Emília álmodozó gyerek volt, aki – mint a mai kislányok – koronában és palástban sétáló hercegekről ábrándozott, és tündérek után kutatott a fák között. Pesti polgári családba született 1828-ban, édesapja pedagógus és iskolaigazgató volt, ennek is köszönhető, hogy lányait nemcsak a korban szokásos női műveltségi feladatokra – rajz, festés, zongorázás, éneklés – taníttatta, hanem beíratta a pesti evangélikus lányiskolába is, ahol irodalmat, vallás- és erkölcstant, természettudományokat is tanultak. Édesanyja szigorúan nevelte őket szófogadásra és kötelességtudatra, de mindig vidámság uralkodott a családban. Sokat kirándultak a Városligetbe és a budai Városmajorba.

Nagynénje egy bárónő társalkodónője volt, és Emília gyermekkorát bearanyozta, hogy többször is magával vitte őt tavaszra-nyárra a báró vidéki kastélyába. A tündérmesékért rajongó kislány be sem tudott telni az élményekkel: négylovas hintón utaztak, inasok és komornyikok szolgálták fel a vacsorájukat, megcsodálhatta a freskókkal teli termeket, és barangolhatott a nagy parkban. A bárónő családjának köszönhette azt is, hogy többször meghívták a színházba a páholyukba.

Ott volt 1837-ben a Nemzeti Színház megnyitásán, és az évek során látta a nagy színészeket: Laborfalvi Rózát, Egressy Gábort, Hollósy Kornéliát.

Menedék a nagy árvíz idején

Élénken megmaradt emlékezetében az 1838-as pesti árvíz is. A kiöntött Duna elől sokan hozzájuk menekültek, mivel ők Pest magasabb pontján laktak. Napokig náluk szállt meg sok házát vesztett ismerősük, de idegeneket, sőt még egy leánynevelde növendékeit is befogadták. Annyian voltak, hogy éjjelente a konyhában, a folyosókon és a szobákban a földön ülve aludtak.

„Sohasem lehet elfelejteni az ilyen napokat. Az a híres ágyúlövés éjjel, mely a legnagyobb veszélyt hirdette, borzasztó hatással volt reánk, azt hittük, a világ végét érjük; az Erzsébet tér egyik sarkán Derra háromemeletes háza leomlása is iszonyú volt, és azt hittük, a szomszédból jő az iszonyú robbanás, olyan közel hallatszott” – emlékezett vissza Emília.

Ráadásul azon az éjjelen, amikor a legnagyobb volt a borzalom és a veszély, Emília édesanyjánál beindult a szülés, és a vendégekkel teli otthon emeletén ikreket hozott a világra. Emília, a bolondos kislány azonban nem a testvérei születésére és nem is a veszélyekre emlékezett legélénkebben, hanem a főherceg látogatására. Édesapja ugyanis cseh nyelvre tanította a koronás főt, és jó kapcsolatot ápolt vele. István főherceg másnap áthajózott a budai királyi palotából, hogy megnézze, jól van-e Emília családja, és felajánlotta, hogy költözzenek át mind a királyi palotába, ha veszélybe kerülne az otthonuk. A főherceg megsimogatta a kilencéves Emília fejét, aki egyszerre volt nagyon boldog és egy kicsit csalódott.

Hiszen addig azt hitte, a királyok és hercegek mindig drágaköves ruhában járnak, és most látnia kellett, hogy a valóságban ők is egyszerű hús-vér emberek, és hétköznapi öltözetet viselnek.

Mégis elkábította a gondolat, hogy bemutatták egy igazi főhercegnek, és sajnálta, hogy édesapja nem élt a meghívással, és nem mentek át a palotába. Akkor még nem sejtette, hogy fiatal felnőttként ennél sokkal nagyobb csalódások is érik majd.

Szerelem helyett elrendezett házasság

A fiatal lány beleszeretett egy barátjukba, akivel évekig találkozott családi körben, a szerelem azonban nem teljesedhetett be. Az ifjú nagyon megbetegedett, és elutazott egy Bécs melletti gyógyintézménybe. „Ő elment, és én még most is, ötvennégy hosszú év múltán érzem, hogy akkor fordult el tőlem a boldogság, az igaz szerelem isteni áldása, égi malasztja. Nem haltam bele a fájdalomba, (…) de szeretni így nem tudtam többé soha, soha” – írta erről időskorában Emília.

Az ifjú lányt szülei egy jómódú temesvári kereskedő fiának szánták, aki mellett több érv is szólt: protestáns volt, mint Emíliáék, és gazdag, jóravaló családból származott. Emília nem érzett vonzalmat a fiú iránt, de engedett édesanyja könyörgésének, aki azzal érvelt, hogy szegény leányként ezzel tenné boldoggá az egész családját, betegeskedő édesapja szívéről nagy terhet venne le, és támogathatná a húgait is.

A szófogadásra nevelt Emília engedett, és igent mondott a lánykérésre, majd a szobája magányában és jóbarátjuknál, Barabás Miklós festőnél sírt bánatában.

Apósa kívánsága volt, hogy fiát és annak menyasszonyát lefesse a híres művész.

„Sokat sírtam az ülések alatt, úgyhogy szegény Barabás olykor letette az ecsetjét és várt, míg nyugodt arcom lett. Más élő ember nem is látta sűrűen omló könnyeimet. (…) Tizenhat napig voltam menyasszony, szeptember 8-án délelőtt volt az esküvőm, majd meghaltam kínomban, mikor a templomba léptem, az orgona valami szép, mély hangú, gyönyörű menyegzői dalba kezdett, karénektől kísérve, és én buta, nem a földön járó teremtés, még mindig azt reméltem, hogy az utolsó percben mégis kiszabadít engem valami égi csuda, ha isten akarja! Hisz az nem lehet, nem lehet, hogy így, szépszerivel megöljenek! De hitem és reményem dacára nem történt csuda, meg volt az esküvő.”

Bujdosó édesanya a szabadságharcban

Ezután a szomorú asszony Temesvárra költözött férje családjához, és csak akkor tért vissza boldogsága, amikor kiderült, hogy gyermeket vár. A forradalom idején férjével Pestre menekült, itt született meg első kislánya 1848 őszén. Amikor Emília először szorította magához a csecsemő Irénkét, sok más édesanyához hasonlóan azonnal megfogadta, hogy csak szépre, jóra fogja nevelni, és a maga élete árán is megvásárolja az ő boldogságát. Csakhogy a következő hetekben az ország tele volt a magyar szabadságharc szomorú híreivel: több csatát is elvesztettek a magyar katonák. Windischgrätz serege közeledett Budához, nagy volt a fejetlenség, a kétségbeesés és a félelem. Falragaszok buzdították az utcákon a nőket arra, hogy gyűjtsenek már most olajat, szurkot, köveket, hogy ha az ellenség elfoglalná a várost, forró olajat, szurkot és kőzáport tudjanak zúdítani a fejükre. Ezekben a nehéz napokban próbálta az édesanya megnyugtató hellyé varázsolni otthonát az újszülött számára. A háború azonban az ő életébe is betört. A magyar kormány mindent Debrecenbe vitetett, Emília férje pedig aggódni kezdett, ha Pesten maradnak, őt is elfogják, amiért osztrákellenes cikkeket írt.

A tél kegyetlenül hideg volt, a kis Irénke pedig még csak kilenchetes baba, amikor Emília úgy döntött, el kell menekülniük Pestről a férjével, aki egyedül, gyengénlátóként nem boldogult volna.

Egy dadát vittek magukkal segítségnek, a babát gondosan párnába, takaróba pólyázták, és 1849. január 5-én kora reggel kisiettek a vasúthoz.

„Ugyanakkor hagytuk el Pestet, mikor Windischgrätz bevonult Budára. (…) A mi vonatunk volt ezúttal az utolsó, mely kiindult Pestről. Utánunk felszedték a síneket. Soha se felejtem el ezt a siketítő zajt, hajszát a pályaudvarban, a termekben! Halálra ijedt arcokkal rohantak el mellettünk az emberek, taszigálva egymást kíméletlenül, mintha az ellenség már lábunk nyomában volna. Rám is rám nehezedett a halálos aggodalom dermesztő kábultságah” – emlékezett vissza Emília.

Maguk sem tudták, hova menekülnek, mi lesz velük, végül kiszálltak Cegléden. A hideg továbbra is dermesztő volt, Emília pedig szeretett volna biztonságos, meleg szobát adni a kilenchetes kislányának. Elmentek egy vendéglőbe, csakhogy ott már minden szoba megtelt menekülőkkel. Innen egy másik vendéglőbe siettek, majd egy harmadikba, negyedikbe, de mindegyik zsúfolva volt már utazókkal. Végül egy városon kívüli kisvendéglőben kaptak pinceszobát, ahol folyt a víz a penészes falakról. Innen Pilisre mentek egy parasztszekéren, itt vészelték át a telet és a tavaszt, míg vissza nem foglalták a magyar seregek Pestet. Akkor Emília is visszatért a városba gyermekével és férjével, valamint a bátor és segítőkész dadussal. Ám korai volt az öröm. Budáról ostromolni kezdték Pestet, és nekik ismét menekülniük kellett.

„Egy éjjel a szobánk előtti folyosóra rohantam ki (…), mert olyan közel érték a golyók a házat, hogy az ablakok megrepedtek, eltörtek és siketítő zizegéssel hullottak le az udvarra és kertbe. Egy ilyen borzalmas éjjel után nem volt többé maradásom e helyen sem. (…)

Hatalmába ejtett az iszonyat, a gyermekem életét fenyegető veszedelem. Csak el innen, csak ki a városból, ahová nem ér a pokol tüzes üszke. Az egész úton kísért a tüzes papírfoszlány, golyótöredékek.

Futva tettem meg az utat a Városligeten át, és csak a Hermina kápolnánál állapodtam meg. Ott lerogytam a kápolna lépcsőire, ölbe vettem drága Irénkémet, és sírtam keservesen. (…) Egy kissé pihentünk, és aztán ismét útnak indultunk, magunk se tudtuk hová, csak a vasúthoz jussunk valahogy (…) Így futva, holtfáradtan, az éhségtől, a tűző naptól, a szokatlan gyaloglástól elkábulva érkeztünk Kőbányára. Betértünk valami vendéglő kertjébe, lerogytam egy padra – rendeltünk valami ebédet és megpihentünk egy kicsit. (…) A kertbe többen jöttek, félismerősök, köztük Jókai Mór is gyönyörű szép feleségével, Laborfalvi Rózával, a nagy színésznővel” – idézte fel Emília azokat a napokat és hónapokat, amikor menekülniük kellett. Csak akkor térhettek haza, amikor véget ért a háború.

Háziasszonyból szerkesztőnő

Emília élete azonban ezután sem folydogált békés mederben. Pestre költöztek, négy gyermekük született, de nem volt boldog házaséletük, férje rendszeren megcsalta, megalázta őt. Az asszony eleinte gyermekei körében és az irodalomban, írásban keresett menedéket, majd a válás mellett döntött. Akkoriban ez a lépés még nagyon ritka volt, a társadalom elítélte, kizárta az elvált nőket, és Emíliának is meg kellett küzdenie a rágalmakkal, gyanúsításokkal. Szülei támogatásának köszönhette, hogy a közösség nem fordult el tőle. Hazaköltözött apjához és anyjához gyermekeivel, és elkezdte újraszervezni az életét. A legfontosabb és legnehezebb feladat elvált asszonyként a pénzkeresés volt.

Emília ekkor döntött úgy, hogy Magyarországon, sőt az egész Habsburg Birodalomban elsőként fog nőként saját lapot indítani és szerkeszteni.

Hónapokig tartó munkába és hajszába került, mire sikerült megkapnia a Családi Kör című laphoz az engedélyt. Voltak, akik arra szólították fel, hogy maradjon csak szépen a házi foglalatosságok mellett, mert az írás és a nyilvánosság a férfiaknak való, Emília azonban kitartott. Szerzett kiadót, munkatársakat, kibérelt egy kis lakást szerkesztőségnek, és 1860-ban megszületett a lap, ráadásul sikeres is volt, egyre szaporodtak az előfizetők.

A hetilap a művelt magyar hölgyeket célozta, és a legtöbbet publikáló szerző maga Emília volt. Írt bele történelmi élet- és jellemrajzokat, de – mint a mai női magazinokban – gyermeknevelési, háztartásvezetési, szépségápolási, egészségügyi és társadalmi témák is helyet kaptak az oldalain. A gyakorlati tanácsok mellett a divattudósítások is népszerűek voltak, amelyekben magyar ruhamodelleket mutattak be, és szabásmintákat is közöltek. Nem hiányozhatott az irodalom sem, novellákat és verseket írtak a lapba olyan ismert szerzők is, mint Jókai Mór, Jósika Júlia, Arany János, Tompa Mihály, Mikszáth Kálmán. Emília szerkesztőként kisebb szolgáltatásokat is kínált vidéki olvasóinak, örömmel beszerezte és elküldte számukra a divat- és háztartási cikkeket, de lányok nevelőintézeti elhelyezésében is segített. A lap az emancipációs törekvések fő tolmácsolója is lett, a magyar hölgyek innen értesülhettek a külföldi nőmozgalmakról. Maga Emília is többször felszólalt a nők szabad munkavállalásáról, támogatta a lányok és a nők képzését, és 1873-ban Veres Pálnéval együtt ő képviselte a magyar nőket Bécsben a nemzetközi nőkongresszuson, ahol előadást is tartott.

Húsz évig szerkesztette a lapot, közben feleségül ment a Családi Kör állandó munkatársához és szerzőjéhez, Szegfi Mórhoz, akitől szintén négy gyermeke született. A nyolcgyermekes anyuka az írás és szerkesztés mellett rendszeresen jótékonykodott és önkénteskedett több nőegylet tagjaként, látogatta a szegény családokat, és feljegyezte, kinek mire lenne szüksége.

Meghívás a királynétól

A művelt édesanya még Erzsébet királynénak is megtetszett. Szerette volna felvenni a saját kislánya, Mária Valéria mellé. Vay Miklós báró tolmácsolta a királyné kérését Emíliának, csakhogy hiába járt volna jó fizetéssel és a császári pár támogatásával az állás, Emília messze került volna a saját családjától, akikhez nagyon ragaszkodott. Akkoriban anyagi gondokkal küzdöttek, és ha Mária Valéria mellé kerül, jobb lett volna a fizetése (1000 forint), és társadalmilag is javult volna a helyzetük, viszont alig láthatta volna a gyerekeit és a férjét.

Egy estén át töprengett, de végül győzött az anyai szív: inkább nemet mondott a királyi felkérésre, és folytatta a szerkesztést, hogy együtt maradhasson a szeretteivel.

A Családi Kör 1880-as megszűnése után felnőtt gyermekeinél élt, az írást azonban nem hagyta abba, gyerekkorától kezdve naplót vezetett, időskorában pedig lejegyezte az egész életét a gyerekeinek és az unokáinak – nem utolsó sorban pedig az utókornak. Visszaemlékezéséből látható, milyen élete volt egy dolgozó asszonynak és írónak a 19. század derekán, és milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük akkoriban a nőknek.

Források:
Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé” – A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905)
Kánya Emília: Réges-régi időkről

„Tíz évig nem vette észre, hogy megcsalja a férje, meg is érdemli! Képzelem, milyen lehetett a házasságuk!” „Milyen anya az, aki rátelepszik a gyerekeire!” „Nincs még gyerekük, csoda, hogy vele van még a férje, én már rég elhagytam volna!” „Nem alszik el egyből a gyereke, milyen rossz anya. Bezzeg az enyém…!” „Ha valaki munkamániás, akkor biztos nem jó apa!”

És még hosszan sorolhatnám, hogyan sértik meg az emberek, illetve milyen címkéket ragasztanak arra, aki vállalja, hogy megosztja történetét, tapasztalatait, hogy ezzel másoknak segítsen, példát mutasson, vagy felhívja a figyelmet egy olyan jelenségre, amely másokat is érint, mégis keveset beszélünk róla.

Ezek után nem csoda, hogy sokan tartanak a későbbi reakcióktól, negatív kommentektől, és nem merik névvel, arccal vállalni sztorijukat.

Mások élete sem tökéletes

Nem könnyű megnyílni és olyan dolgokat elmondani egy újságírónak, amiket legtöbben csak szűk családjukkal, barátaikkal, vagy csak a pszichológusukkal osztanak meg. Mégis sokan megteszik, bizalmat szavaznak, és mesélnek. Akkor is, ha olykor szomorú, fájdalmas a téma, esetleg sebeket tép fel, mert azt remélik, másoknak segíthetnek vele, erőt adhatnak a talpra álláshoz hasonló helyzetben. Legyen szó egy gyermekét elvesztő nőről, drogok fogságából szabadult férfiról, megcsalt feleségről, életközepi válságban lévő vagy idős szüleit ápoló hölgyről, rákot túlélő fiatal vagy beteg gyermekét nevelő szülő történetéről, netán bárkinek az izgalmas, fordulatokban gazdag életútjáról.

Sokszor sírás fojtogatja az interjúalanyokat, miközben mesélnek, időnként maguk is meglepődnek, milyen érzéseket hoznak elő belőlük régi történetek, ám ez sem tántorítja el őket.

Akár névvel vagy anélkül meséli el valaki a történetét, ne ítélkezzünk felette, hanem legyünk neki hálásak! Mert ezek a sztorik a legtöbb esetben nemcsak szép és jó dolgokról szólnak, hanem nehézségekről, küzdelmekről, fájdalomról, belső vívódásról is. Ha nem olvashatnánk ilyen történeteket, ha senki sem beszélne ilyesmiről, akkor könnyen gondolhatnánk azt, hogy rajtunk kívül mindenki más élete tökéletes, hiszen a közösségi médiában ezt látjuk.

Azok is erőt kapnak, akik mesélnek

Mindig benne van a pakliban, hogy valaki, miután megosztotta az újságíróval a történetét, esetleg visszalép, vagy utólag dönt úgy valamilyen oknál fogva, hogy inkább név nélkül jelenjen meg a cikk. Szíve joga ezt eldönteni, hiszen az ő története, róla szól. Az újságíró csak mellékszereplő, aki megfogalmazza, egybefűzi az interjúalany gondolatait, érzéseit, ívet ad a történetnek.

Eddig csak egyszer fordult elő, hogy az interjúalanyom, miután megosztotta velem élete nagy tragédiáját, másnap felhívott, hogy mégsem szeretné, hogy írjak róla, és töröljem a hangfelvételt. Csak annyit kértem tőle, engedje meg, hogy megírjam, és aztán döntse el, megjelenhet-e vagy sem. Ha akkor sem szeretné, törlöm. Belement, és miután látta, mit hoztam ki a kétórás beszélgetésből, hozzájárult névvel a megjelenéshez.

Fél évvel később is hálás volt érte, rengeteg pozitív visszajelzést kapott, ami erőt adott neki a feldolgozáshoz, továbblépéshez.

Nem nagyon szoktunk beszélni arról, milyen hatással van a kitárulkozás az interjúalanyokra, ők hogyan élik meg, hogy országnak-világnak beszélnek magukról. Volt, aki megkönnyebbült tőle, volt, akinek segített abban, hogy nevén nevezze az érzéseit, letisztuljanak a fejében kavargó gondolatok. Olyan is akadt, aki azért volt hálás, mert lehetőséget kapott arra, hogy kívülről tudja nézni élete eseményeit, míg más azért, hogy láthatóvá tettem azt, amivel foglalkozik, amiről mások esetleg keveset tudnak.

A történet tovább él

Arról is nagyon ritkán esik szó, milyen utóélete van egy-egy írásnak. A kommentekből, lájkokból látjuk, milyen a fogadtatása, meg is tudjuk nézni, hányan olvasták, de arról már nagyon ritkán szerzünk tudomást, milyen lépésekre sarkalltak ezek másokat, milyen megkeresések érkeztek azokhoz az interjúalanyokhoz, akik névvel meséltek, és milyen kapcsolatok születtek ebből. Solti Emese interjúalanyom például, a „Te hangodat ismerem – Énekkel, zenével az inkubátorok mellett” program önkéntese társat talált maga mellé, aki jó darabig bejárt vele az egyik kórház koraszülött osztályára énekelni, zenélni.

De említhetem Pálházy Nándort is, aki fordulatokban gazdag életét mesélte el nekem, hogyan épített karriert Amerikában és a világ több pontján, illetve hogyan győzte le a rákot, amire nem túl sok esélyt adtak neki.

Az interjú megjelenése után sokan írtak neki, volt, aki a szakdolgozatához, más az üzleti életben kért tőle tanácsot, de olyan rákos beteg is fordult hozzá, aki az iránt érdeklődött, hogyan sikerült meggyógyulnia.

Nem egyszer pedig televíziók kerestek meg, hogy adjam meg egy-egy interjúalany elérhetőségét, mert érdekes embernek tartják, és nagyra értékelik azt, amivel foglalkozik, ezért szeretnének vele forgatni, még inkább láthatóvá és ismertté tenni.

Azt hiszem, a felsorolt esetek egytől egyig az újságíró szakma legszebb mozzanatai és eredményei, sajnos mégis méltatlanul kevés szó esik róluk a média negatív hatásaihoz képest. Pedig szívet-lelket melengetnek, és erőt adnak a mindennapokhoz. 

Több mint 20 éve gyűjt műtárgyakat, és munkája is szorosan összefügg a képzőművészettel. Mikor ragadta magával először ez a világ?

Olyan családi közegben nőttem fel, amely nyitott volt a még ismeretlen értékek felfedezésére, és támogatta a színvonalas kulturális tartalmak befogadását, így a művészet szeretete és élvezete hamar részévé vált az életemnek. Számtalan múzeumi élmény után az hozott fordulópontot, amikor egy szívességért cserébe kaptam ajándékba egy festményt, amely kikerült a nappalim falára. Ekkor vált kézzelfoghatóvá számomra, hogy otthon éppúgy helyük van a műalkotásoknak, mint a múzeumi kiállítótérben, sőt, szinte ki van hagyva számukra a hely. Így aztán könnyű volt elképzelni, milyen hatású lesz, ha műtárgyak kerülnek az irodámba és művészet az ügynökségi munkába. Az élmény lassan átírta az egész életemet. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy így alakult.

25 éve alapította ügynökségét, az EDGE Communicationst. Vállalati kommunikációval foglalkoztak, majd szép lassan profilt váltottak: a fókusz a művészeti kommunikációra és a művészet-menedzsmentre helyeződött. Miért érezte szükségesnek a váltást?

Nem volt szükséges. Inkább lehetséges volt, és én élni akartam a lehetőséggel. A folyamat talán azzal kezdődött, amikor belvárosi irodánk berendezésekor képeket akartunk a falakra, majd eldöntöttük, hogy azokat rendszeresen cserélni fogjuk, és minden alkalommal szervezünk egy fogadást az új anyag bemutatására. Az akkor még különleges műfajnak számító irodai vernisszázsokat E.G.O. (Edge Gallery Opening) néven intézményesítettük, és egy-két év múlva már 3-400 ember jött el minden alkalommal az eseményekre. Aztán egy kávéházi beszélgetés nyomán megismertem egy újonnan nyíló kortárs magánmúzeum terveit, ami – mint később kiderült – sorsfordító mozzanat volt ügynökségünk történetében. A 2001-ben az újpesti bőrgyár épületeiben megnyílt MEO – Kortárs Művészeti Gyűjtemény részére annak néhány éves működése alatt pro bono nyújtottunk teljes körű kommunikációs támogatást a nyitóesemény megszervezésétől a fundraising tevékenységeken át az egyes kiállításokat népszerűsítő kommunikációs kampányokig. Mindez alkalmat teremtett annak felismerésére, hogy a vállalati kommunikáció területén elsajátított és kidolgozott technikák a művészet világában is nagy sikerrel működtethetők, ráadásul ezzel abban az időben professzionálisan még senki nem foglalkozott.

Kiderült az is, hogy a művészet sokkal szélesebb közönséget érdekel, mint azt korábban bárki gondolta volna Magyarországon.

Kézenfekvő volt tehát, hogy komolyan kipróbáljuk magunkat a művészetben egyfajta kommunikációs közreműködőként, facilitátorként, és az egymást követő sikerek miatt itt is ragadtunk. Komoly lökést adott például, amikor a Mesterművek – 400 év francia festészete című kiállítás teljes kommunikációs kiszolgálására kaptunk megbízást a Műcsarnoktól, és közreműködésünk eredményeként két hónap alatt 300 ezer feletti látogatót fogadott az intézmény. Később, a kellő terepismeret megszerzése után, belevágtunk saját művészeti programok létrehozásába is annak érdekében, hogy a művészetnek nagyobb közönséget és szélesebb piacot teremtsünk.

Megtalálták a rést a pajzson azzal, hogy elegyítették a művészetet és az üzleti gondolkodást?

Megtaláltuk, és ki is tágítottuk. Méghozzá azzal a törekvéssel, hogy kiszélesítsük a kapcsolatot egyrészt a művészet és közönsége, másrészt a művészet és az üzlet világa között. Eleinte az üzleti kommunikációs logikát vittük be a művészet rendszerébe, aztán a művészetet az üzleti gondolkodásba azzal a meggyőződéssel, hogy annak különleges hatása és eszközrendszere hozzájárulhat az üzleti sikerekhez.

Pedig úgy tűnik, az emberekben a kortárs művészettel szemben él egyfajta sztereotípia, miszerint az túlságosan komplikált, idegen és nehezen értelmezhető.

Igen, valóban érvényesül ez az effektus, méghozzá egészen addig, amíg nem jön létre a kapcsolat, amíg nem omlanak le a hibás sztereotípiákból felépült falak. Épp ezért az egyik kezünkkel falakat bontunk, a másikkal pedig kapcsolatokat építünk. Korábban a művészeti kampányok mellett ingyenesen terjesztett magazinokat adtunk ki, megszerveztük a Műgyűjtők Klubját, hosszú évek óta szervezünk és utaztatunk kiállításokat, állítunk szobrokat, magán- és vállalati gyűjteményeket építünk, támogatókat szerzünk művészeti produkciók létrehozásához, tanulmányokat írunk, és konferenciákat szervezünk. Folyamatosan keressük és építjük a lehetőségeket arra, hogy a közönség színvonalas és vonzó művészeti tartalmakhoz jusson, a művészet közönsége gyarapodjon, az üzleti szféra megtalálja a művészetben a sikeres együttműködés lehetőségét, és ennek következtében maga is szerepet vállaljon a művészeti produkciók sikerre vitelében.

Kép

Arcs in disorder: 3 arcs x 4, Bernar Venet nyolc tonnás szoborcsoportja a budapesti Március 15. téren

Ez a kísérletezés, a különböző művészeti és kommunikációs platformok kiépítése és összefogása vezetett az Art Market Budapest létrehozásához, amely ma már Közép- és Kelet-Európa legjelentősebb kortárs vására.

Az idén októberben tizenkettedik alkalommal megnyíló művészeti seregszemle minden évben közel 30 ország több mint 100 kiállítója jóvoltából 500 feletti művész több ezer alkotását mutatja be, sokszínűségéből, volumenéből, fesztiválszerű hangulatából fakadóan rendkívül népszerű a közönség és a művészethez kapcsolódni kívánó üzleti vállalkozások körében. Az Art Market Budapest olyan esemény, amelyen szó szerint több millió kontaktus jön létre műtárgy és élvezője között, ahol látványos példáját mutatjuk a közönség, a művészet és az üzleti szféra közötti kapcsolódások hasznosságának és szépségének.

Ön szerint miben rejlik a kortárs művészet ereje? És miként határozható meg a művészetben az érték?

A művészet gyönyörködtet és örömet szerez, meglep és elgondolkodtat, felkelti a figyelmet vagy épp eltereli azt, a művészet a szellemi és technikai kreativitás ünnepe, különleges befolyása és rejtélyes varázsa van.

Mi azon munkálkodunk, hogy kinyíljanak az ajtók a művészet előtt, és aztán a többit a művészet intézi maga, mindig lehet számítani rá, csak be kell engedni. A kortárs képzőművészet ráadásul – a hibás prekoncepciókkal éppen ellentétben – rendkívül széleskörű, a stílusok, technikák, művészi látásmódok soha nem voltak ilyen sokrétűek, és így mindenki könnyen találhat magának valamilyen alkotással kapcsolódási pontot. És mivel a varázs működik, a művészet értékes eszköze lehet annyi mindennek!

Van olyan kiállításunk, amely a természettudatosság fontosságára hívja fel minden másnál hatékonyabban a figyelmet, állítottunk olyan szobrot, amely Budapest nemzetközi vonzerejének növelésében játszott szerepet, rendezünk olyan eseményeket, amelyek privátbankoknak segítenek új ügyfelekkel találkozni, alapítottunk olyan gyűjteményt, amely egy cég vállalati értékeit jeleníti meg, és még rettentő hosszan sorolhatnám. No meg persze okozunk nagyon-nagyon sok örömet, és ezért – bár sok a tennivaló – soha nem érezzük fáradtnak magunkat.

Skizofréniával és szenvedélybetegséggel beárnyékolt gyermekkor

A Tony Curtisként világhírűvé vált színészlegenda 1925. június 3-án Schwartz Bernátként látta meg a napvilágot. Édesapja, Schwartz Manó Mátészalkáról, míg édesanyja, Klein Ilona a mai Szlovákia területén található Nagymihályról származott. A zsidó származású szülők az első világháborút követő zűrzavarban emigráltak az Egyesült Államokba, majd New Yorkban, a bevándorlók által lakott Bronxban telepedtek le, ahol családot alapítottak. Sokáig nem is tanultak meg angolul, otthon kizárólag magyarul beszéltek, ahogy erről később Curtis is beszámolt:

„Hatéves koromig azt hittem, Magyarországon élek. Aztán Bronxban rájöttem, mégsem. Sokszor megvertek azért, mert más, mert magyar voltam.” 

Tony Curtis nem büszkélkedhetett felhőtlen gyermekkorral. Anyja skizofréniával küzdött, gyakran verte a kis Bernátot és az öccsét, Juliust, akit aztán egészen fiatalon halálra gázoltak egy bronxi utcán. „Nem sok mindent kaptam a skizofrén anyámtól, a rengeteg pofont leszámítva” – emlékezett vissza erre az időszakra a magyar származású színészlegenda. Emellett a család igen nehéz körülmények között élt, ami miatt a testvérpár egy rövid ideig az árvaházat is megjárta. Apja egy szabóboltot vitt, de nehezen döcögött az üzlet, a nagy gazdasági világválság idején be is kellett zárni.

Schwartz Manót rettenetesen bántotta, hogy családja nem jut egyről a kettőre. Boldogtalan tépelődése borzasztó szenvedélybetegséghez vezetett: láncdohányos lévén negyvenéves korára a fél tüdeje elhalt. „Marta magát, mert nem volt házunk, mire viszont híres színészként már házat vehettem volna neki, nagyon beteg lett” – nyilatkozta időskorában a világhírűvé vált fia. A bűzös dohányfüsttel belengett, negatív gyermekkori élmény minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy Tony Curtis később vérmes dohányzásellenes lett. Több hollywoodi sztárnak – többek között Roger Moore-nak és Michael Caine-nek – is ő segített a leszokásban.

A katonaságból az álomgyárba

A nehéz gyermekkor korai kirepüléshez vezetett: Bernát 1943-ban, 18 évesen vonult be a haditengerészethez. Már ekkor rendkívül jóvágású fiatalember volt, a katonaságnál töltött idő alatt pedig még inkább megemberesedett, így a második világháborút követően Hollywoodban próbált szerencsét. A Universal Stúdiónál azonnal felfigyeltek a sármos férfi tehetségére, így szinte pillanatok alatt filmszerepekhez jutott.

Ekkor, karrierje hajnalán vette fel az Anthony, majd Tony Curtis művésznevet – méghozzá Hollywood ünnepelt, magyar származású rendezője, Michael Curtiz előtti tisztelgésként.

Az ötvenes években már a legnagyobbak között tündökölt a neve. Pályafutását A tolvaj herceghez (1951) és az Ali Baba fiához (1952) hasonló kosztümös filmekben kezdte, majd 1956-ban a Trapéz című romantikus film hozta meg számára az áttörést, amelyben egy fiatal artistát alakított. Mindaddig ugyanis csak tökéletes arcélére és férfias külsejére figyelt a közönség, de ebben a filmben már a színészi tehetségét is bőven megvillogtatta.

Karrierje szempontjából az 1958-ban bemutatott A megbilincseltek hozta el a várva várt szakmai megbecsülést. A humorral fűszerezett filmdrámában Sydney Poitier-vel alakított szökött fegyencpárost, játékáért Oscar-díjra jelölték. Ezt 1959-ben követte egy újabb kasszasiker, méghozzá Billy Wilder Van, aki forrón szereti című filmje. A minden idők legjobb vígjátékaként számontartott alkotásban Curtis egy bohém szaxofonost alakított a kor szexszimbóluma, Marilyn Monroe és a szintén jellemzően komikus szerepekben feltűnő Jack Lemmon oldalán.

A hosszú élet titka? A fiatal nők!

„Még ma is szerelmes vagyok Marilyn Monroe-ba, egész életemben így éreztem” – nyilatkozta később a szívtipró Tony Curtis, aki nemcsak a vásznon, hanem a valóságban is összemelegedett a szőke szépséggel.

Monroe állítólag gyermeket is várt a magyar származású színésztől, terhessége azonban 1958-ban vetéléssel végződött. Curtis széles körben ismert botrányos magánéletéről sokat elárul, hogy a viszony alatt végig házas volt.

Még 1951-ben kötötte össze életét a Psycho megkapó szépségű sztárjával, Janet Leigh-vel. Viharos kapcsolatukat folyamatosan féltékenységi jelenetek tarkították, Tony Curtis ugyanis attól tartott, hogy a bájos színésznő megcsalja őt. A frigyből két leány született, Kelly és Jamie Lee Curtis – utóbbi a szülei nyomdokaiba lépve sikeres színésznő lett. A házasság 1962-ben válással végződött.

Kép

Kép: Picryl

A hollywoodi ranglétrán egyre feljebb menetelő Tony Curtis később is folyamatosan a bulvársajtó hasábjain virított a zajos nőügyeivel. Összesen hat gyermeket nemzett, ugyanennyiszer nősült, utolsó feleségétől mintegy 45 évnyi korkülönbség választotta el. Ezt persze a notórius nőcsábászként elhíresült színészlegenda egyáltalán nem bánta: úgy vélte, hogy a hosszú élet titka a fiatal nők társaságában rejlik.

A bostoni fojtogatótól Mátészalkáig

Curtis botrányos magánélete nemhogy derékba törte volna a karrierjét, épp ellenkezőleg. Bár kiváló humora miatt jellemzően komikus szerepekben tűnt fel, később bebizonyította, hogy tehetsége a komolyabb filmekben is megállja a helyét. Stanley Kubrick Spartacus (1960) című filmjében például a római császárt, Antoniust alakította, míg A bostoni fojtogatóban (1968) a címszereplő sorozatgyilkosként tűnt fel. A televízió aranykorában Roger Moore oldalán játszott a Minden lében két kanál című sorozatban, amely hazánkban is igen nagy sikerrel futott.

Tony Curtis mindvégig büszke volt magyar-zsidó származására, apja emlékezete arra sarkallta, hogy kutassa fel a gyökereit. Ha amerikai villájában fogadást adott, sosem hiányozhatott az asztalról a gulyásleves, a rétes vagy a magyar borok széles választéka. Közel a hatvanhoz, 1985-ben látogatott először Magyarországra. A Hiltonban szállt meg, minden este töltött káposztát és disznótorost vacsorázott, Szentendrén pedig vásárolt magának néhány bő ujjú parasztinget. Majd könnyes szemmel meglátogatta apja szülővárosát, Mátészalkát, ahol a helyi zsinagóga felújítását támogatta. Későbbi látogatásai során létrehozott egy alapítványt a Dohány utcai zsinagóga renoválásáért is.

A kilencvenes évektől egyre ritkábban tűnt fel a vásznon, a filmezés helyett inkább a festészetben mélyült el. Színpompás műveit máig őrzi néhány neves galéria. 85 éves korában, nevadai otthonában, utolsó felesége karjai között érte a halál. Kedvenc Armani sáljában, fehér pulóverben és autóskesztyűben helyezték végső nyugalomra.

Koporsójába egy utazótáska is bekerült, amelybe belerakták édesapja szabószerszámait, egy emléktárgyat a Dohány utcai zsinagógából és a magyar kormánytól kapott kitüntetését is.

Las Vegas-i búcsúztatásán csaknem 200 vendég vett részt, és valamennyi megemlékező beszéd kiemelte, hogy Tony Curtis „mindig tele volt élettel”.

Hogyan lesz egy magyar–német szakos bölcsészből, HR-szakemberből az afrikai állatvilágért tenni akaró vadvilágmentor? Mit jelent egyáltalán ez a titulus?

A vadvilágmentor azt jelenti, hogy mentorként karoljuk fel az ügyet, de nem feltétlenül egy-egy állat- vagy növényfajét, esetleg valamely országét, hanem a vadvilág jelentőségét szeretnénk hangsúlyozni. Hisszük, hogy a természet és a benne élő állatok védelme nélkülözhetetlen ahhoz, hogy bármi másban is segíteni tudjunk. Szeretnénk a kenyai kutatók és szervezetek munkájába bekapcsolódni például azzal, hogy mentoráljuk a ranger-, azaz vadőrképzést, vagy segítjük az általunk támogatott általános iskolában az ember–elefánt konfliktus, illetve a vadméh–elefánt reláció megértését.

Mióta foglalkoztat az afrikai vadvilág sorsa?

Egészen felnőttkoromig fel sem merült bennem, hogy valaha dolgom lesz Afrikával. Óvodás- és kisiskoláskoromban régész szerettem volna lenni, mivel vonzottak a rejtélyek, a hieroglifák, azok megfejtése. Nagyszüleim és szüleim állattartással is foglalkoztak, dédszüleim tanyáján sokat játszottam, ahol szintén rengeteg felfedeznivaló akadt. Sok időt töltöttem a szabadban, nagyon szerettem a tanya melletti gátoldalon szaladgálni, a kis bárányaink ugrándozását figyelni, némelyiket cumisüvegből etetni.

Ez az élmény akkor elevenedett fel bennem, amikor a kenyai elefántárvaházban láttam, ahogy a gondozók a kis elefántokat etetik cumisüvegből.

Azt éreztem, hogy ez egy annyira tiszta és őszintén szerethető munka, amit nagyon szeretnék csinálni, vagy legalábbis támogatni. Azóta én is támogatok ebben az árvaházban egy kiselefántot.

Hogyan kerültél ebbe a kenyai elefántárvaházba?

A munkáim során valahogy mindig a villámhárító szerepe jutott nekem, aki elsimít helyzeteket, ami jó dolog, de sokszor igen nehéz is. Évről évre nagyobb kihívás úgy helytállnom, hogy minden együttműködő fél elégedett legyen, magamat is beleértve. Ebben a lelkiállapotban fedeztem fel 2018-ban egy BBC-s dokumentumfilm-sorozatot: Saba Douglas-Hamiltonról és családjáról szólt, akik egy olyan ökotábort működtetnek Kenyában, amely elefántmegfigyelő tábor is egyben. A hétről hétre látott történet teljesen magával ragadott: nagyon őszintén tárt fel mély társadalmi és ökológiai problémákat, összefüggéseket, ugyanakkor egy vágyott, nagyon természetközeli családi életet mutatott meg. Következő év áprilisában elmentem Angliába, ahol Saba tartott előadássorozatot, ami ugyancsak nagy hatással volt rám: ugyanazt a közvetlenséget, hitelességet és egyszerűséget tapasztaltam, amit a róla és a családjáról készült film sugallt. 2020 elején el is utaztam a filmben látott helyszínekre, ebből az élményből táplálkozott az Afrika Sztorik-blog, és a 2021-ben megalapított Afrika Sztorik Egyesület is.

Mennyire fogadták az ötletedet értetlenül a környezetedben, a családodban?

A környezetemből talán mindig is kilógtam picit, mert eddig nem találtam az utam, azt az irányt, ahol nemcsak kapok, de adhatok is. Ez az irány lehet, hogy mások szemében furcsa lesz, így például Afrika is az sokaknak.

De a világ pont ettől szép és jó. Ha mindenki csak ugyanarra figyelne, és egyetlen dologgal foglalkozna, akkor nagyon sivár világban élnénk.

Nem lehet olyan ügy mellé állni, amely mindenkinek megfelel mikro- és makroszinten is. Szerencsésnek érzem magam, hogy mind a családom, mind a párom és a barátaim is támogatnak évek óta ezen az úton.

Mivel foglalkozik az általad alapított egyesület?

Az egyik fő célkitűzésünk, hogy itthon kulturális eseményeket, előadásokat szervezzünk, amelyek bevételéből támogathatjuk a projektjeinket. Másik fontos pillér és cél, hogy fiatal, halmozottan hátrányos helyzetű kenyai (és később remélhetőleg dél-afrikai) nőket is támogassunk abban, hogy szakmát szerezzenek, és a nemzeti parkokban rangerként tudjanak elhelyezkedni, így rajtuk keresztül a kenyai élővilág megőrzését is segítjük. Most indul az első felnőtt rangerképzési turnusunk 2022-ben, reméljük, jövőre páran már munkába is tudnak állni. Ez az oktatási program a Hungary Helps Ügynökség támogatását élvezi. A harmadik fő tevékenységünk pedig egy olyan tudás- és adatbázis létrehozása, amelyből megbízható afrikai és magyar szervezeteket választhatnak maguknak azok, akik Afrikában szeretnének önkénteskedni. Sokakat az tart vissza attól, hogy útnak induljanak önkéntesként vagy humanitárius segítőként, hogy nem tudják, melyik szervezet megbízható.

Kép

Melinda Meng, az egyesület alelnöke, Hillender Tímea, az egyesület elnöke - Kenya, 2020

Miért döntöttetek úgy, hogy a vadvilág védelmére fókuszáltok?

Úgy látjuk, hogy sok segítő szándékú szervezet összpontosít például a gyerekek oktatására, miközben a környezet, az állatvédelem, a növényvilág megőrzése másodlagossá válik – hiszen a magunk világában mindig az ember a legfontosabb. Hamarabb fogunk időt és pénzt áldozni egy éhező kisgyerek, mint egy árva oroszlán megmentésére, ami érthető.

Én azonban úgy gondolom, hogy csak mi, emberek kevesek vagyunk erre a földre, nemcsak magunkat kell megmentenünk, hanem a vadvilágot is. Az ember nem létezhet a környezet, a természet és az állatvilág nélkül.

Ezért indítottunk olyan oktatási projekteket, amelyek visszahatnak az állatvédelemre: a már említett rangerek képzését támogatjuk Kenyában. Felnőtteket és gyermekeket is bevonunk ebbe a törekvésbe.

A honlapotok szerint három kamaszlányt támogattok a rangerré válás útján. Miben segítitek őket?

A kenyai Lorubae Általános Iskolában van egy csodatanár, Isigi úr. Harminc éve szívügye a gyermekek természeti nevelése, az állatvilág megismertetése. Erejéhez mérten nagy hangsúlyt helyez arra, hogy minél több gyermekben felkeltse az érdeklődést az állatok iránt, és így hozzájáruljon ahhoz, hogy Kenyában minél többen dolgozzanak majd parkőrként, biológusként, zoológusként, állatgondozóként vagy éppen állatorvosként. Mintegy hatvan gyereknek tart hétről hétre iskolai tanítás után „szakkört”: egy darab könyvből tanítja őket, amely kézről kézre jár. Abból mutatja nekik az állatokat, hogy felhívja a figyelmet arra, Kenyának mennyire színes az állatvilága, és hogy megértesse, mit is jelent ez. Jelenleg három kislánynak segít kiemelten az egyesületünk, ők mind a hárman parkőrök szeretnének lenni felnőttként. Egyenruhát vettünk nekik, és fizetjük a tandíjukat, az ugyanis az iskolába járás feltétele. Mivel a kenyai családokban elsőbbséget élveznek a fiúk, ha a gyerekek taníttatásáról van szó, ezért igyekszünk jól tanuló, Kenyában is hátrányos helyzetűnek számító lányokat kiemelni. Borzasztó sors árvának, félárvának lenni, főleg, ha az apát veszti el a család Kenyában: az özvegyeket sok helyen kiközösítik, nehéz nekik új férjet találni. Az általunk támogatott lányok is ilyen háttérből jönnek. Mindhárman évek óta járnak Isigi úr természetismereti foglalkozásaira. Hogy segítsük Isigi úr természetvédelmi szakkörét, idén júniusban több példányt is viszünk abból a könyvből, amelyből jelenleg egy darab van nekik. Használt könyveket szereztünk be, aminek külön örülök, hiszen így ezek a könyvek nem a kukában végzik, hanem új életet kezdhetnek, és ami még fontosabb: új életet is adhatnak használóiknak. Ebben az iskolában iskolai konyhát is építünk, szintén a Hungary Helps Ügynökség támogatásával.

Tavaly szerveztétek meg az első Afrika Sztorik konferencianapot. Ennek mi volt a célja?

Szerettük volna megmutatni, mennyire sokféle módon segíthet valaki Afrikában.

Van, aki Maliban karolja fel a nők ügyét, és küzd a megcsonkításuk ellen, vagy Ugandában kikötőket, Kongóban szemészeti klinikát és iskolát hoz létre, esetleg Ghánában magyar építész terve alapján épít fel egy gyönyörű iskolát bambuszból.

Olyan jó dolgokat csinálnak a magyar emberek, hogy azt kifejezetten felüdülés látni! Ezt a konferencianapot minden évben szeretnénk megrendezni, így ebben az évben is – várhatóan ismét szeptemberben. Tavaly négy kategóriában lehetett nevezni: az év női önkéntese, az év férfi önkéntese, az év szervezete, az év csodája/története. Reméljük, idén is számos önkéntes jelentkezik, hogy elmesélje az afrikai önkéntesként megélt történetét.

Mit kell ezekkel a gombokkal csinálni? Mi, hogy ne nyomkodjam? Nyugi, mindent tudok a Rotopressekről meg a Variopressekről. Engem majd előre tegyetek, tök ügyesen integetek a kicsiknek. A hajnali kelés nem probléma, anyámék ki is vannak tőle, mindig azt hallgatom, hogy sosem tudnak tőlem aludni. Tudtátok, hogy egy kukásautó átlagosan kilencven-száz darab ezeregyszáz literes konténert tud elnyelni? Nem vagyok koravén, nem kell sértegetni, csak érdekelnek a kukásautók. Láttam vagy egy rakat filmet, meg van egy csomó könyvem tele kukákkal, szeméttel meg kukásautókkal, megjegyeztem dolgokat. Mondom, hogy fel kéne vennetek. Mi ez a kallantyú? Na, ne legyél már ideges! Amúgy ez egy Variopress, ugye? Nem darálja a szemetet, hanem tömörítőlapátot használ. Aztaaa, van itt minden, GPS, digitális tachográf, fedélzeti komputer, URH készülék!

Kipróbálhatom ezt itt? Na, ne kiabálj, nem kell idegeskedni. Az automata sebességváltó? Á, igen, azok ott a piros vészleállító gombok. Nyugi már, nem vagyok hülye, tudom, hogy leállítja az egész berendezést.

Seggfűtés nincs? Figyu, én pár perc alatt elirányítgatnám az egész kócerájt. De jó fej vagyok, nektek is szívesen segítek, ha elakadtok. Például a Mártonéknál, tudjátok, ott három házzal feljebb mindig rámentek arra a vézna kis cserjére. Azért ezt lehet ügyesebben is, nem, fiúk? Vannak újító ötleteim is. Elmondjam? Jóvanna, akkor majd máskor mesélem el. Amúgy, ha most mégsem kerestek friss munkaerőt, akkor nem akartok egyszerűen csak a sulim felé kanyarodni néha? Vicces lenne, ha felvennétek énekóra után, és hazadobnátok. Volt egy ovistársam, a Feri, azért mindig traktorral jött az apja. Ha nem, hát nem. Az is elég lesz, ha külön nekem tülköltök, amikor erre jártok, és kikiabáltok, hogy szeva, Lajcsi. Az utcában a sok kis nyikhaj ovist megeszi majd a méreg. Úúú, lehet, hogy ezt a gombot tényleg nem kellett volna megnyomnom! Na bocs, srácok, most mennem kell, anyám már biztosan keres, palacsinta lesz reggelire. Ezt a kis maradék szétszórt szemetet az utcán már ti is tudjátok rendezni, ugye? Vágjátok, hol lakom, ha kellek.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A tehetség kifejezés meglehetősen túlterhelt fogalom, hiszen képesség vagy adottság mellett kitartást, odaszánást is feltételez, és meglehetősen mostohán él meg mentorálás nélkül. A tehetséges gyerekeknek mást és máshogyan kell tanítani, de még ez sem elég: a teljes személyiséget célba kell venni ahhoz, hogy a valódi tehetség kibontakozhasson. Roma fiatalok esetében talán még bonyolultabb is a feladat, hiszen itt a tehetséggondozás helyett az esélyteremtés kifejezés a szerencsésebb. A roma tehetségek segítése nemcsak módszert, szemléletet is feltételez.

Ahhoz, hogy ők a tehetségüket egyáltalán megmutathassák, nekünk lehetőségeket kell biztosítani.

Az erdőből a madárfütty jutott

A konferencia az óvodától egészen a fiatal felnőttkorig nyomon követte azokat a bevált módszereket, amelyekkel a tehetséges cigány gyerekek megszólíthatók, és amelyekkel valódi esélyt kaphatnak arra, hogy megmutassák magukat. Tehát nem azt, amit kívülről vagy felülről látni szeretnénk bennük, hanem azokat az értékeket, amelyekkel valójában rendelkeznek, és amit magas szinten képesek gyakorolni, megmutatni, azokat a közösség hasznára és gyönyörűségére fordítani.

Az óvodai tehetségnevelés témájában Kőműves Mónika tartott beszámolót a Gyulaji Magoncka Óvoda tapasztalatairól. Gyulaj egy ezerfős kis zsákfalu, ahol a lakosság 90 százaléka beás cigány származású, a települést a szegénység és a nagyfokú munkanélküliség jellemzi. „Nekünk az erdőből csak a madárfütty jutott” – idézte a helyi mondást a tagintézmény-vezető. A szociokulturális hátrányok ellenére az óvoda utat talált a szülőkhöz, és úgy tűnik, nekik sikerült a beszorult lelki kapukat kinyitniuk, hogy azon át a gyerekek tovább tudjanak lépni.

Az óvoda alapelve az, hogy a gyerekekhez fűződő szeretet utat talál a szülőkhöz is. Szeresd a gyerekemet, és én is beengedlek! – ez a mottójuk.

Egyszerűnek tűnhet az ötlet, de a szeretet itt okosan választja ki magának a megnyilvánulási formákat is. A Gyulaji Óvoda óvodapedagógusai olyan helyi módszertant alakítottak ki, amely nem volt rest figyelembe venni a közösség jellemzőit, és ahhoz alakítani a kommunikációt. Ők is, mint a konferencián jelen lévő, cigány gyerekek tehetséggondozásával foglalkozó szakemberek többsége, úgy gondolják, hogy a siker záloga az, hogy mennyire tudják a szülőket is bevonni, érdekeltté tenni a munkában. A Magonckák nevelői ezen elv alapján alakították ki a tevékenységeiket, színtereiket.

Nem erőltetik a szülői értekezleteket és a fogadóórákat, sem a gyerekek óvodai tevékenységét bemutató nyílt napokat, ehelyett a szülőkkel és a gyerekekkel közös tevékenységeknek adnak hátteret, kertészkednek, ajándékokat készítenek, bográcsban főznek, dalolnak-táncolnak együtt, kézműves és rajzoló délutánokat szerveznek, amelyek a szülők számára is olyan élményeket nyújtanak, amilyenekben talán nem volt részük soha. Gyulajon az utcán és a boltban is megszólítja egymást az óvodapedagógus és a szülő, és beszélgetősarkot rendeztek be az óvoda egyik napsütötte sarkában, mert azt vallják, hogy egy kávé mellett megbeszélve a problémát nagyobb esély van a megoldásra, mint ha irodába rendelik be a szülőt, és a „szőnyeg szélére állítják”.

Sajátos talajból bújik ki a tehetség

A Magoncka óvodavezetője azt vallja, hogy a tehetséges gyermek akkor válhat láthatóvá, ha folyamatosan, többféle helyzetben cselekvésre késztetik, ha széles a tárháza azoknak a lehetőségeknek, ahol kipróbálhatja magát, és ehhez használható, színvonalas eszközöket is kap. Ezért náluk „testre szabták” az óvodai készségfejlesztést: beás témájú rajzolófüzetet készítettek, roma zenét és meséket vontak be a programba, és a mesélés a roma hagyományoknak megfelelően interaktívan zajlik, tehát a történet a hallgatóság által alakítható. Tánccsoportjuk is van, és nagy figyelmet fordítanak arra, hogy a zene és a hangszerek is autentikusak legyenek, értéket képviseljenek: a gyermekek saját kultúrájukat és ezáltal saját identitásukat tanulják és kapják vissza.

A Vásárhelyi László Alapfokú Művészeti Iskola intézményvezetője, Demarcsek Zsuzsa a többszörösen kivételes gyermekek, fiatalok tehetségfejlesztéséről beszélt iskoláskorú gyerekek esetében.

A művészeti iskola eredményeinek hátterében az a gondolat áll, hogy a művészet lehet egy kultúrák közötti közös nyelv, olyan eszköz, amely közös gondolkodást, együttes cselekvést generál, ami idővel beépül a személyiségbe, és az összefogás élményét nyújtja.

Minden programjuk ennek a gondolatnak a jegyében születik, a művészeti jelenlétet sajátos integrációs színtérnek tekintik. A művészet, a zene, a színjátszás olyan terep, amelyre az iskola a szülőket is várja: roma gyerekek tehetséggondozása csak a szülők edukációjával valósulhat meg maradéktalanul.

Kép

XI. Roma Konferencia - Kép: Csongor Andrea

Az egyik ilyen eseményük egy nyíregyházai flashmob megmozdulás volt: maga a műfaj könnyedén hozza magával az egymásra hangolódás és a közösség élményét is. Demarcsek Zsuzsa saját tapasztalatai alapján írta le azt a képességépítményt, amit egy tehetséges cigány gyermek többnyire mutat: a szociális hátrányok miatti szórt fejlődési szintet, az ennek ellenére is egyéni, sokszor gazdag szókincset, a folyamatos kérdezés igényét, a kevert szókincset, vagyis azt a sajátos rajzolatot, ahogy a tehetséges vonások keverednek a neurológiai hátrányokkal. Ehhez az izgalmas és nehezen értelmezhető képhez adódik még a hátrány a szociális lehetőségek terén – ami esetenként simán éhséget jelenthet, vagy azt a zavart, ami egy svédasztalos fogadás láttán elfogja a tehetségkutató rendezvényen részt vevő gyereket – és a gyakori hiányzások. Ebből a sajátos talajból kell a tehetségnek kibújnia és gyümölcsöznie.

A roma identitás nem könnyű csomag

Dr. Suki András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzora a Rajkó-módszerről nyújtott elgondolkodtató tájékoztatót. Az 1952-ben alapított zenekarban használt zenetanítási módszer alappillére egy sajátos technika, a „kézről tanítás”, amely az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség listájára is felkerült, csakúgy, mint a Kodály-módszer. A metódus különlegessége abban rejlik, hogy a zenész cigány családok által őrzött tudást és annak átadását be tudta emelni az iskolai oktatásba, így létjogosultságot adott egy olyan tanítási módszernek, amely merőben eltér a többségi társadalom által előtérbe helyezett módszertől, ám ugyanolyan eredményes.

A kézről tanítás tulajdonképpen egy családi történet, élményszerűség, együttjátszás, amit minden szülő használ a gyereknevelés során. Nem könyvből tanítunk enni vagy cipőt fűzni sem, hanem odahajolunk a gyerekhez. Dr. Suki András egyszerű példával hozta közel a módszert a hallgatókhoz: mindannyian előbb tanulunk beszélni, és később olvasni. Hasonlóképp működik a Rajkó-módszer a zenei tehetséget mutató cigánygyerekek esetében is.

Ők előbb tanulnak zenélni, és később olvasnak kottából, így a tanítás hosszú évekig a zenetanítóval közös örömteli tevékenységként jelenik meg. Ezt a modern pedagógia ma élménytanításnak nevezi…

A Rajkó-módszer társadalmi küldetése, hogy megmutassa, többféle irányból és úton is el lehet jutni ahhoz az eredményhez, ami azután mindannyiunk szívét melegíti.

A roma identitás nem könnyű csomag, időnként nehéz cipelni. A tehetséges cigány gyerek többnyire mínuszból indul, atípusosan, minőségi ugrásokkal és látens szakaszokkal fejlődik, többnyire feszült, frusztrált, és pluszkilométereket kell megtennie ahhoz, hogy tudását, tehetségét elismerjék. Ezeket a pluszkilométereket azonban nem kell egyedül futnia, vannak jó gyakorlatok és jó módszerek ahhoz, hogy a mindannyiunk számára értékes tehetség ne menjen veszendőbe.

„Istennel hagylak benneteket” – szól a gyönyörű roma elköszönés, és a bölcs cigány ember ezzel zárja le a beszélgetést. Ezüst-arany legyen a szerencsétek! A mese a hallgatóság által alakítható.

A Nyalkáról Pannonhalmára vezető, fasorral szegélyezett kanyargós útról minden alkalommal páratlan szépségében bontakozik ki a főapátság épületegyüttese. Kivéve, amikor éppen esik. Olyankor a sűrűn párálló domboldal miatt azt érezheti az arra járó, mintha egy nagy, sűrű felhő nyelte volna el a kívülállónak rejtélyes, iskolát, apátságot, templomot, könyvtárat és oly sok titkot magába fogadó bencés fellegvárat. Iskola a határon, csak nem a nyugati határszélen, hanem valamiképpen az ország felett, de ugyanolyan regényes alakokkal, történetekkel, kapcsolódásokkal.

„Az öregdiákoknak egyre inkább én voltam itt a múltjuk”

Pannonhalma sok borús korszakot látott. Elég csak az elmúlt nyolcvanegypár évre gondolni, amelyből még vannak szemtanúk közöttünk. Olyanok, mint Tringer László pszichiáter, pszichológus és Pintér Ambrus atya, a legidősebb pannonhalmi szerzetestanár, a bencés gimnázium korábbi igazgatója, akik nemrég egymásra csodálkoztak, felfedezve egymást a Magyar Krónika folyóirat Pannonhalmáról szóló lapszámának hasábjain. A való életből is jól ismerik egymást.

Az ő barátságuk valóban lassú közelítéssel született meg: mindketten a Sokorói-dombságban cseperedtek fel, de sokáig úgy tűnt, párhuzamos életútjaik nem fognak találkozni.

A végtelenben azonban különös szabályok uralkodnak – végül fiatal felnőttként ismerkedtek meg és barátkoztak össze. Utóbbiban szerepet játszott Ambrus atya különleges helyzete. A rendi közösség legidősebb tagja után ugyanis jó húsz évig nem csatlakozott más a közösséghez, „így az öregdiákoknak egyre inkább én voltam itt a múltjuk” – magyarázza az atya, aki évtizedeken át igazi nagyhatalomnak számított, hiszen sokáig ő osztotta az ágyakat a vissza-visszatérő öregdiákoknak, akikkel találkozóról találkozóra fűződött szorosabbra a kapcsolatuk. Tringer Lászlóék osztálya például a 65 éves érettségi találkozójára készül, amelyen Ambrus atya lesz a rendi patrónus, hisz mindannyiukat jól ismeri.

A lázadás útjai

Tringer László szülőfalujában, a korábban Győrszentmártonnak hívott Pannonhalma bencés gimnáziumában érettségizett, a nála alig egy évvel fiatalabb, Pápateszéren nevelkedő Ambrus atya viszont a pápai Türr István Gimnáziumban fejezte be a középiskolát. Egyiküknek sem azt a pályát szánták a környezetükben, amelyet végül választottak, és nagyon másképp hatott rájuk Pannonhalma világa is. Tringer László kamaszként idegenkedett a bencés rendtől és a pannonhalmi életviteltől, Ambrus atyának pedig a szerzetessé válás volt a lázadás útja fiatal felnőttként: 1959-ben kérte felvételét a rendbe. „Az állami iskolában csupa ostobasággal tömtek bennünket. Az emberek nem hittek abban, amit a propaganda harsogott, de lapítottak.

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején vallásossággal lehetett lázadni a világban.

Ezzel együtt teljesen normális, hogy még a legjobb pannonhalmi diákok is ellenállnak és elvágyódnak. A legnagyobb különbség köztünk, hogy én szabad akaratomból jöttem ide, és sok mindenre rácsodálkoztam a kurzustársaimon keresztül, akikkel nyolc éven át laktunk együtt” – világít rá a különbség okára Ambrus atya.

A valódi szabadság az elköteleződés szabadsága

A legidősebb pannonhalmi szerzetes matematika–fizika szakon végzett, ami áldásnak bizonyult: szabadon taníthatott, pedig már az ötvenes években elkezdte a hatalom fojtogatni az iskolát. Mint mondja, egyedül az osztályfőnöki órán kellett megválogatni a szavait, de ezt nem tekintette valódi korlátnak. A szerzetesek és diákok szoros életközössége nagy szabadságot adott nekik a látszólag szűk keretek között is. Ez a belső szabadság Tringer Lászlót is mind a mai napig segíti a munkájában, amikor egy elembertelenedő egészségügyi környezetben arra tanítja a leendő orvosokat, hogy a betegeiknek lelkük is van, amivel foglalkozniuk kell, mert a gyógyítás elsősorban és legfőképp kommunikáció.

Kép

Tringer László és Pintér Ambrus OSB - Kép: Magyar Krónika Magazin / Facebook

A ma emberének nehéz elképzelni, hogy olyan szigorú keretek közé szorítsa az életét, amilyet akár egy bentlakásos iskola, akár egy szerzetesközösség jelent. A fiataloknak sokszor már egy komoly párkapcsolat is riasztó, a házasságról nem is beszélve. Tringer László szerint mindez a szabadság torz felfogásából ered, amely a választási lehetőségek sokaságában látja magát.

Pedig a valódi szabadság az elköteleződés szabadsága: hogy szabadon dönthetek valami mellett.

Az alternatívák nyitva tartása hamis biztonságérzetet ad, amely miatt fel sem tűnik, amikor egyszer csak elillannak a lehetőségeink.

A nagyszülők feladata

Elsőre ugyanígy furcsállhatnánk azt az állítást, amely szerint a harmincas-negyvenes évek magyar falusi valósága alkalmasabb fejlesztő környezet volt a gyerekeknek, mint a mai digitalizált világ. „Nekünk szerencsénk volt: végtelenül gazdag szűk körben mozogtunk” – foglalja össze Ambrus atya. Persze minden kornak megvan a maga nehézsége.

Tudható, milyen súlyos károkat okoz a mai gyerekeknél, ha nem kapják meg azt a figyelmet, amire szükségük van – ők azonban nem játszanak a német katonák által széthagyott hadianyaggal.

Utóbbi sajnos számos tragédiához vezetett, a háború mindennapos borzalmainak egyike volt, felfoghatatlan, hogyan lehetett mindezt ép ésszel feldolgozni. Ambrus atya hangsúlyozza: a saját bőrükön tapasztalták meg a világégést, de mindig voltak körülöttük felnőttek, akik a saját aggodalmaik ellenére is biztonságos közeget tudtak köréjük teremteni, és akikkel mindent át lehetett beszélni, fel lehetett dolgozni. Az atyának már két osztálya is nyugdíjas: szerinte a mai nagyszülőknek is az a dolguk, hogy biztonságos, megnyugtató környezetet teremtsenek az unokáiknak, és segítsenek nekik feldolgozni a külvilágból jövő ingereket sok-sok figyelemmel, beszélgetéssel.

Figyeljünk az érzésekre!

Egy-egy ilyen beszélgetésnek, a tapasztalatok megosztásának fontos tanulságai lehetnek, például rá lehet világítani, hogy egy-egy háborúban mindkét hadban álló féllel lehetnek az embernek jó élményei. „A második világháborúból az orosz és a német katonákkal kapcsolatban is van pozitív emlékem. Anyám kenyeret adott egy német katonának, aki hozott nekem és a fivéremnek egy-egy szájharmonikát. Nekem ez hétévesen igazi csoda volt. Aztán bejöttek az oroszok, és mi pár napra elbújtunk a pincébe. Amikor előmerészkedtünk, észrevettük, hogy a feldúlt lakásunkból a két harmonika is eltűnt. Egy arra járó orosz katona megkérdezte, miért sírunk olyan keservesen, aztán elment, és egy citerával a hóna alatt tért vissza. Nem kérdeztük, honnan szerezte. A történelem sokkal árnyaltabb annál, hogy jókra és gonoszakra lehessen osztani” – világít rá Tringer László.

A világ sokat változott körülöttünk, de „az ember legfontosabb alkatrészei nem változnak.

A mai gyerekek ugyanolyan értékesek, de a mai körülmények szinte lehetetlenné teszik, hogy rácsodálkozzanak a világra.

Nem énekelnek, nem sírnak, nem nevetnek: az iszonyatos felszíni izgatás érzelmileg kiszikkasztja őket” – hívja fel a figyelmet Ambrus atya. Úgy véli, „ha nem értünk a technikához, nagy baj nem lesz, legfeljebb visszamegyünk a barlangba, de ha érzelmileg kiszikkadunk, az menthetetlen.”

Névjegyek:
Dr. Tringer László orvos, pszichiáter, pszichológus. A pszichiátrián belül elsősorban az orvosi lélektan, a pszichoterápia, a klinikai farmakológia, a pszichometria területén tevékenykedik. A nevéhez fűződik a hazai viselkedés- és kognitív terápiás, valamint a személyközpontú terápiás iskola megalapítása. A Kútvölgyi Kórház volt főigazgatója, a Magyar Pszichiátriai Társaság alapító titkára, főtitkára, majd 2001–2003 között elnöke. Számos szakmai és állami díj kitüntetettje, Pannonhalma díszpolgára.
Pintér Ambrus atya egy 2012-es szaktanári jelentés szerint „az ország első technika- és utolsó fizikatanárainak egyike”, többszörös főapátsági rekorder. 1968-ban kezdte meg az első tanévét Pannonhalmán, huszonöt évig szolgált a diákotthonban, öt osztály prefektusa volt. Ötven éve vezeti az általa alapított irányítástechnika szakkört, húsz évig volt vendégpáter. 1979 óta a legendás gimnáziumi mozi üzemeltetője és hazánk legrégebben, 1956 óta szolgáló mozigépésze.

– Mit tudhatunk a boldoggá avatási eljárásról?
– A boldoggá avatási per első fokon egyházmegyei szinten zajlik. Posztulátori kinevezésemet követően Jędraszewski érsek atya létrehozott egy lengyel, magyar, szlovák és cseh szakértőkből álló történészi bizottságot, amely intenzív kutatásokat végez több ország levéltáraiban – különféle forrásokat, rádióbeszédeket, levelezéseket, egyéb iratokat tár fel, gyűjt össze és fordít le lengyelre, hogy minél teljesebb és hitelesebb képet tudjunk nyújtani Isten Szolgájáról. Sajnos a pandémia alatt a folyamat lassabb a kívántnál. Égi adomány, hogy mielőtt hivatalosan elindult volna a per, az olmützi érseknek még lehetősége nyílt kihallgatni az utolsó életben maradt fogolytársat, Jan Jankůt. Emellett rendelkezünk már nem élő személyektől származó, megerősített tanúvallomásokkal is. 
Célunk, hogy megőrizzük a magyar és lengyel nemzet nagy mártírjának emlékét, felmutassuk életének értékeit, és hogy bebizonyítsuk vértanúságát. Sok munka áll előttünk, mert vagy nem ismerik, vagy félreismerik Jánost, akire nem mint vértanúra és Krisztus követőjére tekintenek – elsősorban Szlovákiában és Csehországban –, hanem hitelt adnak azoknak a kommunista vádaknak, amelyek szerint ellenséges politikus és háborús bűnös volt. Ezen országokban ugyanis lánya, Alice és mások többszöri kísérlete ellenére a mai napig nem rehabilitálták. Pedig Ján Čarnogurský volt szlovák igazságügyminiszter – akinek apja együtt volt Jánossal a börtönben – beismerte, hogy Esterházy pere kirakatper volt. 
Elsődleges feladatunk azonban nem a politikai rehabilitáció, hanem az, hogy bebizonyítsuk, hogy az Evangélium szellemében, Krisztust szolgálva élt és cselekedett, és ezért szenvedett vértanúságot.

A boldoggá avatás Európa, és azon belül a volt kommunista országok népeinek egymással való megbékélését is célozza. Megbocsátás nélkül ugyanis nem lehetséges a múlt sebeinek gyógyítása.

János hangsúlyozta: Isten rendeléséből élünk egy földön, egymás mellett, nem szabad, hogy egymás ellen tegyünk – ehelyett fogjunk össze és kölcsönösen segítsük egymást. 

– Mikor találkozott először Esterházy János élettörténetével, milyennek látja őt? 
– Több mint húsz éve ismertem meg a felvidéki magyaroknak, elsősorban dr. Molnár Imre történésznek, Esterházy-kutatónak köszönhetően. Kezdetben János egy „elárult hősként” jelent meg előttem, aki a felvidéki magyar kisebbség pásztora, karizmatikus és karakán vezetője volt. Megható volt a bátorsága, ahogy mindig is kiállt az igazságtalanul elnyomottak és a szenvedők mellett, bármilyen nemzethez is tartoztak. Mind a bolsevizmust, mind a fasizmust ördögi ideológiának tartotta, amelyek helyett a jézusi út követését fogalmazta meg egyetlen lehetőségként. Végig ragaszkodott szülőföldjéhez, pedig többször is volt alkalma elmenekülni. Mikor erre biztatták, mindig nemmel felelt arra hivatkozva, hogy semmi rosszat nem tett, amiért el kéne mennie. Miután Pozsonyban letartóztatták a szovjet katonák és közel két hétig volt őrizetben, kihallgatást kért Gustáv Husáktól, a Szlovák Kommunista Párt belügyi biztosától, aki rögtön átadta őt a szovjet Belügyi Népbiztosságnak. Ekkor indult el Isten Szolgájának tizenkét éven át, haláláig tartó kálváriája: a Ljubljanka börtönből a Gulágra került, ahol skorbutot és súlyos tuberkulózist kapott. 1949-ben hozták vissza Csehszlovákiába, ahol barátai és rokonsága megszervezte számára a szökést, még Nagy-Britannia konzulja is segített volna a Nyugatra menekülésben – hiába, János élete árán is hűséges maradt Istenhez, az elveihez és a népéhez. Beszédeiben, leveleiben többször hivatkozik Szűz Máriára és Szent Istvánra is, a börtönökben rendszeresen imádkozott hóhéraiért, szenvedéseit és imáit minden vasárnap felajánlotta értük. Ekkor ébredtem igazán rá, hogy ő messze több mint egy nemzeti hős vagy népvezér: Krisztus hűséges követője és tanítványa a szenvedésben, a keresztúton, aki borzasztó megaláztatásokon ment át, és aki mindezek ellenére képes volt megbocsátani rosszakaróinak. 

– Milyen apa volt? 
– Hívő családból származott: édesanyja, Elżbieta Tarnowska lengyel grófnő volt, aki 1956-ban bekövetkezett haláláig naponta imádkozott Sztálinért, még akkor is, amikor a diktátor már nem volt az élők sorában. Tóth Tihamér püspök műveit fordította lengyelre, emellett aktívan jótékonykodott: a kőbányai lengyel plébánia egyik fő támogatójaként ismerték, a nyitrai karitászban is kulcs­szerepet vállalt. János csupán négyéves volt, amikor édesapját, János Mihályt elveszítette, onnantól fogva anyja két testvérével együtt özvegyen nevelte őt, az apa kérése szerint „jó magyarnak” és igaz kereszténynek. 1924-ben feleségül vette Serényi Lívia grófnőt, házasságukból két gyermek született, János és Alice. 
János valóban Szent István-i magyarrá vált: „Krisztus az első, második a hazám, harmadik a család”. Politikusként híven szolgálta „nagy családját”, népét, amely alatt a Szent Korona földjén élt összes nemzetet értette. Alice elmondta nekem, hogy sokáig nem értette az apját, szinte haragudott rá, mert állandóan utazott, távol volt. Majd később rájött, hogy apja politikusként egy nagyobb családért, a felvidéki magyarságért is felelőséget vállalt. János Újlakon 1945 nagypéntekén látta utoljára a családját, akikért mindvégig imádkozott Istenre bízva őket. 1949 után már csak húgával és annak gyermekeivel érintkezhetett.

Amíg a nyilasok vagy a kommunisták azzal fenyegették Jánost, hogy megölik, hajlíthatatlan maradt. Viszont amikor családtagjai kivégzésével zsarolták őt Moszkvában, szerettei megmentése érdekében beismerte, hogy „bűnös”. 

– Léteznek-e olyan csodás történések – például gyógyulások –, amelyek hozzá köthetők? 
– Több ilyen történetet is ismerünk. A Gulágon a János melletti ágyon egy 19 éves lett fiú feküdt, akinek az orvosok szerint már csak órái voltak hátra. János elhatározta, hogy kilenc napon át fog imádkozni Kis Szent Teréz és Kaszap István közbenjárásáért, hogy Isten gyógyítsa meg a fiút. A kilencedik napon látta, hogy a fiú még mindig él, amin az orvosnő rendkívüli módon csodálkozott. Miután János elvégezte a kilencedik napi imádságot, a fiú felült, majd evett, és kiment rágyújtani… 

Kép

Kép: Esterházy János Zarándokközpont archívuma

A másik csoda František Lízna jezsuita atya gyógyulása, aki sajnálatosan 2021. március 4-én, 79. életévében koronavírusban elhunyt. (A szerzetest 2020-ban a Rákóczi Szövetség Esterházy-díjban részesítette.) Lízna atya abban a mírovi börtönben volt lelkész, ahol János meghalt. A kétezres években súlyos daganatos betegséggel küzdött. 2007 márciusában az olmützi székesegyházban Esterházy János lelki üdvéért szentmisét mutattak be, ahol az oda zarándokoló magyarok az érsekkel együtt még kilenc napig a vértanú közbenjárását kérve fohászkodtak az atya gyógyulásáért. Halálos betegsége ellenére néhány héttel később egy 1600 kilométeres ukrajnai zarándokútra indult, amelyet Jánosért ajánlott fel. Mire hazatért, teljesen meggyógyult. 
Magam is megtapasztaltam többször János közbenjárását. 2019. március 25-én, a boldoggá avatási eljárás indulásakor az édesapám haldoklott. Ötven éven át nem járult szentségekhez, ezért azt kértem Jánoson keresztül, hogy apám ne hagyja el e világot anélkül, hogy kibékülne Istennel. Halála előtt két nappal megbékélt az Úrral. Az ünnepélyes megnyitót követően, március 26-án éjfél után nem sokkal jött a hír, hogy apám meghalt. E dátum a liturgikus naptár szerint a Jobb Lator emléknapja, akit maga Jézus avatott szentté. 

– A vírushelyzetben milyen lehetőségeket lát a hit és az összefogás megerősítésére? 
– Jelenleg kicsit olyanok vagyunk, mint János a börtönben: szabadságunk korlátozott a járvány miatt. El kell fogadjuk azt, hogy nincs mindig lehetőségünk megvalósítani a vágyainkat – Istenre kell bízni a történéseket, aki mindenhol jelen van, és még a járványon keresztül is szól hozzánk. Most talán többet gondolunk a halálra. A halál egy kapu, amely átvezet minket a már elkezdődött örök életünk egy másik fejezetébe.

Csak a Krisztusba vetett élő hit teszi lehetővé azt, hogy ne féljünk az elmúlástól.

Nehéz ápolni a lelki kapcsolatot azokkal, akik már elmentek – mert ragaszkodunk ahhoz, ami látható, tapintható. Ez az időszak egyfajta „vizsgahelyzetet” teremt: vallásos vagyok vagy hívő? Nem mindegy. Ha nem hinnék Jézusban és az ő szeretetében, azt mondanám, hogy nincs értelme az életemnek, a szenvedéseknek, az áldozatoknak. János áldozatát látva felmerül bennem, hogy a mai ifjúság miért és kiért lenne képes feláldozni magát? És én kész vagyok-e feláldozni a saját életemet? Növekednünk kell a hitben a Szentlélek segítségével, hogy elfogadjuk a valóságot, hogy ne akarjunk menekülni, hanem megtegyük azt, ami Isten akarata, és amit a lehetőségeink, képességeink lehetővé tesznek. Ha ezt nem teszem, akkor csak magamnak élek. Ha meg akarunk maradni, akkor találjunk újra egymásra! 

– Mit üzen húsvét misztériuma? 
– Március János földi életében és öröklétében is fontos időszak: március 14-én született, március 8-án költözött át a másik világba, és március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén kezdődött meg boldoggá avatási eljárása.

Vértanú, mert húsvéti ember. Az utolsó tizenkét éve egy igazi kálvária volt, amelyet csak Jézus feltámadásába vetett hitével tudott hűségesen végigjárni. 

Amilyen súlyos sötétségben éltek János és sorstársai, valahol mi is ugyanilyen nehéz helyzetben vagyunk: az élet és a halál civilizációi közötti harc ugyanis egyre jobban kiéleződik. Az utóbbi táborba tartozók mindent a szabadság nevében tesznek, miközben korlátozzák a szabadságot. Közép-Európának talán utolsó esélye van arra, hogy megvédje a kereszténységet. Itt az ideje, hogy eldöntsük, melyik oldalon állunk! Krisztus nélkül nem lehet győzedelmeskedni: nem engedhetünk utat a gyűlöletnek, hanem imádkoznunk kell azokért, akik ellenünk tesznek. János példáját követve, kitartóan imádkozom az ellenségeimért és azokért, akik nemzeteink, az emberiség és Isten ellenségei. Bármennyire is úgy tűnik, hogy az ördög, a hazugság atyja uralja e világot, a végső szó mégis a szereteté, Krisztusé.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szomszéd, aki túlzóan mesél az utca eseményeiről, a munkatárs, aki azzal henceg, hogy a főnök már megint őt dicsérte meg, sőt fizetésemelést is ígért neki, a távoli rokon, aki minden családi eseményen harsányan meséli fiatalkori (jócskán kiegészített) sztorijait – ugye ismerős karakterek? És az anyuka az orvosi rendelőből, aki gyermeke talán még meg sem szerzett érdemeit is felsorolja a mellette ülőnek, vagy éppen a barát, aki a nagy összejövetelek alkalmával mindig szeretne nagyobbat mondani, mint a többiek a társaságból?

Bizonyára mindenkinek van az ismeretségi körében, rokonságában olyan személy, akiről tudni lehet, hogy szeret nagyot mondani. Mindig az ő történetei a legszínesebbek, a legmeredekebbek és legelképesztőbbek, előadásukat különös módon élvezheti egy kívülálló, miközben mi, gyakori hallgatóként már tisztában vagyunk azzal, hogy ezeket a sztorikat – ahogy a mondás is tartja – érdemes elosztani kettővel. De vajon miért ilyenek ezek az emberek, és mi húzódik meg a viselkedésük hátterében?

Mélyről induló tapasztalások

„Érdemes az egész kérdést onnan megközelíteni, hogy a saját megéléseinket és emlékeinket a személyes élettörténetünk, az aktuális hangulatunk, energiaszintünk, érzelmeink és még megannyi egyéb tényező befolyásolja” – kezdi Sárga Noémi pszichológus. „Egy történést nem ugyanazon a módon él meg két ember, éppen ezért az emlékeink az adott eseményről valamilyen szinten el fognak térni, és átszíneződnek a saját szemüvegünkön keresztül nézve. Ebből kiindulva elmondható, hogy mindenkinek más lesz egy kicsit a megélése.

Fontos leszögezni, hogy a túlzó emberek nem feltétlenül tudatosan viselkednek így, könnyen lehet, hogy ők tényleg úgy élték meg azokat a helyzeteket, és az alapján kódolódott le bennük a történet, ahogyan elmondják, miközben persze hozzá is költenek.

Ilyen módon színeződnek ki az emlékek, és bár mindenki egy kicsit a saját megélése szerint igazítja a történeteit, mert az emlékezet egyszerűen így működik, a nagyotmondás királyai ezt sokkal nagyobb mértékben teszik, és valószínűleg komolyan kompenzálnak valamit. Jellemzően önbizalomhiány, megfelelési kényszer, egyéb feltételezett vagy valós hiány húzódik meg a magatartásuk mögött, céljuk a bennük létrejött alapszégyenérzet korrigálása, saját maguk és a környezetük felé is” – osztja meg az ok-okozati összefüggések részleteit a szakértő. 

A fele sem igaz

Térjünk egy picit vissza az említett mozifilmre. Habár Fletcherre, az elvált, sikeres kaliforniai ügyvédre sokkal inkább a megrögzött hazudozás jellemző, történetével mégis húzhatunk párhuzamot. Amikor a férfi ötéves fia születésnapi kívánsága nyomán 24 órára igazságmondásra ítéltetik és bajba kerül, hiába fordul segítségért és igyekszik magyarázatot adni környezetének, senki nem hisz neki. A sokévnyi ígéretmegszegés és kifogások a család és a munkatársak szemét is felnyitották, a hantázó pedig kivételesen hiába mond igazat, már senkit sem hat meg. 

Ha valaki sokszor túloz, azt egy idő után a környezete is észreveszi, sőt megkérdőjelezi az illető szavahihetőségét.

Egy ideig talán szórakoztatók is lehetnek az ilyen emberek túlszínezett történetei, de később egysíkúvá válhatnak a velük való találkozások és beszélgetések. Könnyen érezhetjük azt, hogy a valódi, őszinteséget kívánó diskurzus helyett felszínes, énközpontú társalgásban veszünk részt. Sajnos az esetek többségében nem direkt csinálják ezt a hantázók, a tudattalan ködösítést önmaguk felé is fenntartják, csupán azért, hogy a saját magukról alkotott képet kifelé és befelé is meg tudják őrizni.

A kóros ferdítés és a kapcsolatok

„A nagyotmondásnak van egy súlyosabb verziója, amit kóros hazudozásnak nevezünk. Az ilyen emberek már egészen jelentéktelen dolgokban sem mondanak igazat, például azzal kapcsolatban sem, hogy mit ebédeltek” – érzékelteti egy egyszerű példával a pszichológus a jelenséget, ami talán filmes főhősünk magatartására is választ ad.

„Ők valójában nem élik meg jól és jónak a személyiségüket és az életüket, ezért színeznek és mesélnek el mindent másképp, mint ahogy az megtörtént.”

„Előfordul az is, hogy a saját sztorijaikba is belebonyolódnak, olyannyira, hogy már maguk sem tudják, mi a valóság. Ha viszont valaki erre rátapint, nagyon kellemetlenül érezhetik magukat, és zavarodottság lehet úrrá rajtuk, hiszen nem is értik, mindez hogyan történhetett meg.”

Ezek az emberek általában valamitől nagyon szenvednek, és hiányt élnek meg, éppen ezért lenne fontos, hogy önismereti szinten, szakember felkeresésével foglalkozzanak a problémával. Sajnos ritkán ismerik fel és látják be, hogy hantások, amennyiben pedig valaki szóvá teszi ezt nekik, az védekezéssel és kifogásokkal találhatja magát szemben. A pszichológus szerint ez egy nagyon mély elhárítás és elfojtás, ami alacsony szintű megküzdési módra utal. Mivel nincs más eszközük, folyamatosan korrigálják életük történéseit, így küzdve a „valami nincs rendben velem” érzéssel.

A film munkamániás főszereplője gátlástalan hazudozási „képességét” remekül tudja kamatoztatni a szakmájában és a ranglétrán való előrejutásban, ám a magánéletében már kevésbé működik ez a típusú hozzáállás. Amikor Fletcher őszinteségi rohamában egyszer csak kimondja magának, hogy rossz apa, rájön, hogy szeretett utódja azért kívánta, hogy egy teljes napig ne tudjon hantázni, mert azzal folyton bántja őt.

Időnként valamennyien mondunk nagyot, bár többnyire kisebb, kevésbé fontos dolgok kapcsán, ezek pedig valószínűleg semmilyen szinten nem befolyásolják a kapcsolatainkat. Ám a rendszeres ködösítők viszonyaira ez már nem igaz.

A ferdítés egyben hárítás, ami azt is jelenti, hogy a hantázók az őket érintő érzelmi válság miatt nehezen nyílnak meg, engednek közel magukhoz másokat és alakítanak ki igazi, mély és tartós kapcsolatokat.

Ha pedig már van párkapcsolatuk, családi és baráti kötelékeik, előfordulhat, hogy azok megromlanak, illetve nagyon felszínessé válnak, hiszen, ha a notórius füllentő maga sem fér hozzá a legbelső tartalmaihoz, hogyan lenne képes másoknak megmutatni azokat?

Ki lehet lépni az ördögi körből?

 „A hantázás mögött egy alapemlékezet természete húzódik meg, ilyenkor az ember a hiányosságokból színezi ki az eseményeket, ha úgy érzi, ezt kell tennie. Ez egy végletes viselkedés, amely a túlkompenzálásra épít, és bár a környezet adhat finom visszajelzéseket, a gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy ezek a próbálkozások inkább ellenállást, mentegetőzést, haragot váltanak ki az érintettekből” – teszi hozzá a szakember. „A nagyot mondó emberek éppen ezért nem feltétlenül maguknak, sokkal inkább a környezetüknek okoznak gondot, főleg, ha olyan szintig mennek el, amikor már nehéz bízni bennük, illetve elhinni, amit mondanak.”

A valóságban sajnálatos módon nem egy extrém születésnapi kívánság formájában érkezik el a változás és változtatás lehetősége, mint a népszerű filmbéli jogász esetében, ám az ehhez hasonló filmek segíthetnek elgondolkodni, sőt adhatnak egy kis reményt és hihet is azoknak, akik – álljanak bármelyik oldalon – hasonló problémákkal küzdenek.

„Nehéz a változtatás, hiszen a hantázók nem keresnek fel szakembert, mert egyszerűen nincs rálátásuk önmagukra” – hívja fel a figyelmet a legnagyobb problémára Sárga Noémi. „Ha mégis eljönnek, az egy jó kezdet, mert azt mutatja, hogy valamilyen szintű belátás mégis van bennük, és ezzel így már el lehet kezdeni dolgozni.”