„Két ponton múlt. Ez túl kevés volt ahhoz, hogy ne kezdjek el azon agyalni, ha még utánanézek, ha kevésbé izgulok a szóbelin, ha reklamálok az írásbeli miatt, talán sikerült volna… Aztán jött a következő szakasz, hogy mégsem volt ez véletlen: a gimiben minden csak hamis látszat volt, a jó jegyeim, a tanárok pozitív visszajelzése, most aztán kiderült, hogy mindenkit átvertem. Magamat is. Hogy magamnak köszönhetem, hogy véget ért az aranyélet. Mindenképpen vissza akartam szerezni, amit elvesztettem, bekerülni a vágyott egyetemista világba” – meséli Andi, aki egy fitneszteremben kezdett takarítani, hogy legyen pénze az előkészítőre. „5-kor keltem, de 9-re kész voltam, és enyém volt a nap. Beiratkoztam egy csoportos felvételi előkészítőre, felszabadító volt, hogy hasonló érdeklődésű és élethelyzetű fiatalokkal találkoztam, volt, aki már negyedszer próbálkozott. Az esti órák után minden héten beültünk valahova beszélgetni, pedig nemcsak én keltem másnap hajnalban, valaki árufeltöltőként dolgozott, valaki kutyasétáltatást vállalt, mégis szívesen bandáztunk. Életem legszebb időszaka volt. A következő évben sikerült a felvételim, és a tananyagban is sokkal tájékozottabb voltam, mint a csoporttársaim. Igazán megszerettem az irodalmat, ami addig csak egy tantárgy volt. Ehhez képest az egyetem nagy csalódás volt, motiválatlan diákokkal. Nem az volt, aminek elképzeltem.”

Andi ma már szerkesztőként dolgozik egy kiadónál, és utólag már nem cserélné egy sikeres felvételire a kudarccal nyert egy évet.

Miért érezik úgy mégis, hogy minden összedőlt?

Orsolics Zénó családrendszer-terapeuta és ifjúsági tanácsadó emlékeztet rá, hogy az értettségi utáni időszak mindenképpen nagy választóvonal, ilyenkor szétválnak az utak: véget ér egy időszak, és közeli valósággá válnak a távoli tervek vagy azok szétfoszlása. „Igazán akkor van gond, ha valaki mindent egy lapra tett fel, mert akkor tényleg összeomlik a jövőkép. Erre már előre fel kellene készülni, B és C tervet csinálni. Nem jó stratégia, hogy erre ne is gondoljunk, muszáj sikerülnie” – figyelmeztet a szakember. Az sem segít, hogy a szülők és pedagógusok gyakran azzal akarják tanulásra bírni a fiatalokat, hogy hihetetlenül megemelik az egyetemi felvételi sikerének fontosságát, úgy állítják be, hogy ezen a pár vizsganapon áll vagy bukik a gyerek élete, boldogsága, értéke. Ilyenkor az önértékelésnek túlságosan hangsúlyos része lesz a megfelelés a felvételin, és nyilván már nem hiteles az utólagos szülői vigasztalás sem, hogy „végülis nem ez a legfontosabb az életben”. A kamaszok az ilyen veszteségélményből általában gyorsan felépülnek, és tudnak újabb tervet kreálni, feltéve, hogy erre a családtól valóban „engedélyt kapnak” – mondja a terapeuta. „Érdemes ezt őszintén megtenni szülőként, mert az élet ilyen: eltervezünk valamit, és ha nem sikerül, újabb tervet találunk ki. Baj akkor van, ha valaki depressziós lesz, elmagányosodik.”

„Érdemes a nevelésben is tudatosítani, hogy fontosabb kérdés az, hogy hogyan álljunk fel, ha valami nem sikerül, mint hogy hogyan kerüljük el a kudarcot. Sokan elakadnak ebben a folyamatban.”

Bohózatba is fulladhat az elszakítási kísérlet

Norbi három éve érettségizett, a vizsgákra már saját lakásában készült, amelyet a szülei vettek neki. Programozó szakra jelentkezett, de nem sikerült a felvételije. Azóta remeteéletet él, napjait a gép előtt tölti, hetekig ki sem mozdul otthonról. Szülei zsebpénzzel és étellel is ellátják, azt mondják, támogatják, hogy megvalósítsa vágyait. Azonban arról, hogy mik is ezek, nem sok szó esik. Ők úgy tudják, egyetemi felvételire készül, de néhány régi gimis haver, aki olykor meglátogatja, nem egészen így tudja, bár tény, hogy valóban sok időt tölt a számítógép előtt. Miközben ezt a történetet hallgatom, eszembe jut egy másik, amelyet a kollégám mesélt. Egy ismerősük fia a sikertelen felvételi után sem tanulni, sem dolgozni nem ment el, így telt el másfél év. A mamahotelben ragadt, és a többszöri szülői ultimátumra – hogy vagy nyelvvizsgázni vagy újra felvételizni vagy dolgozni kell – sem történt semmi. Végül kapott egy határidőt, különben kirakják a cuccaival az utcára. Elérkezett a nap. Reggel felszólították az összepakolásra. Aztán zuhogni kezdett az eső, és az egész bohózatba fulladt. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogják kitenni a húszéves fiút.

Orsolics Zénó szerint kockázatos eljutni eddig a pontig. „Ha a család is úgy kezeli, hogy ez egy ideiglenes állapot, mondjuk egy évre szól, akkor legyen tartalma annak az évnek. Ha a fiatal elmegy dolgozni, megismeri a pénz értékét, a munka önbecsülést ad, megtanít a kollégákkal, az ügyfelekkel, a főnökkel viselkedni. De lehet külföldre menni nyelvet tanulni, és az is egy nagyon jól megragadható haszon, ha valaki jogosítványt szerez vagy valami szakmát tanul. A hosszan mamahotelben dekkolók esetében érdemes azon is elgondolkozni, miért jó a családnak, ha a 18 éven fölüli csemetét gyerek- vagy diákszerepeben tartja, gondoskodik róla, hagyja, hogy csak nyitogassa a hűtőt, és élvezze a szolgáltatásokat. Általában arra mutat rá, hogy a szülők párkapcsolatában valami nem jól működik, és az üres fészekben a gyerekek kirepülésével már nem lehet majd a gyerekre mutogatni, rajta keresztül kommunikálni, szembe kell nézni a párkapcsolati nehézségekkel.

Aki túl van az érettségin, az így vagy úgy egyébként is kezdjen el pénzt keresni, a tanulás mellett is! Akármilyen apró dolgokra gondolhatunk, mindenképpen jót tesz a személyiségfejlődésének.

Ilyenkor egy szülőnek, nyilván azon felül, amit a családban a gyerek amúgy is megkap, nem kell támogatnia a bulizásokat, a menő cuccokat… A gyerek elmehet árufeltöltőnek, bébiszitternek, és közben nagyon fontos dolgokat tapasztalhat meg: hogy hasznos és kompetens.”

Az életfordulót a sikeres felvételi derűsebbre színezi, a sikertelen pedig sötétebbre

A fiatalok a sikertelen felvételi után hajlamosak a kudarcra fogni azt az érzést, amit ilyenkor valójában az életforduló okoz. Vége a gyerekkornak, a diákéveknek, jön a felnőtt élet, az egyetemen, munkahelyen már felnőttként kezelik őket. Átalakulnak a kapcsolatok, megváltozik a baráti kör. Ezt persze a sikeres felvételi derűsebbre színezi, a sikertelen pedig sötétebbre. De mindkettő alapvető változást hoz. Egyébként is a reziliencia, az újratervezés korát éljük az élet minden területén. A világjárvány okozta nehézségek és a középiskolások között eluralkodó általános bizonytalanság megnehezíti a felnőtté válás fontos fordulóit is. „A pandémia alatt abban az évben minden óránk online volt, a fakultációk is – emlékszik vissza Zoltán – Eleve kevés volt a visszajelzés, de a kémia fakultációk rendszerint el is maradtak. A kidolgozandó tételek felét csak az érettségi előtti héten kaptuk meg. Öten emelt kémiáztunk a suliból, ugyanaz volt a felkészítő tanárunk, egész évben jó jegyeket kaptunk, én csak ötösöket. Aztán jött az írásbeli, és négyünknek nem lett meg a szóbelihez szükséges százalék, az ötödik kettest kapott. Azonnal elúszott minden esélyem az orvosira. A tanár be sem jött az írásbelik megtekintésére, azóta fegyelmivel elbocsájtották, de a mi évünk ráment. Úgy éreztem, összedőlt a világ.”

Kép

Kép: Freepik

„Amikor reggel kinyitottam a szemem, ez volt az első, ami bevillant, mint egy gyomorszájon vágás: nem vettek föl. És az egész napomat ez határozta meg.”

„A legnehezebb talán az volt, hogy a szüleim nem hitték el, hogy alkalmas vagyok az orvosi egyetemre, hogy képes vagyok arra, hogy felvegyenek és el is végezzem. Hosszú hónapokig én sem hittem el. Még ma sem mindig. Egész nyáron csak kóvályogtam, nem volt kedvem bulizni, elutazni akár csak egy hétvégére is, azt hiszem, azt éreztem, nem szolgáltam meg. Abbahagytam a sportolást, nem akartam találkozni a barátokkal, akiket persze felvettek.” Zoltán esete talán kirívó, de az elmúlt időszak semmiképp nem kedvezett az érettségizőknek, akik nem kaptak elég visszajelzést, alapjaiban bizonytalanabbnak érezték a jövőt, elszigetelődtek egymástól, nemcsak a tanulásban, más területeken is. Emiatt a szokottnál is nehezebben élték meg a korosztályukra jellemző lelki megpróbáltatásokat, ami persze visszahatott a tanulásra, az önértékelésre, a vágyak megfogalmazására. És persze a szülők bizonytalansága is rontott a helyzeten.

Az elvárás nyomasztó, a boldogságérzet fontos

„A szülői elvárások meghatározók, és a ki nem mondott elvárások is nagyon megnyomorítják az érettségizőket. Klasszikusan erősen jelen van ez például az orvos- vagy ügyvéddinasztiákban, ahol illik követni az ősi hagyományt, de olyakor maga az az elvárás is nyomasztó, hogy az a minimum, hogy legyen a gyereknek diplomája” – mondja a családrendszer-terapeuta.

A ma televíziós műsorvezetőként dolgozó harmincas nő (nevezzük Esztinek) a színművészetire jelentkezett. El sem árulja, hányszor, csak hogy egy kezén nem tudná megszámolni, kettőn még igen. Nem adta fel, rostáról rostára keményen készült, néha az utolsóig is eljutott. Volt olyan vizsgáztató, aki a szemébe mondta, hogy belőle sosem lesz színésznő. Aztán ahogy teltek az évek, már a környezetében is látta a kételkedést, először a barátai legyintettek, aztán a családja. Egyszer azt mondta, talán azért akart mindenáron színész lenni, mert az apja, aki otthagyta őket, színész volt. Aki büszke volt rá, hogy már hatévesen bátran kiáll az iskolai rendezvényeken, énekel, táncol, mindenről van véleménye, és korához képest éretten mondja a verseket.

Tíz kemény, kudarcos évébe telt, hogy elengedje ezt a jövőképet.

Közben a médiában, ahol munkát vállalt, folyamatosan kapta az elismeréseket, hogy tehetséges újságíró, műsorvezető, szerkesztő, programszervező. Ma is ott dolgozik, sikeres, és végső soron minden képességét használja, amiről azt gondolta, hogy a színészetre alkalmassá teszi.

„Ha nem szabadítjuk eléggé föl a gyermeket arra, hogy a fontos az, hogy boldog legyen, ha ezt nem mondjuk elégszer, akkor nem fogja ezt érezni, bár néha meg sem tudja fogalmazni, mi bántja – figyelmeztet Orsolics Zénó. – Én az összes diplomámat estin szereztem, mégsem történt jóvátehetetlen. Ha kicsit távolabbról nézzük, egy- kettő-öt év múlva éppolyan jó az a diploma.”

A kudarc veszteségeinek feldolgozása után, ami akár hónapokba is telhet, mindenképpen meg kell majd hozni egy döntést a közeli és távolabbi jövőről, immár felnőttként.

Hogy segíthetünk a gyermeknek, testvérnek, barátnak?

„Beszélgetésekkel és jó kérdésekkel – tanácsolja a szakértő –, semmiképp nem úgy, hogy elmondjuk, hogy akkor most mi a következő teendő. Mérlegre lehet tenni, hogy »valóban ezt akartam?« Én akartam, vagy valaki más? Tudok-e ennél többet tenni azért, hogy sikerüljön? Akarok-e többet tenni? Hogyan? Kell-e ehhez segítség? Az is előfordul, hogy a kezdeti csalódás és pánik után a fiatal megkönnyebbül, és amikor legördül róla a teher, akkor jön rá, hogy igazából nem is az a pálya érdekelné, amire készült. Ez bizonyos értelemben szerencsésebb is, mint ha valaki egyenes úton halad a karrierépítésben a mások által kijelölt úton, és 30–40 évesen módosít pályát. Éveket spórolhatunk egy ilyen megtorpanással, ami kényszerből ráébreszthet minket az igazi hivatásunkra” – véli Orsolics Zénó.

Nyolcvanegy éves vagyok, és boldogabb, mint valaha. Pedig az élet nem kímélt. Nem osztotta rám a szerencse csillagát, legalábbis sokáig ezt hittem. Azokban az években születtem, amikor apáink valahol katonaként kegyetlenül ölték egymást, mert rákényszerültek, amikor a félelem a legismertebb érzésként élt a szívekben: a második világháború második évében. Ezekből az időkből csak emlékfoszlányok derengenek bennem félelemről, bátorságról, hideg, penészszagú pincékben bujkálásról, felborított, kiürített szekrényekről, amelyek azt suttogták, bármi megtörténhet. Nem beszéltünk a velünk történtekről, azt hiszem, jobb volt, vagy csak könnyebb hallgatni róla. Örültünk annak, hogy élünk, hogy megmaradtunk egymásnak. De sajnos nem sokáig…

Tizennégy éves voltam, amikor egy tavaszi délutánon a negyvenhat éves édesanyám puszit nyomott a homlokunkra, becsukta maga mögött az ajtót, és útnak indult… egy olyan útnak, ahonnan soha többé nem tért vissza. Az öcsémre és rám a bátyánk vigyázott aznap. Szép, március elsejei nap volt, tavaszillat áradt be a félig nyitott ablakon.

M. Éder Márta szüleinek esküvői fotója

Anyu sikkesen, körömcipőben, apu kedvenc parfümillatával a nyakában sétált az egyik, számukra kedves randevúhelyszínükre, ahova sosem ért oda.

1955-öt írtunk akkor, amikor az odavezető úton, a Ferenciek teréhez közeli Jégbüfé előtt édesanyám fejére zuhant egy erkélykonzol. Édesanyám azonnal összecsuklott. Eszméletlenül zuhant a földre, majd elegáns fehér blúzán izzóvörös vérfolt jelent meg...

Apu pedig csak várt és várt a kávézóban a feleségére, akit huszonegy éve szeretett, és akit eközben épp rohammentő szállított kórházba. Nálunk otthon ugyanebben az időben éles telefoncsörgés rázta fel a pilledt délutánt. Az orvos telefonált. Akkor tudtuk meg, anyut baleset érte. Amikor apu hazaért, és belépett az ajtón, egyből tudta, baj van. Én zokogtam, az öcsém kezét szorongattam, a bátyám pedig remegett. Másnap reggel közölték velünk, hogy anyu belehalt a sérüléseibe, mert nyílt koponyaalapi törést szenvedett. Apu a hírre a fotelbe roskadt, és a tenyerébe temette az arcát. Még sosem láttam ilyennek. A bátor, erős, magas édesapám összetört. Hirtelen olyan törékenynek és elveszettnek tűnt, hogy én tizennégy éves kamaszlányként úgy éreztem, nekem kell a támaszának lennem, a térdére ültem, átöleltem, és a testvéreimmel együtt vigasztalni kezdtük: „Apu, nem veszíthetünk el téged is! Mi itt vagyunk neked! Egymásért erősnek kell lennünk!”

Miközben aput vigasztaltam, eszembe jutott egy tegnapelőtti emlékkép, amikor a negyedik emeleti, belvárosi bérlakásunkban ebéd után mind az asztalnál ültünk még, miközben anyu a ruháinkat varrta, majd felnézett, megállt a kezében a tű és a cérna, és annyit mondott: „Én úgy, de úgy szeretlek titeket! De valamiért azt érzem, hogy hamarosan meg fogok halni.” Apu megérintette a karját, és mind egyszerre mondtuk: „Hogy mondhatsz ilyet? Dehogy fogsz! Mi is nagyon szeretünk téged!” Így visszagondolva olyan, mintha a lelke már búcsúzott volna tőlünk.

Azóta sincs nap, hogy valakitől haraggal válnék el. Megtanultam, hogy az utolsó szó mindig a szeretet szava kell, hogy legyen.

Mert mekkora szerencse, hogy az utolsó szavunk a legszebb szó volt… Egész hátralévő életünkön nyomott hagyott az ő hiánya. Hiszem, ha ő van, soha nem követem el életem legnagyobb hibáját.

Kép

Kép: M. Éder Márta

Miután apu ötvenhárom évesen egyedül maradt velünk, a három gyerekkel, tudtuk, nekünk is mihamarabb munkába kell állnunk, hogy segítsük őt. Szakmát tanultam, könyvkötő és könyvrestaurátor lettem, és azonnal munkába álltam. 19 éves korom óta dolgozom, sokszor 14 órákat. Számomra nincsen élet munka nélkül. Szorgalom és vad tudásszomj ég bennem. Kíváncsi vagyok rád, a világra, a történelemre, a jövőre, és minél többet tanulok, annál inkább azt érzem, hogy te, jó ég, mennyi mindent nem tudok még! A genetikai adottságon kívül ez a mélyről jövő kíváncsiság és a mozgás tart fitten.

A rendszeres testedzés adta meg azt, hogy ma is úgy mozgok, mint ötvenéves koromban, az állandó tanulás, olvasás és kíváncsiság pedig azt, hogy bármelyik fiatallal szót értek, mert pörög az elmém. Nem engedem meg magamnak, hogy lemaradjak. Szenvedéllyel élek. De ez nem volt mindig így. Sőt, édesanyám halála után azt gondoltam, az élet egy büntetés. Állandóan azt kérdezgettem, hogy miért pont velünk történik mindez, hogy miért pont nekünk nincs többé édesanyánk. Mindenkit „ellenségnek” láttam, akinek volt…

Az élet megtanította: az erős ember nem rendelkezik könnyű múlttal.

Az erős ember az őt ért fájdalmak árán válik képessé a megbocsátásra és az elfogadásra. Egy idő után nem irigyeltem a látszólag egyenesebbnek tűnő életeket, mert megértettem, hogy Isten a legnehezebb csatákat mindig a legjobb harcosainak adja.

Huszonnégy évesen mentem férjhez életem első szerelméhez. Akkoriban még úgy neveltek minket, lányokat, hogy a házasságba csak érintetlenül, szűzen léphetünk be. Semmit nem tudva az intimitásról, azzal a naivitással lettem feleség, hogy férjhez megyek, és onnantól kezdve boldogságra leszek ítélve, hogy könnyedén anyává válok majd (azt nem tudtam, hogyan, de biztos voltam benne). Mi nem beszéltünk szexről, fájdalomról, depresszióról… Sötétben tapogatóztunk, és azt hittük, jól van ez így. Hatvanhét évesen, amikor elmentem önkénteskedni egy öregek otthonába, ott is megtapasztaltam, hogy él egy idős generáció, akik közül sokan úgy élték le az életüket hosszú házasságokban, hogy sosem élték át a gyönyör pillanatait. Sok mély beszélgetésben hangzott el: „Ó, Mártika, én azt se tudom, milyen az az orgazmus.” Tévedés azt hinni, hogy csak azért, mert nyolcvanvalahány évesek vagyunk, nincsenek vágyaink. Ugyanúgy vonzódunk és vágyunk az érintésre. Egyetértek García Márquez szavaival, hogy mennyire tévedünk, amikor azt hisszük, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Én ma is nő vagyok, szeretek tetszeni, elegánsan öltözni – örömet okoz, ha bókolnak, ha egy gyengéd kéz megsimogat.

Az első házasságom három év múlva véget ért, és senkivel sem tudtam megbeszélni, hogy miért. Akkoriban rengeteget gondoltam édesanyámra, a hiányára, arra vágytam, hogy megoszthassam vele, megkérdezhessem tőle, hol hibáztam… Említettem már, ha ő van, soha nem követem el életem legnagyobb hibáját, azt, hogy nem lettem édesanya. Emiatt évtizedekig emésztettem magam.

Egyetlenegyszer sikerült teherbe esnem, a válásom után, évekkel később, amikor harmincéves koromban szerelmes lettem életem legszebb és legokosabb férfijába, aki öt évvel volt fiatalabb nálam.

Ha valahol átéltem a szenvedély fékezhetetlenségét, a vonzalom elvakultságát, akkor ez az a szerelem volt. De van az a tűz, ami túl magas lángon ég ahhoz, hogy élni lehessen mellette. Ebben a szerelemben nem volt bátorságom megbízni. Nem mertem egyedül édesanyává válni, és ezt tartom életem legnagyobb hibájának, mert ma már tudom, képes lettem volna rá. De akkor még nem bíztam magamban, nem ismertem az önértékelés, önbizalom fogalmát. Gyáva voltam. Ha a mostani eszemmel dönthetnék, gondolkodás nélkül belevágnék… Mert ma már tudom, hogy minden nehézség magában hordja a lelki fejlődés lehetőségét. Akkor azt hittem, felelőtlenség egyedül gyermeket vállalnom. Ma pedig azt érzem, az volt felelőtlenség, hogy nem mertem megtenni. Életem során ezt a döntésemet volt a legnehezebb megbocsátani magamnak.

Nem egyszer bántottak emiatt, hogy nem született gyermekem. Rosszindulatú megjegyzések rúgtak belém egy olyan fájdalommal kapcsolatban, amiről az illetők mit sem tudtak. Önzőnek és hedonistának tartottak azok, akik nem ismertek, akik csak a felszínt látták. Ez is tanulság volt számomra.

Azóta soha, senki fölött nem ítélkezem. Ha valakit még nem ismerek, nem beszélgettem vele legalább egyszer négyszemközt, akkor nem mondok róla semmit. Nincs jogom hozzá, mivel semmit nem tudok róla.

Én azt tapasztaltam, hogyha első látásra valaki unszimpatikusnak tűnik is, ha beszélgetni kezdünk, például arról, hogy hol nőtt fel és milyen volt a gyermekkora, és a másik elkezd megnyílni, mer megnyílni… igenis ott van mindannyiunk aranyiránytűje, amelyben van valami szerethető.

Kép

Kép: M. Éder Márta

Öt évig egyedül éltem, ami egy csendes, de szorgalmas időszak volt. Ezekben az években munka mellett továbbtanultam, és felsőfokú nyomdász lettem. Majd 1982-ben, negyvenéves koromban megkaptam az élettől azt a valakit, akit életem legnagyobb ajándékának tartok: Éder Istvánt, a második férjemet. Negyvenévesen éreztem azt, hogy megértem rá, és készen állok a házasságra. Magyar származású német férfi volt, akit egy baráti társaságban ismertem meg. Sötétbarna öltönyt viselt, fehér inggel és barna csíkos nyakkendővel, amelyben bár kissé feszengett, mégis végtelenül elegánsnak és nagyviláginak tűnt. Szavaiból áradt a műveltség, gondolataiból a nyitottság. De nem ezzel fogott meg elsősorban, hanem azzal, hogy édesapámra emlékeztetett, hozzá volt hasonló. Életszeretetével és azzal, hogy nem félt a komolyságát elvesztve bohóckodni, játszani, levett a lábamról. Vele egészen a haláláig, huszonegy évig olyan boldog volt a házasságom, hogy mondtam is nem egyszer: ez már gyanús. (nevet)

Olyan összhang volt köztünk, mintha áldás lett volna rajtunk.

A megismerkedésünk után két évvel össze is házasodtunk, és utána Münchenben éltünk, ahol a nyelvi nehézségek miatt eleinte rengeteget küzdöttem, főleg mert lételemem a kapcsolatteremtés. Természetesen ott is beszédbe elegyedtem, ha kellett, elmutogattam, mit is szeretnék mondani, és így hamarosan takarítónőből nyomdai asszisztenssé váltam.

Pipivel (mert így becéztem a férjemet) bejártuk a fél világot. Amerikában lakókocsit béreltünk, és igazi kempinges életérzéssel róttuk a széles utakat. Vettünk később egy négyszemélyes lakóautót. Sokat kibírt az a vagány kis verda, eljutottunk vele Franciaországba, Spanyolországba, Olaszországba, Dániába, Finnországba és Norvégiába – ezek az utazások olyan pillanatokat adtak, amikre ha visszagondolok, ma is feltöltenek. Mi nem tárgyakat, hanem élményeket gyűjtöttünk, a Dalai Láma szavai szerint élve: „Azon a napon, amikor megértettem, hogy csak azt viszem magammal, amit megélek, elkezdtem azt élni, amit magammal akarok vinni.”

Kép

M. Éder Márta - Kép: Wesniczky Zsófia

A férjem nyugdíjba vonulása után visszaköltöztünk Magyarországra, ahol még öt évet éltünk együtt egy gyönyörű kertes házban Törökbálinton, ahova egyszer csak ő sem tért haza többé, mint ahogyan egykor édesanyám sem. Biciklizni indult, én közben vacsorát készítettem, amikor lassacskán feltűnt, hogy egy ideje már itthon kellene lennie… Hamarosan csengettek, és életem szerelme helyett a rendőrség állt az ajtóban.

Meg sem kellett szólalniuk a rendőröknek, már tudtam, ismét elvesztettem azt, aki a világot jelentette nekem.

Majdnem utánahaltam, annyira fájt a hiánya.

Hatvanegy évesen újra kellett kezdenem tanulni egyedül élni. Esténként nem félni. Megszokni a hiányát annak, akivel 21 éve együtt keltem fel és együtt tértem nyugovóra. A halála után reggelente sokszor odanyúltam a párnája felé, mintha keresném, „itt vagy-e még?”. Meg kellett tanulnom ismét megfordítani a nézőpontomat, nem azt nézni, hogy mit veszítettem el, hanem, hogy mennyi mindenem volt és van még… A természet rendje: veszítünk, vagy te, vagy én. Valaki mindig egyedül marad. „De nekem, legalább egyszer, voltál!” És boldog vagyok, mert elmondhatom magamról, hogy ma már semmitől sem félek, hogy megbocsátottam magamnak, hogy megtanultam megszeretni magam, minden rosszal és jóval együtt, hogy semmilyen kudarc és fájdalom nem tudta megingatni a hitemet se Istenben, se abban, hogy rendíthetetlenül higgyem: az élet szép. A régi egyiptomiaknak volt egy szép gondolatuk a halálról. Amikor a lelkünk a mennyek kapujába ér, az istenek két kérdést tesznek fel. A válaszon múlik, hogy bebocsátást nyernek-e. 1. Leltél-e örömöt az életben? 2. Vittél-e örömöt mások életébe? Az elsőre egy határozott igen a válaszom, az utóbbit pedig csak remélni tudom. Elvégre sosem felejtettem el szeretni…

A történetet Kosztin Emese írta M. Éder Márta emlékei alapján.

Ma egyre több kézműves pékséggel találkozhatunk, sokan dolgoznak ezen a vonalon, ön azonban már harminc éve tevékenykedik pékként. Mi hívta erre a területre?

Nem péknek készültem, eredetileg gépész és lakatos szerettem volna lenni, de csak fél évig jutottam a képzésben: addigra éreztem, hogy az nem az én világom, és az oktatóim is visszajelezték, hogy túl sokat mosok kezet, tartózkodom az olajos, piszkos dolgoktól. Beláttam, hogy ez nem fog működni, s közben eszembe jutottak a mamám régi történetei a pék szakmáról. Ő gyerekként péksegéd volt, sokat mesélt ennek a szépségeiről, de a saját gyerekkoromból nekem is szép emlékeim voltak egy iskola melletti pékségről, onnan ered a pacsni iránti szeretetem is. Ekkor módosítottam az elképzeléseimet, elkezdtem pékségben dolgozni, és ez magával is ragadott.

Mennyit változott a pék szakma az elmúlt három évtizedben?

Komoly mesterektől tanulhattam, 1994-ben a Fortuna Pékségben kezdtem a pályafutásomat, ott egy év alatt dagasztó lettem – ez akkor még nagy szó volt. Laci bácsinak hívták a vezető péket, aki hiába volt már nagyon öreg, ő volt a karmesterünk: a liszteszsákokat már nem tudta megemelni, de vezényelte a munkát, mi pedig követtük őt. Számomra ez adta meg a szakma alapjait. Voltam táblás, dagasztó, műszakvezető, termelési igazgató és termékfejlesztő is, szinte az összes piacvezető pékségben megfordultam, láttam 4-5 fős csapatokat és 200-300 főt foglalkoztató pékségeket is.

Aztán a kisebb lányom, Ida születésekor úgy döntöttem, nem akarok többet adalékanyagot használni, a tiszta, hagyományos pékszakmát szeretném képviselni.

Akkor másodmagammal ki is vettünk egy üzlethelyiséget, de vállalkozói tapasztalat és anyagi háttér hiányában ez a projekt csak fél évig tartott. Aztán találkoztam későbbi kollégámmal, Szabó Péterrel, akivel azóta is együtt gondolkodunk, de hosszú út vezetett idáig.

Miért döntött a kézműves irány mellett?

Túl sok kenyérgyárat láttam, és abba az irányba nem voltam képes továbbmenni. Termékfejlesztőként azt tapasztaltam, hogy hiába mutatok be valamit, végül gazdasági okok miatt nem az, nem úgy kerül a vásárlók elé. A természetes alapanyagokat felváltják az adalékok, amelyeknek hosszú távon kifejezetten negatív hatásaik vannak, sokkal könnyebben váltanak ki például allergiát. Szerettem volna valami mást, természetesebbet. A magam részéről ezt nem küldetéstudatnak tartom, egyszerűen visszatérésnek a gyökerekhez, ebben próbálok fejlődni.

Közel két évre ott is hagyta a vállalkozást, és kitanulta a kovászos kenyér készítésének módszerét.

Vajda József, a Pékműhely vezetője egyszer arról írt a közösségi médiában, hogy a mai pékek nem tudnak élesztő nélkül dolgozni, ezért nem is igazán pékek. Elmentem hozzá megnézni, hogy ez mit is jelent, aztán ott maradtam tanulni. Jó gyakorlat volt, hagyott dolgozni, valóban megtapasztaltam, milyen az élesztő nélküli kenyér. Nagyban segítette a munkámat, hálás vagyok ezért az időszakért, mert kevés vállalkozó biztosít ekkora teret egy tanulónak. Két év alatt elsajátítottam a kovászos kenyér sütésének csínját-bínját, és csak ekkor mertem újrakezdeni: innentől vált igazán fontossá, hogy tiszta kézműves pékséget indítsunk, ahol csak kovásszal dolgozunk. Ennek köszönhető, hogy jelenleg már három budapesti pékségünk van, de még szeretnénk bővülni, erre igény is van.

A célunk olyan termékeket eladni a vásárlóknak, amelyek a lehető legkevesebb nem kívánt nyomot hagyják a következő nemzedéken.

Egyre gyakrabban tér vissza az a dilemma, hogy kovász vagy élesztő. Mennyiben befolyásolja a választott alapanyag a kenyér minőségét?

Ezt nem úgy érdemes nézni, hogy melyik a jobb, egyszerűen mindkettő más. Nálunk 18 órán keresztül készülnek a kovászos kenyerek, a hosszú bomlási folyamatnak köszönhetően kevesebb bennük a szénhidrát, ezért a gluténérzékenyek és a cukorbetegek is bátrabban fogyaszthatják. Csak olyasmit használunk, amiről tudjuk, mit tartalmaz, a péksüteményeknél is csak természetes alapanyagok jöhetnek szóba, ezért nincs is olyan termékünk, amihez ne kötődnék.

Ebben az esetben mit jelent a személyes kötődés?

Mindegyik termékhez van közöm. A munkatársakkal közösen ötletelünk, eltelik egy kis idő, mire meg is valósul valami, de az mindig közös eredmény. Emellett számomra a pacsni és a szilvásbukta a gyerekkori emlékeket is idézi. Az ilyen emlékek miatt nem is foglalkozunk újhullámos termékekkel, úgy látom, túl sok olyan magyar sütőipari termék van, amely jogtalanul kezd feledésbe merülni, mi ezeket igyekszünk visszahozni a köztudatba.

Szeretnénk az olyan autentikus termékeket népszerűsíteni, mint a diós csiga, a búrkifli vagy a tepertős pogácsa.

Ezt a vállalást nem könnyíti meg a mostani időszak. Az elmúlt két évet a világjárvány határozta meg, idén februártól pedig az orosz-ukrán konfliktus nyomja rá a bélyegét a mindennapokra. Van olyan vásárlói magatartás, amelyet érdemes lenne elsajátítani?

A pandémia ideje alatt be kellett zárnunk, azok voltak a legnyomasztóbb hetek. Ez a szektor sokáig megúszta komolyabb érvágás nélkül, azonban a háborús konfliktus hatásai már most érezhetők. Több liszt és gabonafajta érkezett eddig Ukrajnából, ezek idén nem lesznek elérhetők, gyakorlatilag napról napra emelkedik az élelmiszerek ára. Bízom benne, hogy a vásárlók a minőség mellett döntenek majd ebben a nehéz helyzetben is. Érdemes odafigyelni a pazarlás helyes értelmezésére is: a visszajelzések alapján a kovászos kenyereink ára ugyan magasabb, mint a bolti kenyereké, de akár egy hétig is fogyaszthatók. Így arányaiban a kézműves kenyerek nem drágábbak nagyüzemi társaiknál, azonban egészségesebbek. Remélem, egyre több vásárló keresi majd ezeket a tiszta termékeket.

A tiszta termékek képviselete mellett üzletükben megváltozott munkaképességű kollégákat is foglalkoztatnak, ugyanakkor ezt nem használják marketingcélokra.

Ez Péter kollégám ötlete volt, ő már egy korábbi cégében is foglalkoztatott megváltozott munkaképességű munkatársakat. Én megmondom őszintén, először rettegtem: azon gondolkoztam, hogyan lesznek képesek ellátni a munkát.

Mára azonban azt látom, hogy aki szeretne dolgozni, az fog is. Rövid idő alatt minden előítélet megszűnt bennem, nagyon jó lett a csapatunk, együtt tudunk kiváló kenyereket és péksüteményeket készíteni.

Azonban ez nálunk nem reklámfogás, mára sokan tudnak erről a lehetőségről, de nem azért döntöttünk emellett, mert jól hangzik, hanem mert ezt tartottuk fontosnak.

Igazán hangsúlyosak voltak a gyermekkori emlékei. Hogy tapasztalja, saját gyermekeinek mit tud átadni a hivatásán keresztül?

Azt látom a lányaimon, hogy ugyanúgy tekintenek a megváltozott munkaképességű társainkra is, mint bárki másra. Örülök, hogy ezt az elfogadást már át tudtuk nekik adni. Emellett számukra már az a minőség a természetes, amellyel a pékségeinkben találkoznak, remélem, ez az egészségesebb, tudatosabb életmód velük marad.

Az írónő döntése

A két figura számos látványos különbözősége ellenére egy tőről fakad, már csak azért is, mert egyetlen teremtő és fantáziadús agy termékei. Gondolhatnánk, hogy találkozásuk és erőik összeadása egy kettős nyomozás kapcsán természetszerű és logikus lépés lett volna az életműben. Agatha Christie-re valóban erős nyomás nehezedett mind a kiadója, mind az olvasói irányából: találkozzanak a figurák, lássuk meg, mire jutnak egymással és egy különlegesen furmányos, velejéig gonosz elkövetővel!

Végül maga az írónő akadályozta meg legendás hősei találkozását, határozott döntést hozott arról, hogy e pikáns kaland számára nem biztosít regénybéli helyszínt. Agatha Christie halála után került elő az a hangfelvétel, amelyen a közös szerepeltetésről szóló gondolatát megosztotta: „Poirot, a tökéletes egoista nem szerette volna, ha kioktatják a saját mesterségében, vagy hogy egy élemedett vénkisasszony tegyen neki javaslatokat.” Egy másik interjúban Dame Agatha hasonló érvekkel állt ellen a felvetésnek, ezzel is bizonyítva, hogy gondolkodott az ötleten, és egyértelműen elvetette azt.

A szerző szerint a két bravúros elme nem bírta volna elviselni egymást, és mivel valakinek meg kellett volna gyanúsítani a vélhető elkövetőt, nehéz és hálátlan feladat lett volna eldönteni, hogy a szerző kinek kedvezzen.

Óriási személyiségbéli és módszertani különbségeik miatt Agatha Christie szerint elképzelhetetlen lett volna, hogy ők ketten együtt nyomozzanak, így annak ellenére, hogy szívesen meghallgatnánk köztük egy briliáns vitát, és kíváncsiak lennénk arra, melyikük kerekedne felül, erre a jelenetre sajnos már nem számíthatunk. Vagy mégis?

A bűn természete

A kis belga magándetektív és az (akkor még) képzeletbeli falu, St. Mary Mead (azóta egy angliai település felvette ezt a nevet) idős lakója sokban hasonlít egymásra. Mindketten korosabb, egyedülálló emberként kerültek be a történetekbe, így a szerzőnek szembe kellett nézni azzal a problémával, hogy a szereplői élettartama beleférjen a regény által átfogott időbe. Mindkettőjük munkamódszere az emberi lélek ismeretére épül, fergeteges autós üldözésekbe vagy ujjlenyomatok vadászatába nem bonyolódtak, nem is volt erre szükségük. Miss Marple gyakran a pletykára és a falusi élettapasztalatára alapozta gyanúit, míg Poirot inkább az éles megfigyelések általi logikus következtetésekben hitt. Közös tulajdonságuk, hogy mindketten ugyanúgy gondolkodtak a bűntettek hátterében lapuló emberi gonoszságról.

Agatha Christie regényeiben átélhetjük a pattanásig feszülő izgalmat, a kiélezett jeleneteket és mindenkor az igazság győzelmét. Nem véletlen, hogy némelyik filológus a jó detektívregényt a népmeséhez hasonlítja:

„A régi népmese nem más, mint évszázadok, évezredek előtti korok detektívtörténete”, illetve a „mának a detektívtörténet a népmeséje”. (Pásztor Árpád)

Nem csak a történet fordulatossága, a cselekmény, a jó történetvezetés vitte sikerre ezeket a műveket. Mint egy igazán mély lelki hátteret és mondanivalót is hordozó népmesének, Agatha történeteinek a hátterében is kimunkált gondolati állásfoglalás fedezhető fel, amelyet mindkét főszereplője közvetít. Ez a szinte filozófiai mélység pedig a detektívek bűnről vallott állásfoglalása. „Nem, a gonoszság nemcsak az ember képzeletében él, a gonoszság létezik!” – kiáltja nekünk Agatha Christie.

A bűn irodalmi kódolása a nagy krimiíró hölgy olvasatában sosem úgy jelenik meg, mint orvosi eset vagy homályos személyiségzavar. Gyilkosainak egyetlen esetben sem adja meg azt a felmentést, hogy tettüket valami megváltozott agyi berendezkedés vagy régebben átélt trauma, idegesség indokolta volna.

Agatha Christie mindkét főszereplője folyamatosan képviseli az írónő álláspontját: a bűn választott viselkedésforma, amelynek valódi mozgatórugója az igent mondás a gonoszságra.

Ma már érzékeny képalkotó eljárásokkal kimutatható a pszichopata agy felépítésének eltérése a neurotipikus agytól – vajon változik-e emiatt a gonoszság megítélése? Mit szólna ezekhez a kutatásokhoz a krimiíró hölgy?

Lesz-e Christie-univerzum?

1990-ben, Agatha Christie születésének 100. évfordulóján az angliai Torquay vasútállomására egyszer csak befutott a méltán legendás hírű Orient expressz. A következő pillanatban kisebbfajta csoda történt, ha csodák esetében egyáltalán lehet méretről beszélni… Hercule Poirot (David Suchet) virágcsokorral a kezében várakozón fordult a beérkező vonathoz, amelyről Miss Marple (Joan Hickson) szállt le. A két színész korábban sosem találkozott egymással, ahogy a két regényszereplő sem. De a párhuzamosok ebben a csodálatosan végtelen pillanatban mégis találkoztak, és az ikonikus kalapkát viselő viktoriánus vénkisasszonyt a belga magánnyomozó segítette le a vonatról, teljes pompájában, a sétabotjával egyetemben.

A filmes világban az utóbbi időben divat egyfajta univerzumot teremteni, hiszen minden ember ösztönösen vágyik arra, hogy embertársaival közös mítoszokat éljen meg.

Ilyen közös mítosz a Biblia vagy a görög-római hitvilág. Ezt az alapvető emberi beállítódást – gyári beállítást – számos filmalkotás igyekszik kielégíteni, mint például a Marvel-moziverzum vagy a Gyűrűk Ura-trilógia. Néhány éve a Poirot-legenda is erre a sorsra jutott: Kenneth Branagh új meglátásokkal és nézőpontból rendezi sorra a Poirot-műveket, és az a hír járja a rajongók között, hogy a rendező az utolsó tabut is ledönteni készül: forrásanyagként használva a művet, gyökeresen mást akar létrehozni, mint az eredeti elképzelés.

Ebben a változatban talán megtörténik a lehetetlen, és a szelíden viselkedő, törékeny, hófehér hajú hölgy együtt nyomoz majd a rendőri tapasztalatokkal rendelkező belga úriemberrel. Talán Jane leszúrja őt egy kötőtűvel, vagy összeköltöznek St. Mary Meadben, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak…

Nem állítom, hogy kíváncsian várom.

Krisztinán kívül még szülők millióinak okozhat kellemetlen pillanatokat, amikor gyermekük száján trágár kifejezések csúsznak ki idegenek vagy ismerősök füle hallatára. Balkuné Szűcs Emese gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológust kérdeztük a jelenségről:

„A káromkodás és trágárság indulatlevezető funkcióval bír, a minket ért stresszre adott válasz, az agresszió levezetésének egy formája. Ez a megnyilvánulási forma a verbális agresszió része. Ha valaki autót vezet, és hirtelen más szabálytalanul bevág elé, akkor az életveszélyes helyzet miatt akarva-akaratlanul kicsúszik a száján egy kevésbé kulturált kifejezés. Ilyenkor valóban csökken a feszültség, ez normális.

A trágárságnak lehet helye és ideje gyermeknél és felnőttnél egyaránt, hiszen, ha valaki ettől megnyugszik, ha el tudja engedni a mérgét, akkor akár hasznos is lehet.

Persze korántsem mindegy, hogy milyen szavakkal tesszük mindezt, pláne nem gyerekként. Nagyon valószínű, hogy az őskorban is léteztek indulatkifejező hangadások, a keresztény kultúrkörben viszont már súlyos bűnnek számított a szitkozódás, különösen a káromkodás, amely vallásos kifejezések indulatos, obszcén szavakkal összekapcsolt használatát jelenti” – mondja Balkuné Szűcs Emese.

Mást jelent, ha ovisként, mást, ha iskolásként trágárkodik a gyerek

A szakember felhívja a figyelmet arra is, hogy nem mindegy, mennyi idősen kezd trágár szavakkal dobálózni a gyermek. Egészen más okból trágárkodik vagy káromkodik ugyanis egy hároméves, mint egy hétéves.

„Ha egy hároméves kisgyerek száját hagyja el egy-egy csúnya szó, a szülők nagyon meg szoktak döbbenni. A kicsik modell útján tanulnak, szivacsként szívják magukba a hallottakat, így környezetük – főként a szülők – igen fontosak ebben a korban. Ha kicsúszott egy csúnya szó a szülő száján, nem ördögtől való dolog bocsánatot kérni.

Ha az utcán vagy az óvodai csoportban hall valakitől egy trágár kifejezést a csemete, nem azért kezdi el mondogatni, mert az indulatát akarja levezetni, csupán mintát követ.

Ilyenkor még nincs tisztában a csúnya szavak jelentésével, annyit érez csupán, hogy ezek a szavak érzelmileg telítettek. Idővel világossá válik számára, hogy egy-egy ilyen szóval képes a leginkább felhívni magára a figyelmet: miközben kimondja a csúnya szót, huncutul néz, kuncog, és várja, hogyan reagálnak a felnőttek. Ha a csúnya szavakkal figyelemhez tud jutni a kisgyerek, ez a viselkedése garantáltan rögzül. A legjobb, ha ilyenkor nyugodt hangnemben megfogalmazzuk az igényünket, azaz, hogy ez egy csúnya szó, mi nem használjuk, és tőle is ezt kérjük. Valamint tegyük fel a kérdéseket neki és magunknak: hiányzik valami a gyermek életéből? Odafigyelek eléggé a szükségleteire? Vagyunk eleget szabad levegőn, és játszunk is?

Míg ovis korban csak játékból, egymás heccelése miatt ismételgetik a gyerekek a csúnya szavakat, iskolásként már indulat is kapcsolódik hozzájuk.

Megtanulják, hogy ezzel ki tudják ereszteni a gőzt, és már azt is tudják, körülbelül mi a szó jelentése.

Fontos tehát megvizsgálni, vajon nem egy feszültebb, stresszel teli időszak az okozója a gyerek csúnya beszédének. Sok beszélgetésre lehet ilyenkor szükség, hogy a szülő is megértse, mi zajlik a gyerekben. Ösztönözzük, hogy próbálja elmondani trágár szavak nélkül, hogy mi bántja, mire gondol, mit érez éppen” – javasolja a pszichológus, aki hangsúlyozza, hogy teljesen értelmetlen ilyenkor retorziót alkalmazni, mert az csak olaj a tűzre.

„Általánosságban elmondható, hogy ha a gyermek számára biztosítjuk a mozgásos feladatokat, és teret adunk a szabad megnyilvánulásainak, akkor sokkal kisebb igénye lesz arra, hogy a feszültségét agresszív formában, például verekedéssel, káromkodással vezesse le.”

Ezzel a módszerrel sikeresen leszoktathatod óvodáskorú csemetédet a trágár szavak használatáról

A szakpszichológus az alábbi módszert javasolja:

Gyermekünknek rajzoljunk egy kacskaringós utat, amin keresztül fel lehet jutni egy csodaszép várba. Ebbe a várba csak úgy juthat fel, ha összegyűjti az összes matricát.

Ha a gyermek meg tudja állni, hogy egész délután nem beszél csúnyán, kaphat egy matricát.

Ha egy hét alatt megszerez 5 matricát, hétvégén kaphat egy kisebb ajándékot. Nem kell költséges dolgokra gondolni, lehet az ajándék egy szuper közös program, például egy kirándulás is. Ha a gyerekünk feljut a képzeletbeli várhoz, nagyobb ajándékot is kaphat, így folyamatosan küzdeni fog, lesz valami, amiért megéri hátrahagynia a csúnya szavakat.

Ha valamelyik nap trágár kifejezéseket használ, nem szabad visszavenni az addig megszerzett matricákat tőle! Aznap legyünk vele együttérzők, és mondjuk ezt: „Nagyon sajnálom, de most nem tudunk matricát ragasztani. Holnap majd biztosan sikerül!” Ha otthon sikeresen leszoktattuk őt a trágárkodásról, akkor az óvónővel is meg lehet beszélni, hogy figyelje a gyereket és a kortársakat, s osztogasson ő is matricákat.

Kísérletek igazolták, hogy a szitkozódás képes megnövelni a fájdalomküszöböt. (Épp ezért nem ritka, hogy a vajúdó nők száját káromkodás vagy trágárkodás hagyja el – erre bőven látni példát vígjátékokban is). Az angliai Keele Egyetem egy kísérletében a résztvevők kezét jeges vízbe mártották, ami általánosan alkalmazott teszt a fájdalomküszöb mérésére. Mint kiderült, azok az alanyok, akik a jeges vizes „kínzás” alatt trágár indulatszavakat használhattak, jobban tűrték a fájdalmat, mint azok, akiknek csendben kellett viselniük a megpróbáltatásokat. A szitokszavak átlagosan 32 százalékkal növelték a résztvevők fájdalomtűrő képességét.

– Hogyan derült ki, hogy Tamás vesebeteg? 
Tamás: Még csak iskolás voltam, amikor édesanyámat elkezdték dializálni. Ő is átesett transzplantáción, de cadaver, vagyis halottból származó vesét kapott, ami után még 13 évet élt. Korábban anyukám bátyja is veseelégtelenségben halt meg, tehát elég nagy volt a családi halmozódás. 
Anyukám halála után egy orvos ismerősünk éppen egy európai genetikai kutatásban vett részt, és bevonta az én népes családomat is a vizsgálatba, amelyből feketén-fehéren kiderült huszonnyolc éves koromban, hogy én is hordozom ezt a betegséget.

A fiatalabbik bátyámat egy évre rá el is kezdték dializálni, majd transzplantálták, így ahogy elkezdtek romlani az eredményeim, tudtuk, hogy nálam is el fog jönni ez az időszak. 

Noémi: Ennél a típusú betegségnél a teljes veseleállás harminc és hatvan év közötti embereknél szokott bekövetkezni. Tamás még csak 37 éves, de talán az gyorsította be a folyamatot, hogy 2021 márciusában elkapta a Covidot, és a hetekig tartó láz és betegség nagyon megterhelte a veséit is. Évek óta próbáltunk szigorú diétával harcolni a betegség ellen, de innentől ez különösen fontos lett. Mindenképp el akartuk érni, hogy Tamás még azelőtt új veséhez jusson, hogy elkezdik dializálni. 

– Noémi, mióta tudod, hogyha egyszer eljut Tamás a transzplantáció fázisáig, akkor te kész vagy odaadni az egyik vesédet? 
N.: Hat éve volt egy súlyos belső vérzésem, amibe majdnem belehaltam. Az egyik utolsó mondatom az volt Tamáshoz, hogy ha velem baj történik, azonnal nézessék meg a vesémet, hogy a bátyjának jó-e. Végül szerencsésen felépültem, és pár évig még Tamás is jól volt, így nem foglalkoztam a kérdéssel napi szinten. Aztán valahol olvastam egy házaspárról, a feleség tizenhat évvel ezelőtt odaadta a veséjét a férjének. Akkor szembesültem vele, hogy tényleg létezik ilyen, de azt hittük, még bőven van időnk, bár ahogy teltek az évek, bennem egyre gyakrabban feljött a gondolat. Érdekes, hogy amikor elkezdtünk otthon a transzplantációról beszélni a fiainkkal, akkor a nagyobbik gyermekünknek, Adorjánnak az volt az első gondolata, hogy az ő apukája nem kaphat akármilyen vesét, annak a legjobbnak kell lennie. Egy cadaver vesénél amellett, hogy sokkal hosszabb és kiszámíthatlan a várakozási – így általában dializálással töltött – idő, sose lehet igazán tudni, hogy milyen állapotú szerv kerül az emberbe. 

– Hogyan reagált Tamás, amikor elmondtad neki a tervedet? 
N.: Azt mondta, ez szóba sem jöhet, épp elég teher az ő betegsége a családnak, Isten ments, hogy én is az egészségemet kockáztassam. Aztán rávettem, hogy legalább az orvosát kérdezze meg a lehetőségekről. Magyarországon az élődonoros vesetranszplantáció még a betegek körében sem annyira ismert. 
T.: Évente körülbelül 30 élődonoros veseátültetés történik hazánkban, ezek nagy része vérrokonoknál: szülő-gyerek viszonylatban vagy testvérek között. Nagyon ritka, hogy egy házastárs adja oda a másiknak a veséjét, részben mert sajnos egyre kevesebb az olyan házasság, ami erre képes, még a nagyon szép, szentségi házasságban élőknél sem mindig egyértelmű, hogy meg tudják hozni egymásért ezt a nagy áldozatot. Persze az is igaz, hogy általában nem is adódik ilyen éles döntési helyzet, mert nincs meg a házastársak között a szükséges biológiai egyezés, hiszen nem vérrokonok. Amikor láttam, hogy Noémit nem tudom lebeszélni, már csak abban reménykedtem, hogy időben kiderül, ha nem ez a mi utunk. 
N.: Ehhez képest még több mint két hónappal a műtét után sem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe a főorvos úr biztató mondata: „Szülő-gyerek viszonylatban szokott csak lenni ilyen jó immunológiai egyezés.” 
T.: Kiváltságosnak érzem és tekintem magam, mert már önmagában az óriási dolog és hatalmas lehetőség, hogy élő embertől kaphattam vesét, hiszen ez sokkal jobb esélyeket ad számomra, az pedig, hogy a feleségem volt a donor, mindennél többet ér.

Mai napig szinte felfoghatatlan és példaértékű, amit tett értem, értünk, a családunkért. Nap mint nap újra bizonyosságot nyer számomra, hogy milyen nagy kegyelemben részesültem.

Az, hogy mi ennyire egyezünk, tényleg egy csodával ér fel, és talán szerepet játszik benne, hogy 15 éve egy háztartásban élünk. De fontos a pszichológiai rész is: 15 éve szeretjük egymást. 
N.: Én azt gondolom, az is számíthat, hogy van már két gyerekünk, azaz az én szervezetem már kétszer kilenc hónapig erőteljesen dolgozott a Tamás genetikájával. 

Kép: Éder Vera

– Mik voltak a műtét előtti időszak nehézségei? 
N.: A legtöbbször engem vizsgáltak, ez elég fura érzés volt, hiszen nem is nekem volt bajom. Sokszor úgy éreztük, talán mert ritkaságszámba megy az élődonáció, hogy az orvosok néha azt sem tudták, hogy viszonyuljanak hozzám. Többször is éreztem úgy, hogy betegként kezeltek, pedig nem vagyok az, éppen ennek köszönhetően lehettem donor. Ilyenkor egyébként a rengeteg vizsgálat – amellett, hogy alkalmas donor lennék-e Tamásnak – azt is hivatott kideríteni, hogy nem kockáztatom-e az egészségemet azzal, hogy odaadom egy vesémet. 
T.: Elég stresszes volt a műtét előtti pár hónap, rohantunk, hogy megússzam a dializálást, ahogy tudtuk, pörgettük a dolgokat. Ha kellett, tízszer telefonáltunk egy nap, néha az orvosok agyára mentünk, de muszáj volt harcolni. 

– Miért volt ennyire fontos, hogy elkerüljétek, hogy esetleg pár hónapig dializálják Tamást? 
N.: Én nagyon sok olyan tanulmányt olvastam, amikből kiderül, sokkal nagyobb eséllyel fogadja be az új vesét a szervezet, ha nincs előtte dialízis. Az egyik orvos azt mondta, már egy hónap dializálás után is egyértelműen látszik a különbség. Ráadásul ez nem egy kellemes beavatkozás. 

T.: Valószínűleg arról van szó, hogy ha elkezdik a dialízist, akkor a szerv ellustul, de amíg folyamatos küzdésben van a szervezet, addig egy új vesét is könnyebben műkődésbe hoz.

N.: Sokan nem tudják, hogy a dialízis következményeképpen a folyadékháztartás nagyon felborul, így egy kezelés alatt akár négy-hat liter folyadékot is leszednek az emberről. Ez az állandó ingadozás borzasztóan megterhelő az egész szervezetnek, de a szívnek és az érrendszernek különösen. 

– Előbb Noémit műtötték, aztán toltak be téged, Tamás. Nem lehetett könnyű az a pár óra egyikőtöknek sem. 
T.: A műtét előtt pár nappal beállított hozzánk egy barátom, hogy rendbe rakná a kertet, ami elég ramatyul festett, sajnos a nyári hónapokban egyáltalán nem volt időnk kertészkedni. Ekkor arra gondoltam, hogy ha a jó Isten még arra is gondol, hogy a virágok hogy lesznek, akkor rólunk ne gondoskodna? Mielőtt betoltak a műtőbe, még sikerült megtudnom, hogy Noémivel minden rendben van. Ezek után már csak attól féltem, nehogy ne fogadja el a szervezetem a vesét, mert akkor Noémi nagy áldozata mind felesleges lett volna. Szerencsére nem így történt. 
N.: Anyaként nagyon nehéz volt megélni az óriási felelősséget, hogy én döntöttem így, és ennek nem szabad, hogy negatív következménye legyen a gyerekeim életére nézve. Szintén időbe telt elfogadni, hogy pont, amikor a legnehezebb volt a gyerekeinknek, az operációnk alatt, nem lehettünk mellettük. 

– Kinek könnyebb az élete egy vesével? 
T.: Noémi a vesekapacitása felét elvesztette: a vese nemcsak a méreganyagok kiválasztását végzi, hanem a vitamintermelésben, vérképzésben, a hormonháztartásban is részt vesz. Csoda, hogy máris a normál tartományban vannak az eredményei, mert ez sokszor évek alatt sem éri már el a műtét előtti szintet. Noémi szervezetének ez egy nagy megterhelés, az én testem viszont örül, mert kapott egy működő vesét, aminek következtében sokkal jobban vagyok, mint az operáció előtti hetekben.

Még azért gyengék vagyunk, de napról napra egyre többet sétálunk. A legnehezebb most a gyerekeknek, mert ők januárig nem mehetnek be az iskolába, hogy nehogy hazahozzanak egy betegséget. 

N.: Bár sok tanulmányból értesültünk róla, mire számíthatunk, de a műtét utáni eredményeket megtapasztalva már a saját életünk is bizonyítja, az élődonoros transz­plantáció azonnal jobb értékeket és túlélési esélyeket ad a beteg számára. Már a műtét előtt is megfogalmazódott bennünk, de most már biztos, hogy a következő években nagyon fontos feladatunk lesz, hogy népszerűsítsük az élődonoros transzplantációt, ami idővel csak egyre fontosabb lesz, hiszen az orvostudomány fejlődése és a társadalom egyre egészségtelenebb életvitele miatt egyre kevesebb a cadaver donor-szerv, viszont sajnálatos módon a vesére váró betegek száma évről évre növekszik. Jelenleg is több mint 1000 ember vár vesére hazánkban, ami figyelembe véve az évi műtéti számokat, legalább 3-4 éves átlag várakozási időt jelent. Ez megterhelő nemcsak az egyén, a család, de az egészségügy számára is. Az élődonáció lehetőséget ad arra, hogy tervezetten, akár a dialízist is elkerülve meggyógyulhasson és teljes életet élhessen egy vesebeteg. 
T.: A gyerekeim szerint, amióta az anyjuk veséje bennem van, én is rendmániás lettem. Komolyra fordítva a szót, úgy érzem, sokkal nagyobb a felelősségem, mint annak, aki egy halott ember veséjét kapta. Mostantól egy rossz szót sem szólhatok Noémire (nevet).

Életem végéig 12 óránként kell kilökődésgátló tablettákat szednem, és a pontosságra nagyon odafigyelek. Vannak is erről kimutatások, hogy aki élődonáció­ban részesült, fegyelmezettebben szedi az orvosságait, és jobban vigyáz magára.

A műtét óta valóban erős küldetéstudatunk lett: segíteni szeretnénk a sorstársainknak, és máris nagyon sokan hívnak fel, érdeklődnek, hogy kell ezt csinálni. Ez a közös ügy még jobban összekovácsol minket Noémivel. 
N.: Tényleg igaz, hogy a donor azt érzi, életet adott. A műtét nyomai is egy császármetszésre emlékeztetnek. Boldog vagyok, hogy megtettem, és ha újra dönthetnék, gondolkodás nélkül újra megtenném. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Azt gondolná az ember, az említett esetszám növekedésének oka az is, hogy a megkésett fejlődésmenet korai jeleit ma hamarabb felismerjük, mert finomodtak a diagnosztikai eljárások.

Boros Boglárka: Valóban több esetet ismerünk fel, de a kérdés ennél árnyaltabb. A szülők ma tájékozottabbak, a problémaészlelés szintje jóval korábban kezdődik, hiszen rengeteg információhoz férünk hozzá. Sokkal több aggódnivalója és tudása van ma már egy családnak annak kapcsán, hogy a gyereknek mikor mit kellene csinálnia. Megnövekedett a szülői szorongás és odafigyelés mértéke. A másik szempont, hogy a szűrők beállítása hatékonyabb lett: ma Magyarországon a védőnő és a gyerekorvos az élet első évében mindenki számára biztosított, hozzájuk kötelező is elmenni. A védőnők az utóbbi években jóval felkészültebbek lettek a problémák észlelése terén. A harmadik szempont pedig az, hogy valóban megnövekedett a fejlődési eltérést mutató gyerekek száma.

Mi lehet ennek az oka? Mindenről a „kütyük” tehetnek?

Boros Boglárka: Nem kizárólag az okoseszközök állnak a háttérben, a növekvő környezeti terhelés tényezői erősítik egymást, összefonódnak, és a gyermeki idegrendszert fokozottabb mértékben terhelik. Több információ éri ma a gyerekeket, hangosabb lett a világ, miközben a mozgásukra szabadtéren kevesebb a lehetőség.

Mi azt gondoljuk, hogy a kisgyermekkori szükségletek alapvetően nem változtak az elmúlt 20 évben, viszont a társadalmi hatások olyan intenzív változáson mentek keresztül, amit a gyermeki idegrendszer már nem képes követni.

Tárgyi tudásban megnőtt a gyerekektől elvárt szint, viselkedésben pedig gyakran lejjebb tesszük a lécet, mivel a teljesíthetetlenül magas mérce egyenes úton vezet magatartási zavarokhoz. A méhen belüli fejlődés során az anyát ért hatások szerepe is jelentős, erre vonatkozóan kutatások is folynak.

Mohácsi Nelli: Gósy Mária nyelvész kutatásai például azt támasztották alá, hogy az a percenkénti szószám, amellyel gyerekkorunkban beszéltünk, sokkal kisebb volt, mint a mai. A mi gyerekkori meséinket a mai generáció kevésbé tudja meghallgatni, mert nem érik el az ingerküszöbüket. Akkor a percenkénti szószám 80 volt, ma ez az érték 120… Ezzel bombázzuk a fejlődő gyermeki agyat! Nekünk, szakembereknek szinte mutatványokat kell bemutatnunk, hogy elérjünk a gyerekekhez. Egy pedagógus, aki csak áll az osztály előtt, és szóbeli üzeneteket küld, egyszerűen nem jelenik meg a gyereknek. Esetleg, ha feltesz a fejére egy csápot, ami villog…

Boros Boglárka: Mi kora gyermekkori fejlesztéssel foglalkozunk, tehát az óvodáskor végéig kísérni tudjuk az ellátásra szoruló gyerekeket. Az óvodai vizsgálatokat elvégzik, de a fejlesztéshez gyakran nem áll rendelkezésre elég szakember, ezt a hiányt tölti ki például a mi alapítványunk. Sok kétségbeesett szülő jelentkezik hozzánk, de annyira sok lett a gyerek, hogy jelenleg mi is csak szeptemberre tudunk vizsgálati időpontokat kiadni. Minden esetünk nagy figyelmet igényel.

Mi a tipikus útja ma egy családnak, ha azt érzékelik, hogy a gyerek valahogy nem megfelelően fejlődik, lassabban fordul hasra, vagy sajátos monotóniával babrálja a tárgyakat?

Boros Boglárka:

Az észlelés és a diagnózis elég korán megvan, de sokszor nincs olyan szakember, aki az adott problémában segíteni tudná a családot.

Például gyakran megállapítják, hogy a gyerek Dévény-terápiát igényel, de az állami keretek között nem elérhető. A családnak ilyenkor nincs más lehetősége, mint magánúton keresni szakembert. Az evésterápia vagy az író-rajzoló készségfejlesztés is nagyon hiányzik az állami színtéren. A családok sokszor magukra hagyva harcolják végig ezt az időszakot, keresik a fejlesztés lehetőségeit lakóhelyen belül, pénztárcán innen…

Mohácsi Nelli: Fontos tudni, hogy a Szakértői Bizottság által előirányzott terápiák csupán javaslatok, tehát az állami intézményekre nézve nem kötelezettségek. Ha van pedagógusuk, akkor kirendelik a gyerek mellé, ha nincs, akkor nem… Nálunk, ha elvégezzük az állapotfelmérést mondjuk egy szerdai napon, a következő hétfőn már ellátást tudunk biztosítani a gyermeknek.

Az időfaktor ebben a korai időszakban létfontosságú.

Boros Boglárka: Sokan már eleve nálunk kezdik a folyamatot, és civil szervezetként mi irányítjuk a családot az állami ellátórendszerbe, hogy igénybe tudják venni azt, ami jár – és jut is – nekik. Amikor érkezik hozzánk egy gyerek, mi a szülővel is elkezdünk dolgozni. A család életébe ekkor belép egy kulcsfigura, akivel legalább hetente találkozni fognak, akivel mindent megosztanak a gyermekükről. Mi szoros együttműködésben igyekszünk a szülőt hatékonnyá, a családot működőképessé tenni.

Kép

Kép: Freepik

Mohácsi Nelli: Egyre több gyerek jelenik meg halmozott problémával, bonyolódnak az esetek, egy gyereket gyakran két-három szakember lát el.

Látom, hogy ma már párterápia, pszichodráma is szerepel a szolgáltatásaitok között, szélesedik a paletta, és halad a probléma gyökere felé.

Boros Boglárka: Húsz éve még fejlesztési fókuszú munka zajlott az intézményünkben, most családközpontú intervenció zajlik, ahol a beavatkozás mértékét, formáját és milyenségét a gyerek és a család állapota határozza meg.

A szülő nálunk mindig partnerként van jelen, alapelvünk az, hogy együtt próbáljuk megérteni a gyereket.

Rengeteg típusú fejlesztőcsoportunk van, a pszichés nehézségek is nagyobb figyelmet kaptak. Itt már a család van a középpontban, amihez széleskörű szaktudás és összetartó teammunka szükséges. A korai fejlesztésben nincs előre meghatározott tanterv, minden eset egyedi.

Mohácsi Nelli: Ez a munka így, együttműködésben változatos, kreatív és felemelő. Ez ment meg minket a fenyegető kiégéstől is, mert ebben a munkában önállóak és szakmailag szabadok lehetünk.

Boros Boglárka: Az ADHD, az autizmus spektrumzavar és a szorongásos képek mértéke is növekedést mutat, ezen belül jellemzően a kommunikációs zavarok, a nem szervi okokból nem beszélő gyerekek aránya és a nyelvi késések száma is növekszik. Az étkezési zavarok is nagymértékben szaporodtak.

Mohácsi Nelli: Azok a természetes fejlesztési lehetőségek, amelyek régen maguktól értetődően jelen voltak, ma alig kapnak szerepet. Például gyalog hazamenni az óvodából, és minden fűszálnál, csigánál, katicabogárnál megállni.

Az idegrendszer megnyugszik ettől a tempótól, és attól is, ha a szülő tartalmas válaszokat ad, nem „ühüm”-mel és telefonnyomkodással intézi el, mert ettől nem nő a gyermek szókincse, és érzelmileg sem lesz gazdagabb.

Fára mászás, útszéli padkán egyensúlyozás helyett sokan szívesebben viszik a gyereküket fejlesztésre. Pedig a fára mászás rengeteg területet fejleszt az agyban: távolság, térérzékelés, döntésképesség, viselkedésszervezés, végrehajtó funkciók… A bevásárlóközpontok ma tele vannak gyerekekkel, pedig az ottani zajszint mellett egy csecsemő alvása kevésbé pihentető, a nagyobb gyerekek számára meg ijesztően nagy a tér, és minden csillog, ami megterheli az idegrendszerüket. Egy másik példa a pelenkázás: nem mindegy, hogy mennyi bőrkontaktussal, szemkontaktussal, közös idővel, beszéddel jár, hogy hányszor forgatjuk közben a babát, mennyi tapintási, egyensúlyi inger éri, miközben mégis biztonságban van…

Boros Boglárka: A korai életkorban még tapasztalati úton tanulunk: mozgunk, fogunk, szagolunk, érintünk, és ezek a tapasztalatok az idegrendszeri érést segítik. Az elektronikus eszközök csak vizuális és hangi ingert keltenek, ami a gyerek számára valójában a megfosztottság állapota: mindent csak két dimenzióban lát, tehát egy hamis világot tapasztal. Miért egy tableten fésülje egy képzeletbeli baba haját, ha megteheti egy igazin is? Ha nem biztosítjuk a nagymozgásokat, nem alakul megfelelően a finommozgás, a beszéd, a gondolkodás és az érzelmi fejlődés sem. Fontos lenne rátalálni arra, hogy a gyerekkel töltött idő és játék a felnőttet is tölti, és hogy a gyermeki fejlődés motorja valójában nem önmagában a fejlesztés, hanem a szülő szerető jelenléte, a dédelgetés, az együtt töltött minőségi idő.

Mohácsi Nelli: Sok szülő először nálunk hallja: „Tancevare, cincinare…”, és bár eleinte még azt gondolja, hogy ennek semmi értelme, de ha látja a változást a gyereke arcán, otthon ő is erre fog táncolni a babával.

És még egy nagyon fontos dolog: merje a szülő a gyerekét irányítani!

Mert lehet, hogy a gyerek örül, ha megszerzi a hatalmat, de akkor ott bujkál benne a félelem is: ha nem a szülő az, aki vigyáz rám, akkor mi lesz velem, ha jön a sárkány?

A szülők alapvető mintát jelentenek a gyerekek életében, viselkedésükön keresztül a picik magukba szippantják az élet alapjait. Megtanulják, hogyan reagáljanak a különböző helyzetekben, többek közt azt is ellesik, miként lehet bánni az örömteli és a szomorú pillanatokkal. Az érzelmek megismerésének, a különféle érzelemkifejezési módok elsajátításának az otthon a fő színtere, így ott némi mértékletességet betartva bátran megmutathatjuk önmagunkat a problémás helyzetekben is.

„Fontos, hogy kifejezzük az érzéseinket a gyerekek előtt, hiszen mi vagyunk az elsődleges minták, akiktől tanulni tudnak arról, hogyan lehet az érzelmeket kezelni – mondja Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. „Sajnos a társadalmunk nincs arra szocializálva, hogy az érzelmeket szabad kommunikálni, ha viszont ezt egészen kicsi kortól tudjuk erősíteni a gyerekekben, olyan személyekké válhatnak, akik tisztában vannak a saját érzéseikkel, és azokat énazonosan meg is tudják élni, mutatni.

Számtalan helyzetben látom az idősebb generációknál, de még a harmincasoknál is azt a hozzáállást, hogy az érzéseket el kell nyomni, nem szabad ki- vagy megmutatni. Ez nem egészséges, ahogyan az sem, ha rászólunk a gyerekekre, tipikusan ilyen a »nem sírunk« megjegyzés.

Ilyenkor megkérdőjeleződik az adott érzés (szomorúság, düh, fájdalom), disszonancia jön létre az egyénben, ami végső soron belső feszültséget, szorongást okozhat, és a későbbi életre is kihathat. Ezért is fontos, hogy a gyerekek megtanulják: az érzelmeket ki lehet mutatni, és szabad róluk beszélni.”

Működjünk természetes módon!

Mindannyian emberek vagyunk, akiknél időnként elszakad a cérna. Idegesen térünk haza a munkából, érzelmi sokk ér minket és sírva fakadunk, összeveszünk a párunkkal, az édesanyánkkal, az édesapánkkal, vagy épp feldühítenek minket a világban zajló események. Habár nem mindegy, milyen dózisban kapják, látják feszült énünket a gyerekek, alapvetően nem szükséges rejtegetnünk előttünk a valódi érzéseinket. Ők nagyon kíváncsiak a világra, aminek része az emberi működés és az érzelmek is, amiket a picik előtt sem érdemes magunkba fojtanunk.

„A szülők olykor vitáznak, összezördülnek egy-egy konfliktushelyzetben, ez teljesen normális, és ezt jó, ha látja a gyerek is. Anya és apa összeveszhet, ezzel nincs semmi gond, hiszen a gyerekek is vitatkozhatnak a játszótéren például egy homokozólapáton” – magyarázza a szakember.

„Ilyenkor az a legfontosabb, hogy vegyük figyelembe a kicsik érzéseit is, és konfliktus idején magyarázzuk el nekik, értessük meg velük, most éppen mi történik. Ebből tanulhatnak, miközben megnyugszanak, ha azt érzékelik, hogy valójában minden rendben van.”

„A gyerekek nagyon figyelnek, mindent magukba szívnak a nehéz szituációkban is, amikor megpróbálnak empatizálni a szülőkkel, és kapcsolódni hozzájuk.”

A pszichológus azt is kihangsúlyozza, hogy lényeges (lenne) megerősíteni a gyerekeket abban, hogy nem kell félniük, ha negatív érzelmek ütik fel a fejüket otthon. Ennek legjobb módja, ha növeljük a biztonságérzetüket, és biztosítjuk őket afelől, hogy annak ellenére, hogy most apa és/vagy anya dühös, ingerült, veszekszik, még nincs semmi baj. Bármi történik is, fontos tudniuk, hogy az nem hat a velük való kapcsolódásra.

„Nem árt tisztában lenni azzal sem, hogy a gyerekek nagyon sok helyzetet össze tudnak kapcsolni, megjegyeznek egy-egy mondatot, szituációt, ettől pedig félelem, szorongás tud kialakulni bennük, amiről viszont nem biztos, hogy beszélnek, sőt az sem biztos, hogy ez nyilvánvaló számukra – teszi hozzá a szakértő. „Elképzelhető, hogy csak hetek, hónapok vagy évek múlva derül ki, hogy volt egy frázis, amit elkaptak, memorizáltak, és az komoly szorongássá nőtte ki magát bennük. Ezért is különösen fontos a velük való állandó kommunikáció” – hívja fel a figyelmet a szakpszichológus.

Ha eltörik a mécses

A sírás természetes dolog, ugyanolyan reakció, mint az öröm, ebből kifolyólag nem takargatnivaló, sőt a kicsik előtt is fel lehet vállalni.

Ők nyitottak erre, tudnak hozzá kapcsolódni, odajönni, vigasztalni. Számukra ebben nincs semmi szégyellnivaló, hiszen amikor például elesnek és elkezdenek síni, azt is teljesen magától értetődőnek élik meg, ha viszont felnőttként olyan helyzetet hozunk létre, amelyben szégyellnivalónak, gyengeségnek állítjuk be a sírást, akkor ők is így fognak érezni.

„Ilyen esetekben azt kellene erősítenünk, hogy bár az érzelmek kimutatása nehéz, bátorságra vall – ebben például remek példát mutathatunk. Idő kell ahhoz, hogy a gyerekek megértsék, és megtanulják kezelni a különféle szituációkat, és kialakuljon egy jó kommunikáció köztük és a felnőttek között az érzésekről. Ez egy folyamat, amelyben különösen fontos az első három év. Ebben az időszakban lényeges megfelelően kommunikálni és hitelesíteni az érzéseket. Jobb, ha nem várjuk el a gyerekektől, hogy kicsi felnőttek legyenek, és már tudják kezelni a dolgokat, inkább vegyük figyelembe, mennyi idősek és éppen milyen korszakban vannak (például a dackorszakban, amikor ellenállásban működnek, és akár dühkitöréseik is lehetnek). Ha ezt szeretettel és odafordulással kezeljük, idővel megtanulják, hogy amikor feszültek, arról is beszélhetnek, és kimutathatják, akárcsak apa vagy anya.”

Egyszer fent, egyszer lent

A szakpszichológus szerint nem jó, ha olyan gyerekkort biztosítunk a kicsiknek, amelyikben nincsen szomorúság, sem fájdalmak. Persze mindenki azt szeretné, hogy a gyermeke boldog legyen, keveset sírjon és szomorkodjon, ám ezeket ez érzéseket nem lehet kiiktatni a legfiatalabb évekből sem.

A különféle emóciókra érdemes úgy gondolni, és például úgy kommunikálni a gyerekek felé is, hogy ezek olyanok, mint a felhők az égen: egyszer sötétek és borúsak, eső is eshet belőlük, máskor meg hófehérek, átengedik a napfényt, és mosolyt csalnak az arcunkra.

Ha így tudunk tekinteni az érzésekre, vagyis folyamatosan változó dolgokként, az segíthet megküzdeni a különféle szituációkban. Ennek a gondolkodásmódnak az elsajátítása, majd átadása a gyerekek mentális egészsége szempontjából is kulcsfontosságú lenne. 

„Gyakran veszem észre, hogy az emberek a negatív érzelmeket nem akarják megélni, sem kimutatni, a pozitívakat viszont bátran – mondja a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője. Azt, hogy ennek mi a hátulütője, remekül szemlélteti az Agymanók című animációs film, amelyben Derű, az egyik manó szeretné átvenni a teljes irányítást, kizárva az olyan érzéseket, mint a bánat, a harag. Terve balul sül el, mert kiderül, hogy a szomorúság az az érzés, ami által igazán lehet kapcsolódni másokhoz. A mozi nagyszerű tükröt mutat, és kicsit megérteti, hogy miért is fontos az emberi kapcsolatainkban megengednünk magunknak a negatív érzéseket, és éppúgy megélni a mélységeket, mint a magasságokat.”

Tess Marie Mata. Meghalt tízévesen. Szerette a Tik-Tok-on látott táncokat, Ariana Grande-t és a Houston Astros baseballcsapatot. Egy ideje már spórolt a zsebpénzével, hogy a családjával elmehessen Disney World-be, de már soha nem juthatnak el oda együtt. Eliana „Ellie” Garciá, a család öt lánya közül a második legidősebb gyerek. Szerette az Encanto című animációs filmet, a pomponcsapatokat és a kosárlabdát. Arról álmodozott, hogy egyszer majd belőle is tanár lesz, de golyót kapott kilencévesen. Jose Flores Jr. Negyedik osztályos volt. Energikus gyereknek jellemezték, aki szerette a baseballt és a videójátékokat. Annabell Guadalupe Rodríguez tízéves volt. A családja azt mondta, hogy ugyanabban az osztályteremben volt, mint az unokatestvére, akit szintén meglőttek és megöltek. A kisiskolás Amerie Jo nemrég kapott telefont a születésnapjára. Már nagyon vágyott rá.

A szemtanúk szerint azzal próbált segítséget hívni a támadás során, mert meg akarta menteni az osztálytársait, de a többiekkel együtt ő is értelmetlen halált halt a Robb Elementary nevű iskolában, Uvalde-ben.

Eva Mireles pedagógus. 44 éves volt, amikor az ámokfutó végzett vele, miközben testével védte a rá bízott gyerekeket. Férje és lánya gyászolja.

Összesen 19 gyerek és két felnőtt halt meg az elmúlt évtized legbrutálisabb iskolai lövöldözésében a Texas állambeli Uvalde-ben. A hatóságok szerint az ámokfutó – akit a támadás során lelőttek – nem több mint egy órát töltött az iskolában, szenvedést hagyva maga után.

Gépfegyver mint születésnapi ajándék?!

Az elkövető, a 18 éves Salvador Ramos a helyi középiskolába járt. A két AR típusú gépkarabélyt legálisan vásárolta születésnapjára a helyi sportboltban, két különböző időpontban, egy másik napon 375 lőszert is vett.

Amerikában államonként eltérő fegyvertartással kapcsolatos szabályok vannak, Texas azonban mind közül a legmegengedőbb.

Egy fegyverboltban pusztító gépkarabélyt vásárolni majdnem olyan egyszerű, mint ma Magyarországon bemenni a dohányboltba venni egy doboz cigit.

Az Egyesült Államokban a legmagasabb a lőfegyverrel elkövetett gyilkosságok aránya a fejlett világban. A CNN átfogó statisztikai összesítéséből az is kiderül, hogy amíg Amerikában 100 ezer emberre több mint 4 lőfegyveres gyilkosság jut, addig Magyarországon, ahol nagyon szigorú szabályozás van érvényben, ez a szám mindössze 0,1. 

A hírportál szerint az Amerikai Egyesült Államok az egyetlen olyan ország a világon, ahol hivatalosan több fegyver van, mint ember: 100 amerikai polgárra 120,5 lőfegyver jut. A Gallup 2020. októberi felmérése szerint az amerikai felnőttek körülbelül 44 százaléka él egy háztartásban fegyverrel, és míg a felnőttek csaknem egyharmada úgy gondolja, hogy kevesebb bűnözés lenne, ha több embernek lenne fegyvere, a valóságban minél könnyebben férnek hozzá az emberek a gyilkos eszközökhöz, annál gyakoribbak a lövéssel kapcsolatos halálesetek, a gyilkosságok, öngyilkosságok és a véletlen balesetek.

Politika és fegyverviselés

Európaiként nehéz megérteni az amerikaiak fegyverekhez fűződő viszonyát, Amerikában ugyanis a fegyverbirtoklás 1791 óta alapvető állampolgári jog. Abban az időben a fegyverviselés jogának alkotmányos garanciáját az élet, a tulajdon és a szabadság védelme indokolta. Az őslakosok meg akarták védeni a területüket, ezért gyakran támadtak amerikai telepesekre, és az élelemszerzéshez is nélkülözhetetlen volt a puska vagy pisztoly. A 18. században ráadásul az Egyesült Államoknak még nem volt hivatásos katonákból álló reguláris hadserege, ezt a szerepet akkor a fegyverforgató civilek töltötték be.

A helyi viszonyok azonban sokat változtak azóta, és már éppen itt lenne az ideje az alkotmányt is ehhez igazítani. A demokraták is ezen az állásponton vannak, de még soha nem sikerült lényegi változásokat elérniük a fegyvertartás szabályozásával kapcsolatban.

„Itt az ideje, hogy tettekre váltsuk minden szülő, minden állampolgár fájdalmát ebben az országban. Világossá kell tennünk az ország minden választott tisztségviselője számára: itt az ideje, hogy cselekedjünk”, idézi az amerikai elnököt a Euronews. „Miért vagyunk hajlandók együtt élni ezzel a vérengzéssel? Miért hagyjuk, hogy ez megtörténjen? Az Isten szerelmére, hol van a gerincünk, hogy bátorságunk legyen szembeszállni a lobbikkal?” – tette fel a kérdést a demokrata Joe Biden.

A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a bátorság mellett leginkább hatalomra lenne szükség, amiből – egyelőre – úgy tűnik, hogy Amerikában még az elnöknek sincs elég ahhoz, hogy valódi változást érjen el. Az NRA (Nemzeti Lőfegyverszövetség) hivatalosan évi 3 millió dollárt költ a fegyverekkel kapcsolatos politika befolyásolására, de emellett még sokat költekeznek olyan alapokból is, amiket nehezebb nyomon követni.

Ahogy korábban is írtunk erről, a kongresszusi képviselőket az NRA nyilvánosan A-tól F-ig osztályozza az alapján, hogyan állnak a fegyvertartáshoz (Az A a jófiú, aki támogatja őket, az F pedig a rosszfiú), és folyamatosan azt szajkózzák, hogy minél több fegyver van az országban, annál biztonságosabb lesz. Csakhogy ez jól láthatóan nem igaz!

A Washington Post szerint a vérengzéseknél a fegyver az esetek 85 százalékában a gyilkos otthonából vagy valamelyik közeli ismerősétől származott, a történelem legfiatalabb iskolai lövöldözője pedig az az elsős kisfiú volt, aki azért lőtte le az osztálytársát, mert azt mondta neki, hogy nem bírja őt.

A Euronews híradása szerint néhány órával a texasi eset után be is terjesztették újra a szenátusban a fegyverviselés szabályozására már korábban megszületett törvényjavaslatokat. Az egyik általános háttérellenőrzést vezetne be a kereskedelmi célú fegyvereladásoknál; a másik háromról tíz napra hosszabbítaná meg azt az időszakot, amely alatt a szövetségi háttérellenőrzést el kell végezni a fegyver vásárlójánál. A republikánus képviselők már korábban sem támogatták ezeket a javaslatokat, így az elfogadásuk nem garantált.

Az USA-ban évente több kiskorú halálát okozzák a fegyverek, mint a rák

Amikor néhány évvel ezelőtt, mint a polgári fegyvertartás nagy ellenzője, vitába keveredtem egy amerikai egyetemistával a kérdésről, ő végső érvként azt hozta fel az alkotmányos joguk mellett, hogy ezt én úgysem érthetem, mert nem élek ott, a lőfegyver nem a kultúrám része. Lehet, hogy ez így van, de a számokat azért én is ismerem, és azok azt mondják, hogy az elmúlt bő évtizedben 311 ezer gyereknek kellett fegyveres erőszakot elszenvednie iskolákban. A Washington Post gyűjtése a halottakon és a sebesülteken túl azokat a gyerekeket is áldozatoknak tekinti, akik szemtanúi voltak az erőszaknak, vagy rettegve próbáltak elbújni a vérengzés elől. Tényleg áldozatok ők és a környezetük is, akiknek együtt kell élni ezzel a rettenetes tapasztalással és tudattal.

Mert ennyi borzalmat túlélni sem könnyű, és nem nehéz elképzelni, hogy mennyit szoronghatnak a szülők a tanítási napokon, miközben nálunk gondolatként sem merül fel ez a veszély, amikor elengedjük a gyereket az iskolába.

Az egész világnak elege van ebből! Szörnyülködünk a fejlődő országok, háborús övezetek borzalmain, hallgatjuk a világ csendőrének állandó kioktatását arról, hogy milyen a jó demokrácia, miközben a könnyeinkkel küszködve olvasunk arról, hogy gyerekek és tanárok halnak meg csak azért, mert iskolába mennek.

Itt volna az ideje annak, hogy az a 44 százalék feltegye magának a kérdést: melyik jog az erősebb? A második kiegészítéshez való ragaszkodás, vagy az emberek – köztük ártatlan iskolás kisgyerekek – élethez való joga?

Az uvalde-i lövöldözés kapcsán Matthew McConaughey is megszólalt
A hollywoodi filmcsillag, Matthew McConaughey Uvalde-ban született 1969-ben. A színész részvétét fejezte ki a támadás után, és a fegyveres erőszak elleni küzdelemre szólított fel. „Mint azt mindannyian tudjátok, ma újabb tömegmészárlás történt, ezúttal a szülővárosomban, a texasi Uvalde-ban. Ismét tragikus módon bebizonyosodott, hogy nem vagyunk képesek felelősségteljesen kezelni a törvényeink által biztosított szabadságjogainkat. Az igazi kihívás tehát most az, hogy minden amerikai nézzen mélyen a tükörbe, és tegye fel magának a kérdést: »Mi az, amit igazán értékelünk? Hogyan orvosoljuk a problémát? Milyen apró áldozatokat hozhatunk ma egyénileg, hogy holnap egy egészségesebb és biztonságosabb nemzetet, államot és szomszédságot őrizhessünk meg?« Nem lélegezhetünk fel ismét, nem kereshetünk kifogásokat, és nem fogadhatjuk el ezt a tragikus valóságot status quo-ként" – nyilatkozta McConaughey. 

A tartalomból:

• A szülésre felkészülés időszakáról;
• A várandósgondozásról;
• A szülésről;
• A gyermekágyról;
• A császármetszésről és az azután következő gyermekvállalásról;
• A kismamák érzékenységéről és annak tiszteletben tartásáról, orvosi hozzáállásról;
• Az anya, a gyerek, az édesapa és a segítők szerepéről a szülőszobán;
• A közösségi oldalak helye a szülés idején és azután;
• A Császárvonal (szakmai) szerepéről.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.