A tartalomból:

• Az érzelmi intelligencia fejlesztése.
• A test és a lélek kapcsolata.
• A mesék és a történetek hatása az életünkre.
• Érzelmi kapcsolódás a gyerekeinkhez, érzelmi szükségleteink.
• Mire jó a mozgásterápia?
• A szülő és a gyerek együtt töltött minőségi idejéről.
• A szocializációról, a család (lelki) segítőjéről.
• A járvány után visszatérés a szokásainkhoz.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– Beszéltél róla, hogy vágynál egy írókabinra, ezt hol képzeled el?
– Erdőben – arra vágyom, hogy fák vegyenek körül. Nemrég online sorozatot készítettem arról, ahogy híres írók dolgoztak. Írópavilonja Mark Twainnek volt: a testvére farmján az Egyesült Államokban, a háztól jókora távolságra egy dombtetőn – ha elvonult írni, csak gonggal lehetett jelezni neki étkezés vagy más mondanivaló ürügyén, de személyesen nem lehetett zavarni. Az írók közt eltéréseket abban találtam, hogy valaki ülve, állva, esetleg fekve írt-e, színjózanul vagy félrészegen – a közös pont: mindenki izolálva írt, vagy legalábbis csukott ajtók mögött. 

– Inspirált ez a sorozat téged is? 
– Sokáig nem írtam, mert annyi más zajlott az életemben; szóval kicsit kapaszkodót is kerestem a nagyok munkamódszerében; érdekelt, hogy oldják meg, amikor nem tudnak írni. 

– Tisztázódott ezekből valami a magad számára?
– Semmi új és semmi meglepő. Részben emiatt vagy sem, ezt már nem tudnám megmondani, de elkezdtem írni. November végén jelent meg az a néhány új novella, amelyek régebbi szövegemmel egybeszerkesztve alkotnak kötetet. Tőlem váratlan írások, azt hiszem. 

– Írói válságod volt, ha jól értem.
– A múlt időt akkor merem majd kimondani, ha megírom a következő regényt. Bár ezek a mostani rövidebb írások sem a műfajuk okán jelentettek könnyebbséget, hanem mert a regény komolyabb elköteleződést igényel.

Ahogy múlnak az évek, egyre féltékenyebb vagyok az időmre, és komolyabban átgondolom, hogy mire szánok belőle – nem mindegy, hogy egy-két éven keresztül mivel foglalkozom. 

– Félsz egy nagyobb lélegzetvételű könyvtől? 
– Persze, hogy félek. Mindig tartok a szövegtől, az írástól. Minden munkának van tétje – ennek is. De nem is a tétje riaszt, hanem az, hogyha elkezdem, meg kell csinálni – a gyötrődés, ami közben van, az a riasztó. Irigylem azokat, akik számára az írás felszabadító tevékenység – nekem kihívás és kínlódás. Persze az élet sokszor hoz gyötrődést – aminek a vége mégis jó. 

– Pont a tétről akartalak kérdezni: Visky András kolozsvári íróhoz kötődik bennem az a gondolat, hogy az írás magas kockázatú tevékenység. Számodra mi a tétje?
– Minden írás kitárulkozás is, és valamilyen módon teremtés is, a szavak okán. A korábbi történeteimben az a súly is ott volt, hogy a magyar történelemszemléletet mégiscsak formálja az irodalom. Ebből is következik valamilyen tét – de főleg abból, ahogy a szövegek hatnak. Rám is és másra, és ez utóbbi felmérhetetlen. 

– Miben mások ezek a történetek?
– Talán a mágikus realizmus és a fantasy felé mutatnak, ha mindenképpen be kell dobozolni. Nagyon sokszor engem is megleptek a szövegek, nem számítottam rájuk. Van bennem szorongás, ha a fogadtatásra gondolok. Meg fog viselni, ha nem szeretik majd – de a következő regényt még biztosan meg fogom írni. Az igazi tét azonban mégis az, ahogy a szöveg alakul és alakít engem.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Mi okozta azt a változást benned, aminek az eredménye a másfajta megfogalmazás?
– Nagyon zaklatott ritmusa van mostanában az életemnek, amin próbálok változtatni, de egy része nem tőlem függ – ez a személyes reflexióm erre. Más ritmusú, más tömörségű szövegek jöttek létre, de ez nem volt tudatos, egyszerűen így alakult. Nagyon ösztönösen írok – ezt talán mostanra tudtam megszeretni. 

– Az igazságkeresésben viszont van egy nagyon racionális oldalad is.
– Ezt én még mindig az emocionális részhez sorolom.

Jogot tanultam, és a jogtudomány struktúrái mint rendszer és rendszerben tartott gondolkodás, belém vésődött. Ez tud abban segíteni, hogy keretek között tartom az ösztönösen belülről építkező történeteket. 

– Különböző identitásokból, változatokból vegyül össze az, aki vagy, a jogász, az író, az édesanya... Önmagad meghatározását mivel kezdenéd?
– Nem akarom magamat meghatározni. Nagyon összetett mindannyiunk jelenléte a világban, nem szeretek azzal foglalkozni, hogy én ki vagyok. Valós kérdésnek azt gondolom, hogy a kapott feladatomnak és felelősségemnek megfelelek-e, és hogyan hagyok nyomot a körülöttem élőkben. 

– Minden írásod önreflexió is...
– Ahogy minden írás az. Ebben a könyvben vannak azért olyan történetek, amelyek annyiban önreflexiók, hogy az én világlátásom a szűrő.

– Mennyi belőle az olvasmányaid hatása? 
– Mostanában erősebben hatnak a vizuális tapasztalatok, mint a szövegélményeim – nem véletlenül jelentek meg a rajzok is a kötetben. A nyaralásunk alatt hosszú idő után először voltak napjaim, amikor semmilyen határidő nem nyomasztott, és ebben a szabadságban kezdtek megszületni ezek a grafikák. Humoránál fogva inspirálóan hatott egy-két karikatúraszerű, reneszánsz végi rajz, középkori kódexképekben találtam hasonlókra.

– A pandémia nyilván veled is tett valamit azontúl, hogy az internetes jelenléted jelentősebb lett, és kaptál egy József Attila-díjat.
– Azért a realitástól való elszakadás nem új – hiszen eddig sem véletlenül írtam olyan történeteket, amelyek nem a mai magyar valóságban játszódnak. Mindig komoly díszlet- és jelmezraktárból dolgoztam, amikor előállt egy-egy szöveg, hogy ez erőteljesebb, azt lehet a pandémia számlájára írni. Lehet, hogy szokatlan tőlem ez a hang, de ez is én vagyok. Újrakezdtem írni, és a megszülető lendületből lesz erőm továbbvinni a nagyobb lélegzetvételű szövegeket is. Szóval lesz regény is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Elfelejtettem elindítani a hangfelvevőt

Az interjú, a beszélgetés nem más, mint a hírgyűjtés eszköze. Általa jutunk hozzá olyan értékes információkhoz, amelyeket a készülő cikkbe, interjúba bele akarunk írni. A beszélgetésnél egy jó hangrögzítőn – diktafonon vagy oktostelefon hangrögzítőjén – kis túlzással az életünk múlik. Ha a beszélgetést nem veszi fel a készülék, felbőszítjük az interjúalanyt, a főszerkesztőnket és legfőképpen magunkat, hogy elszúrtuk.

Velem egyetlenegyszer fordult elő ilyen, amikor egy ismert színművésznővel interjúztam.

Annyira jó volt vele beszélgetni, annyira beszippantott az őt körülvevő derű és pozitív energia, hogy nem nyomtam le azt a bizonyos gombot a rögzítőn.

A hibát csak otthon vettem észre, és eluralkodott rajtam a pánik (értsd: piciket ugrálva toporzékoltam, valamint három családtagomnak is előadtam telefonon, mennyire igazságtalan velem, csakis velem az élet). Amikor lehiggadtam, leírtam mindent, amire a beszélgetésből emlékeztem, majd közöltem az interjúalannyal a csúf igazságot, aki szerencsére nagyon megértő volt, és elmondta még egyszer azokat az információkat, amelyekkel kiegészítve elkészülhetett a teljes interjú.

A baki óta rendszeresen emlékeztetem magam, hogy ha maga Patrick Dempsey ül is velem szemben, akkor sem kerülhetek a bűvkörébe annyira, hogy ne nyomjam meg azt a bizonyos gombot. A beszélgetések előtt készítek egy pár másodperces próbafelvételt, és visszahallgatom, hogy minden stimmel-e. A beszélgetés alatt pedig néha a diktafonra pillantok, hogy rögzíti-e a beszélgetést.

A diktafont elindítottam, de nem rögzített semmit

Rövid, telefonos interjúnál fordult elő velem egyszer az, hogy bár a hangrögzítő applikáció látszólag tette a dolgát, a felvételt visszahallgatva a nagy semmit kaptam. Gyakorlatilag túlszárnyaltam John Cage 4’33”-as „slágerét… Az interjúalany épp Mucsi Zoltán volt, akivel többször beszélgettem már, így szerencsére nem harapott, nem kelt ki magából, csak viccesen megjegyezte, hogy „akkor rögzül egy beszélgetés, ha többször el van mondva”.

A laptopom „meghalt”

Nem olyan régen történt, hogy egyik pillanatról a másikra elsötétedett a képernyő, és bárhogy próbálkoztam is, sehogyan sem tudtam a laptopomba életet lehelni. Mivel életem háromnegyedét a monitor előtt töltöm, egy ilyen vis maior helyzet roppant fájdalmasan érintett (értsd: sírva kiabáltam, hogy „Miért?!”, majd megettem egy tábla csokit Xanax gyanánt). Mint az a szervizben kiderült, zárlatos lett a billentyűzetem. És mint ugyancsak kiderült, nem szabadott volna letakarítanom a billentyűzetet aznap. De ki gondolta volna, hogy 2-3 spricceléstől ez történik?! Tudom. Mindenki. Csak én nem.

Tanultam az esetből: azóta koszosan hagyom a laptopom, arrébb viszem a körömlakklemosót (mert a körömlakkot is munka közben, laptop előtt mostam le rendszeresen), valamint nem használom a touchpadet (érintőpadot) ebédelésre.

A számítógép hosszan frissíti önmagát

Nálam ez nyilván csakis akkor fordul elő, amikor sürgősen hozzá kell férnem dokumentumokhoz, adatokhoz.

Ilyenkor csak ülök a gép előtt, és úgy drukkolok, mintha külföldi futballmeccset néznék: 67 %-os frissítésnél már látok reményt arra, hogy a Juventus nyer.

Szűkszavú interjúalany

Bizony sokszor van dolgom olyan interjúalanyokkal, akik nem szeretnek nyilatkozni. Van, akiből képtelenség használható válaszokat kihúzni, bárhogyan küzdök is – interjúik elkészítése esetében nagy szerepe van a kutatásnak, a háttéranyagoknak, hiszen mindent, amit ő nem mondott el, azt nekünk kell pótolni, olvasmányossá téve az írást. Állítólag az amerikai újságírók fekete báránya Robert De Niro, akitől leginkább csak egyszavas feleleteket lehet hallani, amiket unottan ad elő.

A kínkeserves és időrabló gépelés

Néha bármit megadnék azért, hogy valaki legépelje helyettem a diktafonról visszahallgatott felvételt. Számomra ez a mozzanat a legunalmasabb és legidőigényesebb foglalatosság. Ilyenkor, mint egy rossz gyerek, mindent csinálok, csak a feladatot nem. Gépelés helyett a macskámmal játszom, hirtelen égető szükségét érzem, hogy megjavítsak valamit a lakásban, kislabdát dobálok a falhoz, vagy megnézem a Jóbarátok egyik részét, lehetőleg azt, amit már hetvenháromszor láttam. Arról nem is merek álmodni, hogy eljön az idő, amikor egy magyarul is értő minőségi hangfelismerő program elvégzi mindezt helyettem. Elvileg az Alrite ilyen, de bizalmatlansági okokból és korábbi rossz tapasztalatok miatt ezt még nem teszteltem.

Tévedésből élesedik egy olyan cikk, amit nagyon nem kellett volna közzétenni

Olyan ez, mint rádiósoknál a bekapcsolva hagyott mikrofon. Irtó ciki. Párszor előfordult már velem, hogy addig szerkesztgettem egy szöveget, amíg az egerem a Közzététel gombra nem tévedt.

Így történt, hogy már januárban sikerült felhívnom az olvasók figyelmét arra, hogy márciusban óraátállítás lesz. 

Egyéb bosszúságok

Ritkán fordul elő, hogy egy riporter ráönti interjúalanyára az üdítőt, de nekem ez is összejött egyszer. Az almalevem a pohárból egy híres operatőrre ömlött. Nagyon vigyázhatnak rám Fent, mert ezt is megúsztam minden konfliktus nélkül, és egy rövid nadrágtisztítás után folytattuk is a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. 

Képtelen voltam odaérni Kern András Gondolj rám című filmjének sajtóvetítésére, ugyanis a metrópótló busz pótlóbusza nem érkezett meg időben. Máskor biztos taxit hívtam volna, de ez esetben mindvégig erősen hittem abban, hogy a hazai tömegközlekedés nem hagyhat cserben. Nos, de.

A megbeszélt időpontra (hajnali fél 8-ra) értem oda interjúra egy budapesti színházba, de az interjúalany nem volt sehol. Felhívtam, és kiderült, hogy kiment a fejéből a dolog, ráadásul még ágyban van. Így sikerült életem minden várakozási rekordját megdönteni: 2 órán át ücsörögtem a művészbüfében.

Charlie McDowellt – aki pályafutása során eddig leginkább tévésorozat-epizódokat rendezett – új filmjében az illúziók maszkja alól előbukkanó emberi arcok érdeklik, az, hogy miként birkózunk meg kiüresedett, gyötrődő önmagunkkal.

Thrillere olyan kérdéseken gondolkodtat el, mint hogy az anyagi biztonság megéri-e az állandó zaklatott lelkiállapotot, vagy, hogy ha nagyon kell a pénz, megéri-e feladni elveink egy részét, illetve: hova vezet, ha fájdalmasan sok kompromisszumot kötünk.

A film alaphelyzete eleinte inkább komikus, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy a betörő (Jason Segel) komoly veszélyt jelenthetne a házaspárra. Kissé bizonytalan, nincs kész terve, látszik, hogy életében nem tört még be sehova, pláne nem fogott fegyvert a kezében. Kifejezetten vicces és abszurd az a jelenet, amikor a milliárdos techmogul (Jesse Plemons) segítségével próbálja eldönteni, mennyi pénz is kellene neki élete újrakezdéséhez. Hol nevetségesen keveset, hol túl sokat mond, az alkudozás végén már maga a milliárdos férj beszéli rá, hogy lopjon el többet tőle, hogy emberhez méltó körülményeket teremthessen magának és a családjának.

Ebből is érződik, hogy a betörőnek nem célja bántani sem a feleséget (Lily Collins), sem a férjet, ám biztosra akar menni, hogy rendőrség nélkül megússza a házfoglalást. Már éppen lépne is le a házban talált pénzzel, amikor észreveszi, hogy egy fára, amellyel szemben az autóját hagyta, egy térfigyelő kamera van elhelyezve. Kénytelen visszatérni a házaspárhoz a pazar nyaralóba…

A film első tíz percét szó szerint túl kell élni, mert elképesztően vontatott, művészfilmre emlékeztető vonásokat hordoz, és egyetlen szó sem hangzik el. A kamera lassan pásztázza a helyszínt, ahol a cselekmény játszódik, s miután megmutatott minden egyes narancsfát, végre ráközelít a betörőre, aki hosszú percekig csak ül a teraszon, és italt kortyolgat. A türelmetlenebb nézők itt már biztos elkapcsolnának, de ne tegyék, mert ez után indul be a film, és garantáltan be fog húzni, még az sem lesz zavaró, hogy egyáltalán nem tudjuk meg a szereplők nevét.

Az alapszituáció eleve érdekes, kellően abszurd, a helyszínül szolgáló impozáns ház és környéke festői, amit a szűrők és a fényelés csak még vonzóbbá tesz. Az alkotók jól eltalált zenékkel növelik a nézőben a feszültséget, a betörő és a házaspár élete pedig tele van titkokkal, tehát nem túlzás azt állítani, hogy a film nézeti magát. Már csak a szépséges Lily Collins miatt is, aki az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című thrillerben alakított karakteréhez hasonlóan egyszerre esendő, hideg és szenvtelen (nem mellesleg ő a Váratlan szerencse rendezőjének felesége a való életben).

Ő mozog a legkevesebbet a három szereplő közül, tekintete, mimikái és apró gesztusai viszont beszédesek. Nem véletlen, hogy szinte minden jelenetben közelit ad róla az operatőr.

Megtudjuk, hogy egy jótékonysági szervezet vezetője és alapítója. Férje szerint ez nem igazi munka, mivel nem keres vele pénzt. Egy-egy rövid párbeszédből kiderül, hogy férje kritikája igencsak rosszul érinti, s ahogy telik a játékidő, már nem egy magabiztos, hideg nőt látunk, hanem egy kiszolgáltatott, alacsony önbecsülésű kislányt, aki alárendelődik milliárdos férjének, aki dominanciáját ironikus megjegyzésekkel, hatalomgyakorlással és kontrollal demonstrálja.

Jason Segel puszta jelenlétével fokozza az abszurd hangulatot, személye ráerősít a vicces jelenetekre, hiszen eleve a vígjátékok és a közkedvelt Így jártam anyátokkal sitcom révén futott be. Karaktere – akárcsak Jesse Plemons férj figurája – pontosan jelenítik meg a szemünk láttára zajló átváltozást: Segel fenyegető és bohókás alakja egyre emberibbé, Plemons áldozatnak látszó milliárdosa egyre ellenszenvesebbé válik. Lily Collins karaktere megy át a legnagyobb fejlődésen: a csendes, pókerarcú nő egyre magabiztosabbá és önállóbbá válik. Dialógusaik során olyan témákra derül fény, amelyekkel minden néző azonosulhat, állást foglalhat.

Szóba kerülnek a társadalmi ellentétek, a gazdasági egyenlőtlenségek, sőt az is, megéri-e egy életre elkötelezni és elnyomni magunkat azért, hogy jobb módban éljünk, vagy, hogy a hitelünket fizetni tudjuk.

A Váratlan szerencse egyszerre könnyed és feszült, végkifejlete nagyon-nagyon meglepő, ráadásul színházi kamaradrámaként is jól működhetne. Remélhetőleg készül majd belőle adaptáció hazai színpadra is.

A Váratlan szerencse a Netflix saját gyártású filmje.

Háborús gyerek volt, így teljesen érthető, hogy utálta a faluját 1941-ben megszálló németeket, akik először elvették a házukat, ezért másfél évig egy veremben kellett lakniuk. Utána munkatáborba hurcolták nővérét és bátyját, egy német katona pedig egy sállal felakasztotta a kisöccsét, és csak Jurij lélekjelenlétén múlt, hogy anyjuknak időben szólt, és az még a fulladás előtt kioldozta a kisgyereket. Nem csoda, hogy az ’50-es éveket ehhez képest boldog békeéveknek élte meg, amikor kitörhetett a földműves létből, tanulhatott, a fővárosba kerülhetett. A korabeli fiúk két „álomszakmáját” is kitanulta: kohász végzettséget szerzett, amely a Szovjetunió világhatalmának egyik alapját jelentő nehéziparnak, a vasgyártásnak a jelképes szakmája volt, és beiratkozott egy repülős klubba, ahol megtanulta a pilótaszakma alapjait. Ez utóbbinak köszönhette, hogy amikor 1955-ben, 21 évesen megkapta katonai behívóját, pilótaiskolába küldték, ahol 1957-ben kitüntetéssel és a légierő hadnagyaként, vadászgéppilótaként végzett. Hogy kiváló végzősként megválaszthatta-e szolgálati helyét vagy beosztották, az nem világos, de tény, hogy a legnehezebb Murmanszk környéki, északi sarkköri szolgálati helyre került bő két évre, amely a szélsőséges időjárási viszonyaival megedzette.

Űrkutyák és űrlegyek

Eközben már bontakozott az űrverseny az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, amelyben utóbbi állt nyerésre. 1957-ben Föld körüli pályára állították az első műholdat, az USA-ra sokkolóan hatott ez a siker, zokon vették, biztonsági kockázatnak tekintették, hogy az amerikai égbolton egy rádiójeleket sugárzó szovjet „tárgy” repked – még ha rövid ideig is. A hatást „megfejelve” még ebben az évben, november 3-án felbocsájtották a Szputnyik-2-t, immár egy élőlénnyel, a sintértelepről kiválasztott Lajka kutyával, ám az élettani megfigyeléseken kívül nem volt más tervük vele, nem terveztek számára visszautat. 1958-ban újabb műholdat lőttek fel, ez már 692 napot töltött az űrben. 1959-ben a Holdra küldtek űrszondát, a Luna-1-et.

1960. augusztus 20-án Belka és Sztrelka kutyák, negyven nyúl, két patkány, rovarok és növények repültek az űrbe egy napra, és többségük épségben visszatért – ám mindössze ez az egy volt sikeres az öt élőlényes kísérlet közül.

Mindez azt mutatta, hogy az űrkapszula már alkalmas lehet emberi űrutazásra is, ám még nagyon veszélyes – de ez nem tartotta vissza a szovjet vezetést attól, hogy a repülési tesztekkel párhuzamosan elkezdjék a lehetséges űrhajósok kiválasztását.

Kiből lehet űrutazó?

Itt került képbe Jurij Gagarin, aki a 3000 jelöltből a leginkább megfelelt a paramétereknek: alacsony volt, egészséges, egyenletesen jól teljesítette a fizikai és szellemi feladatokat, az ejtőernyős ugrásokat; jól bírta az oxigénszegény környezetet az oxigénkamrában, a nagy nyomást a centrifugában és a teljes bezártságot. Amikor már csak hatan voltak a választottak, szimulációs gyakorlatokat végezhettek a Vosztok-1 űrhajó makettjével. Így jött el 1968. április eleje, amikor már csak a három legjobb maradt, akik közül választani kellett. Itt már furfangos külső elvárásoknak is meg kellett felelniük, amikhez nem volt köze a képességeiknek: Hruscsov elnök azt szerette volna, ha a leendő első űrhajós színtiszta orosz származású (nesze neked, soknemzetiségű Szovjetunió!), később pedig, amikor már csak a két legalkalmasabb maradt ringben, German Tyitov és Jurij Gagarin, a munkás-paraszt származás is döntött utóbbi mellett. És ki tudja, mennyi személyes motiváció húzódhatott még e döntés hátterében! Vajon nem jelentett-e hátrányt Tyitov számára keresztneve, a German, amely németet jelent? És nem segítette-e a pozitív döntéshez Jurijt az ő jellegzetes, kisfiús, sármos mosolya, amely később beragyogta a fotókat és filmfelvételeket, és igazi szovjet sztárrá tette?

Hiszen attól kezdve, hogy beválogatták a lehetséges űrhajósok élcsapatába, Gagarin az orosz sztárcsináló mechanizmus részévé vált.

Jurij Gagarin szupersztár

A Szovjetuniót általában úgy tartják számon, mint amelynek a vezetése elutasította a sztárkultuszt, pontosabban kizárólag magának tartotta azt fenn. Ez igaz is abból a szempontból, hogy hivatalosan megvetették az amerikai típusú, főleg színészekre épülő sztárcsinálást, ám a szocialista propagandának is szüksége volt sztárokra, vonzó példaképekre, akiket ők hősöknek neveztek. Gagarin 108 perces, közvetlen életveszéllyel járó és az emberiség történelmében addig példátlan tette alapot adott, hogy hősként lehessen tekinteni rá, kedvező személyiségjegyei – barátságossága, szép arca, viszonylag jó beszédmondó képessége, kötelességtudó és parancsok teljesítéséhez szokott egyénisége – pedig alkalmassá tették a sztárszerepre. Vagyis néhány évre ő lett „a győztes Szovjetunió arca”.

A sztárcsinálás már a rakétakilövés előtt, 1961. április 12-én korán reggel elindult körülötte. Amikor a busszal elkísérték a rakétához, társai elérzékenyültek, és amúgy oroszosan ölelgetni, csókolgatni kezdték.

Sejtették, milyen kicsi az esélye a visszatérésre, ezért ahelyett, hogy boldog utat kívántak volna neki, néhányan sírva köszöntek el tőle, szinte erőszakkal kellett kirángatni az űrhajóst a „gyászolók” karjai közül.

Ez persze nem illett a propagandista elképzelésekhez, ezért később úgy közvetítették, mintha Gagarin az indulás előtt patetikus lelkesítő beszédet intézett volna az őt kísérőkhöz – holott azt a beszédet napokkal azelőtt vették fel vele. Legendává lett később az a mozzanat is, amikor Gagarinnak már űrruhába öltözve vizelnie kellett – ezzel hagyományt teremtett, állítólag minden őt követő szovjet vagy orosz űrhajós megáll(t) még beszállás előtt egy szertartásos pisilésre.

Az emberi űrutazás hírének bejelentése is gondos mérlegelés tárgya volt: ha csak a sikeres földet érés után jelentenék be, a versenytárs könnyen azt állíthatná, hogy meg sem történt; ha túl korán, akkor az út bármilyen hibáját kudarcként értékelné a világ közvéleménye. Ezért a hírügynökségi jelentést csak a fékezési manőver megkezdésének környékén adták ki, amikorra az amerikai hírszerzés már bőven meggyőződhetett arról, hogy ember van a repülő objektumban; ugyanakkor az út nagyobbik részén sikeresen túl voltak, tehát a földet érés sikertelensége sem hiteltelenítette volna már a küldetést.

Kép

Jurij Gagarin feleségével (1964) - Kép: Wikipedia

Pedig a kudarc lehetősége nem volt messze, egy munkás-paraszt hajszálon múlt. Két hiba is csúszott a számításokba: a hordozórakéta jóval magasabbra vitte fel Gagarin űrkabinját, mint ahogy azt számították, így vészhelyzet esetén nem lett volna elegendő tartaléka, hogy visszajusson a Földre, ráadásul emiatt több száz kilométerre a kijelölt helytől ért célhoz.

A fékező manőver során pedig a műszaki egység nem tudott rendesen leválni a kabinról, ezért az vadul forogni kezdett, embertelen megterhelésnek kitéve Gagarint.

Visszaemlékezésében erről így írt: „A túlterhelés elérte a 10 G-t is. Akkor volt egy 2–3 másodperces időszak, amikor a műszerfal elhomályosodott. A látásom kezdett szürkülni. Megfeszítettem az izmaimat. Ez használt, minden visszakerült a rendes kerékvágásba.” Persze, hogyan is lehetett volna elismerni egy hibát ebben a tökéletesen megnyert versenyben! A sztárkultusz részei voltak Gagarinnak a nem sokkal később megjelentetett, dagályos szóvirágokkal tűzdelt visszaemlékezései, ahogyan édesanyja könyvként kiadott emlékei a fia gyerekkoráról szintén, amelyek csak nyomokban tartalmazhatták a szerzőik eredeti mondandóját.

Moszkvai diadalmenet, világ körüli turné

Két nappal ejtőernyős földet érése után repülővel hozták Moszkvába Gagarint, ahol uralkodói fogadtatásban részesítették: életében először léphetett vörös szőnyegre, és jelképes értelemben erről a vörös szőnyegről csak a halálakor léphetett le. Útközben Hruscsov felé kibomlott a harisnyatartója, amit sokan a cipőfűzőjének véltek, de az induló hangjaitól kísérve nem hajolhatott le emiatt. Nyitott gépkocsin a Vörös térre vitték, mindenütt emberek ezrei üdvözölték, a Lenin-mauzóleum előtt maga Hruscsov tüntette ki, utána pedig leróhatta tiszteletét Lenin bebalzsamozott múmiája előtt. A Vörös téri népünnepélyt sokan a második világháborút lezáró győzelem-napi ünnepséghez hasonlították. A Kremlben folytatódott az ünneplés, majd másnap nemzetközi sajtótájékoztatón kellett élménybeszámolót tartania.

Világszerte ismertté, igazi sztárrá vált. Ezt kihasználva négy hónapos turnéra, hivatalosan „békemisszióra” küldték, hogy a Szovjetunió nagyságát hirdesse. A következő években kb. 30 országba látogatott el, mindenütt sztárnak és hősnek kijáró érdeklődéssel, felhajtással fogadták. Csak az Egyesült Államok nem kért belőle. Nyilván Gagarin hatalmas diadalnak és megtiszteltetésnek élte meg az elején, hogy a létező legnagyobb presztízsű kitüntetések tucatjait kapja, hogy olyan emberek szorongatják a kezét és fotózkodnak vele, akiket csak hírből ismert, vagy még hírből se.

A szocialista ideológia „bája”, hogy a nyugati országokba utazását is szerették volna úgy feltüntetni, mintha az a látogatás az ottani munkásoknak és kommunista érzelmű embereknek szólna.

Angliába például hivatalosan az angol öntödei szakszervezet meghívására érkezett, ezért egy Rolls Royce-szal először az ő központjukba, Manchesterbe vitték, és csak másodlagosan, mintegy mellékesen találkozott a brit uralkodóval és miniszterelnökkel. Csehszlovákiában is meglátogatott egy öntödét, és Magyarországon, Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) is, mindenütt tiszteletbeli öntödei munkásként is köszöntötték. Szerette őt a kamera, hős volt, szép volt, barátságos volt… A jelek mégis arra utalnak, hogy egy idő után megcsömörlött ettől a folyamatos idealizálástól és ünnepléstől, valahol el is veszett benne. Egyre kevésbé találta a helyét a családjában és a hivatásában.

A család kedves díszlete

Pedig a családját sosem kényeztette el a túl sok jelenlétével. Még 1957-ben, 23 évesen ismerkedett meg feleségével, Valentyina Gorjacsevával, aki az egészségügyben dolgozott laborasszisztensként. A május 1-jei felvonuláson találkoztak, november 7-én már házasodtak is, utána Jurijt Murmanszk közelébe vezényelték. Két lányuk született, Jelena és Galina. Miután Jurij Gagarin a világ egyik leghíresebb emberévé vált, a lakásukba, a gyerekszobába is bementek a filmesek, hogy országnak-világnak bemutassák, ahogy karjára veszi pár hónapos kislányát, megöleli feleségét. Más filmkockákon az ebédlőasztal körül ülve bontogatja az egész család, immár a nagyobbacska lányok is az apjuknak küldött hódolói leveleket. Van valami szánalomra méltó ezekben a kényszeredett családi képkockákban.

Emberek ezrei tódultak elé a városokban, virágözönt szórtak a színpadokra, ahol fellépett.

A nők fürtökben lógtak rajta, valósággal közelharcot vívtak azért, hogy megölelhessék. Sztárok, méltóságok és politikai hatalmasságok keresték a társaságát: a kora legszebb nőjének tartott Gina Lollobrigida is áhítattal rajongta körül.

Néhány útjára a felesége is elkísérte. Nyilván, amikor otthon volt, nem tűnt tágasnak a nagyvilág után a lakás a bájos, szemüveges, de mégiscsak hétköznapi feleséggel, a két masnis hajú kislánnyal, Jelenával és Galinával. A hírek egyre több alkoholfogyasztásról, félrelépésről és veszekedésről szóltak.

Az újabb űrutazás ködbe vesző reménye

Az űrélmény lecsengése után Gagarin vágyott arra, hogy még egy űrutazáson részt vehessen. „Helyettese”, German Tyitov a Vosztok-program második emberes kiküldetésének résztvevője lett néhány hónappal utána, 1961 augusztusában. Ő egy napnál többet töltött az űrben, ráadásul nemcsak automata vezérléssel, hanem kézi irányítással is beavatkozhatott a folyamatba, és jóval több megfigyelést végzett. (Talán féltékeny is lehetett emiatt – pedig hányan ismerik ma Tyitov nevét Gagarinéhoz képest?) Tanúja volt a Vosztok-3 és -4 sikeres „űrrandevújának”, majd a következő években sorra megdöntötték az űrben tartózkodás rekordjait az általa jól ismert pilóták. A Vosztok-6-ra 1963-ban ráadásul felszállhatott az első nő is, Valentyina Tyereskova. 1964-től azonban a Szovjetunió vezetése új célokat tűzött ki: többszemélyes űrhajókat akartak, és a Holdat is célba vették.

A Szojuz-1 űrhajó katasztrófája 1967-ben hosszabb időre visszavetette a szovjet űrutazásokat, és hátráltatta Gagarin álmait is. Pedig mindent megtett azért, hogy 34 éves létére is visszaszerezze kondícióját és vadászrepülési jártasságát, amit a „diadalmenetes években” elveszített.

1968. március 27-én is repülési gyakorlaton volt, amikor gépe lezuhant, és ő a kiképzőjével együtt meghalt. A tragédia annyira bizarr és hihetetlen volt – a világ első űrhajósa egy MIG-15-ben, rutinrepülés közben hal meg! –, hogy az emberek többsége, köztük pilótatársai egy része sem akarta elhinni.

Gyilkosságról, megbabrált vagy lelőtt gépről suttogtak. A szocialista táboron belül, így Magyarországon is arról pletykáltak, hogy a szovjet vezetők nem viselik el, ha valaki a sztárságban föléjük nő. Gagarin pedig a szovjet birodalmi eszme élő szimbóluma lett – sokkal népszerűbb és megnyerőbb, mint az akkor regnáló kommunista vezetők. Ráadásul ez a jelkép egyre kellemetlenebbé is vált: fejébe szállt a dicsőség, egyre kevésbé akart engedelmeskedni, egyre többet ivott… Az összeesküvés-elméleteket dagasztotta az is, hogy évtizedekig nem hozták nyilvánosságra a tragédiával foglalkozó hivatalos dokumentumokat. Végül 2013-ban (!) elmondták a legvalószínűbbnek tűnő magyarázatot: akkoriban éppen az újonnan kifejlesztett szovjet vadászgéptípust tesztelték, amely nem működött megfelelően, túl alacsonyan szállt, és légörvényébe kerülve a MIG-15-ös irányíthatatlanná vált, lezuhant. Azért nem hozták korábban nyilvánosságra a tényeket, mert az új vadászgéppel kapcsolatos sikertelenség, ami ráadásul a nemzet hősének halálát okozta, túl nagy tekintélyvesztést okozott volna a Szovjetuniónak.

De Gagarint, akinek nevét falvak, városok, gleccser, hegyvonulat, kisbolygó őrzi, ez már aligha érinti.

Felhasznált források:
http://www.gctc.ru/media/files/Obrazov_razdel/Gagarinskiy_urok/stat.a_loncakov_start_v_vecnost..pdf
https://hu.wikipedia.org/wiki/Jurij_Alekszejevics_Gagarin

 

– Mi a legkorábbi emléketek arról, hogy Zsiga más, mint a többiek? 
Johanna: Zsiga kétéves volt, Didus négy, én hat. Az esztergomi strandon az öcsénket megmarta egy kutya. Onnantól kezdve a szüleink, Mama és Papa vizsgálatról vizsgálatra hordták, ezek hozták meg a diagnózist. Közben Zsiga viselkedése is nagyon megváltozott. Korábban mondott szavakat, baba, mama, papa, azóta viszont egyáltalán nem beszél. Ekkor vált világossá, hogy ő eltérően fejlődik. 
Diána: Mi a férjemmel és a gyerekeimmel most a szülői házban élünk, amíg a saját otthonunk fel nem épül. A Mama gyakran mondogatja, hogy Zsiga mennyire más volt az én kisfiamhoz képest, sokkal kevésbé érdeklődő, sokkal lassabb. Bár ő pszichiáter, ezekre a jelekre mégsem gyanakodott, mert két lány után Zsiga viselkedését annak tudta be, hogy a fiúk mások, mint a lányok. 

– Mikor tudatosult bennetek, hogy a testvéretek autista? 
Diána: Mi ebben nőttünk föl. Nem valamiféle címkeként gondolok erre. Ez az életünk, nekünk ez a normális. 

– A szüleitek hogyan segítettek nektek értelmezni a helyzetet? 
Johanna: Egy családi anekdotával válaszolnék. Egyszer gyerekelőadásra mentünk a Zeneakadémiára, Zsiga pedig a zeneszó hallatán gajdolva énekelni kezdett, és bemászott a székek alá. Erre én éktelen hisztiben törtem ki, hogy miért van nekem ilyen öcsém, aki nem tud rendesen viselkedni. A Mama szerint szégyelltem akkor a Zsigát. Didus szintén a székek közé kucorodva majszolta a ropit, mert ha Zsigának szabad, akkor neki is. A Mama pedig hozzám lépett oda, engem nyugtatott meg, nem a két kicsit szidta össze. 

Diána: Tehát ilyen helyzetekben a szüleink mindig a mi hozzáállásunkon igyekeztek változtatni, a mi sértettségünket próbálták helyrerakni, és nem az értelmi fogyatékos, autista fiuk viselkedését akarták a normához igazítani.

Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy Zsigának a mai napig egyetlen nyugtatót, semmilyen gyógyszert nem kellett beadni. Mindig jött és jön velünk programokra, közösségbe, most is visszük strandra, játszótérre, de sörfesztiválra is. Ha sok neki, akkor fülhallgatóval néz mesét telefonon. 

– A kicsi Johannáéhoz hasonló szégyenérzet a szakirodalom szerint gyakori a sérült gyerekek testvéreinél. Ahogy az irigység vagy düh, de a féltés és az empátia is. Nektek milyen érzéseitek voltak Zsigával kapcsolatban? 
Johanna: Egy ideig zavart, hogy megnéznek minket az utcán – ez ma már lepereg. Volt, amikor nekem kellett Zsigára és Didusra vigyázni akár tíz-tizenkét évesen. Olyankor nem mehettem el programokra, találkozókra. Ezért kamaszfejjel persze dühös az ember. Féltékenységre nem emlékszem. Sosem irigyeltem tőle például, hogy több mesét nézhet vagy több édességet ehet. 
Diána: Én mindig rajongtam Zsigáért, ugyanis vele sosem volt konfliktusom. Mindig volt köztünk egy hallgatólagos megegyezés, hogy vele nem kötekedünk. Ha valamit ő kapott, arra nem fentük a fogunkat, nem volt vita. 

– Nyilván lemondásokkal is járt, hogy sérült gyerek van a családban. 
Diána: Leginkább az a plusz felelősség jelentett lemondást, ami akkor hárult ránk, ha Zsigát ránk hagyták. Mikor a szüleink utaztak – évente egyszer elmentek egy-két hétre –, akkor mi a nagyszülőkkel maradtunk, ahol sok feladatunk volt, mert mi nagyobb rutinnal rendelkeztünk Zsiga ellátásában, mint ők. Ma is velünk van, ha a Mamáék elmennek, és a két-két saját gyerekünk mellett őt is el kell látni: könnyen beilleszthető a kisgyerekes napirendbe, mert ő is három-négy évesként működik, időben eszik, iszik, fürdik, alszik. Olyan áldozatot, amit visszamenőleg megbántunk volna, nem tudok mondani. Zsigát soha nem úgy kezeltük a családban, mint egy lemondást. 
Johanna: Semmiben nem szenvedtünk hiányt azért, mert van egy autista öcsénk. Mi is mehettünk táborokba, edzésekre, közösségekbe. A szüleink nagyon sokat tettek azért, hogy meglegyenek a lehetőségeink, de nem kivételeztek velünk, nem akarták túlkompenzálni, hogy sérült testvérrel élünk. 

– Adódtak mulatságos helyzetek abból, hogy Zsiga „másképp van bekötve”? 
Johanna: Zsiga például minden kopasz ember fejét megsimogatja, mert nem érti, miért nincs ott haj, azt hiszi, hogy az fáj az illetőnek. Régen, ha strandra mentünk, a pocakos emberek hasát is értetlenkedve nézte, néha meg is fogdosta, hogy vajon mi az ott. Szerencsére ezt már nem csinálja… 
Diána: Egyszer az uszodában az emberek után dobálta a papucsaikat, törülközőiket a medencébe. Mikor második alkalommal mentünk Horvátországba nyaralni a tengerpartra, egy autópálya-felújítás miatt új útvonalat kellett választanunk. Ahogy a terelésnél lekanyarodtunk a sztrádáról, Zsiga rögtön elővette a kinyomtatott kártyáit, és kétségbeesetten mutogatta a tengert ábrázoló lapot, jelezve, hogy rossz irányba megyünk. Egy év után is emlékezett, hogy merre mentünk. 

Kép

Kép: családi archívum

– Mindkettőtöknek két kicsi gyereke van. Milyen Zsiga a nagybácsi szerepében? 
Diána: Életkori sajátosság, hogy a kicsik egyszerűen tudomásul veszik valakiről, hogy olyan, amilyen. A mieinknek természetes, hogy Zsiga nem beszél és furcsán jár. Johanna mindig azt mondja Emíliának, hogy Zsiga különleges. Az én Álmos fiam imádja, egyfolytában keresi, húzza-vonja maga után. Már a kis Lelle is kokettál vele, odamászik hozzá, a kezébe ad dolgokat. 
Johanna: Emília az én példámat látva már most ugyanúgy „intézi” Zsigát, ahogy én is. Instruálja, irányítja, hogy gyere, Zsiga, moss kezet, ülj asztalhoz, Zsiga, most megyünk fürdeni, Zsiga. Úgy nevezi őt, hogy „a nagyöcsém”. 

Diána: Egyébként Zsiga azóta lett sokkal türelmesebb, hogy nekünk kisgyerekeink vannak. Azelőtt egyáltalán nem tudta elviselni a sírást, de a mieinknél megszokta, hogy nem olyan nagy tragédia, ha egy baba sír, mert mindegyik ezt csinálja… 

Johanna: Tavaly Siófokra költöztünk a koronavírus elől fél évre. Zsiga néhány hetet nálunk töltött, és Emília minden egyes étkezésnél másik székre ültette őt. Egy autistának az állandóság, a kiszámíthatóság lenne a legfontosabb… Emíliának eltűrte, hogy összevissza ültetgeti. 

– Mi lesz, ha a szüleitek már nem tudnak gondoskodni Zsigáról? 
Johanna: Akkor majd mi fogunk. Világéletünkben tudtuk, hogy ez így lesz, nem volt a fejünkben más forgatókönyv. Didussal teljes az egyetértés közöttünk abban, hogy Zsigát nem adjuk intézménybe. Vagy egyikünknél lakik majd, vagy másikunknál, vagy felváltva, de biztosan velünk lesz, meg fogjuk oldani. Neki a biztos, szerető családi környezet a legfontosabb, és ma Magyarországon ehhez hasonlót egy intézmény sem tud nyújtani. 
Diána: A kampányokban többnyire viszonylag jól funkcionáló autista embereket látni. De Zsiga nem olyan auti, aki ezerszer lepucolja a kilincset és megjegyzi a rendszámokat, egyébként pedig kifejezi és elnavigálja magát. Ő súlyosabb eset, aki nem beszél, ellátásra szorul, nincs önvédelmi reflexe, értelmi fogyatékos.

Egy bentlakásos intézményben leginkább gyógyszerekkel kezelnék a szorongásait, kényszereit, ezt pedig nem akarjuk. 

– A családjaitok elfogadták, hogy Zsiga egyszer velük él majd? 
Johanna: Mind „csomaggal” érkezünk. A férjeink ezt vállalták, ők is, és a gyerekek is megkapják és elfogadják a csomagunkat, Zsigástól. 
Diána: Pontosan. Zsiga nem egy választható opció, hanem van, és kész. Akinek ez nem tetszik, az elment már az elején vagy útközben. Barátok is. 

– Kamaszként fognak-e a gyerekeitek méltatlankodni, hogy miért kell nekik egy fogyatékos nagybácsival együtt élni? 
Diána: Fognak. De ezzel nincsen semmi probléma, biztos mi is feleseltünk. És ahogy nekünk, úgy a gyerekeinknek is meg kell érteni, hogy ez nem egy alternatíva, hanem a mi élettörténetünk, felelősségünk és örömünk, Zsiga hozzánk tartozik. 

– És ha egyszer azt mondják, hogy köszönik szépen, ebből nem kérnek? 
Diána: Ahol ez történik, ott szerintem sokkal mélyebben gyökerező dolgok romlottak el, amiket ennél apróbb döntéshelyzetek alapoznak meg. Szerintem bármelyik kamaszgyerek eljutna addig a kérdésig, hogy neki miért kell egy fogyatékos rokonnal együtt élni, de aki elegendő örömöt is talál a fogyatékos családtaggal való közösségben, az nem akar „lelépni”. Nálunk például mindig vannak pluszok, amiket csak Zsigával lehet: mesét nézni, a szokásosnál többször vízbe menni, fennmaradni, játszani. Zsiga nyolcvan százalék öröm, húsz százalék feladat. 

– Úgy sejtem, hogy ez csapatmunka. 
Johanna: Az. Azt szoktam mondani, hogy Zsigával nincs gond, de Zsigával dolog van. A sajátjainkat most lehet keretek közé állítani, megalapozni bennük az értékeket, a szeretetteljes hozzáállást. Ha jól csináljuk, akkor már most is teszünk azért, hogy amikor odajutunk, az együttélés természetes és örömteli legyen. 
Diána: Ezt a csapatot valahol a Zsiga „hozta össze”: mi Johannával például neki köszönhetjük azt, hogy elpusztíthatatlan és bensőséges szövetség lett a testvéri kapcsolatunk, ami ritkaság.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Fűszeres töltött tojás zsázsával

Hozzávalók: 6 tojás, tejföl, vaj, krémsajt, só, bors, zsázsa

A tojásokat megfőzzük, kettévágjuk és a sárgájukat kivesszük. A tojássárgáját összekeverjük, összetörjük a többi hozzávalóval, és visszatöltjük a tojásokba. A tetejét megszórjuk zsázsalevéllel, esetleg reszelt sajttal.

Zsázsás gombás rizs

Hozzávalók: 25 dkg gomba, 1-2 evőkanál olaj, 5 dkg szalonna apró kockára vágva, 1 zöldhagyma szeletelve, só, 1 gerezd fokhagyma, 1 csomó zsázsa, 1 zöldpaprika karikára vágva, 20 dkg rizs

A gombát felszeleteljük, tálba tesszük, leöntjük 5 dl forró vízzel és állni hagyjuk. A szalonnát, hagymát és fokhagymát gyakran keverve addig sütjük 1-2 evőkanál forró olajban, amíg szép barna nem lesz, ekkor megsózzuk. Rátesszük a gombát a levével együtt és felforraljuk. Forrás közben beletesszük a rizst, az apróra vágott zsázsaleveleket, a zöldpaprikát és takaréklángon kb. 20 percig főzzük. Nagyon finom önmagában is, de köretként fehér húsok mellé is kiváló.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Melegszendvics

Hozzávalók: 1 barna kenyér, vaj, só, 30 dkg sajt, tojás, zsázsalevél

A kenyeret 1 cm vastag szeletekre vágjuk, megvajazzuk, megsózzuk és minden szeletre egy szelet sajtot teszünk. Serpenyőben tükörtojást sütünk hosszúkás formájúra, hogy az egész kenyérszeletet betakarjuk vele. Apróra vágott zsázsával díszítjük. Kivajazott és reszelt sajttal megszórt tepsiben átsütjük.

Zsázsasaláta

Hozzávalók: 1 maréknyi összevágott zsázsalevél, 2 maréknyi darabokra szaggatott fejes saláta, 2 maréknyi jégcsap retek szeletelve, 4 zöldhagyma, finomra vágva, 1/2 csésze napraforgó mag, kissé megpirítva

Öntet: 1/2 csésze olívaolaj, 4 evőkanál almaecet, kevés mustár, 1 kevés só

Összekeverjük az öntethez valókat egy tálban és kb. 2 órán át hűtjük. A salátának valót egy nagy tálban összekeverjük. Ráöntjük az öntetet, állni hagyjuk szobahőmérsékleten. Végül rászórjuk a napraforgómagot.

Fehérboros zsázsaleves

Hozzávalók: 1 kg burgonya, 1 fej vöröshagyma,1 evőkanál vaj, 1,25 liter zöldségleves(kockából), 20 dkg zsázsa, 0,75 dl száraz fehérbor, 100 g tejszín, só, bors, a díszítéshez zsázsa

A meghámozott megmosott burgonyákat négyfelé vágjuk. A vöröshagymát apróra kockázzuk, majd a fazékban felhevített vajon a burgonyával együtt megpároljuk. A zöldséglevessel felöntjük, sóval, borssal ízesítjük, és fedő alatt kb. 20 percig főzzük. A megmosott, leöblített zsázsát a levesbe szórjuk, és rúdmixerrel pürésítjük. A fehérborral meg a tejszínnel gazdagítjuk, és még egyszer megfűszerezzük. Leveses csészékbe merjük és zsázsalevelekkel díszítjük.

Kubik Anna

„Hozzám továbbra is Ady költészete áll a legközelebb, a szigorúsága, Istennel való perlekedése, karcos hazaszeretete és még hosszan sorolhatnám, mi minden miatt.

Rég volt, hogy rátaláltam a Jóság síró vágya című versére, amit ars poeticaként szeretek, mondom és imádkozom számtalanszor.

Teljesen lefedi azt, amit én csak dadogva tudnék kifejezni magamról. Szakmai életemet tekintve pedig zsinórmérték lett számomra ez a három rövid sora: »Még az álmokat se hazudni, / Mégis víg hitet adni másnak, / kísérő sirást a sirásnak«.

A nem szűken vett kortárs költészetből Tornai József az, akinek a nevét először említeném mint kedvencemet. Két éve hunyt el, 92 évesen. Egyetemes filozófiai gondolkodása, ősisége, szakralitása az, ami mélyen megérint a verseiben. Ady, Weöres Sándor, József Attila örökségének hordozója, továbbgondolója. Mellette nagyon kedves még nekem Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Gyurkovics Tibor, Ágh István, Kiss Anna munkássága, de hosszasan tudnám folytatni a sort.

Szerintem verset 2022-ben is kell olvasnunk, azért is, hogy többek legyünk annál, amit magunkról tudunk, gondolunk. Aki verset olvas, önmagát keresi ugyan, de nem zárkózik be önnön tudatába, közel van másokhoz, nincs egyedül érzésekben, gondolatokban, tapasztalatokban. Lenyűgöző egy alkotásban másokkal találkozni, együtt gondolkodni és érezni. Verset mondani másoknak pedig a legszebb élményeim közé tartozik. A legnagyobb költemények nekem egyfajta kapaszkodók, létrák a felfelé törekvéshez, a transzcendens élményekhez, a katarzis megéléséhez.

Ha valamilyen időutazás folytán találkozhatnék József Attilával, nem kérdeznék tőle, inkább csak halkan és szelíden elsuttognám neki, sokan ma is mennyire szeretjük.

 Elsuttognám neki, hogy nem maradt a vonat kerekei alatt, s hogy bár szinte csak szenvedett és dolgozott életében, mégsem »csicsókás krumpliföld«, nem »pocsolya«, nem »hamu«, hanem olyan fa ő, amelyre ma is fészket rakhatunk mi, emberi varjak (Szeretnének című verse)!”

Schmied Zoltán

„Miért olvassunk verseket? Azt tapasztalom, hogy az érzelmeinket legtöbbször nagyon nehezen tudjuk megfogalmazni. Ilyenkor hívhatjuk segítségül a költőket, akik formát, szavakat és gondolatokat adnak nekünk, emellett a versekből önmagunkat és a világot is megismerhetjük. Nekem is sokszor segítettek már a költemények abban, hogy az érzéseimet »fel tudjam címkézni«.

Tudom, hogy a kötelező iskolai verstanulás sosem volt a gyerekek kedvence, de én biztatom őket arra, hogy igenis tanuljanak verseket! A legjobb, ha tanárral vagy a szülővel együtt értelmezik az egyes szavakat, metaforákat és hasonlatokat. Amint értelmet nyernek a vers »alkotóelemei«, megjön a motivációjuk is a memorizáláshoz.

Hozzám legközelebb Kosztolányi, Ady és Szabó Lőrinc áll. Emlékszem, egyszer fel kellett olvasnom Ady Endre Őrizem a szemed című versét irodalomórán. Kaptam érte egy ötöst, de nem igazán értettem, miért. Talán hatással lehettem a tanárra.

Szabó Lőrinc Csigabiga című verse azért különleges számomra, mert mindig megtalálom benne önmagam. Bármikor újraolvasom, érzem, hogy ez a vers én magam vagyok, rólam (is) szól.

Mindemellett a Kosztolányi által fordított haikuk is kedvesek a szívemnek – annak idején az Atlantis Színházban sokat dolgoztam e japán versformával. Én azt gondolom, hogy nekünk, színészeknek semmiképp nem szabad átértelmeznünk, magunkra formálnunk a verseket, hiszen a költő pontosan tudta, mit akart kifejezni a soraival. Nekünk »csak« el kell mondanunk, tovább kell adnunk azokat, úgy, ahogyan leírta az alkotó. Nem bevonódni, közben mégis átélni egy verset mindig nagyon nehéz feladat.”

A Képmás is kiválasztotta egyik kedvenc versét, fogadjátok sok szeretettel!

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
(1923)

Amikor Will Smith lekevert egyet Chris Rocknak, miután a komikus a színész feleségének kopaszságával viccelődött, volt, aki úgy gondolta, hogy a reakció kellően férfias volt, mások elfogadhatatlannak tartották a válaszlépést, és olyanok is akadtak, akik, miközben csóválták a fejüket, mélyen belül úgy érezték, hogy Rock megérdemelte, amit kapott.

Védelmező férj vagy őrjöngő bántalmazó?

Az ügyben hírességek is véleményt nyilvánítottak. Vannak, akik az esetet nyílt hadüzenetként értelmezték, amelynek célpontjai azok a humoristák, akiknek a poénjait egyesek sértőnek találják. „Hadd mondjak el valamit! Nagyon rossz gyakorlat felmenni a színpadra, és fizikailag megtámadni egy komikust” – írta Kathy Griffin a Twitteren. „Most mindannyiunknak azon kell aggódnunk, hogy ki akar a következő Will Smith lenni a klubokban és színházakban” – tette hozzá a humorista.

Mások megvédték Smith-t, amiért meg akarta óvni a feleségét, megjegyezve, hogy a fekete nőket ritkán védik meg nyilvánosan. Tiffany Haddish színésznő szerint amit Smith tett, az a legszebb dolog, amit valaha látott. Szerinte a férj feladata, hogy megvédje a társát, és azt felelje a sértegetésre, amit Smith: „Ne vedd a feleségem nevét a szádra, hagyd őt békén!”.

A történtek által kiváltott vegyes érzések természetesek, hiszen a megítélés evolúciójának abban a fázisában vagyunk, amikor a nyugati társadalomban már nagyon sokan nem tudják elfogadni, ha a szóbeli atrocitásokra valaki fizikai erőszakkal válaszol.

Akik viszont hősnek látják Smith-t, azoknak azért fér bele a pofon, mert a társát védelmező férj szerepe egyesek szemében még mindig legitimálja az ütést. Pszichológusok a „becsület kultúrájának” nevezik azt, amikor valaki úgy érzi, hogy az ő vagy a családja jó híréhez való jogát bármi áron megvédheti. Ez az íratlan szabályrendszer magában foglalja azt is, hogy a hölgyeket nem sértegetjük, és megkövetel bizonyos (sokszor irracionális) viselkedést a fenyegetésre, ami lehet vélt vagy valós.

A tradicionális „férfiassághoz” ma is sokan kötik az agresszív, „macsó” viselkedést, ugyanakkor fontos elkülöníteni a proaktív és a reaktív agressziót. Will Smith az utóbbi jeleit mutatta a 94. Oscar-gálán. A pofon Rock élcelődése után csattant el, amit a színész provokációként értékelt, ennek hatására érzelmi instabilitásba került, és elvesztette a kontrollt.

John Wayne-től a Marvel-hősökig

Nem is olyan régen még kitörő üdvrivalgás fogadta a moziban a hőst, aki kiütötte a nővel kekeckedő pasast. „Ilyen egy igazi férfi” – nyugtázta a közönség, amelynek tagjai gyorsan meg is tanulták a leckét. A dolgokat úgy kell elrendezni, ahogy John Wayne a vásznon: ököllel.

Ez azért is jelentett problémát már a némafilmek idején is az Egyesült Államokban, mert az alkotások sokszor úgy működtek abban az időben, mint egyfajta használati utasítás az amerikai élethez; a bevándorlók a filmeken keresztül gyorsan megtanulhatták, hogyan kommunikálnak, öltözködnek, viselkednek a helyiek.

A férfiak ezekben az alkotásokban általában erősek, dominánsak, a nők pedig passzívak, háziasak voltak, és sokszor a karakterük egyetlen dramaturgiai funkciója az volt, hogy megmentik őket.

Azóta történt elmozdulás a filmvászon hőseinek tulajdonságait illetően, de az akciósztárok ma is tarolnak. Gondoljunk csak a Will Smith által megformált sportos, csajozó, fegyveres macsó karakterekre, akik emellett persze lazák, viccesek is, és az erőszak fontos része az eszköztáruknak. A filmekből látszik, hogy a társadalom továbbra is isteníti az erőszakot a popkultúrában, a tévé és a videójátékok előtt ücsörögve.

„Furcsa kulturális hozzáállásunk van az erőszakhoz. Nagyon szeretnénk felülemelkedni, és mégis teljesen megszállottak vagyunk” – vallja John Gottschall, A professzor a ketrecben: Miért harcolnak a férfiak és miért szeretjük nézni című könyv szerzője is.

Emellett persze megjelentek új hősök is a vásznon, amelyek megformálásával igyekeznek lerombolni a sztereotípiákat: Hollywoodban ma már az a férfi karakter is szerethető, aki úgy hős, hogy hisz az asszertív kommunikációban, és nem fél kimutatni az érzéseit.

A nyugalom megőrzése, az érzelmek szabályozása, a kontroll megtartása mindig előnyt jelent a vitában. Will Smith botránya arra bizonyíték, hogy amikor nem tudjuk megőrizni a hidegvérünket, a társadalom többé nem bocsátja meg nekünk, ha fizikai erőszakkal válaszolunk a minket ért szóbeli fenyegetésre – még akkor sem, ha egyébként nekünk van igazunk. 

Az ismert stand-up comedy-s Chris Rock az idei Oscar-gálán viccelődni kezdett Will Smith feleségének kopaszságával. Azt mondta, hogy alig várja, hogy láthassa Jada Smith-t a GI Jane folytatásában. Ezzel arra utalt, hogy a főszerepet játszó Demi Moore leborotválta a haját a film miatt. A legjobb színésznek járó Oscar-díjat kiérdemlő Will Smith erre felment a színpadra, és felpofozta a komikust. Azért tapintott érzékeny pontra a poénnal Rock, mert Jada Smith nem önszántából borotválta le a haját. Egy alopecia nevű gyógyíthatatlan betegségben szenved, amelynek egyik tünete, hogy a betegnek foltokban hullik a haja, szőrzete. Smith nyilvánosan bocsánatot kért, és cselekedetét megbocsáthatatlannak nevezte.

Fekete Bori – „Kettős teher s kincs, hogy szeretni kell”

„Én is találkoztam ilyen szerelmi viszonyokkal a saját életemben és magam körül” – meséli Fekete Bori Junior Prima díjas népdalénekes, a Chalga, Tárkány Művek, Gajdos és Dobroda zenekarok énekesnője. „Vecsei H. Miklós monodrámája, a »Mondjad, Atikám« olyan hatással volt rám, hogy belebújtam a József Attila-versekbe és levelezésekbe. Szerettem volna ebből valamit alkotni, nem életrajzi előadást, hanem kiemelten a nőkhöz való viszonyáról és a szerelmeiről. Amikor olvastam egy verset, történetet vagy levelet, mindig beugrott egy népdal, amelynek teljesen odaillett a szövege.

József Attila gyötrődött, túlérzékeny volt, folyton szerelmes, küszködött az anyahiánytól; a népdalainkban pedig ez mind megvan, minden ott volt előttem tálcán, a repertoáromban.

Az összeállítást az anyával kezdem, a mamával – talán ez a legfontosabb, a mamahiány, amiért ő olyan lett, amilyen. Utána kicsit behozom a nővérét is, négy-öt szerelmét emelem ki, végül pedig búcsúzunk a szerelemtől, az élettől.”

Borinak ez az első önálló előadói projektje, amelyhez kilenc művész ismerőse csatlakozott. Többségükkel közös a zenei múltjuk. Varga Kornél gitárossal és Babcsán Bence fúvóssal, akik a megénekelt József Attila-versek zeneszerzői, valamint Kertész Ákos dobossal a Zűrös Bandában énekelt. Kuczera Barbara hegedűssel és Takács Szabolcs basszusgitárossal, nagybőgőssel a Chalga zenekarban muzsikál. Bátyjával, a brácsás Fekete Mártonnal a Tárkány Művekben zenél együtt. Eredics Dávid fúvóssal, aki az esten szaxofonon, klarinéton és kavalon játszik, több projektben is szerepelt, például első szólólemezén. Lisztes Jenőt, a világszerte ismert cimbalmost, aki világzenében, jazzben és klasszikus zenében is zseniális, a többiek ajánlották figyelmébe. Kautzky Armand színművészt a prózai részekhez kérte fel, ő testesíti meg versei és levelezései által a költőt. Bori amellett, hogy énekel, a csapat lelke, motorja; ő válogatta a szövegrészeket, a népdalokat, és ő adott címet a produkciónak.

„Az előadás címe: »Szeress, ha kedves az életeM!«. A végén az M azt sugallja, hogy milyen zsarnoki módon tudott ragaszkodni bizonyos nőkhöz. József Attila a kedvenc költőm, számomra örök. A mai embereknek is abszolút aktuális mindegyik verse.

Érdekes, kortársai azt írták róla, hogy mocskos szájú volt a hétköznapokban, ezzel együtt pedig csodákat alkotott. Első olvasatra is érthető, mert egyszerű szavakkal fogalmaz, ugyanakkor a legmélyebb emberi érzéseket ragadja meg.

Szoros kapcsolat van a költő és köztem. Bár sanyarú gyerekkora volt, egész életében nélkülöznie kellett, és nem ismerték el a maga korában, szeretném, ha látná, hogy mennyien szeretik a verseit, utcákat neveznek el róla, szobrokat állítanak az emlékére. Azt üzenem neki, hogy szeretjük, vele vagyunk, és semmi baj nincsen.”

Babcsán Bence – „Ízét adja a tiszta víznek, száját adja a tiszta íznek”

„A szerelem minden hétköznapi dologban jelen van, és szebbé teszi. De ez nemcsak a szerelem lehet, hanem bármilyen euforikus érzés” – értelmezi a József Attila-idézetet a Junior Prima díjas zenész, a Babcsán Projekt frontembere, a Babra, Zűrös Banda, Times New Román, Fanfara Complexa és Poklade zenekarokban játszó Babcsán Bence. Varga Kornéllal együtt ők zenésítették meg az est kiválasztott verseit. Ez a sajátos stílus ötvözi a magyar és a balkáni népzenét, a jazz improvizációját, a progresszívebb hangzást és a saját kreatív ötleteket.

„Szeretek otthon babrálgatni, leülni a zongora elé, próbálgatni a dallamokat, hogy milyen harmónia legyen, vagy hogy jöjjön ki a szövegre a dallam. Fontosnak tartom, hogy a szöveg prozódiája ne sérüljön, és legyen beszédszerű a dalban a szöveg hangzása.

Izgalmas, amikor az ötleteim megvalósulnak az első próbán, arra reagálnak a zenésztársak, én pedig figyelem, hogy tetszik-e nekik. Nem olyan zeneszerző vagyok, aki beírja a kottaíró programba a számot.

A közösségélménynek jót tesz, ha egy műhelymunka keretein belül alkotunk. A dallamvázakat, a koncepciót én hoztam, és ebbe a fázisba kapcsolódott be Kornél a gitárjával.”

Kép

Kautzky Armand és a teljes csapat - Kép: Szeress, ha kedves az életeM!

Bence közel két évtizede zenésít meg verseket, nagyrészt épp József Attila költeményeit.

„Nem én választottam, hanem mai napig böngészem a kötetet, újraolvasok egy-egy verset, ami később egész más értelmet kap, vagy épp akkor jön rá egy dallam. Ezért közel állt hozzám Bori felkérése, és inspirálónak éreztem. A költészetet azért szeretem, mert valójában a költők ugyanazokat a hétköznapi dolgokat fogalmazzák meg, amiket minden ember megél, csak magas színvonalon tudják kifejezni azt, amire nekünk nincsenek szavaink. A produkció magas szintű zenei és irodalmi élményt ad. Úgy is mondhatnám, egy nagy dózisú kulturális injekció.”

Kautzky Armand – „Nagyon fáj”

„Ez az egyik legfantasztikusabb verse, amely elhangzott az est folyamán; az egyik leghatásosabb is a zenével együtt, és szerintem nagyon jellemző József Attilára” – vallja Kautzky Armand Jászai Mari-díjas színművész, aki prózai-verses közreműködőként a költőt képviseli a színpadi íróasztalnál ülve.

„Világéletemben nagyon szerettem a műfaji sokszínűséget akár stílusban, akár korban. Mindig izgalmasnak találtam, amikor olyan projektekben vettem részt, ahol a hangszeres zene, a költészet, a képzőművészet vagy a mozgókép találkozott és egy nyelven beszélt. Többek között ilyen volt a Pilvaker, amikor a klasszikus versmondást kellett társítani a slam poetryhez, az utcaköltészethez, a mai zenei és ritmusvilághoz.

Amikor Bori felhívott, hogy nekem a költészetet kellene képviselnem, ami a népi kultúrával találkozik, szinte nem is tudtam pontosan, miről van szó, és már igent mondtam.

Jó orrom és fülem volt, mert Bori személye és a hozzá csatlakozó muzsikusok egészen magas színvonalat képviselnek. Majdhogynem benne ülni a zenekarban, és ott hallgatni a hangszereket ilyen nagyszerű megszólaltatásban, számomra nagy élmény volt.”

Kautzky Armand sok költő bőrébe belebújt már a színpadon, de József Attila igazi kihívást jelentett számára.

„Az egyik legnehezebb, legkülönlegesebb sorsú, idegrendszerű, személyiségű költő, úgyhogy nem volt könnyű feladat. Bori úgy állította össze az anyagot, hogy a gyerekkorával kezdünk, a fiatalkori leveleivel, nyiladozó költészetével, az édesanyjához és a testvéréhez fűződő viszonyával, végül pedig eljutunk élete végéig, ahol őrjöngve szeret valakit, és lemondva róla szinte elküldi, mert már készül egy másik dimenzióba. Rendkívül szélsőséges, nehéz gondolatok hullámoztak ezen az estén.”

A Fonó Budai Zeneházban voltak fiatalok és idősek, vastaps és hosszú csöndek. Egy biztos: József Attila azon az estén, ma és holnap is üzen költészetével; mindenkinek mást, máshogyan. Ezt a megértést segíti a zene.

„Lehet, hogy ma nagyon tömény lenne egy-másfél órán keresztül csak József Attila-verseket hallgatni. Muszáj kicsit lazítani, olyan konzisztens anyaggal körbevenni, ami mindenki számára fogyasztható. Azt gondolnám, hogy sokkal jobban illik Petőfi népi világához ez a zenei stílus. Mégis, bármilyen furcsa, az abszolút urbánus, Budapest kilencedik kerületében élt munkás költőhöz fantasztikusan passzol a népzene, balkáni elemekkel. A muzsika nyelve mindenki számára egyöntetű, és segíti a befogadást.”