and-superstition-of-shakespeare-s-macbeth.html
Macbeth, King of Scotland. Wikipedia https://en.wikipedia.org/wiki/Macbeth,_King_of_Scotland
Machbeth. Wikipedia https://en.wikipedia.org/wiki/Macbeth
Macbeth: The Real King Behind Shakespeare's Tragedy | The Real Macbeth Chronicle. YouTube https://www.youtube.com/watch?v=QDl1IxCZk0k
Shakespeare: Macbeth. Fordította Szász Károly. Magyar Elektronikus Könyvtár https://mek.oszk.hu/04500/04585/html/magyar.htm
A discovery of witches: British witch trials in the 17th century. Sky History https://www.history.co.uk/articles/a-discovery-of-witches-british-witch-trials-in-the-17th-century