Nehéz sorsú gyerekből nehéz ember

Girolamo Cardano élete már a fogantatásától kezdve viszontagságokkal volt tele. Anyja, Chiara háromgyerekes, harmincas éveiben járó özvegy volt, és nem akart még egy éhes szájat a családba, ezért mindent elkövetett, hogy megszabaduljon a magzattól. Nemcsak a túl sok gyerek rémképe riogatta, hanem az is, hogy Girolamo a negyedik törvénytelen volt, ugyanis csak később vette őt feleségül az apa. Különféle magzatelhajtó főzeteket ivott, a gyerek azonban szívósnak bizonyult, és minden praktika ellenére megszületett 1501-ben.

Történt mindez egy pusztító pestisjárvány idején, miután a szülei – Chiara három másik gyermekét hátrahagyva – Milánóból Paviába menekültek. A kis Girolamo megszületése a sors kegyetlen játéka révén mégiscsak felértékelődött, mivel mindhárom féltestvére a dajkájukkal együtt áldozatul esett a járványnak.

Ő maga is elkapta, de csodával határos módon csecsemő létére túlélte a betegséget. A testén mindenfelé elszórva csúnya sebhelyek maradtak, az arcát csomók csúfították el egész életében, de legalább életben maradt.

A fiúcska azonban ezek után sem élvezhette a szülei szeretetét. Igényes nevelésben részesült, de sem az anyja, sem az apja nem fukarkodott a szidalmazással és a veréssel.

Apja, Fazio Cardano megbecsült és jómódú ember volt. Ötvenes éveiben járt, amikor a kisfia megszületett, és ő tekintélyes embert akart belőle faragni. Jó nevű ügyvédként és hírneves matematikusként a társadalom magas köreiben mozgott. Jogi és matematikai kérdésekben sokan fordultak hozzá tanácsért, amelyet jó pénzért meg is adott. Közeli ismerőse volt Leonardo da Vinci, aki sokat tanult tőle geometriából. Szüksége is volt erre, mivel 1502-ben a nagy hatalmú Cesare Borgia megbízta, hogy készítse el Imola városának minden addiginál részletesebb és pontosabb térképét. Da Vinci a város minden utcáját és az erődítések teljes vonalát végigjárta, megmérte, és az idősebb Cardanótól tanult geometriai ismeretek révén a mai műholdas térképek pontosságát megközelítő munkát végzett.

Fazio Cardano sokat adott a fiának, és sokat követelt tőle. Már ötéves korában munkára fogta: a hátára kosarat szíjazott, azt megtöltötte könyvekkel és hatalmas iratpaksamétákkal, majd málhás jószágként ösztökélve járta a várost az ügyfelei és tanítványai dolgában.

Eközben alapos matematikai képzésben részesítette, és nagy örömmel tapasztalta, hogy a gyereknek határozott tehetsége van a számoláshoz. Girolamo végül orvosként végzett a padovai egyetemen, és hamar nekilátott praktizálni. Eleinte nem sok pénzt keresett ezzel a tevékenységgel, és az sem volt hasznára, hogy kifejezetten összeférhetetlen természetű fiatalember volt.

Nem tisztelt senkit és semmit, lépten-nyomon konfliktusokba keveredett olyanokkal is, akik egyengethették volna a pályáját.

Így aztán jobb híján engedély nélkül gyógyított, és matematikai tudását bocsátotta áruba. Egy súlyos függés is nehezítette a helyzetét: megrögzött szerencsejátékos volt. Sok pénzt veszített a kockajátékon, és ezt azzal kompenzálta, hogy pénzben sakkozott, amivel időről időre nyert valamennyit.

Valószínűségszámító orvosceleb

1530-ban megházasodott, és rövid idő alatt három gyereke született, így biztosabb bevételi forrás után kellett néznie. Elhatározta, hogy összeköti a kellemest a hasznossal: képzett matematikus lévén olyan szisztémákat akart kidolgozni, amelyek segítségével többet nyerhet a kockadobásokkal. Ez a kényszer vezette arra, hogy a világon az elsők között kezdjen valószínűségszámítással foglalkozni. A szokásos emberi intuícióval merőben ellenkező szabályokat fedezett fel, amelyek némelyike sok pénzt hozott neki. Időnként erőszakkal egészítette ki a nyerő szériáit: előfordult, hogy csalással vádolta egyik partnerét, és az állandóan magánál tartott késsel vágott bele az illető arcába.

Ezalatt ügyesen forgolódott a jól fizető ügyfelek között a gyógyítóiparban is.

Valamit ügyesen csinálhatott, mert abban a korban, amikor az érvágás és a köpölyözés számított a szabványgyógymódnak minden betegségre, komoly klientúrát épített ki magának.

A biztonság kedvéért persze más tevékenységekkel is növelte a hírnevét: a korszakban tudományosnak számító horoszkópok készítésével és jövendőmondással is foglalkozott.

Nemsokára megkérdőjelezhetetlen szaktekintélynek, egyfajta csodadoktornak tekintették, és olyan nagy megbecsülésre tett szert, hogy külföldre is eljutott a híre. Magas rangú nemesek, királyok hívták udvari gyógyítónak, de ő egyetlen kivétellel minden ajánlatot visszautasított. Egy skót érsek, bizonyos John Hamilton súlyos, asztmaszerű betegségben szenvedett, és sokak szerint a halálán volt. A környezete végül az addigra valódi celebbé vált Cardanót hívta segítségül, aki fel is kerekedett, Edinborough-ba utazott, és nekilátott az érsek kezelésének. Hamilton jobban lett, Cardano pedig vaskos összeggel gazdagabban térhetett haza. Ez a diadal jót tett a megítélésének: a paviai egyetem professzorának nevezték ki, minden addiginál nagyobb tekintélynek örvendett, özönlöttek a kuncsaftok és a pénz.

Tragédiák és találmányok

A hírnév azonban már akkor sem járt következmények nélkül. Girolamo Cardano családjában is egymást érték a tragédiák. Miután a felesége meghalt, felnőtt fiai lába alól kicsúszott a talaj. A legidősebbik, Gianbatista szintén orvosként praktizált, de leginkább az apja pénzén és hírnevén élősködött. Aztán váratlanul megnősült: elvett egy Brandonia di Seroni nevű nőt, akit mindenki csak gátlástalan és szégyentelen teremtésnek nevezett. Egymás után születtek az unokák, a Seroni család pedig piócaként szívta Cardano vérét. Eközben az ifjú feleség mindenhol elújságolta, hogy mekkora bolondot csinált a férjéből, mert egyik gyereke sem tőle származik.

Gianbatista szégyenében és végső elkeseredésében megmérgezte a saját feleségét. Amikor elfogták és kihallgatták, nem is tagadta a tettét.

Az eljárás folyamán Cardano a legdrágább ügyvédeket bérelte föl, akiknek sikerült is kicsikarniuk egy jelentős engedményt. A bíró felajánlotta, hogy megkímélik a fiatalember életét, ha meg tud állapodni az asszony családjával. A Seroni család azonban olyan hatalmas összeget kért, amit Girolamo Cardanónak esélye sem volt megfizetni a halálos ítélet enyhítéséért. Gianbatistát így tehát nyilvánosan lefejezték, apjának pedig ettől kezdve azzal a szörnyű tudattal kellett együtt élnie, hogy nem sikerült megmentenie a saját fia életét.

Tudományos megszállottsága és elismerés iránti vágya ezalatt sem csökkent. Értekezést írt a kockajáték matematikájáról, a követendő stratégiákról, sőt, a csalás legokosabb módszereiről is szót ejtett. Megalkotott két enciklopédiát, amelyekben a kor tudományos világképét igyekezett összegezni, beleértve persze mindent a mechanika törvényeitől a kozmológián és az asztrológián át a démonok hatalmáig és a természettudományok nagyszerűségéig, illetve az utcai bűvészmutatványok szakszerű bemutatásáig. Foglalkozott a titkosírások tudományával is: ő fejlesztette ki azt a forgatható, négyzetrácsos módszert, amelyet később Richelieu bíboros is előszeretettel alkalmazott, és amelyet a mai napig is Cardano-rácsnak neveznek. Feltalálta a mai kamerákon alkalmazott rázkódáscsillapító gimbalok ősét, kidolgozott egy okos váltórendszert a forgó mozgás egyenes vonalúvá alakítására (bár nem teljesen az ő felfedezése, de a mai napig az ő nevét viseli a kardántengely és kardáncsukló), és még a siketek oktatásának módszertanával is foglalkozott.

A családtagjaira azonban továbbra sem mosolygott a szerencse. Mintha a saját személyisége kísértette volna a kisebb fiában: Aldo ugyanolyan megrögzött szerencsejátékos volt, mint ő, de hiányzott belőle a matematikai képzettség. Ravasz módszerek hiányában elérte a játékfüggők végzete: mindenét elvesztette, majd miután a felesége bútorait is el kellett árvereznie, kétségbeesett lépésre szánta el magát.

Egy éjjel betört a saját apja házába, és kirabolta. Elvitt mindent, amit csak tudott: pénzt, műtárgyakat, ékszereket. Girolamo fájó szívvel, de feljelentette, majd kitagadta a fiát, akit büntetésül száműztek Bolognából, ahol akkoriban laktak.

A nagy mű és a megjövendölt halál

Maga Cardano sem volt szívbajos, amikor a saját dicsőségéről volt szó. Matematikai tehetsége legnagyobb eredményét erkölcsileg megkérdőjelezhető módszerrel érte el. Mint sok más tudóst akkoriban, őt is érdekelte a harmad- és negyedfokú egyenletek megoldása. A módszert végül Niccolo Fontana Tartagliától, egy matematikustól szerezte meg. Fontana hírhedt figura volt, miután még gyermekkorában súlyosan megsebesítette egy francia katona kardja. Az összeszabdalt arcú fiú felnőtt korára is alig tudott beszélni, amiért a Dadogós (Tartaglia) gúnynevet kapta. Cardano megismerkedett vele, a bizalmába férkőzött, és hosszas könyörgés után rábeszélte, hogy Fontana megossza vele a megoldásait. Mindezt csak egy ünnepélyes eskü árán érte el, amelyben ígéretet tett a becsületére, hogy soha senkinek nem árulja el a titkot. Tartotta is egy darabig az ígéretét, de évekkel később tudomást szerzett róla, hogy más korábban már rájött ennek a problémának a megoldására.

Ezek után úgy érezte, nem köti tovább az eskü, és közzétette A nagy művészet – az algebra szabályai című könyvében, amelynek a jelentősége olyan nagy, hogy azóta is úgy emlegetik, mint amely megváltoztatta a világról alkotott tudományos felfogást.

Nem titkolta, hogy a harmadfokú egyenletek megoldása Fontanától származik, aki mégis nagyon felháborodott, nyilvánosan személyes és szakmai sértésekkel illette őt.

Cardano élete nem ért szép véget. A hírnév és a dicsőség hajszolásában nem ismert határokat. Folyamatosan írt, egymás után jelentette meg a könyveket, minden divatos témakörben megnyilvánult az alkímiától a vallásfilozófiáig. Egy idő után elvakította a saját nagysága tudata, és olyan témákba ártotta magát, amelyekbe nem kellett volna. 1570-ben könyvet írt Nero császár nagyságáról, amivel akaratlanul is a kegyetlen római császár által megöletett keresztények mártíromságát kicsinyelte le. Ráadásul összeállította Jézus horoszkópját, mintha csak egy egyszerű ember lenne, és ezzel végképp veszélybe sodorta magát. Az inkvizíció letartóztatta, majd börtönbe zárták. A pápa közbenjárására ugyan viszonylag jóindulatúan kezelték, és néhány hónapnyi rabság után elengedték, de társadalmi elismertségét elvesztette mint börtönviselt eretnek, egy gyilkos és egy rabló apja. Barátai elhagyták, ő pedig elszegényedve élte meg utolsó évét.

Hetvenöt évesen, 1576-ban halt meg, ám életének ez az utolsó mozzanata is rendhagyó volt. Tíz évvel korábban ugyanis megjósolta a saját halála napját, majd – ahogy ez elvárható volt egy sikeres jóstól – a prófécia be is teljesedett. Az öreg Girolamo Cardano nagy valószínűséggel öngyilkos lett, hogy csak azért is neki legyen igaza.

Girolamo Cardano Életem c. önéletrajzi művét dr. Magyar László András orvostörténész fordította magyarra. A Gondolat Kiadónál jelent meg 2013-ban.

Mennyire él tisztán emlékeidben a betegséged? Gyakran gondolsz rá?

Jó 15 év telt el azóta, már nem is jut eszembe nap mint nap. Beszélni sem nagyon szoktam róla, ez nem az a történet, amelyet csak úgy elmesél az ember sörözés közben. Ha lázas beteg vagyok, akkor előjönnek bennem a régi emlékek, mivel olyankor hasonló testérzetem van, mint a betegség alatt. Az első években persze jobban foglalkoztatott, és féltem, hogy esetleg kiújul a leukémiám, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé.

Kezdetben késztetést éreztem arra, hogy visszajárjak a kórházba lelkileg erősíteni a betegeket, de csak egyszer voltam bent. Magam sem gondoltam volna, de nem volt rám jó hatással, felkavart, így inkább nem mentem többet.

Hogyan derült ki, hogy leukémiás vagy?

Elsőéves főiskolás voltam, friss szerelmes. Barátnőmmel, aki most már a feleségem, halasztottunk egy évet, és kimentünk Londonba dolgozni. Épp csak hazajöttünk 2005 tavaszán, amikor kezdtem magam rosszul érezni, nagyon fájtak a térdeim. Először azt hittem azért, mert kevesebbet sportoltam az elmúlt időszakban. Újra többet edzettem, de nem lett jobb. Nyáron már annyira fájtak, hogy aludni sem bírtam. Hetekig magas lázam is volt, sehogy sem akart lemenni. Orvostól orvosig jártam, de nem tudták megmondani, mi bajom. Végül befektettek a Honvédkórházba, ahol rengeteg vizsgálatot végeztek rajtam. Egyik nap átvitt a mentő a Szent László Kórházba a hematológiára, az orvosom csak annyit mondott, kíváncsiak valamire. Amikor a kezembe nyomták a beutalót, láttam, hogy leukémiagyanú szerepel rajta, akkor picit megijedtem. Pár nap múlva meg is kaptam a diagnózist: leukémiás vagyok. Egyből döntöttek a kezelésemről, jó fél évig haza sem mehettem. Összesen két évet vett el a betegség az életemből, és csak a második végére jutottam el oda, hogy már többet voltam otthon, és részmunkaidőben dolgozhattam. A főiskolára csak egy évvel később mehettem vissza.

Mennyire fogtad fel huszonkét évesen, mi történik veled?

Azt hiszem, ma sokkal inkább megtörne egy ilyen diagnózis, akkor húszévesen halhatatlannak gondoltam magam. A környezetemet, szüleimet, nagyszüleimet, feleségemet sokkal jobban megviselte, mint engem, aki benne voltam. Visszanézve a családi fotókat, látom, hogy nemcsak én, hanem a feleségem is csont és bőr volt, a szüleim arcán is látszódik a fájdalom, a szomorúság.

Nekik jóval nehezebb volt, mint nekem, mert ugyanúgy kellett élniük az életüket, miközben én biztonságos közegben voltam, csak arra kellett koncentrálnom, hogy meggyógyuljak, más dolgokon nem kellett aggódnom, gondolkodnom.

Anett, a feleségem viszont rengeteget olvasott, utánajárt, mi segítheti a felépülésemet. Nekem erre egyáltalán nem volt kapacitásom. 

Végig ilyen erős tudtál maradni?

Eleinte olyan érzésem volt, mintha kollégiumban lennék, négy korombéli sráccal voltam együtt. Nem volt betegségtudatunk, miközben mindannyian az életünkért küzdöttünk. Beszélgettünk, filmeket néztünk, zenét hallgattunk, viccelődtünk, cukkoltuk egymást: „Hülye vagy, megint belázasodtál, ne csináld már!” Emlékszem, egyszer a Vészhelyzet című sorozatot néztük. Nagy baleset történt, sorban vitték a kórházba a sérülteket, egyikükön azonban semmilyen sérülés nem volt, csak a biztonsági öv nyoma látszódott a mellkasán. Mi egyből megmondtuk a diagnózist: „Leukémiás, túl alacsony a trombocitaszintje! Ennyit tanultak az orvosok, és nem ismerik fel rögtön, mi meg innen az ágyból megmondjuk!” Nagyokat nevettünk, alapjában véve jó hangulat volt. Az orvosok és a nővérek is szerettek hozzánk bejárni, üde színfoltjai voltunk az osztálynak. Amikor valamelyikünknek rosszabbak lettek az eredményei, láttuk, hogy őket is megviseli.

Mi segített még a gyógyulásban?

Igyekeztem fejben erős maradni, rengeteg mentális gyakorlatot végeztem, vizionáltam a gyógyulásomat, a hozzá vezető utat.

Fizikálisan is mindent megtettem, amit csak tudtam. Bármennyire rosszul voltam is, nem volt vörösvértestem, és alig kaptam levegőt, akkor is mindennap lementem a másodikról sétálni az udvarra, és visszamásztam. Nagyon sok alternatív gyógymódot is alkalmaztam: vitaminokat, táplálékkiegészítőket szedtem, tudatosan építettem fel az immunrendszerem. Rengeteget számított az is, hogy mind bent, mind kint nagyon támogató közeg vett körül. A feleségem mindennap jött, a szüleim is, amilyen gyakran csak tudtak vidékről, sőt a barátok is gyakran látogattak. A betegségről nem nagyon beszéltünk, nem hagytam, hogy bárki sajnáljon vagy siránkozzon. Egyszer volt, hogy a nagymamám elkezdett sírni, amikor épp otthon voltam egy kezelés után, és az ágyból nem bírtam felkelni, olyan fájdalmaim voltak. Elküldtem, hogy akkor jöjjön vissza, ha megnyugodott, ezzel ugyanis nem segít.

Más is túlélte azok közül, akikkel együtt voltál a kórházban?

A fiatalok közül ketten éltük túl. Amikor sorban meghaltak körülöttünk, akkor sem vetődött fel bennem egy pillanatra sem, hogy ilyen kimenetele is lehet a betegségemnek. Amikor valamelyikünkhöz rossz hírrel jöttek az orvosok, pár percig csend volt a kórteremben, aztán másról kezdtünk el beszélgetni. Sok minden nem esett le rögtön húszévesen, csak évekkel később. Ma már teljesen egyértelmű, hogy például azért kellett egyik este átmennem egy másik kórterembe, mert a barátom haldoklott. Akkor csak annyit tudtam, nincs jól, nem bír felkelni, ezért megfigyelés alatt lesz éjszaka. Elköszöntem tőle, hogy majd reggel találkozunk. Másnapra meghalt. Naiv voltam.

Arra is csak utólag jöttem rá, hogy mindenki ugyanúgy nézett ki a halála előtti napokban, ugyanaz volt a szemükben.

Miért épp neked sikerült?

Nem gondolkodtam ezen soha, ahogyan azon sem, miért épp velem történt. Egyszerűen szerencsém volt. Semmiben nem voltam más, különb, mint a többiek. Ugyanolyan huszonéves srácok voltunk, mindannyian élni akartunk, egyikünk sem adta fel az utolsó előtti pillanatig. Egyetlen fiú fáradt el a végére, de ő már nagyon rosszul volt, és nem is volt olyan támogató közeg körülötte. Hiszek a szabad akaratban, hiszem, hogy van ráhatásunk dolgokra, rajtunk is múlik, mi hogy alakul.

Változtatott rajtad a betegség?

Biztos, hogy más ember lennék, ha nem megyek ezen keresztül, de semmivel sem érzem magam jobb embernek attól, hogy túléltem a rákot. Nem lettem bölcsebb, ugyanúgy csinálok hülyeségeket, de kevésbé veszek komolyan bagatell dolgokat, amiken korábban egyből felhúztam magam. Hiszem, hogy minden betegség lelki eredetű, ha mentálisan nem vagy rendben, sokat stresszelsz, nem teszed túl magad bizonyos dolgokon, akkor az előbb vagy utóbb fizikai tünetekben jelentkezik.

Akkor nem véletlen, hogy triatlonozol és Ironman-távokat teljesítesz?

Igen, nem hiába választottam olyan sportokat, amelyek mentálisan is megterhelők, amelyek során nagyon mélyre kell menni magadban.

Tudom, hiszen megtapasztaltam a betegségem alatt is: ha fizikálisan teljesen ki vagyok merülve, szinte nincs immunrendszerem, de fejben erős vagyok, akkor is tudok küzdeni egy célért.

Ez az attitűd tesz képessé arra, hogy akár egy Ironman-versenyt is teljesítsek.

Mai fejjel is ilyen hihetetlen nyugalommal tudnád kezelni a betegséget?

Ma már nem valószínű, hogy teljes mértékben így tudnám kezelni. Főleg, ha másról lenne szó. Ha valamelyik gyermekem lenne beteg, biztosan nem tudnék ennyire pozitívan, zsigeri optimizmussal hozzáállni. Előjönne belőlem a féltő, aggódó szülő. Sokat számított akkor, hogy fiatal voltam, és bizonyos dolgokba bele sem gondoltam.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs szükségem más emberekre. Épp ellenkezőleg. Drága barátnőm, Nóri a világ egyik legegyüttérzőbb embere. Ösztönösen, zsigerből fel tudja ismerni az érzelmi állapotaimat, akár egy szemvillanásból megérti, mire van szükségem.

A legtöbb esetben persze nem a szavai, tettei vagy segítsége jelenti számomra a legnagyobb áldást, hanem az őszinte, nyitott és szeretetteljes jelenléte. Ez az ítélkezésmentes, együttérző figyelem többet ér bármilyen tanácsnál. 

Egyszer egy beszélgetés közben felmerült bennem a kérdés: amellett, hogy rám figyel, rólam gondoskodik és együttérez velem, Nórinak vajon marad ideje arra, hogy magára is figyeljen? Gondolkodás nélkül tettem fel neki ezt a kérdést, s aggódva figyeltem az arcát, amikor a falat bámulva a válaszon gondolkodott. Mindeközben lázasan kerestem valamilyen megoldást, amivel segíthetnék neki. Csak lassan jöttem rá, hogy a megoldást saját magának kell megtalálnia, ugyanúgy, ahogyan az önmagával való együttérzésen keresztül a saját boldogságát is. Barátként én csak annyit tehetek, hogy igyekszem mindig ugyanazt a figyelmes együttérzést tanúsítani felé, amivel ő fordul felém. Emellett persze sokszor bátorítom arra, hogy töltsön ugyanilyen értékes időt önmagával is. 
Persze ez nehéz feladat: letenni a megfelelési kényszert, az önmagam felé támasztott elvárásokat, és csak arra figyelni, ami abban a pillanatban igazán foglalkoztat. Ám amennyire nehéz, annyira felszabadító és örömteli tapasztalat is. 

Talán soha nem éreztem magam annyira szabadnak, mint amikor először néztem szembe az aktuálisan bennem munkálkodó érzésekkel, és megengedtem magamnak, hogy ne tegyek semmit, csak átéljem ezeket.

Végre a saját élményeim szintjén éreztem át, mit jelent szeretni és tisztelni önmagamat, és ezen keresztül lehetőséget adni az együttérzésre és a megértésre. Rájöttem, hogy tudtán kívül Nóri egy csodás ajándékot adott nekem: az együttérzésen keresztül megengedte, hogy úgy lássam magam, ahogy ő lát engem: önmagamnak. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Mégis sokan idegenkednek tőle, körülményesnek tartják, mert fakés kell hozzá, vagy nem tudják, hogyan készítsék. Ha azonban friss a padlizsán (feszes, fényes és lila a héj, zöld a szár), akkor nyugodtan lehet fémkést használni hozzá (nem lesz tőle fekete), és felesleges elősózni a sütés előtt, csak az öreg padlizsánnak kesernyés az íze. Könnyű étel, mégis nagyon tápláló, A- és C-vitamin van benne, emellett kálium-, foszfor-, magnézium- és kalciumforrás, jót tesz az emésztésnek és a gyomornak. S hogy mit főzzünk belőle? Lessük el a régiektől!

Amivel bárki elbájolható

„A vásárcsarnokban gyakran találkozunk ezzel a lila színű, tokformájú, tojás nagyságú törökparadicsommal.”... „Érdemes foglalkozni ezzel a tojásformájú, dinnyeszerű, lila- vagy sárgásszínű konyhakertészeti termékkel. Noha vannak még elegen, akik még nem vezették be konyhájukba ezt a rendkívül változatos módon elkészíthető eledelt” – írta Csáky Sándor 1929-ben megjelent szakácskönyvében. Az általa leírt történet szerint 1917-ben Miksa főherceg kíséretében járt Konstantinápolyban a szakácsként dolgozó Csáky. Itt belesett a szultáni konyhára, ahol éppen padlizsán készült ebédre, s az étel neve magyarul azt jelentette: „a szultán méltatta.” Ezek után az egyszeri háziasszonyt is csak biztatni tudja, hogy vásároljon padlizsánt, hiszen bárkit el lehet vele ragadtatni. Egyik receptjének maga is a „dervis bájoló” nevet adta, ez egy kiadós, mégis könnyű nyári ebéd lehet. Birka-, marha- és borjúhús kell hozzá, amit először kockára kell vágni.

Egy tepsit kivajazunk, majd a következőket tesszük bele, rétegelve: karikára vágott zöldpaprika, zöldbab, kockára vágott húsok, padlizsánszeletek, paradicsom, nyers burgonya. Kétszer rakunk mindenből, de közben folyton sózunk, borsozunk. Ha ez megvan, megsütjük. Szintén egy ilyen rakott étel a „szerb rakott tojásnövény”, amit a tej tesz még szaftosabbá. A régi recept szerint kezdetnek pirítsunk zsírban vöröshagymát. Adjunk hozzá 60 dkg darált sertéshúst, majd sóval, borssal és apróra vágott fokhagymával ízesítsük. Közben készítsünk palacsintatésztát a padlizsánnak, mártsuk bele, s rántsuk ki. Ha megvan, tegyünk tepsibe egy réteget a rántott padlizsánból, rá egy réteget a húsból, és így tovább, amíg el nem fogy. Az egészet aztán öntsük le két deci tej és két tojás keverékéből készült lével, és süssük pirosra sütőben. Kínálhatunk mellé ecetes padlizsánt, mely ugyanúgy készül, mint az ecetes uborka. A padlizsánt persze tölthetjük is, Csáky könyve rizst, darált húst és sajtot javasol tenni a kivájt padlizsánba. Ha kész, tejföllel tálaljuk.

Ínyenceknek, egyszerűen

Ha pedig valami könnyebbre vágyunk, vagy reggelire készítenénk, akkor süssük meg tojással! Az 1929-es recept odafigyel a részletekre: vajon süssük meg a tojást, mert sokkal jobb ízű lesz, forrázott, apró kockákra vágott padlizsánt keverjünk hozzá, és szerecsendióval ízesítsük. Nem bonyolult, de máris ínyencétel lett a rántottából. A Nagyasszony című folyóirat 1936-os számának receptrovata még ennél is tovább megy: a gulyáshoz ajánlják! Persze, itt nem a levesről van szó, hanem a pörköltes alapú húsételről, melynél a krumpli helyett javasolnak kockára vágott padlizsánt használni. Ugyanitt olvasható a roppant egyszerű padlizsánfőzelék receptje is: ehhez vajon pároljuk meg a felkockázott padlizsánt. Érdemes kicsit továbbgondolni ezt az ételt, fűszerezzük friss rozmaringgal, kakukkfűvel, tegyük tartalmasabbá alaplével vagy paradicsomlével és, ha megfőtt, vajdarabokkal dúsítsuk!

Kenhető változatok

Padlizsánból sokféle krémet is készíthetünk, melyek kenyérre kenve vagy valamilyen más ételhez kínálva (például grillezett zöldséghez vagy húshoz) egyaránt nagy sikert hoznak. Ady Endre egykori múzsája, Molnár Ferenc első felesége, az újságíró, festő és világháborús haditudósító Vészi Margit egy könnyen elkészíthető változatot hagyott ránk. 1901-ben küldte el A Hét című folyóirat pályázatára receptjét. Írásából az is látható, hogy ekkor még elsősorban olasz vagy francia utazások során találkoztak ezzel a növénnyel. Csak külföldi neveit ismeri, magyar szerinte nincs is, a receptet pedig egy rövid ismertetővel kezdi: „Nem tudom, ismeri-e: hosszúkás, lila, uborkához hasonló gyümölcs.”

A krémet szerinte úgy érdemes készíteni, hogy sütőben, egészben sütjük a padlizsánt (érdemes megszurkálni pár helyen; 200 fokon nagyjából 30-40 perc kell neki), majd kettévágjuk, kikaparjuk a belsejét. Ezt apróra vágjuk, kockára vágott hagymával, ecettel és olajjal eldolgozzuk, sózzuk, borsozzuk és egy kis paprikát adunk hozzá. A krémek királya azonban kétségtelenül az Erdélyben népszerű változat. Ehhez a padlizsánt nyílt tűzön kell sütni (legfeljebb a gázrózsa jöhet még szóba, sütő nem ajánlott, hiszen így éppen az egyik legjellegzetesebb vonása, a füstös íz hiányozna), rengeteg fokhagymával ízesíteni és vagy olajjal, vagy majonézzel elkeverni. De készülhet krém a nyár abszolút kedvencével, a paradicsommal is: vágjuk kockára, keverjük hozzá a pépesre sült padlizsánt, ízesítsük zöldfűszerrel (rozmaring, kakukkfű, bazsalikom, szurokfű, petrezselyem – ami épp van) és olajjal keverjük selymesre.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Egyre többször kriminalizálják a kereszténységgel összhangban lévő, nyilvánosan vagy magánvéleményként megfogalmazott álláspontokat. Két ilyen jellegű incidens a nemzetközi sajtó figyelmét is felkeltette. Päivi Räsänen finn politikus 2019-ben kérdőre vonta a nemzeti evangélikus egyházat azzal a támogatással kapcsolatban, amelyet egy LMBTQ-rendezvénynek nyújtottak. Véleményét egy bibliai idézettel támasztotta alá, amiért bíróság elé kellett állnia. A másik elhíresült eset az volt, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága visszautasította két svéd bába keresetét, akik megtagadták abortuszok elvégzését. A döntéssel elvesztették azt a lehetőséget, hogy vallási meggyőződésük megsértése miatt az Európai Legfelsőbb Bíróságon bepereljék Svédországot.

Ezen eljárások szimbolikus jelentőségűek a számtalan hasonló, naponta előforduló nyomásgyakorlás árnyékában.

Franciaországban és Spanyolországban a legtöbb támadás katolikusokat ért, míg Németországban és az Egyesült Királyságban katolikus és nem katolikus keresztények egyaránt célpontok voltak. Svédország esetében a jelentés kiemeli, hogy a keresztény ünnepeket, szimbólumokat és gondolatokat nem engedik be az oktatási intézményekbe, keresztény egyetemi hallgatók nem fejthetik ki nézeteiket vitafórumokon. Az aggasztó mértékben terjedő fizikai rombolásnál – a szent helyek és szimbólumok elleni vandalizmus –, valamint a papok, szerzetesek és hívek elleni támadásoknál alattomosabb az a tendencia, amely a közbeszédben, a közintézményekben és az oktatási rendszerben államilag támogatja a szekuláris, úgynevezett értéksemleges szemlélettől való eltérés megbélyegzését, ezzel pedig a véleménynyilvánítás- és vallásszabadság, a lelkiismereti szabadság, a szerződési szabadság vagy a szülői jogok korlátozását.

Amy Gallagher és az elnyomó, rasszista fehérek

A jelentés szerint az Egyesült Királyságban indult a legtöbb bírósági eljárás a keresztényeket érintő gyűlöletbeszéd és hátrányos megkülönböztetés miatt. Ezt példázza egy 2021-es eset, amely során a vezető londoni mentálhigiénés intézmény, a Portman Klinika egy továbbképzésén tudományos állításként hangzott el, hogy a kereszténység diszkriminatív vallás, felelős a feketék elnyomásáért, mert a Biblia ellentétbe állítja a „sötétséget” és a „világosságot”. Az előadás azt is állította, hogy minden fehér ember öntudatlanul rasszista. Ezt követően a résztvevők meghívót kaptak egy másik, politikai jellegű, „Fehérség – korunk problémája” című előadásra. A képzés egyik résztvevője, Amy Gallagher szakápoló kritikai hangvételű kommentjében azt javasolta, hogy lehetővé kell tenni az eltérő nézőpontok meghallgatását. Véleménye nyomán munkahelye eltanácsolta a továbbképzésen való részvételtől.

Amikor arról érdeklődött, hogy az a nézet, miszerint minden fehér ember rasszista, az alapítvány hivatalos álláspontját tükrözi-e, felettese igennel válaszolt.

Gallagher panaszt nyújtott be, hogy folytathassa az előmeneteléhez elengedhetetlen kurzust. A válaszban értesítették, hogy bár jól teljesít a betegekkel végzett klinikai munkában, személyes nézetei nincsenek összhangban az alapítvány rasszizmusellenes gondolkodásmódjával, és hogy képeznie kell magát a sokszínűséggel kapcsolatos ismeretek elsajátításában. A félévértékelő során a szakápoló kifejtette, hogy a képzésen javasolt olvasmányokat diszkriminatívnak tartja. A kurzus szervezői fegyelmi eljárás beindítását kezdeményezték, indoklásukban hangsúlyozták, hogy Gallagher, mivel nyilvánosságra hozta értékelőjét, nem érett személyiség, és véleményével traumatizálta az embereket. A vizsgálat elmarasztalta a szakápolót, kilátásba helyezte, hogy eltiltják a tanfolyamról, és kétségbe vonják hivatása gyakorlására való alkalmasságát, valamint a szakmai nyilvántartásba vételi kérelmének megalapozottságát. A folyamat során Gallagher egyszer sem kapott felkérést vagy lehetőséget arra, hogy nézeteit kifejthesse. Jelenleg egy másik belső vizsgálaton keresztül fellebbez, és jogi lépéseket kíván tenni az intézményt működtető Teverstock and Portman Alapítvány ellen faji és vallási megkülönböztetés, zaklatás, megfélemlítés és hatalommal való visszaélés miatt. Célja, hogy precedenst teremtsen azok számára, akik keresztény nézeteik miatt hasonló hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el.

Franciaországban a vallások elleni erőszakot a politika táplálja

A brit multikulturalizmus ellenpólusaként számontartott szekuláris republikánus Franciaországban Jean Castex francia miniszterelnök megbízásából készítettek jelentést a vallásellenes támadásokról. Az elemzés szerint 2019 óta 38 százalékkal nőtt az ilyen indíttatású cselekmények száma. A jelentés 1659 vallásellenes cselekményt dokumentált 2021-ben: 857 irányult keresztények, 589 zsidók és 213 muszlimok ellen.

A nyilvántartásba vett esetek természetesen nem tartalmazzák a templomokban keletkezett „spontán” tüzeket, amelyeket feltételezhetően elektromos hibák, egerek vagy „más tisztázatlan körülmény” okozott. A Notre Dame-ban történt pusztító tűzre még mindig nincs megerősített magyarázat.

Az adatgyűjtés során több mint harminc interjút készítettek igazságügyi hatóságokkal és vallási vezetőkkel. A márciusban megjelenő jelentés beharangozó sajtótájékoztatóján a készítők kiemelték, hogy a hétköznapi „kis” incidensek gyakori előfordulása miatt ezekhez lassan hozzászoknak az emberek, vagy megtanultak együtt élni vele. Ennek orvoslására a vallásokat bemutató oktatás színvonalának javítását szorgalmazták, valamint hangsúlyozták, hogy az erőszakot a politikai diskurzus táplálja.

Az európai kormányzatok többsége nem tesz közzé számadatokat a keresztényellenes incidensekről, miközben valószínűsíthető, hogy a helyzet egyre súlyosbodik. Különösen az Antifa és más szélsőbaloldali csoportok veszik célba a keresztény épületeket és szimbólumokat. A kereszténységet támadó erők célja – hátterüktől, politikai nézeteiktől és finanszírozásuktól függetlenül – a keresztény civilizáció elpusztítása, érvényességének tagadása.

A radikális iszlám és a radikális baloldal közös ellensége a kereszténység.

Az európai civilizáció fejlődésének meghatározó alapelve, hogy az ember Isten képmása

A kereszténység azt tanítja, hogy az ember Isten képmása, és ennek hatása a Nyugat társadalmi és gazdasági fejlődését egészen napjainkig meghatározta. A keresztény etika nem elvont szabályok gyűjteménye, hanem az az erkölcsi normarendszer, amely bibliai eredetű, és amelyet a nyugati társadalmak generációkon átívelő konszenzusa teremtett meg. A nyelvhez vagy az illemhez hasonlóan nemzedékek tapasztalatának, százmilliók kapcsolatának és gondolkodásának a gyümölcse. „A józan ész erkölcse egyfajta köztörvény, amelynek határtalanul szélesebb hatásköre van, mint a közönséges közjog, és gyakorlatilag végtelen számú egyedi eseten alapul.” (forrás) Ennek fényében az, ami védelemre szorul, és ami civilizációnk biztonságának és fennmaradásának záloga, a vallásban gyökerezik, ám egyszersmind túl is mutat rajta.

Nyugaton tömegek fordultak el a kereszténységtől, premisszája azonban napjainkban is érvényes. Ha az ember Isten képmására van formálva, akkor a törvény előtt, jogaiban minden ember egyenlő. A jogállamiság célja, hogy megvédje az egyén természetes jogait. A keresztény kultúrában az egyéni, s nem a csoportjogok etikája érvényesült, így az embernek joga volt munkája termékéhez, és nem kellett azt átadnia egy kollektívának. Ez az egyének tőkefelhalmozását eredményezte, akik tulajdonát a jogállamiság védte, amely szintén a természetjogból származott, és amelyet az évszázadok során olyan dokumentumok is megerősítettek, mint a Magna Charta. Ezen szellemi háttér nélkül az ipari forradalomra soha nem kerülhetett volna sor.

A kereszténység a baloldal terveinek útjában áll

A szocialisták célja mindig is a létező társadalom lerombolása volt. Ludwig von Mises „Socialism: An Economic and Sociological Analysis” című könyvében már 1922-ben élesen látta, hogy a szocializmus „nem termel semmit, csak azt fogyasztja, amit a magántulajdonon alapuló társadalmi rend megteremtett... minden egyes szocializmus felé vezető lépés kimerül a már létező megsemmisítésében.” (414. o.). Vannak dolgok, amelyek soha nem változnak: erről tanúskodik a mai „Antifa” szocialisták erőszakos és harsány viselkedése, épületek felgyújtása, ingatlanok lerombolása és a konzervatív vagy szabadelvű értelmiségiek megfélemlítése, a gyilkosságokra és zavargásokra buzdítás. A nyugat „kulturmarxistái”, magukévá tették a 20. század elejének kommunista jelszavait, és elszántak a nyugati kultúra és a kereszténység megsemmisítésére. Mises szavai talán soha nem voltak még aktuálisabbak: „Egész életünk annyira át van adva a destrukciónak, hogy alig lehet olyan területet megnevezni, amelybe ne hatolt volna be. A »társadalmi« művészet hirdeti, az iskolák tanítják, az egyházak terjesztik.” (425. o.).

Amint azt a zsidó származású nemzetközi jogász, Joseph Weiler kifejtette, tagadhatatlan, hogy a jelentős világi vívmányként számontartott emberi jogok modernkori értelmezése keresztény alapokon nyugszik. Weiler, aki a New York University Law School tanszékvezetője és a Harvardon működő Minda de Gunzburg Center for European Studies vezető kutatója, 2010 júniusában az Emberi Jogok Európai Bíróságán Olaszország azon jogát védte, hogy a feszület megtartható az állami iskolák tantermeiben. Érvelése nyomán a Kamara egyhangú (7:0) döntését megfordítva a Nagykamara jelentős többséggel (15:2) úgy döntött, hogy a feszületek kihelyezése az olasz tantermekben nem ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményével.

Weiler szerint Európa alkotmányos pluralizmusa a görög és a keresztény hagyomány feszültségének és szintézisének gyümölcse. Ha ebből a keresztény hagyományt eltávolítjuk, azzal a pluralizmust normává tevő nyugati politikai kultúra alapjait rendítjük meg.

Hogyan jutottatok arra a döntésre, hogy befogadjátok a menekülteket?

Az a döntésünk, hogy ilyen módon is segítünk, még a 2015-ös menekültválságra nyúlik vissza. Akkor Ferenc pápa azt mondta, minden család fogadjon be egy menekültet. Mi ezt meghallottuk, és szállást adtunk egy fiatal afgán párnak a kisbabájukkal. Öt napot töltöttek nálunk, nagyon sokat kaptunk ettől a találkozástól. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy lehet, hogy a gyerekeink jövőjét anyagilag nem tudjuk tökéletesen megalapozni, de ettől a muszlin családtól annyi áldást kaptak, hogy az bőven elég lesz. Érdekes megtapasztalás volt, próbáltunk úgy segíteni nekik, ahogy csak tudtunk.

A szomszéd zsidó néni adott matracot, mi keresztényként beengedtük őket, a valószínűleg ateista zöldséges bácsi pedig adott zöldséget, gyümölcsöt.

Jóval kisebb lakásban éltünk, az egész annyira szürreális volt. Ezek után fel sem vetődött bennünk, hogy most ne engedjük be a segítségre szoruló embereket. Ráadásul nekünk könnyebb így, hiszen van valami, ami teljesen a fejünk fölött zajlik, mégis bele tudunk nyúlni valahogy.

Hogyan jelentkeztetek szállásadónak?

Nekünk jó kapcsolódási pont a Szent Egyed közösség volt, nekik szóltunk. Négy emberre számoltuk a kapacitásunkat, de szinte azonnal jöttek hatan. Abszolút elfértek így is, mi pedig nem mondtunk nemet. A második családnál is ők voltak az összekötők, a harmadik alkalommal pedig adományokat vittünk ki a józsefvárosi evangélikus közösségtől, a Mandák-házból és ott találkoztunk össze a Keleti Pályaudvaron. Ők akkor azonnal jöttek is velünk haza. Hozzáteszem ezek az emberek borzasztóan félnek, kiszolgáltatottak. Amikor odamentem hozzájuk, kérdezték mennyi pénzt kérek, és még tolmácsot is keresett az anyuka, hogy megbizonyosodjon, jól értette-e, hogy semennyit. Valószínűleg már tele vannak rossz tapasztalatokkal.

Hogyan élitek meg ezeket a napokat?

Most azt gondoljuk, kell pár nap szünet a következő családig. Eddig mindenki csak egy napot töltött nálunk, de ezalatt a rövid idő alatt átment rajtunk az életük. Az első család azok közül érkezett hozzánk, akik tudták, hogy menekülni kell, de még nem láttak traumatikus eseményeket, és van is hova menniük. Ők nem beszéltek sokat, de rengeteget sírtak. Férfiak nem voltak velük, nem mertük megkérdezni, miért… Sejtésünk azért van. A második család már érzékelte a háborút, a szomszéd városukat bombázták, de nem látták közvetlen közelről, és nekik is van hova menniük. Egy három év körüli kislány volt velük. Ő teljesen ki volt borulva, sikított. Még sosem aludt máshol, nagyszülőknél sem, az első ilyen tapasztalása menekülés közben a határ, majd idegen ország idegen emberekkel.

Érdekes volt, hogy reggel a nyolcéves kislányunk minden tiltásunk ellenére beszökött hozzá, felébresztette. Csak akkor vettük észre, amikor hangos nevetés hallatszott ki a szobából. Mesét olvasott neki, és játszottak.

Hallgatóztunk, az anyuka elsírta magát, hogy az ő kislánya végre így kacag. Nagyon megható volt a pillanat is, és az a felismerés, hogy a gyerekek milyen hatással tudnak lenni egymásra.

Harmadszorra egy anyuka aludt itt a kisfiával, ők már teljesen más mentális állapotban voltak, mint a többiek, konkrétan remegtek, és mondták, hogy lőtték őket a tengerről. Velük kapcsolatban az volt megdöbbentő, hogy azt éreztük: ők akár mi is lehetnénk. Hasonló közegből jöttek, olyan érzés volt, mintha az a család mi lennénk. Azt gondoljuk, most érkeznek majd azok, akik menekülnek a bombázás elől, és már nincsen hová továbbmenniük.

Hogyan fogtok töltődni a következő napokban?

Attól függetlenül, hogy nincs most nálunk család, még rengeteg dolgunk van. Van egy 47 főből álló menekültcsapat, akik még a legelején jöttek át Magyarországra. Őket elszállásolták egy intézményben, és utána egy kicsit magukra maradtak. Különböző státuszban vannak, védőoltás hiányában (bár lehet, hogy van oltás, csak a papír nincs meg) nem biztos, hogy be tudjuk őket vinni óvodába, iskolába. Az ő foglalkoztatásukat szervezzük, keressük azokat a szervezeteket, akik tudnának segíteni. Például a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom vállalta, hogy a 0–5 éves korú gyerekekkel foglalkozik. Sok diákom, pedagógus kollégám, szociális munkás, fejlesztő pedagógus ismerős jelentkezett, hogy szívesen jön. Kiderült, hogy több gyerek édesapja meghalt tavaly Covid-fertőzésben, egy komplett gyászterapeuta csoport jelezte, hogy segít. Óriási az összefogás, pillanatok alatt történt minden, ami eddig felépült.

A gyermekeitekre milyen hatással vannak a menekültekkel kapcsolatos események?

Nagyon félnek a háborútól. Ők most vannak túl egy válságon, számukra az egész Covid-időszak borzasztó krízis volt, szociálisan, mentálisan, minden szempontból.

Nagyon érdekes volt a reakciójuk, amikor előszőr beszélgettünk a háborúról, akkor az volt az első kérdésük, hogy te jó ég, akkor az ukrán gyerekek nem is mehetnek iskolába?

Egy karanténidőszak után ez a világ legszörnyűbb dolga, ami történhet. Annak örülünk, hogy látnak egy példát arra, hogy így is lehet viselkedni emberekkel, akik bajban vannak. Azt szeretnénk feléjük kommunikálni, hogy igen, van olyan, hogy nagy baj van a világban, de van segítség. Tudják azt, hogy ha egyszer majd ők szoronganak valamiért, mert baj van, akkor nekik is lesz segítség.

A riport reggelén a teraszon ülve a kávémat ittam, és azon gondolkoztam, vajon én a szelektív gyűjtésen kívül – ami tudom, édeskevés – tudok-e még valamit tenni a környezetem megóvásáért. Az úton, amely Hajdúböszörménybe, Szekeresné Kovács Brigittához vezetett, tovább motoszkált bennem a kérdés, mi lehet még, amit megtehetünk, hogy a Földön az utánunk lévő generációk is boldoguljanak. 
A hajdúböszörményi Petőfi Ház közösségi házként is funkcionál, és régóta otthont ad különböző kis üzleteknek, vállalkozásoknak. Így kapott helyet itt a Csuporka kisbolt is. A teraszon a délelőtti őszi napsütésben már kint ülnek a vendégek, leginkább fiatalabb nők, anyukák lehetnek. Alig múlt valamivel kilenc óra, de már tele a terasz. 
A boltban régiségek, fabútorok, kézműves termékek, fent tágas galéria, a pult mögött Brigi és a kolléganője hatalmas mosollyal és szeretettel várnak. Kávéval kínálnak, én pedig felülök a kézzel megmunkált fapulthoz, és nézem, ahogy Brigi és Magdi sürögnek-forognak a matyó tulipános tárgyak között. Látom apró összemosolygásaikat, ahogy az egyik a keze alá dolgozik a másiknak. Elkészül a kávé és a limonádé, minden kézműves és csomagolásmentes alapanyagból. 
A galérián régi karosszékek fogadnak, a szemem megakad egy elektroncsöves rádión, amilyet talán a nagyszüleim házának nappalijában láttam utoljára – mennyire szerettem azzal játszani kiskoromban! A beszélgetésünk alatt a vendégek jönnek-mennek. Nevetés hallatszik fel lentről, az ajtó nyikorgása és annak a kis, kézzel készített csengőnek a csilingelése, amely az ajtó fölött van. 

Amikor megkérdezem, honnan jön a kézművesség és a hagyományőrzés szeretete Brigi életébe, mesélni kezd a matyó hímzésről, a földművelésről, a színes viseletekről – mindez kislányként a mindennapjaik része volt.

Felnőttként úgy érzi, teljesen kiveszőben vannak az emberek életéből a régi idők hagyományai. „Régen a vallási ünnepek, a természethez kapcsolódó ünnepek természetes ritmust és keretet biztosítottak az emberek életének. Minden mindennel kapcsolatban állt. Így volt ez az élelmiszerekkel is, volt egy rendszer, abban pedig könnyebb volt élni.” 
Ma sokkal több dologtól függünk, a pénz, az anyagiasság áthatja a mindennapjainkat. Brigi szerint emiatt nehezebb önellátó életmódot folytatni, mint régen, a nagyszüleink idejében. Akkoriban jól működött a munkamegosztás: a férfiak művelték a földet, az asszonyok vitték a háztartást, majd összeültek a pajtába tollat fosztani, beszélgetni. Az emberek jobban jelen voltak egymás életében, kommunikáltak, segítséget kértek és közösséget alkottak. Manapság pedig még az ünnepeket se tudjuk átélni, jobb híján a tárgyak, az ajándékok maradtak belőle. 
Brigi visszaemlékszik, milyen volt a Hortobágyon élni párjával, Antallal. Fatüzelésű bojler, állattartás – a húst maguk tudták előállítani –, növénytermesztés. Brigi egyik napról a másikra tanult meg kecskét fejni, libát keltetni, ha kellett – a fürdőszobájukban – állatot nyúzni, és az első ellést sem felejti el, a szomszéd Feri bácsival segítették világra a három gidát. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

A növénytermesztéssel sokáig próbálkoztak, de belátták, hogy a hortobágyi szikes talaj nem megfelelő erre. Két kislányuk születése után másra helyeződött a hangsúly, maguk sütötték a kenyeret, tejtermékeket, sajtokat állítottak elő, házi sonkát készítettek, befőztek. Amit csak lehetett, ők megteremtették. „Szerettem a hortobágyi életformát, de az azt jelentette, hogy 0–24-ben semmi mást nem csináltam, csak állatot etettem, gondoskodtam róluk, főztem, sütöttem, elláttam a családot, kertészkedtem, házi munkát végeztem. Mivel a körülményeink is inkább hátráltattak, embert próbáló volt. Éreztem legbelül, hogy szeretem, de valahol többre vágyom, van bennem valami, ami az átadásra, segítésre ösztönöz. Magát a régi életmódot próbáljuk átadni a gyermekeinknek – magyarázza –, állatokat tartunk, neveljük, gondozzuk őket, otthon készítjük el az ételeinket, búzát vetünk, aratunk. Tavaly például volt részük a lányoknak kézi aratásban. Arra próbáljuk nevelni őket, hogy a jég hátán is megéljenek, ne okozzon nekik gondot, ha éppen bezárnak a boltok, és úgy kell a mindennapi betevőt előteremteniük. Próbáljuk tanítani őket, hogy becsüljék meg azt, amijük van, ne pazaroljanak, örüljenek és legyenek hálásak mindenért, ami adatott nekik, és adjanak szeretetet. Az élet egy körforgás, amelyre épül a természet rendje, az évszakok, arra a hagyományaink, és ha ehhez igazodunk, úgy lesz fenntartható ez a földi élet. Persze mindez nem megy tökéletesen, sőt előfordul, hogy sehogy se jönnek össze a dolgok.” 
Aztán arról beszél, ha így folytatjuk, és az emberek ennyi hulladékot halmoznak fel, a gyerekeinknek már nem lesz olyan életük, gyerekkoruk, mint amilyen nekünk volt. Nem tudják majd megtapasztalni azt a szabadságot, ami valóban a gyermekkort jelentette sokunk számára. Az emberek bizalmatlanok és szeretetre éhesek. Brigi kislány korában az utcán játszhatott a barátaival, a nagyobbak vigyáztak a kisebbekre, a szomszéd Borika néni hazaszaladt a szülőkhöz, ha gond volt a gyerekekkel. Megmosolyogtattak ezek a történetek, hiszen nekem is hasonló gyermekkorban lehetett még részem. 

„A lányainkat arra próbáljuk ösztönözni, hogy ne legyenek impulzusvásárlók. A bevásárlásra rá kell készülni, át kell gondolni, hogy ne kerüljenek felesleges áruk a kosarunkba.

Másrészt ez egy visszalassítás is, hogy a mindennapokat úgy éljük meg, hogy felelősek vagyunk és tudatosak, mert a jelen kihatással van a jövőnkre” – folytatja Brigi. 
A Csuporka kisbolt épp azért született meg, hogy a múlt és a jelen találkozhasson. Galériájának fehér falain két oldalt színes festmények. Brigi számára tulajdonosként az is fontos, hogy helyi fiatal vagy akár idősebb művészeket támogassanak, leginkább azokat, akik nem kapnak helyet igazi galériákban. Én is meglepődöm, amikor megtudom, hogy jelenleg egy 14 éves lány festményei lógnak a falakon. 
Odalent a polcokon kézműves tárgyak, játékok, kézzel készített ékszerek, matyó mintás szív-kopogtatók, tükrök, házi áldások, beljebb kimérős tisztítószerek és mosószerek, mosipelus. 
Együtt kezdjük kimérni a gyömbérteát és a fokhagymaport. Annyi minden kapható, a bulgurtól a különleges fűszereken át a lisztekig, szörpökig és teákig, hogy választani sem tudok. 
Magdi készít nekem egy „jó hangulat” teát, és kiülünk a teraszra. „A csomagolásmentes üzletek a lokális gondolkodásra ösztönzik az embereket, a helyi termelőket vonják be, és nekünk is ez a célunk, feladatunk, hogy minél több emberhez eljussunk itt vidéken is. Mivel kapcsolatunk van a termelőkkel és a gyártókkal, ezért felügyelni is tudjuk, hogy azok az élelmiszerek, amiket kiteszünk a polcainkra, valóban minőségiek legyenek. Az odafigyelés, beszélgetés az emberekkel, vásárlókkal szintén missziója a boltnak. 
Egy rizsszem is átbillentheti a mérleget. Mindannyian pici rizsszemek vagyunk, és bármelyikünkön múlhat rengeteg dolog. Ha tesszük, ami tőlünk telik, akkor sok minden jó irányba változhat a világban.” 
Hazafelé már én is tudtam, mi is az a plusz, az a több, amit tehetek. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Több mint negyedszázada áll az állatok szolgálatában a Fővárosi Állat- és Növénykertben. Hogy sikerült épp itt munkát találnia annak idején?

Mindig is szerettem az állatokat, az állatfajok közül különösen a madarakat. Kilencéves koromtól madarászom, beléptem a Madártani Egyesületbe, és jártam madarász táborba is. Gimnázium közepén elkezdett érdekelni, hogyan működik az állati test, úgy gondoltam, jó volna az orvoslást és az állatszeretetet kombinálni, így jelentkeztem az Állatorvosi Egyetemre. Az pedig, hogy vadállatokkal szeretnék foglalkozni, szinte automatikusan jött. Mindig is jobban érdekeltek a vadállatok, mint a háziállatok. Az egyetem elején jelentkeztem a budapesti állatkertbe önkéntesnek, s mondtam, hogy szeretnék rendszeresen bejárni. Ezt követően mindenféle konstrukcióban dolgoztam itt, voltam például egyéni vállalkozó is, és 2000-től vagyok a Fővárosi Állat- és Növénykert alkalmazottja.

Fel tudja idézni az első esetét kezdő orvosként?

Sok emlék összefolyik már, így inkább egy-két vicces történetet emelnék ki.

Kezdetben nem voltam elég óvatos, és emiatt egy gibbon megragadta a kabátom, megpróbált berántani magához.

De olyan is előfordult, hogy kezdő orvosként nem találtam el a fúvócsővel egy nyugalmi állapotban lévő kenguru hátsó fertályát, noha elég méretes volt neki...

Hogy néz ki egy napja?

Nem mondanám, hogy unatkozunk. Minden nap más, de ami állandó, az a reggeli megbeszélés, amikor megtárgyaljuk a napi teendőket, lebonyolítjuk a vizitet, körbemegyünk az állatházakban, és elvégezzük a folyamatban lévő kezeléseket. Egyes állatokat meg kell röntgenezni, vért kell venni tőlük, ezenkívül minden napra jut legalább egy sürgős, klinikai eset. Ha van egy kis időm, akkor arra a temérdek e-mailre válaszolok, amelyek a postafiókomba érkeznek nap mint nap, de van, hogy oktatok, vagy épp az Európai Állatkerti és Vadállatorvosok Szövetségének elnöki teendőit látom el.

A Fővárosi Állat- és Növénykert kiemelten foglalkozik a veszélyeztetett állatfajok fogságban való tenyésztésével, szaporításával, s fontos szerepet vállal a hazai és a nemzetközi természetvédelemben is: naponta ellátunk mentett állatokat, és különböző természetvédelmi programok állategészségügyi ellátását szolgáltatjuk. Tavaly rekordszámú állatot fogadtunk, közel 2600-at. Mindent megadunk az állatoknak, hogy a környezetük hasonlítson ahhoz, amely a természetes élőhelyükön előfordul.

A több tonnás állatok operációját – például az elefántokét – hogyan kivitelezik?

A klinikára, azaz rendelői körülmények közé 250–300 kilogrammos állatot tudunk csak behozni, ilyen súlyú például a zebra, egy nagymacska, vagy egy felnőtt gorilla. Az elefántokat és a zsiráfokat saját helyükön, az istállóikban látjuk el, habár pont elefántot és zsiráfot viszonylag ritkán kell műteni.

Pár éve sikeresen megoldottuk több zsiráfunk, köztük egy nőstény állkapocsműtétjét, amely során csontsebész volt a segítségünkre. Szalmabálákkal béleltük ki az istállót, hogy a zsiráfot rá tudjuk fektetni.

Egyébként zsiráfok esetében az altatás nagyon veszélyes, de szerencsére az említett esetekben semmiféle komplikáció merült fel.

A legtöbb ember fél valamilyen állattól. Az ön esetében hogy van ez? Van esetleg olyan állat, amelytől egyenesen iszonyodik?

Szerencsére nincs olyan állat, amelytől iszonyodnék vagy félnék. Minden állatot szívlelek, és úgy vélem, az állatokat éppúgy tisztelni kell, mint embertársainkat. A békákat például kifejezetten szeretem.

Került már munka közben veszélyes helyzetbe?

Szerencsére nem sokszor. Előfordult párszor, hogy rosszul mértünk fel egy-egy szituációt, és nagyobb baleset is lehetett volna belőle. Elsősorban azt kellett magamban tudatosítani, hogy ritka az a helyzet, amikor az állat felfogja, hogy az ő érdekében tevékenykedünk.

Mi volt a legmeghatóbb pillanat eddigi pályafutása során?

Amikor például lemondunk egy állatról, de mégis felépül, az megható és felemelő érzés, éppúgy, mint amikor sikeresen termékenyítettünk meg mesterségesen egy orrszarvút. Egy másik példa az egyik oroszlánunkhoz kötődik, neki teljesen szétnyílt a füle, de két műtét után szépen rendbejött. Ez is egy olyan szakmai siker volt, amely újabb energiatöltetet adott a csapatunknak.

Kép

Kép: Bagosi Zoltán

Tavalyelőtt egy kerecsensólyommal volt dolgunk, amely hazánkban fokozottan védett madárnak számít. A szülői fészekben az egyik fióka a kirepülési időszakban valamitől megijedhetett, kiesett a fészekből, és eltörte mindkét lábát. Miután bekerült hozzánk, egyik lábába implantátumot helyeztünk, majd, amikor a csont meggyógyult, eltávolítottuk. A másik láb esetében nem volt szükség operációra, csak sínbe tettük, és hosszú hetek után a kerecsensólyom teljesen felépült. Neki persze fogalma sem volt arról, hogy mi segítettünk rajta, de amikor elengedtük, örömmel és meghatódva nyugtáztuk, hogy mindent megtettünk érte.

Hogyan viszonyulnak az állatkerti állatok önhöz és az ápolókhoz?

Leginkább utálnak bennünket, hiszen, ahogy azt a kerecsensólyom esetében is említettem, fogalmuk sincs arról, hogy segíteni akarunk. Csak azt látják, hogy beléjük szúrunk egy tűt, vagy valami kellemetlen dolgot akarunk tőlük. Csupán egyetlen állatkerti állattal találkoztam a pályafutásom alatt, akivel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy megérti, mit miért csinálok vele. Ő Chuij, az orangutánhímünk, akin 2006-ban életmentő hasi műtétet kellett végrehajtani. A műtét másnapján hallgattam a hasát, hogy vannak-e bélhangjai, de ő eltolta a fonendoszkópot.

Elkezdtem neki magyarázni, mint egy gyereknek, hogy segíteni akarok neki, és nem fog fájni. Ezt követően megfogta a kezem, és visszatette a kezem a hasára. Tudta, hogy én azért vagyok ott, hogy segítsek.

Vagyis átszakadt az a bizonyos gát orvos és páciens között. Úgy tudom, önök rendszeresen tréningezik is az állatokat, a tréning azonban ez esetben mást jelent, mint a háziállatot tartók körében.

Ezek pozitív megerősítésen alapuló tréningek, amelyek egyrészt hozzájárulnak az állat jóllétéhez, hiszen új ingerek érik őket, másrészt arra tanítjuk meg őket, hogy különböző vezényszavakra együttműködjenek velünk, például, hogy hagyják, hogy vért vegyünk tőlük, vagy kinyújtsák a lábukat, és még sorolhatnám. Ilyenkor az állat maximálisan elfogad minket partnerként. Ha jól teljesítenek, természetesen megjutalmazzuk őket – ez számukra az egyik fő motiváció.

Ön szerint mi az első és legfontosabb dolog, amit jó, ha egy kisgyereknek megtanítunk, mielőtt állatok közelébe kerül?

Érdemes szülői felügyelettel vagy olyasvalakivel megközelíteni egy állatot, aki jól ismeri azt. Zoológus kollégák szerveznek nálunk állatismereti és állatsimogató programokat. Fontos, hogy a gyerekek minél korábban tanuljanak az állatokról, a velük való kontaktusteremtésről, s hogy megértessük velük, hogy az állatoknak is idő kell ahhoz, hogy feloldódjanak. Ha kiskorban megmutatjuk nekik, hogyan kell megfogni egy nyuszit, hogyan célszerű megsimogatni egy cicát, akkor, úgy vélem, elkerülhetők a balesetek. Egyébként a legtöbb állat egyáltalán nem szereti, ha babusgatják, pontosabban a dolog inkább egyén- és fajfüggő.

A majmok szeretik a testi kontaktust, az orrszarvú imádja, ha az emlőmirigyét vakargatják, a tapírok transzba esnek, ha a fülük mögött vagy a nyakuknál simogatják őket.

A beszélgetés elején említette, hogy az Európai Állatkerti és Vadállatorvosok Szövetségének elnökeként is számos teendője akad napi szinten. Mi a Szövetség célja?

Ez Európa legnagyobb szervezete, amelynek az a fő célja, hogy segítse az állatkerti és a vadállatorvosokat a vadállatok gyógyításában, és konkrét döntéseket hozzon a vadvilág fennmaradása érdekében. Szakmai továbbképzéseket, mentorálási programokat, konferenciákat szervezünk, együttműködünk más nemzetközi szervezetekkel, munkacsoportjaink egy része szakanyagokat hoz létre, de lobbitevékenységet is folytatunk Brüsszelben, ha állatkerteket érintő jogi szabályozást terveznek. 2021-ben választottak elnökké, két évre szól a megbízatásom, és bár sok munkával jár, nagyon izgalmas.

1. Az olasz származású Coppola alig akarta elvállalni a film rendezését – sőt, előtte már Sergio Leone sem élt a lehetőséggel –, mert attól tartott, hogy a maffiát romantizáló, az erőszakot dicsőítő történet az ő itáliai örökségére is rossz fényt vethet. Mario Puzo alapul szolgáló regényét elolvasva azonban azt is felismerte: ha jól festi meg ezt a családi tablót, a bűnt az amerikai kapitalizmus allegóriájává teheti.

2. A forgatókönyv eredetileg a hetvenes évekbe helyezte volna a sztorit, ám a rendező a 30 évvel korábbi korszakban gondolkodott, ami a Paramount stúdiónak – a korabeli díszletek felépítése miatt – sokkal több pénzébe került. Coppolát három hét után majdnem le is cserélték, ám ekkor a címszereplő Marlon Brando kijelentette: ez esetben ő is távozik a projektből, így végül mindketten maradtak.

3. Brandóból úgy lett Don Vito Corleone, hogy a szükséges karizmával rendelkező olasz színészt nem találtak, így olyan amerikait kerestek, aki az alakítás részeként az akcentust is el tudja sajátítani.

4. A főszereplő azt akarta, hogy Don Corleone „úgy nézzen ki, mint egy bulldog”, ezért a meghallgatásra vattával tömte ki az arcát. A forgatáshoz pedig egy fogorvos által készített szájcsövet használt, amely ma a New York-i Amerikai Mozgókép Múzeumban van kiállítva. A karakter jellegzetes hangját Frank Costello valódi maffiózóról mintázta, miután hallotta a tévében beszélni, és leutánozta a suttogását.

5. A legtöbb sort Brando nem memorizálta, hanem ide-oda ragasztott kártyákról olvasta, ugyanis a „method acting” követőjeként azt vallotta: a végeredmény akkor lesz hiteles, ha nincs túlgyakorolva, ha nyers.

6. A Keresztapa a film nyitójelenetében egy macskát simogat. Az állat egy kóbormacska volt, akit a rendező a stúdió közelében talált, és – bár nem szerepelt a forgatókönyvben – egyszer csak Brando kezébe adta.

Don Corleone és a cica olyan jól elvoltak együtt a jelenetben, hogy a dorombolás még Brando szövegét is „felülmorajlotta” itt-ott, így pár mondatát utómunkában kellett felhangosítani.

7. „Onnantól, hogy elolvastam a könyvet, őt képzeltem bele” – mondta Coppola a Michael Corleonét alakító Al Pacinóról, aki előtte főleg színpadi színész volt New Yorkban. Annyiszor kellett találkoznia a produkciós céggel, hogy elfogadják őt, hogy amikor a rendező utoljára hívta a barátnőjét, hogy csak még egyszer engedje el Pacinót, az sírva fakadt, hogy „minek kínzod, úgysem kapja meg a szerepet!”.

8. A többi fő karaktert Coppola a saját San Franciscó-i házában tartott kamerapróbákon választotta ki, ám Robert Evans producer ezt nem tartotta hivatalosnak, ezért jó drágán maga is külön teszteket szervezett. Végül ugyanazokra – Diane Keaton, James Caan, Robert Duvall – voksolt, mint Coppola.

9. A rendező a forgatás előtt a főszereplőknek improvizációs próbákat tartott, azaz leültette őket egy-egy „családi” étkezésre, ahol végig ugyanazt a karaktert alakították, amit azután a filmben is.

10. Coppola számos rokonával dolgozott együtt a mozin: a nővére Connie Corleonét alakította, édesanyja és fiai statisztaként működtek közre, édesapja zongorán játszotta egy saját szerzeményét, a rendező akkor három hetes lánya pedig a filmbéli keresztelőn a kisbaba szerepében látható.

11. Marlon Brando kezdetben ellenezte, hogy Gianni Russo, aki korábban egyetlen filmben sem dolgozott, a Keresztapában szerepet kapjon. Ez annyira feldühítette Russót, hogy megfenyegette Brandót. Brando ekkor azt hitte, Russo csak játszik, meggyőzve őt arról, hogy jó lesz a szerepre.

12. Don Corleone felesége nem véletlenül énekel a filmbeli esküvőn. Morgana King, aki a „Mammát” alakította, tehetséges jazzénekes volt, és Carmela szerepe jelentette a színészi (filmes) debütálását.

13. Gordon Willis operatőrt „a sötétség hercegének” nevezték, mert a film jeleneteit alulvilágította. Úgy vélte, a Corleone család sötét üzelmeihez a félhomály passzol, a felülről való megvilágítást pedig Brando speciális sminkje indokolta. Nem mindig akarták láttatni, mire gondol, ezért hol mutatták a szemét, hol nem. Kontrasztba helyezték a felszín boldogságát és a háttérben zajló baljós ügyleteket.

Kép

Kép: Profimédia - Red Dot

14. Willis és Coppola sokat vitáztak, kiabáltak egymással, volt, hogy néhány kelléket is összetörtek. Egyszer olyan hangos robaj hallatszott Coppola irodájából, hogy a stáb azt hitte, lövés dördült, pedig a rendező „csak” egy ajtót tört be. A vita azon is ment, hogy Willis túl keményen bánt a színészekkel, hogy betartassa, hová helyezkedjenek a rendhagyó fényben, Coppola pedig igyekezett védeni őket.

15. A rendező a forgatás alatt önbizalomhiánnyal küzdött, miután kezdetben mindenki borzalmasnak jósolta a filmjét. A legboldogabb, legnyugodtabb pillanatokat a szicíliai helyszíni felvételekkor élte át.

16.

Al Pacino szerint a kórházi jelenetben látható könnyek Marlon Brando szemében valódiak voltak, amikor fia, Michael Corleone elkötelezte magát mellette.

17. Abban a jelenetben, amikor Don Corleone hazatér a kórházból, és emberei felcipelik a lépcsőn, Marlon Brando poénból súlyokat helyezett a teste alá az ágyra, hogy megnehezítse a felemelését.

18. Robert Duvall egyetlen kritikai megjegyzése a filmbéli teljesítményével kapcsolatban az volt, hogy „bárcsak jobb hajat készítettek volna” a karakteréhez.

19. Al Pacino nagyszülei a szicíliai Corleonéból vándoroltak ki Amerikába, akárcsak Don Corleone.

20. A hagyományos szicíliai kalap – amilyet a filmben Michael testőre is hordott – neve: coppola.

21. Michael Apollonia édesapjához intézett lánykérő beszéde eredetileg szicíliai nyelven íródott, Al Pacino azonban nem tudott ilyen hosszú monológot azon a nyelven megtanulni, így a rendező az utolsó pillanatban újraírta a jelenetet, hogy Michael beszéljen angolul, és Fabrizio fordítson neki.

22. A Keresztapa első változata 2 óra 6 perces lett, ám a producer meglepetésre így reagált: „Ez jó, de sok csodás anyagra emlékszem, ami nincs benne”. Ezeket visszarakatta, így az a ritka eset állt elő, amikor a stúdió hosszabbítást kért, még a karácsonyi premiert is eltolta az újravágás kedvéért.

23. A film sikerét beárnyékolta, hogy Al Pacino bojkottálta az Oscar-gálát, amiért a legjobb férfi mellékszereplő Oscar-díjára jelölték csak, miközben több filmideje volt, mint a legjobb színésznek jelölt Marlon Brandónak.

Brando pedig azért nem vette át személyesen a díját, mert az amerikai őslakosokkal szembeni bánásmód ellen tiltakozott, és egy indiánlányt küldött fel maga helyett a színpadra.

24. Valódi gengszterek is lelkesen reagáltak a filmre, viselkedési mintaként értelmezték. Sammy Gravano szerint „Lehet, hogy fikció volt, de ez volt az életünk”. Anthony Fiato pedig megállapította, hogy a mozi hatására a Patriarca bűnözőcsalád tagjai változtattak a beszédmódjukon: a korábbi káromkodás és rossz nyelvtan helyett elkezdtek odafigyelni a fogalmazásra és az artikulációra.

25. 1974-ben a film tévépremierjére két estén (november 16. és 18.) került sor az NBC csatornán. A New York-i Vízügyi Hatóság mindkét este ugyanabban az időben – 23 órakor, a vetítés zárásakor – túlfolyási problémákat tapasztalt, miután a helyi lakosok többsége egyszerre ment ki a mosdóba.

Forrás: imdb.com, newyorker.com, historybyday.com, biography.com

– Az etológia a biológiának az élőlények viselkedésével, szokásainak megfigyelésével foglalkozó ága. Ön dolgozta ki ennek a legújabb kutatási irányát, az úgynevezett etorobotikát, az etológia és a robotika összekapcsolásával. 2010-ben alkották meg mérnökökkel együtt az első olyan robotot, MOGI Robit, amelyet kutyára jellemző viselkedésformákkal is felruháztak, például csóválja a farkát, ha örül, és visszaviszi a labdát a gazdájának. Egy beavatatlan külső megfigyelő számára ez elég bizarr: mintha az állatok helyett, az ő pótlásukra hoznának létre robotokat. Mi valójában az etorobotika lényege?

– Több mint két évtizede foglalkozunk az Etológia Tanszéken a kutya viselkedésének kutatásával, ami összekapcsolódik az ember kutatásával, hiszen a két faj évezredek óta együttműködésben él. 2008-ban meghívtak minket egy pályázatba olyan robotok tervezése céljából, amelyekkel az emberek valamiféle szociális kapcsolatot tudnak kialakítani, ezeket nevezik szociális vagy társrobotoknak. Ekkor figyeltünk fel arra, hogy a tervezők általában embert utánzó, beszélő, nagyon komplex képességű robotokban gondolkoznak. Mi viszont másképp, etológiai irányból közelítettük meg a témát: a társrobot mint emberi segítő, lényegében hasonló szerepet tölt be, mint egy kutya, amely sokféle feladatot elvégez az ember környezetében. A kutya–ember-kapcsolat modellje lehet tehát a szociális robotok fejlesztésének.

Az etorobotika arról szól, hogyan lehet a robotok működését fejleszteni az etológia számára fontos állati és emberi viselkedési szabályok alapján.

Az eddigi fejlesztések ugyanis mintha a folyamat végére ugrottak volna az alapok megépítése nélkül: vannak már sok nyelven beszélő, embert formázó robotok, de alapvető funkciókat nem képesek hatékonyan megvalósítani, éppen azokat, amelyek segítségével beépülhetnének az emberek hétköznapi életébe. Például nem képesek „online” figyelni és felismerni az emberek érzelmi reakcióit, túl lassan dolgozzák fel az őket érő külső ingereket, és így a reakciójuk sem lesz hatékony.

– A gazdáik testbeszédét, mimikáját a mai robotok még nem tudják olvasni, és annak megfelelően viselkedni – erre gondolt?

– Igen. Laborkísérletekben persze egy komputer képes felismerni egy kivetített emberi arc mimikáját, ám ez más, mint egy élő szituáció, ahol módosíthatják az érzékelést például fényhatások, elvonhatják a figyelmet zajok, és mérlegelni is kell a reakció lehetőségeit. Fontos lenne például, hogy egy társrobot tudjon távolságot szabályozni annak függvényében, hogy kivel találkozik: a gazdájával, egy ismerőssel vagy egy ismeretlennel. Nagy kihívás olyan programot fejleszteni, amellyel a robot értékelni tudná a hozzá közeledő ember viselkedését, nyitottságát vagy félelmét, és annak megfelelően indulna felé, vagy távolabb húzódna tőle. Egy ember vagy egy állat folyamatosan monitorozza a környezetét, körülnéz, figyel, ez a normális élőre jellemző viselkedés. Egy macska vagy kutya, ha alszik, még akkor is működnek a szenzorai, és reagál a gazda tevékenységére. Ez ma még nincs benne a szociális robotok programozásában, nem veszik, elemzik és hasznosítják a környezetükből érkező jeleket a célirányos tevékenységük közben. Mit tudunk tenni mi, etológusok? Folyamatosan adjuk ezeket a fontos szempontokat a mérnököknek. 

– Mit kap vissza az etológia a robotikától ebben az együttműködésben? 
– A biológia alapvetően leíró tudomány, vagyis a természet jelenségeinek megfigyeléséből következtetünk arra, mi hogyan működik. A második fázis, amikor a megfigyelések alapján mi próbálunk valamit előállítani, egy modellt összerakni, mert akkor értjük meg igazán annak a működését. Például egy műláb egyre inkább úgy működik, mint egy igazi láb, tehát a létrehozásával még mélyebben értjük meg a láb biomechanikai folyamatait. Egy olyan robot összerakása, amely élőlényekhez hasonló viselkedést mutat, egy etológusnak is óriási tanulság lehet. A robotika azt tanítja meg az etológus számára, hogyan kell a viselkedésről mint rendszerről gondolkodni. 
Van már ennek az etológia–robotika-együttműködésnek egy másik ága is, amely a halak megfigyelését forradalmasította.

Az élő halakhoz nagyon hasonló külsejű és viselkedésű robothalakat helyeznek halrajokba, amelyekkel például befolyásolni lehet, hogy a halraj merre ússzon,

és így pontosan megfigyelhető, hogy milyen ingerek befolyásolják egy halraj döntését adott helyzetekben, így jobban meg lehet érteni a csoport dinamikáját. 

– Hogyan képzeli el a jövőt, a robotika fejlődését az etológia segítségével? Milyen hasznunk lehet nekünk vagy az unokáinknak ebből? 
– Ideális esetben egyre több olyan jól használható robottal fogunk rendelkezni, amelyek valódi segítők lesznek: az emberi környezetbe simuló, az emberi igényeket minél jobban kiszolgáló szociális robotok. Ezek a legváltozatosabb formájúak lehetnének, mint a tárgyaink a lakásban: kicsi robot a polc portalanítására, nagyobb takarító robot, egy másik, amelyik elmegy bevásárolni… Úgy léteznének a környezetünkben, mint régen a házi- és haszonállatok: a tyúk tojta a tojást, a ló húzta a szekeret, a kutya felügyelte a biztonságot… 

– A jövőben a háziállatokat, társállatokat is helyettesíthetik a hozzájuk megtévesztésig hasonló házi robotok? 
– A házőrző robotnak nem kell kutyaformájúnak lennie, lehet akár lánctalpas is, ha az megfelelő a feladata ellátásához. Az emberek már gyermekkoruktól sokféle kitalált külsejű „lényt” elfogadnak, megszoknak. A felmérések azt mutatják, hogy az élőlényeket túl élethűen mintázó gépek inkább félelmet, mintsem bizalmat keltenek. Ráadásul sose tudunk tökéletes állatot összerakni, az mindig csak egy gyengébb másolata lehet a természetesnek. Persze az üzleti élet szereplői nem így gondolkodnak majd, ha keresletet látnak a természetest külsőleg tökéletesen mintázó robotokra...

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>