Drávaszög a Duna és a Dráva ölelésében bújik meg. A délszláv háború előtt magyarok, horvátok és szerbek éltek itt egymás mellett békében. 1991 nyarának végén a drávaszögi Csúzán Dékány Zsuzsanna tanárnő írni kezdett egy iskolai füzetbe. „29-én tantestületi értekezlet és pótvizsga. Kevés gyerek van itt, hol lehetnek? Hol és hogy vizsgázhatnak? Az iskola környékén is lövöldözés csak úgy, a levegőbe. A pótvizsga után Vesnáék elvisznek Monostorra, talán kivehetem a fizetésemet a bankból. A rendőrállomás szétlőve, a kirakatok bezúzva, nagy deszka (?) táblák az üveg helyén. A pénzt sikerült felvennem.”
1991. június 25-én Zágrábban kikiáltották a Horvát Köztársaság függetlenségét. A Jugoszláv Néphadsereg harci gépei még aznap este megjelentek a főváros felett. 1991. július 2-án szerb fegyveresek szállták meg Drávaszöget, hogy „felszabadítsák” a „horvátok uralma alól”. Kezdetét vette a hét évig tartó rettegés.

A telefonvonalakat elvágták, a villanyt kikapcsolták, házkutatásokat tartottak, és éjszakánként magasra csaptak a narancs­színű lángok a szurdokokban. Magyar és horvát könyveket, iratokat égettek.

A szerb szabadcsapatok mindent meg akartak semmisíteni, ami nem cirill betűkkel íródott. 

Hadiállapot az iskolában 

A csúzai ház udvarán virítanak a rózsák. Törékeny, fehér hajú asszony áll a kapuban. „400-an laknak most Csúzán. A legtöbben magyarok. Sokan elmentek innen akkor, és kevesen tértek vissza. Elmentek, mert féltek, bennünket gyávának, sőt árulónak tartottak. Pedig a maradáshoz is bátorság kellett. Mi éppen úgy féltünk, mint ők. Csak ők emiatt elmentek, mi meg maradtunk. Miért kellett ebből ideológiát gyártani? Mi a hűség és mi az árulás? Mindenki nem mehet el! A horvátok azzal vádoltak minket, itt maradottakat, hogy kiegyeztünk a szerbekkel, a szerbek azzal, hogy titkon támogatjuk az usztasákat (a Horvát Ifjúsági Mozgalomból alakult militáns szervezet tagjait – a szerk.). Majdnem minden horvát elmenekült, annyira rettegtek a szerbektől. A hercegszöllősi iskola, ahol tanítottam, korábban horvát–magyar tagozatos iskola volt. A megszállás idején ez is, mint minden más intézmény és hivatal, szerb vezetés alá került. A kollégáim közül, aki nem jött be tanítani, annak fel kellett mondania. Kivéve, ha az illető szerb volt. Annak nem mondtak fel. Sokan elmentek a bizonytalanba, meg visszajöttek, elmentek meg visszajöttek. Várták, hová forognak a dolgok. Aztán nem jöttek többet. Itt hagyták az öregjeiket, a betegeiket, a házaikat, a földjeiket meg a gyökereiket.” Kérdezem, hogy mi az, ami erősebb volt a félelemnél, mi tartotta Csúzán. „A gyerekek, akik néhányan itt maradtak a szöllősi iskolában, és a szüleik. Velük akartam maradni.

A nagybeteg édesanyámat sem hagyhattam magára. Emlékszem, azt mondta, hogyha megölik, akkor itt öljék meg a saját udvarán. Azokban a nehéz időkben gyalog jártam át Csúzáról Szöllősre. Nem mentek a buszok, az emberek nem ültek autóba sem.

Nekem mennem kellett. Vártak a gyerekek. Minden reggel elindultam, és nem voltam biztos abban, hogy este még hazajövök, próbáltam nem gondolni arra, hogy mi fog történni velem.”
A tanárnő tudta, hogy a tanítványai is rettegnek. Az iskolai szünetekben nem mertek kimenni az osztályteremből, arra kérték őt, hogy csináljanak még feladatokat, hadd teljen el biztonságban az a tíz perc. Együtt maradtak és tanultak. „A szerb kolléganőknek nem tetszett a dolog, kérdőre vontak: »Miért nem engedted ki a gyerekeket?« vagy »Nem akarsz bejönni hozzánk a tanáriba, büdösek vagyunk neked?« De nem minden szerb ember viselkedett így” – teszi hozzá. Máig tisztelettel emlékezik arra a szerb iskolaigazgatóra, aki sokszor pártfogásba vette. „A háború előtt a tantestületben nem volt téma, hogy ki milyen nemzetiségű. Háromnyelvű környezetben dolgoztam. Az Ivicákról tudtam, hogy horvátok, a Milosokról, hogy szerbek, de a Mariakról már nem. Azok lehettek szerbek is, horvátok is. A háború alatt nem tudtam kimondani a kenyér szót szerbül, azt, hogy hleb. Horvátul kruh, de nem volt ajánlatos ezen a nyelven megszólalni, egy veknit kértem hát, az én nyelvemen.”

Iskolai füzetek közé rejtve

Ülünk a kis utcára néző szobában. „Mindig itt aludtam. Abban az időben viszont nem bírtam lehunyni a szememet. Állandóan hallottam a nehéz katonai bakancsok dobogását, egy percre sem szűnt meg. Megállás nélkül fel-alá masíroztak az utcában” – emlékezik vissza Zsuzsanna. Amikor megkérdezem, szokott-e a háborúról álmodni, eszébe jut egy történet: „Az édesanyám nagyon beteg volt, hála Istennek túlélte a háborút. 2002-ben combnyaktöréssel kórházba került. Kockázatos műtétje volt, és amikor kitolták a műtőből, jókedvűen mesélte, hogy mindent hallott ugyan, de semmit sem érzett az operációból. Másnap felhívtak a kórházból, hogy azonnal jöjjek, mert az édesanyám átkerült az intenzív osztályra. Rohantam be hozzá, és amikor meglátott, úgy nézett rám, mint egy kísértetre, közben pedig ezt mondogatta: »Te itt vagy? Az nem lehet! Hiszen láttam, láttam, ott voltam, amikor agyonvertek!« Két napba tellett, mire el tudtam neki magyarázni, hogy rémálma volt.”
Zsuzsanna korábban nem vezetett naplót, de az írás segített feldolgozni az átélt borzalmakat. A könyvespolcon tankönyvek és füzetek közé állította a naplót. Hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy tanárnál rengeteg iskolai holmi van. Bízott abban, hogy ha arra kerülne a sor, úgysem fogják végignézni a sok füzetet. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Leöljük a magyarokat”

„Poklat C’emo madare – Leöljük a magyarokat” – olvasta a cirill betűs feliratot iskolába menet Zsuzsanna. Egy szőllösi kerítésre véste valaki gyöngybetűkkel. „1997-ben történt. Azt gondoltuk, már véget ért az öldöklés. Azokban az időkben a fiatalok is fegyverhez jutottak, meg kábítószerhez is. Én akkor már Laskón tanítottam. Karancson lelőttek egy tizenhárom éves kislányt. Jó tanuló volt, példás magaviseletű. Erről soha nem beszélnek, az ügy nem kapott nyilvánosságot. Az addigi szerb hatalom már nem igazán, az új horvát pedig még nem működött rendesen. Egy fiatalokból álló csoport droggal, fegyverrel felszerelkezve szórakozott, az egyikük lelőtte a lányt. A gyilkos is kiskorú volt.

Az emberek most sem beszélnek szívesen ezekről a dolgokról, amin nem lehet csodálkozni, hiszen a mai napig közöttünk élnek az elkövetők, az áldozatok és a tanúk.”

A drávaszögi Bellye, ahol az első fegyverek eldördültek, nem messze van Csúzától. A meggyilkoltak civilek voltak. Idős, magányosan élő horvát és magyar emberek, akikkel otthonukban végeztek. Boljevicet és nejét, Jagodát 18 helyi civil, nem szerb lakos meggyilkolásával vádolta a pélmonostori bíróság. Ügyüket talán még most is tárgyalják. Bellye túl messze van Hágától.
„Az egyik kolléganőm férje is ott nyugszik Bellyén a temetőben. Állatorvos volt. Rögtön a kezdetekkor átmenekítette a családját Magyarországra, ő pedig visszajött a faluba, amíg tudott, ingázott a két ország között. A saját háza ajtajában lőtték agyon Bellyén. Ő volt az egyike annak a tizennyolcnak.”
1993. január 1. és 5. között a baranyai szerb hatóságok alkut ajánlottak a drávaszögi falvak lakóinak. Mindenki elhagyhatja a lakóhelyét, ha a jugoszláv hatóság javára írásbeli nyilatkozatban lemond minden vagyonáról, és többé nem tér vissza. Hátrahagyott házaikba szerb menekültek költöztek be.

Drávaszög falvainak lakóit névtelen telefonálók kezdték fenyegetni, ablakokat törtek be, házakba lőttek be, hogy megfélemlítsék és távozásra bírják az itt maradottakat.

Augusztus elejétől a szerb katonai hatalom a falvakból kényszermunkára hurcolta a férfiakat. Lövészárkokat, tankcsapdákat ásattak velük. Amikor a helyzet súlyosbodni látszott, az ENSZ Biztonsági Tanácsa békefenntartó katonákat küldött a volt Jugoszlávia háborús övezeteibe, köztük Drávaszögbe is. „Ki tudja, mik történtek volna még, ha nincsenek itt a Kékek?” – mondja Zsuzsanna, majd hozzáteszi, hogy az ENSZ katonák igyekeztek nem beleavatkozni a helyi konfliktusokba. 

Miért nem mentem el?

Zsuzsanna háborús árvaként nőtt fel. Özvegy édes­any­jának az ötvenes években kétszeres normát kellett teljesíteni a szövetkezetben ahhoz, hogy etetni tudja a gyermekeit. Zsuzsanna jó eszű lány volt. Baranyai Júlia kiváló néprajztudós, író és tanár figyelt fel rá az iskolapadban. A horvát tanítóképzőt végezte el, mert a magyar messze volt, és az ösztöndíjából nem tudta volna finanszírozni tanulmányait.
„Vért izzadtam, de elvégeztem. Aztán pedig évek múlva a matematika szakot. A magyar nem adatott meg. Horvát középiskolába jártam, ott érettségiztem, de később Szőllösőn a magyar gyerekeknek anyanyelvápolás címén mégiscsak taníthattam” – emlékezik vissza a tanárnő.
„És a szerelem?” – bukik ki belőlem hirtelen, és abban a pillanatban meg is bánom hirtelenségemet. „A szerelem!” – sóhajt fel csendesen Zsuzsanna.

„Sokáig talán azért sem mentem férjhez, mert anyám olyan fiatalon megözvegyült, és irtózott attól, hogy a falu a szájára veszi, ezért éveken keresztül, a köszönésen kívül nem beszélt férfiakkal.

A családom nőkből állt. Nagynénik, nagymama, egyetlen kivétel az öcsém, de ő meg gyerek volt. Ezt a mintát tanultam meg anyámtól. A délszláv háborút is együtt vészeltük át. Két nő. Aztán amikor a háború véget ért, az anyám már nagyon beteg volt. Az én erőm is elfogyott. Nem bírtam egyedül ápolni, emelni, forgatni, fürdetni. Volt a faluban egy asszony, akinek az egyik férfi rokona borzalmas családi körülmények között élt Apatinban, egy háborús veterán szerb ember volt a veje, aki gyűlölte az apósát. Folyton szóváltásba keveredtek. »Ha nem távozom innen, egyikünk a börtönbe, másikunk a temetőbe fog menni« – panaszkodott sokszor, aztán ide, Csúzára menekült a rokonaihoz a családi konfliktus elől. Itt kerültünk össze. Ő is elment azóta. Nem mondom, hogy micsoda nagy szerelem volt, de szerelem volt. Figyelmességgel és gyengédséggel. A biztonságot jelentettük egymás számára.”
Csend ereszkedik a kisszobára. „Gyerekekből soha nem volt hiányom. Az iskolán kívül szakköröket, táncházat vezettem. Műsorokat rendeztem. Mindig ott voltam, ahol a gyerekek voltak. Ők az én családom.”
Kimegyünk az udvarra. Nyoma sincs a háborúnak, minden csupa rózsaillat. „Nem akarok visszamenni Budapestre. Itt szeretnék maradni Csúzán!” – mondom búcsúzás helyett. „Ugye akkor most már érti, hogy én miért nem mentem el innen?” – kérdezi a tanárnő, és szelíden elmosolyodik. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Diploma mellé élethivatás

Éppen 150 évvel ezelőtt, 1872-ben, egy középosztálybeli londoni családban született Emily Davison egy majdnem 50 éves özvegyember és egy 23 éves fiatalasszony harmadik gyermekeként. A középiskolát olyan kiváló eredménnyel végezte, hogy ösztöndíjat nyert az egyetemi tanulmányaihoz, majd irodalom szakra járt a Londoni Egyetemre egészen addig, amíg 1893-ban meg nem halt az apja. Ekkor a csonka család már nem tudta kifizetni a több mint egymillió-kétszázezer forintos tandíjat, így Emily kénytelen volt az egyetem helyett dolgozni. Napközben nevelőnőként tevékenykedett, esténként pedig tanult. Igénytelen életet élt, szerényen öltözködött, és nemsokára összegyűjtött annyi pénzt, amennyiből beiratkozhatott az Oxfordi Egyetemre, hogy végre megszerezhesse a diplomát.

Le is tette minden vizsgáját, mégpedig dicséretes eredménnyel, ám ekkor szembesülnie kellett az akkori világ egyik elképesztő igazságtalanságával: Oxfordban a női hallgatók – hiába végezték el az egyetemet – nem kaphattak diplomát.

Csalódottan állt munkába megint: különböző iskolákban volt tanítónő, családoknál dolgozott magántanárként és nevelőnőként. Aztán tett egy harmadik kísérletet is a diploma ügyében: megint a Londoni Egyetemre ment, ahol végül fogcsikorgatva, elégséges eredménnyel diplomázott 36 éves korában.

Ezek a csalódások valószínűleg összeadódtak a lelkében mindazzal az általános elégedetlenséggel és felháborodással, ami a nők helyzetével kapcsolatban felhalmozódott benne. 1906-ban belépett egy olyan közösségbe, amelyet sokak értetlensége és megvetése kísért: a Nők Társadalmi és Politikai Uniója nevű szervezetbe. Ezt az akciószövetséget Emmeline Pankhurst, a korai feminizmus egyik legkarizmatikusabb és egyben legradikálisabb szószólója alapította és vezette. A követelésük egyszerű volt, de a korabeli Nagy-Britanniában – mint a világ szinte összes országában – teljesen elképzelhetetlen: szavazójogot akartak szerezni a nőknek.

A cél érdekében: erőszak, éhségsztrájk, harc a rendőrökkel

Talán éppen a célkitűzésük radikális volta miatt ez a szövetség nem a megszokott eszközökkel küzdött a céljaiért. A kezdeti próbálkozások – újságcikkek, beszédek és felvonulások – semmi változást nem hoztak sem a konzervatív, sem a liberális politikai közösségben. Az Unió úgy döntött, hogy a nagy horderejű társadalmi változások kikényszerítésének nincs más módja, mint az erőszak.

Kezdetben egyszerűen felháborodást akartak kelteni, ezért közbeszólásokkal zavarták meg számos köztiszteletben álló politikus – persze kizárólag férfiak – beszédeit. Bár ezek az akciók komoly felháborodást keltettek, és akár rövidebb börtönbüntetéseket is eredményezhettek, a várt eredményt nem hozták meg. Emmeline Pankhurst kifejtette, hogy eljött az ideje a szabályos gerillahadviselésnek. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta, azt jól bizonyítja az 1905-től kezdve Anglia-szerte fellángolt erőszak.

Emily Davison ennek az egyre radikalizálódó szüfrazsettmozgalomnak a legelkötelezettebb képviselői közé tartozott, és ahol csak lehetett, az események középpontjában állt. 1909-től kezdve már a munkát is abbahagyta, és kizárólag a mozgalomnak élt.

Női bajtársaival együtt politikusokat inzultáltak az utcán, ablakokat törtek be, és gyakran a rendőrökkel dulakodtak, ami a hatóságokból is egyre hevesebb reakciókat váltott ki. Egy-egy ilyen akcióért néhány hetes börtönbüntetést lehetett kapni, és a bezárt ajtók mögött nem bántak kesztyűs kézzel a kitaszítottá vált lányokkal, asszonyokkal. Emily azért kapta az első, egyhónapos elzárását, mert húsz társával együtt tüntetést szervezett Asquith miniszterelnök ellen, és szabályosan verekedésbe keveredett a rendőrséggel. Egy másik hasonló eset után már két hónapra csukták le, ekkor azonban ő is emelte a tétet, és a börtönben éhségsztrájkot kezdett.

Öt nap alatt majdnem tíz kilót fogyott, ezért kénytelenek voltak szabadon engedni. Két hónap múlva megint az utcán volt: az ország éves költségvetéséről szóló, kizárólag férfiak számára nyitott politikai összejövetelen ablakokat tört be. A büntetése két hónap lett volna, de éhségsztrájkkal megint kikényszerítette, hogy két nap után elengedjék. Ettől kezdve többször is letartóztatták hasonló cselekményekért.

Sosem fogyott ki az ötletekből: kétszer is megpróbált például elrejtőzni a Westminster Palotában, hogy személyesen is beszélhessen a miniszterelnökkel. Egyszer a fűtőrendszerben bújt el, egyszer a kápolna egyik szekrényében; az első alkalommal egy rendőr fedezte fel, másodszor – rendkívül megalázó körülmények között – egy takarító.

Volt, hogy egyszerű elzárást kapott, volt, hogy kényszermunkára ítélték. Egyszer elbarikádozta magát a cellájában, ekkor nagy nyomású slaggal, negyedórás küzdelemben kényszerítették megadásra, majd kórházba kellett vinni, és melegvizes palackokkal visszaállítani a testhőmérsékletét.

Durvuló módszerek, robbanásig feszült helyzet

Mivel a sok hasonló eset miatt a helyzet kezdett kicsúszni a kormány ellenőrzése alól, bevezették a börtönökben a kényszertáplálás módszerét. Emily éhségsztrájk-kísérleteit is ezzel a módszerrel törték le. Négyen-öten megragadták, egy székbe ültették, leszorították, majd az orrán keresztül egy csövet vezettek a gyomrába. Egy tölcséren zabkását, tojást és más, lágy halmazállapotú ételeket töltöttek belé. Ez az eljárás brutális volt, és komoly lelki traumát okozott, ráadásul komoly sérüléseket lehetett szerezni általa. Több lázadó szüfrazsett, például maga Emmeline Pankhurst is, élete végéig nyelési és emésztési panaszokkal küzdött.

A mozgalomalapító lánya, Sylvia szerint Emily Davison volt „a militánsok közül az egyik legmerészebb és legvakmerőbb”. A fizikai és lelki megpróbáltatások viszont őt is megviselték.

Egy újabb cellafoglalás és kényszertáplálás után átmászott a börtön belső folyosójának korlátján, és a tízméteres mélységbe vetette magát. Csak azért maradt életben, mert a zuhanását felfogta az odahelyezett fémháló, bár ő onnan is szinte fejest ugrott a földszintre.

Több csigolyája és bordája eltört, valamint komoly agyrázkódást szenvedett. „Szándékosan tettem” – írta – „mert az emberi élet feláldozásán kívül semmi más nem hívhatja fel a nemzet figyelmét arra a borzalmas kínszenvedésre, ami a nők osztályrésze.”

A női választójogért folytatott mozgalom sikertelensége egyre erőszakosabb akciókra sarkallta az Unió tagjait. Voltak, akik postaládákat gyújtottak fel, mások veszélyes vegyi anyagokat öntöttek beléjük, vagy kezdetleges időzített bombákkal szerelték fel őket. Emily egy ízben korbáccsal támadott meg egy járókelőt egy pályaudvaron, mert azt hitte, hogy David Loyd George-ot, a brit államkincstár kancellárját találta meg álruhában. Egy ízben egyikük egy fejszét dobott Asquith miniszterelnök felé Dublinban, de egy másik kormánytagot talált el helyette, majd még aznap négy aktivistanő egy dobozban puskaport helyezett el a Királyi Színházban, mialatt a kormányfő éppen egy telt házas matinéelőadáson vett részt.

A szüfrazsettek találták fel a levélbombák modern változatát is: a kancellárnak és a miniszterelnöknek is küldtek belőlük, és bár egyik sem a célszemély közelében robbant föl, több postás súlyos égési sérüléseket szenvedett.

Szabályos terrorcselekmények voltak ezek, éppen úgy, mint az, amelyben a miniszterelnök házát, illetve a Nemzeti Bank épületét készültek felrobbantani. Az összeesküvéseket időben felfedezték, és több ízben is kiderült, hogy a gyújtószerkezet egy közönséges gyertya lett volna. Szándékosan tönkretettek vasúti jelzőberendezéseket, egy manchesteri vonatot pedig sikerült is felrobbantaniuk. Készítettek olyan bombákat is, amelyek nitroglicerint tartalmaztak: ezt a saját laboratóriumaikban szimpatizánsok állították elő.

Elképesztő halál a derbin – és a küzdelem eredménye

Az 1910-es évek elejére a szüfrazsettmozgalom legradikálisabb harcosai valóságos háborút folytattak a kormány és az állam ellen. Okoztak ugyan kárt és veszélyt, de ők maguk is elfáradtak, kiégtek a küzdelemben. Emily Davison egyre frusztráltabban és elkeseredettebben próbált érvényt szerezni az igazának.

Kilencszer volt börtönben, és majdnem minden alkalommal éhségsztrájkot is folytatott. Ezek során 49-szer ment keresztül a kényszertáplálás procedúráján. Testileg és lelkileg is megtört, semmibe vette a saját életét, és másokét is.

1913-ban határozta el, hogy valami látványosan szimbolikus akciót fog végrehajtani, amivel felhívja a világ figyelmét a küzdelme jogosságára. A híres epsomi derbit választotta ki a céljai eléréséhez. Ezen az országosan ismert és kedvelt lóversenyen 1780 óta a mai napig is minden évben százezrek vesznek részt, így ez kiváló alkalomnak ígérkezett a példaértékűnek szánt demonstrációra. A verseny napján, június első szombatján Emily a Nők Társadalmi és Politikai Uniója irodájába ment, és elhozott onnan egy zászlót a szövetség lila-zöld-fehér színeiben. Vett egy vonatjegyet Epsomba, majd odaérve elfoglalta a helyét a pálya belső ívén felállított kordon mögött.

Kép

Emily Davison temetése - Kép: Picryl

Ami ekkor történt, rendelkezésre áll filmfelvételen is, mivel az egész eseményt három kamera rögzítette. A régi fekete-fehér képeken jól látható, amint a lovasok közelednek a kanyarban, majd Davison alakja átbújik a korlát alatt, és a vágtázó állatok közé gyalogol. A zászlóval a kezében – látszólag tudatos választással – az egyik lovas elé lép, és a zászlóval a ló kantárja felé nyúl. Ma már nehéz eldönteni, hogy naivitás, elkeseredettség vagy önpusztító szándék vezérelte a mozdulatait, amikor a ló 50-60 kilométeres sebességgel elgázolta, majd az állat és a zsoké is a földre zuhanó nő mellé esett.

A lovast Herbert Jonesnak hívták, és V. György király Anmer nevű csődörét lovagolta éppen. Davison valószínűleg hidegvérűen kiszemelte magának a közeledő párost, és példát akart velük statuálni. Talán a kantárra akarta fűzni a zászlót, ezt már sosem tudjuk meg.

Anmer az ütközés erejétől szinte szaltózva zuhant keresztül a lovason. A zsoké agyrázkódást kapott, Emily viszont súlyos koponyaalapi törést szenvedett, és hiába operálták meg, a kórházban 40 évesen meghalt.

A botrány elsöprő erejű volt. A nőmozgalmak saját mártírjuknak tekintették Emily Davisont, a temetésén 50 ezer ember demonstrált. A Suffragette című újságban Jeanne d’Archoz hasonló, szárnyas szentként ábrázolták, és saját cikkéből idéztek: „…Újra bemutatni a Kálvária tragédiáját a még meg sem született nemzedékek számára: ez a harcos aktivista utolsó, tökéletes áldozata.”

A következő évben kitört az első világháború, és a minden korábbinál hatalmasabb horderejű események egy csapásra eltörölték a szüfrazsettmozgalmat. Az aktivisták a haza szolgálatát választották, és a háborúban folytatták a munkát. A szüfrazsettekről aztán néhány éven belül a történelem gondoskodott: a teljes női választójogot 1928-ban vezették be Nagy-Britanniában.

Anmer, a király méregdrága, telivér lova egy politikai játszma eszköze lett: királyi gesztusként soha többé nem versenyezhetett. Helyette tenyészcsődörként folytatta az életét egy angliai farmon. Lehet, hogy ő járt a legjobban.

Mikor találkoztak először, honnan indult az életre szóló barátság?

Biztos vagyok abban, hogy nincsenek véletlenek. 2001-ben egy borkóstolón találkoztunk. Ez az olimpiát követő évben volt, és annyira zavarba jöttem – „Úristen, a Csollány Szilveszter!” –, hogy alig bírtam megtartani a programot. Dicsérgette a borokat, amiket megkóstolt, de azt mondta, egyik sem fogható ahhoz az ízvilághoz, amivel az USA-ban találkozott. Az egy magyar bor volt, de nem emlékezett a nevére.

Addig nyomoztam, míg ki nem derült, hogy azt a bort én készítem.

Rögtön megölelt, feloldódtunk, és itt kezdődött a mi kapcsolatunk.

Milyen gyakran találkoztak?

Az első években a bor kötött össze minket, erről mindig tudtunk beszélni. Elvittem borversenyekre, és beültettem a zsűribe, mert éreztem, hogy van hozzá affinitása. Az elmúlt 15-16 év Egri Bikavér Ünnepein a mi standunkon állt, hihetetlen energiával. Ha hajnal kettőig talpon volt, akkor is ő nyitott másnap délután, szépen felöltözve. Igaz, hogy csíkszemmel, de ott vigyorgott. Minden alkalommal, amikor az ünnep végén összepakoltunk, már lefoglalta a jövő évi szállást, nehogy kimaradjon belőle. Tavaly, a pandémia évében teljesen kétségbeesett, hogy mi lesz, ha nem megyünk a hagyományos ünnepre. Azt is megoldottuk: eljött a pincémbe a családjával, és megtartottuk a mini Bikavér ünnepet. Tíz évvel ezelőtt az Egerszóláti Olaszrizling Borlovagrendnek is tagja lett, képviselte a kedvenc borát, amely most a Szilas bor alapanyaga. Rendszeresen jártunk Eger testvérvárosába, Gyergyószentmiklósra, ahol a városnapokon a forraltbor-készítő versenyen elnökösködtünk. Igazi jó barátok lettünk, és kölcsönösen büszkék voltunk egymásra.

Milyennek ismerte meg az együtt töltött évek alatt?

21 év ismeretség adatott nekem. Ez alatt azt tapasztaltam, hogy amibe beleállt, azt maximálisan vállalta. Ha belegondolunk, hány olyan televíziós műsorban vett részt, ami kihívást jelentett! Úgy ment például jégtáncolni, hogy nem tudott korcsolyázni, mégis majdnem megnyerte. Az Álarcos énekesben is jól énekelt, csak a görbe lába miatt ismerték fel. Az Exatlonba víziszonnyal jelentkezett, nem tudott úszni, pedig a versenyek nagy része vizes. Mindenhez úgy állt hozzá, hogy ez a feladat.

„Semmi baj, megyünk tovább” – mondta, ha valami nem úgy sült el, ahogy akarta. És tényleg ilyen volt a hozzáállása. Ez a szlogen olvasható a Szilas bor palackján is.

A „boros” programokra együtt jártak. A sport nem lett közös nevező?

Mindenhez nem érthetek. (nevet) Bejöhetett volna, de ő speciális sportot űzött. Egyébként három évig dolgozott Izlandon, és többször hívott, hogy nézzük meg együtt a gejzíreket és a raftingolást. Kipróbálhattuk volna, de ez is a sors fintora, hogy annyi mindent elmulasztottam Szilassal kapcsolatban. Tudom, mekkora örömet szereztem volna neki, ha felülök a repülőre, de mindig kifogásokat kerestem a munkám miatt. Sopronban, a kertje végében ültetett egy körlugast. Mivel nem jutottam el hozzá, minden tavasszal videót készített róla, és küldte. „Itt vághatjuk?” – kérdezte, és nyisszantott. Így metszettünk. Hat-hét éve találta ki, hogy csináljunk egy közös bort, a nevével. Minden évben visszatért rá, mégsem lett kész. Egy hétfői napon hívott a felesége, hogy örökre elaludt.

A fájdalomban az volt az első gondolatom, hogy ha megnyugszunk, akkor összerakom a Szilast, hogy ezzel is örömet szerezzek neki.

Majd odaát lehet együtt kóstolgatni.

Biztos vagyok benne, mert elköszöntem tőle gondolatban. Kiraktam a képét az asztalra, felbontottam a kedvenc borát, öntöttem neki is, és jól megbeszéltük, hogy készítsen nekem egy zsíros borász állást.

Hogy lett Szilas keresztapja?

2011-ben nálunk vendégeskedtek, és a teraszomon arról beszélgettek a feleségével – ez egy szeretetteljes vitába is torkollott –, hogy Juti még egy templomi esküvőt sem „érdemel meg”. Akkor tudtam meg, hogy Szilas nincs megkeresztelve. Mivel vallásos ember vagyok, elintéztem, hogy felkészüljön Lengyel Gyula atyánál. Ez egyben jegyesoktatás is lett, mert elkísérte a felesége. Az oktatások után megkeresztelkedett, én pedig kezességet vállaltam érte. És ha vállaltam a keresztapaságot, komolyan is vettem.

Bár felnőtt volt, mégis elkísértem a lelki fejlődésében. Most egyházi iskolába jár mindkét gyereke.

Nem jutottunk el a hitbeli mélységig, de minden alkalommal tudtunk erről beszélgetni, és természetes lett számára, hogy eljön velem a templomba. Ha az ember felnéz valakire, próbálja másolni a jó dolgait. Ő ugyanúgy másolt engem, ahogy én őt.

Szilas miben volt minta?

A kitartása, az ereje, a céltudatossága, ami belőlem sok esetben hiányzott. Nekem is vannak céljaim, de nem vagyok olyan kitartó, ha kapok két-három pofont, elengedem a dolgokat. Ő nem engedte el az utolsó pillanatig. Ezt csodáltam benne.

Kép

Csollány Szilveszter az Egri Bikavér Ünnepen - Kép: Sike Tamás

A családot is megismerve, milyen családapának látta?

Megint egy mondását idézném.

Ha a suliról, a jövőről vagy bármiről beszélt a gyerekeivel, mindig ezt mondta: „Tudod mit? Nekem mindegy, hogy mit csinálsz. Egy a fontos, hogy boldog legyél.”

Ez volt a másik szlogenje. A gyerekei boldogságáért dolgozott.

Amíg a betegség meg nem állította.

Egyszerre kapta el a család három tagja a Covidot. Öt nap múlva a felesége és a lánya meggyógyult, Szilas viszont rákerült a gépre. Ezt azóta sem értem, a Covidban nincs logika. Először a soproni kórházba vitték, három nappal később Pestre, a Korányiba, annyira rossz lett az állapota. Juti mondta, hogy még ne beszéljek vele, csak holnap. A holnapból az lett, hogy rákerült a gépre, és nem tudtam vele soha többé beszélni. A 4-5. hét környékén, amikor rátették a műtüdőre, a kezelőorvosa javasolta a hangterápiát. Akik hosszú ideig altatásban vannak, hallják, hogy mi történik, és megpróbálták ébren tartani, hogy ne engedje el magát. Bemenni nem lehetett az osztályra, ezért a család hanganyagot vett fel, amit rátettek a fülére. Az 54 napból 46-47 napig folyamatosan pozitív volt, nem gyógyult meg, nem ment ki belőle a vírus. A vége felé lehetett hozzá bemenni szkafanderben. Engem is hívott Juti, de két napig gondolkodtam: „Ha a vesémet kellene odaadni, ott lenne a tálcán, de van két oltatlan unokám, egy 86 éves anyám, és nem merek.”

Végül rájöttem arra, hogy nem vagyok méltó hozzá, mert ő mindig kitartó volt, én pedig megfutamodom. Döntöttem, hogy mégis megyek.

Épp egy 120 fős nyugdíjas csoportom érkezett, amikor megtudtam, hogy végre negatív. El is sírtam magam, annyira örültem. De én is covidos lettem, elkaptam a csoporttól, úgyhogy tíz napig karanténba kerültem. Vasárnap szabadultam, ő pedig hétfőn meghalt.

Maradt a kapcsolat a családdal?

Maradt. Olyannyira, hogy a szűk körű soproni temetésre is meghívtak, ami a család kérésére csak a nagyon közeli hozzátartozók számára volt nyitott. A felesége azt kérte, hogy mondjuk el három mondatban, amire a legszívesebben emlékszünk. Jólesett kimondani. Ez egy hozzá méltó elköszönés volt, megható és bensőséges. Azután sokáig nem bírtam eljönni a sírjától. Borzasztó dühös voltam rá, hogy elment.

Mindig annak a nehezebb, aki marad.

Ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy megtettem-e mindent érte. És azt kell mondjam, hogy nem. Mert ennél sokkal többet is tehettem volna. Azóta próbálok több időt hagyni a fontos dolgokra.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy Szilas belépett az életembe.

A családom része lett, és az ő családjába is beépültünk. A családfő elvesztése nemcsak érzelmileg erőpróba, hanem anyagilag is, két kiskorú gyermekkel, hitellel a házon. A bor bevételével próbálok a családnak segíteni. Így megnyugszik a lelkiismeretem, és Szilas is örül, hogy meglett a bor. Olvastam egy könyvben, hogy két halált ismerünk: az egyik, amikor a fizikai testedből kiszáll a lelked, és eltemetnek. A másik pedig az, amikor nem emlékszik rád senki. Akkor halsz meg végképp. Gondoltam, amíg fennmarad a bor, addig él az emléke is.

Jedlik István Jedlik Ferenc és Szabó Rozália gyermekeként született 1800 elején a Felvidéken, az Érsekújvár közelében fekvő, ma is zömében magyarok lakta faluban, Szímőn. Édesapja, aki gazdaember létére nem volt vagyonos, minden áldozatot meghozott, hogy fiát taníttassa. A magyar mellett a szlovák nyelvet is jól ismerő ifjú István a nagyszombati bencéseknél kezdte meg gimnáziumi tanulmányait, a harmadik osztály után azonban átkerült a rend pozsonyi gimnáziumába, hogy az ekkor zömében német ajkú városban ezt a nyelvet is elsajátítsa. A kiváló bencés tanárok által nevelt ifjú a hatodik osztály után, 1817-ben Pannonhalmán jelentkezett bencés növendéknek. Vele tartott unokatestvére, barátja és osztálytársa, Czuczor István is, későbbi rendi nevén Czuczor Gergely, jelentős író és nyelvész, a legendás Czuczor–Fogarasi-féle A magyar nyelv szótárának megalkotója. Noviciusként Jedlik István is új nevet kapott, a későbbiekben Jedlik Ányos néven írta be magát a magyar tudomány és kultúra történetébe. A két fiatal a próbaév után a rend győri líceumába került bölcseleti képzésre, ahol Ányos a teológiai és a filozófiai tárgyak mellett elsősorban a matematika és a fizika területén képezte magát. Azért, hogy rendi tanár lehessen, 1822-ben a pesti egyetemen doktorált filozófia és történelem mellett matematikából és fizikából, rendi stúdiumai végeztével pedig 1825-ben pappá szentelték. A győri gimnáziumban és líceumban a fizika tanára lett, hat évvel később azonban átkerült a Pozsonyi Királyi Akadémiára.

Ekkor már elkötelezte magát a fizika mellett: „minden tudományban tanulhattam volna eleget és szépet, de a fizikában tanulok és egyszersmind gyönyörködöm is”.

A fizika magyar nyelve

1840-ben sikerrel pályázta meg a pesti egyetem fizika tanszékét, amelyet ő vezetett a következő három évtizedben. Közben élénk figyelemmel kísérte a korszak történelmi eseményeit, a reformországgyűlések vitáit.

Különösen a magyar nyelvnek az oktatásban való használatát érintő javaslatok érdekelték.

Ebben az időben a pesti egyetemen még a latin és a német volt az oktatás nyelve, Jedlik azonban már a fizika magyar nyelven való tanításának előkészítésén fáradozott. Első magyar nyelvű fizika tankönyvének kézirata 1843-ban készült el. Új lendületet adott munkájának, hogy a következő évben az országgyűlés elfogadta a magyar nyelv oktatási használatát előíró törvényt, így 1845-ben elsőként ő szólalt meg magyarul az előadóteremben. Ám ez különösen a természettudományok területén nagy feladat elé állította a szakembereket. A technikai, műszaki kifejezések, műszavak még hiányoztak a magyar nyelvből, megalkotásuk valóságos nyelvújítói feladat volt. Jedlik itt vette hasznát unokatestvére és rendtársa, Czuczor Gergely támogatásának, aki ekkorra már elköteleződött anyanyelvünk pallérozása mellett. Az ő és Kazinczy biztatására Jedlik számos új fizikai fogalmat alkotott, amelyek bekerültek az általa és Toldy Ferenc által szerkesztett, 1858-ban megjelent Német–magyar tudományos műszótár anyagába, és meghonosodtak nyelvünkben.

Jedlik többek között olyan, ma már természetesnek tűnő szavakat alkotott meg, mint a dugattyú, a merőleges, a tehetetlenségi nyomaték, a hullámhossz, a kiloliter, a kilogramm, a légnyomás és a szögsebesség.

Közben a fizika professzoraként az egyetem épületében, a fizikai szertár szomszédságában lakott, a szertár számára és kutatásaihoz maga állította elő az eszközöket, műszereket. Az oktatás mellett folyamatosan végezte tudományos, kutatói munkáját, az 1846–47-es tanévben pedig ő volt a bölcsészeti kar dékánja.

Kép

Dinamó, kép: Wikimédia Commons

Tudósi ars poétikáját dékáni beköszöntőjében úgy fogalmazta meg, hogy „nincs egyéb hatalom a földön, mint a tudományok varázsereje, mely mind egyeseknek, mind köztársaságoknak annyira óhajtott jóllétét eszközölhetné és biztosíthatná”. A szabadságharc kirobbanásakor rokonszenvezett a haza ügyével, ám diákjait józanságra intette. Ám ez sem mentette meg attól, hogy az osztrák csapatok bevonulása után eltiltsák a tanítástól. Kézirataival foglalkozott, a tavaszi hadjárat idején azonban beállt nemzetőrnek, erődítési munkákon dolgozott. Amikor Buda magyar ostroma idején Hentzi tábornok lövetni kezdte Pestet, gondja volt rá, hogy a fizikai szertár anyagát biztos helyre mentse. 

A tudós felfedező Jedlik

A szabadságharc leverése után visszatérhetett a katedrára, de csak német nyelven taníthatott, közben azonban fontos magyar nyelvű munkát adott ki saját költségén Súlyos testek természettana címmel 1850-ben, amelyben a mechanika, a hangtan és a kémia témáit tárgyalta, ezt pedig idővel újabb kötetek követték. Fizikai, műszaki alkotásainak sorát még 1826-ban az a készülék nyitotta meg, amely gazdaságos megoldást kínált a víz szénsavas dúsításához, azaz a szódagyártáshoz. Legnagyobb alkotásai azonban az elektromossághoz és a fény tanulmányozásához kapcsolódtak.

Így ő alkotta meg az első működni képes villanymotort, vagy ahogy ő nevezte, a villámdelejes forgonyt, amelyet folyamatosan tökéletesített, de úttörő volt a dinamó-elv megfogalmazójaként is.

Az általa szerkesztett rácsosztó gép a későbbi színképelemzésnek lett jelentős eszköze, csöves villámfeszítője pedig az elektromos áram feszültségének növeléséhez, a magasfeszültség gerjesztéséhez kínált megoldást. Nem is maradtak el a tudósnak kijáró elismerések az életéből. 1858-ban lett a Tudományos Akadémia rendes, másfél évtized után tiszteleti tagja, a kiegyezés évében királyi tanácsos, 1879-ben a Vaskoronarend kitüntetettje lett. A magánéletben paphoz, szerzeteshez méltó egyszerű életet élt, de aktív részese volt a tudományos közéletnek, megfordult tanulmányúton külhonban is, és komoly, szakmailag igényes könyvtárat tudhatott a magáénak. Idővel tehetséges kollégája is akadt, a fiatal Eötvös Loránd, aki 1871-ben került az egyetemre, hét évvel később pedig, amikor Jedlik harmincnyolc esztendei professzori működése után nyugdíjba vonult, tanszékének vezetését is megörökölte. Leköszönése után visszaköltözött Győrbe, a bencés rendház közösségébe, de továbbra is tagja maradt tudományos testületeknek, idős kora ellenére szakmai rendezvényeknek is állandó résztvevője volt. A halál végül közel kilencvenhatodik születésnapjához, 1895 végén érte, halotti bizonyítványa szerint végelgyengülés formájában.

Halálos ágyán azzal búcsúzott rendtársaitól, hogy „nemsokára a Teremtő előtt fogok állani, és meg fogom tudni, hogy mi a fény és a villamosság”.

A győri belvárosi temető lett első nyughelye, annak felszámolása után a nádorvárosi temető bencés kriptája fogadta be, fél évszázad elmúltával pedig díszsírhelyre helyezték át maradványait. Nevét emléktáblák, hely- és intézménynevek, díj és tudományos verseny, a fizikatörténet és a magyar tudománytörténet könyvei őrzik, és a győri kétalakos szoborkompozíció, amely unokatestvérével, Czuczor Gergellyel, egymást átölelve ábrázolja őket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kezdetben őrültségnek tűnt

Igen, narancssárga, mert a Golden Gate híd a látszat ellenére nem piros. Ködben viszont jól látható, ami fontos szempont volt a színválasztásnál már 1872-ben is, amikor először felvetődött, hogy hidat építsenek a 2042 méter széles, a Csendes-óceánt és a San Franciscó-i öblöt elválasztó Golden Gate-szoros fölé. Az Aranykapu név, amely végül a hídra is átragadt, John C. Frémont katonatiszttől ered, akit a látvány az isztambuli bizánci erőd Aranykapujára emlékeztetett. A híd ötletét viszont, amely San Francisco városát tervezte összekötni Marin megyével, a legtöbben kivitelezhetetlen őrültségnek tartották.

Azzal érveltek, hogy dagálykor az örvénylő tengervíz a szoros közepén a 150 méteres mélységet is elérheti, ráadásul olyan gyakori a köd és az erős szél, hogy az az építkezést is ellehetetlenítené.

Így hosszú évtizedeken át jegelték az ötletet, s ahogy azt a helyiek az 1840-es évektől megszokhatták, továbbra is kompok biztosították San Francisco ellátását. Az emberek hajókon, csónakokon keltek át – átlagban szűk félóra alatt – a túlpartra, a város azonban emiatt a kívántnál lassabban fejlődött.

Nekik köszönhetjük, amit ma látunk

Joseph Strauss lett az a mérnök, aki korábban csak szárazföldi hidakat épített, ám azokból közel 400-at, a diplomamunkája pedig egy a Bering-szoroson átívelő vasúti híd volt, azaz értett a feladathoz, s az 1920-as években a Golden Gate ötletét is újra felkarolta. A témát James Wilkins mérnökhallgató elevenítette fel 1916-ban, ám ő az építés költségeit 100 millió dollárra becsülte, míg Strauss állította, hogy 17 millióból is kijöhetnek. Ahány forrás, annyi összeg, de 27–75 millió között állt meg végül a számláló. Az építés ellen ezrek tiltakoztak, a környezetvédők a szoros természeti szépségét féltették.

A mérnöknek egy évtizedébe telt valamennyi szükséges engedélyt és dollárt megszerezni – a nagy gazdasági világválság idején ez nem kis kihívást jelentett –, végül 1933. január 5-én kezdődhetett az építkezés. Strauss az utolsó pillanatban kirúgta csapatából Charles Alton Ellis egyetemi tanárt, aki addig a projekt rangidős felelőseként tízkötetnyi számítást végzett a tervek tökéletesítéséhez. Neki sajnos abban a tudatban is kellett 1949-ben meghalnia, hogy utólag sem ismerték el a munkáját. Nem úgy Irving Morrow építészét, aki a híd art deco stíluselemeit (lámpák, korlát stb.) tervezte.

Négy veszélyes évig épült

Onnantól, hogy Strauss a déli hídfő alapozásánál elhelyezett egy téglát alma matere, a Cincinnati Egyetem épületéből, az építkezés négy éven át tartott. Az elhaladó hajókat és az építőmunkásokat védőháló védte, amely összesen 19 ember életét mentette meg, ám 11 munkás így is elhunyt – közülük tízen egyszerre, egy leomló állványszakasszal együtt vesztek a vízbe.

Akiket a védőháló megóvott, azokat a Halfway-to-Hell, vagyis a „Félúton a pokolba” klub tagjainak nevezi az utókor.

A munkások a víz visszatükröződése miatt védőszemüvegben, a szél és a nap ellen védőkrémet használva dolgoztak, s még speciális diétát is követtek, hogy elkerüljék a szédülést a magasban. A hídba 1937. április 28-án verték be az utolsó aranyszöget, s az építmény már be is került a Rekordok Könyvébe mint a világ leghosszabb függőhídja (ezt a státuszát 1964-ig őrizte, azóta összesen nyolc hosszabb híd épült nála). Az átadáson ott volt, ám egy évre rá meghalt Strauss, akinek emlékműve ma is a hídnál áll, és aki a hídhoz két verset is írt: A feladat elkészült és A Golden Gate híd címűt.

A Golden Gate híd számokban
Hossza 2737 méter; szélessége 27,43 méter; magassága a víztől a pillérek tetejéig 227 méter.
Átadásakor 25 centért lehetett átgyalogolni egyik partjáról a másikra, a lehetőséggel 15 ezren éltek.
Ma naponta több mint 100 ezer jármű halad át rajta, ez egy év alatt közel 40 milliós forgalmat jelent.
A sebességkorlátozás a hídon 45 mérföld per óra.
A híd a 160 kilométer per órás szelet is bírja, kilengése még 9 méteres intervallumban is normális.
Eddig 3-szor kellett lezárni, mindig viharos erejű széllökések miatt, de egyszer sem szenvedett kárt.

Senki sem közömbös iránta

A befektetésnek már 1971-re megtérült az ára, pedig csak a San Franciscóba (tehát a dél felé) tartó autósoktól szednek rajta útdíjat. A hatsávos út mellett gyalog és kerékpárral is lehet közlekedni, alatta jelentős a hajóforgalom.

1987-ben a híd 50. születésnapjára 50 ezer látogatót vártak, ám 800 ezren érkeztek, akik közül 300 ezer embert engedtek fel a hídra ünnepelni.

1989-ben az építmény egy 7-es erősségű földrengést is túlélt – szerencse, hogy a városban éppen baseball klubvilágbajnoki döntő zajlott, így a szokásos kedd délutáni csúcsforgalom helyett viszonylag kevesen tartózkodtak és sérültek (összesen 3500-an), illetve haltak meg (sajnos 63-an) az utakon a katasztrófa miatt.

Kép

Kép: Dr. Szász Adrián

A hídról viszont az évek során legalább 1500-an ugrottak a mélybe öngyilkossági szándékkal, a kísérletek 98 százaléka sikeres volt. Az Ég cowboyainak nevezik azokat a Golden Gate-en dolgozó járőröket, akik a hídra felmászó öngyilkosjelölteket igyekeznek megmenteni. 2018 óta dolgoznak rajta, s 2023 végére elkészülhet az a monstre biztonsági háló, amely megfogja, sőt remélhetőleg el is rettenti majd az ugrani készülőket – újabb érdekes számadat lesz, hogy mennyi anyagot használnak fel hozzá. A hídról egyébként bármilyen tárgyat ledobni is szigorúan tilos, büntetést von maga után.

Az USA második leghosszabb függőhídját – a leghosszabb a Brooklynt és Staten Islandet összekötő New York-i Verrazano-Narrows híd – kétévente ellenőrzik, s döntenek arról, mely részeit festik újra. A munkát egyszerre mintegy 40 festő szokta végezni, de így is akadnak pontjai a hídnak, ahol még az eredeti festést láthatjuk. A turisták meg szokták kérni a munkásokat, hogy a ruhájukra is kenjenek egy-egy csíkot az ikonikus festékből (amelynek a színkódja amúgy nyilvános, bárhol beszerezhető).

A híd adja a város alapzaját

Aktuális probléma, hogy a híd legutóbbi fejlesztése során aerodinamikailag optimalizált korlátokat szereltek fel a két oldalára, hogy az új, keskenyebb pálcák több levegőt engedjenek át, csökkentve a híd ellenállását. A kicsinyített méretarányú teszteken kiderült, hogy ennek hanghatása is lesz, de ami a modellen még elfogadható volt, az a valóságban az egész városban hallható, nonstop zümmögést jelent. Ez a hídon – nyugatról érkező, erős széllökések esetén – fülsértő hangerejű, pedig még csak a korlátok 75 százalékát cserélték, a fennmaradó negyed cseréje után várhatóan még hangosabb lesz.

Ha mindezt humorosan akarnánk felfogni, azt is mondhatnánk: így jutottunk el a darázscsíkos híd 100 évvel ezelőtti ötletétől napjainkra a zümmögő hídig.

A város hivatalos színeinek mindenesetre pont a fekete-sárga verzió felelt volna meg jobban, hiszen San Franciscónak e két színre utalva még a spanyol mottója is ez: „Oro en paz. Fierro en guerra.”, azaz „Békében arany. Háborúban vas.” Azt pedig, hogy a zajra találnak megoldást, azért is reméljük, mert a túlparton fekvő Sausalito városka hétezer lakosának egy része lakóhajókon él, és az ő nyugalmuknak aligha kedvez egy óriás „darázs”.

Források:
https://www.sfchronicle.com/sf/article/Here-s-when-the-Golden-Gate-Bridge-suicide-17004580.php
https://www.history.com/topics/landmarks/golden-gate-bridge
https://www.automotor.hu/hirek/az-oruletbe-kergeti-san-francisco-lakosait-a-golden-gate-hid/
https://loero.hu/golden-gate-hid-szepseg-es-ongyilkossagok-magikus-helyszine/
https://mkbpannonia.hu/kedd-reggel/279-on-azt-hitte-hogy-a-golden-gate-csak-egy-hid-pedig-nem-egy-befektetes-is
https://www.erdekesvilag.hu/igy-epult-a-golden-gate/
https://www.cartourmagazin.hu/tiz-erdekesseg-a-golden-gate-hidrol.html
https://roadster.hu/a-golden-gate-hid-titkai/
https://www.gyoriszalon.hu/news/14112/66/M%C3%A1jus-27.-Megnyitj%C3%A1k-a-Golden-Gate-hidat-San-Francisc%C3%B3ban-a-gyalogosok-el%C5%91tt
https://mult-kor.hu/10-teny-a-golden-gate-hidrol-20211106

Ami ma is eszedbe jut.
Ami épp most esett meg veled.
Amit sosem fogsz elfelejteni.
Ami apáról megmaradt benned.
Amiből érzed, hogy apa vagy.
Amit más apától láttál.
Amit átéltél.
Ami lelkesít.
Ami elszomorít.
Ami éltet – és ami maga az élet.

A pályázaton életkortól, nemtől, családi állapottól függetlenül bárki részt vehet, akinek van megosztásra érdemes apai élménye.

Figyelem, most jön a kihívás:

Az írás szóközökkel együtt legfeljebb 1000 karakter hosszúságú lehet.

Gyorsan megírható, gyorsan elolvasható – és felejthetetlen.

Határidő:
2022. június 12. vasárnap

Eredményhirdetés:
2022. június 19. vasárnap, apák napja

A pályázatok értékelésében az Apakulcs és a stratégiai partnerek képviselői vesznek részt.

Jutalmak:
1. A legjobb írások megjelennek az Apakulcs felületein.
2. A győztes írás szerzője választhat:
– ingyenesen vendégül látom egy őszi Apakulcs-tréningen (ha női győztesünk lesz, ajándékba adhatja a részvételt valakinek);
VAGY
– saját tágabb közösségének ajándékba adok egy Apakulcs-előadást.
3. A pályázat stratégiai partnerei különdíjakat ajánlottak fel.

Ide küldd a pályázatodat!

„Elképesztően magas szám, hogy az egészségügyi szakszemélyzet majdnem 65 százaléka a kiégettség tüneteivel küzd! Ilyen kiugró adatokkal még nem találkoztunk más országokban, Irántól kezdve Brazíliáig” – összegzi tapasztalatait a felmérés vezetője, Dr. Irinyi Tamás egyetemi okleveles ápoló, a Szegedi Tudományegyetem Pszichiátriai Klinikájának munkatársa, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara Csongrád-Csanád megyei elnöke. „A kiégés a segítő hivatásokban dolgozóknál jelentkezik, hosszan tartó stressz hatására. Jellemzi a fizikai-, érzelmi-, mentális kimerülés, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár. A krízisszintű kiégettség olyan rossz lelkiállapot, amelyben nem lenne szabad a szakszemélyzetnek dolgozni. 2022 január-februárjában a kollégáknak a 42 százaléka ennyire rossz állapotban próbálta teljesíteni a feladatait!

Ráadásul 40,2 százalékuk hordozza a depresszió tüneteit!

Ez a két felmérési eredmény mutatja, hogy a kollégák közel fele – sőt, nyugodtan állíthatjuk, hogy döntő többsége – rendkívül rossz lelkiállapotban volt vagy van. Úgy véljük, hogy ez a rossz eredmény még kicsit alulreprezentált is, mert akik súlyosan ki vannak égve, azok nehezebben veszik a fáradságot és energiát, hogy kitöltsék a kérdőívet, tehát a legsúlyosabb állapotú szakdolgozók valószínűleg nem is vettek részt ebben a felmérésben.”

A legutóbbi keresztmetszeti vizsgálat online kérdőívvel történt 2022. január 27. – február 14. között, amelyet a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara tagjai számára online felületeken tettek elérhetővé. 10 285 értékelhető kitöltés érkezett. A felmérést Dr. Irinyi Tamás és Dr. Németh Anikó készítette és publikálta. 
Kik tartoznak az egészségügyi szakdolgozók köréhez? Az ápolók, asszisztensek, dietetikusok, masszőrök, gyógytornászok, mentőápolók és mentőtisztek, védőnők, stb. 

„A kérdőívünk a saját kérdések mellett két pszichiátriában is használatos kérdéssorra épül. A Beck-féle depresszióskála 21 témakörben négy-négy állítást tartalmaz, ezek négy fokozatot képviselnek, ezekből kellett kiválasztania a kitöltőnek a rá legjellemzőbbet. Például: »1. Nem vagyok szomorú / 2. Gyakran szomorú vagy nyomott vagyok / 3. Mindig szomorú vagyok, és nem tudok kikeveredni belőle / 4. Annyira szomorú és boldogtalan vagyok, hogy nem bírom tovább.« Pszichiátriákon is használják ezt a tesztet, mert komoly jelzést ad arról, hogy milyen hangulata van a kitöltőnek. A másik kiégés-önértékelő skála szintén 21 tételből áll, itt a kérdésekre 1-től 7-ig terjedő skálán lehetett válaszolni. A depresszió gyakori kísérőtünete vagy következménye a kiégésnek. A két skála kiértékelésével megállapítható, hogy a kitöltő teljesen jól van-e, vagy előjelei mutatkoznak a kiégésnek, kiégett, vagy súlyosan kiégett.”

A legsúlyosabb a helyzet Nógrád megyében (70,7%), a legkevésbé érintettek pedig a Győr-Moson-Sopron megyében dolgozó válaszadók (56,2%).

A rossz eredmény mellett kissé vigasztaló az a tendencia, hogy a tavalyi felméréshez képest néhány százalékponttal csökkent mind a kiégettséggel érintettek aránya, mind a súlyos tüneteket mutatók aránya, ami valószínűen annak tudható be, hogy az egészségügyi szolgálati jogviszony bevezetése okozta feszültség csökkent, illetve a Covid-ellátással kapcsolatos félelmek is csökkentek. „2021-ben megkérdeztük azt is, mi jelentette a kollégák számára a legnagyobb stresszforrást. Ahogy az várható volt, a Covid – a munkahelyi átszervezések, a megfertőződés miatti szorongás – és az új szolgálati jogviszonytól való félelem.

Ez azt jelenti, hogy közalkalmazotti státuszból szolgálati jogviszonyra tértek át, ebben pedig benne van egyfajta kivezénylés jellegű kötelezettség, mint a katonaságnál, rendőrségnél, vagyis a munkavállalót bárhová lehet küldeni.

Ebbe az új rendszerbe egyik pillanatról a másikra kellett belépni úgy, hogy előzetesen semmit nem lehetett igazán tudni róla, így nagy volt a bizonytalanság, ami növelte a munkavállalókat érő stresszt.”

A nagyarányú kiégettség és depresszió nem magánügy, nem is csupán egy munkahelyet érintő probléma, hiszen ezek az intézmények több százezer ember mentális és testi egészségéért felelősek. Kutatások szólnak arról, hogy minél kiégettebbek a szakdolgozók, például az ápolók, annál kisebb a beteg gyógyulási esélye. Egy kiégett ápoló nem tudja olyan precízen, jól végezni a feladatait, ahogy arra szükség lenne. Lecsökken az empatikus képessége is, mert az is szellemi energiát igényelne, hogy figyelmes és együttérző legyen a beteg irányában.

Amikor valaki nagyon-nagyon rossz hangulatban van, akkor egyszerűen nem képes kérdezni, mosolyogni, biztatóan viselkedni.

„A kiégettség miatt gépként fog dolgozni, és egyre inkább tárgyként fogja a beteget látni és kezelni – és ez csak egy tünete a sok közül ennek a rossz lelkiállapotnak” – mondja Dr. Irinyi Tamás.

Mi lehetne a megoldás? A kiégés vagy súlyos kiégés tüneteit hordozó dolgozókkal mindenképpen foglalkozniuk kellene a munkáltatóknak, mert ilyen állapotban az illető már nem tud segíteni magán. A megelőzés is a munkáltató feladata lenne, például tréningeket kellene rendszeresen tartani, de munkaidőben, hogy a dolgozók el is menjenek ezekre.

„Beszéltünk coachokkal, pszichológusokkal, akik bejártak a Covid-osztályokra, és mondták, hogy ott döntően nem is a Covid-betegeket kellett volna kezelniük, hanem a dolgozókat, annyira rossz lelkiállapotban voltak sokan” – emlékszik vissza Dr. Irinyi Tamás. „De hiába ajánlották, hogy ingyen foglalkoznának velük, csak jöjjenek el, nem mentek el. Tehát már olyan állapotban voltak, hogy arra sem volt késztetésük, sem erejük, hogy munkaidejükön kívül szánjanak időt a testi-lelki egészségükre.”

Jelenleg hazánkban a betegek gyógyulási esélye alatta van annak, mint amit az egészségügyi ellátórendszerünk képes lenne biztosítani, „köszönhetően” részben annak, hogy a betegeket ellátó egészségügyi szakdolgozók súlyos lelkiállapotban vannak – olvashatjuk a komor, ám tényszerű összegzést a tanulmányban.

„Ha nem vagyok a legjobbak között, akkor értéktelen vagyok”

Az egyik kliensem, Panna eddig nemcsak kitűnő tanulóként jeleskedett a gimnáziumban, de az osztályközösség oszlopos tagjaként rengeteg szervezési feladatot is ellátott. Amikor a barátainak beszélgetésre volt szüksége, figyelmes hallgató volt, ugyanakkor szórakozni is eljárt velük. Szüleivel bensőséges viszonyt ápolt, szinte minden ügyes-bajos dolgába beavatta őket. Most Panna nem akar kimozdulni a lakásból, visszahúzódik a társaságtól, hangulata mélypontra süllyedt, és az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. Mi történhetett ezzel a lánnyal?

Érzelmeink hátterében álló negatív gondolatok

A serdülő hangulatváltozásának hátterében olyan negatív automatikus gondolatok aktiválódása rejtőzik, ami nem engedi számára a szempontváltást. Hiába bizonygatják a szülei, mennyire nem számít egy rosszabb osztályzat, vagy mesélik el saját kudarcaikat, és azokkal való megküzdésüket. 

Panna pánikrohammal reagál, amikor az iskolai felelés során egyetlen kérdésre nem tud válaszolni, és mit sem használ, ha ezzel együtt a legjobb osztályzat kerül a Krétába.

Mitől retteg ennyire? „Ha nem vagyok a legjobb, akkor semmit sem érek” – mondja ki a gyötrő igyekezet hátterében álló hiedelmet. A szülők esküsznek rá, hogy ők bizony ilyen végletes, minden vagy semmi módon sosem gondolkodtak. Mégis miért vélekedik így a lányuk?

Hiedelmeink hálójában

Panna szülei magasan képzett, tekintélyes pozíciót betöltő személyek, akik nagy szeretettel és gondoskodással veszik körül egyetlen gyermeküket. Mosolyogva ki is jelentik, mennyire elrontották a nevelését, hiszen mindig minden körülötte forgott. Az odaadó és áldozatos szülői magatartás mellett ebben a családban a kislány jóval nagyobb követelményekkel találta szembe magát már kisóvodás korában, mint kortársai. Csodálattal vették körül minden fejlődési fázisát, újdonságként élték meg az egyébként valóban értelmes gyermek növekedését.

Pannát nem ütötte ki egyetlen trónkövetelő sem a nyeregből, így egészen sokáig megélhette önnön tökéletességébe vetett hitét.

A körülötte élő felnőttek buzgón erősítették meg eredményeit, amelyeket szépen hozott is, majd a város legerősebb gimnáziumába íratták. Pannában eddigre gyökeret vert az az attitűd, hogy neki minden körülmények között a legjobbnak kell lennie, hiszen ezzel nyerheti el környezete csodálatát. A versenyistálló követelményeinek azonban lehetetlen folyamatosan megfelelni. A szembesülés súlyos önértékelési válságba taszította a kamaszt, aki korábban nem ismerte a kudarc lehetőségét.

„Nem hibázhatok, különben gyengének fognak tartani”

Reni viszont éppen a kudarc elkerülése végett törekszik hibátlan teljesítményre. Ő nem gondolja magát a legjobbnak, nem is szeretne az lenni, viszont rémülettel tölti el, ha valami nem sikerül neki. A tökéletesség számára nem a csodálatraméltóság záloga, sokkal inkább a kudarc hiánya. Amikor hibát vét, akkor kiszolgáltatottnak, gyengének, megtámadhatónak éli meg magát. „Az nem lehet, hogy a többiek észrevegyék, ha elbizonytalanodom. Erősnek és okosnak kell látniuk, különben támadási felületet nyújtok számukra. Megalázó, ha sérülékenynek hisznek” – mondja. 

„Ha nem vagyok tökéletes, nem érdemlem meg az életet”

Kitti perfekcionizmusa olyan végletes formát öltött, hogy az nemcsak a lelki, hanem a testi egészségét is veszélyezteti. A Tökéletesnek kell lennem merev automatizmusa az éhhalál szélére sodorta az anorexiás lányt, aki bizton hiszi, hogy a súlyvesztést, sőt, a betegség megvalósítását is tökélyre kell fejlesztenie. Az általa kitűzött ideális 35 kg-os súly fölött kegyetlen bűntudat lesz úrrá rajta, minden egyes lenyelt falat után öklendezni kezd. A folyamat a lány számára egy idő után már nem kontrollálható, mesterséges táplálással tartható csak életben.

Milyen vélekedéseket érdemes kezdettől fogva megerősíteni gyermekeinkben?

Jogomban áll tökéletlennek lenni!
Vagyis lehet másként fejlődni, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva: lassúbbnak, ügyetlenebbnek, félénkebbnek, nehezebb felfogásúnak lenni. Másrészt felesleges a gyermeket olyan teljesítményért megerősíteni, amelyet saját magától vagy éppen a cselekvés öröméért végez. A cél a belső motiváció kialakítása, nem a dicséretvadászaté.

Szabad hibáznom, és a hibáimból tanulnom!
Amikor hibázik, reagáljunk erre nyugodtan és természetesen. A hiba az élet velejárója, amelyből tanulunk. Aki nem hibázhat, nem tudja azt helyrehozni, és nem is okulhat belőle.

A kudarc nem egyenlő a csőddel!
Ha valami nem sikerül a gyermeknek, akkor újra nekiveselkedhet.

A kudarc nem végleges, és nem a személyiségéről mond el bármit is. A próbálkozásokat érdemes megerősíteni, nem az eredményt.

A tökéletesség eszméje illúzió, vagyis amit meg tudok tenni, az éppen elég!
Senki és semmi nem tökéletes, nem is cél erre törekedni. Megfelelő és kielégítő elég jónak lenni. Ne versenyeztessük értelmetlenül a gyerekeket, különösen a családon belül! Biztassuk őket arra, hogy megtegyék, ami tőlük telik, de erőn felül ne várjuk el a teljesítményt!

Önmagamért vagyok értékes!
Szeressük és fogadjuk el gyermekünket olyannak, amilyen, és erősítsük meg ebben! Az értékét és a méltóságát egyedi, megismételhetetlen személyisége adja.

Lehetek sérülékeny, és ha ezt vállalom, akkor hitelesebbé válok mások számára!
Azok a személyek, akik igazán kedvelik a gyermekünket, nem a teljesítményéért teszik. A hibái által szimpatikusabbá, vonzóbbá, emberibbé válhat. Az esendősége megmutatja, hogy olyan, mint mindenki más, érdemes felé közeledni, mert valódi, nem csak egy megcsinált szupersztár. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Nemrég egy társaságban az egyik fiatal nő arról mesélt, hogy az esküvőn, amin legutóbb részt vett, valamelyik vendég megjegyezte, hogy mennyire hasonlít egymásra a férje és az édesapja, mit sem sejtve arról, hogy a valóságban nem apa-fia, hanem após-vő viszonyról volt szó. Jót derültünk a történeten, miközben másra sem tudtam gondolni, mint hogy valószínűleg nem véletlen az ilyesfajta hasonlóság.

„Jellemzően az ellenkező nemű szülőnkkel való kapcsolatunk határozza meg a párválasztásunkat” – kezdi Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. „Általában a hozzájuk hasonló alkatokat keressük, ami nem jelenti azt, hogy tényleg ugyanolyan embert szeretnénk magunk mellé találni, mint az édesanyánk vagy az édesapánk, sőt, gyakran éppen azt hangoztatjuk, hogy olyat biztosan nem szeretnénk, mint a szüleink.”

Tudat alatti vonzódás

A párválasztás pszichológiája nem a tudatosságról szól, inkább egy tudat alatti belső erőről, amely a számunkra ismerős irányba vezet minket, egy olyan közegbe és olyan ember mellé, amiben és akivel jól, pontosabban a megszokott módon tudunk működni.

Életünk legtöbb helyzetében szeretnénk biztosra menni, kockázatok nélkül haladni a látszólag legegyszerűbb úton.

Nincs ez másképp a párkapcsolatok tekintetében sem, amikor gyakran azért nem nyitunk mások felé – vagyis az olyan személyek felé, akik nem hasonlítanak a gyerekkorunkban megszokott mintákhoz –, mert egyszerűen unalmasnak, kevésbé vonzónak, másnak látjuk őket. Ezért is fordulhat elő, hogy azok, akik például elhanyagoló és érzelmileg hideg családban nőttek fel, később is hasonló kapcsolatokat alakítanak ki, annak ellenére, hogy valójában olyasvalakire vágynak, akihez igazán tudnának kötődni. 

Ismétlődő sémák fogságában

A szüleinkkel való gyerekkori kapcsolatunk komolyan kihat a felnőttkori viszonyainkra. Akár pozitív, akár negatív irányba történik ez, erőteljesen meghatározhatja a másokhoz való kapcsolódásunkat.

Szinte minden belénk égett érzést a korai éveinkből hozunk, emiatt szerelmi életünkben akaratlanul is azokat a személyeket keressük, akiknek a viselkedése, jelleme valamilyen módon az otthonosság érzését kelti bennünk.

„Gyakori, hogy az emberek egymás után többször ugyanolyan partnert választanak maguknak, és akárkivel próbálnak is meg kapcsolatot kialakítani, mindig arról panaszkodnak, hogy vagy ők nem elég jók, vagy a másik nem elég jó nekik. Azt gondolhatják, a választottjaik egy kicsit mindig mások, a valóságban viszont újra és újra ugyanabba a történetbe kerülnek bele. Akinek ugyanis érzelmi deprivációs (megfosztottsági) sémája van, vagyis úgy érzi, hogy az érzéseivel nem foglalkoztak kiskorában, az nagyon könnyen ki tud alakítani, vagy bele tud ragadni egy olyan párkapcsolatba, ahol szintén nem elégülnek ki az érzelmi szükségletei, ezzel pedig megismétlődik a séma. Ha viszont találkozik valakivel, akivel valóban lehetne kapcsolódni, és minden működőképes is lenne, rendszerint kilép a kapcsolatból, még mielőtt az elmélyülne, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal, hogy az ő érzéseivel törődnek.

Erre nagyon nehéz rálátni kívülről, kell hozzá az önismeret és a nehéz, fájdalmas érzések, amiket fontos lenne megengednünk magunknak.

Ha ezeket meg tudjuk élni és el tudjuk bírni, akkor elindulhatunk a fejlődés és a változás útján” – részletezi a szakember.

Felülírni a mintákat

Ahhoz, hogy elhagyjuk a beégett mintákat, és egészségesebb kapcsolatokat tudjunk kialakítani, vagy legalábbis olyanokat, amilyenekre valójában vágyunk, első lépésként elengedhetetlen felismernünk a párválasztási mintázatunkat. Miért éppen ilyen/olyan típusú emberrel jövünk össze? Mi tetszik bennük? Tudunk párhuzamot vonni köztük? Legtöbbször milyen ponton kezdődnek a problémák? Mi az, amit nem kapunk meg, miközben pedig szeretnénk? Ha ehhez hasonló kérdéseket teszünk fel, és meg is válaszoljuk őket, esetleg elkezdjük visszavezetni a szálakat a gyerekkorunkba, gondolkozunk azon, milyen alaptermészettel rendelkeztek a szüleink, milyen érzelmeket kaptunk, illetve nem kaptunk meg tőlük, akkor elindulhatunk a jó irányba. Ez a munka, a szálak felfejtése megtörténhet egyedül, családtagokkal, akár a minket kívülről reálisan látó barátokkal, de önismereti könyveken keresztül is.

A feltárás fontos része, hogy elhiggyük: megérdemeljük azt a fajta szeretetet és törődést, amelyben nem volt részünk.

Ha idáig eljutunk, sikerülhet jobban kiállni magunkért, kifejezni mások felé, mire van szükségünk, majd olyan párkapcsolatot kiépíteni, amit (szerintünk is) megérdemlünk. Szakembert azon a ponton érdemes felkeresnünk, amikor ebben a folyamatban elakadunk, illetve ha úgy érezzük, szükségünk lenne segítségre.

Nem minden esetben kell (le)lépni

„Sok kapcsolatban benne lehet maradni, még akkor is, ha az elsőre nem egy kiegyensúlyozott viszonynak tűnik.

Két ember között akkor tud igazán működni valami, ha a felek képesek kommunikálni az érzéseiket, rá tudnak nézni saját magunkra és a másikra is, emellett sikerül együtt fejlődniük.

A kapcsolatok nagy része nem feltétlenül azért megy tönkre, mert valamilyen régebb óta hordozott hiányosságot próbálnak pótolni a pár tagjai, sokkal inkább azért, mert a közös fejlődés útján az egyik lehagyja a másikat, vagy egyáltalán nincs is közös út, esetleg olyannyira eltávolodnak, hogy már szinte idegenként élnek egymás mellett” – fogalmazza meg a legnagyobb problémát a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője.

A szakértő szerint a legfontosabb az lenne egy egészséges párkapcsolat kialakításánál, hogy elfogadóan, önazonosan, a nehézségeket is felvállalva legyünk képesek kapcsolódni egymáshoz. Egy szerelmi kapcsolat, amelyben két önálló ember vesz részt, már nem arról szól, mint egy szülő-gyerek viszony. Bár az érzések, amik például egy párkapcsolati konfliktusban előjönnek, képesek előidézni azokat a gyerekkori állapotokat, amelyek miatt nagy eséllyel hasonlóan reagálunk, mint a múltban, azért érdemes tudni, hogy ami fiatalkorunkban működőképes megküzdési mód volt, felnőttként már nem biztos, hogy az.

„Fontos lenne megértenünk, és tudatosítani magunkban, hogy már nem vagyunk gyerekek, a partnerünk pedig nem az apánk vagy az anyánk, hanem egy felnőtt ember, aki képes kezelni a különféle helyzeteket, képes egy jól funkcionáló megküzdési móddal reagálni az adott szituációban, és akivel egyenrangú félként létezhetünk a kapcsolatunkban” – összegez a pszichoterapeuta.